Különös botanikai felfedezések 9.

Merianthera calyptrata – Egy brazíliai szigethegy rejtőzködő növénye

 

Brazília keleti részén, Minas Gerais államban különleges sziklás élőhelyek, úgynevezett szigethegyek emelkednek ki a tájból, amelyekre száraz, forró, szélsőséges mikroélőhelyek jellemzőek. A repedésekben, sekély talajon és sziklapárkányokon olyan növények élnek, amelyek egészen más körülményekhez alkalmazkodtak, mint a környező táj növényzete. Nem véletlen, hogy a szigethegyek sok benn szülött, kis elterjedésű faj kizárólagos élőhelyei.

A Merianthera calyptrata története egy közösségi médiában megosztott fotóval kezdődött. A fényképen egy különös, kandeláberszerűen elágazó, rózsaszínes-lilás virágú cserje látszott, amelyet Jacinto település környékén, egy szigethegyen fényképeztek. A kép felkeltette botanikusok figyelmét, mert a növény habitusa és virágfelépítése nem illett az ismert fajokhoz.

A fotó itt sem helyettesítette a tudományos munkát. Inkább iránytűként működött. A kutatók célzottan felkeresték a Jacinto környéki sziklaélőhelyeket, és megtalálták a növényt virágzó és terméses állapotban is. Herbáriumi gyűjtést és fotódokumentációt követően az új faj leírása 2023-ban jelent meg (Goldenberg et al. 2023). A faj neve a virág egyik fontos bélyegére utal: a csésze sapkaszerűen, „calyptra” módjára fedi a bimbót, majd körkörös hasadással válik le. Ez a bélyeg, valamint a virágkocsány és murvalevelek hiánya, továbbá a termés felnyílásának módja különítette el legközelebbi rokonától. A növény tehát nem egyszerűen „szép és furcsa” volt, hanem morfológiailag is jól körülhatárolható új taxon.

A Merianthera calyptrata esetében a történet természetvédelmi súlya is nyilvánvaló. A faj nagyon kis területről ismert, speciális sziklaélőhelyhez kötődik, és a szerzők sebezhető kategóriába sorolását tartották indokoltnak. Egy fotó tehát nemcsak új fajt indított el a tudományos leírás felé, hanem egy kis kiterjedésű élőhely természetvédelmi jelentőségére is ráirányította a figyelmet.

 

Irodalom

Goldenberg R., Bochorny T., Amorim A. M., Ziemmer J. K. & Fraga C. N. de (2023): Merianthera calyptrata sp. nov. (Melastomataceae, Myrtales), a new candelabriform species from Minas Gerais, Brazil. – European Journal of Taxonomy, 888: 64–76. https://doi.org/10.5852/ejt.2023.888.2209

 

Különös botanikai felfedezések 8.

Ismeretlen ausztrál harmatfüvek természetfotósok képein

Délnyugat-Ausztrália a húsevő növények, különösen a harmatfüvek elterjedésének egyik gócpontja. A mediterrán jellegű, tápanyagszegény élőhelyeken sok apró, különleges, gyakran kis elterjedésű faj él. Ezek között vannak olyanok, amelyek virágzáskor rövid ideig feltűnőek, az év többi részében viszont szinte észrevehetetlenek. Nem csoda, hogy egyes taxonok sokáig rejtve maradtak, vagy csak régi, pontatlan herbáriumi adatokból voltak ismertek.

Thilo Krueger, Alastair Robinson, Greg Bourke és Andreas Fleischmann 2023-ban a Drosera microphylla fajcsoport revízióját közölték. A vizsgálat eredménye látványos volt: a korábban elfogadott három faj helyett kilenc elkülöníthető fajt ismertek fel. Négyet új fajként írtak le, két korábban leírt változatot pedig önálló fajként értelmeztek újra. A munka nem kizárólag herbáriumi lapokra és klasszikus terepmunkára épült: fontos szerepet játszottak természetfotósok és civil megfigyelők közösségi médiában megosztott képei is.

A történet különösen izgalmas, mert itt nem egyetlen „szenzációs” fotóról van szó, hanem sok apró megfigyelés összeálló mintázatáról. Egy természetfotós feltölt egy szép harmatfűképet. Egy másik megfigyelő más helyről, másik populációról készít felvételt. A szakértők ezeket a képeket látva gyanút fognak: a növények nem teljesen olyanok, mint amilyeneknek előzetesen feltételezték. A fotók alapján célzott terepi ellenőrzések indulnak, majd herbáriumi és morfológiai vizsgálatok következnek.

Ez a modern florisztika egyik új útja. A közösségi média önmagában nem taxonómia, de jelzőrendszer lehet. Olyan szemek ezrei figyelik a növényeket, amelyek közül sok nem botanikusé, de jó fényképet készít, pontos helyadatot rögzít, és akaratlanul is tudományos nyomot hagy. A botanikus feladata ezután nem az, hogy vakon elfogadja a képet, hanem hogy felismerje benne a kérdést: lehet, hogy itt valami új vagy félreismert növény áll előttünk?

 

Irodalom

Krueger T., Robinson A., Bourke G. & Fleischmann A. (2023): Small Leaves, Big Diversity: Citizen Science and Taxonomic Revision Triples Species Number in the Carnivorous Drosera microphylla Complex (D. Section Ergaleium, Droseraceae). – Biology, 12(1): 141. https://doi.org/10.3390/biology12010141

 

A Kitaibelia című folyóirat közleményei

Új növényfajok Magyarország adventívflórájában

Az összeállítás 22, Magyarország területéről korábban nem dokumentált hajtásos növényfaj első előfordulásait mutatja be. A taxonok egy része alkalmi megtelepedő, más részük legalább lokálisan meghonosodott. A cikk sokféle városi, vasúti, mezőgazdasági és vízi élőhelyhez kapcsolódó adventív előfordulást dokumentál.

A teljes cikk elérhető itt / The paper is freely available here.

New plant species in the alien flora of Hungary

The compilation reports the first Hungarian occurrences of 22 vascular plant species. Some are casual aliens, whereas others are at least locally naturalised. The paper documents alien occurrences connected to urban, railway, agricultural and aquatic habitats.

Hivatkozás

Wirth T. et al. (2025): Új növényfajok Magyarország adventívflórájában. – Kitaibelia 30(2): 203–232. https://ojs.lib.unideb.hu/kitaibelia/issue/view/1096

A botanika történetének fontos eseményei 39.

1592-ben megjelent Prospero Alpini velencei orvos De plantis Aegypti liber ("Könyv Egyiptom növényeiről") című műve, amely az első jelentős európai, Európán kívüli flóraművek közé tartozott. Alpini Egyiptomban figyelte meg a helyi növényeket, köztük a datolyapálmát, kávét és más, Európában ritkán látott fajokat. Munkája a mediterránon túli flórák empirikus tanulmányozásának fontos korai példája.

 

További olvasnivaló

A botanika történetének fontos eseményei 38.

1586-ban Jacques Daléchamps Histoire générale des plantes ("A növények általános története") című nagy összefoglalása mintegy háromezer növényt ismertetett. A mű a reneszánsz füvészkönyvek enciklopédikus törekvését képviselte: a klasszikus forrásokat, korábbi szerzőket és újabb növényadatokat igyekezett egyesíteni. Jelentősége főként a korabeli növényismeret nagyarányú összegzésében áll.

További olvasnivaló

A botanika történetének fontos eseményei 37.

 

1583-ban Carolus Clusius Rariorum stirpium per Pannonias observatorum Historiae ("A Pannóniában megfigyelt ritkább növények történetei") című műve Pannónia és a magyarországi tájak növényeinek korai tudományos feldolgozását adta. A műben több közép-európai, illetve kárpát-medencei növényadat került be a nyugat-európai tudományos vérkeringésbe. Jelentősége különösen nagy a magyar flórakutatás korai története szempontjából.

A protestánsüldözés elől menekülő Clusius 1579–1580-ban a tudománypártoló és törökveő, humanista magyar főúr, Batthyány Boldizsár németújvári (ma: Güssing, Ausztria) birtokán talált menedéket. A környéken folytatott botanizálásai során, a Pónici-réten fedezte fel először a vadon élő sárga sásliliomot (Hemerocallis lilio-asphodelus), amelyet azelőtt Európában nem ismerték vadon. Clusiusnak szerepe volt a növény kertészeti „felkarolásában”, majd a faj néhány száz év múlva Nyugat-Európából már mint dísznövényt tért vissza hozzánk. Clusius és a neves magyar protestáns prédikátor-botanikus, Beythe István közös munkájában, az 1583-as Stirpium Nomenclator Pannonicus-ban a növényt „zöd liliom” (vagyis zöld liliom) magyar néven jegyezték fel.

További olvasnivaló

 

Különös botanikai felfedezések 7.

A Facebookon felfedezett óriás harmatfű

A 21. századi flórakutatás egyik legszebb története Brazíliából származik. A főszereplő egy amatőr természetbúvár, Reginaldo Vasconcelos, aki 2012-ben a Minas Gerais állambeli Governador Valadares környékén, egy hegytetőn fényképezett le egy feltűnően nagy termetű harmatfüvet. A növény nem egy ismeretlen, ember által soha nem látott őserdő mélyén nőtt, hanem egy viszonylag jól megközelíthető, de botanikailag mégis alaposan fel nem tárt hegyvidéki élőhelyen. A fényképek később felkerültek a Facebookra, ahol Paulo Gonella botanikus felfigyelt rájuk.

A fotó alapján világossá vált, hogy a növény nem illik bele a korábban ismert dél-amerikai harmatfűfajok közé. A harmatfüvek húsevő növények: leveleiken mirigyszőrök ülnek, amelyek ragadós cseppeket választanak ki, ezekkel ejtik foglyul apró rovarzsákmányukat. A képen látható növény azonban szokatlanul nagy volt. Később kiderült, hogy ez az amerikai kontinens legnagyobb ismert harmatfűfaja: teljes hossza elérheti az 1,5 métert is.

A Facebook-fotó természetesen önmagában még nem volt elegendő egy új faj leírásához. A felismerést terepi vizsgálat, herbáriumi dokumentáció, morfológiai összehasonlítás és taxonómiai munka követte. Gonella, Rivadavia és Fleischmann 2015-ben a Phytotaxa folyóiratban írták le az új fajt Drosera magnifica néven. A latin név találó: a „magnifica” valóban pompás, nagyszerű növényre utal.

A történet különlegessége nemcsak az új faj méretében van, hanem abban is, hogy a tudományos felfedezés első lépése egy közösségi médiában megosztott fotó volt. A szerzők címükben is hangsúlyozták: „discovered on Facebook”. Ez erős párhuzam Boros Ádám struccharaszt-történetével. Ott egy turistaújság fekete-fehér fotója indította el a felismerést, itt egy Facebook-bejegyzés. A médium megváltozott, de a lényeg ugyanaz maradt: egy hozzáértő szem egy nem botanikai célból készült képen felismerte a tudományos jelentőségű növényt.

A faj természetvédelmi szempontból is fontos. A Drosera magnifica mikroendemikus faj: nagyon kis területről, gyakorlatilag egyetlen hegytetőről ismert. Élőhelyét zavarás, ültetvények, inváziós fajok és egyéb emberi hatások veszélyeztetik. Ez a történet tehát arra is figyelmeztet, hogy egy új faj felfedezése nem pusztán örömhír. Sokszor azonnal természetvédelmi sürgetéssé válik: amit most ismertünk fel, azt talán máris meg kell védenünk.

 

Irodalom

Gonella P. M., Rivadavia F. & Fleischmann A. (2015): Drosera magnifica (Droseraceae): the largest New World sundew, discovered on Facebook. – Phytotaxa, 220(3): 257–267. https://doi.org/10.11646/phytotaxa.220.3.4

 

A botanika történetének fontos eseményei 36.

 

1583-ban Andrea Cesalpino De Plantis libri XVI ("Tizenhat könyv a növényekről") című művében mintegy 1500 növényt saját rendszerben tárgyalt. Osztályozása főként a termés és a mag jellemzőire támaszkodott, ezért túlmutatott a pusztán gyógyászati vagy betűrendes elrendezésen. Cesalpinót emiatt gyakran a természetesebb növényrendszerezés egyik korai előfutárának tekintik.

 További olvasnivaló

 

Magyarország védett hajtásos növényei

 

Különös botanikai felfedezések 6.

Sáfrány a pápai piacról

Magyarországon a vadon élő sáfrányok mindig is különleges növényeknek számítottak. Nemcsak azért, mert szépek, hanem azért is, mert ritkák: kevés helyen fordulnak elő, és virágzásuk rövid ideig tart. Egy-egy új adat ezért régebben is komoly botanikai eseménynek számított. Az 1950-es években Tallós Pál (1931–1968) erdőmérnök a pápai piacon figyelt fel valamire, ami másnak talán csak szép tavaszi virág lett volna. Virágűrus asszonyok sáfrányt árultak. Tallós azonban nemcsak a virágot látta meg, hanem a kérdést is mögötte: honnan szedték? Kiderült, hogy a növényt a Kup és Pápasalamon közötti erdőben gyűjtötték, amelyet Tallós is felkeresett és az akkoriban kárpáti sáfrányként (Crocus heuffelianus) azonosított faj jelentős állományát találta (Tallós & Szodfridt 1965).

A történet azonban itt nem ért véget. A sáfrányok rendszerezése eleve nehéz ügy: a tavaszi sáfrány rokonsági körében az alpesi, kárpáti és balkáni alakok elkülönítése sokáig bizonytalan volt. A későbbi alaktani és kariológiai vizsgálatok — különösen Barabás Sándor munkái — tisztázták, hogy a dunántúli növények nem azonosak a valódi kárpáti sáfránnyal. Szőrös lepeltorkuk, gyakran halványabb virágszínük, kevésbé szabályos vagy hiányzó mintázatuk, keskenyebb leveleik és 18-as kromoszómaszámuk alapján inkább a halvány sáfránnyal (Crocus vittatus) azonosíthatók.

 

Irodalom

Szodfridt I. & Tallós P. (1965): Újabb adatok a Dunántúl flórájához. – Botanikai Közlemények 52(1): 23–28.

A botanika történetének fontos eseményei 35.

1582-ben Rembert Dodoens Cruydtboeck ("Füvészkönyv") című műve a németalföldi botanikai könyvkiadás egyik jelentős darabjaként terjedt el. A munka sok növényt ismertetett közérthető nyelven, és a gyógyászati adatok mellett a növények felismerését is segítette. Dodoens könyvei hosszú ideig a nyugat-európai füvészkönyv-hagyomány meghatározó forrásai voltak.

 További olvasnivaló

A botanika történetének fontos eseményei 34.

1576-ban Matthias de L’Obel Plantarum seu Stirpium Historia ("A növények, avagy sarjak története") című műve megjelent. Lobelius a növényeket külső hasonlóságuk és morfológiai rokonságuk alapján igyekezett csoportosítani, nem pusztán gyógyászati használat szerint. Ezzel a növényrendszertan természetesebb szemlélete felé tett fontos lépést.

További olvasnivaló

Különös botanikai felfedezések 5.

Egy katonasír növénye – A csipkés gyöngyvessző visszatérése

A csipkés gyöngyvesszőt (Spiraea crenata) évtizedeken keresztül kipusztultnak hitték Magyarországról. A faj régi hazai adatai flóraművekből, herbáriumi példányokból és néhány bizonytalan vagy eltűnt lelőhelyről voltak ismertek, de élő állományát sokáig nem sikerült megtalálni. Ezért volt különösen jelentős, amikor Udvardy László az ezredforduló környékén Pusztamonostoron, a temetőben, egy katonasíron újra felfedezte.

A történet egyszerre különös és tanulságos. A növény nem természetes sztyeppréten, nem löszoldalon és nem védett gyepfoltban került elő, hanem egy síron. Valószínűleg dísznövényként ültették, de nem akármilyen dísznövényről volt szó: egy ritka, száraz gyepekhez és erdőssztyepp-jellegű élőhelyekhez kötődő cserjefaj maradt fenn emberi gondoskodás, temetői hagyomány és szerencsés véletlen révén.

Az eredeti pusztamonostori katonasíron élő állomány később a sír „modernizálása” miatt eltűnt. Ez jól mutatja, milyen sérülékenyek az ilyen másodlagos menedékhelyek: ami évtizedekig fennmarad egy temető kevéssé bolygatott részén, egyetlen sírfelújítás, rendezés vagy gyomirtás során megsemmisülhet. Szerencsére Vidéki Róbert és Máté András a temető elhagyatottabb részein még találtak néhány sarjtelepet, így a faj nem tűnt el teljesen a lelőhelyről.

A pusztamonostori eset után célzott keresések indultak. Kiderült, hogy a csipkés gyöngyvessző nem egyetlen temető különlegessége: több hazai temetőben, települési közterületen és magánkertben is előkerült. A temetők különösen fontosnak bizonyultak, mert sok helyen régi, kevésbé intenzíven kezelt, szárazabb, gyepes-cserjés foltokat őriznek, ahol más ritka sztyeppnövények is fennmaradhatnak. A Pannon temetőkben végzett vizsgálatok ezért nemcsak a csipkés gyöngyvessző újabb adatait hozták, hanem általában is rámutattak a temetők természetvédelmi jelentőségére.

A faj újabb előfordulásai azt is jelzik, hogy a csipkés gyöngyvesszőt korábban helyenként szívesen ültették. Ennek oka feltehetően mutatós, tavasszal nyíló, fehér fürtös virágzata volt. Egyes vidékeken „koszorúvirág”-nak is nevezik, mert virágzó hajtásaiból kislányok fejére koszorút fontak. Így a növény története nemcsak botanikai, hanem néprajzi szempontból is érdekes: egy ritka sztyeppcserje falusi dísznövényként és szokásnövényként is továbbélhetett.

A régi adatok újraértékelése szintén fontos része a történetnek. A kunpeszéri és sas-hegyi előfordulások történetének tisztázása, valamint a Keleti-Bakonyból közölt adat azt mutatja, hogy a faj hazai múltja összetettebb annál, mint hogy egyszerűen „eltűnt, majd előkerült” növényként kezeljük. Inkább arról van szó, hogy természetes vagy féltermészetes élőhelyei nagyrészt eltűntek, de egyes állományai temetőkben, régi kertekben, közterületeken vagy ritkán természetközelibb élőhelyeken fennmaradhattak.

A csipkés gyöngyvessző története ezért jól illik a különös botanikai felfedezések sorába. Megmutatja, hogy a flórakutatásban nemcsak távoli hegyek, lápok vagy ősi erdők lehetnek fontosak, hanem falusi temetők, elhagyott sírok, régi kertek és közterületek is. Ezek a helyek nem helyettesítik a természetes élőhelyeket, de menedéket adhatnak olyan fajoknak, amelyek a tájból máshonnan már nagyrészt eltűntek. A pusztamonostori katonasír így nemcsak emberi emléket, hanem egy kipusztultnak hitt növény továbbélésének lehetőségét is őrizte.

Pusztamonostori temetőrészlet, 2004.
Molnár V. Attila felvétele.

Irodalom

Bartha D. (1999): Csipkés gyöngyvessző (Spiraea crenata L.). – Tilia, 7: 163–165.

Bartha D., Vidéki R., Máté A. & Udvardy L. (2004): A csipkés gyöngyvessző (Spiraea crenata L.) magyarországi előfordulása. – Flora Pannonica, 2: 119–127.

Bauer N. (2019): Spiraea crenata a Keleti-Bakonyban. – Kitaibelia, 24(2): 262–264.

Lovas-Kiss Á., Löki V. & Molnár V. A. (2017): A csipkés gyöngyvessző (Spiraea crenata L.) újabb temetői előfordulása. – Kitaibelia, 22(2): 409–410.

Máté A. (2015): A csipkés gyöngyvessző (Spiraea crenata L.) egykori kunpeszéri előfordulásáról. – Kitaibelia, 20(2): 306–307.

Molnár V. A., Löki V., Máté A., Molnár A., Takács A., Nagy T., Lovas-Kiss Á., Lukács B. A., Sramkó G. & Tökölyi J. (2017): The occurrence of Spiraea crenata and other rare steppe plants in Pannonian graveyards. – Biologia, 72(5): 500–509. https://doi.org/10.1515/biolog-2017-0054

Molnár V. A., Máté A., Lovas-Kiss Á., Takács A., Nagy T., Lukács B. A., Süveges K., Sramkó G., Tökölyi J. & Löki V. (2018): Egy Magyarországról kipusztultnak hitt cserjefaj előfordulása temetőkben = The occurrence of a rare, steppe-relict shrub, Spiraea crenata in Pannonian cemeteries. – In: Élet a halál után: A temetők élővilága / Life after death: Wildlife of cemeteries, pp. 82–89.

Molnár V. A., Bak H., Bodics D., Bordé S., Chabrecsek T., Fekete R., Gilicze B., Gyurisán D., Hunyadi T., Jordán S., Kelecsényi P., Kis Sz., Kiss G., Koloszár A., Lovas-Kiss Á., Löki V., Mäh Z., Mészáros A., Simon P., Süveges K., Szabó Gy., Vikár J., Vizler Cs., Jakab G. & Takács A. (2024): Adatok a Pannon Ökorégió őshonos növényfajainak ismeretéhez I. (1–5). – Kitaibelia, 29(2): 160–172.

Somlyay L. (2015): A Spiraea crenata L. sas-hegyi (Budai-hegység) felfedezésének története. – Kitaibelia, 20(2): 307–308.

Udvardy L. (2002): Valóban eltűnt-e a hazai flórából a Spiraea crenata? – I. Magyar Természetvédelmi Biológiai Konferencia összefoglalói, Sopron, p. 215.

 

A botanika történetének fontos eseményei 33.

1576-ban Leonhard Rauwolf közel-keleti útjainak növényanyagát is feldolgozó botanikai munkája jelent meg. Rauwolf Szíria, Mezopotámia és a Levante növényeit figyelte meg, és több olyan kultúrnövényről, drogokról és keleti növénytermékről számolt be, amelyek Nyugat-Európában kevéssé voltak ismertek. Leírásai a terepi utazóbotanika és az Európán kívüli flórák megismerésének korai példái.

További olvasnivaló

A botanika történetének fontos eseményei 32.

1576-ban Christoffel Plantin antwerpeni nyomdája a botanikai könyvkiadás egyik fontos központjává vált. Itt és a Plantin-körhöz kapcsolódva jelentek meg több flamand és vallon szerző, köztük Lobelius, Clusius és Dodonaeus művei. A magas színvonalú nyomtatás és illusztráció döntően hozzájárult ahhoz, hogy a növényismeret gyorsan és viszonylag egységes formában terjedjen Európában.

További olvasnivaló

Különös botanikai felfedezések 4.

A szénából "megjósolt" óriás útifű

Az óriás útifű (Plantago maxima) a hazai flóra egyik legnagyobb ritkasága és igen veszélyeztetett faja, mindössze néhány lelőhelye vált ismertté Magyarországon, azok egy részéről is már kipusztult. E faj esetében minden állomány megtalálásának nagy jelentősége van. Az egyik legtanulságosabb megkerülése Thaisz Lajos (1867–1937) nevéhez fűzódik, aki 1902-ben a fővárosban bukkant rá. Erről a Magyar Botanikai Lapokban így számolt be: „Mostanában egy Puszta Peszérről (Pestmegye) származó szénában találtam meg könnyen felismerhető levelét s így nem lehetetlen, hogy a fővárostól délre eső szikes réteken másutt is meg fogjuk találni.”

Hogy pontosan hogyan találta a szénában Thaisz a növényünket azt sajnos nem tudjuk. De a századfordulón még bőven voltak lóvontatta áruszállító kocsik és személyszállító fiákerek a magyar fővárosban és a lovaknak szükségük volt takarmányra. Feltételeztem, hogy ilyen szénaszállítmányban tűnhetett fel a növény valóban igen jellegzetes levele a jó szemű mezőgazdász-botanikusnak. Elképzeltem a jelenetet, amelyet a mesterséges intelligencia tett ebben a formában láthatóvá.

Egyébként igaza lett Thaisz Lajosnak! A növény előkerült Puszta Peszér (napjainkban: Kunpeszér) környékén. Az országban 1950-es évektől mintegy 40 évig nem látták, majd 1992-ben találta meg ismét Peszéren Vidéki Róbert és Máté András (2003).

Irodalom

Thaisz L. (1902): Plantago maxima Juss. – Magyar Botanikai Lapok, 1(1): 30.

Vidéki R. & Máté A. (2003): Az óriás útifű (Plantago maxima Juss.) Magyarországon. – Flora Pannonica 1: 94–107. 

Mit kaptunk a növényektől 10.

Papirusz és papír – A növények "emlékezete"

A papiruszpalka (Cyperus papyrus) az ókori írásbeliség egyik ikonikus növénye. Később a fa cellulóza vált a papírgyártás fő nyersanyagává. A növények tehát nemcsak táplálták az embert, hanem lehetővé tették az emlékezet, az adminisztráció, a könyvek, a tudomány, a térképek, a levelezés, a vallási szövegek, a szerződések, a hivatalok és az oktatás anyagi hordozóit is. Az emberi gondolat sokáig növényi szöveteken, növényi rostokon és növényi sejtfalakon utazott tovább.

A szár, amelyre birodalmak írtak

A papirusz a növények és az írásbeliség egyik legszebb találkozása. Az ókori Egyiptomban a Nílus menti mocsarak növényéből olyan íráshordozót készítettek, amelyen adólisták, levelek, vallási szövegek, orvosi receptek, irodalmi művek, hivatalos iratok és magánüzenetek maradhattak fenn. Mazza (2021) szerint az ókori mediterrán világban a papirusz nem egyszerűen technikai alapanyag volt, hanem a szövegek anyagiságának egyik meghatározó formája. Maga a „papír” szó is a papirusz nevének nyelvi örökségét őrzi. A növény szára így nemcsak biológiai képlet, hanem civilizációs felület lett: rajta vált a pillanatnyi beszéd maradandó nyommá.

A papirusz készítése: növényi anatómia írófelületté alakítva

A papirusz készítése alapvetően növényi szövetek ügyes feldolgozása volt. A szár belső, szivacsos bélrészét vékony csíkokra vágták, ezeket egymás mellé fektették, majd keresztirányú második réteggel fedték. Nedvesítés, préselés és szárítás után a növény saját nedvei és sejtfalai összetapadó, simítható lapot adtak. Ez nem azonos a mai értelemben vett papírral, mert nem szétrostált cellulózpépből készült, hanem hosszanti növényi szövetcsíkokból. Mégis ugyanaz az alapelv rejlik mögötte: a növényi sejtfal mechanikai szilárdságát az ember információhordozóvá alakította.

A növényi sejtfal mint emlékezetanyag

A papirusz, a kéregpapír, a rongypapír és a modern faalapú papír közös alapja a növényi sejtfal. A cellulóz hosszú, rendezett láncai szilárdságot adnak a növényi szöveteknek, és éppen ez a szilárdság tette őket alkalmassá írásra, nyomtatásra, csomagolásra és archiválásra. A papír tehát megszelídített sejtfal: a fa, a fű, a kender, a len, a bambusz vagy a cukornád rostjaiból olyan lap készül, amelyen emberi jelek rögzíthetők. A gondolat nem lebeg testetlenül; hordozója gyakran növényi eredetű anyag.

A papirusztól a papírig

Az emberiség sokféle íráshordozót használt: agyagtáblát, kőfeliratot, viasztáblát, pergament, fakérget, bambuszlapocskákat, selymet és papiruszt. A papír igazi áttörése Kínához kötődik, ahol a hagyomány Cai Lun nevéhez kapcsolja a papírkészítés tökéletesítését. A korai papírok különféle rostos anyagokból, például rongyból, kenderből, fakéregből és más növényi eredetű nyersanyagokból készültek. A papír előnye az volt, hogy viszonylag könnyű, hajlítható, írható, sokszorosítható és később nyomtatásra is alkalmas lett. Nem véletlen, hogy terjedése együtt járt a hivatalok, könyvtárak, kereskedelem, oktatás és vallási szövegek terjedésével.

A darazsak leckéje

A papírkészítés gondolatát a darázsfészkek is inspirálhatták (Laws 2012): a darazsak megrágott növényi rostokból, nyálukkal kevert cellulózos pépből készítenek könnyű, de meglepően erős fészekanyagot. Akár pontos történeti magyarázatként, akár tanulságos hasonlatként tekintünk erre, a lényeg ugyanaz: a növényi rostok aprítása, nedvesítése, összenyomása és szárítása új anyagot eredményez. A természetben a darázs fészket épít belőle; az ember könyvet, levelet, oklevelet, újságot és térképet.

Kéreg, bambusz, rongy és fa

A papír nem mindig jelentett kivágott fát. Az azték és más közép-amerikai kultúrák fakéregből készítettek íróanyagot; Kínában a bambusz, kender és rongy fontos nyersanyag volt; Európában sokáig a rongypapír dominált, vagyis a len- és kendertextíliák második élete lett a könyvek és iratok alapja. A faalapú papír csak a 19. században vált igazán meghatározóvá, amikor a növekvő olvasóközönség, a sajtó, a könyvkiadás, a hivatalok és az ipari termelés sokkal több papírt igényelt, mint amit a rongyokból elő lehetett állítani. Ekkor lett a modern papíripar egyik kulcsszava a fa.

A faőrlemény és a cellulózpép kora

A 19. század közepén a fa mechanikai őrlése és kémiai feltárása forradalmasította a papírgyártást. A fa bőségesebb és iparilag jobban szervezhető nyersanyag volt, mint a rongy, de más minőséget is adott. A lignint tartalmazó, gyengébb minőségű faőrleményes papírok idővel sárgulnak és törékennyé válhatnak, míg a kémiailag feltárt cellulózpép tartósabb és jobb minőségű papírt eredményezhet. A modern könyv, újság, csomagolóanyag, karton, irodai papír és higiéniai papír története ezért egyszerre erdészeti, kémiai, ipari és kulturális történet.

A nyomtatás növényi háttere

Gutenberg találmánya és a nyomtatás forradalma gyakran technikatörténeti eseményként jelenik meg: betűfém, sajtó, festék, könyvpiac. De a nyomtatás tömegessé válásához olcsó és elérhető írófelület is kellett. Papír nélkül a nyomtatott könyv nem válhatott volna olyan erős civilizációs eszközzé. A reformáció, a tudományos forradalom, az iskoláztatás, a politikai röpiratok, az újságok és a modern közigazgatás mind papírigényes folyamatok voltak. A növények itt nem a tartalmat adták, hanem azt a fizikai alapot, amelyen a tartalom sokszorosíthatóvá vált.

A könyv mint növényi tárgy

A könyv szellemi tárgynak látszik, de anyagában sokáig erősen növényi volt. Papír, vászonkötés, farostlemez, keményítős ragasztó, növényi eredetű festékek, cserzőanyagok és cellulózalapú hordozók mind részt vettek benne. A könyvtár ezért különös növényi archívum is: fák, rostnövények és növényi polimerek átalakított maradványai őrzik benne az emberi gondolatot. Ez a felismerés nem csökkenti a szöveg értékét, hanem földközelibbé teszi: az eszme is anyagon ül, és ez az anyag gyakran növényi eredetű.

Papír és hatalom

A papír nemcsak tudást, hanem hatalmat is hordozott. Adónyilvántartások, birtoklevelek, bírósági iratok, katonai parancsok, térképek, útlevelek, részvények, pénzek és szerződések mind papíron működtek. Aki írt, nyilvántartott és archivált, az uralkodni is tudott. A papír tehát nem ártatlan lap: lehetett a tanulás eszköze, de lehetett megfigyelés, adóztatás, bürokrácia, gyarmati adminisztráció és kisajátítás hordozója is. A növényi rostból készült lap az emberi társadalom egyik legerősebb intézményi felületévé vált.

Térképek, herbáriumok és tudomány

A papír a tudományos megismerésben is döntő szerepet játszott. Térképek, terepnaplók, herbáriumi cédulák, növényrajzok, mérési jegyzőkönyvek, levelezések és publikációk nélkül a modern természettudomány nem fejlődhetett volna úgy, ahogy fejlődött. A botanikában különösen szép az önreflexió: növényeket gyűjtöttek, préseltek, papírra ragasztottak, papírcédulán azonosítottak, majd növényi eredetű papíron írtak róluk tudományos műveket. A növények tehát nemcsak tárgyai, hanem anyagi feltételei is voltak a botanikai tudásnak.

A papír árnyoldala

A papír civilizációs haszna óriási, de környezeti ára sem csekély. A faalapú papíripar erdőgazdálkodást, ültetvényeket, vízhasználatot, energiát, vegyszereket, szennyvizet és hulladékot jelent. Gavrilescu et al. (2012) szerint a cellulóz- és papírgyártás környezeti terhelése a pulpolás és fehérítés folyamataihoz, légszennyező anyagokhoz, szennyvizekhez, szerves terheléshez és tápanyagkibocsátáshoz is kapcsolódik. Patel et al. (2021) a papíripari szennyvízkezelés kapcsán hangsúlyozza, hogy a cellulóz- és papírgyárak jelentős mennyiségű, összetett összetételű szennyvizet termelnek. A papír tehát tiszta fehér lapként jelenik meg előttünk, de előállítása sokszor nem tiszta folyamat.

Újrahasznosítás: második élet a rostoknak

A papír egyik nagy előnye, hogy rostjai bizonyos határig újrahasznosíthatók. Az újrahasznosítás csökkentheti a friss rost iránti igényt, mérsékelheti a hulladéklerakást és bizonyos környezeti terheket, bár a folyamat energiát, vizet és technológiát igényel. A rostok minden újrafeldolgozáskor rövidülnek és romlanak, ezért a papír körforgása nem végtelen. Mégis fontos: minden újrahasznosított lap egy kicsit meghosszabbítja a növényi sejtfalak civilizációs életét. A papír esetében az emlékezet anyaga maga is emlékezhet: volt már újság, doboz, füzet, jegyzet, majd újabb lap.

Nem faeredetű rostok: régi-új lehetőségek

A papíripar nemcsak fából élhet. A bambusz, a kender (Cannabis sativa), a len (Linum usitatissimum), a cukornád (Saccharum officinarum) feldolgozásakor visszamaradó bagasse, a rizsszalma, búzaszalma, kukoricaszár, nád, juta és más rostos növények is alkalmasak lehetnek papíripari nyersanyagnak. Hammett et al. (2001) Kína papíripara kapcsán mutatta be, hogy a nem faeredetű rostok valódi alternatívát jelenthetnek, de technológiai, logisztikai és környezetvédelmi kihívásaik is vannak. Liu et al. (2018) áttekintése szerint a nem faeredetű rostok különösen ott lehetnek fontosak, ahol sok mezőgazdasági melléktermék áll rendelkezésre, vagy a faalapú nyersanyag korlátozott.

A mezőgazdasági maradék nem hulladék

A szalma, bagasse, kukoricaszár vagy más rostos mezőgazdasági maradék sokáig mellékterméknek, sőt hulladéknak számított. Papíripari szempontból azonban ezek cellulóztartalmú nyersanyagok. Hasznosításuk csökkentheti a hulladékégetést, helyi alapanyagot adhat, és mérsékelheti az erdőkre nehezedő nyomást. Ugyanakkor nem szabad túl egyszerűen kezelni a kérdést: a szalma és más maradvány a talaj szervesanyag-utánpótlásában is szerepet játszhat, ezért teljes eltávolítása talajromláshoz vezethet. A fenntartható papíripar nem pusztán azt kérdezi, miből lehet papírt készíteni, hanem azt is, mennyit szabad elvonni a tájból.

A digitális világ sem anyagtalan

Gyakran mondjuk, hogy a digitális korszak kiváltja a papírt. Részben igaz: e-mail, online folyóiratok, elektronikus könyvek, felhőalapú dokumentumok és adatbázisok valóban csökkenthetnek bizonyos papírhasználatot. De a digitális világ sem anyagtalan. Szerverek, adatközpontok, energia, ritkafémek, képernyők, akkumulátorok és hűtés kell hozzá. A kérdés tehát nem az, hogy a papír „régi rossz”, a digitális pedig „új jó”, hanem az, hogy melyik információhordozót mire, mennyi ideig, milyen energia- és anyagköltséggel használjuk. A papírnak továbbra is vannak előnyei: olvasható áram nélkül, tartós lehet, jegyzetelhető, aláírható, archiválható és tárgyként is fontos.

Papír nélkül más lenne az emlékezetünk

Az emberi emlékezet biológiai, de a kulturális emlékezet anyagi. Amit nem írunk le, nem nyomtatunk ki, nem archiválunk, nem térképezünk, nem jegyzünk fel, az könnyebben eltűnik. A papirusz, pergamen, papír és könyv abban segített, hogy az ember ne csak a saját agyában, hanem tárgyakban is emlékezzen. A növények itt az emberi időt hosszabbították meg: egy gondolat túlélhette szerzőjét, egy törvény túlélhette a királyt, egy herbáriumi példány túlélhette a tájat, amelyből gyűjtötték.

A növények emlékezete

A papirusz és papír története azt mutatja, hogy a növények nemcsak testünket táplálták, hanem gondolatainknak is testet adtak. A papiruszszár, a kenderrost, a lenrongy, a bambusz, a bagasse és a fa cellulóza mind ugyanabba a nagy történetbe tartozik: növényi sejtfalakból lett emberi emlékezet. A könyv, levél, térkép, oklevél, újság és herbáriumi lap mind azt üzeni, hogy a civilizáció nem pusztán eszmékből áll. Anyaga van, rostja van, szaga van, sárgul, szakad, ég, újrahasznosul. És nagyon gyakran növényből készült.

Irodalom

Gavrilescu D., Puitel A. C., Dutuc G. & Craciun G. (2012): Environmental impact of pulp and paper mills. – Environmental Engineering and Management Journal, 11(1): 81–85. https://doi.org/10.30638/eemj.2012.012

Hammett A. L., Youngs R. L., Sun X. & Chandra M. (2001): Non-wood fiber as an alternative to wood fiber in China’s pulp and paper industry. – Holzforschung, 55(2): 219–224. https://doi.org/10.1515/HF.2001.036

Laws B. (2012): Ötven növény, amely megváltoztatta a történelmet. – Kossuth Kiadó, Budapest, 224 pp. Fordította és magyar vonatkozásokkal kiegészítette: Molnár V. Attila & Papp Mária.

Liu Z., Wang H. & Hui L. (2018): Pulping and Papermaking of Non-Wood Fibers. In: Kazi S. N. (ed.): Pulp and Paper Processing. – IntechOpen, London, pp. 3–32. https://doi.org/10.5772/intechopen.79017

Mazza R. (2021): Descriptions and the materiality of texts. – Journal of Material Culture, 26(2): 129–148. https://doi.org/10.1177/1468794121992736

Molnár V. A. (ford.), Papp M. (lektorálta) (2011): A növények ereje. Határtalan természet. – Reader’s Digest Kiadó Kft., Budapest. ISBN: 978-963-289-092-0.

Monte M. C., Fuente E., Blanco A. & Negro C. (2009): Waste management from pulp and paper production in the European Union. – Waste Management, 29(1): 293–308. https://doi.org/10.1016/j.wasman.2008.02.002

Patel K., Chaurasia D., Patel K., Kundu D. & Vyas P. (2021): Trends and strategies in the effluent treatment of pulp and paper industries: a review highlighting reactor options. – Current Research in Microbial Sciences, 2: 100077. https://doi.org/10.1016/j.crmicr.2021.100077