Hangyakenyerek

A magterjesztés a növényi élet egyik alapvető fontosságú jelensége, amely vonatkozásában a különböző növénycsoportokban számos különböző módszer alakult ki. Ezek egyike a myrmecochoria-nak nevezett jelenség, melynek során a mag köldökzsinórjából egy lipidekben és fehérjékben gazdag függelék (elaioszóma, magyarul: hangyakenyér) fejlődik, amely egyes hangyáknak ill. lárváiknak szolgál táplálékul.

A hangyakenyér eltávolításáig ill. lebomlásáig – főleg olajtartalma és magas ozmótikus értéke miatt – gátolja a magvak csírázását. Hangyakenyeres magvakat elsősorban tavasszal virágzó növényfajoknál találunk, melyeknél a magvak érése a lombfakadás környékén történik. Amikor a télen kiéhezett hangyakolóniák túlélői az áttelelés után elkezdik nevelni az új nemzedék lárváit a hangyák az elaioszómákat részben saját táplálékigényük fedezésére, másrészt a fejlődő hangyalárvák táplálására használják. Az elaioszómás magvakat a fészkükhöz szállítják majd a hangyakenyér elfogyasztása után a „szemétdombjukra” cipelik, és mint számukra haszontalan terméket otthagyják. Ez a stratégia lehetővé teszi bizonyos  növényfajok számára, hogy a hangyák mozgáskörzetén belül  olyan új élőhely területekre kerüljenek, amelyet a hangyák a fészkük környékén „felástak” vagy szemétlerakóként „megtrágyáztak”. A csirázásgátló elaioszóma eltűnése után, ha egyéb feltételek adottak a mag az új élőhelyen csírázásnak indul.

Lengyel és munkatársai (2010) szerint a myrmecochoria jellemző legalább 11 000 növényfajra (azaz az összes magvas növényfaj mintegy 4,5% -ára), a 334 nemzetség mintegy 2,5% -ára és az összes zárvatermő család 17%-ára. A myrmecochoria legalább 101, de akár 147 egymástól független esetben megjelent a virágos növények evolúciója során és számottevően hozzájárult a fajképződéshez.

Az idén végre sikerült fényképeznem két ritka faj elaioszómás magjait:

Kakasmandikó (Erythronium dens-canis) hangyakenyeres magvai



A vetővirág (Sternbergia colchiciflora) magjai és a maggyűjtő hangya (Messor struktor) (a rovarfaj azonosítását Voigt Wilfriednek köszönöm)

Hivatkozás:

Lengyel, S., Gove, A. D., Latimer, A. M., Majer, J. D., & Dunn, R. R. (2010): Convergent evolution of seed dispersal by ants, and phylogeny and biogeography in flowering plants: a global survey. Perspectives in Plant Ecology, Evolution and Systematics 12(1): 43–55.

A sziki varjúhájról

A főként mediterrán elterjedésű sziki varjúháj (Sedum caespitosum) hazánkban a tiszántúli ürmös szikes puszták ritka, védett faja.

Legerősebb hazai állományai a Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság illetékességi területén találhatóak, és a KMNPI honlapja jogos büszkeséggel, bár némileg pontatlanul számolt be arról, hogy:

„A héten már piros seregként virítanak, - hiszen nem csak apró ötszirmú virágai, hanem levelei is pirosak, - a Körös-Maros Nemzeti Park pusztáin, a hófehér vaksziken a védett sziki varjúháj (Sedum caespitosum) állományai.”

Valójában a faj szirmai fehéresek-halvány rózsaszínűek, közepükön piros csíkkal. Sokkal feltűnőbb viszont termésérleléskor, mikoris nem csak hajtásai és levelei, hanem ötösével álló tüszőtermései is vörösre színeződnek. Legtöbben ezeket vélik szirmainak és az a tévedés még határozókönyveinkben is megtalálható.

 

Így nézett ki pár hétttel ezelőtt: szirmai halvány rózsaszínűek, tüszőtermései élénk vörösek.

 A fajt Simonkai Lajos Sedum deserti-hungarici néven (azaz: magyar sivatagi varjúhájként) írta le.

Temetők, értékek és fenntarthatóság

Miközben az elmúlt években munkatársaimmal több mint 1500 hazai és külhoni temető botanikai értékeit kutattuk, óhatatlanul szembesülnünk kellett olyan tényezőkkel, mint a társadalom elvárásai a síremlékekkel, és a temetők kezelésével kapcsolatban. Úgy véljük, hogy az e téren az utóbbi évtizedben bekövetkező szemléletbeli változások, nem a temetők fenntartható, környezetbarát használata felé mutatnak, hanem éppen az ellenkező irányba, ezért érdemesnek tartjuk, hogy az e téren kialakult véleményt itt is közreadom, abban a reményben, hátha némelyeket elgondolkodtat.

Az egy évszázaddal ezelőtti temetők hangulatát és lényegét híven adják vissza Nyirő József szavai (Kopjafák, 1933): „Régi idők öreg kopjafái alatt alussza álmát az én népem, mohos temetőkben, vadvirágokkal takart padmalyos sírokban, szép madárszó mellett.”

A fejfás (és a sírköves) hagyományos temetkezés évszázadokon keresztül fenntartható és természetbarát módon működött. A fejfák ugyanis néhány évtized alatt elkorhadnak, kidőlnek, ezzel párhuzamosan a hagyományos sírhantok begyepesednek. A temetőkben egyszerre voltak jelen a különböző korú sírok, és mindig jelen voltak olyan területek, amelyen éppen nem temetkeztek. Mint azt Nováki László Ferenc (2008): A magyarság fejfája (Napút 10(9): 11–24.) megírta:

„A fejfák nagymérvű pusztulása következett be a XX. század második felében. Ebben az időszakban döntő társadalmi-gazdasági változások mentek végbe Kárpát-Európa-szerte, amelynek sajnálatos következménye a nemzeti jelleget erőteljesen magában hordozó parasztság kultúrájának, a hagyományos parasztpolgári életmódnak a felszámolódása, illetve megszüntetése. A temetők – különösen a városokban, így az egykori mezővárosokban is – elsivárosodtak, jellegtelen kőrengeteggé váltak. A fejfákat felcserélték az értékesebb mészkő és gránit, valamint a kevésbé értékes, jellegtelen műkő síremlékekre. Ez utóbbiak jelentik a döntő többséget.”

 

Hagyományos temető

Modern temető

A talajt teljesen elfedő épített síremlékek alig adnak lehetőséget a természetes élővilág tagjai számára a túlélésre. A kétféle temető közti különbséget Fekete István a következő sorokkal fogalmazta meg: „Vannak temetők, melyekből a múlandóság réme huhog felénk, ... melyek rideg kőerdejükkel messziről ráfeküsznek a szívünkre és vannak, melyek olyanok, mint a csendes falusi kertek, hol magától nő a jácint, szabad benne halkan nevetni, hiszen a méhek is zümmögve dúdolgatnak a virágokon, és a napsugár is tűnődve el-elszunnyad a sírok közének pihenős völgyében.”

A fejfás temetők nem csak a jórészt reformátusok által lakott vidékeken voltak általánosan elterjedtek. Manapság legtöbben legfeljebb a szatmárcsekei temetőről hallottak, pedig a Nagykunságban még vannak fejfás temetők – bár többnyire pusztulóban. Mára az ország számos területén teljesen eltűntek. Faggyas István (1988-ban megjelent kitűnő tanulmánya (Fejfás temetők a magyarországi Gömörben. (Gömör Néprajza XII.) –Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszék, Debrecen. 198 pp.) nemcsak jellemzi a gömöri képviselőiket, hanem szép rajzokon is bemutatja őket.

A kötet tegnap került a kezembe és örömmel fedeztem fel benne több temetőt, amelyekben mi is megfordultunk. Persze fejfák helyett már beton- és márvány-sírokat találtunk.

 

 

A kötetben megjelent rajzok bárkit meggyőzhetnek, hogy milyen népművészeti és kultúrtörténeti értéket hordoztak a fejfák.

 



Azon a néhány helyen, ahol valamilyen oknál fogva műemlék-jelleggel fennmaradtak temetők hagyományos sírkövekkel (például a balatonudvari szív alakú sírköveiről ismert temető), kezelésük a mai beteges korszellemhez igazodik, amint azt a Bors Hétvége című nyomdaipari termék 2015. szeptember 19–20-án megjelent számában olvasható cikk is bemutatja. Korunk emberei szerint elhanyagolják a temetőt, mert a sírok pusztulnak és a temetőt felveri a gaz…

 

 

Nem csak a temetőkben, hanem az élet minden területén érzékelhető, hogy a mai kor embere a ’gyep’ szó alatt valójában pázsitot ért, azaz egyetlen fűfaj, homogén állományát. Ezt jól illusztrálja a Blikk című nyomdaipari termék 2015. június 6-án megjelent alábbi cikke:

 

 

Napjainkban már elvétve lehet csak kézzel kaszált temetőt találni.

Másutt benzinzabáló fűnyírókkal vagy tratorokkal nyírják a gyepet.
Eközben munkanélküliségre panaszkodunk és a fosszilis üzemanyagok túlzott használatára.

A temetők fenntarthatóságának témájában még egy dolgot kell végiggondolnunk. Mindannyiunknak nagyon-nagyon sok ősünk van, és bár erre ritkán gondolunk, valójában csak kevés felmenőnk sírjához járunk ki megemlékezni. Az őseink száma ugyanis generációnként mértani sorozat szerint növekszik: két szülőnk, négy nagyszülőnk, nyolc dédszülőnk, 16 ükszülőnk van. Ha az egyes generációváltások korát átlagosan 25 évre becsüljük, akkor két évszázaddal (8 generációval) korábban egy ember őseinek száma az adott nemzedékben 256 volt (természetesen nem számolva az oldalági rokonokat). Az egyenes-ági felmenők összesített száma egy ember esetében 10 generációval (mintegy 250 évvel) korábban már több mint 2000 őst tesz ki!

Egy ember egyenes ági felmenőinek számának alakulása generációként és összesítve

Rokonsági fok	Szülők	Nagyszülők	Dédszülők	Ükszülők	Szépszülők
Korkülönbség (év)	25	50	75	100	125
Felmenők száma generációnként	2	4	8	16	32
Felmenők össz. száma	2	6	14	30	62
Rokonsági fok	6. nemzedék	7. nemzedék	8. nemzedék	9. nemzedék	10. nemzedék
Korkülönbség (év)	150	175	200	225	250
Felmenők száma generációnként	64	128	256	512	1024
Felmenők össz. száma	126	254	510	1022	2046
Rokonsági fok	11. nemzedék	12. nemzedék	13. nemzedék	14. nemzedék	15. nemzedék
Korkülönbség (év)	275	300	325	350	375
Felmenők száma generációnként	2048	4096	8192	16384	32768
Felmenők össz. száma	4094	8190	16382	32766	65534

 

Mindezek alapján nehezen elképzelhető, hogy valaki képes lenne néhány nemzedéknyi távolságnál több ősének sírját látogatni, gondozni. A sírok természetes sorsa tehát az, hogy idővel eltűnnek, készüljenek bármilyen tartósnak hitt anyagból is ...

 

Törvényszerűen erre a sorsa jutnak a felesleges, drága márvány síremlékek éppúgy, mint a néhány évtized alatt elkorhadó fakeresztek. (Ezt a szigorú realitást támasztja alá az a tény is, hogy a sírhelyeket általában néhány évtizedre lehet „megváltani”.)

 

Az múlandóság egyébként is nagyon viszonylagos... Kitaibel Pálnak például nemcsak a szülőháza, hanem a sírja is megsemmisült. De ez nem akadályoz meg bennünket abban, hogy tiszteljük és ápoljuk az emlékét. A temetőkben számos helyen megtalálható, általa leírt, látszólag törékeny pusztai meténg (Vinca herbacea W. & K.) viszont minden márványból készült síremléknél szebb emléket állít neki - mindaddig amíg lesznek olyanok akiknek fontos a pusztai meténg...

 

 



Véráldozat a békabuzogányért

– Hej, csak megtalálhatnám és fényképezhetném! Szívesen odaadnám érte bal kezem kisujját! Középiskolás és egyetemista koromban több növény kapcsán ragadtattam magam hasonló kijelentésekre. Igazság szerint be kell vallanom: ha egy „jó tündér” valamennyi ilyen növényfajt megmutatta volna, akkor nem lett volna elég egy kezem összes ujja sem... Mikor ezt a felelőtlen kijelentést tettem a sokáig sikertelenül keresett lápi békabuzogánnyal (Sparganium natans) kapcsolatban, akkor még nem tudtam, hogy pár év múlva valóra válik az álmom: látni és fényképezi fogom ezt a „csodanövényt” és valóban némi véráldozat árán ...

Ha valaki kinyit egy régebbi növényhatározót azt láthatja, hogy a szóban forgó növénynek hazánkban számos lelőhelye van. Hogy fordulhat elő – kérdezheti az Olvasó –, hogy a Nyírségtől és a Mátrától a Kiskunságon át az Őrségig és Somogyig megtalálható növényért valaki odaadná egy ujját? Ennek magyarázatául el kell mondanom, hogy az 1960-as évektől kezdve a hazai tudományos közéletben az a vélekedés alakult ki, hogy a hazai flóra teljesen ismert, kutatásával nem érdemes és nem fontos foglalkozni. Hazai botanikai kutatások ebben az időszakban elsősorban a produkcióbiológia, az ökológia és a vegetációtan területén folytak, de például a hazai flóra veszélyeztetett fajaival alig törődött valaki. Ennek eredményeként az 1990-es években számos jogszabályi védelemben részesülő növényfajunkról szinte semmiféle információnk nem volt. Többüket évtizedek óta nem észlelte senki hazánkban és előfordulásuk is kérdéses volt az ország területén. Barátaimmal – akikkel szerettük volna e fajokat felkutatni és lefényképezni – csak „fantom”-oknak hívtuk ezeket a ritkaságokat. Az egyik ilyen fantom, volt a lápi békabuzogány is, amely két évszázad alatt összesen tucatnyi lelőhelyről került elő az országból. Mint hidegkedvelő, háborítatlan és tiszta vízű élőhelyeket igénylő növény nálunk roppant veszélyeztetett. Utoljára a 20. század közepe táján látták három helyen.

Még középiskolás koromban figyeltem fel egy Nyirád melletti terület fajgazdagságára és növénytani értékeire. Az országszerte ritka és nemzetközi szinten is igen veszélyeztetett mocsári kardvirág (Gladiolus palustris) itteni megtalálását követően Vidéki Robi és Sulyok Józsi barátaimmal nekiláttunk a terület részletes felmérésének és térképezésének. E munka során figyeltünk fel egy zsombéksásos állomány vízállásos mélyedéseiben („semlyékeiben”) vízben úszó, apró, békabuzogány-szerű levelekre bukkantunk. Mivel a növény akkor még nem virágzott, csak remélni mertük, hogy a lápi békabuzogány populációjára akadtunk. 

A hazai határozókönyvekben szereplő adatok egy darabig félrevezettek bennünket és csak egy év múlva lettünk bizonyosak abban, hogy valóban erre a régóta keresett növényre bukkantunk.

Következő nyár derekán kerestem fel ismét a lelőhelyet. Nagy örömömre ekkor tömegesen virágzó és termést érlelő békabuzogány tömeg fogadott, amely egyúttal bizonysággal is szolgált arról, hogy a legritkább fajról van szó. 

A tekintélyes méretű zsombékok elbírták az ember súlyát, így egyikről a másikra lépve-ugorva megközelíthető volt az állomány. Úgy éreztem, hogy ahhoz, hogy igazán jó fényképet sikerüljön készítenem mindenképpen  a víz felszíne közelében kell elhelyezni a masinámat, ami legegyszerűbben úgy volt lehetséges, hogy beleereszkedtem a semlyékek mintegy félméteres mélységű, barnás színű vízébe. 

Mivel combcsizmával nem rendelkeztem és a vízben szép számmal láttam hullámszerű mozgással úszkáló piócákat, úgy döntöttem, hogy nadrágom szárát betűröm a bakancsomba és azt jó erősen megkötöm. A nyári melegben lábamnak kifejezetten jól esett a hűvös víz, fotóállványomat felállítottam és fényképezni kezdtem. Csak arra kellett ügyelnem, hogy lassan, óvatosan mozogjak, mert a víz hullámzása mozgásba hozta a békabuzogányok felszín felé emelkedő virágzatait, de egyébként ideálisak voltak a feltételek. A sötét tőzeges víz ideálisan kontrasztos hátteret biztosított a nem túlzottan feltűnő zöldes növénykének és éltem a régóta várt lehetőséggel: egyik tekercset a másik után fényképeztem el. Mindez igen jó érzéssel töltött el, és nem is tudom mennyi ideig állhattam a vízben, de utólag úgy vélem 1-2 óráig. Mikor kilábaltam a partra nadrágomból, bakancsomból csurgott a víz. A bakancsomon „tüsténkedő” piócákat is lefényképeztem és némi kárörömmel vegyes büszkeséggel arra gondoltam, hogy lám nem tudtak bejutni! 

A vizes lábbeli ilyenkor az ember lábán nagyon nehezen szárad meg, de mivel váltás cipőm nem volt, így „cuppogva” beballagtam Nyirádra és felszálltam a hazafelé tartó buszra. Otthon végre levethettem magamról a vizes göncöt. Fel voltam készülve a látványra, de mégis meglepődtem. Az ember lábának bőre ilyenkor fehérré és ráncossá ázik, ez nem is lepett meg, de annál inkább a jobb lábamon táplálkozó két pióca. Csodáltam, hogy miként tudtak bejutni a bakancsomba és hogy teljesen fájdalommentesen tudtak sebet ejteni rajtam. Elméletben tudtam egyet s mást a piócákról, például, hogy nyáluk véralvadásgátló hirudint tartalmaz, ezzel biztosítják, hogy a sebből huzamosabb ideig szívhassanak vért. De miután sóval behintettem, majd eltávolítottam őket, lábamból még órák múlva is szivárgott a vér a lábamból.

Mindez persze cseppet sem rontotta el a kedvem. Ilyen növényért ennyi vért bármikor szívesen adnék. Csupán a növény magyar nevén gondolkodom azóta is. Miért békabuzogány? Békát nem láttam egy darabot sem, viszont piócát annál többet.

Emlékeim szerint még egy esetben vették  véremet piócák egy növény miatt... De ezek szárazföldi (esőerdei) piócák voltak Borneó szigetén. De ez már egy másik történet...

További olvasnivaló

MolnárA., Vidéki R. & Sulyok J. (1997): Adatok a lápi békabuzogány (Sparganium minimum Wallroth 1840) ismeretéhez. – Kitaibelia 2 (2): 164–168.

Meddig életképesek a magvak?

A növények Csipkerózsika-álma

Mi minden történt 1883-ban? Például kitört a Krakatau-vulkán a Szunda-szorosban és ugyanekkor indult első útjára Párizsból az Orient Express. Ebben az esztendőben halt meg Richard Wagner zeneszerző és Édouard Manet festő vagy ekkor születtek olyan, azóta szintén elhunyt nagyságok, mint Jávorka Sándor botanikus, Jaroslav Hašek író, Egry József festőművész, Babits Mihály költő vagy Kós Károly építész. Emellett Borbás Vince ebben az évben gyűjtötte herbáriuma számára azt a tekert csüdfű-példányt, amelynek magjait 131 év elteltével sikerült kicsíráztatnunk és felnevelnünk a Debreceni Egyetemen (az erről megjelent publikációnk elérhető itt.). Az Élet és Tudomány ezévi  39.  heti számában megjelent ismeretterjesztő cikkünk ennek apropóján járja körül a magvak hosszú távú életképességét.

 

A magok a legfejlettebb növények szaporító- és terjesztőképletei, amelyek méretüket, terjedési módjukat és élettartamukat illetően is rendkívül sokfélék. Akadnak köztük porszemnyi apróságok és kókuszdiónyi óriások. Vannak, amelyek víz felszínén úszva, szelek szárnyán utazva, állatok bundájába akadva vagy általuk lenyelve terjednek. Bizonyos fajok magjai érés után hamar csíráznak, ezek életképességüket csak igen rövid ideig őrzik meg. Ennek ellenkezője is ismert, mikor a mag érés után nyugalmi állapotba kerül, amelyben életképességét évtizedeken vagy akár évszázadokon keresztül is megőrizheti, és csak akkor csírázik, amikor megfelelő körülmények közé kerül és valamilyen hatás megtöri a mag nyugalmi állapotát.

A magvak nyugalmi állapota is sokféle lehet, egyik típusa a fizikai dormancia, amelynek lényege, hogy a vastag, kemény maghéj megakadályozza a mag vízfelvételét. Az ilyen növények (mint amilyen számos pillangósvirágú is) magjai csak akkor csíráznak ki, ha a maghéjat valamilyen sérülés éri. Ezt a természetben előidézheti például egy állat emésztőrendszerének mechanikai vagy emésztőnedveinek kémiai hatása, de ilyen tényező lehet egy bozóttűz vagy egy áradó folyó által szállított törmelék súroló hatása, amely utat nyit a talajban szunnyadó magvaknak a csírázáshoz.

Mindennek természetesen gyakorlati jelentősége is van: az élelmet adó és ipari célra termesztett növények esetében rendkívül fontos magjaik potenciális élettartamának ismerete: nem mindegy ugyanis, hogy az adott faj magjai milyen körülmények között és milyen hosszú ideig tárolhatók, vagy hogy vetés után milyen arányban csíráznak kezelés nélkül. A fehér akác (Robinia pseudacacia) keményhéjú magjainak nyugalmi állapotát vetés előtt olyan berendezéssel szüntetik meg, amely megsérti a maghéjat. A magvak élettartamának, csírázásbiológiájának ismerete igen fontos tényező az allergén növények, az agresszíven terjedő behurcolt özönnövények és a mezőgazdasági gyomok elleni küzdelemben, akárcsak a ritka és veszélyeztetett fajok megőrzése során is.

Vallatási módok

A magok potenciális életképességét többféle módon vizsgálhatjuk. A természetes körülményekhez talán leginkább hasonlító módszer, ha a magokból nagy mennyiséget a talajban mélyre elásunk, majd a készlet egy-egy részletének életképességét néhány évente vagy évtizedenként csíráztatásos kísérletben vizsgáljuk. Ilyen módon igazolták, hogy a kereklevelű mályva (Malva rotundifolia) és két ökörfarkkóró faj (Verbascum sp.) magjai több mint száz évig megőrzik csíraképességüket. Ez a módszer igen megbízható eredményeket szolgáltat, viszont meglehetősen munka- és időigényes – különösen olyan fajok esetében, amelyek magjai csíraképességüket sokáig megőrzik, azaz hosszú távú perzisztens magkészlettel rendelkeznek.

A magvak életképességére közvetett módon lehet következtetni abból is, hogy a talajban milyen függőleges eloszlásban találhatók meg. Ennek alapja az a tény, hogy különböző hatások (például a gravitáció és talajlakó élőlények aktivitása) miatt a magvak a felszínről idővel a talaj egyre mélyebb rétegeibe jutnak, ám eközben csíraképességét egy részük elveszti. Ha adott faj magjai nagyobb talajmélységből származó mintában nagyobb számban csíráznak, mint a felszínhez közeli rétegekben, az annak a jele, hogy a magok olyan hosszú ideig megőrzik életképességüket, amennyi idő szükséges volt a mélyebb rétegben való feldúsulásukhoz.

A legidősebbek

Kézenfekvőnek tűnik, hogy ásatásokon fellelt magvak vizsgálatával is érdekes adatokhoz juthatunk, de e téren több bizonytalanság adódik. Bár egyiptomi fáraósírokban és más régészeti lelőhelyeken talált ősi (akár ezer évnél idősebbnek hitt) magvak csíraképességéről számos cikk jelent meg, ezeknek a magvaknak a korát modern módszerekkel nem vizsgálták meg, és nagyon valószínű, hogy jóval későbbi eredetű magokról van szó. (Egy piramisban például nemcsak a temetés idejéről származó magok lehetnek, hanem például sírrablók vagy régészek által akaratlanul behurcoltak is.)

Más a helyzet egy kínai tó üledékében talált indiai lótusz (Nelumbo nucifera) csíraképes magjaival, amelyek korát a radiokarbonos kormeghatározás 1300 év körülire tette. Az eddig ismert legidősebb, száraz körülmények között tárolt életképes mag I. Heródes, Kr. e. I. században élt júdeai uralkodó palotájából került elő. Ez a datolyapálmáról (Phoenix dactylifera) származó mag a radiokarbonos kormeghatározás alapján mintegy 2000 éves volt és egészséges növénnyé fejlődött. Szibériában, az örökké fagyott talajréteg, a permafroszt alatt 38 méterre eltemetődött sarkiürge-fészkekben nagy mennyiségben leltek rá a keskenylevelű habszegfű (Silene stenophylla) mintegy 32 ezer éves magjaira. Az érett magvak csíraképtelennek bizonyultak, de kutatók három éretlen magban még élő embriót találtak és azokból laboratóriumi körülmények között életképes növényeket neveltek.

Az iménti adatokhoz képest jóval kisebb időtávlatot fognak át, de emberi léptékben mégis jelentősek a szárazon tárolt magvakhoz kapcsolódó életképességi vizsgálatok. Mexikói és kaliforniai vályogtéglákból 40 növényfaj magjait azonosították, amelyből hét faj magjai – köztük egy lucerna (Medicago polymorpha), egy mályva (Malva parviflora) és egy árpa (Hordeum leporinum) kétszáz év után is – életképesnek bizonyultak.

Maggyűjtemények és herbáriumok

A száraz körülmények között tárolt növényi magvak leggazdagabb tárházai a maggyűjtemények és herbáriumok. Mivel azonban az itteni példányok tárolási körülményei – például a hőmérséklet értéke és éves alakulása, valamint a páratartalom – jelentősen eltérnek a talajban uralkodó viszonyoktól, ezért előfordulhat, hogy egyes fajok magjai a talajban jóval tovább életben maradnak, mint herbáriumban. Ehhez a hatáshoz hozzájárulhatnak továbbá a rovarkártevők [például múzeumbogár (Anthrenus verbasci)] ellen alkalmazott peszticidek is.

Elsősorban termesztett növények esetében állnak rendelkezésre olyan régi és jó megtartású magminták, amelyek értékes adatokat szolgáltathatnak. Ilyen volt például egy hermetikusan lezárt üvegedény, amelyben zab (Avena sativa) szemterméseket helyeztek el 1877-ben egy bécsi főiskolán. A mintát 110 év múltán vizsgálták meg és abban nemcsak a zab, hanem az árpa (Hordeum vulgare) és 4 gyomnövény életképes magjait találták.

A herbáriumi példányok jelentőségét a magvak hosszú távú túlélésének vizsgálatához az adja, hogy immár elég hosszú (több évszázados) időtávlatban állnak rendelkezésre, ráadásul legnagyobb részük gyűjtésének ideje napi vagy legalább éves pontossággal ismert. A módszer első „alkalmazása” tulajdonképpen a véletlennek köszönhető. A második világháború idején, 1942 szeptemberében bombatalálatot kapott a londoni British Museum herbáriumának otthont adó épület, amelyben ezt követően a tűzoltáshoz használt víz hatására csírázni kezdtek a selyemakác (Albizia julibrissin) 1793-ban gyűjtött, a háború idején 147 éves példányának magjai.

Ezt követően több kísérletet is végeztek, ezek során számos esetben dokumentálták herbáriumban vagy maggyűjteményben egy évszázadnál hosszabb ideig tárolt magvak életképességét. Egyes trópusi és szubtrópusi elterjedésű fásszárúak (a pillangós virágúak közé tartozó Acacia- és Liparia-fajok), valamint a próteafélékhez sorolt Leucospermum magjai legalább 203 éves korukig megőrizték csíraképességüket. A mérsékeltövi lágyszárúak között a legkitartóbbnak az ernyősvirágzatú sziki buvákfű (Bupleurum tenuissimum) bizonyult, mégpedig 144 évvel. A jelenleg érvényes „világrekordot” viszont az indiai lótusz tartja legalább 215 évvel.

A 10 legidősebb, természettudományi gyűjteményből származó, életképes maggal rendelkező növény adatai

Növény	Család	Elterjedés	Életforma	Kor (év)	Csírázott / vizsgált magvak száma	Forrás
Nelumbo nucifera	lótuszfélék	trópusi	vízinövény	215–237	1 / 1	Ramsbottom 1942, Barton 1961
Acacia sp.	pillangósvirágúak	trópusi	fásszárú	≥203	1 / 2	Daws et al. 2007
Liparia sp.	pillangósvirágúak	trópusi	fásszárú	≥203	16 / 25	Daws et al. 2007
Leucospermum sp.	proteafélék	trópusi	fásszárú	≥203	1 / 8	Daws et al. 2007
Acacia melanoxylon	pillangósvirágúak	trópusi	fásszárú	151	1 / 20	Leino & Edqvist 2010
Acacia farnesiana	pillangósvirágúak	trópusi	fásszárú	151	2 / 37	Leino & Edqvist 2010
Albizia julibrissin	pillangósvirágúak	trópusi	fásszárú	147	néhány / ?	Ramsbottom 1942
Bupleurum tenuissimum	ernyősvirágzatúak	mérsékelt övi	egyéves	144	1 / 50	Godefroid et al. 2011
Astragalus contortuplicatus	pillangósvirágúak	mérsékelt övi	Egyéves	131	29 / 120	Molnár V. et al. 2015
Geranium bohemicum	gólyorrfélék	mérsékelt övi	Egyéves	129	3 / 10	Milberg 1994

A kiválasztott tekert csüdfű

Az eddig megismert csúcstartók között viszonylag sok a pillangósvirágú növény, de kevés közöttük a mérsékelt égövben elterjedt és a lágyszárú faj. Éppen emiatt érdekes kutatócsoportunknak – e cikk szerzőin kívül Lovas-Kiss Ádámnak, Fekete Rékának, Somlyay Lajosnak és Török Péternek – a tekert csüdfű (Astragalus contortuplicatus) herbáriumban tárolt magjai hosszú távú túlélésének vizsgálata és annak friss eredménye. E rövid életű, egyéves életformájú pillangósvirágú növény jellemző élőhelyei folyók partjainak közelében, azok hordalékán találhatók. Hazánkban elég szórványos előfordulású, a Tisza és annak mellékfolyói mentén került elő, elsősorban nyílt talajfelszínű, bolygatott helyeken. Az ilyen termőhelyeken igen gyorsan változik a növényzet (például becserjésedik, benádasodik vagy nagy termetű mocsári fajok szaporodnak el), így a tekert csüdfű állományai egyik évről a másikra látszólag eltűnnek.

A tekert csüdfű időszakosan elöntött folyópartok első növényei között felbukkanó, de ritka előfordulású faja

Az iszapnövényzet jellegzetes faja, általában csupasz talajfelszíneken láthatjuk

 

A zavart termőhelyek növényei esetében (különösen, ha azok rövid életűek) fontos szerepet tölt be a kedvezőtlen körülmények mag alakban történő átvészelése. A tekert csüdfű esetében pontosan erről van szó: termőhelyei néha becserjésednek, olykor hosszú ideig víz alatt állnak, és sokszor éveknek kell eltelniük, hogy e pionír növény számára megfelelő körülmények alakuljanak ki, azaz nyílt, lassan száradó talaj- vagy iszapfelszínek, amelyeken alig található meg más növény. Emiatt tartottuk érdemesnek megvizsgálni a faj magjainak csíraképességét.

A tekert csüdfű magjai laposak, barnászöld színűek és mintegy 1–1,5 mm nagyságúak

Először friss magvakon teszteltük, hogy különböző eljárások milyen mértékben növelik a csírázó magvak arányát. A legjobb eredményt (99%) a maghéj dörzspapírral való megsértésével (szkarifikálás) és a magvak fényben történő csíráztatásával értük el. A szkarifikált magvak sötétben is magas (70% körüli) arányban csíráztak, míg a leforrázott, a szárazon vagy vízben lefagyasztott, a szárazon 80 °C-on hőkezelt és kezelés nélkül fényen csírázó magvaknak csupán néhány százaléka indult fejlődésnek, nagyjából annyi, mint a kezelés nélküli, kontroll magvak esetében. Mindezek alapján a herbáriumi példányok esetében a szkarifikált magvak fényben történő csíráztatását választottuk, amely szobahőmérsékleten, napi 14 órás megvilágítás mellett zajlott Petri-csészében, nedves agaróz gélen.

A tekert csüdfű friss magjainak csírázása különböző kezelések hatására. A legnagyobb arányban fény jelenlétében csíráztak a mechanikusan megsértett maghéjú magvak, ezért a herbáriumi példányok magjai esetében ezt a módszert alkalmaztuk a magvak nyugalmi állapotának megtörésére

Tekert csüdfű laboratóriumban csírázó magjai

A tekert csüdfű átültetett csíranövénye

 Borbás Vince öröksége

Tizennyolc herbáriumi példány összesen 793 magjának életképességét vizsgáltuk, s a vizsgált példányok fele esetében tapasztaltunk csírázást, ám azok mértékében jelentős különbségeket találtunk. A legnagyobb arányú (56,3%) életképességet a legfiatalabb, hároméves minta esetében tapasztaltuk, de meglepő módon hasonlóan magas arányban (53,3%) csíráztak egy 103 éves (a Delibláton 1911-ben Wagner János által gyűjtött) példány magjai is. Nem sokkal rosszabb csírázási arányokat produkáltak a Kovács Ferenc által Óbecse mellett 1914–1915-ben gyűjtött (legalább 99 éves) példány (38,1%) vagy a Boros Ádám által Törökbecse környékén 1918-ban szedett (96 éves) minta (41,1%).

A legfigyelemreméltóbb adatot azonban a Borbás Vince által Palánka (ma: Bačka Palanka, Szerbia) mellett 1883-ban gyűjtött herbáriumi lap szolgáltatta: a 131 éves magvak mintegy negyede (24,2%) csírázott! A vizsgálataink során megfigyelt túlélés a 9. leghosszabb, amit természettudományi gyűjteményben tárolt fajok esetében kimutattak. Egyben ez a második legidősebb, herbáriumból származó életképes mag, amely mérsékeltövi és lágyszárú növénytől származik. A kicsírázott magvak egészséges növényekké fejlődtek, dúsan virágoztak és termést érleltek. Bizonyító herbáriumi példányaikat hazai és külföldi természettudományi gyűjteményben helyeztük el, abban a reményben, hogy egyes magjaik később ismét felébredhetnek Csipkerózsika-álmukból.

Borbás Vince, a 19. századi magyar botanika kiemelkedő alakja

Borbás Vince 1883-ban Palánka mellett gyűjtött csüdfű példányainak magjai 131 év után is csíraképesnek bizonyultak

131 éves magvakból fejlődött példányok

  

Az évszázados magvakból fejlődött növények dúsan virágoztak és életképes magvakat tartalmazó terméseket érleltek

Idézett irodalom

Daws M. I. et al. 2007: Seed Sci Res 17: 73–79.

Godefroid S. et al. 2011: Taxon 60: 565–569.

Leino M. W. & Edqvist J. 2010: Genet Resour Crop Ev 57: 741–746.

Milberg P. 1994: Nord J Bot 14: 27–29.

Molnár V. A. et al. 2015: Preslia 87: 319–328.

Ramsbottom J. 1942: Nature 149: 658.

Sallon S. et al. 2008: Science 320: 1464–1464.

Shen-Miller, J. 1995: American J Bot 1367-1380.

Spira T. P. & Wagner L. K. 1983: American Journal of Botany, 303-307.

Steiner A. M. & Ruckenbauer P. 1995: Seed Sci Res 5: 195–199.

Yashina S. et al. 2012: PNAS 109: 4008–4013.