Lesku Dóra díjnyertes előadása a nagyvirágú tóalmáról a 2025-ös TUDOK-on

Lesku Dórát, a debreceni Tóth Árpád Gimnázium diákját tavaly augusztusban, a Debreceni Egyetem Természettudományi és Technológiai Kar Nyári Táborában ismertem meg. (Csoportunkban az utak mentén terjedő tövisperjével ismerkedett két diáktársával.) Dóra ezután kezdett el foglalkozni egy inváziós vízinövény, a nagyvirágú tóalma terjedési és túlélési képességeinek vizsgálatával. Előadásával továbbjutott a TUDOK 2025-ös Kárpát-medencei döntőjébe, ahol a szekciójának első díját érdemelte ki! Szívből gratulálok és reménykedem, hogy tudjuk folytatni a megkezdett közös munkát! Köszönöm szépen továbbá a munkában nyújtott segítségét Bak Henriettának és Kis Szabolcsnak.

A Kitaibelia című folyóirat közleményei

Adatok Budapest környéke flórájának ismeretéhez IV.

Epipactis moravica. Csábi Miklós felvételei.

 

Összefoglalás

Több mint 50 ritka vagy kevéssé ismert taxon új vagy megerősített adatait közli Budapestről és tágabb környékéről. A közlemény több tájegység flórájára új fajokat és számos természetvédelmi szempontból fontos előfordulást emel ki.

A teljes cikk elérhetőitt.

Contributions to the flora of the Budapest region IV

Abstract

The paper provides new or confirmed records of more than 50 rare or poorly known taxa from Budapest and its wider surroundings. It highlights species new to several regional floras and many records of conservation relevance.

The paper is freely available here.

Hivatkozás

Somlyay L. & Csábi M. (2025): Adatok Budapest környéke flórájának ismeretéhez IV. – Kitaibelia 30(1): 27–40. https://ojs.lib.unideb.hu/kitaibelia/article/view/15572

Megérkezett a nyomdából a Kitaibelia

Megérkezett a nyomdából a Kitaibelia 29. kötete (a címlapon a lápi korpafűvel). A kipostázás hamarosan indul. Addig is online elérhetők a cikkek:

Kitaibelia 29. évfolyam 1. szám

https://ojs.lib.unideb.hu/kitaibelia/issue/view/970

Kitaibelia 29. évfolyam 2. szám

https://ojs.lib.unideb.hu/kitaibelia/issue/view/1035 

Mit kaptunk a növényektől 2.

Táplálékhálózatok – A Nap ehetővé téve

A növények a Nap energiáját kémiai energiává alakítják, és cukrok, keményítő, cellulóz, fehérjék, olajok formájában tárolják. Ebből indul az emberi és állati táplálkozás döntő része. Még a hús, tej, tojás és hal is végső soron növényi vagy algás eredetű energiára épül, hiszen a haszonállatok takarmányt fogyasztanak, a vízi táplálékhálózatok alapját pedig mikroszkopikus fotoszintetizáló szervezetek adják. Az ember tehát akkor is a Napból él, amikor kenyeret eszik, és akkor is, amikor húst, sajtot vagy halat.

Fényevő növények

Az emberi táplálkozás végső energiaalapja a fotoszintézis: a növények, algák és cianobaktériumok a fény energiáját kémiai kötésekké alakítják, és így teszik „ehetővé” a Napot. Field et al. (1998) klasszikus becslése szerint a Föld teljes nettó primer produkciója mintegy 104,9 petagramm szén évente, nagyjából azonos nagyságrendű szárazföldi és óceáni hozzájárulással. Ez azért fontos, mert a szárazföldi ember könnyen erdőkben, rétekben és szántóföldekben gondolkodik, miközben az óceánok mikroszkopikus algái és cianobaktériumai ugyanúgy a bolygó nagy „napfénybefogói” közé tartoznak.

A bioszféra zöld súlya

Bar-On et al. (2018) globális biomassza-becslése látványosan mutatta meg, hogy a földi élet tömegének döntő része növényi biomassza. A növények adják a bioszféra széntömegének legnagyobb hányadát, messze meghaladva az állatokét. Ez a száraz szám valójában világképformáló adat: nem az állatok tartják fenn a Föld élő rendszerét, hanem elsősorban a fotoszintetizáló szervezetek. A látványos állatvilág – rovarok, halak, madarak, emlősök, köztük az ember – csak a zöld alapra épülő felső emelet. A ház alapja a fotoszintézis.

A tápláléklánc nem lánc, hanem hálózat

A „tápláléklánc” szó hasznos, de leegyszerűsítő. A természetben ritkán van egyetlen egyenes út a növénytől a növényevőig, majd a ragadozóig. Inkább táplálékhálózatokról kell beszélnünk: a fűféléket sáskák, mezei pockok, nyulak, őzek és háziállatok fogyaszthatják; ezeket ragadozók, paraziták, dögevők és lebontók kapcsolják tovább a rendszerbe. A növényi maradványokat gombák, baktériumok, ugróvillások, atkák, földigiliszták és más talajlakók bontják le, majd a tápanyagok visszakerülnek a növényekhez. A Nap energiája tehát nem egyszerű csővezetéken áramlik át az élővilágon, hanem szerteágazó, állandóan változó hálózatban.

A zöld növény mint belépőkapu

A fotoszintetizáló szervezeteket primer producenseknek nevezzük, mert szervetlen anyagokból – szén-dioxidból, vízből, ásványi tápanyagokból – szerves anyagot építenek. Ez a szerves anyag azután belép a táplálékhálózatba. A búza (Triticum aestivum) szemtermése kenyérré, a rizs (Oryza sativa) magja főtt rizzsé, a kukorica (Zea mays) termése puliszkává, tortillává vagy takarmánnyá, a burgonya (Solanum tuberosum) gumója főtt étellé, a szójabab (Glycine max) magja fehérjeforrássá, olajjá vagy állati takarmánnyá válik. Mindezekben ugyanaz a folyamat rejlik: fényből kémiai energia, kémiai energiából táplálék, táplálékból emberi élet.

Az energia útja veszteséges

A táplálékláncok egyik legfontosabb törvényszerűsége, hogy az energiaátadás veszteséges. Amikor egy növényevő elfogyasztja a növényt, a növényi energia jelentős része nem épül be a testtömegébe: hőként elvész, légzésre, mozgásra, fenntartásra fordítódik, vagy emésztetlenül távozik. A következő szinten ugyanez ismétlődik. A klasszikus ökológiai szemlélet szerint a trófikus szintek között gyakran nagyságrendileg 10% körüli energiaátadási hatékonysággal számolunk, bár a tényleges érték élőhelytől, élőlénycsoporttól és tápláléktípustól függően változik (Lindeman 1942; Pauly & Christensen 1995). Ezért van az, hogy sokkal több növényi biomassza kell egy kilogramm marhahús, mint egy kilogramm gabona, hüvelyes vagy gumós élelmiszer előállításához.

Miért drága ökológiailag a hús?

A hús, tej és tojás nem „növényektől független” élelmiszer, hanem átalakított növényi energia. A szarvasmarha, sertés, baromfi vagy juh a növényi biomassza egy részét állati fehérjévé és zsírrá alakítja, de közben energia és anyag vész el a rendszerből. Ezért az állati eredetű élelmiszerek ökológiai lábnyoma általában nagyobb, mint a közvetlenül fogyasztott növényi élelmiszereké, különösen akkor, ha az állatokat emberi fogyasztásra is alkalmas gabonával vagy szójával takarmányozzák. Poore & Nemecek (2018) hatalmas adatbázison alapuló elemzése szerint az élelmiszerek környezeti hatása termelőnként erősen változik, de a kérődző húsok és tejtermékek sok esetben kiemelkedően nagy földhasználati és üvegházgáz-kibocsátási terhet jelentenek.

Nem minden legelő ugyanaz

A hús ökológiai megítélésénél ugyanakkor nem szabad mindent egyetlen mondattal elintézni. Más a helyzet, ha állatokat emberi táplálkozásra közvetlenül kevéssé alkalmas gyepen tartanak, és más, ha intenzív takarmánytermelésre épülő rendszerben hizlalják őket. A gyepterületek egy része szántóföldi művelésre rosszul alkalmas, de legeltetéssel mégis emberi táplálékká alakítható a rajtuk termő biomassza. Ugyanakkor a túllegeltetés, a metánkibocsátás, az erdőirtással nyert legelők és takarmányföldek, valamint a monokultúrás szója- és kukoricatermesztés súlyos problémákat okozhatnak. A lényeg tehát nem az, hogy minden állati eredetű élelmiszer egyformán rossz, hanem az, hogy az energia útja a növénytől az állatig mindig veszteségekkel jár.

A szántóföld mint irányított fotoszintézis

A mezőgazdaság lényegében a fotoszintézis emberi irányítás alá vont rendszere. A gazda magot vet, gyomot irt, trágyáz, öntöz, nemesít, arat, tárol és kereskedik, de az alapműveletet mégsem ő végzi: a Nap fényét a növény alakítja táplálékká. A búza (Triticum aestivum) táblája, a kukorica (Zea mays) állománya, a burgonya (Solanum tuberosum) bakhátja, a napraforgó (Helianthus annuus) kaszattermése vagy a repce (Brassica napus) olajos magja mind olyan biológiai napelem, amely nem áramot, hanem ehető szerves anyagot termel. Ezért a mezőgazdaság sikere végső soron mindig a fény, víz, szén-dioxid, tápanyag, talajélet és növényi genetikai képesség összehangolásán múlik.

A cellulóz nagy kerülőútja

A növények által megtermelt biomassza jelentős része cellulózban, hemicellulózban és ligninben gazdag sejtfal. Az ember ezt közvetlenül csak korlátozottan tudja hasznosítani: a rost fontos az emésztésben, de energiahordozóként számunkra kevéssé hozzáférhető. A kérődzők viszont bendőmikrobáik segítségével képesek a cellulózban gazdag növényi anyag egy részét hasznosítani. Így lesz a fűből tej és hús. Ez evolúciósan és mezőgazdaságilag óriási teljesítmény, de energetikailag kerülőút. A növények közvetlen fogyasztása rövidebb út, az állati termékek előállítása hosszabb és veszteségesebb út ugyanahhoz a napfényeredetű energiához.

Az óceánok láthatatlan legelői

A tengerekben a tápláléklánc alapját nagyrészt mikroszkopikus fotoszintetizáló szervezetek adják. Ezeket állati plankton, apró rákok, kagylólárvák, halivadékok és más fogyasztók eszik, majd a táplálékhálózat magasabb szintjein halak, tintahalak, tengeri madarak és tengeri emlősök jelennek meg. Pauly & Christensen (1995) kimutatták, hogy a globális halászat jelentős mennyiségű vízi primer produkciót igényel, mert a kifogott halak mögött több trófikus szint energiaigénye áll. Amikor halat eszünk, gyakran nem közvetlenül a „tengert”, hanem az algák által befogott napfényt fogyasztjuk, több állati közvetítőn áthaladva.

A lebontók asztala

A táplálékhálózat nem ér véget azzal, hogy valaki megeszik valakit. A lehullott levél, az elpusztult gyökér, a trágyamaradvány, az állati tetem és az emberi hulladék mind a lebontók asztalára kerül. A gombák és baktériumok visszabontják a szerves anyagot, felszabadítják a tápanyagokat, és lehetővé teszik, hogy a növények újra felvegyék azokat. A talaj ezért nem puszta „piszok”, hanem az egyik legfontosabb biológiai újrahasznosító rendszer. Ha a talajt tönkretesszük, a fotoszintézis földi gépezetének egyik alapegységét rongáljuk meg.

A Nap ehetővé téve

A táplálékhálózatok története végső soron alázatra tanít. Az ember szeret a tápláléklánc csúcsán álló lényként gondolni magára, de ez csak féligazság. A csúcs alatt ott van a teljes zöld alapzat: növények, algák, cianobaktériumok, talajlakó mikrobák, beporzók, lebontók és a táj anyagforgalma. Mi nem a természet fölött ülünk, hanem annak anyag- és energiaáramlásába vagyunk belekötve. A kenyér, a rizs, a gyümölcs, a tej, a tojás, a hal és a hús mind ugyanarról beszél: a Földön a Nap fénye a fotoszintézis révén válik testté, táplálékká és civilizációvá.

Irodalom

Bar-On Y. M., Phillips R. & Milo R. (2018): The biomass distribution on Earth. – Proceedings of the National Academy of Sciences, 115(25): 6506–6511. DOI: 10.1073/pnas.1711842115

Field C. B., Behrenfeld M. J., Randerson J. T. & Falkowski P. (1998): Primary production of the biosphere: integrating terrestrial and oceanic components. – Science, 281(5374): 237–240. DOI: 10.1126/science.281.5374.237

Falkowski P. G., Fenchel T. & Delong E. F. (2008): The microbial engines that drive Earth’s biogeochemical cycles. – Science, 320(5879): 1034–1039. DOI: 10.1126/science.1153213

Laws B. (2012): Ötven növény, amely megváltoztatta a történelmet. – Kossuth Kiadó, Budapest, 224 pp. Fordította és magyar vonatkozásokkal kiegészítette: Molnár V. Attila & Papp Mária.

Lindeman R. L. (1942): The trophic-dynamic aspect of ecology. – Ecology, 23(4): 399–417. DOI: 10.2307/1930126

Molnár V. A. (ford.), Papp M. (lektorálta) (2011): A növények ereje. Határtalan természet. – Reader’s Digest Kiadó Kft., Budapest. ISBN: 978-963-289-092-0.

Pauly D. & Christensen V. (1995): Primary production required to sustain global fisheries. – Nature, 374: 255–257. DOI: 10.1038/374255a0

Poore J. & Nemecek T. (2018): Reducing food’s environmental impacts through producers and consumers. – Science, 360(6392): 987–992. DOI: 10.1126/science.aaq0216

Nincs helye az eponímáknak a tudományos nevezéktanban?

Két évvel ezelőtt 2023 márciusában jelent meg az "Eponyms have no place in 21st-century biological nomenclature" című cikk a neves Nature Ecology & Evolution folyóiratban, Patrícia Guedes és munkatársai tollából. (Guedes, P., Alves-Martins, F., Arribas, J. M., Chatterjee, S., Santos, A. M., Lewin, A., ... & Ladle, R. J. (2023)  – Nature Ecology & Evolution 7(8): 1157–1160.) A cikk központi témája, hogy a tudományos taxonómiában (élőlények rendszerezésében) ne legyen helye a személynevekből képzett fajneveknek (eponímáknak). A szerzők a változások szükségességét az egyenlőség, a tisztesség és a reprezentáció szempontjából indokolják, figyelembe véve a tudományos történelem problémás vonásait, mint például a gyarmatosítást, a rabszolgaságot és a társadalmi igazságtalanságokat.

A cikk körül nagy vita alakult ki a ResearchGate oldalon. A közlemény iránt messze átlagon felüli érdeklődés mutatkozik amit jelez a Research Interest Score (1,145), az azóta a közleményre érkezett 85 hivatkozás és az a tény, hogy csak a ResearchGate-en csaknem 50 ezren olvasták.

Jómagam kiemelt figyelemmel fordulok a taxonómiában az eponímia felé, egy könyvet (Növények és emberek – A szeretetre méltó tudomány története) is írtam, amely a növénytan történetét igyekszik bemutatni, azokon a növényeken keresztül, amiket botanikusokról neveztek el. Emiatt igyekszem most részletesebben körbejárni a témát az alábbi bejegyzésben.

Először tisztázom, hogy mi az eponímia, majd összefoglalom a cikk lényegét és következtetéseit, aztán a vitában az egyet nem értő kutatók véleményét.

0. Személynevekből köznevek: eponímia

Az eponímia görög eredetű kifejezés, amely az epi (jelentése: -ról, -ről) és az onyma (név) szavakból ered. Az emberi kultúra eponimákban örökíti meg azoknak a kivételes személyeknek a nevét, akikre az utókor hálásan emlékezik. Eponima az a szó, amely valamely kivételes (általában valós, ritkábban kitalált) személyiség nevét őrzi. Az eponimák jelölhetnek például dinasztiát (Árpád-ház – Árpád), földrajzi helyet (Amerika – Amerigo Vespucci), jelentős új paradigmát (darwinizmus – Charles Darwin), intézményt (akadémia – Akadémosz), eljárást (galvanizálás – Luigi Galvani), eszközt (biro [golyóstoll angol nyelvterületen] – Bíró László), kémiai elemet (einsteinium – Albert Einstein), anyagot (dízelolaj – Rudolf Diesel), égitestet (Halley-üstökös – Edmund Halley), matematikai összefüggést (Poisson-eloszlás – Siméon Denis Poisson), fizikai jelenséget (Brown-mozgás – Robert Brown), mértékegységet (eotvos – Eötvös Loránd), testrészt (ádámcsutka – Ádám), sejtalkotót (Golgi-apparátus – Camillo Golgi), betegséget (Kaposi-szarkóma – Kaposi Mór), és természetesen élőlényeket is. Merton (1973) szerint a tudománytörténész feladata, hogy „megörökítse a tudományos ismeret eredetének kollektív emlékezetét. [...] Anonim jelenségeknek nincsen helye a dolgok rendjében. Eponimitás és nem anonimitás a követendő.” Az eponímia az egyik legfontosabb – és valószínűleg a legmagasztosabb – tudományos elismerés. Mivel a tudományos eponimák rangja és becse évszázadokon át fennmaradt, szükségszerű, hogy nagyon jelentős és valós érdemek alapozzák meg őket. Ha ugyanis az eponímiát a tudományos érdemeken túli egyéb tényezők, mint személyes barátság, gazdasági hatalom, politikai nyomás vagy nemzeti hovatartozás meghatározóan befolyásolnák, az a jelenség fontosságának, elismertségének elértéktelenedését okozná (Braun–Pálos 1999).

A tudományos eponímiákat általában az adott diszciplína nagyobb kutatói közösségének konszenzusa hitelesíti. A biológiában is így áll a dolog a leírt jelenségek, szervek, sejtalkotók stb. tekintetében, de az élőlények tudományos elnevezése szigorúan meghatározott szabályrendszer (a növénytanban: International Code of Botanical Nomenclature) alapján történik. Ha egy élőlény eponimikus neve a nevezéktani szabályoknak megfelel, csupán azon az alapon nem vethető el, hogy az illető személy a névalkotásra érdemtelen volt.

Számos fajnévben vagy faj alatti rendszertani egység (alfaj, változat) megnevezésében is visszaköszönnek jeles személyiségek nevei, de ebben a könyvben elsősorban a nemzetségekre összpontosítunk. Ennek oka az, hogy Linné kitüntetett jelentőséget tulajdonított a nemzetségeknek: „Nomine vera plantis imponere Botanicis genuinistantum in potestate est. Botanicus mihi dicitur is, qui genera naturalia observare intelligit.” (A növények számára valódi neveket csak az igazi botanikusoknak áll hatalmukban kijelölni. Szerintem botanikusnak azt lehet nevezni, aki a természetes nemzetségeket képes felismerni.) Linné a Critica Botanica 92–95. oldalain 159 botanikusról elnevezett növénynemzetséget sorolt fel. Napjainkra legalábbis sok százra tehető azoknak a nemzetségeknek a száma, amelyek emberi neveket viselnek. Mindannyiukat természetesen nem tudjuk ebben a könyvben bemutatni, de a legnagyobb jelentőségű füvészekről szinte kivétel nélkül neveztek el növényeket.

Tapasztalataim szerint a botanikusokról nem nagyon tudják, hogy mivel foglalkoznak. Leginkább afféle maguknak való különcöknek tartják őket, akik elmélyülten számolgatják a virágok porzóit, de a körülöttük lévő világ növényeken kívüli dolgairól alig vesznek tudomást. Ebből a könyvből reményeim szerint kiderül, hogy a valóság ezzel szemben az, hogy a régi korok botanikusai mai szemmel nézve hihetetlenül sokoldalú és igen gyakorlatias gondolkodású tudósok voltak. A Celsius által kitalált hőmérsékleti skálát Linné módosította úgy, ahogy azt ma is használjuk. Az élőlények örökítőanyagát hordozó sejtmagot egy skót botanikus, Robert Brown fedezte fel. Szintén Brown írta le a gázok és folyadékok részecskéinek állandó, véletlenszerű mozgását is, amely később az anyag atomos szerkezetének bizonyítékaként szolgált, és ma Brown-mozgás néven ismerjük.

A növénytan tudománya az orvoslás egyik ágából, a gyógynövények tanulmányozásából fejlődött ki. Ennek fényében nem meglepő, hogy a régi korok orvosai a hellén Hippokratésztől és Dioszkoridésztől kezdve a perzsa Ibn Színán át a római Galénoszig egyúttal kiváló botanikusok is voltak. Ez a hagyomány a 18–19. századig fennmaradt: a legtöbb botanikus még ebben a korban is orvosi doktorátust szerzett. Bár voltak köztük olyanok, akik sohasem praktizáltak, mások viszont koruk legnagyobb gyógyítóiként előkelőségek és uralkodók háziorvosai lettek (Mattioli, Cesalpino, Ruelle, Bock, Fuchs, Rondelet, Lobelius). Sokuk nevét az orvostudomány és a botanika egyaránt számontartja. Cesalpino írta le először a kis vérkört, Marcello Malpighi ismertette a hajszálereket, és alapvető felfedezéseket tett például a tüdő, a lép, a vese és a mirigyek elemi szerkezetének feltárásában. Idősebb Olof Rudbeck szerepet játszott a nyirokrendszer megismerésében. Többük nevét nemcsak növények elnevezései, hanem anatómiai szakkifejezések is megörökítik (tripus Halleri, zonula Zinni, valvula Bauhinii).

Most pedig rátérek Guedes és munkatársai cikkének ismertetésére. A közlemény címe magyarra fordítva annyit tesz: A 21. századi biológiai nevezéktanban nincs helye az eponímáknak. Rendkívül kategórikus és elutasító cím.

1. A probléma felvetése

A szerzők arra hívják fel a figyelmet, hogy a tudományos taxonómiában alkalmazott eponím fajnevek gyakran olyan személyek nevét viselik, akik etikai és társadalmi kérdéseket vetnek fel. A névadók közé tartoznak gyarmatosítók, rabszolga-kereskedők, vagy olyan személyek, akik más módon részt vettek a társadalmi egyenlőtlenségek fenntartásában. A cikk szerzői szerint az eponim fajnevek nemcsak történelmi problémákat hordoznak magukban, hanem sértik a mai társadalmi érzékenységet is, amely az egyenlőségre és a tisztességre épít.

2. A javaslatok

A cikkben a szerzők konkrét javaslatokat tesznek arra vonatkozóan, hogyan lehetne eltávolítani az eponimákat a tudományos nomenklatúrából:

• Eponimák eltávolítása: A javaslat szerint a jövőben az élőlények elnevezése során kerülni kellene az egyének nevének használatát, különösen, ha azok történelmileg és etikai szempontból vitatott személyek.
• Alternatív elnevezési gyakorlatok bevezetése: A szerzők úgy vélik, hogy más típusú elnevezési gyakorlatokat kellene bevezetni, mint például a helyek vagy földrajzi nevek alapján történő elnevezés, vagy a fajok jellemzőit tükröző nevekkel.
• Tudományos közösség tájékoztatása: A cikk egyik fontos üzenete, hogy a tudományos közösségnek folyamatosan figyelemmel kell kísérnie és kritikusan kell értékelnie a névadási gyakorlatokat, figyelembe véve a társadalmi és történelmi kontextust.

3. Érvek és indoklás

A cikkben számos érvet sorakoztatnak fel a javaslatok alátámasztására:

• Történelmi kontextus: Az eponimák történelmi háttere miatt a névadott személyek sok esetben elnyomó, rasszista vagy gyarmati szerepet játszottak a történelemben. A cikk említi, hogy az ilyen nevek fenntartása folytathatja a múlt traumatikus örökségét.
• Etikai kérdések: A névadás során használt személyek nevét a cikk szerint tisztességtelennek és etikai szempontból problémásnak tartják. A taxonómia, mint tudományos terület, nem mentesítheti magát a társadalmi felelősség alól, és a kutatóknak figyelmet kell fordítaniuk arra, hogy a tudományos elnevezések hogyan hatnak a társadalomra.
• Társadalmi érzékenység: A cikk hangsúlyozza, hogy a tudományos közösség számára fontos, hogy a tudományos fejlődés és a társadalmi igazságosság között egyensúlyt teremtsen. Az eponimák megtartása káros üzenetet közvetíthet a társadalom számára, és hozzájárulhat a diszkrimináció és a társadalmi igazságtalanság fenntartásához.
• Modern tudományos gyakorlatok: A szerzők azt állítják, hogy a tudomány fejlődésével és a globális tudományos közösség egyre inkluzívabbá válásával az eponimák alkalmazása elavulttá vált. Az ilyen elnevezések nem tükrözik a modern tudomány értékeit, mint az egyenlőség, az etikai felelősségvállalás és a sokszínűség.

4. Konkrét példák

A cikk számos konkrét példát hoz arra, hogy milyen személyekről kapták a fajok az eponim neveiket, és miért lehet problémás ezeknek a személyeknek a tisztelete:

• Carl Linné (Linnaeus): Bár Linné munkássága elengedhetetlen a modern taxonómia számára, a cikk szerint néhány második vonalbeli tudós és egyéb eponimák kapcsolódása a gyarmati történelemhez etikai kérdéseket vethet fel.
• Alfred Russel Wallace: A cikk említi Wallace munkáját is, aki szintén nagy hatással volt a biológiai elnevezésekre, de hozzáköthető a gyarmati tudományos kutatásokhoz is.
• John Gould: Gould is egy névadó, akinek a tevékenysége, bár tudományos szempontból jelentős, összefonódott a gyarmatosítási projektekkel, így az ő nevével kapcsolatos fajok elnevezése is vitatottá válik a mai szemlélet szerint.
• Owen Frederick: Owen nevével is számos élőlény kapcsolódik, de ő is olyan személy, aki tudományos eredményei mellett gyarmati és diszkriminatív tevékenységeket folytatott.

A szerzők ezen példákon keresztül hangsúlyozzák, hogy a tudományos nomenklatúra nem lehet elvonatkoztatva a társadalmi és politikai kontextustól, és az ilyen személyekről való elnevezés hozzájárulhat a múlt negatív örökségének fenntartásához.

5. Következtetések és jövőbeli kilátások

A cikk végén a szerzők arra ösztönzik a tudományos közösséget, hogy vizsgálja felül a jelenlegi elnevezési gyakorlatokat, és dolgozzon ki egy új, inkluzívabb, etikai szempontból elfogadhatóbb rendszert. A jövőben fontos lenne, hogy az eponimák helyett a tudósok inkább az élőlények jellemzőit, földrajzi eredetét, vagy a tudományos felfedezéseket figyelembe vevő elnevezési rendszert alkalmazzanak.

A cikk hangsúlyozza, hogy a taxonómiai közösség előtt álló kihívás nemcsak tudományos, hanem társadalmi felelősség is, és hogy a változtatások elősegíthetik egy igazságosabb és tisztességesebb tudományos környezet kialakítását.

6. Ellenvélemények és ellenérvek

A cikk körül heves vita alakult ki a ResearchGate platformon, számos kutató úgy véli, hogy az eponímákat hiba lenne eltávolítani a tudományos nevekből. Főbb érveik a következők:

6.a) A történelmi kontextus figyelmen kívül hagyása

Egyes kritikusok szerint a cikk szerzői túl egyszerűsítik a történelmi összefüggéseket. A taxonómiai nevek gyakran a tudományos előrelépéshez hozzájáruló jelentős személyek tiszteletére születtek, és a névadás célja az volt, hogy tisztelegjenek a tudósok előtt. A cikk szerzői szerint az ilyen nevek a gyarmati és rasszista múltat tükrözik, azonban sok kritikus úgy véli, hogy a tudományos nevek nem feltétlenül tükrözik a névadók politikai vagy társadalmi nézeteit, hanem a tudományos hozzájárulásukat.

A névadás történelmi megértésében a kérdéses tudósok sokszor a tudományos felfedezéseik révén váltak ismertté, nem pedig a társadalmi politikai aktivitásaik miatt. A névadás tehát nem feltétlenül mélyebb társadalmi üzenetet közvetít.

6.b) Az eponimák kulturális és történelmi értéke

Más kritikusok azzal érvelnek, hogy az eponimák történeti és kulturális értéket képviselnek, amelyek a tudományos fejlődés fontos részét képezik. Az eponimák nemcsak a tudósok munkásságát örökítik meg, hanem a tudományos kutatás történelmét is. Az ilyen nevekkel való folytatás lehetőséget ad arra, hogy a tudományos közösség és a társadalom ne felejtse el ezeket a mérföldköveket.

Sok kritikát kapott az a megközelítés is, hogy az eponimák eltávolítása felülírja a tudományos előrelépés történelmét. A taxonómia rendkívül hosszú és bonyolult története során sok tudós dolgozott együtt, és ezek a tudósok – még ha etikai kérdések is felmerülhetnek a személyükkel kapcsolatban – nagyban hozzájárultak az élőlények rendszerezéséhez és az élővilág megértéséhez. Ha eltávolítanák a nevüket a tudományos elnevezésekből, akkor az elismerés és a tisztelet egy fontos formáját is eltávolítanák a tudományos közösségből.

6.c) A tudományos közösség sokszínűsége

Egy másik fontos érv, amely az eponimák eltávolítása ellen szól, hogy a tudományos közösség globálisan egyre inkluzívabbá válik. A mai tudósok sokféle kulturális háttérrel és értékrenddel rendelkeznek, és fontos lenne, hogy egy-egy névadás lehetőséget adjon arra, hogy különböző kultúrák és tudományos hagyományok is érvényesüljenek. A cikk szerzői szerint a gyarmatosítók és más etikai szempontból vitatott személyek nevét viselő fajok eltávolítása jobbá tenné a tudományos közösséget, de az ellenérvek szerint ez a pluralizmust és a sokszínűséget is veszélyeztetné.

6.d) A tudományos gyakorlatok megszorítása

A cikk kritikája egy másik fontos szempontja, hogy az eponimák eltávolítása korlátozná a tudósok szabad elnevezési lehetőségeit. A tudományos elnevezésnek fontos szerepe van a kommunikációban és az élőlények azonosításában, és ha minden névadási döntést túlzott politikai vagy társadalmi normák alá kellene rendelni, az a tudományos szabad kutatás és felfedezés számára nem lenne előnyös.

7. Következtetések

A cikk körüli vitában az ellenzők hangsúlyozzák, hogy a tudományos névadás nemcsak társadalmi és etikai kérdések kérdése, hanem a tudomány történeti és tudományos fejlődésének fontos része is. Az eponimák eltávolítása nemcsak a tudományos örökséget veszélyeztetné, hanem a tudományos közösség globális, sokszínű és történelmileg gazdag természetét is. Ezen érvek alapján úgy vélik, hogy az eponimák szerepe továbbra is meg kell, hogy maradjon, miközben a tudományos közösség figyelemmel kíséri a társadalmi és etikai normák változásait.

Az emberi kultúra, a természettudomány és szűkebb érdeklődési területem a növénytan egyaránt bővelkedik az eponimákban, amelyek a kultúránk részét képezik. Éppen ezért – és nem csak az így előidézett nevezéktani instabilitás miatt – az eponímák elvetését komoly hibának tartanám.  

Végezetül a kettős nevezéktan megalapítója, Carl Linné véleményét szeretném idézni a témában – amellyel teljes mértékben egyetértek.

Linné Critica Botanica című munkája (1737: 77–79.) szerint a legnagyobb elismerésnek, ami egy botanikust érhet, azt tartotta, ha az illetőről egy növénynemzetséget neveztek el: „Szentül megtartom azokat a nemzetségneveket, amelyeket a nagyérdemű botanikusok emlékére állítottak. […] Ez az egyetlen és legnagyobb jutalma a munkának, amelyet meg kell tartani és kegyesen kezelni a botanika serkentésére, fejlődésére és dicsőségére.” Ugyanakkor nem javasolta, hogy olyan személyiségekről – például államférfiakról, főurakról, egyházi méltóságokról – nevezzenek el nemzetségeket, akiknek a botanikához nem volt közük. Annak ellenére, hogy kifejezetten vallásos volt, még a szentek esetében sem tartotta ezt követendőnek. Úgy vélte, hogy ez a tisztesség csak a növénytan tudománya területén erőfeszítéseket tett embereket illeti meg: „Dulcia non meruit qui non gustavit amara.” (azaz aki nem  aki nem ízlelte a keserűt, nem érdemli az édeset”)

Diószegi Szeminárium, 2025. március 12. 17:00

Nagy szeretettel várunk minden érdeklédőt 2025. március 12-én (szerdán), 17.00 órai kezdettel Neidenbach Ákos Mindent a Tátráért című - Egy régi Tátra-kutató rendkívüli tudományos dolgozata és botanikája című könyvének bemutatójára.

Az előadás helyszíne: Debreceni Egyetem, Élettudományi Épület, Növénytani Tanszék, Diószegi szemináriumi terem (Élettudományi Épület, 1.035).

Az 554 oldalas könyv Mauksch Tamás (1749–1832) evangélikus lelkész, az egyik első Tátra-kutató számos megpróbáltatást megért, elveszettnek hitt, majd megtalált „Wegweiser durch die Zipser Karpatischen Alpen” címmel, cipszer gót kézírással írt tudományos életművét adja közre magyar fordításban.

További tudnivalók Mauksch Tamásról:

https://hu.wikipedia.org/wiki/Mauksch_Tam%C3%A1s