Open access, predatory publishing és az MDPI

Néhány szó az MDPI (Multidisciplinary Digital Publishing Institute) nevű svájci székhelyű kiadóról, amely mintegy 395 folyóiratot ad ki, amelyek közül 93 impakt faktorral is rendelkezik [1]. Ezek a lapok szabad hozzáférésű cikkeket jelentetnek meg, amelyekért a szerzők fizetnek (gold open access), mégpedig elég borsos összeget (laponként változóan mintegy 1500–2000 sváci frankot). A svájci székhelyű céget alapító-tulajdonosa a kínai Shu-Kun Lin, aki vegyész és a kémia terén mérhető tudományos teljesítményt is kifejtett, elsősorban az 1990-es években.

Az MDPI az utóbbi évekre kiterjedt folyóirat-hálózatot hozott létre, amelyek jó részét a mechanikus tudománymetria is elismeri, általában Q1–Q2-es SJR besorolásúak, impakt faktoruk 1,8 és   7,67között mozog (átlag: 4,0, medián: 3,5). Lapjainak közös jellemzője az egyszavas, nagyon nagy tudományterületet lefedő cím (például Sustainaibility, Animals, Plants, Diversity, Biology, Life, Materials, Molecules). A folyóiratok nyomtatásban nem jelennek meg, ez persze nem egyedülálló jelenség, de feltétlenül költséghatékony. Bevett gyakorlat, hogy a folyóiratok kutatókat keresnek meg, hogy vállalják egy-egy különszám (Special Issue) vendégszerkesztői tisztét. Cserébe általában a vendégszerkesztőnek 1 cikkre kedvezményes vagy ingyenes publikálási lehetőséget kínálnak fel. A szerkesztő által meghívott szerzők viszont nem kapnak vagy csak igen kis kedvezményt kapnak a publikációs díjból, hasonlóan a kéziratokat bírálókhoz. A vendégszerkesztők felé elvárás hogy egy különszámban legyen 10 cikk, amelyek szerkesztése, lektoráltatása szinte semmi munkát nem ad a kiadónak, hiszen azt a lelkes szerkesztők ingyen elvégzik. A legtöbb lap egy olyan kézirat templátot használ, amely lehetővé teszi, hogy az abban készült kéziratot rendkívül csekély munkával formailag véglegesíteni lehessen. Mindez tehát azt jelenti, hogy az MDPI egy nagyszerűen felépített üzleti vállalkozás, amelyben a kiadónak a fő feladata a marketing és a vendégszerkesztők tömeges felkérése. Egy-egy különszám megjelentetése után a cég mintegy 15–-20 ezer svájci frank (5–7,5 millió forint) profithoz jut. (Ezt jórészt az adófizetők pénzéből tudományos kutatási célokra elnyert pályázatok fedezik.)

Vannak akik az MDPI-t azzal vádolták meg, hogy ragadozó folyóiratokat („predatory journal”) ad ki. Utóbbi gyakorlatról részletesebben [2].

Röviden: a „predatory publishing” kizsákmányoló akadémiai kiadói üzleti modell, amely magában foglalja a publikációs díjak felszámítását a szerzők számára anélkül, hogy ellenőriznék a cikkek minőségét és legitimitását, és anélkül, hogy szerkesztői és kiadói szolgáltatásokat nyújtanának, függetlenül attól, hogy nyílt hozzáférésűek avagy nem.

A "predatory open access publishing" kifejezést Jeffrey Beall nemzetközileg elismert könyvtártudós [3] alkotta meg. Beall a Nature-ben írt cikket a ragadozó folyóiratok által az open access mozgalomban okozott károkról [4]. Beall az MDPI-t felvette a predátor kiadók listájára [5], de ezt az MDPI jogi úton támadta meg és ennek eredményeként 2015-ben lekerült onnan [6]. (Zárójelben: az MDPI tulajdonosa, Dr. Lin mögött elég komoly anyagi potenciál áll ahhoz, hogy bárkit megtámadhasson jogi úton, aki nyilvánosan és nemzetközi szinten megkérdőjelezi az MDPI legitimitását.)

Arról, hogy az MDPI célja a bevétel és a közölt cikkek számának maximalizása és ennek érdekében lemond a kéziratokat kritizáló tárgyilagos bírálatokról több konkrét példa is ismert. A Science is beszámolt róla, hogy az MDPI által kiadott Nutrients című folyóirat 10 szerkesztője lemondott amiatt, mert a kiadó arra akarta kényszeríteni őket, hogy fogadjanak el közlésre közepes minőségű és jelentőségű kéziratokat [7]. Az MDPI kiadói gyakorlatát, főként a bírálatok hitelességét máshonnan is érték kritikák [8] [9] [10] [11].

Az MDPI számos folyóiratában jogtalanul tüntetett fel neves tudósokat, többek között Nobel-díjasokat mint a szerkesztőbizottság tagjait. Mindezek miatt számos országban az MDPI bojkottjára szólították fel a kutatókat. Én is szeretném felhívni a kollégák figyelmét arra, hogy fontolják meg a publikálást az MDPI által kiadott folyóiratoknál és azt, hogy vállalnak-e ezeknél a lapoknál vendégszerkesztői feladatot.

Hivatkozások

[1] https://www.mdpi.com/about/journals/sci

[2] https://en.wikipedia.org/wiki/Predatory_publishing

[3] https://en.wikipedia.org/wiki/Jeffrey_Beall

[4] Beall, J. (2012). Predatory publishers are corrupting open access. Nature 489(7415): 179. - https://www.nature.com/news/predatory-publishers-are-corrupting-open-access-1.11385

[5] https://web.archive.org/web/20140306052944/http://scholarlyoa.com/2014/02/18/chinese-publishner-mdpi-added-to-list-of-questionable-publishers/

[6] https://en.wikipedia.org/wiki/MDPI

[7] https://www.sciencemag.org/news/2018/09/open-access-editors-resign-after-alleged-pressure-publish-mediocre-papers

[8] https://www.universityaffairs.ca/features/feature-article/beware-academics-getting-reeled-scam-journals/

[9] https://www.ashclinicalnews.org/spotlight/predatory-publishing-dark-side-open-access-movement/

[10] http://www.australianparadox.com/

[11] https://web.archive.org/web/20140313081812/http://arstechnica.com/science/2012/01/how-the-craziest-fing-theory-of-everything-got-published-and-promoted

Temetők, értékek és fenntarthatóság

Miközben az elmúlt években munkatársaimmal több mint 1500 hazai és külhoni temető botanikai értékeit kutattuk, óhatatlanul szembesülnünk kellett olyan tényezőkkel, mint a társadalom elvárásai a síremlékekkel, és a temetők kezelésével kapcsolatban. Úgy véljük, hogy az e téren az utóbbi évtizedben bekövetkező szemléletbeli változások, nem a temetők fenntartható, környezetbarát használata felé mutatnak, hanem éppen az ellenkező irányba, ezért érdemesnek tartjuk, hogy az e téren kialakult véleményt itt is közreadom, abban a reményben, hátha némelyeket elgondolkodtat.

Az egy évszázaddal ezelőtti temetők hangulatát és lényegét híven adják vissza Nyirő József szavai (Kopjafák, 1933): „Régi idők öreg kopjafái alatt alussza álmát az én népem, mohos temetőkben, vadvirágokkal takart padmalyos sírokban, szép madárszó mellett.”

A fejfás (és a sírköves) hagyományos temetkezés évszázadokon keresztül fenntartható és természetbarát módon működött. A fejfák ugyanis néhány évtized alatt elkorhadnak, kidőlnek, ezzel párhuzamosan a hagyományos sírhantok begyepesednek. A temetőkben egyszerre voltak jelen a különböző korú sírok, és mindig jelen voltak olyan területek, amelyen éppen nem temetkeztek. Mint azt Nováki László Ferenc (2008): A magyarság fejfája (Napút 10(9): 11–24.) megírta:

„A fejfák nagymérvű pusztulása következett be a XX. század második felében. Ebben az időszakban döntő társadalmi-gazdasági változások mentek végbe Kárpát-Európa-szerte, amelynek sajnálatos következménye a nemzeti jelleget erőteljesen magában hordozó parasztság kultúrájának, a hagyományos parasztpolgári életmódnak a felszámolódása, illetve megszüntetése. A temetők – különösen a városokban, így az egykori mezővárosokban is – elsivárosodtak, jellegtelen kőrengeteggé váltak. A fejfákat felcserélték az értékesebb mészkő és gránit, valamint a kevésbé értékes, jellegtelen műkő síremlékekre. Ez utóbbiak jelentik a döntő többséget.”

 

Hagyományos temető

Modern temető

A talajt teljesen elfedő épített síremlékek alig adnak lehetőséget a természetes élővilág tagjai számára a túlélésre. A kétféle temető közti különbséget Fekete István a következő sorokkal fogalmazta meg: „Vannak temetők, melyekből a múlandóság réme huhog felénk, ... melyek rideg kőerdejükkel messziről ráfeküsznek a szívünkre és vannak, melyek olyanok, mint a csendes falusi kertek, hol magától nő a jácint, szabad benne halkan nevetni, hiszen a méhek is zümmögve dúdolgatnak a virágokon, és a napsugár is tűnődve el-elszunnyad a sírok közének pihenős völgyében.”

A fejfás temetők nem csak a jórészt reformátusok által lakott vidékeken voltak általánosan elterjedtek. Manapság legtöbben legfeljebb a szatmárcsekei temetőről hallottak, pedig a Nagykunságban még vannak fejfás temetők – bár többnyire pusztulóban. Mára az ország számos területén teljesen eltűntek. Faggyas István (1988-ban megjelent kitűnő tanulmánya (Fejfás temetők a magyarországi Gömörben. (Gömör Néprajza XII.) –Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszék, Debrecen. 198 pp.) nemcsak jellemzi a gömöri képviselőiket, hanem szép rajzokon is bemutatja őket.

A kötet tegnap került a kezembe és örömmel fedeztem fel benne több temetőt, amelyekben mi is megfordultunk. Persze fejfák helyett már beton- és márvány-sírokat találtunk.

 

 

A kötetben megjelent rajzok bárkit meggyőzhetnek, hogy milyen népművészeti és kultúrtörténeti értéket hordoztak a fejfák.

 



Azon a néhány helyen, ahol valamilyen oknál fogva műemlék-jelleggel fennmaradtak temetők hagyományos sírkövekkel (például a balatonudvari szív alakú sírköveiről ismert temető), kezelésük a mai beteges korszellemhez igazodik, amint azt a Bors Hétvége című nyomdaipari termék 2015. szeptember 19–20-án megjelent számában olvasható cikk is bemutatja. Korunk emberei szerint elhanyagolják a temetőt, mert a sírok pusztulnak és a temetőt felveri a gaz…

 

 

Nem csak a temetőkben, hanem az élet minden területén érzékelhető, hogy a mai kor embere a ’gyep’ szó alatt valójában pázsitot ért, azaz egyetlen fűfaj, homogén állományát. Ezt jól illusztrálja a Blikk című nyomdaipari termék 2015. június 6-án megjelent alábbi cikke:

 

 

Napjainkban már elvétve lehet csak kézzel kaszált temetőt találni.

Másutt benzinzabáló fűnyírókkal vagy tratorokkal nyírják a gyepet.
Eközben munkanélküliségre panaszkodunk és a fosszilis üzemanyagok túlzott használatára.

A temetők fenntarthatóságának témájában még egy dolgot kell végiggondolnunk. Mindannyiunknak nagyon-nagyon sok ősünk van, és bár erre ritkán gondolunk, valójában csak kevés felmenőnk sírjához járunk ki megemlékezni. Az őseink száma ugyanis generációnként mértani sorozat szerint növekszik: két szülőnk, négy nagyszülőnk, nyolc dédszülőnk, 16 ükszülőnk van. Ha az egyes generációváltások korát átlagosan 25 évre becsüljük, akkor két évszázaddal (8 generációval) korábban egy ember őseinek száma az adott nemzedékben 256 volt (természetesen nem számolva az oldalági rokonokat). Az egyenes-ági felmenők összesített száma egy ember esetében 10 generációval (mintegy 250 évvel) korábban már több mint 2000 őst tesz ki!

Egy ember egyenes ági felmenőinek számának alakulása generációként és összesítve

Rokonsági fok	Szülők	Nagyszülők	Dédszülők	Ükszülők	Szépszülők
Korkülönbség (év)	25	50	75	100	125
Felmenők száma generációnként	2	4	8	16	32
Felmenők össz. száma	2	6	14	30	62
Rokonsági fok	6. nemzedék	7. nemzedék	8. nemzedék	9. nemzedék	10. nemzedék
Korkülönbség (év)	150	175	200	225	250
Felmenők száma generációnként	64	128	256	512	1024
Felmenők össz. száma	126	254	510	1022	2046
Rokonsági fok	11. nemzedék	12. nemzedék	13. nemzedék	14. nemzedék	15. nemzedék
Korkülönbség (év)	275	300	325	350	375
Felmenők száma generációnként	2048	4096	8192	16384	32768
Felmenők össz. száma	4094	8190	16382	32766	65534

 

Mindezek alapján nehezen elképzelhető, hogy valaki képes lenne néhány nemzedéknyi távolságnál több ősének sírját látogatni, gondozni. A sírok természetes sorsa tehát az, hogy idővel eltűnnek, készüljenek bármilyen tartósnak hitt anyagból is ...

 

Törvényszerűen erre a sorsa jutnak a felesleges, drága márvány síremlékek éppúgy, mint a néhány évtized alatt elkorhadó fakeresztek. (Ezt a szigorú realitást támasztja alá az a tény is, hogy a sírhelyeket általában néhány évtizedre lehet „megváltani”.)

 

Az múlandóság egyébként is nagyon viszonylagos... Kitaibel Pálnak például nemcsak a szülőháza, hanem a sírja is megsemmisült. De ez nem akadályoz meg bennünket abban, hogy tiszteljük és ápoljuk az emlékét. A temetőkben számos helyen megtalálható, általa leírt, látszólag törékeny pusztai meténg (Vinca herbacea W. & K.) viszont minden márványból készült síremléknél szebb emléket állít neki - mindaddig amíg lesznek olyanok akiknek fontos a pusztai meténg...

 

 



Véráldozat a békabuzogányért

– Hej, csak megtalálhatnám és fényképezhetném! Szívesen odaadnám érte bal kezem kisujját! Középiskolás és egyetemista koromban több növény kapcsán ragadtattam magam hasonló kijelentésekre. Igazság szerint be kell vallanom: ha egy „jó tündér” valamennyi ilyen növényfajt megmutatta volna, akkor nem lett volna elég egy kezem összes ujja sem... Mikor ezt a felelőtlen kijelentést tettem a sokáig sikertelenül keresett lápi békabuzogánnyal (Sparganium natans) kapcsolatban, akkor még nem tudtam, hogy pár év múlva valóra válik az álmom: látni és fényképezi fogom ezt a „csodanövényt” és valóban némi véráldozat árán ...

Ha valaki kinyit egy régebbi növényhatározót azt láthatja, hogy a szóban forgó növénynek hazánkban számos lelőhelye van. Hogy fordulhat elő – kérdezheti az Olvasó –, hogy a Nyírségtől és a Mátrától a Kiskunságon át az Őrségig és Somogyig megtalálható növényért valaki odaadná egy ujját? Ennek magyarázatául el kell mondanom, hogy az 1960-as évektől kezdve a hazai tudományos közéletben az a vélekedés alakult ki, hogy a hazai flóra teljesen ismert, kutatásával nem érdemes és nem fontos foglalkozni. Hazai botanikai kutatások ebben az időszakban elsősorban a produkcióbiológia, az ökológia és a vegetációtan területén folytak, de például a hazai flóra veszélyeztetett fajaival alig törődött valaki. Ennek eredményeként az 1990-es években számos jogszabályi védelemben részesülő növényfajunkról szinte semmiféle információnk nem volt. Többüket évtizedek óta nem észlelte senki hazánkban és előfordulásuk is kérdéses volt az ország területén. Barátaimmal – akikkel szerettük volna e fajokat felkutatni és lefényképezni – csak „fantom”-oknak hívtuk ezeket a ritkaságokat. Az egyik ilyen fantom, volt a lápi békabuzogány is, amely két évszázad alatt összesen tucatnyi lelőhelyről került elő az országból. Mint hidegkedvelő, háborítatlan és tiszta vízű élőhelyeket igénylő növény nálunk roppant veszélyeztetett. Utoljára a 20. század közepe táján látták három helyen.

Még középiskolás koromban figyeltem fel egy Nyirád melletti terület fajgazdagságára és növénytani értékeire. Az országszerte ritka és nemzetközi szinten is igen veszélyeztetett mocsári kardvirág (Gladiolus palustris) itteni megtalálását követően Vidéki Robi és Sulyok Józsi barátaimmal nekiláttunk a terület részletes felmérésének és térképezésének. E munka során figyeltünk fel egy zsombéksásos állomány vízállásos mélyedéseiben („semlyékeiben”) vízben úszó, apró, békabuzogány-szerű levelekre bukkantunk. Mivel a növény akkor még nem virágzott, csak remélni mertük, hogy a lápi békabuzogány populációjára akadtunk. 

A hazai határozókönyvekben szereplő adatok egy darabig félrevezettek bennünket és csak egy év múlva lettünk bizonyosak abban, hogy valóban erre a régóta keresett növényre bukkantunk.

Következő nyár derekán kerestem fel ismét a lelőhelyet. Nagy örömömre ekkor tömegesen virágzó és termést érlelő békabuzogány tömeg fogadott, amely egyúttal bizonysággal is szolgált arról, hogy a legritkább fajról van szó. 

A tekintélyes méretű zsombékok elbírták az ember súlyát, így egyikről a másikra lépve-ugorva megközelíthető volt az állomány. Úgy éreztem, hogy ahhoz, hogy igazán jó fényképet sikerüljön készítenem mindenképpen  a víz felszíne közelében kell elhelyezni a masinámat, ami legegyszerűbben úgy volt lehetséges, hogy beleereszkedtem a semlyékek mintegy félméteres mélységű, barnás színű vízébe. 

Mivel combcsizmával nem rendelkeztem és a vízben szép számmal láttam hullámszerű mozgással úszkáló piócákat, úgy döntöttem, hogy nadrágom szárát betűröm a bakancsomba és azt jó erősen megkötöm. A nyári melegben lábamnak kifejezetten jól esett a hűvös víz, fotóállványomat felállítottam és fényképezni kezdtem. Csak arra kellett ügyelnem, hogy lassan, óvatosan mozogjak, mert a víz hullámzása mozgásba hozta a békabuzogányok felszín felé emelkedő virágzatait, de egyébként ideálisak voltak a feltételek. A sötét tőzeges víz ideálisan kontrasztos hátteret biztosított a nem túlzottan feltűnő zöldes növénykének és éltem a régóta várt lehetőséggel: egyik tekercset a másik után fényképeztem el. Mindez igen jó érzéssel töltött el, és nem is tudom mennyi ideig állhattam a vízben, de utólag úgy vélem 1-2 óráig. Mikor kilábaltam a partra nadrágomból, bakancsomból csurgott a víz. A bakancsomon „tüsténkedő” piócákat is lefényképeztem és némi kárörömmel vegyes büszkeséggel arra gondoltam, hogy lám nem tudtak bejutni! 

A vizes lábbeli ilyenkor az ember lábán nagyon nehezen szárad meg, de mivel váltás cipőm nem volt, így „cuppogva” beballagtam Nyirádra és felszálltam a hazafelé tartó buszra. Otthon végre levethettem magamról a vizes göncöt. Fel voltam készülve a látványra, de mégis meglepődtem. Az ember lábának bőre ilyenkor fehérré és ráncossá ázik, ez nem is lepett meg, de annál inkább a jobb lábamon táplálkozó két pióca. Csodáltam, hogy miként tudtak bejutni a bakancsomba és hogy teljesen fájdalommentesen tudtak sebet ejteni rajtam. Elméletben tudtam egyet s mást a piócákról, például, hogy nyáluk véralvadásgátló hirudint tartalmaz, ezzel biztosítják, hogy a sebből huzamosabb ideig szívhassanak vért. De miután sóval behintettem, majd eltávolítottam őket, lábamból még órák múlva is szivárgott a vér a lábamból.

Mindez persze cseppet sem rontotta el a kedvem. Ilyen növényért ennyi vért bármikor szívesen adnék. Csupán a növény magyar nevén gondolkodom azóta is. Miért békabuzogány? Békát nem láttam egy darabot sem, viszont piócát annál többet.

Emlékeim szerint még egy esetben vették  véremet piócák egy növény miatt... De ezek szárazföldi (esőerdei) piócák voltak Borneó szigetén. De ez már egy másik történet...

További olvasnivaló

MolnárA., Vidéki R. & Sulyok J. (1997): Adatok a lápi békabuzogány (Sparganium minimum Wallroth 1840) ismeretéhez. – Kitaibelia 2 (2): 164–168.

A növény-vakságról – két történet és két fénykép

Pár éve Leszbosz szigetén egy templomkertben kerestük az orchideákat. Volt is pár faj és két idősödő úriember éppen a növényzetet igyekezett "karban tartani". Történetesen: kapával. Beszélgetni próbáltam velük hogy mit csinálunk itt és megmutattam a lábuk előtt virágzó Serapias parviflora-t. Igyekeztem elmondani, hogy ez egy orchidea, és hogy milyen jó, hogy egy ilyen érdekes, szép, különleges növény nő itt a templomkertben, ahol a birkák nem tudják lelegelni.... Tudomásul vették, majd folytatták a munkát. Mivel a fényképező-cuccot kint hagytam az autóban és láttam, hogy gyorsan haladnak az események, szóltam Löki Viktor tanítványomnak, aki éppen fényképezett, hogy gyorsan jöjjön oda és örökítse meg a pillanatot. Megtörtént. A Serapias 1 perc múlva lett a kapa áldozata. (Emlékszem fényképezés közben instruáltam Viktort, hogy nagylátószögű objektívett használjon és a háttérben legyen látható a templomkert bejárati kapuja a haranggal... Az ember belép a megbocsátás, a kegyelem szentélyébe... Majd elpusztítja az ott levő élet egy darabkáját.) Azóta is sajnálom, hogy csak fénykép készült és nem mozgóképfelvétel.

Löki Viktor felvétele

A hazai temetők ritka növényeinek felmérése során elvetődtünk a szívalakú  sírköveiről méltán híres balatonudvari temetőbe is. Nemcsak a növényeket kerestük, hanem igyekeztünk arról is tájékozódni, hogy a helybeliek miként vélekednek a temetők növényzetéről, kezeléséről stb. Akkoriban már kiderült, hogy az apró vetővirág (Sternbergia colchiciflora) elég gyakran megtalálható a temetőkben. Az első ilyen eseteknél a szaktársak közül többen (dísznövény célú) betelepítésre gyanakodtak. Azt felmérendő, hogy az „átlagpolgár” milyen növényeket ismer és és mit ültetne temetőbe színes fényképeket mutattunk az interjúalanyoknak. A balatonudvari temetőben történetesen két néninek, mindössze néhány méterre a virágzó vetővirágtól. A kép láttán megállapították, hogy „ez valami vadvirág” , amelyet soha nem látttak a temetőben. Az ilyen apró, kevéssé látványos és rövid ideig virágzó növény a laikusok számára szinte láthatatlan, de legalábbis díszítőértéke jelentéktelen.

A szellemorchidea nyomában

Az európai orchideák közül a bajuszvirág a legszeszélyesebb és legkiszámíthatatlanabb. Hazánkban is előfordul, mintegy féltucatnyi helyen került elő, de többnyire csak pár példánya. Ám egyanazon lelőhelyen hazánkban sokáig soha senkinek nem sikerült kétszer megtalálnia! Erdei susulyka gombákon élősködő, zöld színanyagot teljesen nélkülöző arasznyi magas hajtásokat nevelő növény. Nagyon nedvességigényes, hazánkban csak az igen csapadékos nyarakon lehet rábukkanni. Akkor is mindössze egy-két hétig. Mindezek tetejébe virágzási ideje is nehezen meghatározható, nálunk június és október között bármikor lehet rá számítani… Ezek után nem csoda, ha Angliában is többször kipusztultnak hitték, de ezt követően néhány példányát eddig mindig megtalálták… Ezért hívják az angolok szellem-orchideának (Ghost-Orchid).

Azt szoktuk mondani kétféle ember létezik a Földön: vannak akik láttak bajuszvirágot és vannak akik nem… Egy orchidiótának természetesen sokkal jobb érzés az előbbi csoporthoz tartozni. Én is évek óta vágytam rá, hogy végre láthassam ezt a szellem-növényt. De mindhiába kerestem. Ezért elhatároztuk, hogy Józsi és Zsolt barátaimmal felkerekedünk és utóbbi trabantján elindulunk a németországi Fekete-erdőbe, ahol állítólag viszonylag sok van belőle. Ám a tervezett indulás előtt pár nappal, egy bükki kirándulásról hazaérve otthon egy távirat fogadott. Az ilyen esemény nem gyakori az életemben. Egész pontosan sem azelőtt, sem azután nem fordult elő. (És ahogy a kommunikáció jelenlegi helyzetét látom valószínűleg már nem is fog.) Mikor édesanyám átadta a sürgönyt és azt elolvastam, szegény anyám nem tudta mi lelt, mert örömömben ugrálni és kiáltozni kezdtem. Ennek az életemben kapott egyetlen táviratnak a szövegére huszonöt év elteltével is pontosan emlékszem: „mecsek reekavoelgy epipogium tizenegy farkas”. Az Epipogium a bajuszvirág tudományos neve, a Farkas névaláírás pedig Farkas Sándor barátomat jelölte. Sanyi utólag elmondta, hogy mikor elgondolkodott miként fér bele üzenetének lényege a legolcsóbb távirat öt szavas korlátjába úgy vélte jobb ha vezetéknevét írja alá, mert Sanyiból ugyebár többet is ismerhetek…

Manapság az elektronikus levelezés és a mobiltelefonok világában már talán kissé hihetetlennek tűnik, hogy ezután táviratot küldtem (életem során az egyetlent!) Sanyinak a következő szöveggel: „telefonalj 06 80 320 188 molnar” ez utóbbi volt szüleim vezetékes készülékének száma. Saját telefonom ugyanis természetesen nem volt és ez volt az egyetlen mód, hogy egymással beszélni tudjunk. Akkoriban ugyanis még leginkább „idejétmúlt módon” hagyományos, papírra írt levélben érintkeztünk egymással… Hamarosan létrejött a telefonbeszélgetés és Sanyi elmondta, pontosan hol találta a bajuszvirágokat. Másnap – a tervezett németországi út előtt egy nappal – elindultunk Sulyok Józsival a Mecsekbe. Torkunkban dobogott a szívünk amikor a helyszínre értünk. Tudtuk: jó helyen járunk, de vagy egy perc kellett mire rábukkantunk a bajuszvirág első példányának nedves bükkavarban rejtőzködő, csontszínű hajtásaira… Miután aprólékosan átbogarásztuk a lelőhelyet összesen öt példányt találtunk, összesen vagy húsz virágzó hajtással, közülük többet csak az avar szintjére teljesen lehajolva vettünk észre. Akkoriban a fotófelszerelésünkből még a vaku is hiányzott csupán borotválkozó tükröket hordtunk magunkkal a fényképezett növény árnyékos oldalának derítésére. Nos, a bajuszvirágnál a sötét, völgyalji bükkösben minden tükrünkre (és trükkünkre) szükség volt, hogy megörökíthessük.

Minden tükrünket bevetettük a fényképezéshez (a Practica gép mögött: Sulyok Józsi)

Az 1995-ös könyvben megjelent a tükrökkel készült mecseki fénykép (a jobb oldalon). A bal oldali fotó németországi.

Pár nap elteltével, mikor a hajdanvolt NDK iparának egyik remeke, a Trabant „hazatért” velünk szülőföldjére, az immár egyesített Németországba, a Donaueschingentől nem messze fekvő, híres védett erdőben már jóval könnyebb dolgunk volt: tudtuk mit kell keresni. Az első bajuszvirág példányt néhány méterre a trabitól találtuk…

Később még több helyen találtuk és láttuk a bajuszvirágot. Az Alpok és a Kárpátok nedves lucfenyveseiben nem olyan ritka mint nálunk, de azért ünnepnapnak számít a vele való találkozás.

Egy alkalommal Raksányi Zsolt barátommal Szlovéniában jártunk és a Júliai-Alpok egyik völgytalpi lucfenyvesében, mikor a lábunk alatt megéreztük a süppedékeny tűavart úgy éreztük: helyben vagyunk! Itt „kell” lennie a bajuszvirágnak! Csalódottan távoztunk, mikor az alapos keresés ellenére sem találtunk egyetlen tövet sem. Ám néhány év múlva Zsolt visszatért a helyszínre és nagyobb szerencsével járt: igen szép virágzó állományt talált. Ezzel beigazolódott, hogy a sejtésünk helyes volt.

Máskor kisebb társasággal Szlovákiába kirándultunk Az Alacsony-Tátra egyik útján autózva a trabantból a fenyves szélén gyönyörűen nyíló csengettyűvirágokat vettem észre. Természetesen vészfékezéssel álltunk meg és rövidesen már fényképeztük ezt a finom illatú és nagyon elegáns harangvirágfélét. Ezen a helyen is hamarosan beigazolódott, hogy a bajuszvirágot legkönnyebb akkor megtalálni, ha lehajolunk vagy lekuporodunk. Kedves tanítványom, Gulyás Gergő az utóbbit tette, mikor a lucfenyves eldugott, sötét zugában a szükség erre ösztökélte… „Fáradozása” nem volt hiábavaló: így pillantotta meg élete első bajuszvirágját!