„Nagyon is szenvedélyes növénybarát vagyok” – Széchenyi Zsigmond növényismerete

Széchenyi Zsigmond egyike a kedvenc íróimnak. Nemcsak eredeti stílusa szórakoztató, de kiváló megfigyelőképessége és példaadó vadászi hozzáállasa is megsüvegelendő: „A vadászat vadűzés és erdőzúgás. De több erdőzúgás.”  Élethosszig tartó, legendás vadásszenvedélye közismert, bár megjegyzendő, hogy már az afrikai és alaszkai expedíciókon is fényképezett és beszámolt róla, hogy mennyivel nehezebb kamerával, megfelelő távolságból és jó fényviszonyok között, valamint szép háttér mellett „elejteni” egy vadat, mint puskával. Vonzódása a növényvilághoz sokkal kevesebb figyelmet kapott. Ebben a bejegyzésben a műveiben itt-ott felbukkanó, növényekhez kapcsolódó elejtett megjegyzéseket igyekszem összegereblyézni és néhol a mesterséges intelligencia (AI) segítségével illusztrálni. E képek szándékaim szerint hitelesek, de nem eredeti dokumentum-értékű képek, hanem a helyszínt, a növényeket, a hangulatot megjelenítő ismeretterjesztő illusztrációk. 

Az „Ahogy elkezdődött” és „Ünnepnapok” című könyveiben (amely egybekötve, „Egy magyar vadász hitvallása” címmel (1.) is megjelent) elsősorban a hazai tájakról, vadakról és persze növényekről tudhatunk meg néhány apró információ-morzsát, amely azonban jelzi, hogy egyáltalán nem gyakori, közismert növényfajokat is ismert, nem egyszer tudományos nevüknek is utánanézett.

Rögtön a felvezetésben, a 9. oldalon a magyar vadászatot a „magyar tölgy”-höz hasonlította (1: 9.) „sokkal keményebb, szívósabb, sokkal nehezebben hasad az amerikai mahagóninál, az indiai banyan-fügénél, de még az afrikai majomkenyérfánál is”. 

A 304. oldalon a márciusi hangulatot az erdei szalonka tavaszi vonulásakor nyíló tavaszi vadvirágokkal jellemezte:

„Feslő hóvirágok utolsói – fűzbarka bársonya – sombokor aranyfátyla – kankalin kénsárga csokorfészke – májvirág kék csillaga – lánykökörcsin lila bolyhos harangja – lopva nyíló ibolya első lélegzete...

Íme, egy marékravaló nappali szalonkahangulat!

[...] S csak most, újraolvasva látom, hogy legkedvesebb szalonkavirágomat, a talán nem minden vadász előtt ismeretes, főleg hűvösen-árnyékos bükkösökben tenyésző farkasboroszlánt (Daphne mezereum) csaknem kifelejtettem. Ennek az apró piros virágú, tropikus leheletű, engem mindig Afrikára emlékeztető cserjének egzotikus illata is szalonkalest jelent – mégpedig a javából!”

A gyermekkor felejthetetlen helyszíneinek jellegzetes növényei is feltűnnek írásaiban. A 180–181. oldalakon, például:

“A túzok pedig, a magyar puszta emberkerülő, mérföldekre széttekintő, éberszemű “vadpókája” – bezzeg nem a civilizáció madara! Hanem a magányos pásztoremberé, a szabadban éjszakázó rideggulyáé, az ősidők óta ártalmatlannak bizonyuló bádogkolompé – a csendé, a zavartalanságé, a szél kergette ballangóé*, a csalfa délibábé ...”  (1: 180.)

* Ballangó: „ördögszekér (Salsola rosocca)”- Sz. Zs. lábjegyzete. – A faj valószínűleg a homoki ballagófű (Salsola kali).

„... a Sárrét. Járhatatlan, süppedős limbusnak tartották, sovány, savanyú legelőnek,. Meg ócska kaszálónak, aminek szittyós szénájától kelletlenül fordul el az istállózott jószág...” (1: 181.)

A gyermekkori élmények az anyai nagyszülők csehországi (Mileschau) birtokáról a 24–25. oldalakon írt:

„Sok őzzel, üregi nyúllal, egy-egy nyírfajddal találkoztunk séta közben. Sok szép pillangót, bogarat fogtunk, kosarunkat teleszedtük vargányával, szamócával, vadmálnával meg nagy csokor halványlila turbánliliommal – a mileschaui fenyvesek jellegzetes, pompás vadvirágával!” (1: 24–25.)

Az 1935 augusztusa ás októbere közötti alaszkai útjáról írt, Alaszkában vadásztam című könyve, amely egy vadásznapló (2.) az egész életmű számomra talán legkedvesebb darabja. A napló elő írt előszóból értesülhetünk Alaszka Oroszország és az Egyesült Államok közötti adásvételének történetéről, a könyvben pedig például a chicagoi világkiállításról, de érdekes adalékokkal szolgál például a sarki fényről, vagy az aranyásók és prémvadászok életéről is. Mindezt érzékletesen és a rá jellemző fanyar humorral. A mű kifejezetten tanúskodik növények iránti érdeklődéséről. Alaszka flórája sok hasonlóságot mutat Eurázsia növényvilágával és talán ennek köszönhető, hogy feltűnően sok vadon élő növény feltűnik a könyv lapjain: Az alaszkai flóra egy része az európai utazónak is ismerős lehet és ez pontosan tükröződik is Széchenyi könyvében.

A 78–79. oldalakon szerepel: „Mohafoszlányokkal teleaggatott, viharvert fenyők alatt, vadmálna és páfránysűrűk közül harangvirág kéklik, füzike vöröslik.”

„Váratlanul vége szakad a fenyvesnek. Sűrű, jóformán járhatatlan égeresbe kerülünk. Íme az alaszkai vadászok sokat emlegetett alderbush-ja, az égersűrű*, melynek errefelé ugyanaz a szerepe, mint a mi hegyeinkben a gyalogfenyőnek, a zergevadászok Latschenjának.

Az erdőöv felett kezdődik az égersűrű; vastag, sötétzöld palástként borítja a hegyóriások meredek oldalát, fel egészen a válluk tetejéig. Ott aztán vége szakad, felette már kopaszság van, havasi rétség. Az igazi kopaszság azonban csak afelett kezdődik: szürke kőgörgeteg, melynek tetején havas csúcsok fehérlenek, a Kenai hegység háromezres ormai – a fehér vadjuhok titokzatos otthona!”

* Valószínűleg a nálunk is honos, de igen ritka havasi éger (Alnus viridis) subsp. sinuata nevű alfaja.

A 98–99. oldalakon: „Nemcsak az idő, nemcsak a vidék, hanem a mi kedvünk, de még a vegetáció is megváltozott mára. Utóbbi állításom ugyan kissé valószínűtlen, sőt egy éjszaka leforgása alatt nem is lehetséges, nekünk mégis valónak tűnik. Mert tegnap s tegnapelőtt egy vadvirágot sem láttunk. Lehet, hogy nem vettük őket észre, hogy bezárkóztak, elbújtak a rossz idő elől. Ma azonban, amíg a patak mentén haladunk, egészen a sziklás kapaszkodó kezdetéig, annyi szép tarka virágnak megörültünk, el sem hittük volna, hogy a 'zordon észak' ilyesmit is tud. Hjalmar, a lócsiszár, akiről kisül, hogy szenvedélyes növénygyűjtő – magányos szigeten lakik a közeli Skilak nevű tavon, és Alaszka valamennyi vadvirágát oda akarja telepíteni – minduntalan lemarad, gyökerestül vágja ki a különböző virágokat. A nagyobbját külön e célra hozott zsákba gyűjti, az aprókat pedig kalapja mellé tűzi. Már egész virágoskert tarkállik a kalapja körül, s úgy dobálózik a legkülönbözőbb latin virágnevekkel, akár egy botanikustanár.

–Ez a piros virág a Kalmia, ez a fehér virágú kúszó pedig Chiogenes. Itt ez a halvány-rózsaszínű a Bryanthus, amaz a fehér cserje pedig Cassiope.

Én elhiszem, minthogy az ellenkezőjét bizonyítani nem tudom. S noha nagyon is szenvedélyes növénybarát vagyok, nekem csak a nefelejcs ismerős köztük. Sokkal nagyobb virágú a mienknél és sötétebb. Ennek azonban nem tudja Hjalmar a latin nevét. De műveletlenek ezek az alaszkai prémvadászok!

Valóban, meglepő ez a virágpompa, a csobogva szaladó kristálypatak mentén. Osztrák alpesi táj, barátságosan ismerős… Ischlben lehetnénk, nyári zergecserkészeten, nem pedig Észak-Amerika legfélreesőbb, jóformán ismeretlen vadonjában.

– Itt  sietniük kell ám a növényeknek a virágzással – magyarázza Hjalmar –, rövid a nyár, két hétig tart mindössze! Szeptember elsejére rendszerint leesik a maradandó hóm Észak tele elnémítja a vegetációt, és mire nagy nehezen ismét szóhoz engedi, már újból augusztust írunk! majdnem egy évig alszanak a virágok, mire újból vigadhatnak – két hétig! Rövid a farsangjuk, de annál szebb a báli ruhájuk.”

A 134. oldalon Fairbanks éghajlatáról ír, Seward-éval összehasonlítva: „A vegetáció is enyhébb klímát sejtet. Minden ház előtt tarka virágoskert pompázik, sőt a csinos kis faházikók földréteggel letakart teteje is csupa virág. Virágkalap van a házak fején. – Ez a mi 'sarkvidéki tetőkertünk!' – jegyezte meg a tulajdonos, mikor a háztetőn nyíló virágait megcsodáltam.”

137. oldal: „Gyönyörűek a fenyvesekkel váltakozó őszi lomberdők színei. Sokkal élénkebbek, pompásabbak, mint nálunk. Nemhiába oly híres a 'színes észak-amerikai ősz'. A fenyők közül kitarkálló rengeteg nyírfalomb akár a legfényesebb sárarany. Az apró törpenyírbokrok vérpirosak. A sziklákra öltöztetett sokféle moha és kúszónövény a sötétbordótól a leghalványabb rózsapírig minden színárnyalatot kikever. Valóságos festékesláda ez a sokszínűen lángoló erdő.”

145. oldal: „A hegytető … teljesen kopár. Krémszínű mohával, a helyenként csaknem fehér reindeer moth-szal, rénszarvas-mohával* váltakozó áfonyaszőnyeg fedi.”

*Nyilván rénzuzmó (Cladonia sp.)

A 155. oldalon olvasható, nosztalgikus, szívből jövő vallomása: „Nincs szebb erdő az ezüsttörzsű, szeptemberi bükkösnél, és nincs szebb vad a benne orgonázó magyar szarvasbikánál!”

177. oldal: „A keresztül-kasul gabalyodó indák bogyóinak tömege közt hatalmas vadribizli* fürtök lógnak. Szemre a szelíd ribizlinél is szebbek, ízük viszont rosszabb. Nem mintha a szelíd ribizlit sokra becsülném.”

*Valószínűleg Ribes triste.

177. oldal: „Az erdő alját ellepő sokféle növényzet közül a legkutyább a devil club*, az 'ördögbuzogány'. Nem tudom magyarul minek hívják ezt az embermagasságú, tüskésszárú, sőt tüskéslevelű növényt, amely az alaszkai vadászt ugyanúgy elszórakoztatja, mint a wait-a-bit tüske az afrikait. Az ördögbuzogány hatalmas, húsos levelének teteje sima, ártatlannak tetsző. Alját azonban apró, kaktuszszerű tüske borítja, mely nemcsak szabadon levő testrészeidbe törik bele, hanem ruhádat felszakítva, még az alatta levő bőrödbe is horgot vet.”

* Opolopanax horridus (Araliaceae). . Hívják az ördög sétapálcájának ("Devil's walking stick") is.

Széchenyi egyéb műveiben a flóra sokkal alárandeltebb szerepet játszik. A Csui-ban például egyes növényeket legtöbbször növekedési vagy életforma típusuk szerint nevezett meg: fa, bokor, fű, sőt giz-gaz. Fényképeket tett közzé viszont „Virágzó mimózák a Maszái-fennsíkon (dec. 23.)”, „Vadbokor virágdíszben (jan. 6.)”, „Maszái-földi növényzet (jan. 5.)”, „Pálmafák az Athi partján (febr. 4.)”. Az Elefántország c. könyvben egy ritka antilop élőhelyéről készült fénykép alá a következőket írta: „Bambuszrengeteg, a bongó hazája”. A Nahar-ban „Hát azok a vörös barnán vonagló, kígyószerű utálatok ott a víz színe alatt, vajon mik lehetnek? India partját körös-körül fonják ezek a barnás moszatmezők.”

Hivatkozások

1. Széchenyi Zs. (1978): Ahogy elkezdődött…/ Ünnepnapok. Egy magyar vadász hitvallása. – Szépirodalmi Kiadó, Budapest.

2. Széchenyi Zs. (1982): Alaszkában vadásztam. – 6. kiadás. Gondolat, Budapest.