Kitaibel öröksége nagyító alatt

A magyar látonya magmorfológiája és tipizálása

A magyar látonya sokáig egyike volt a legkevésbé ismert magyarországi növényfajoknak. A Biologia folyóiratban 2013-ban megjelent tanulmányunkban két feladatra vállalkoztunk. Kijelöltük azt a herbáriumi növénypéldányt, amelyhez a magyar látonya tudományos neve kötődik, és összehasonlították magjait négy közeli rokon fajéval. Az eredmények a faj felismerését és nevének egyértelmű használatát segítik.

 

1. ábra. A Kitaibel-herbárium XII: 322 jelzetű tételének részletei. A: a lektotípusnak kijelölt növénytöredék; B: a tételből származó magok; C: Kitaibel eredeti cédulája; D: Moesz meghatározást felülvizsgáló cédulája. A magfotón látható lépték 0,5 milliméter.

   A látonyák apró, vízben vagy nedves iszapon megjelenő növények, amelyek azonosítása sokszor nehézséget okoz. Ennek egyik oka, hogy megjelenésük jelentősen változhat a környezettől függően. Ugyanannak a fajnak a víz alatt fejlődő és a szárazra került talajon növő alakja között nagyobb eltérés lehet például a levelek méretében, a szártagok vagy a virágkocsányok hosszában, mint két különböző faj azonos körülmények között kialakuló példányai között.

Ilyenkor különösen fontosak a reproduktív bélyegek. A szirmok, csészelevelek és porzók száma mellett a magok alakja, valamint a maghéj felszínének mintázata is segíthet a fajok elkülönítésében. A magyar látonya virágai négytagúak, vagyis négy csészelevelük és négy szirmuk van, porzóik száma pedig nyolc. Magjai feltűnően görbültek, de a pontos meghatározáshoz ezt a tulajdonságot is a rokon fajokkal összevetve kell értékelni.

A terepi megfigyeléseket a rendszertelen megjelenés is nehezíti. Magyarországon a magyar látonyát 1960 után csak 1998-ban találtuk meg ismét. A cikk írásának idején már mintegy száz hazai lelőhelyét ismertük. Ez a történet arra is figyelmeztet, hogy egy apró, időszakosan megjelenő növény hosszú észlelési szünete önmagában nem bizonyítja a faj kipusztulását.

A fajt Moesz Gusztáv írta le 1908-ban. Az eredeti leírás több korábbi gyűjtésre támaszkodott, köztük Kitaibel és Simonkai példányaira. A növény önálló faji rangját később egyes szerzők elfogadták, mások kétségbe vonták. A vita megértéséhez ezért azt is tisztázni kellett, pontosan milyen növényi anyagot vizsgált a faj leírója.

A Magyar Természettudományi Múzeum Kitaibel-herbáriumában két olyan gyűjteményi tételt találtunk, amely a faj eredeti anyagához tartozott. A XII: 322 és XII: 323 jelzetű tételek több, egymáshoz nem rögzített növénytöredékből álltak. Mindkettőhöz Kitaibel saját cédulája tartozott, és Moesz később mindkét anyagot revideálta. A töredékek azonban egy-egy tételen belül is több gyűjtésből származhattak.

A növénynevek használatának biztos alapja a típus: az a megőrzött példány vagy más, a nevezéktani szabályoknak megfelelő elem, amelyhez a nevet rögzítik. Ha ezt az eredeti leíráskor nem jelölték ki egyértelműen, az eredeti anyagból később is kiválasztható. Az így utólag kijelölt típust lektotípusnak nevezzük. A típus a név értelmezésének állandó hivatkozási pontja, és nem szükségképpen a faj minden tulajdonságát átlagosan mutató példány.

A XII: 322 jelzésű tétel legfelső növénytöredékét választották lektotípusnak. A különálló töredéket feliratozott borítékba helyezték, így egyértelművé tették, hogy a gyűjteményi tételen belül pontosan melyik növényi részhez kapcsolódik a név.

A választásban a cédulán szereplő földrajzi adatok is szerepet játszottak. A XII: 322 felirata Békés vármegye vizeire és a Körös Borosjenő melletti elöntött területeire utal. Kitaibel útinaplói alapján Gyulavarsándon 1798-ban, Borosjenőn pedig 1805-ben gyűjtött látonyát. Mindkét település a mai Románia területén található. A másik tétel cédulája csak a Körös elöntött területeit említi, ezért eredete még kevésbé pontosítható.

A magvizsgálathoz a történeti anyag mellett 2011 szeptemberében, Konyárnál gyűjtött magyar látonya magjait is felhasználtuk. Így ellenőrizni lehetett, mennyire hasonlítanak egymáshoz a régi és a friss gyűjtés magjai. Összehasonlításként az Elatine hydropiper, az E. gussonei, az E. macropoda és az E. orthosperma egy-egy mintáját vizsgáltuk; valamennyi a négytagú virágú látonyák közé tartozik.

A hat mintából összesen 260 mag görbületét mérték meg. A magokról digitális fényképek készültek, és a két végük helyzete alapján fokokban mértük a görbültséget. A magyar látonya történeti mintájából ötven magot mértek: görbületük átlaga 188 fok volt. A konyári minta ugyancsak ötven magjának átlaga 182 foknak adódott. A két minta között statisztikailag nem mutattak ki különbséget.

A többi vizsgált faj átlagos értékei ettől eltértek. Az E. hydropiper magjai átlagosan 230 fokos görbületükkel erősebben visszahajlottak. Az E. gussonei átlaga 136 fok volt, az E. macropoda 67, az E. orthosperma pedig 40 fokos értéket mutatott. A vizsgált mintákban a magyar látonya magjai tehát köztes helyet foglaltak el a legerősebben görbült és az enyhén hajló magok között.

2. ábra. Az öt vizsgált látonyafaj maggörbületének összehasonlítása. Az első két oszlop a magyar látonya Kitaibel-féle és konyári mintáját mutatja. Az oszlopok az átlagot, a függőleges hibavonalak a szórást jelzik; a függőleges tengelyen a görbület fokban szerepel. A magrajzokat Kóra Judit készítette.

    A fajok közötti különbség a minták átlagában egyértelmű volt, az egyes magok értékei azonban részben átfedtek. A történeti magyar látonya magjainál például 144 és 236 fok közötti, a konyáriaknál 109 és 247 fok közötti értékeket mértek. Egyetlen mag görbülete ezért nem mindig elegendő a biztos meghatározáshoz. Több mag vizsgálatára és más bélyegek együttes értékelésére is szükség lehet.

Ilyen további bélyeg a maghéj hálózatos felszíni mintázata. A magyar látonya maghéján viszonylag szabályos hatszögletű mezők rajzolódnak ki, hasonlóan az E. gussonei magjaihoz. Az E. hydropiper, az E. macropoda és az E. orthosperma esetében viszont megnyúlt hatszögletű mezők jellemzők. A görbület és a felszíni mintázat együtt így többet mond a mag kilétéről, mint bármelyik önmagában.

A korábban megjelent magábrázolásokat is értékeltük. Többségük Moesz eredeti rajzát követte, amely a valóságos változatosságnál szabályosabb, szimmetrikusabb görbületet sugallhat. Egy későbbi magatlasz magyar látonyaként közölt képe pedig a tanulmány szerint sem görbületében, sem maghéjmintázatában nem volt jellemző a fajra.

A vizsgálat a történeti és a friss magyar látonya magjai között összhangot talált, és jól használható összehasonlító bélyegeket adott a rokon fajok elkülönítéséhez.

A pontos meghatározás a ritka növények elterjedésének és természetvédelmi helyzetének értékeléséhez is szükséges. Ha hasonló fajokat összetévesztünk, az előfordulási adatok is félrevezetővé válhatnak. A magyar látonya történetében egy feliratozott növénytöredék és néhány tizedmilliméteres mag részletei segítettek biztosabb alapot teremteni ehhez a munkához. Kitaibel gyűjteménye így újabb, két évszázaddal később megfogalmazott kérdések megválaszolásához járult hozzá.

Hivatkozás

Molnár V. A., Horváth O., Tökölyi J. & Somlyay L. 2013: Typification and seed morphology of Elatine hungarica (Elatinaceae). – Biologia 68(2): 210–214.