Fekete István és a növényvilág

Fekete István egyike legolvasottabb íróinknak, akinek műfajilag nehezen besorolható műveit mélységes természetszeretet és humánum hatja át. Az köztudott, hogy az író a gerinces állatok kitűnő ismerője volt, arról azonban kevesebb szó esik, hogy milyen kapcsolatban állt a növényvilággal. Ebben a bejegyzésben a flórához fűződő viszonyát mutatom be művei alapján.

Az átlagembert messze meghaladó növényismerete több forrásból táplálkozott. A több mint egy évszázaddal ezelőtt született, falun nevelkedő generáció számára természetesnek számító növényismeretre rakódott a mezőgazdászként elsajátított tudás és az erdőt-mezőt járó természetkedvelőként, vadászként tapasztaltak.

Bár a növényvilág képviselői Fekete István műveinek többségében felbukkannak, meghatározó szerephez csak ritkán jutnak. Legtöbbször az életközösségek meghatározóan fontos, de az állatoknál kevésbé alaposan jellemzett tagjaiként kerülnek ábrázolásra.

 Növénytani ismeretterjesztés

Az író állatokkal kapcsolatos jelenségek bemutatása kapcsán jól ismert ismeretterjesztő vénája a növényvilág esetében ritkábban jut szerephez, de erre is van példa. Ennek talán legszebb példája a Bogáncs című regényben olvasható:

„a szaporodásnak sok fortélya van, s a magvetésnek még több.

Egyes magvak repülnek, messze elszállva az anyától; mások gurulnak; vannak, amelyeket kilő az anya, hogy faja szaporodjon. És vannak, amelyeknek magva ezer kis horog közé van beágyazva, s olyan mint egy kis ezer horgú buzogány vagy horgas kéthegyű tőr. Amíg a mag éretlen, és burka zöld, nem kapaszkodnak semmibe, le se lehet őket szakítani, de ha megérett a kis tapadók, szőrök megragadnak a szőrben, ruhában, és vándorolni kezdenek. Mozgás közben szinte befúrják tüskéiket a ruhába és a szőr közé, szúrni, ami felette kellemetlen, mert a ruha alatt, szőr alatt érzékeny bőr van.

– Fene ezt a gazt! – mondja az ember, és leveszi magáról a szúrós holmit, amint tiszta helyre ér, s a mag, messze az anyanövénytől, el van vetve. Mit mondjon azonban a szegény kiskutya, akit a véletlenek vak ostora fél országon át hajszol? Nem mond semmit, de vakaródzik. A körmök és a fogak azután kiszakítanak egy-két potyautast a szőr közül, és honnét tudhatná Bogáncs, hogy ő most magvetést végez?”

Nagyon jellemző, hogy az író a növényi termések terjesztésének szemléletes leírásban is az állatvilág felől közelít a jelenséghez.

Az Egy szem kukorica című elbeszélésben egy kukorica életét kísérhetjük végig. Ebben az írásban az író a növények közötti, a napfényért, tápanyagokért és vízért folyó – a legtöbb ember által nem is sejtett – versengést a termesztett növények és a gyomok közötti párbeszéddel érzékelteti:

„A kis kukorica nehezen tért magához.

– Ó, míg felnövünk, ezer halál leselkedik ránk – mondta az egyik krumpli –, de azokra is, akik bennünket akarnak elpusztítani. Itt ez a sok gaz...

– Van nekünk becsületes nevünk is! – kiáltottak ekkor a másfajta növények.

– Én búzavirág vagyok.

– Én útifű.

– Én a szarkaláb.

– Én a pipacs – kiabáltak összevissza. – Élni akarunk, és ez a föld a mienk is.

– Hát majd egy kicsit összébb szorulunk – békítette őket a kukorica.

– Csak a magad bőrére alkudozzál – mérgelődött a krumpli. – Te megnősz, de mi kicsik maradunk, és nem tűrjük senki árnyékát. A tiédet se, ha a gazzal cimborálsz.

A kukorica elhallgatott. Egyedül volt.

– Igaz – bólintott a szarkaláb –, a krumpli csak akkor nagy, ha nincs senki mellette... igyekezzünk barátaim!”

Ugyanebben a novellában az író költői eszközökkel írja le a szélmegporzást:

„az üzenetet a szél hozta, lágy simogatással. és idegen, édes virágport hintett a kukoricára. [...] A levegőben pedig millió csók járt, és szállongó porleheletével mind megcsókolta a kukoricát”

A növények rovarmegporzására való utalás pedig A tölgy című novellában található:

„A part mellett egy bokor sárga liliom boldog aléltságban tárta szét kelyhét a nap felé, itta a fényt, ám az is lehet, hogy a virágban mászkáló kis bogárkák most hurcolták szét benne a szerelmes üzeneteket.”

Egyes növények jellegzetes élőhely-igényének szimbolikus megfogalmazása olvasható a Hajnal című elbeszélésben. Ennek során vándorolnak a nekik leginkább megfelelő élőhelyekre a növények, például a Fenyő, a Boróka, a Törpefenyő, az Áfonya és a Gyopár a hegyvidék hűvös magasságaiba, a Fűzfa, a Nád és a Sás a vízpartra, a Vadrózsa, az Árvalányhaj és a Kakukkfű a kopár domboldalra.

 

A növényvilág mint hangulatok, érzelmek érzékeltetője Fekete István művészetében

 Fekete István írásaiból igen sok helyen kisejlik a mezőgazdász szerzőjük számára igen nagy jelentőségű aszály és ennek kapcsán a szomjazó növényvilág, mint az Eső után című elbeszélésben:

„Egyetlen vágyam volt bőrig ázni, s azt hiszem, ebben a nagy vágyakozásban velem voltak a szomjas búzák, a fakó árpák, kínjukban virágzó törpe lóherék és millió virág, gyökér, félig csírázott mag, ameddig a szem ellátott, meg még azon túl is, a víztelenség és aszály szomorú élettelenségében.”

... vagy a Nyár végén című novellában:

 „Aszott sarjú között fehérre taposott gyalogutak surrannak a réteken keresztül, és itt-ott apró virág színtelenedik. Nem is virág, csak száraz színfolt, mely láthatatlan szemével az eget kémleli, hogy merre járnak az áldott, páráktól súlyos, drága fellegek.”

Az író kedvenc évszaka talán az ősz volt. Ebben az évszak hangulata, a köd titokzatossága, a vadászemlékek mellett a lombszíneződés látványos jelensége is hozzájárult. A különböző fafajok őszi lombhullatásának megszemélyesítésekkel érzékletessé tett leírását olvashatjuk az Október című novellában:

„A szél úgy jár az erdőn, mint a végrehajtó, és a fék sziszegve hajladoznak, mint az adósok.

– Fizetni, adósok, fizetni!

Visszaadni mindent, kamatos kamatokkal, amit az öreg bankár, a Föld adott. Nézzétek a Nyárfát. Az a jó adós! Utolsó sárga levélbankóját is visszaadta már, és most úgy áll a berek szélén, mint a becsületes adós: levetkőztetve és elhagyottan.

A Bükk is tisztességes fajta, a Nyír is, de még a Gyertyán is, aki pedig, komisz, tolakodó népség. Először csak egyenként hullatták levélpénzüket az örök, nagy perselybe, de aztán látták, hogy úgyis hiába. Megrázták magukat, lerótták az adósságot, és most békén vannak. [...]

Bezzeg a Tölgy meg a Cser! Nem! Ők nem fizetnek. Itt-ott egy kis kamatot, de aztán táguljon a végrahajtó, mert nem állnak jót magukért. Néha ölre mennek a széllel, mely perlekedve tépi a zizegő cserleveleket, de bevasalni alig tud valamit.

– Nem fizetünk! – kiáltják a cserfák. – Majd tavasszal. – És a szél megunja a meddő verekedést.

Alkonyattal elpihen ő is a völgyek ölén, de előbb még beszámol gazdájának.

– A Nyár, Nyír, Bükk és többiek ... megfizettek, Uram. Csak a Cser..., különösen a fiatalja... Ne adj nekik máskor! Nem fizetnek. Verekedni kell minden krajcárért.”

 A nádas

 Az író viszonylag kevés írásának címszereplői a növények. Az ilyen ritka kivételek egyike A nád című elbeszélés. A nádas egyébként az erdő mellett az író kedvelt témája volt s ebben a novellában a nádas életközösségének a tó életében betöltött sokrétű szerepéről olvashatunk, arról, hogy milyen fontos szerepe van a nádnak a legkülönbözőbb élőlények – és közöttük az ember! – életében:

„A tónak ebben az öblében nem volt nád. Valamikor talán lehetett, de most nem volt. Igaz, az utóbbi időben elkövesedett a fenék, mert a patak kevés iszapot hordott be; ami volt, azt elmosták a hullámok. Pár szál azért mégiscsak lehetett volna. De nem volt, s ezért rideg és üres volt ez az öböl. A hullámok nekinyargaltak a partnak, rombolták a köveket, összetörték a virágokat és kagylókat, mert hiányzott a szelíd nád, aki türelmesen eléjük állt volna, mérsékletre intve a rakoncátlan vizet. [...]

De ebből az öbölből hiányzott a nád.

Hiányzott a víznek, a partnak, a madaraknak, a halaknak, a kígyóknak és békáknak, még az öreg várromnak is hiányzott, aki mereven állott az öböl partján kiugró sziklákon, unatkozva nézegette magát a víz tükrében, és szerette volna, ha legalább a tükörben nád nőtt volna udvarán, és tavirózsa ablakai alatt. [...]

És hiányzott a nád az embereknek is, akik nem sokra becsülték, mert csak nád volt, de házaikat vele fedték, jószágaikat vele etették, békés kunyhókat csináltak belőle, és ha tüzet raktak a nádból arra gondoltak, hogy hitvány nádtűz csak, amit mindig etetni kell.

De azért nagyon hiányzott.

A víz mosta, egyre mosta a partot, és a part úgy érezte: nád kellene szélfogónak. A szél dühösen nyargalt a parton, mert unatkozott, és szeretett volna muzsikálni a nád hárfáján, mert alapjában véve muzikális természetű volt. A madarak szerettek volna leszállni, megpihenni és fészket rakni, és keresték a nádat, és vágytak utána. A halak hűsölni szerettek volna árnyékában, turkálni gyökerei mellett, és dörgölőzni lába szárán. A kis csigák derekára tapadtak volna, és a szitakötők leveléről lesték volna a szúnyoghegedűsöket.”

Más esetekben az elbeszélés címében megjelenik a növényvilág valamely képviselője, de nem főszereplőik a növények, hanem hangulatok, érzelmek érzékeltetői. Az Ibolya című elbeszélésben az író egy gyermekszerelem emlékét idézi fel:

„– Ne sírj! – dadogtam. – Hiszen csak tréfáltam. Vidd el a virágokat ... majd összeszedem ...

... Ilona kötözte a kis csokrot, a vén tölgy koronája zsongott, mint a távoli muzsikaszó, s a szívemben benne volt az egész tavaszi világ.”

A Lótusz című novella pedig nem nélkülözi a fanyar humort sem:

„Az ablakon besütött a nap, és ragyogó kévéjében ott állt a Virág!

Csend.

Szép pillanat volt! Feleségem arca felragyogott, mint mátkaságunk óta sohasem”

Az író közismert kutya-regénye címe alapján akár egy növényről is szólhatna. De Bogáncs természetesen pumi volt, „mégpedig a legjavából”. Ugyanakkor jellegzetesen állat-központú leírást is kapunk a regényben növényünkről:

„szép virágával a legelők dísze, s virágja a méhek, darazsak, különféle dongók és lepkék közismert találkozóhelye. Bizonyos fajtáját néhol szamártövisnek is mondják, ámbár állítólag a szamár is csak akkor nyúl hozzá, ha fáj a hasa, mert még a levele is szúr, mint a veszedelem. Ez a bogáncs tehát szép, de nem hasznos, és egyáltalán nem tudja, hogy ő gyom.”

Az „áldott vetés”

 Fekete István műveiben sokszor az elbeszélések bevezető vagy befejező részében, hangulati elemként jelenik meg a növényvilág. Különösen sok elbeszélésben jelenik meg az „áldott vetés”, az életet adó gabona, különösen a búza. A Banádi Péter meg a fia, a Július, a Honvágy, a Nyárutó, a Hollófészek című elbeszélésekben láthatjuk ennek példáit:

„A búzamezők eleinte csak úgy hullámzanak önmagukban, hangtalanul. Később susogni kezdenek, ha végigszalad rajtuk a szél, amikor pedig kalászerdőkké érnek: sziszegnek, mert millió kemény bajusz-szálon fésülködik a nyargaló szellő.

Van azután, amikor hallgatnak, különösen déltájban. Mikor a kalászorsókban duzzad a mag és a dűlőutak áldott melegében olyan illat leng, mint a mikor a friss szalmakazlak mellé kiszáll a puha kenyér lágy illata.”

„Felült egy róka a búzában, melynek sárga kalászai mind keletre néztek, hol most bukkant fel a nap aranyküllős szekere.

A róka hunyorgott a világosságtól, a kalászok megzendültek a hajnali széltől, meglóbálták magukat, hogy a napsugarak aranyfésűi megsimogassák kemény bajuszukat.”

„A barackfák már régen elvirágoztak, s a búzából alig látszottak ki a totyogó varjak.”

„az árnyékból kiemelik lomha hátukat a szalmakazlak. Még nyújtózkodnak a szalmaszálak, még lehelik magukból a tarlók kenyérszagú melegét, de ez már csak az aszalódás kesernyés cukra, a búzamezők fiatalságának öregedő emléke.”

„Aratás előtt járt az idő. Mint áldott vizek, hullámzottak a búzavetések, s a súlyos  kalászfejek bús örömmel bólingattak jobbra-balra, mert érezték, hogy az ő idejük már elérkezett.

Túl a dűlőúton kaszát fentek .”

 Az idős fák

Az öreg, termetes fák tisztelete, féltése az író számos művében bukkan fel. E tisztelet nemcsak maguknak a fáknak szól, hanem a múltnak és az elődöknek, a régi korok embereinek is. Ennek szép megfogalmazása olvasható a Tüskevárban:

„– Nézze meg ezt a fát! Ha ez beszélni tudna!

A fa koronája nem is lát szott, hogy meddig ér, és a törzse másfél méter vastag is lehetett.

Az erő és a szépség, ez a tölgyfa maga volt az idő. Gyula megsimogatta kérgét, ami kemény volt, mint a szélmarta gránit.

– Volt itt egy tudós ember, azt mondta, több lehet háromszáz évesnél, és azt mondta, igazuk volt a régieknek, akik szentnek tisztelték az ilyen fát.

És Tutajos úgy érezte: igaza volt a tudósnak. A koronában emberderék vastag görcsös ágak nyúltak szét, és rettenetes erejükben mintha az eget tartották volna.

Gyulában különös érzés ködlött, és szótlanul állt az elmúlt évszázadok mellett, amelyeket ez a szent fa őrzött magában. Saját kiforratlan jelentéktelenségét érezte e mellett a tiszta óriás mellett, aki kiáltások és halálsóhajok emlékére emlékezett, aki látta mág a várat, rabokat és elmúlt embereket; tivornyákat hallott, vad harci dalt és jajongó gyászéneket, ordítást és suttogást, és elmúlt minden, de ebben az ősfában benne van minden!

– Én is elnézem néha – mondta Matula –, van benne legalább negyven köbméter fa.

– Más is van benne, Matula bácsi – mondta a fiú, [...] de én úgy gondolom, azt nem lehet méterrel megmérni ...”

A „régiek” tiszteletére az is okot ad, hogy megkímélték, hagyták megöregedni a fákat. Szép példáit láthatjuk ennek a Hajnal Badányban című regényben és a Május című elbeszélésben.

„Út van már. De kell egy híd, a gázló helyére, feljebb pedig a gát. Ha az öreg fa útban lesz – kidobjuk...

– Ha lehet, ne bántsátok, fiam, az öreg fát ..., magamat látom benne.

– ... de nem is lesz útban.

–Szép fa. Fiatalkoromban itt pihentünk meg vadászatok után. Nénéd is szerette...

Erre csend lett. Az öregember szemén emlékek borongtak, s a fiatal érezte, hogy valamikor majd ő is szereti a vén fát. ”

„Ezen a magától nőtt, csalitos erdőrészen, szakadékos domboldalon egy öreg vadcseresznyefa uralkodott, ami szokatlan volt, mert a vadcseresznye nem hosszú életű, nem is nagyon értékes, és hogy valamelyik öreg erdész mégis meghagyta, csak annyit jelentett, hogy annak az erdésznek volt szeme meglátni a szépet, és volt szíve jót is tenni érte [...]

A cseresznyefa nem volt kemény és férfias természetű, mint a tölgyek vagy kőrisek; nem volt megátalkodott, mint a szil vagy a gyertyán, inkább asszonyos volt egy kicsit, aki tavaszokon virágos nászruhába öltözött, és ha sérelem érte, mézgát sírt, s ezzel takargatta sebeit...”

Az író kedvenc fája kétségkívül a tölgy volt, melynek egy-egy idős példánya számos művében felbukkan, például az Ibolya című elbeszélésben is.

„A tölgyfa a rét szélén állt, egyedül. Túl rajta rejtelmes vízmosás, melyet befutott a földiszeder és az iszalag. A földiszeder a partokat takarta, míg az iszalag a nyár- és kökénybokrokat hálózta be, rejtve fészkeket és egyes nyolc-tízéves csemetéket, akik száraz iszalagot szívtak cigaretta helyett a sötét sátorban. [...]

Csodálatos hely volt az öreg tölgyfa környéke. Télen titokzatos nyomok vezette el alatta; tavasszal ott nyílt ki az első ibolya, nyáron édes, illatos meleg hentergett a vízmosásban, és ősszel a tölgy töredezett csonkjain pihentek meg az előkelő vándorok –  Sasok és sólymok – átutazóban.

Szerettem az öreg fát, s néha – ha egyedül voltam vele – megsimogattam. Átfogni öt ember is alig tudta volna, és csak Berta Jancsi mondta, hogy ő egyszer megmászta, amire nem is válaszoltunk, mert Jancsi hazudós volt.”

Nem lehet tudni, hogy e fák melyik (a kocsányos vagy a kocsánytalan) tölgyfajt jelentik, legfeljebb a többnyire síkvidéki és vízközeli termőhelyek alapján valószínűsíthetjük az előbbit. A csertölgyet viszont mindig határozottan megkülönböztette a tölgyektől.

A tölgyek mellett más fák öreg példányai is szerepelnek Fekete István műveiben, mint a vén nyárfa a Lutra című vidraregényben vagy az öreg kőris a Hajnal Badányban című műben. A fásszárúak közül az író munkáiban a következőkkel találkozhatunk: áfonya, bodza, boróka, bükk, cser, éger, fenyő, földiszeder, fűz(fa), galagonya, hárs, iszalag, jegenye, kökény, nyárfa, rekettyefűz, som, szil(fa), tölgy, törpe- (vagy gyalog-)-fenyő, vadalma, vadkörte, vadrózsa.

Fekete István növényismerete

 
A természetre ráutalt, vele szorosan együtt élő vidéki ember növényismerete gyakran megjelenik Fekete István írásaiban. Például a Tüskevárban a rekettyefüzet a következőképpen jellemzi.

„Olyan fűzfajta – legyintett Matula [...] –, nem sokat ér. Kosarat nem lehet csinálni belőle, mert törik, fának nem nő meg, hát csak van, de nyári tüzelőnek jó.”

Nem kevésbé fontos tudnivaló, hogy: „A nádlevél jobban vág mint a beretva”. De a fák sajátos, gyakorlati szempontú osztályozására is van példa a Tüskevárban:

„a ménkű [...] A nyárfát nagyon szereti, a tölgyet, szilfát meg fűzfát is, ilyenek alá soha ne álljon, ha már muszály eső elől valahova elhúzódni. Vadgesztenye- meg bükkfa alá már odaállhat, de legjobb az égerfa. [...] Villámvágta éger nincs az egész berekben, de nyárfa annál több. ”

Fekete István visszaemlékezéseknél használja a növények fenológiai állapotának felidézését az emlék idejének felelevenítéséhez.

„Gyöngyvirág még kevés volt az erdőn, de a kakukk már májust kiáltott.” (Fészekrablás)

„Úgy emlékszem, mintha késő május lett volna, mert kertünkben régen elvirágzottak már az almafák, és a szomszéd háza tetején a kis gólyák nyaka állt ki a fészekből.” (Apám)

 „A tavasz eleje jól kezdődött. Sok esővel. Megmozdult a vetések és a rétek világa, zsendültek a füvek és a fák, sárgult a gólyahír” (Április)

„Augusztus vége felé járt az idő [...]

A nyári alma, barack elfogyott, a szilva nem érett még meg, a fészkek üresek, a réteket lekaszálták, s a szőlő olyan savanyú volt, hogy a kecske is elmekegte volna magát tőle.” (Egy év)

 „Hosszú, hűvös, esős tavasz után úrrá lett végre a nyár.

A széljárás útjain vetéstengerek zizegnek, hajladoznak, és árnyékot borítanak a fészkekre, melyekben most már kopogtat az élet, vagy már ki is röppent ismeretlen útjaira.

A sok eső nyomán dúsan bokrosodtak a füvek, későn virágoztak, és későn borulnak a suhintó kaszára, melynek nyomán esténként párás illatok sóhajtanak halódásukban. Az emberek ilyenkor azt mondják, hogy felséges illat ..., pedig ez az enyészet illata.” (Június)

 „Túlnőtte a nád a vizeket, és zöld náderdő borult a tavakra, melyek egyszerre titokzatosak lettek, mint a mesék, melyeket útra készülő öregemberek mondanak vajúdó tavaszi estéken. [...]

Amikor az alkony selymes árnyai magukhoz ölelik az erdőt, megrántják a kis bogarak a pókháló kötelet, és kling-klang, megszólal a májusi erdők harangja, a gyöngyvirág.” (Május)

 „Mondom, régen volt. Álltunk az erdőszélen, hol akkor kezdett kékleni a kökény bogyója” („Az” a puska)

 „Szántások barnállottak, vetések zöldelltek, és a nádasok mellett sárga volt a gólyahír, mint augusztusban a napraforgó szirma.” (Tavasz)

 „Az avar nehéz szaga lehömpölygött a völgybe, s a tavalyi száraz levelek széle felperdült, mint a seben a var, ha gyógyul. A bükkfák dereka átmelegedett és megpuhult, mert a tavaszi nedvek lüktetése dús lett, és az erek teltek, mint az áradó patak. A rügyek viselős duzzadtsággal ringatták magukat, ha szellő mozdult, s a kankalin sárga virága széttárta szirmait a meleg ragyogás és a méhlegények felé.” (Kró)

„Az erdőben virágzott a som, a kankalin, a patak mentén a gólyahír, a kertben a barackfák s a bokrok alatt kéken és illatosan az ibolya [...] a kerítések mellett már születésében is méregzölden megjelent a csalán.” (Kele)

Az erdőt járó ember kora tavaszi megfigyelései tükröződnek a Hajnal Badányban című regény öreg kőrisének és méhecskéjének rövid párbeszédében:

„egy kis méh dongta körül az öreg kőrist.

– Egy-két szál hóvirágot találtam csak, de hát ilyen szép időben ki alhatna tovább? – és leszállt a kőrisfára pihenni, mert szárnya erőtlen volt még [...]

– Csak hóvirágot találtál méhecske? Pedig virágzik már a som is a túlsó völgyben, és a mogyorónak is van már barkája...”

A som ez esetben bizonyosan a kora tavaszi nyílású, sárga virágú húsos som (Cornus mas).

Fekete István írásaiban nemcsak a növényvilág változatos színei jelennek meg, hanem fontos szerep jut a az illatoknak is. A Szamos mellett című elbeszélésben olvashatjuk:

„A levegőben az erdő ezer illata. Fodormenta, levendula, zsálya...”

A levendula a Kárpát-medencében nem fordul elő vadon és bár szórványosan termesztették, valószínűtlen, hogy illata meghatározó szerephez jutna az erdőben. Ezesetben inkább különböző más, hasonlóan illatos ajakosvirágúakról lehet szó.

Az író egyik kedvenc növénye volt a kakukkfű, mely több írásában felbukkan. Jellegzetes és kellemes illata mellé Fekete Istvánra jellemzően sajátos érzelmi töltés is járul, mint az István király előtt című elbeszélésben vagy a Tüskevárban:

„Nagy erdő volt, tele rejtelmekkel, titkos utakkal, mély síkos völgyekkel és szárazra égett kopár dombhátakkal, melyeken annyi volt a kakukkfű, mint apró falusi temetőkben.”

 „– Minek van olyan jó szaga? – szimatolt Gyula.

– Kakukkfű – hajolt le az öreg –, ez az ... a temető is tele van vele. Szereti a temetőt. Talán azért van itt is ...”

Számításaim szerint Fekete István írásaiban legnagyobb számban gazdasági szempontból jelentős növények: termesztett fajok és gyomok jelennek meg (például alma(fa), árpa, (őszi)barack(fa), bogáncs, birsalma, búza, bükköny, dió(fa), dohány, fokhagyma, karalábé, (kel)káposzta, kender, körte(fa), krumpli, kukorica, levendula, lóhere, lucerna, mák, muskátli, nád, napraforgó, paprika, paradicsom, petrezselyem, pitypang, pipacs, répa, repcsényretek, ribizli, saláta, sárgarépa, szarkaláb, szilvafa, szőlő, torma, tök, útifű, vadrepce, vöröshagyma, zab, zeller). Ez persze egyáltalán nem meglepő, hiszen vérbeli mezőgazdász volt. A vadon élő lágyszárúak („az erdők, rétek millió virága”) közül viszonylag kevés faj kerül említésre. Ezek nagyon jellegzetes, legtöbbször feltűnő virágú közismert fajok, mint a békalencse, árvalányhaj, gólyahír, hóvirág, gyöngyvirág, ibolya, kakukkfű, kankalin, tündérrózsa, zsálya.

Az író műveiben elég gyakran szerepelnek olyan növénynevek (mint fa, fenyő, fű, moha, virág) melyek alapján a pontosabb azonosítás egyáltalán nem lehetséges. Máskor a növényfajok biztos azonosítása a leírás, illetve az azonosítás bizonytalan. A Bogáncs című regényben a kiskutya szőrébe ragadt növényi termések között említi az író a koldustetűt. E név „hivatalosan” jelenleg az érdeslevelű Lappula nemzetség fajait jelöli, de a népnyelv használja más ragadós termésű növények megnevezésére is, mint a bojtorján (Arctium), a ragadós galaj (Galium aparine) és párlófű (Agrimonia). A tölgy című elbeszélésben szereplő „sárga liliom” leírása valószínűleg nem a sárga sásliliomra (Hemerocallis lilio-asphodelus), hanem a jóval elterjedtebb és gyakran vízpartok mellett előforduló sárga nősziromra (Iris pseudacorus) vonatkozik.

A Tüskevárban egy helyütt a következőket olvashatjuk:

„egy helyen gyönyörű, húsos levelű virágok voltak a vízen.

– Vízitök – intett Matula a csodálatos virágok felé. Ezt az elnevezést Tutajos szentségtörésnek érezte.

– Ez a gyönyörű virág?

– Vannak, akik tündérrózsának mondják, de a levele olyan mint a töknek, Meg a szára is.”

A vízitök elnevezést a sárga tavirózsára (Nuphar luteum) szokták használni és e nevet termése alapján kapta. A gyönyörű virágok inkább a fehér tündérrózsához (Nymphaea alba) tartozhattak.

Egyébként a népi növénynevek is viszonylag gyéren fordulnak elő az író műveiben. Ilyen például a „békarokkás széna”-ban szereplő jelző. A „békarokka” nevet magam is hallottam a Dunántúlon a mezei zsurló (Equisetum arvense) megnevezésére.

A Kele című regényben az író – Tőle nem szokatlan módon – a hagyományos, népi elnevezések mellett érvel:

„most született meg a sárga zsibavirág, aminek irodalmi neve gyermekláncfű (a gyermeklánc még csak érthető lenne, de a „fű” nevetséges), másutt pedig az égre nevetett ártatlan kis arcával a pipitér, aminek százszorszép nevet adtak, akiknek nem volt jó a pipitér.”

 Fekete István egy interjúban maga fogalmazta meg viszonyát a Természethez: „az erdő beszél ahhoz, aki ismeri: jeleket ad, üzen, kitárja magát, csak meg kell érteni. De ahhoz, hogy érthessük, ismernünk kell fáit, bokrait, füveit, virágait, gombáit, állatait s a sok színt, hangot, az állatok mozgását, életrendjét, természetét, az erdő minden lakójának örök, ősi törvényeit.” Megismertetésükért és megszerettetésükért hazánkban Nála többet talán senki nem tett.

 

A bókoló bogáncs „szép virágával a legelők dísze, s virágja a méhek, darazsak, különféle dongók és lepkék közismert találkozóhelye”

 „a nádasok mellett sárga volt a gólyahír, mint augusztusban a napraforgó szirma.”

Az író egyik kedves növénye volt az illatos ibolya

Sárga nőszirom. „A part mellett egy bokor sárga liliom boldog aléltságban tárta szét kelyhét a nap felé”

Fekete István műveiben gyakran jelennek meg a gyomnövények, közöttük a pipacs is.

 „megszólal a májusi erdők harangja, a gyöngyvirág”

„Vannak, akik tündérrózsának mondják”

 Fekete István kedvenc fája a tölgy volt. Az idős, termetes fák tisztelete, féltése az író számos művében felbukkan

 

 

Növények Széchenyi Zsigmond műveiben

Egyik kedvelt íróm, gróf Széchenyi Zsigmond elsősorban útleírásairól és könyvként megjelent vadásznaplóiról ismert. Életének olyan epizódjairól mint egykori brit felesége, távolra szakadt fia, az AVH általi kitelepítése a nagyközönség igen keveset tud. Emiatt is kíváncsian várom a mostanában beharangozott új, az életéről szóló filmet.

 

 

E film apropóján most egy olyan bejegyzést teszek közzé, amely Széchenyi Zsigmond növényismeretéről szól. A növények Széchenyi műveiben csak mellékszereplőként jelennek meg, de szinte minden könyvében jelen vannak. A legtöbb rájuk való utalást az „Ahogy elkezdődött…” és az „Ünnepnapok” című köteteiben [amelyek egybekötve is megjelentek „Egy magyar vadász hitvallása” alcímmel (1.)].

Ebben a műben a magyar vadászatot a „magyar tölgy”-höz hasonlította (1: 9.) „sokkal keményebb, szívósabb, sokkal nehezebben hasad az amerikai mahagóninál, az indiai banyan-fügénél, de még az afrikai majomkenyérfánál is”

Az (erdei) szalonkákról szóló fejezetben a tavaszi hangulat lefestéséhez használta a márciusban (a szalonkák érkezésekor) nyíló vadvirágokat:

„Feslő hóvirágok utolsói – fűzbarka bársonya – sombokor aranyfátyla – kankalin kénsárga csokorfészke – májvirág kék csillaga – lánykökörcsin lila bolyhos harangja – lopva nyíló ibolya első lélegzete...

Íme, egy marékravaló nappali szalonkahangulat!

[...] S csak most, újraolvasva látom, hogy legkedvesebb szalonkavirágomat, a talán nem minden vadász előtt ismeretes, főleg hűvösen-árnyékos bükkösökben tenyésző farkasboroszlánt (Daphne mezereum) csaknem kifelejtettem. Ennek az apró piros virágú, tropikus leheletű, engem mindig Afrikára emlékeztető cserjének egzotikus illata is szalonkalest jelent – mégpedig a javából!” (1: 304.)

 

A (mára felmorzsolódott) sárréti túzok-állomány környezetének leírásakor a következőket írta:

“A túzok pedig, a magyar puszta emberkerülő, mérföldekre széttekintő, éberszemű “vadpókája” – bezzeg nem a civilizáció madara! Hanem a magányos pásztoremberé, a szabadban éjszakázó rideggulyáé, az ősidők óta ártalmatlannak bizonyuló bádogkolompé – a csendé, a zavartalanságé, a szél kergette ballangóé*, a csalfa délibábé ...”  (1: 180.)

Lábjegyzet: * Ballangó: „ördögszekér (Salsola rosocca)”

Szintén a Sárrétről:

„... a Sárrét. Járhatatlan, süppedős limbusnak tartották, sovány, savanyú legelőnek,. Meg ócska kaszálónak, aminek szittyós szénájától kelletlenül fordul el az istállózott jószág... (1: 181.)

Gyermekkorában gyakran időzött az anyai birtokon a csehországi Mileschau-ban, ezzel kapcsolatban többek között az alábbiakat vetette papírra:

„Sok őzzel, üregi nyúllal, egy-egy nyírfajddal találkoztunk séta közben. Sok szép pillangót, bogarat fogtunk, kosarunkat teleszedtük vargányával, szamócával, vadmálnával meg nagy csokor halványlila turbánliliommal – a mileschaui fenyvesek jellegzetes, pompás vadvirágával!” (1: 24–25.)

 

 

Az egész életmű számomra talán legkedvesebb darabja az „Alaszkában vadásztam”, amely egy vadásznapló (2.). A napló elő írt előszóból értesülhetünk Alaszka Oroszország és az Egyesült Államok közötti adásvételének történetéről, a könyvben pedig például a chicagoi világkiállításról, de érdekes adalékokkal szolgál például a sarki fényről, vagy az aranyásók és prémvadászok életéről is. Mindezt érzékletesen és a rá jellemző fanyar humorral. Alaszka flórája sok hasonlóságot mutat Eurázsia növényvilágával és talán ennek köszönhető, hogy feltűnően sok vadon élő növény feltűnik a könyv lapjain:

78. oldal:

„Mohafoszlányokkal teleaggatott, viharvert fenyők alatt, vadmálna és páfránysűrűk közül harangvirág kéklik, füzike vöröslik.”

79. oldal:

„Váratlanul vége szakad a fenyvesnek. Sűrű, jóformán járhatatlan égeresbe kerülünk. Íme az alaszkai vadászok sokat emlegetett alderbush-ja, az égersűrű, melynek errefelé ugyanaz a szerepe, mint a mi hegyeinkben a gyalogfenyőnek, a zergevadászok Latschenjának.

Az erdőöv felett kezdődik az égersűrű; vastag, sötétzöld palástként borítja a hegyóriások meredek oldalát, fel egészen a válluk tetejéig. Ott aztán vége szakad, felette már kopaszság van, havasi rétség. Az igazi kopaszság azonban csak afelett kezdődik: szürke kőgörgeteg, melynek tetején havas csúcsok fehérlenek, a Kenai hegység háromezres ormai – a fehér vadjuhok titokzatos otthona!”

98–99. oldal:

„Nemcsak az idő, nemcsak a vidék, hanem a mi kedvünk, de még a vegetáció is megváltozott mára. Utóbbi állításom ugyan kissé valószínűtlen, sőt egy éjszaka leforgása alatt nem is lehetséges, nekünk mégis valónak tűnik. Mert tegnap s tegnapelőtt egy vadvirágot sem láttunk. Lehet, hogy nem vettük őket észre, hogy bezárkóztak, elbújtak a rossz idő elől. Ma azonban, amíg a patak mentén haladunk, egészen a sziklás kapaszkodó kezdetéig, annyi szép tarka virágnak megörültünk, el sem hittük volna, hogy a 'zordon észak' ilyesmit is tud. Hjalmar, a lócsiszár, akiről kisül, hogy szenvedélyes növénygyűjtő – magányos szigeten lakik a közeli Skilak nevű tavon, és Alaszka valamennyi vadvirágát oda akarja telepíteni – minduntalan lemarad, gyökerestül vágja ki a különböző virágokat. A nagyobbját külön e célra hozott zsákba gyűjti, az aprókat pedig kalapja mellé tűzi. Már egész virágoskert tarkállik a kalapja körül, s úgy obálózik a legkülönbözőbb latin virágnevekkel, akár egy botanikustanár.

–Ez a piros virág a Kalmia, ez a fehér virágú kúszó pedig Chiogenes. Itt ez a halvány-rózsaszínű a Bryanthus, amaz a fehér cserje pedig Cassiope.

Én elhiszem, minthogy az ellenkezőjét bizonyítani nem tudom. S noha nagyon is szenvedélyes növénybarát vagyok, nekem csak a nefelejcs ismerős köztük. Sokkal nagyobb virágú a mienknél és sötétebb. Ennek azonban nem tudja Hjalmar a latin nevét. De műveletlenek ezek az alaszkai prémvadászok!

Valóban, meglepő ez a virágpompa, a csobogva szaladó kristálypatak mentén. Osztrák alpesi táj, barátságosan ismerős… Ischlben lehetnénk, nyári zergecserkészeten, nem pedig Észak-Amerika legfélreesőbb, jóformán ismeretlen vadonjában.

– Itt sietniük kell ám a növényeknek a virágzással – magyarázza Hjalmar –, rövid a nyár, két hétig tart mindössze! Szeptember elsejére rendszerint leesik a maradandó hó. Észak tele elnémítja a vegetációt, és mire nagy nehezen ismét szóhoz engedi, már újból augusztust írunk! majdnem egy évig alszanak a virágok, mire újból vigadhatnak – két hétig! Rövid a farsangjuk, de annál szebb a báli ruhájuk.”

 

134. oldal, Fairbanks éghajlatáról, Seward-éval összehasonlítva:

„A vegetáció is enyhébb klímát sejtet. Minden ház előtt tarka virágoskert pompázik, sőt a csinos kis faházikók földréteggel letakart teteje is csupa virág. Virágkalap van a házak fején.

– Ez a mi 'sarkvidéki tetőkertünk!' – jegyezte meg a tulajdonos, mikor a háztetőn nyíló virágait megcsodáltam.”

137. oldal:

„Gyönyörűek a fenyvesekkel váltakozó őszi lomberdők színei. Sokkal élénkebbek, pompásabbak, mint nálunk. Nemhiába oly híres a 'színes észak-amerikai ősz'. A fenyők közül kitarkálló rengeteg nyírfalomb akár a legfényesebb sárarany. Az apró törpenyírbokrok vérpirosak. A sziklákra öltöztetett sokféle moha és kúszónövény a sötétbordótól a leghalványabb rózsapírig minden színárnyalatot kikever. Valóságos festékesláda ez a sokszínűen lángoló erdő.”

145. oldal:

 

„A hegytető … teljesen kopár. Krémszínű mohával, a helyenként csaknem fehér reindeer moth-szal, rénszarvas-mohával váltakozó áfonyaszőnyeg fedi.”

155. oldal, őszinte, szívből jövő vallomása:

 

 

„Nincs szebb erdő az ezüsttörzsű, szeptemberi bükkösnél, és nincs szebb vad a benne orgonázó magyar szarvasbikánál!”

177. oldal

„A keresztül-kasul gabalyodó indák bogyóinak tömege közt hatalmas vadribizli fürtök lógnak. Szemre a szelíd ribizlinél is szebbek, ízük viszont rosszabb. Nem mintha a szelíd ribizlit sokra becsülném.”

177. oldal

„Az erdő alját ellepő sokféle növényzet közül a legkutyább a devil club, az 'ördögbuzogány'. Nem tudom magyarul minek hívják ezt az embermagasságú, tüskésszárú, sőt tüskéslevelű növényt, amely az alaszkai vadászt ugyanúgy elszórakoztatja, mint a wait-a-bit tüske az afrikait. Az ördögbuzogány hatalmas, húsos levelének teteje sima, ártatlannak tetsző. Alját azonban apró, kaktuszszerű tüske borítja, mely nemcsak szabadon levő testrészeidbe törik bele, hanem ruhádat felszakítva, még az alatta levő bőrödbe is horgot vet.”

Egyéb műveiben a flóra sokkal alárandeltebb szerepet játszik. A Csui-ban például egyes növényeket legtöbbször növekedési vagy életforma típusuk szerint nevezett meg: fa, bokor, fű, sőt giz-gaz. Fényképeket tett közzé viszont „Virágzó mimózák a Maszái-fennsíkon (dec. 23.)”, „Vadbokor virágdíszben (jan. 6.)”, „Maszái-földi növényzet (jan. 5.)”, „Pálmafák az Athi partján (febr. 4.)”. Az Elefántország c. könyvben egy ritka antilop élőhelyéről készült fénykép alá a következőket írta: „Bambuszrengeteg, a bongó hazája”. A Nahar-ban „Hát azok a vörös barnán vonagló, kígyószerű utálatok ott a víz színe alatt, vajon mik lehetnek? India partját körös-körül fonják ezek a barnás moszatmezők.”

Az érdeklődőknek ajánlom másik kedvenc íróm, Fekete István növényismeretéről írt bejegyzésemet.

Források

(1.) Széchenyi Zs. (1978): Ahogy elkezdődött…/ Ünnepnapok. Egy magyar vadász hitvallása. – Szépirodalmi Kiadó, Budapest.

(2.) Széchenyi Zs. (1982): Alaszkában vadásztam. – 6. kiadás. Gondolat, Budapest.

Temetői kosborok Jékely Zoltán verseiben

Jékely Zoltán (1913–1982), nagyenyedi születésű magyar író, költő, műfordító, könyvtáros (Áprily Lajos fia) 1936-ban írta Kalotaszegi elégia című versét, amelynek két részletét itt közreadom:

A templomkertben most a fák virága
szagos, habos hullámzó rengeteg,
alatta meggypiros ruhába jár a
kicsi Ágnes, kankalint szedeget
s hűvös zöld fűben fehérlik a lába.
...
A cinteremben nyílik már a kosbor
süppedő, fátalan sírdombokon,
hol úr-parasztok alszanak papostól
s minden tetem hasonlít és rokon,
örökségként ősrégi századokból.
...

Agárkosborok egy kalotaszegi temetőben

A sírokon nevő kosbor képe felbukkan az 1933-ban írt A vén Both című versében is:

Nem volt már jó neki az illatos bor:

csak szeszt nyakalt, míg benne lángra lobbant…
Azóta kopjafája rég lerokkant,
s velejiből szippant szagot a kosbor.
…

"A cinteremben nyílik már a kosbor
süppedő, fátalan sírdombokon"

A két vers teljes terjedelmében megtalálható a Digitális Irodalmi Akadémia oldalán.

Köszönöm Hűvös-Récsy Annamáriának, hogy a versekre a figyelmemet felhívta.