A karácsony és az ádvent növényei

A karácsony keresztény ünnep, Jézus Krisztus földi születésének emléknapja, az öröm a békesség, a család, az otthon és a szülőföld ünnepe. Assisi Szent Ferenc az ünnepek ünnepének tartotta. Szerte a világon sok, nem keresztény ember is a szeretet ünnepének tekinti. Az ádventtől vízkeresztig tartó karácsonyi ünnepkörnek saját szimbólumrendszere, jellegzetes szokásai, ételei, sőt, növényei is vannak. Bejegyzésünk az utóbbiakat igyekszünk bemutatni.

Az ókeresztény vallási szimbolikában a sötétségen diadalmaskodó fényt Jézus jelképezte, ezért 325-ben az első nikaiai zsinat Jézus születésének napját a téli napforduló tájára helyezte. A karácsony ma talán legismertebb kelléke és szimbóluma a karácsonyfa, amelyről nem sokan tudják, hogy állítása nem is olyan régi szokás. Talán abban gyökerezhet, hogy egyes források szerint a középkorban is szokás volt egy fiatal fát kivágni, ami az ifjú élet feláldozását jelképezte, ahogy Jézus is feláldozta fiatal életét az emberekért. A karácsonyfa pontos eredete homályba vész, egy legenda szerint az elsőt Luther Márton (1483–1546) a protestáns reformáció szellemi atyja állította gyermekének. Akár így történt, akár nem Sebastian Brant német író a 15. század végén Strassburg városából számolt be az első karácsonyfáról, amelyet ostyával és almával díszítettek. Fenyőfa karácsonyi árusításáról beszámoló legkorábbi írásos emlék ugyancsak Elzászban maradt fenn, 1521-ből. Az első gyertyás karácsonyfát az 1660-as évekből említették. A Habsburg Birodalomban az első karácsonyfát 1814-ben állították Bécsben egy Berlinből áttelepült bankárcsalád házában. Akkoriban ez még olyan különleges eseménynek számított, hogy még a titkosrendőrség is jelentést írt róla. Hazánkban először Brunszvik Teréz (1775–1861) grófnő, az első magyarországi óvódák megalapítója állított karácsonyfát 1824-ben. A magyar szépirodalomban a karácsonyfát először Jókai Mór említette 1854-ben A koldusgyermek című elbeszélésében. Ezt követően azonban még mintegy fél évszázadnak kellett eltelnie, míg a karácsonyfa állítása hazánkban és a legtöbb keresztény országban általános jelenséggé vált, eleinte a német származású polgári családokra volt jellemző.

Karácsonyfának hagyományosan valamilyen örökzöld fenyőfélét díszítenek fel. Hazánkban leggyakrabban három fenyőnemzetség fajait termesztik és forgalmazzák karácsonyfaként: a lucfenyők (Picea) 4 faját [leggyakrabban a közönséges lucot (Picea abies) és a viaszos tűlevelei miatt feltűnő szépségű ezüstfenyőt (Picea pungens)], a Pinus nemzetség 3 faját és a jegenyefenyők (Abies) 3 faját. Utóbbiak közé tartozik a kaukázusi jegenyefenyő vagy Nordmann-fenyő (Abies nordmanniana), amelynek a közkeletű vélekedéssel szemben nincs köze Normandiához, mert neve Alexander von Nordmann (1803–1866) finn zoológusnak állít emléket, aki 1835-ben a Kaukázusban (a mai Grúzia területén) felfedezte. A felsoroltakon kívül ritkábban még számos más fenyőfajt is használnak karácsonyfaként. . Az Egyesült Államokban sokan a narancsillatú amerikai duglászfenyőt (Pseudotsuga menziesii) vásárolják a jeles ünnepre.

A fenyőféléken kívül más örökzöldek játszanak fontos szerepet a karácsonyi ünnepkörben. Az örökzöld növények tisztelete az egyiptomi, a germán, a római és a kelta kultúra hagyományaiból régóta ismeretes. Az egész évben zöldellő gallyak több vallás és kultúrkör esetében egyaránt az öröklétet szimbolizálták. A fehér fagyöngy kiemelkedően fontos volt a kelta (druida) mitológiában, manapság különösen az angolszász világban elterjedt karácsonyi dísz. Többnyire az ajtó fölé erősítik, és úgy tartják, hogy aki fagyöngy alatt csókolja meg választottját, annak szerelme örökké tart. Karácsony tájékán árulják, tartós, szép csokra az ünnepek kedvelt szobadísze. (Érdemes megemlíteni, hogy a skandináv mitológia szerint Baldr korai halálát fagyöngyből faragott nyílvessző okozta.)

Az egyik legrégibb karácsonyi kerti növény a Közép-Európában honos, már decemberben virágot hozó évelő, a fekete hunyor (Helleborus niger). A növény nevét fekete gyökereiről kapta, ezek gyógyhatású, de ugyanakkor mérgező anyagokat is tartalmaznak. Ókori görög és római orvosok, természettudósok írásaiból tudhatjuk, hogy például a gyökérkivonatot súlyos idegrendszeri betegségek kezelésére is használták. Szépséges virágaival a lovagkor hősei üzentek szívük választottjának.

A meszes talajt kedvelő faj a Mészkő-Alpok déli, illetve nyugati oldalának szubalpin bükköseiből, száraz fenyveseiből származik. Télen bontja nagy, feltűnő, halvány rózsásfehér szirmait, virágát a tél hidegével dacoló rovarok porozzák be. A nálunk a Nyugat-Dunántúl kertjeiben vagy turistaösvényei mentén megtelepedő növény a német nyelvterületen Schneerose-nak (hórózsának) vagy Christrose-nak (Krisztusrózsának) nevezik. A karácsonyi asztal díszítésére használták, és még ma is népszerű.

Azoknak, akik megszokták a mérsékeltövi négy évszak szabályos változását, szinte hihetetlennek tűnik, hogy a karácsony ünnepe, a téli napforduló jeles eseménye, a nyári Nap tüzes melegében legyen. Márpedig, így van ez a Föld déli féltekéjén.

A karácsony megünneplésének szokását az első európai telepesek vitték Új-Zélandra. Egy angol misszionárius 1833-ban a bennszülöttek által pohutukawa néven emlegetett (tudományos nevén Metrosideros excelsa), pompás virágokat hozó fa alatt tartotta a szentmisét, majd példáját mások is követték. A maorik által szent faként tisztelt növény a mirtuszfélék családjába tartozik, decemberben, karácsony táján nyíló virágaival. Előbb a templomokat díszítették virágaival, majd az évtizedek során az ünnep szimbólumnövényévé vált. 

Szintén a fagyöngyfélék rokonsági körébe tartozik az ausztrál karácsonyfa, amely ugyancsak félélősködő növény. Ennek a kistermetű fának feltűnő, sárga virágai karácsony táján (valójában október és január között) nyílnak.

Nyugat-Európában főleg Angliában használják karácsonyi díszként a földrész déli és atlantikus vidékein elterjedt kétlaki magyal termős példányainak ágait. Hazánkban telepítve vagy ritkán elvadulva fordul elő. Hasonló díszítő szerepe van a piros színű húsos magköpenyeivel feltűnő szépségű tiszafának, amely hazánkban a Bakonyban és a Bükkben őshonos előfordulású, de országszerte megtalálható parkokba és kertekbe telepített díszfaként is.

A legnépszerűbb karácsonyi szobanövény egy közép-amerikai eredetű kutyatejfaj, a mikulásvirág (Euphorbia pulcherrima). Az eredeti élőhelyén néhány méter magasságúra növő cserje dekoratív, többnyire piros színű virágzati fellevelei miatt kedvelt dísznövény. Égővörös felleveleinek szépségére utal tudományos nevében a pulcherrima (gyönyörű) szó is. Mexikóban a XVI. század óta kapcsolódik a karácsony-kultuszhoz.

A legenda szerint egy Pepita nevű lány olyan szegény volt, hogy Jézus születésnapjára nem tudott ajándékot venni, ezért egy angyal sugallatára út menti gyomnövényeket ültetett a templom kertjébe. A gyomok vérvörös hajtásokat hoztak, amelyek Jézus véráldozatát szimbolizálják.

A karácsonyhoz nevében leginkább kötődő növény a karácsonyi kaktusz, amely az ünnepek idején bőven hozza liláspiros virágait. A mai nevén Schlumbergera nevű kaktusznemzetség több faját szokatlan, téli virágzási idejük miatt nevezik magyarul így. Ezek a Dél-Amerika hegyvidékeiről származó, rövid nappalos növények érzékenyek arra, ha virágzásuk közeledtével megváltoztatjuk helyüket a szobában, a módosult fényviszonyok hatására virágbimbóikat el is dobhatják.

Néhány országban, főleg Kelet-Európában termesztett növények, például a búza, a mák vagy a gránátalma (Punica granatum), is fontos szerepet játszanak karácsonykor, mint a jólét, a gyarapodás és a termékenység növényi jelképei.

 

Fekete István Téli Berek című regényében Matula bácsi borókabokrot díszített fel karácsonyfának

A feketefenyőt karácsonyfaként viszonylagos olcsósága miatt kedvelik

 

A fehér fagyöngy főként Nagy-Britanniában és Amerikában karácsonyi jelkép

A magyal télen is pirosló termései miatt a karácsonyi dekoráció kedvelt eleme

Különösen kedvelt ünnepi növényünk a karácsonyi kaktusz

A kutyatejfélék közé tartozó mikulásvirág színes felleveleivel díszít

A tiszafa álterméses hajtásai üde színfoltot kínálnak

Nálunk a lucfenyő a legnépszerűbb karácsonyfa

 

 

Temetők, értékek és fenntarthatóság

Miközben az elmúlt években munkatársaimmal több mint 1500 hazai és külhoni temető botanikai értékeit kutattuk, óhatatlanul szembesülnünk kellett olyan tényezőkkel, mint a társadalom elvárásai a síremlékekkel, és a temetők kezelésével kapcsolatban. Úgy véljük, hogy az e téren az utóbbi évtizedben bekövetkező szemléletbeli változások, nem a temetők fenntartható, környezetbarát használata felé mutatnak, hanem éppen az ellenkező irányba, ezért érdemesnek tartjuk, hogy az e téren kialakult véleményt itt is közreadom, abban a reményben, hátha némelyeket elgondolkodtat.

Az egy évszázaddal ezelőtti temetők hangulatát és lényegét híven adják vissza Nyirő József szavai (Kopjafák, 1933): „Régi idők öreg kopjafái alatt alussza álmát az én népem, mohos temetőkben, vadvirágokkal takart padmalyos sírokban, szép madárszó mellett.”

A fejfás (és a sírköves) hagyományos temetkezés évszázadokon keresztül fenntartható és természetbarát módon működött. A fejfák ugyanis néhány évtized alatt elkorhadnak, kidőlnek, ezzel párhuzamosan a hagyományos sírhantok begyepesednek. A temetőkben egyszerre voltak jelen a különböző korú sírok, és mindig jelen voltak olyan területek, amelyen éppen nem temetkeztek. Mint azt Nováki László Ferenc (2008): A magyarság fejfája (Napút 10(9): 11–24.) megírta:

„A fejfák nagymérvű pusztulása következett be a XX. század második felében. Ebben az időszakban döntő társadalmi-gazdasági változások mentek végbe Kárpát-Európa-szerte, amelynek sajnálatos következménye a nemzeti jelleget erőteljesen magában hordozó parasztság kultúrájának, a hagyományos parasztpolgári életmódnak a felszámolódása, illetve megszüntetése. A temetők – különösen a városokban, így az egykori mezővárosokban is – elsivárosodtak, jellegtelen kőrengeteggé váltak. A fejfákat felcserélték az értékesebb mészkő és gránit, valamint a kevésbé értékes, jellegtelen műkő síremlékekre. Ez utóbbiak jelentik a döntő többséget.”

 

Hagyományos temető

Modern temető

A talajt teljesen elfedő épített síremlékek alig adnak lehetőséget a természetes élővilág tagjai számára a túlélésre. A kétféle temető közti különbséget Fekete István a következő sorokkal fogalmazta meg: „Vannak temetők, melyekből a múlandóság réme huhog felénk, ... melyek rideg kőerdejükkel messziről ráfeküsznek a szívünkre és vannak, melyek olyanok, mint a csendes falusi kertek, hol magától nő a jácint, szabad benne halkan nevetni, hiszen a méhek is zümmögve dúdolgatnak a virágokon, és a napsugár is tűnődve el-elszunnyad a sírok közének pihenős völgyében.”

A fejfás temetők nem csak a jórészt reformátusok által lakott vidékeken voltak általánosan elterjedtek. Manapság legtöbben legfeljebb a szatmárcsekei temetőről hallottak, pedig a Nagykunságban még vannak fejfás temetők – bár többnyire pusztulóban. Mára az ország számos területén teljesen eltűntek. Faggyas István (1988-ban megjelent kitűnő tanulmánya (Fejfás temetők a magyarországi Gömörben. (Gömör Néprajza XII.) –Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszék, Debrecen. 198 pp.) nemcsak jellemzi a gömöri képviselőiket, hanem szép rajzokon is bemutatja őket.

A kötet tegnap került a kezembe és örömmel fedeztem fel benne több temetőt, amelyekben mi is megfordultunk. Persze fejfák helyett már beton- és márvány-sírokat találtunk.

 

 

A kötetben megjelent rajzok bárkit meggyőzhetnek, hogy milyen népművészeti és kultúrtörténeti értéket hordoztak a fejfák.

 



Azon a néhány helyen, ahol valamilyen oknál fogva műemlék-jelleggel fennmaradtak temetők hagyományos sírkövekkel (például a balatonudvari szív alakú sírköveiről ismert temető), kezelésük a mai beteges korszellemhez igazodik, amint azt a Bors Hétvége című nyomdaipari termék 2015. szeptember 19–20-án megjelent számában olvasható cikk is bemutatja. Korunk emberei szerint elhanyagolják a temetőt, mert a sírok pusztulnak és a temetőt felveri a gaz…

 

 

Nem csak a temetőkben, hanem az élet minden területén érzékelhető, hogy a mai kor embere a ’gyep’ szó alatt valójában pázsitot ért, azaz egyetlen fűfaj, homogén állományát. Ezt jól illusztrálja a Blikk című nyomdaipari termék 2015. június 6-án megjelent alábbi cikke:

 

 

Napjainkban már elvétve lehet csak kézzel kaszált temetőt találni.

Másutt benzinzabáló fűnyírókkal vagy tratorokkal nyírják a gyepet.
Eközben munkanélküliségre panaszkodunk és a fosszilis üzemanyagok túlzott használatára.

A temetők fenntarthatóságának témájában még egy dolgot kell végiggondolnunk. Mindannyiunknak nagyon-nagyon sok ősünk van, és bár erre ritkán gondolunk, valójában csak kevés felmenőnk sírjához járunk ki megemlékezni. Az őseink száma ugyanis generációnként mértani sorozat szerint növekszik: két szülőnk, négy nagyszülőnk, nyolc dédszülőnk, 16 ükszülőnk van. Ha az egyes generációváltások korát átlagosan 25 évre becsüljük, akkor két évszázaddal (8 generációval) korábban egy ember őseinek száma az adott nemzedékben 256 volt (természetesen nem számolva az oldalági rokonokat). Az egyenes-ági felmenők összesített száma egy ember esetében 10 generációval (mintegy 250 évvel) korábban már több mint 2000 őst tesz ki!

Egy ember egyenes ági felmenőinek számának alakulása generációként és összesítve

Rokonsági fok	Szülők	Nagyszülők	Dédszülők	Ükszülők	Szépszülők
Korkülönbség (év)	25	50	75	100	125
Felmenők száma generációnként	2	4	8	16	32
Felmenők össz. száma	2	6	14	30	62
Rokonsági fok	6. nemzedék	7. nemzedék	8. nemzedék	9. nemzedék	10. nemzedék
Korkülönbség (év)	150	175	200	225	250
Felmenők száma generációnként	64	128	256	512	1024
Felmenők össz. száma	126	254	510	1022	2046
Rokonsági fok	11. nemzedék	12. nemzedék	13. nemzedék	14. nemzedék	15. nemzedék
Korkülönbség (év)	275	300	325	350	375
Felmenők száma generációnként	2048	4096	8192	16384	32768
Felmenők össz. száma	4094	8190	16382	32766	65534

 

Mindezek alapján nehezen elképzelhető, hogy valaki képes lenne néhány nemzedéknyi távolságnál több ősének sírját látogatni, gondozni. A sírok természetes sorsa tehát az, hogy idővel eltűnnek, készüljenek bármilyen tartósnak hitt anyagból is ...

 

Törvényszerűen erre a sorsa jutnak a felesleges, drága márvány síremlékek éppúgy, mint a néhány évtized alatt elkorhadó fakeresztek. (Ezt a szigorú realitást támasztja alá az a tény is, hogy a sírhelyeket általában néhány évtizedre lehet „megváltani”.)

 

Az múlandóság egyébként is nagyon viszonylagos... Kitaibel Pálnak például nemcsak a szülőháza, hanem a sírja is megsemmisült. De ez nem akadályoz meg bennünket abban, hogy tiszteljük és ápoljuk az emlékét. A temetőkben számos helyen megtalálható, általa leírt, látszólag törékeny pusztai meténg (Vinca herbacea W. & K.) viszont minden márványból készült síremléknél szebb emléket állít neki - mindaddig amíg lesznek olyanok akiknek fontos a pusztai meténg...

 

 



Nordmann-fenyő

Nap mint nap hallom, hogy az egyik manapság karácsonyfaként kedvelt fenyőfajt "Normand-fenyő"-ként vagy "normandiai fenyő"-ként emlegetik. A szóban forgó faj a kaukázusi jegenyefenyő vagy Nordmann-fenyő (Abies nordmanniana), amelynek a közkeletű vélekedéssel szemben nincs köze Normandiához, mert neve Alexander von Nordmann (1803–1866) finn természettudósnak állít emléket, aki 1835-ben a Kaukázusban (a mai Grúzia területén) felfedezte. Ugyancsak az ő nevét őrzi elnevezésében a feketeszárnyú székicsér (Glareola nordmanni).

Alexander von Nordmann (a kép forrása: Matti Klinge (ed.): Helsingin yliopisto 1640–1990: Keisarillinen Aleksanterin yliopisto 1808–1917, p. 427. Otava, Helsinki 1989., Wikipedia)

Feketeszárnyú székicsér (Glareola nordmanni). A kép forrása: Derek Keats (Johannesburg, South Africa) Wikipedia.

Abies nordmanniana (a kép forrása: Acidka on Flickr, Wikipedia)

Astragalus vesicarius és más új elemek a Vértes flórájához

Bauer N. (2023). Astragalus vesicarius és más új elemek a Vértes flórájához. Kitaibelia 28(2): 195–199. https://doi.org/10.17542/kit.28.042

„Az év kiemelkedő szünbiológiai témájú egyetemi doktori (PhD) értekezése díj” átadása és előadóülés

 „Az év kiemelkedő szünbiológiai témájú egyetemi doktori (PhD) értekezése díj” átadása és előadóülés

2023. november 14. (kedd) 13:30-16:00

Az esemény helyszíne: MTA Székház Felolvasóterem

Részletek és program

Diószegi Szeminárium - 2023. 11. 23.

A Diószegi Szeminárium következő előadásán november 23-án Hunyadi Tünde tart színesen illusztrált beszámolót a 2023-ban az Erasmus+ program által támogatott erdélyi etnobotanikai kutatásáról.

Szívesen látunk minden érdeklődőt 17 órától a Debreceni Egyetem Élettudományi Épület 1.035 számú termében (Diószegi Szeminárium)!