A sallangvirágok a ritka és
veszélyeztetett orchideák közé tartoznak, amelyek virágai egyedi és populációs
szinten is nagyon változó arányban képeznek termést. Három faj vizsgálata során
arra kerestünk választ, hogy mely tényezők felelősek e jelenségért.
Biró Éva, Bódis Judit,
Tökölyi Jácint & Molnár V. Attila
A sallangvirágok szokatlanul megnyúlt virágú orchideák.
Tudományos nevük (Himantoglossum) is
a mézajak alakjára utal és az ógörög ’himas’ (szíj) és ’glossa’
(nyelv) szavakból származik. A nemzetségnek 11 faja ismert Európában és a
környező területeken (a Kaukázusban, a Közel-Keleten, Kis-Ázsiában, illetve a
Földközi-tenger partvidékén). Meszes alapkőzetű, rendszerint félárnyékos termőhelyeken fordulnak elő,
például füves-cserjés élőhely-mozaikokban, karsztbokorerdőkben, száraz erdők
szegélyén. Példányaik ritkán cserjék alatt vagy zárt erdőben is
előfordulnak. Megjelenhetnek az ember által létrehozott fátlan
élőhelyeken, kaszálókon, külterjesen művelt vagy felhagyott gyümölcsösökben,
szőlődűlőkben.
A
sallangvirágok fényképen feltűnők, de terepen nem mindig könnyű észrevenni
példányaikat
Érdekes
tulajdonságuk, hogy viszonylag gyakran fordulnak elő utak mentén. A
nyugat-európai bakbűzű sallangvirágról (Himantoglossum hircinum) már 1936-ban leírták, hogy Párizs és Bordeaux között ezrével nő
az utak mentén. A sarkantyús sallangvirág (Himantoglossum calcaratum) legjelentősebb állományai utak kaszált szegélyein
fordulnak elő Boszniában. Az adriai sallangvirág (Himantoglossum adriaticum) legnagyobb ismert hazai populációja ugyancsak
utak mentén fordul elő a Bakonyban.
Boszniai
útszegélyen virágzó sarkantyús sallangvirág
Ezeknek a tőlevélrózsás, ikergumós fajoknak a virágzó hajtásai általában 40–60 centiméter között
változnak. Ritkán azonban 1 métert meghaladó magasságú töveket is lehet
találni, amelyek virágzatát akár 80 virág alkothatja. A virágok színe fajonként a zöldes árnyalattól a
zöldesbarnán, a vörösbarnán, az ibolyás színen át a bíborig terjedhet.
Adriai
sallangvirág közelről
Megporzóik elég ritkán figyelhetők meg,
eddig elsősorban különböző hártyásszárnyú fajokat, elsősorban méheket és poszméheket észleltek. A sallangvirágok nem
termelnek nektárt, hanem megtévesztik a megporzókat. Ez a stratégia nem ritka
az orchideák körében, az
európai fajok mintegy kétharmada megtévesztést alkalmaz. Ennek
során nagy cukortartalmú nektár termelése nélkül is biztosítható a genetikai
szempontból előnyös idegenmegporzás. Bizonyított azonban, hogy
a megtévesztő fajok termésképzési rátája alacsonyabb, mint a nektártermelőké,
mivel a
megporzók képesek felismerni, hogy mely növények virágaiban nem találnak
nektárt.
A sallangvirágok állományainak fennmaradása természetesen igen nagy mértékben függ a szaporodási sikerüktől, ami nagyon jelentősen
ingadozik a különböző évjáratok, állományok, sőt az egyes példányok között is.
Míg a példányok jelentős része egyetlen termést sem fejleszt, más tövek (igen
ritkán) akár szinte minden virágukból termést érlelhetnek.
Az
adriai sallangvirág terméses hajtásának részlete (Bódis Judit felvétele)
Kutatásunk során azt vizsgáltuk, hogy mely tényezők határozzák
meg a sallangvirág példányok eltérő arányú megporzódását. Ennek érdekében három faj szaporodási sikerét elemeztük
hazánkban, Horvátországban és Boszniában, összesen 13 lelőhelyen. A már
említett adriai sallangvirág és a Janka-sallangvirág (Himantoglossum jankae) Magyarországon fokozottan
védett, európai közösségi jelentőségű növényfajok, melyek az IUCN Vörös
Listáján is szerepelnek. (Az utóbbiról szóló cikkünket Új orchideafaj Magyarországról –
Mutasd a pettyeidet! címmel
lásd az Élet és Tudomány 2013/11. számában). A sarkantyús sallangvirág szűk elterjedésű,
bennszülött növény, előfordulása csak a Balkán-félszigeten ismert. Minden
vizsgált példányt egyedileg jelöltünk meg a virágzás idején, megmértük magasságát,
megszámoltuk virágaikat, felmértük, hogy milyen sűrű orchideaállományban
fordultak elő és milyen volt a fásszárúak borítása felettük. Mindhárom faj
esetében vizsgáltunk egy-egy közvetlenül közutak szegélyére települt állományt
is, mivel ismert, hogy
a forgalom
komoly hatást gyakorol számos élőlénycsoportra, például bizonyos rovarokat is
nagy számban gázolnak el a járművek, de azt nem tudjuk, hogy miként hat az utak
közelsége a sallangvirágok megporzási sikerére.
Termésérlelés idején ismét felkerestük az összes vizsgált állományt, és
megszámoltuk, hogy melyik példányon mennyi termés képződött.
Mindhárom vizsgált sallangvirág faj esetében észleltük a házi méh (Apis mellifera)
megporzó tevékenységét. Az adriai sallangvirág esetében a valaha észlelt
legmagasabb megporzási arányt (61,7 százalékot) egy bakonyi állomány esetében tapasztaltuk.
Közelében – az egyes példányoktól 197 és 1455 méternyi távolságra – egy
vándorméhész 174 méhcsaládot telepített a május 25. és július 5. közötti
időszakra. A házi méh fontos szerepet tölthet be a sallangvirágok
megporzásában, ugyanis az egyes példányok szaporodási sikere negatívan
korrelált a kaptároktól mért távolsággal, azaz az egyes tövek annál több
termést érleltek, minél közelebb voltak a méhekhez. Mivel a házi méh megporzó
tevékenysége 33 európai orchideafaj esetében ismert, nagyon valószínű, hogy
más, ritka kosborfélék (főleg a megtévesztő megporzású kosbor, ujjaskosbor és
sisakoskosbor) állományai esetében is alkalmazhatók a szaporodási siker
növelésére.
Adriai
sallangvirágot megporzó házi méh (Óvári
Miklós felvétele)
A házi méh dolgozói 1–2 kilométeres
körzetben repülve keresik táplálékukat, így a veszélyeztetett orchideaállományok
magprodukciójának növelése érdekében a lehetőleg néhány száz méteren belül, de
legfeljebb 1–2 kilométeres körzetben telepített méhkaptárok hatásos
természetvédelmi kezelést jelenthetnek.
Eredményeink szerint két tényezőnek volt
fontos szerepe a sallangvirág egyedek szaporodási sikerében. Egyrészt a magasabb
hajtású példányok virágai nagyobb eséllyel termékenyülnek meg. Ennek
valószínűleg az lehet az oka, hogy a nagyobb virágzatú példányok feltűnőbbek a
megporzók számára. Másrészt viszont az egyedi termésképzési siker negatívan
függ a fák borításától. Ennek oka részben az lehet, hogy a méhek – mint a legfontosabb
megporzók – elsősorban napos, nyílt termőhelyeken látogatják a virágokat, de
összefügghet a leárnyékolt sallangvirágok csökkent asszimilációs képességével
is.
Az
úttól való távolságnak viszont nem volt hatása a sallangvirágok termésképzésére.
Jelentős magprodukciójuk miatt az út menti állományoknak – a megfelelő kezelésükkel,
azaz az útszegély jókor időzített kaszálásával – a tájban fontos megőrző
szerepe lehet. Az utaknak tehát a közismert negatív hatásaik (mint a
tájidegen növények terjedésében betöltött szerepük) mellett, pozitív hatásuk is
van. Az utóbbi évtizedekben a hagyományos tájhasználat, legeltetés, kaszálás háttérbe
szorulásával párhuzamosan megfigyelhető a területek becserjésedése,
beerdősödése, ami nem kedvez a sallangvirágoknak, míg a rendszeresen kaszált útszegélyek
élőhelyet biztosíthatnak a sallangvirágoknak és más élőlényeknek.
Biró É., Bódis J., Tökölyi J. & Molnár V. A. (2014): Megtévesztő stratégia. Mitől függ a sallangvirágok szaporodási sikere?] az Élet és Tudomány 69(29): 912–914. című ismeretterjesztő cikk nyomán.
----------------------------------------------
A témához kapcsolódó tudományos
cikkünket [Biró É.,
Bódis J., Nagy T., Tökölyi J. & Molnár V. A.: Honeybee (Apis mellifera)
mediated increased reproductive success of a rare deceptive orchid]
nemrégiben fogadták el közlésre és az a jövő évben fog megjelenni az Applied Ecology and Environmental Research című folyóirat 13. évfolyamában.
