Az orchideák mindenütt jelen vannak...

Az orchideák mindenütt ott vannak. Volt már rá példa, hogy orchideát találtam sógoromék telkén (amit Ők lehetetlennek tartottak), de ma délután olyat láttam a televízióban amit amerikai filmben még sosem… A Dustin Hoffman főszereplésével 1982-ben készült filmben egy természettudományos hűséggel és igényességgel készült kép jelenik meg számos alkalommal egy európai orchideáról. Egy jelenetsorozatban (1:26:25-től 1:33:37-ig) többször feltűnik egy plakát, amely a foltos ujjaskosbort (Dactylorhiza maculata) ábrázolja.

A képen egy virágzó példány habitusképe (középen), egy érett toktermés (bal oldalt felül), egy virág (jobb oldalt felül), egy pollinárium (bal oldalt alul - ezen a képen kitakarva) és egy mag (jobb alul) látható

Érdekességként megjegyzem, hogy a jelenetsor tele van szerelmi-erotikus vonatkozásokkal, ezért feltételezem, hogy a plakát nem véletlenül került a díszletbe, hanem az ikergumós orchideáknak tulajdonított afrodiziákus hatás miatt.

A filmet látva teljesen biztos voltam, hogy mely faj látható a képen, de ebben az Internet Movie Database (IMDB) honlapján található információk is megerősítettek. Ez alapján a szóban forgó plakát a 20. század első felében, a svéd általános iskolák számára készült, a svéd flórát bemutató sorozat egyik darabja. Max Richter német illusztrátor készítette, Gunnar Samuelson svéd botanikus irányításával.

Ez volt a második filmbeli találkozásom az ujjaskosborokkal. A Kisvakond és a gyógyszer című 1987-ben készült csehszlovák rajzfilmben bánatosan bandukol a kisvakond a széleslevelű ujjaskosborok (Dactylorhiza majalis) mellett, mikor nem találja a Matricaria chamomilla-t...

 

Békés karácsonyt!

Ezúton kívánok a blog minden Olvasójának békés, boldog ünnepet!

A közelgő karácsony tiszteletére megjelentek a vetővirágok levelei a talajfelszín felett.

A tavaly ősszel nem virágzott példányok esetében megkezdődött (az eleinte még sárgás, etiolált levelek) kihajtása,
de termések nem láthatók

A tavaly ősszel virágzott példányok esetében a talajfelszínen megjelent a termések csúcsa,
de a levelek még nem észlelhetőek

 

Tépőzáras növények

Mottó:

„a szaporodásnak sok fortélya van, s a magvetésnek még több.

Egyes magvak repülnek, messze elszállva az anyától; mások gurulnak; vannak, amelyeket kilő az anya, hogy faja szaporodjon. És vannak, amelyeknek magva ezer kis horog közé van beágyazva, s olyan mint egy kis ezer horgú buzogány vagy horgas kéthegyű tőr. Amíg a mag éretlen, és burka zöld, nem kapaszkodnak semmibe, le se lehet őket szakítani, de ha megérett a kis tapadók, szőrök megragadnak a szőrben, ruhában, és vándorolni kezdenek. Mozgás közben szinte befúrják tüskéiket a ruhába és a szőr közé, szúrni kezdenek, ami felette kellemetlen, mert a ruha alatt, szőr alatt érzékeny bőr van.

– Fene ezt a gazt! – mondja az ember, és leveszi magáról a szúrós holmit, amint tiszta helyre ér, s a mag, messze az anyanövénytől, el van vetve. Mit mondjon azonban a szegény kiskutya, akit a véletlenek vak ostora fél országon át hajszol? Nem mond semmit, de vakaródzik. A körmök és a fogak azután kiszakítanak egy-két potyautast a szőr közül, és honnét tudhatná Bogáncs, hogy ő most magvetést végez?”

Fekete István: Bogáncs (Regényrészlet, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1972. 7. old.)

Ugyan ki nem bosszankodott azon, hogy valamely gyomos erdőben nadrágjára, zoknijába „csimpaszkodtak” egy bogáncs-szerű növény horgaktól „ragadós” érett termései? Ezek a termések több különböző növénytől származhattak, de leggyakrabban talán a bojtorjánokéval találkozunk. Szinte mindenki ismeri őket, de alig valaki szentel neki figyelmet. A ritka kivételek egyike volt George de Mestral (1907–1990) svájci feltaláló, aki 1948-ban az otthona környékén lévő erdőben sétáltatta kutyáját.

 

George de Mestral, a tépőzár feltalálója (a kép forrása)

Ló sörényébe akadt bojtorjánok

A közönséges párlófű (népi nevén: apróbojtorján) cipőfűzőre tapadt áltermései és egyetlen áltermés közelről

 

Hazatérve nadrágjára, zoknijára és kutyája bundájába ragadt érett bojtorjánfészkek százait távolította el. Legtöbbünk ilyenkor csak bosszankodik, de Mestralt azonban érdekelte, hogy e növényi „potyautasok” miként tapadnak ilyen erősen és mikroszkóp alatt megvizsgálta őket. Megállapította, hogy a fészekpikkelyek horgokban végződnek, amelyek a szőr- és textilszálak hurkaiba akadva teszik „ragadóssá” a gömbölyded terméságazatokat. Tovább gondolkodva jött rá, hogy az elvet alkalmazva a gombnál egyszerűbben és gyorsabban kezelhető, a cippzárnál pedig „üzembiztosabb” rögzítési módszert talált. Ezt a hurkos-kampós módszert utánozta nejlon-szálakkal és ez eredményezte a korunkban rendkívül széles körben használt tépőzár megalkotását. A francia velours (bársony) és crochet (horog) szavak első szótagjának összevonásával "velcro”-nak nevezte el. Eleinte csak ruhákon alkalmazták. Mára azonban az űrhajózástól az orvostudományig számos területen tért hódított. Egy négyzetcentiméternyi tépőzáron közel 750 kampó és mintegy 12 500 hurok van. De Mestralt joggal nevezhetjük a tépőzár atyjának, de ismerkedjünk meg részletesebben „szülőanyjával”, a bojtorjánnal. Ezek  tudományos nevükön Arctium-ként ismert terebélyes, erőteljes növekedésű fészkes virágzatú növények. Jellegzetességeik a gömbölyded vagy tojásdad alakú fészekvirágzataik, amelyek kocsánya a termések beérése után elszakad mikor az állatok szőrbundájára (vagy az ember ruhájára) tapadnak. A szaporítóképletek nemsokára irritálni, szúrni kezdik „viselőjüket”, aki vagy ami igyekszik megszabadulni tőlük, ezáltal jutatva nagyobb távolságra őket az anyanövénytől. A magyar népnyelv általában nem különbözteti meg fajait a bogáncsoktól (Carduus). Kétéves növények, életük első évében terebélyes leveleket nevelnek és a második nyáron hozzák akár 1,5-2 méter magasságot is elérő virágzó hajtásaikat. Európában és hazánkban 5 képviselőjük él. Leggyakoribb hazai fajuk a közönséges bojtorján (Arctium lappa).

A pókhálós bojtorján virágzata (a bal oldalon), a közönséges bojtorján virágzatai (középen) és érett terméságazatai (jobbról)

Szaporítóképleteik terjesztéséhez hasonló módszert fejlesztett ki több más, a bojtorjánokkal (és egymással) rokonságban nem álló növénycsoport is. A hazai flórában ilyenek például a rózsafélékhez tartozó párlófüvek (Agrimonia) és gyömbérgyökerek (Geum), az érdeslevelűek családjának koldustetű (Lappula) fajai, buzérfélék rokonságának faja, a ragadós galaj (Galium aparine) az ernyősök közé tartozó vadmurok (Daucus carota) és a tüskemag- (Torilis) fajok, a pázsitfüvekhez tartozó átoktüske (Cenchrus) és tövisperje (Tragus), valamint a farkasfogak (Bidens) és szerbtövisek (Xanthium) amelyek szintén fészkesek.

 

Változatok egy témára: A. – az apró lucerna termései, B. – a varázslófű termései, C. – a szerbtövis termése, D. – a sarlóboglárka terméságazatai.

 

Különböző növénycsaládok tehát a tépőzárat egymástól függetlenül is „feltalálták. Az elv mindannyiuknál ugyanaz, de a technikai megvalósítás jelentős eltéréseket mutat. Csupán a véletlenen múlt, hogy az ember figyelmét éppen a bojtorján hívta fel erre az egyszerű és nagyszerű eszközre.

Az érdeklődők többet megtudhatnak az emlősszőrök speciális alaktanáról, a  Magyar Természettudományi Múzeum kiadásában a napokban megjelent A magyar emlősfauna szőrtani kézikönyve' című kötetből.

 

 

Fekete István és a növényvilág

Fekete István egyike legolvasottabb íróinknak, akinek műfajilag nehezen besorolható műveit mélységes természetszeretet és humánum hatja át. Az köztudott, hogy az író a gerinces állatok kitűnő ismerője volt, arról azonban kevesebb szó esik, hogy milyen kapcsolatban állt a növényvilággal. Ebben a bejegyzésben a flórához fűződő viszonyát mutatom be művei alapján.

Az átlagembert messze meghaladó növényismerete több forrásból táplálkozott. A több mint egy évszázaddal ezelőtt született, falun nevelkedő generáció számára természetesnek számító növényismeretre rakódott a mezőgazdászként elsajátított tudás és az erdőt-mezőt járó természetkedvelőként, vadászként tapasztaltak.

Bár a növényvilág képviselői Fekete István műveinek többségében felbukkannak, meghatározó szerephez csak ritkán jutnak. Legtöbbször az életközösségek meghatározóan fontos, de az állatoknál kevésbé alaposan jellemzett tagjaiként kerülnek ábrázolásra.

 Növénytani ismeretterjesztés

Az író állatokkal kapcsolatos jelenségek bemutatása kapcsán jól ismert ismeretterjesztő vénája a növényvilág esetében ritkábban jut szerephez, de erre is van példa. Ennek talán legszebb példája a Bogáncs című regényben olvasható:

„a szaporodásnak sok fortélya van, s a magvetésnek még több.

Egyes magvak repülnek, messze elszállva az anyától; mások gurulnak; vannak, amelyeket kilő az anya, hogy faja szaporodjon. És vannak, amelyeknek magva ezer kis horog közé van beágyazva, s olyan mint egy kis ezer horgú buzogány vagy horgas kéthegyű tőr. Amíg a mag éretlen, és burka zöld, nem kapaszkodnak semmibe, le se lehet őket szakítani, de ha megérett a kis tapadók, szőrök megragadnak a szőrben, ruhában, és vándorolni kezdenek. Mozgás közben szinte befúrják tüskéiket a ruhába és a szőr közé, szúrni, ami felette kellemetlen, mert a ruha alatt, szőr alatt érzékeny bőr van.

– Fene ezt a gazt! – mondja az ember, és leveszi magáról a szúrós holmit, amint tiszta helyre ér, s a mag, messze az anyanövénytől, el van vetve. Mit mondjon azonban a szegény kiskutya, akit a véletlenek vak ostora fél országon át hajszol? Nem mond semmit, de vakaródzik. A körmök és a fogak azután kiszakítanak egy-két potyautast a szőr közül, és honnét tudhatná Bogáncs, hogy ő most magvetést végez?”

Nagyon jellemző, hogy az író a növényi termések terjesztésének szemléletes leírásban is az állatvilág felől közelít a jelenséghez.

Az Egy szem kukorica című elbeszélésben egy kukorica életét kísérhetjük végig. Ebben az írásban az író a növények közötti, a napfényért, tápanyagokért és vízért folyó – a legtöbb ember által nem is sejtett – versengést a termesztett növények és a gyomok közötti párbeszéddel érzékelteti:

„A kis kukorica nehezen tért magához.

– Ó, míg felnövünk, ezer halál leselkedik ránk – mondta az egyik krumpli –, de azokra is, akik bennünket akarnak elpusztítani. Itt ez a sok gaz...

– Van nekünk becsületes nevünk is! – kiáltottak ekkor a másfajta növények.

– Én búzavirág vagyok.

– Én útifű.

– Én a szarkaláb.

– Én a pipacs – kiabáltak összevissza. – Élni akarunk, és ez a föld a mienk is.

– Hát majd egy kicsit összébb szorulunk – békítette őket a kukorica.

– Csak a magad bőrére alkudozzál – mérgelődött a krumpli. – Te megnősz, de mi kicsik maradunk, és nem tűrjük senki árnyékát. A tiédet se, ha a gazzal cimborálsz.

A kukorica elhallgatott. Egyedül volt.

– Igaz – bólintott a szarkaláb –, a krumpli csak akkor nagy, ha nincs senki mellette... igyekezzünk barátaim!”

Ugyanebben a novellában az író költői eszközökkel írja le a szélmegporzást:

„az üzenetet a szél hozta, lágy simogatással. és idegen, édes virágport hintett a kukoricára. [...] A levegőben pedig millió csók járt, és szállongó porleheletével mind megcsókolta a kukoricát”

A növények rovarmegporzására való utalás pedig A tölgy című novellában található:

„A part mellett egy bokor sárga liliom boldog aléltságban tárta szét kelyhét a nap felé, itta a fényt, ám az is lehet, hogy a virágban mászkáló kis bogárkák most hurcolták szét benne a szerelmes üzeneteket.”

Egyes növények jellegzetes élőhely-igényének szimbolikus megfogalmazása olvasható a Hajnal című elbeszélésben. Ennek során vándorolnak a nekik leginkább megfelelő élőhelyekre a növények, például a Fenyő, a Boróka, a Törpefenyő, az Áfonya és a Gyopár a hegyvidék hűvös magasságaiba, a Fűzfa, a Nád és a Sás a vízpartra, a Vadrózsa, az Árvalányhaj és a Kakukkfű a kopár domboldalra.

 

A növényvilág mint hangulatok, érzelmek érzékeltetője Fekete István művészetében

 Fekete István írásaiból igen sok helyen kisejlik a mezőgazdász szerzőjük számára igen nagy jelentőségű aszály és ennek kapcsán a szomjazó növényvilág, mint az Eső után című elbeszélésben:

„Egyetlen vágyam volt bőrig ázni, s azt hiszem, ebben a nagy vágyakozásban velem voltak a szomjas búzák, a fakó árpák, kínjukban virágzó törpe lóherék és millió virág, gyökér, félig csírázott mag, ameddig a szem ellátott, meg még azon túl is, a víztelenség és aszály szomorú élettelenségében.”

... vagy a Nyár végén című novellában:

 „Aszott sarjú között fehérre taposott gyalogutak surrannak a réteken keresztül, és itt-ott apró virág színtelenedik. Nem is virág, csak száraz színfolt, mely láthatatlan szemével az eget kémleli, hogy merre járnak az áldott, páráktól súlyos, drága fellegek.”

Az író kedvenc évszaka talán az ősz volt. Ebben az évszak hangulata, a köd titokzatossága, a vadászemlékek mellett a lombszíneződés látványos jelensége is hozzájárult. A különböző fafajok őszi lombhullatásának megszemélyesítésekkel érzékletessé tett leírását olvashatjuk az Október című novellában:

„A szél úgy jár az erdőn, mint a végrehajtó, és a fék sziszegve hajladoznak, mint az adósok.

– Fizetni, adósok, fizetni!

Visszaadni mindent, kamatos kamatokkal, amit az öreg bankár, a Föld adott. Nézzétek a Nyárfát. Az a jó adós! Utolsó sárga levélbankóját is visszaadta már, és most úgy áll a berek szélén, mint a becsületes adós: levetkőztetve és elhagyottan.

A Bükk is tisztességes fajta, a Nyír is, de még a Gyertyán is, aki pedig, komisz, tolakodó népség. Először csak egyenként hullatták levélpénzüket az örök, nagy perselybe, de aztán látták, hogy úgyis hiába. Megrázták magukat, lerótták az adósságot, és most békén vannak. [...]

Bezzeg a Tölgy meg a Cser! Nem! Ők nem fizetnek. Itt-ott egy kis kamatot, de aztán táguljon a végrahajtó, mert nem állnak jót magukért. Néha ölre mennek a széllel, mely perlekedve tépi a zizegő cserleveleket, de bevasalni alig tud valamit.

– Nem fizetünk! – kiáltják a cserfák. – Majd tavasszal. – És a szél megunja a meddő verekedést.

Alkonyattal elpihen ő is a völgyek ölén, de előbb még beszámol gazdájának.

– A Nyár, Nyír, Bükk és többiek ... megfizettek, Uram. Csak a Cser..., különösen a fiatalja... Ne adj nekik máskor! Nem fizetnek. Verekedni kell minden krajcárért.”

 A nádas

 Az író viszonylag kevés írásának címszereplői a növények. Az ilyen ritka kivételek egyike A nád című elbeszélés. A nádas egyébként az erdő mellett az író kedvelt témája volt s ebben a novellában a nádas életközösségének a tó életében betöltött sokrétű szerepéről olvashatunk, arról, hogy milyen fontos szerepe van a nádnak a legkülönbözőbb élőlények – és közöttük az ember! – életében:

„A tónak ebben az öblében nem volt nád. Valamikor talán lehetett, de most nem volt. Igaz, az utóbbi időben elkövesedett a fenék, mert a patak kevés iszapot hordott be; ami volt, azt elmosták a hullámok. Pár szál azért mégiscsak lehetett volna. De nem volt, s ezért rideg és üres volt ez az öböl. A hullámok nekinyargaltak a partnak, rombolták a köveket, összetörték a virágokat és kagylókat, mert hiányzott a szelíd nád, aki türelmesen eléjük állt volna, mérsékletre intve a rakoncátlan vizet. [...]

De ebből az öbölből hiányzott a nád.

Hiányzott a víznek, a partnak, a madaraknak, a halaknak, a kígyóknak és békáknak, még az öreg várromnak is hiányzott, aki mereven állott az öböl partján kiugró sziklákon, unatkozva nézegette magát a víz tükrében, és szerette volna, ha legalább a tükörben nád nőtt volna udvarán, és tavirózsa ablakai alatt. [...]

És hiányzott a nád az embereknek is, akik nem sokra becsülték, mert csak nád volt, de házaikat vele fedték, jószágaikat vele etették, békés kunyhókat csináltak belőle, és ha tüzet raktak a nádból arra gondoltak, hogy hitvány nádtűz csak, amit mindig etetni kell.

De azért nagyon hiányzott.

A víz mosta, egyre mosta a partot, és a part úgy érezte: nád kellene szélfogónak. A szél dühösen nyargalt a parton, mert unatkozott, és szeretett volna muzsikálni a nád hárfáján, mert alapjában véve muzikális természetű volt. A madarak szerettek volna leszállni, megpihenni és fészket rakni, és keresték a nádat, és vágytak utána. A halak hűsölni szerettek volna árnyékában, turkálni gyökerei mellett, és dörgölőzni lába szárán. A kis csigák derekára tapadtak volna, és a szitakötők leveléről lesték volna a szúnyoghegedűsöket.”

Más esetekben az elbeszélés címében megjelenik a növényvilág valamely képviselője, de nem főszereplőik a növények, hanem hangulatok, érzelmek érzékeltetői. Az Ibolya című elbeszélésben az író egy gyermekszerelem emlékét idézi fel:

„– Ne sírj! – dadogtam. – Hiszen csak tréfáltam. Vidd el a virágokat ... majd összeszedem ...

... Ilona kötözte a kis csokrot, a vén tölgy koronája zsongott, mint a távoli muzsikaszó, s a szívemben benne volt az egész tavaszi világ.”

A Lótusz című novella pedig nem nélkülözi a fanyar humort sem:

„Az ablakon besütött a nap, és ragyogó kévéjében ott állt a Virág!

Csend.

Szép pillanat volt! Feleségem arca felragyogott, mint mátkaságunk óta sohasem”

Az író közismert kutya-regénye címe alapján akár egy növényről is szólhatna. De Bogáncs természetesen pumi volt, „mégpedig a legjavából”. Ugyanakkor jellegzetesen állat-központú leírást is kapunk a regényben növényünkről:

„szép virágával a legelők dísze, s virágja a méhek, darazsak, különféle dongók és lepkék közismert találkozóhelye. Bizonyos fajtáját néhol szamártövisnek is mondják, ámbár állítólag a szamár is csak akkor nyúl hozzá, ha fáj a hasa, mert még a levele is szúr, mint a veszedelem. Ez a bogáncs tehát szép, de nem hasznos, és egyáltalán nem tudja, hogy ő gyom.”

Az „áldott vetés”

 Fekete István műveiben sokszor az elbeszélések bevezető vagy befejező részében, hangulati elemként jelenik meg a növényvilág. Különösen sok elbeszélésben jelenik meg az „áldott vetés”, az életet adó gabona, különösen a búza. A Banádi Péter meg a fia, a Július, a Honvágy, a Nyárutó, a Hollófészek című elbeszélésekben láthatjuk ennek példáit:

„A búzamezők eleinte csak úgy hullámzanak önmagukban, hangtalanul. Később susogni kezdenek, ha végigszalad rajtuk a szél, amikor pedig kalászerdőkké érnek: sziszegnek, mert millió kemény bajusz-szálon fésülködik a nyargaló szellő.

Van azután, amikor hallgatnak, különösen déltájban. Mikor a kalászorsókban duzzad a mag és a dűlőutak áldott melegében olyan illat leng, mint a mikor a friss szalmakazlak mellé kiszáll a puha kenyér lágy illata.”

„Felült egy róka a búzában, melynek sárga kalászai mind keletre néztek, hol most bukkant fel a nap aranyküllős szekere.

A róka hunyorgott a világosságtól, a kalászok megzendültek a hajnali széltől, meglóbálták magukat, hogy a napsugarak aranyfésűi megsimogassák kemény bajuszukat.”

„A barackfák már régen elvirágoztak, s a búzából alig látszottak ki a totyogó varjak.”

„az árnyékból kiemelik lomha hátukat a szalmakazlak. Még nyújtózkodnak a szalmaszálak, még lehelik magukból a tarlók kenyérszagú melegét, de ez már csak az aszalódás kesernyés cukra, a búzamezők fiatalságának öregedő emléke.”

„Aratás előtt járt az idő. Mint áldott vizek, hullámzottak a búzavetések, s a súlyos  kalászfejek bús örömmel bólingattak jobbra-balra, mert érezték, hogy az ő idejük már elérkezett.

Túl a dűlőúton kaszát fentek .”

 Az idős fák

Az öreg, termetes fák tisztelete, féltése az író számos művében bukkan fel. E tisztelet nemcsak maguknak a fáknak szól, hanem a múltnak és az elődöknek, a régi korok embereinek is. Ennek szép megfogalmazása olvasható a Tüskevárban:

„– Nézze meg ezt a fát! Ha ez beszélni tudna!

A fa koronája nem is lát szott, hogy meddig ér, és a törzse másfél méter vastag is lehetett.

Az erő és a szépség, ez a tölgyfa maga volt az idő. Gyula megsimogatta kérgét, ami kemény volt, mint a szélmarta gránit.

– Volt itt egy tudós ember, azt mondta, több lehet háromszáz évesnél, és azt mondta, igazuk volt a régieknek, akik szentnek tisztelték az ilyen fát.

És Tutajos úgy érezte: igaza volt a tudósnak. A koronában emberderék vastag görcsös ágak nyúltak szét, és rettenetes erejükben mintha az eget tartották volna.

Gyulában különös érzés ködlött, és szótlanul állt az elmúlt évszázadok mellett, amelyeket ez a szent fa őrzött magában. Saját kiforratlan jelentéktelenségét érezte e mellett a tiszta óriás mellett, aki kiáltások és halálsóhajok emlékére emlékezett, aki látta mág a várat, rabokat és elmúlt embereket; tivornyákat hallott, vad harci dalt és jajongó gyászéneket, ordítást és suttogást, és elmúlt minden, de ebben az ősfában benne van minden!

– Én is elnézem néha – mondta Matula –, van benne legalább negyven köbméter fa.

– Más is van benne, Matula bácsi – mondta a fiú, [...] de én úgy gondolom, azt nem lehet méterrel megmérni ...”

A „régiek” tiszteletére az is okot ad, hogy megkímélték, hagyták megöregedni a fákat. Szép példáit láthatjuk ennek a Hajnal Badányban című regényben és a Május című elbeszélésben.

„Út van már. De kell egy híd, a gázló helyére, feljebb pedig a gát. Ha az öreg fa útban lesz – kidobjuk...

– Ha lehet, ne bántsátok, fiam, az öreg fát ..., magamat látom benne.

– ... de nem is lesz útban.

–Szép fa. Fiatalkoromban itt pihentünk meg vadászatok után. Nénéd is szerette...

Erre csend lett. Az öregember szemén emlékek borongtak, s a fiatal érezte, hogy valamikor majd ő is szereti a vén fát. ”

„Ezen a magától nőtt, csalitos erdőrészen, szakadékos domboldalon egy öreg vadcseresznyefa uralkodott, ami szokatlan volt, mert a vadcseresznye nem hosszú életű, nem is nagyon értékes, és hogy valamelyik öreg erdész mégis meghagyta, csak annyit jelentett, hogy annak az erdésznek volt szeme meglátni a szépet, és volt szíve jót is tenni érte [...]

A cseresznyefa nem volt kemény és férfias természetű, mint a tölgyek vagy kőrisek; nem volt megátalkodott, mint a szil vagy a gyertyán, inkább asszonyos volt egy kicsit, aki tavaszokon virágos nászruhába öltözött, és ha sérelem érte, mézgát sírt, s ezzel takargatta sebeit...”

Az író kedvenc fája kétségkívül a tölgy volt, melynek egy-egy idős példánya számos művében felbukkan, például az Ibolya című elbeszélésben is.

„A tölgyfa a rét szélén állt, egyedül. Túl rajta rejtelmes vízmosás, melyet befutott a földiszeder és az iszalag. A földiszeder a partokat takarta, míg az iszalag a nyár- és kökénybokrokat hálózta be, rejtve fészkeket és egyes nyolc-tízéves csemetéket, akik száraz iszalagot szívtak cigaretta helyett a sötét sátorban. [...]

Csodálatos hely volt az öreg tölgyfa környéke. Télen titokzatos nyomok vezette el alatta; tavasszal ott nyílt ki az első ibolya, nyáron édes, illatos meleg hentergett a vízmosásban, és ősszel a tölgy töredezett csonkjain pihentek meg az előkelő vándorok –  Sasok és sólymok – átutazóban.

Szerettem az öreg fát, s néha – ha egyedül voltam vele – megsimogattam. Átfogni öt ember is alig tudta volna, és csak Berta Jancsi mondta, hogy ő egyszer megmászta, amire nem is válaszoltunk, mert Jancsi hazudós volt.”

Nem lehet tudni, hogy e fák melyik (a kocsányos vagy a kocsánytalan) tölgyfajt jelentik, legfeljebb a többnyire síkvidéki és vízközeli termőhelyek alapján valószínűsíthetjük az előbbit. A csertölgyet viszont mindig határozottan megkülönböztette a tölgyektől.

A tölgyek mellett más fák öreg példányai is szerepelnek Fekete István műveiben, mint a vén nyárfa a Lutra című vidraregényben vagy az öreg kőris a Hajnal Badányban című műben. A fásszárúak közül az író munkáiban a következőkkel találkozhatunk: áfonya, bodza, boróka, bükk, cser, éger, fenyő, földiszeder, fűz(fa), galagonya, hárs, iszalag, jegenye, kökény, nyárfa, rekettyefűz, som, szil(fa), tölgy, törpe- (vagy gyalog-)-fenyő, vadalma, vadkörte, vadrózsa.

Fekete István növényismerete

 
A természetre ráutalt, vele szorosan együtt élő vidéki ember növényismerete gyakran megjelenik Fekete István írásaiban. Például a Tüskevárban a rekettyefüzet a következőképpen jellemzi.

„Olyan fűzfajta – legyintett Matula [...] –, nem sokat ér. Kosarat nem lehet csinálni belőle, mert törik, fának nem nő meg, hát csak van, de nyári tüzelőnek jó.”

Nem kevésbé fontos tudnivaló, hogy: „A nádlevél jobban vág mint a beretva”. De a fák sajátos, gyakorlati szempontú osztályozására is van példa a Tüskevárban:

„a ménkű [...] A nyárfát nagyon szereti, a tölgyet, szilfát meg fűzfát is, ilyenek alá soha ne álljon, ha már muszály eső elől valahova elhúzódni. Vadgesztenye- meg bükkfa alá már odaállhat, de legjobb az égerfa. [...] Villámvágta éger nincs az egész berekben, de nyárfa annál több. ”

Fekete István visszaemlékezéseknél használja a növények fenológiai állapotának felidézését az emlék idejének felelevenítéséhez.

„Gyöngyvirág még kevés volt az erdőn, de a kakukk már májust kiáltott.” (Fészekrablás)

„Úgy emlékszem, mintha késő május lett volna, mert kertünkben régen elvirágzottak már az almafák, és a szomszéd háza tetején a kis gólyák nyaka állt ki a fészekből.” (Apám)

 „A tavasz eleje jól kezdődött. Sok esővel. Megmozdult a vetések és a rétek világa, zsendültek a füvek és a fák, sárgult a gólyahír” (Április)

„Augusztus vége felé járt az idő [...]

A nyári alma, barack elfogyott, a szilva nem érett még meg, a fészkek üresek, a réteket lekaszálták, s a szőlő olyan savanyú volt, hogy a kecske is elmekegte volna magát tőle.” (Egy év)

 „Hosszú, hűvös, esős tavasz után úrrá lett végre a nyár.

A széljárás útjain vetéstengerek zizegnek, hajladoznak, és árnyékot borítanak a fészkekre, melyekben most már kopogtat az élet, vagy már ki is röppent ismeretlen útjaira.

A sok eső nyomán dúsan bokrosodtak a füvek, későn virágoztak, és későn borulnak a suhintó kaszára, melynek nyomán esténként párás illatok sóhajtanak halódásukban. Az emberek ilyenkor azt mondják, hogy felséges illat ..., pedig ez az enyészet illata.” (Június)

 „Túlnőtte a nád a vizeket, és zöld náderdő borult a tavakra, melyek egyszerre titokzatosak lettek, mint a mesék, melyeket útra készülő öregemberek mondanak vajúdó tavaszi estéken. [...]

Amikor az alkony selymes árnyai magukhoz ölelik az erdőt, megrántják a kis bogarak a pókháló kötelet, és kling-klang, megszólal a májusi erdők harangja, a gyöngyvirág.” (Május)

 „Mondom, régen volt. Álltunk az erdőszélen, hol akkor kezdett kékleni a kökény bogyója” („Az” a puska)

 „Szántások barnállottak, vetések zöldelltek, és a nádasok mellett sárga volt a gólyahír, mint augusztusban a napraforgó szirma.” (Tavasz)

 „Az avar nehéz szaga lehömpölygött a völgybe, s a tavalyi száraz levelek széle felperdült, mint a seben a var, ha gyógyul. A bükkfák dereka átmelegedett és megpuhult, mert a tavaszi nedvek lüktetése dús lett, és az erek teltek, mint az áradó patak. A rügyek viselős duzzadtsággal ringatták magukat, ha szellő mozdult, s a kankalin sárga virága széttárta szirmait a meleg ragyogás és a méhlegények felé.” (Kró)

„Az erdőben virágzott a som, a kankalin, a patak mentén a gólyahír, a kertben a barackfák s a bokrok alatt kéken és illatosan az ibolya [...] a kerítések mellett már születésében is méregzölden megjelent a csalán.” (Kele)

Az erdőt járó ember kora tavaszi megfigyelései tükröződnek a Hajnal Badányban című regény öreg kőrisének és méhecskéjének rövid párbeszédében:

„egy kis méh dongta körül az öreg kőrist.

– Egy-két szál hóvirágot találtam csak, de hát ilyen szép időben ki alhatna tovább? – és leszállt a kőrisfára pihenni, mert szárnya erőtlen volt még [...]

– Csak hóvirágot találtál méhecske? Pedig virágzik már a som is a túlsó völgyben, és a mogyorónak is van már barkája...”

A som ez esetben bizonyosan a kora tavaszi nyílású, sárga virágú húsos som (Cornus mas).

Fekete István írásaiban nemcsak a növényvilág változatos színei jelennek meg, hanem fontos szerep jut a az illatoknak is. A Szamos mellett című elbeszélésben olvashatjuk:

„A levegőben az erdő ezer illata. Fodormenta, levendula, zsálya...”

A levendula a Kárpát-medencében nem fordul elő vadon és bár szórványosan termesztették, valószínűtlen, hogy illata meghatározó szerephez jutna az erdőben. Ezesetben inkább különböző más, hasonlóan illatos ajakosvirágúakról lehet szó.

Az író egyik kedvenc növénye volt a kakukkfű, mely több írásában felbukkan. Jellegzetes és kellemes illata mellé Fekete Istvánra jellemzően sajátos érzelmi töltés is járul, mint az István király előtt című elbeszélésben vagy a Tüskevárban:

„Nagy erdő volt, tele rejtelmekkel, titkos utakkal, mély síkos völgyekkel és szárazra égett kopár dombhátakkal, melyeken annyi volt a kakukkfű, mint apró falusi temetőkben.”

 „– Minek van olyan jó szaga? – szimatolt Gyula.

– Kakukkfű – hajolt le az öreg –, ez az ... a temető is tele van vele. Szereti a temetőt. Talán azért van itt is ...”

Számításaim szerint Fekete István írásaiban legnagyobb számban gazdasági szempontból jelentős növények: termesztett fajok és gyomok jelennek meg (például alma(fa), árpa, (őszi)barack(fa), bogáncs, birsalma, búza, bükköny, dió(fa), dohány, fokhagyma, karalábé, (kel)káposzta, kender, körte(fa), krumpli, kukorica, levendula, lóhere, lucerna, mák, muskátli, nád, napraforgó, paprika, paradicsom, petrezselyem, pitypang, pipacs, répa, repcsényretek, ribizli, saláta, sárgarépa, szarkaláb, szilvafa, szőlő, torma, tök, útifű, vadrepce, vöröshagyma, zab, zeller). Ez persze egyáltalán nem meglepő, hiszen vérbeli mezőgazdász volt. A vadon élő lágyszárúak („az erdők, rétek millió virága”) közül viszonylag kevés faj kerül említésre. Ezek nagyon jellegzetes, legtöbbször feltűnő virágú közismert fajok, mint a békalencse, árvalányhaj, gólyahír, hóvirág, gyöngyvirág, ibolya, kakukkfű, kankalin, tündérrózsa, zsálya.

Az író műveiben elég gyakran szerepelnek olyan növénynevek (mint fa, fenyő, fű, moha, virág) melyek alapján a pontosabb azonosítás egyáltalán nem lehetséges. Máskor a növényfajok biztos azonosítása a leírás, illetve az azonosítás bizonytalan. A Bogáncs című regényben a kiskutya szőrébe ragadt növényi termések között említi az író a koldustetűt. E név „hivatalosan” jelenleg az érdeslevelű Lappula nemzetség fajait jelöli, de a népnyelv használja más ragadós termésű növények megnevezésére is, mint a bojtorján (Arctium), a ragadós galaj (Galium aparine) és párlófű (Agrimonia). A tölgy című elbeszélésben szereplő „sárga liliom” leírása valószínűleg nem a sárga sásliliomra (Hemerocallis lilio-asphodelus), hanem a jóval elterjedtebb és gyakran vízpartok mellett előforduló sárga nősziromra (Iris pseudacorus) vonatkozik.

A Tüskevárban egy helyütt a következőket olvashatjuk:

„egy helyen gyönyörű, húsos levelű virágok voltak a vízen.

– Vízitök – intett Matula a csodálatos virágok felé. Ezt az elnevezést Tutajos szentségtörésnek érezte.

– Ez a gyönyörű virág?

– Vannak, akik tündérrózsának mondják, de a levele olyan mint a töknek, Meg a szára is.”

A vízitök elnevezést a sárga tavirózsára (Nuphar luteum) szokták használni és e nevet termése alapján kapta. A gyönyörű virágok inkább a fehér tündérrózsához (Nymphaea alba) tartozhattak.

Egyébként a népi növénynevek is viszonylag gyéren fordulnak elő az író műveiben. Ilyen például a „békarokkás széna”-ban szereplő jelző. A „békarokka” nevet magam is hallottam a Dunántúlon a mezei zsurló (Equisetum arvense) megnevezésére.

A Kele című regényben az író – Tőle nem szokatlan módon – a hagyományos, népi elnevezések mellett érvel:

„most született meg a sárga zsibavirág, aminek irodalmi neve gyermekláncfű (a gyermeklánc még csak érthető lenne, de a „fű” nevetséges), másutt pedig az égre nevetett ártatlan kis arcával a pipitér, aminek százszorszép nevet adtak, akiknek nem volt jó a pipitér.”

 Fekete István egy interjúban maga fogalmazta meg viszonyát a Természethez: „az erdő beszél ahhoz, aki ismeri: jeleket ad, üzen, kitárja magát, csak meg kell érteni. De ahhoz, hogy érthessük, ismernünk kell fáit, bokrait, füveit, virágait, gombáit, állatait s a sok színt, hangot, az állatok mozgását, életrendjét, természetét, az erdő minden lakójának örök, ősi törvényeit.” Megismertetésükért és megszerettetésükért hazánkban Nála többet talán senki nem tett.

 

A bókoló bogáncs „szép virágával a legelők dísze, s virágja a méhek, darazsak, különféle dongók és lepkék közismert találkozóhelye”

 „a nádasok mellett sárga volt a gólyahír, mint augusztusban a napraforgó szirma.”

Az író egyik kedves növénye volt az illatos ibolya

Sárga nőszirom. „A part mellett egy bokor sárga liliom boldog aléltságban tárta szét kelyhét a nap felé”

Fekete István műveiben gyakran jelennek meg a gyomnövények, közöttük a pipacs is.

 „megszólal a májusi erdők harangja, a gyöngyvirág”

„Vannak, akik tündérrózsának mondják”

 Fekete István kedvenc fája a tölgy volt. Az idős, termetes fák tisztelete, féltése az író számos művében felbukkan

 

 

Mimikri és álcázás a növényvilágban

A mimikri – régi magyar szakkifejezésekkel: alakoskodás, majmolás vagy utánzás – bizonyos élőlényeknek azon tulajdonsága, hogy más élőlényekhez bizonyos szempontból hasonlítanak, mégpedig azért mert ezáltal valamely előnyhöz jutnak. A mimikrinek közismert példái vannak az állatvilág körében: mérgező lepkéket, kígyókat, darazsakat és sok más fajt „utánoznak” színezetükben, megjelenésükben igen hasonló, de ártalmatlan fajok. Ugyanakkor egyrészt a mimikri nemcsak az élőlények külső megjelenésének hasonlóságában nyilvánulhat meg, hanem egyéb biológiai sajátosságaiban is (például illatban, terméseinek méretében és érési idejében). A mimikri során az utánzó faj egyedei közül adott generációban azok érnek el szaporodási sikert amelyek a nemzedék többi tagjához viszonyítva a legtökéletesebben hasonlítanak a modellre. Másfelől azonban nem minden élőlények közötti hasonlóság jelent valódi mimikrit. Előfordulhat, hogy két élőlény vagy azok bizonyos részeinek hasonlósága csak látszólagos, azaz a két dolog egymástól függetlenül vált egymáshoz hasonlóvá. Nyilvánvaló, hogy a májvirág (Hepatica nobilis) háromkaréjú leveleinek és a háromlebenyű emberi májnak a hasonlósága csupán az emberi elme számára létezik, amely a világban létező rengeteg dolog között „keresi” az egymáshoz hasonlókat. Az ember énközpontú, antropomorf szemléletmódjából adódóan különösen nagy jelentőséget tulajdonít azoknak a véletlenszerű és nem valamely adaptív folyamat eredményeként létrejött hasonlóságoknak, melyekben a növények vagy azok bizonyos szervei emberre vagy emberi szervekre hasonlítanak. A 20. század elején élt tudósok még mimikrinek tekintették a mandragóra (Mandragora officinalis) gyakorta emberi alakra emlékeztető gyökerét éppúgy, mint egyes orchideák, mint a bábukosbor (Aceras anthropophorum), a majomkosbor (Orchis simia) vagy az emberalakú fánlakókosbor (Epidendrum anthropophorum) „emberszabású” mézajkait.

A bábukosbor virágzata fényképen és Athanasius Kirchner (17. század) valamint Pierre Garidel metszetén (1715). Ennek az orchideának a mézajkai látszólag „emberszabásúak”, de ez a hasonlóság nem tekinthető mimikrinek

A majomkosbor virágzata fényképen és John Parkinson metszetén, 1640-ből

A növények között kevesebb jól dokumentált mimikri ismert, mint az állatvilágban. Bizonyos esetekben csak sejtjük, hogy valódi mimikriről van szó, de bizonyítani még nem sikerült. A mimikri szép példáját szolgáltatják az igen gyakori nagy csalán (Urtica dioica) és utánzói. A csalán saját védelméről hatékony kémiai fegyverkezéssel gondoskodik. Több növénycsoportban találunk olyan fajokat. amelyek leveleinek mérete, alakja és elhelyezkedése egyaránt nagyon hasonlít a csalánéra, ám ezek védtelenek, csalánszőreik ugyanis nincsenek. A növényevő állatok úgy tűnik összetévesztik ezeket a fajokat a csalánnal és nem fogyasztják őket. A veronikák és a harangvirágok körében is találunk csalán-utánzó fajokat, de a legtöbb ilyen növényt az ajakosvirágúak köréből kerül ki, ahová az árvacsalánok (Lamium) is tartoznak.

A nagy csalán (A.) és „utánzói”: fekete peszterce (B.), fehér árvacsalán (C.), foltos árvacsalán (D.), csalánlevelű veronika (E.) és csalánlevelű harangvirág (F.)

A növényi mimikri másik jól dokumentált esete a vetési gyomnövények kultúrnövény utánzása. Ezesetben külső megjelenésében egyáltalán nincs hasonlóság. A szántóföldi gyomok számára viszont annál fontosabb, hogy minél tökéletesebben idomuljanak egy kultúrnövény olyan tulajdonságaihoz, mint a csírázás és a termésérlelés időzítése. A vetőmagtisztítási eljárások következményeként pedig megindult a gyomok magjainak vagy terméseinek a modell terméseihez való idomulása, méret, tömeg és alak tekintetében egyaránt. Ennek az evolúciós folyamatnak alakítója a földműves tevékenysége volt. Könnyű belátni, hogy azok a gyommagvak, melyeket a kezdetleges szitálás vagy a szelelés nem távolított el a termesztett növény termései közül, nagyobb valószínűséggel vált növény, mint amelyek „fennakadtak a rostán”. Ugyanez igaz a fajok életciklusának összehangolására is: azok a gyom példányok melyek aratáskor kezdtek csírázni vagy virágozni hamarosan áldozatul estek az ekének és a boronának. A vetőmagtisztítás és az agrotechnikai eljárások fokozatos fejlődése pedig állandó mozgató rugót jelentett a gyomok kultúrnövény mimikrijének tökéletesedéséhez. Egyes gyomok szélsőségesen alkalmazkodtak bizonyos kultúrnövényekhez, olyannyira hogy csupán annak veteményében életképesek. E fajok eredetéről, őseik egykori természetes élőhelyékről nincsenek információink. Különösen nevezetesek a házi len gyomnövényei, mint a lenfojtó aranka (Cuscuta epilinum) vagy a lenvadóc (Lolium remotum). E fajok a lennek mint rostnövénynek a műszálak terjedése miatti visszaszorulása következtében eltűnőben vannak.

A konkoly (Agrostemma githago) korábban nálunk a gabonavetések legismertebb és legelterjedtebb gyomnövénye volt. Rendkívüli mértékben alkalmazkodott az őszi vetésű gabona termesztéséhez. Rendszerint a gabona szárával egyforma magasra nő (vagy csak kissé alacsonyabb), a magvak az aratás idejére érnek be, de a toktermések nem nyílnak fel teljesen (így a magvak nem hullanak ki a betakarítás során), a magvak súlya és mérete megközelítőleg azonos a gabona szemtermésekével (ezért egyszerű eszközökkel pl. rostálás, szelelés) nem lehet szétválasztani őket. A konkoly magjainak nincs nyugalmi állapota és így a gabonavetéssel együtt csírázásnak indul. A vegyszeres gyomirtás, a fejlett vetőmag-tisztító eljárások hatására sok helyütt e faj is megritkult.

A „kultúrnövény-utánzó” vetési gyomok jellegzetes képviselője a konkoly

Egyes növényfajok termései vagy magjai feltűnően emlékeztetnek bizonyos ízeltlábúakra. Egyes feltételezések szerint ezeket a terméseket rovarevő madarak rövid ideig zsákmánynak nézik, ám miután felkapták és kissé odébb repültek vele kénytelenek rájönni, hogy tévedtek. Ekkor a számukra értéktelen növényi részt elhullajtják, amely így távolabb kerülhet az anyanövénytől. A mediterrán elterjedésű pillangósvirágú növények több fajának vannak ilyen hosszúkás, szelvényezett ízeltlábúakra emlékeztető termései. Ilyen például az egyvirágú patkócím (Hippocrepis unisiliquosa) egy oldalról, cikkesen osztott hüvelye. A skorpiófüvek (Scorpiurus) felcsavarodó hüvelyei szintén valamiféle ízeltlábúra, egyesek szerint a skorpió farkára emlékeztetnek.

A hazánkban nagyon ritka poloskavészt (Cimicifuga europaea) leginkább szurdokerdők meredek, mohás sziklafalain láthatjuk. Aprócska, zöldes virágaiból 1-1,5 cm hosszú, ragadósan mirigyszőrös tüszőtermések fejlődnek, melyekben lapos, barna színű néhány milliméteres magok találhatók. Mint azt a növény magyar és tudományos neve is sugallja (cimex = poloska) e magok leginkább poloskára emlékeztetnek. A rovar lábait a magvak szegélyén sorakozó pikkelyszerű szőrök „utánozzák”. Nem tudjuk, hogy a magok számunkra poloskára emlékeztető kinézetének milyen szerepe van a poloskavész életében.

Mimikri vagy véletlen? A poloskavész magjai apró, barna színű poloskákra emlékeztetnek

Gyakran összetévesztik a mimikrivel az élőlények álcázását (kamuflázs). E jelenség során az adott faj modelljéül nem valamely élőlény szolgál, hanem megjelenésében, színében, mintázatában természetes környezete a minta. A kamuflázsra rengeteg szép példa ismert az állatvilágban és a jelenség elválása a mimikritől sem teljesen egyértelmű (például állatoknak fakéreghez, ágcsonkhoz, levélhez, gallyhoz való hasonlósága esetén). A növények között az élettelen környezethez való alak- és színbeli idomulás szép példáit elsősorban a sivatagi-félsivatagi körülmények között élő pozsgás növények körében láthatjuk. E fajok testükben értékes folyadékkészletét igyekeznek óvni az állatoktól oly módon, hogy a kietlen, többnyire sziklás vagy kövecses környezetben maguk is kövekhez hasonlítanak. Az Afrikában honos kavicsnövények (Lithops) fajainak általában egyetlen pár, lekerekített levélpárjuk van, amelyek alakjukban, méretükben, színükben és mintázatukban is meglepően kavics-szerűek...

A növényvilágban talán a kavicsnövények álcázása a legtökéletesebb