2020. december 8., kedd

Cikk az őszirózsák hibridizációjáról, benne egy új hibrid (Galatella ×feketegaborii) leírásával

Takács Attila első és Sramkó Gábor utolsó szerzőségével megjelent a gyapjas őszirózsa (Galatella villosa, syn.: Aster oleifolius) és az aranyfürt (G. linosyris, syn.: A. linosyris) hibridizációját elemző cikkünk a Preslia című folyóiratban.

A teljes közlemény szabadon hozzáférhető itt.

 

Az új hibrid elnevezése Fekete Gábornak (1930-2016) állít emléket

Összefoglalás

Az eurázsia sztyeppe egyik jellegzetes faja a gyapjas őszirózsa (Galatella villosa) amelynek legnyugatibb ismert populációiban Magyarországon, Szerbiában és Ukrajnában nemrégiben megfigyeltünk alaktaniliag átmeneti jellegeket mutató példányokat a faj és közeli rokona, az aranyfürt (G. linosyris) között. Kimutattuk ezen egyedek hibrid eredetét a kétszülősen öröklődött nrITS régió szekvenálásával és az additív polimorfizmus ellenőrzésével a hibridekben. Ezen túlmenően, az anyai ágon által öröklődő plasztid régiók (trnH-psbA és trnL-trnF intergenikus távtartók) vizsgálata során kiderült, hogy a magyar és az ukrán populációban valószínűleg a G. villosa, a szerbiai populációban pedig a G. linosyris az anyai szülő. A köztes formák csak steril magokat hoztak létre. A fenti két faj állítólagos hibridjét nagyon rövid diagnózis keretében már korábban leírták G. × subvillosa néven. Ennek ellenére az alaktani jelegek lineáris diszkrimináns elemzésekkel történő elemzése egyértelműen elkülönítette a G. × subvillosa holotípusát a G. linosyris × G. villosa egyedektől. Ez utóbbiak morfológiailag köztesnek tűnnek a G. villosa és a G. linosyris populációi között. A G. × subvillosa típusú növények eredetileg megállapított hibrid eredetével ellentétben a morfológiai bizonyítékok a G. divaricata, nem pedig a G. linosyris részvételére utalnak. A G. linosyris × G. villosa hibridje eddig tehát ismeretlen volt a tudomány előtt ezért ennek a G. ×feketegaborii A. Takács, Sennikov & Sramkó nevet adtuk, amely név Fekete Gábornak (1930–2016), a magyarországi vegetációtudomány és ökológia kiemelkedő alakjának állít emléket.

Abstract

At the westernmost distribution of the steppe herbaceous plant, Galatella villosa, in Hungary, Serbia and Ukraine, we recently observed intermediate specimens between this species and its close relative, G. linosyris. We were able to demonstrate the hybrid origin of these individuals by sequencing the biparentally inherited nuclear ribosomal internal transcribed spacer (nrITS) region and checking additive polymorphism in the hybrids. In addition, examination of the maternally inherited plastid regions (trnH-psbA and trnL-trnF intergenic spacers) revealed that G. villosa is likely to be the maternal parent in the Hungarian and Ukrainian populations and G. linosyris in the Serbian population. The intermediate forms produced only sterile seeds. The alleged hybrid between the above two species has already been described as G. ×subvillosa based on a very brief diagnosis. Still, the analysis of the morphological characters using linear discriminant analyses clearly separated the holotype of G. ×subvillosa from individuals of G. linosyris × G. villosa. The latter appeared to be morphologically intermediate between populations of G. villosa and G. linosyris. Contrary to the originally stated hybrid origin of the type plants of G. ×subvillosa, morphological evidence indicates the involvement of G. divaricata not G. linosyris. The hybrid G. linosyris × G. villosa is thus described here, as a new nothospecies G. ×feketegaborii. This study highlights the power of easily available molecular phylogenetic tools for demonstrating the hybrid origin of plants and illustrates how additive polymorphism can be distinguished from other types of intraindividual polymorphism in nuclear DNA sequences.

Keywords: Astereae, additive polymorphic site (APS), bidirectional hybridization, Compositae, hybrid sterility, multivariate morphometrics, nothospecies

Hivatkozás / Citation

Takács A., Zsólyomi T., Molnár V. A., Jordán S., Sennikov A. N., Vincze O. & Sramkó G. (2020): Evidence of hybridization between Galatella villosa and G. linosyris, and a taxonomic reappraisal of the hybrid G. ×subvillosa. – Preslia 92: 375–390. DOI: 10.23855/preslia.2020.375

2020. augusztus 7., péntek

Közlemény a magyar méreggyilokról

A hazánkban fokozottan védett, nemzetközi szinten sérülékeny (Vulnerable) fajként számon tartott magyar méreggyilok - Vincetoxicum pannonicum (Borhidi) Holub esetében a tetraploid ploidiaszint (2n=44, Borhidi 1968) és a virágok zöldesbarna szine alapján régóta feltételezték, hogy a V. fuscatum és a V. adriaticum hibridizációja révén keletkezett. Ezt a kérdést vizsgáltuk kétszülősen öröklődő (sejtmagban lokalizált) és maternálisan öröklődő (kloroplasztiszban lokalizált) genetikai lokuszok elemzésével és a kapott mintázat összahasonlításával. Vizsgálatunk megerősítette a taxon hibridogén eredetét és kimutattuk, hogy a V. fuscatum volt a pollen donor.

A közlemény az Acta Societatis Botanicorum Poloniae című folyóirat 'RECENT DEVELOPMENTS IN TAXONOMY AND PHYLOGENY OF PLANTS' című tematikus számában jelent meg.

Teljes terjedelmében, szabadon hozzáférhető itt.

Hivatkozás:

Horváth O., Laczkó L., Lisztes-Szabó Zs., Molnár V. A., Popiela A. & Sramkó G. (2020): The phylogenetic position of Vincetoxicum pannonicum (Borhidi) Holub supports the species’ allopolyploid hybrid origin. - Acta Societatis Botanicorum Poloniae 83(3): Article 8931. DOI: 10.5586/asbp.8931 

2020. július 31., péntek

Ismeretterjesztő cikk a Földgömb című folyóiratban

Megjelent az olajfa-ligetekről írt ismeretterjesztő cikkünk  a Földgömb című folyóiratban. Kedvcsinálónak álljon itt néhány fénykép.





















2020. július 1., szerda

Cikk a magyarországi temetők védett növényeiről az Ecology and Evolution című folyóiratban

Löki Viktor első szerzőségével megjelent közleményünk a hazai temetők védett hajtásos flóráját bemutató közleményünk az Ecology and Evolution című folyóiratban. A teljes közlemény letölthető innen.

Összefoglalás
Az ember által befolyásolt élőhelyek szerepe az élővilág megőrzésében világszerte felértékelődni látszik a természetes élőhelyek megfogyatkozásával. A temetkezési helyek képesek megőrizni az élővilág egyes eredeti elemeit, és ez a tény legalább egy évszázad óta ismert. Ugyanakkor viszonylag keveset tudunk a temetőkben alkalmazott hosszú távú kezelés hatásáról az őshonos növényvilágra. Nemrégiben bizonyították a történeti térképek hasznát a természeti értékekre összpontosító kutatásokban, valamint a természetvédelemmel kapcsolatos kérdések megválaszolásában, ám a digitalizált történelmi térképek felhasználása elég korlátozott a Kárpát-medence biodiverzitási kutatásában. Jelen cikkben az Osztrák Birodalom 2. katonai felmérésének (1819–1869) digitalizált térképei alapján különféle népességű magyar települések régen alapított és újonnan létrehozott temetőit kategorizáltuk 3  típusba, aszerint, hogy a területükön a térkép felmérésének idején milyen élőhely (antropogén, temető vagy természetes élőhely) volt található. Emellett a vizsgált 991 temető védett hajtásos növényvilágát mértük fel. A vizsgált temetők közül 553-ban (56%) találtunk védett növényt, összesen 92 védett faj mintegy 306 ezer példányát (amelyek 28 növénycsaládba tartoznak). Ezek a fajok a magyar védett hajtásos flora 12%-át teszik ki. A magyar temetők kulcsszerepet játszanak a sztyeppe és a száraz gyep növényfajok megőrzésében. A régen alapított és nagy területű temetők több védett növényfajnak adnak otthont, mint a kicsi és az újonnan létrehozott temetkezési helyek. A települések lakossága negatívan korrelált a védett fajok és példányok számával. A fásszárú növényzet boríítása és a gyepterület aránya szintén jelentősen pozitívan befolyásolja a temetőkben a védett növényfajok számát.

Abstract
The role of anthropogenically influenced habitats in conserving elements of the original wildlife has increased worldwide simultaneously with the disappearance of natural sites. Burial places are able to conserve original elements of the wildlife and this fact has been known for at least a century. To this day little is known about long-time changes, and the effect of long-time management methods in cemeteries on the flora they harbour. The utility of historical maps in research focused on natural values, as well as in answering questions related to conservation was recently demonstrated, but the use of digitized historical maps in biodiversity research of the Carpathian Basin is very limited. In the present paper, we aimed to predict the conservation potential of long-established and newly established cemeteries of Hungarian settlements with various population sizes based on the digitized maps of the 2nd Military Survey of the Austrian Empire (1819–1869), by categorizing cemeteries into 3 distinct (anthropogenic habitat, cemetery, or natural habitat) types. To build our models we used records of the protected flora from Hungarian cemeteries, based on data of thematic botanical surveys of 991 cemeteries. Out of the surveyed cemeteries 553 (56%) harboured protected plants, totalling 306.617 estimated individuals of 92 protected species, belonging to 28 plant families. These species represent 12% of the entire protected flora of Hungary. Hungarian cemeteries play a key role mainly in preserving steppe and dry grassland plant species.Long-established and large cemeteries harbour more protected plant species than small and newly established ones.Human population size of the settlements correlated negatively with the number of protected species and individuals. Moreover, woodland cover and proportion of grassland, also significantly positively affected the number of protected plant species in cemeteries.

Geographic location, number of found protected species, and number of found individuals of the surveyed cemeteries. N=438 cemeteries did not harbour any protected plant species Red dots represent cemeteries with at least one protected taxa, black dots represent the ones without. The size of the dots indicates the number of protected plant species and number of individuals.
 

Cemeteries of Balatonfőkajár (A–C) and Hídvégardó (D–F) in the past 200 years on historical maps, and on a recent Gootle Earth image. Yellow polygons represent the area of cemetery. The cemetery of Balatonfőkajár (A-C) harbours the highest number of protected plant species in Hungary among the surveyed cemeteries. A: Map detail of the Second Military Survey B: Map detail of the Third Military Survey C: Map detail of a recent Google Earth satellite image. Image taken at 06/11/2018 D: Map detail of the Second Military Survey (according to the survey, the cemetery was only established later) E: Map detail of the Third Military Survey (where the cemetery already present) F: Map detail of a recent Google Earth satellite image. Image taken at 06/11/2018


Long-established cemeteries host more protected plant species than those converted from anthropogenic habitats into cemeteries relatively recently (i.e. after the 2nd Military Survey).

Hivatkozás:
Löki V., Schmotzer A:, Takács A., Süveges K., Lovas-Kiss Á., Lukács B. A., Tökölyi J. & Molnár V. A. (2020): The protected flora of long-established cemeteries in Hungary: using historical maps in biodiversity conservation. – Ecology and Evolution DOI: 10.1002/ece3.6476

2020. június 12., péntek

Cikk a Veszprém városában élő vetővirág-állományról

Megjelent a Veszprém belterületén, járdaszigeteken élő vetővirág-állományról írott cikkünk a Biologia Futura című folyóiratban. A teljes közlemény letölthető innen.

Összefoglalás

Az apró vetővirág (Sternbergia colchiciflora) Veszprém városában, egy forgalmas útszakasz mentén található jelentős állományáról számolunk be. A populáció legalább 7000 példányt számlál és tizenöt gyepes járdaszigeten található. A példányok a járdaszigeteken belüli térbeli eloszlása szignifikánsan különbözik az egyenletes eloszlástól: a sziget széleinek közelében nagyobb a példányok száma, mint ahogy véletlenszerűen várhatnánk. E ritka hagymás növény mellett ezeken az élőhely-foltokon több más száraz gyepi növényfaj (Astragalus austriacus, Festuca rupicola, Filipendula vulgaris, Muscari neglectum, Petrorrhagia saxifraga, Potentilla arenaria, Ranunculus illyricus, Salvia nemorosa, Sanguisorba minor, Teucrium chamaedrys, Thesium linophyllon, Verbascum phoeniceum) is található. E száraz gyepi fajok eredete ebben az erősen zavart városi környezetben bizonytalan, valószínűleg kb. 15 évvel ezelőtt, a kerékpárút létesítése során végzett földmunkákkal kerülhettek a területre. A jelenlegi kezelés (gyakori és motoros fűnyírás) kedves a Sternbergia colchiciflora-nak, és az élőhelyet jelenleg nem fenyegeti közvetlenül. Sajnos a helyi védelem lehetősége nagyon korlátozottnak tűnik.

A – A vetőviárg (Sternbergia colchiciflora) előfordulása Veszprém városában; B – Bimbós és virágzó példányok (2015. 08. 23.); C – hangyakenyeres magvak; D –  járdaszigeten virágzó példányok (2016. 08. 11.)
A – Occurrence of Sternbergia colchiciflora in downtown of Veszprém; B – individuals in buds, with freshly opened flowers and in full bloom (23. 08. 2015); C – myrmecochorous seeds with elaiosomes; D – flowering individuals on a traffic island (11. 08. 2016).



 Summary
In this paper we report a remarkable population of the rare plant Sternbergia colchiciflora found along a busy road section in the downtown of county seat Veszprém (W-Hungary). The population contains at least 7000 individuals and spreads across fifteen grassy traffic islands. Regarding the position of individuals, their relative distance from the road/sidewalk within the traffic islands differed significantly from a hypothetical uniform distribution, with higher number of individuals situated close to the island edges than expected by chance. Besides this rare bulbous plant, several other dry grassland specialist plant species were also found in these habitat patches, e.g. Astragalus austriacus, Festuca rupicola, Filipendula vulgaris, Muscari neglectum, Petrorrhagia saxifraga, Potentilla arenaria, Ranunculus illyricus, Salvia nemorosa, Sanguisorba minor, Teucrium chamaedrys, Thesium linophyllon, Verbascum phoeniceum and Vinca herbacea. The origin of these dry grassland plants in this highly disturbed urban environment is uncertain, possibly they were introduced ca. 15 years ago in the course of earthworks during the construction of the road. Recent management (frequent and motorized lawn mowing) seems to favor the Sternbergia colchiciflora, while the habitat is currently not directly threatened. Unfortunately, the potential for local conservation appears to be highly limited.
Keywords
Amaryllidaceae, CITES, protected species, red list species, traffic islands, urban flora
Hivatkozás
Molnár V. A., Siffer S., Molnár H. A. & Fekete R. (2020): Occurrence of the rare plant Sternbergia colchiciflora in an urban environment. – Biologia Futura 
  • DOI: 
  • 10.1007/s42977-020-00018-4

  • Mandula (balról) is részt vett a felmérésben, amit meg is köszöntünk a megfelelő helyen aa cikkben. Hanga némileg lelkesebb volt a felmérések során...  

     

    2020. május 27., szerda

    61 év és 4 nap

    Itt van egy kép Soó Rezsőről a magyar „orchidea-pápáról”. Vajon mikor és hol készülhetett? Mivel Soó szenvedélyes herbáriumi növénygyűjtő volt, biztosra vehető, hogy a képen, a kezében látható növényeket herbáriumi célra szedte. Az orchideák közül egyértelműen azonosítható a légybangó (Ophrys insectifera) és poloskaszagú sisakoskosbor (Anacamptis coriophora). Néhány szűrés után a Magyarországi Orchideák Herbáriumi Adatbázisa (Molnár V. et al. 2012) alapján megállapítható, hogy Soó ezt a két fajt mindössze egyszer gyűjtötte egyetlen napon: 1959. május 23-án, Dabason. A példányok az ELTE Füvészkert herbáriumába kerültek. Megerősítés: a képről szintén azonosítható – de nem az orchideák közé tartozó – fátyolos nőszirom (Iris spuria) herbáriumi példánya is megtalálható a BPU gyűjteményében Soó által ugyanerről a helyről és ugyanezen időpontban gyűjtve (Nótári et al. 2016). A kép tehát Dabason készült, 61 évvel és 4 nappal ezelőtt. (A képen nem látható az Anacamptis pyramidalis, amelyet a herbárium tanúsága szerint szintén gyűjtött ugyanekkor és ugyanott, de ezek szerint a kép elkészülte után.)




    2020. május 8., péntek

    Térképek a múltból

    Rendrakás közben kezembe került körülbelül 15 kilogramm tömegű térkép, amelyek az elmúlt évtizedek alatt felhalmozódtak nálam. Valamennyit egyes növényeket (főként orchideákat) kereső túráinkon használtuk. Vannak közöttük autóatlaszok, országtérképek, városok térképei, mediterrán tájakról, Közép-Európából és a Balkánról. Megtalálható az összes hazai megyetérké és rengeteg túristatérkép is. Mindez a mennyiség úgy jött össze, hogy az utóbbi 8-10 évben a gps miatt már szinte nem használtunk térképet. A képen látható térképeket a következő Aktuális Flóra- és Vegetációkutatás Konferencián az esetleges érdeklődőknek ajándékozom. A képet elég nagy felbontásban töltöttem fel, az érdeklődőknek érdemes belenagyítani és eredeti méretben már lehet böngészgetni... 


    2020. május 7., csütörtök

    Életem első (1991-ben) megjelent ismeretterjesztő cikke (Molnár, Sulyok & Vidéki: A bangók is félrelépnek!) szabadon elérhető és letölthető innen.


    Rejtőzködő kincseink - Növényritkaságok a Kárpát-medencében

    A 2003-ban megjelent Rejtőzködő kincseink - Növényritkaságok a Kárpát-medencében című könyvem szabadon elérhető (és a házilag szkennelt, gyenge minőségű pdf letölthető) innen


    2020. május 6., szerda

    Elkészültem egy újabb ábrával...

    Elkészültem egy újabb ábrával a tervezett hazai orchideás zsebhatározóhoz. A hazai rizómás kosborfélék éves életciklusa a piros madársisak példáján.

    2020. május 4., hétfő

    A szellemorchidea nyomában


    Az európai orchideák közül a bajuszvirág a legszeszélyesebb és legkiszámíthatatlanabb. Hazánkban is előfordul, mintegy féltucatnyi helyen került elő, de többnyire csak pár példánya. Ám egyanazon lelőhelyen hazánkban sokáig soha senkinek nem sikerült kétszer megtalálnia! Erdei susulyka gombákon élősködő, zöld színanyagot teljesen nélkülöző arasznyi magas hajtásokat nevelő növény. Nagyon nedvességigényes, hazánkban csak az igen csapadékos nyarakon lehet rábukkanni. Akkor is mindössze egy-két hétig. Mindezek tetejébe virágzási ideje is nehezen meghatározható, nálunk június és október között bármikor lehet rá számítani… Ezek után nem csoda, ha Angliában is többször kipusztultnak hitték, de ezt követően néhány példányát eddig mindig megtalálták… Ezért hívják az angolok szellem-orchideának (Ghost-Orchid).
    Azt szoktuk mondani kétféle ember létezik a Földön: vannak akik láttak bajuszvirágot és vannak akik nem… Egy orchidiótának természetesen sokkal jobb érzés az előbbi csoporthoz tartozni. Én is évek óta vágytam rá, hogy végre láthassam ezt a szellem-növényt. De mindhiába kerestem. Ezért elhatároztuk, hogy Józsi és Zsolt barátaimmal felkerekedünk és utóbbi trabantján elindulunk a németországi Fekete-erdőbe, ahol állítólag viszonylag sok van belőle. Ám a tervezett indulás előtt pár nappal, egy bükki kirándulásról hazaérve otthon egy távirat fogadott. Az ilyen esemény nem gyakori az életemben. Egész pontosan sem azelőtt, sem azután nem fordult elő. (És ahogy a kommunikáció jelenlegi helyzetét látom valószínűleg már nem is fog.) Mikor édesanyám átadta a sürgönyt és azt elolvastam, szegény anyám nem tudta mi lelt, mert örömömben ugrálni és kiáltozni kezdtem. Ennek az életemben kapott egyetlen táviratnak a szövegére huszonöt év elteltével is pontosan emlékszem: „mecsek reekavoelgy epipogium tizenegy farkas”. Az Epipogium a bajuszvirág tudományos neve, a Farkas névaláírás pedig Farkas Sándor barátomat jelölte. Sanyi utólag elmondta, hogy mikor elgondolkodott miként fér bele üzenetének lényege a legolcsóbb távirat öt szavas korlátjába úgy vélte jobb ha vezetéknevét írja alá, mert Sanyiból ugyebár többet is ismerhetek…
    Manapság az elektronikus levelezés és a mobiltelefonok világában már talán kissé hihetetlennek tűnik, hogy ezután táviratot küldtem (életem során az egyetlent!) Sanyinak a következő szöveggel: „telefonalj 06 80 320 188 molnar” ez utóbbi volt szüleim vezetékes készülékének száma. Saját telefonom ugyanis természetesen nem volt és ez volt az egyetlen mód, hogy egymással beszélni tudjunk. Akkoriban ugyanis még leginkább „idejétmúlt módon” hagyományos, papírra írt levélben érintkeztünk egymással… Hamarosan létrejött a telefonbeszélgetés és Sanyi elmondta, pontosan hol találta a bajuszvirágokat. Másnap – a tervezett németországi út előtt egy nappal – elindultunk Sulyok Józsival a Mecsekbe. Torkunkban dobogott a szívünk amikor a helyszínre értünk. Tudtuk: jó helyen járunk, de vagy egy perc kellett mire rábukkantunk a bajuszvirág első példányának nedves bükkavarban rejtőzködő, csontszínű hajtásaira… Miután aprólékosan átbogarásztuk a lelőhelyet összesen öt példányt találtunk, összesen vagy húsz virágzó hajtással, közülük többet csak az avar szintjére teljesen lehajolva vettünk észre. Akkoriban a fotófelszerelésünkből még a vaku is hiányzott csupán borotválkozó tükröket hordtunk magunkkal a fényképezett növény árnyékos oldalának derítésére. Nos, a bajuszvirágnál a sötét, völgyalji bükkösben minden tükrünkre (és trükkünkre) szükség volt, hogy megörökíthessük.

    Minden tükrünket bevetettük a fényképezéshez (a Practica gép mögött: Sulyok Józsi)


    Az 1995-ös könyvben megjelent a tükrökkel készült mecseki fénykép (a jobb oldalon). A bal oldali fotó németországi.

    Pár nap elteltével, mikor a hajdanvolt NDK iparának egyik remeke, a Trabant „hazatért” velünk szülőföldjére, az immár egyesített Németországba, a Donaueschingentől nem messze fekvő, híres védett erdőben már jóval könnyebb dolgunk volt: tudtuk mit kell keresni. Az első bajuszvirág példányt néhány méterre a trabitól találtuk…
    Később még több helyen találtuk és láttuk a bajuszvirágot. Az Alpok és a Kárpátok nedves lucfenyveseiben nem olyan ritka mint nálunk, de azért ünnepnapnak számít a vele való találkozás.
    Egy alkalommal Raksányi Zsolt barátommal Szlovéniában jártunk és a Júliai-Alpok egyik völgytalpi lucfenyvesében, mikor a lábunk alatt megéreztük a süppedékeny tűavart úgy éreztük: helyben vagyunk! Itt „kell” lennie a bajuszvirágnak! Csalódottan távoztunk, mikor az alapos keresés ellenére sem találtunk egyetlen tövet sem. Ám néhány év múlva Zsolt visszatért a helyszínre és nagyobb szerencsével járt: igen szép virágzó állományt talált. Ezzel beigazolódott, hogy a sejtésünk helyes volt.
    Máskor kisebb társasággal Szlovákiába kirándultunk Az Alacsony-Tátra egyik útján autózva a trabantból a fenyves szélén gyönyörűen nyíló csengettyűvirágokat vettem észre. Természetesen vészfékezéssel álltunk meg és rövidesen már fényképeztük ezt a finom illatú és nagyon elegáns harangvirágfélét. Ezen a helyen is hamarosan beigazolódott, hogy a bajuszvirágot legkönnyebb akkor megtalálni, ha lehajolunk vagy lekuporodunk. Kedves tanítványom, Gulyás Gergő az utóbbit tette, mikor a lucfenyves eldugott, sötét zugában a szükség erre ösztökélte… „Fáradozása” nem volt hiábavaló: így pillantotta meg élete első bajuszvirágját!

    2020. május 1., péntek

    Trabant kabrióval a bangók nyomában


    Valamikor mintegy 30 évvel ezelőtt szeretve tisztelt atyai barátunk, Seregélyes Tibor feleségével és kisebb baráti társasággal tavasszal Krétára és Görögország szárazföldi területeire kirándult. Tibor útibeszámolója és csodálatos diái új távlatokat nyitott az orchideázás mezején. Míg ugyanis kosborfélék többsége nálunk igen ritka növény, addig a mediterráneumban sokkal több fajuk él és egy részük elég gyakran látható is. Különösen a különleges bangó-fajok voltak igen csábítóak. Mindez arra sarkallt bennünket, hogy következő tavasszal dél felé vegyük az irányt. Utitársunk és az expedíció vezetője a trabant-tulajdonos Raksányi Zsolt barátunk volt, aki Tiborék második görögországi túráján már részt vett s így tapasztalatokkal rendelkezett a mediterrán „bangászásban”. Úticélul Törökországot tűztük ki, annak is áprilisban a legtöbb zsákmánnyal kecsegtető tengerparti részeit. Úgy gondoltuk hogy addig hatolunk kelet felé ami a túra három hetébe belefér.
    No, de előbb oda kellett érni! Mivel akkoriban a délszláv háború miatt a szétesőben lévő Jugoszlávia területére nem merészkedtünk, rosszabb utakon és valamelyes kerülővel Románián és Bulgárián keresztül utaztunk. Ez azonban némi nehézséget jelentett. A trabant üzemanyag tartálya ugyanis körülbelül 22 literes volt, amellyel mintegy 500 kilométert lehetett megtenni. Ennek következtében úgy számoltunk, hogy egyszer legalább tankolnunk kell Romániában. Ez azonban nem volt nagyon egyszerű, mert ebben az országban akkoriban még nem jelentek meg az üzemanyagot forgalmazó multinacionális cégek. A kevés számú és lerobbant „Petrom” kútnál többnyire pedig éppen nem volt benzin. Szerencsére azokat a kutakat, amelyeknél volt könnyen fel lehetett ismerni a felejük kígyózó kilométer-hosszú dacia-sorról... Nem kis örömünkre már Krassó-Szörény megyében (Jud. Caras-Severin) találtunk is benzint, ahol tíz amerikai dollárért 25 litert adtak. Mivel a tankba ez a mennyiség nem fért be, egy ötliteres műanyag vizeskannából kiöntöttük tartalmát és ebbe tankoltunk. (Ezzel egyébként későbbi víztárolásra használhatatlanná tettük.)
    A Romániát és Bulgáriát elválasztó – ott már elég széles – Dunán a Calafat és Vidin közötti kompjárattal kívántuk átkelni, mert a másik lehetőség, a giurgiu-i híd kerülőút lett volna... Fel is jutottunk az aprócska vidini kompra – 25 órás várakozás után... A Jugoszláviát elkerülő forgalom miatt ugyanis több száz kamion várakozott az átkelésre, ennek következtében óriási torlódás volt, amit tovább súlyosbított az általános szervezetlenség és fejetlenség. Egy alkalommal rémülten figyeltük, hogy a rozoga kompocska – rajta általában három kamionnal és néhány személyautóval – bizonytalanul elindult a túlpart felé, majd kis idő elteltével motorja leállt és szabadon sodródott lefelé a folyón. Ez nem lehetett rendkívüli esemény, mert a helyieken semmiféle aggodalom nem látszott, egy kis vontatóhajó eredt a nyomába és egy óra múlva a komp meg is érkezett a túlpartra...
    A komp után utunk szinte zavartalan volt Törökországig. Az olyan apróságok, amellyel ezek az államok némi valutabevételhez próbáltak jutni nem szabad, hogy a balkáni utazót idegesítsék Ilyen volt például a külföldi autók kerekeinek kötelező fertőtlenítése, amelyért természetesen fertőtlenítési adót („taxa dezinfekcijá”) kellett fizetni. A fertőtlenítés abból állt, hogy át kellett hajtani egy betonkádon, amelyben néha (nem mindig!) fertőtlenítő folyadék is volt, ami leginkább sáros víznek tűnt...
    Törökországban azután hamar ráéreztünk a mediterrán bangó-keresés ízére. 

    Gazdag zsákmányra leginkább mészkő vagy márga alapkőzetű vidékeken számíthat az „orchidea-vadász”. Enyhén legeltetett területek, nem túlságosan sűrű mediterrán cserjések, külterjesen művelt gyümölcsösök és olajligetek, útmenti gyepszegélyek és rézsűk kecsegtetnek a legjobb eredménnyel. Néha azonban mikor utunk vulkanikus alapkőzetű területeken vagy intenzíven művelt (felszántott talajú) olajfa-kultúrák között vezetett több száz kilométert utaztunk egyetlen orchidea nélkül...
    A Cesme-félszigeten azután ismét elemünkben voltunk, a kis kanyargós utak melletti kopár, sziklás talajon nagy számban nyílott a szivárvány színeiben pompázó, hatalmas (3-4 centiméteres) mézajkú bangó, az Ophrys iricolor. Szebbnél szebb példányokat találtunk, de a késő délutáni sárgás színű, lapos fények nem voltak alkalmasak a fényképezésre, ezért elhatároztuk: másnap délelőtt visszatérünk a helyszínre. 


    Tengerparti alvóhelyünk tőszomszédságában viszont találtunk egy kis gyepfoltot ahol csupán 1-2 szamarat legeltettek és itt lépni nem lehetett a bájos, kelet-mediterráneumban megtalálható bangótól, az Ophrys umbilicata-tól. Ennek fényképezése több órát vett igénybe és emiatt igencsak siettünk vissza az előző nap kifigyelt iricolor-okhoz. Zsolt ahogy lehetett nyomta a gázpedált, talán a kelleténél jobban is. Egy éles kanyarban (Karaburun mellett) ugyanis kisodródtunk és – felburultunk. Miközben a „papírjaguár” a tetején csúszott, mindhárman kezünkkel támasztottunk ki az alattunk lévő tetőre, ami csúszás közben szép lassan kopott és ekkor keletkeztek a fejemen és a jobb kézfejemen kisebb sebek. De ezektől eltekintve épségben kászálódtunk ki az autóból. A karosszéria összenyomódott, emiatt az ajtók nem nyíltak, de ez nem akadályozta a ki és beszállást, mert az ablakok kitörtek... Ezen felül ez egyik hátsó kerék tengelye hajlott kissé el. Talpra állítva az autót kiderült, hogy a motor továbbra is működik. Először az én sebeimet mosták le és kötötték be egy helyi rendelőben, majd másnap a trabi sérüléseit igyekeztek orvosolni egy izmiri karosszéria-műhelyben. A hátsó szélvédő szerencsére épségben úszta meg a kalandot, az árok gyepében landolt. Ezt rögzítették két behegesztett fémszalaggal az első szélvédő helyére. Nem zárt tökéletesen, kb. tíz centivel kisebb volt a kelleténél és a hiányzó oldalsó ablakokon át is vidáman fütyült a szél. Ennek ellenére folytattuk a túrát és Bodrumig jutottunk, útközben „letartóztatva” még több szép orchideát. Az autó sérülései azonban okoztak számunkra néhány kellemetlen pillanatot. Először is megszűnt a kocsi „menedék jellege”, ha tehát valahol esni kezdett az eső azonnal meg kellett állnunk és lefednünk, nehogy elázzon mindenünk. Elég mulatságosak lehettünk, mikor ilyenkor kipattantunk a roncs autóból gyorsan ráterítettük és rögzítettük rajta a nálunk lévő piros sátorponyvát, majd visszabújtunk a ponyva alá az autóba és ott ücsörögve vártuk meg, hogy elálljon az eső... Hazafelé úton még több ezer kilométer várt ránk és bizony nemegyszer este vagy reggel mikor hűvösebb volt, a „menetszél” miatt nagyon fáztunk. Mi utasok könnyebb helyzetben voltunk: bebújtunk a hálózsákba, de Zsolt aki vezetett ezt nem tehette meg. Sajnos kesztyű sem volt nálunk s így, hogy legalább kezei ne fagyjanak le, zoknit húzott rájuk s így vezetett.
    Bulgáriában egyszer megállított bennünket egy rendőr és „gyorshajtásért” 20 márkát követelt (a német márka természetesen nem volt hivatalos fizetőeszköz ebben az országban). Nagy nehezen elmagyaráztuk neki, hogy nemcsak azért lehetetlen, hogy túl gyorsan hajtottunk mert, bennünket megelőzött egy bolgár rendszámú autó – akit ő nem állított meg –, hanem azért is, mert ilyesmire az autónk képtelen... Végül is húsz levát fizettünk, mert állítólag a kocsi nem felelt meg a bolgár közlekedési szabályoknak.
    Nagyon fellélegeztünk, mikor eljutottunk a magyar határra. A magyar határőrök megkérdezték nincs-e nálunk ital, dohányáru vagy kábítószer.
    – Csak a szagunk! – feleltük megkönnyebbülten.
    – Azt érzem... – válaszolta mosolyogva a határőr. Majd derülve a kocsi állapotán megkérdezte:
    – Hát ezzel a trabanttal mi történt? Találkozott a gömbvillámmal?
    – Dehogyis – válaszolt helyettünk a társa – ez a kabriolet változat!

    Éljen május elseje! - avagy rekviem a Kikerics büféért

    Mindig is szerettem a május elsejét. Amikor még kötelezően részt kellett vennem az ünnepi felvonuláson még nem értettem annak lényegét, csak a tarka, vidám tavaszi ünnepet láttam benne. És persze a tanítási szünetet. Középiskolás koromban – az 1980-as évek második felében – pedig már csak ajánlott és nem kötelező volt felvonulni. A hazai erdő viszont ilyenkor a legszebb, a fakadó levelek friss, üde zöldje határozza meg a természet színeit, mindenütt dalolnak a madarak és nyílnak a vadvirágok. Én tehát május elsején kankalint és kosbort mentem keresni.
    A május nálunk egyébként is a „legorchideásabb” hónap, ilyenkor virágzik a legtöbb faj. Közöttük a kosbor (Orchis) nemzetség több képviselője is. Közöttük vannak ritkábbak és majd az egész országban is megtalálhatóak is. Ha egy lelőhelyen több fajuk fordul elő együtt, akkor nemegyszer kereszteződnek is. A hibridizáció az orchideák körében elég általános jelenség, a termesztett orchideák döntő többségét is keresztezéssel „állították elő”. A napjainkig mesterségesen létrehozott orchidea-hibridek száma többszörösen felülmúlja az orchideák fajainak mintegy 25 000-et kitevő számát! Az európai orchideák megszállottai, az orchidióták is különös örömüket lelik a hibridek keresésében, valósággal „vadásznak” rájuk.
    Hibrid orchideákkal hazánkban is találkozhatunk, elsősorban olyan esetekben, amikor több faj nagy egyedszámú állományai legalább részben átfedő időszakban virágoznak azonos lelőhelyen. A hibridek beazonosítása sokszor nem könnyű, de némi gyakorlat után nem lehetetlen feladat. Általában virágaik felépítésében, színezetében, valamint nyílási idejükben átmenetet képviselnek a szülőfajok között, de méretük sok esetben meghaladja azokét. Előfordul, hogy egyes tulajdonságukban inkább az egyik, más jellemzőjükben pedig inkább a másik szülőfajra hasonlítanak. Vannak olyan hibridek, melyek szinte mindig megjelennek a szülőfajok közös előfordulásainál (például a vitéz- és bíboroskosbor hibridje), míg mások előfordulása véletlenszerű, és megtalálásukhoz óriási szerencse kell.
    Zsolt barátomnak köszönhetően jutottunk el egy május elsejei kiránduláson, kis baráti társasággal a Villányi-hegységbe. A híres bortermő vidék orchideáiról is nevezetes: a száraz tölgyesekben és azok tisztásain elég gyakori arrafelé a szubmediterrán elterjedésű majomkosbor (Orchis simia). E faj nevét onnan kapta, hogy virágának mézajka apró majmocskára hasonlít: van két keze, két lába és farka is. Az egyik Nagyharsánytól nem messze lévő hegyen együtt fordul elő vele az nálunk országosan jóval gyakoribb bíboros kosbor (Orchis purpurea) is és e két fajnak több tucatnyi hibridje – egyetlen kis tisztáson! Zsolt évről-évre, szinte zarándokhelyként látogatta ezt a helyet és egy alkalommal végre elvitt bennünket is.



    A trabantot a szőlők közötti dűlőúton hagyva gyalog kaptattunk fel a lelőhelyre. A fülledt melegből sejthettük volna, hogy hamarosan komoly vihar lesz, de nem törődtünk vele: csak a kosborok érdekeltek bennünket. Nem csalódtunk: legszebb nyílásban találtuk a két fajt és szép számú hibridjüket. A jókedvű filmpazarlásnak csak a felhőszakadás-szerű zivatar vetett véget. Egyhangúan adtuk ki a jelszót: – Irány a Kikerics büfé!

    Korábbi a környéken tett kirándulásaink során ugyanis már felfigyeltünk a fent nevezett intézményre, amelynek névválasztását botanikus mivoltunkból adódóan különös örömmel üdvözöltük. Nagykarsány főutcáján állott ugyanis, közvetlenül a Harsányi-hegy (avagy Szársomlyó) alatt, amely a magyar kikerics egyetlen hazai ismert lelőhelye! “Harmadik félidő”, ”Sport büfé”, igen szép számmal van az országban, de még “Véndiófa vendéglő” is akad elég. Ám “Kikerics” aligha (és a magyar kikerics egyúttal a falu címernövénye). De a kocsma még odébb volt, előbb le kellett jutni a hegyoldalról, de az eső annyira esett, hogy alig láttunk valamit. A hegy alján, a felázott földúton bakancsainkra tekintélyes sárkoloncok ragadtak és végül így “csattogtunk be” a büfébe. Nem tudom – csak sejtem – mit szólnának egy városi vendéglátó helyen, ha hasonló állapotban jelenne ott meg az ember. A “Kikerics”-ben viszont – annak ellenére, hogy átázott gúnyánkat üres székekre terítettük, bakancsunkról öklömnyi sárdarabok maradtak hátra – a legmelegebb és legszívélyesebb vendéglátásban részesültünk. Asztalhoz ülve láttunk hozzá a magunkkal hozott ételhez és a pultnál mért italhoz. Mikor kenyerünk fogyni kezdett a kocsmáros megkérdezte elküldessen-e érte? És végezetül mikor távozásunkkor – ellensúlyozandó a jelenlétünk által okozott felfordulást – csekély borravalót akartunk adni neki, azt nem volt hajlandó elfogadni.
    Sok hasonló, falusi kocsmában megfordultam előtte is és azóta is. De ilyen szívélyességgel, vendégszeretettel ritkán találkoztam. Nagyon sajnáltam, mikor pár év múlva hiába kerestem a Kikerics büfét. Új tulajdonosa a Sport Büfé nevet adta neki.Az azt követő tulajdonos, pedig a “Nekem 8” nevet. Nekem nem az...

    Sex librisek Soó Rezső gyűjteményéből

    A magyar „orchidea-pápa”, Soó Rezső nem csak bibliofil volt, hanem az ország legnagyobb magánkézben lévő bélyeggyűjteményének tulajdonosa, a kisgrafikák (és köztük a könyvek tulajdonjogát jelző „Ex libris” cédulák) lelkes gyűjtője is. Az Ex libris-eknek van egy külön válfaja, az erotikus könyvek jelzésére szolgáló "Ex libris eroticis" vagy röviden „Sex libris”. Soó kedvelte Lőwy Árpád művészetét is és egyetértett vele: „Disznólkodni szabad – de csak szépen!” Most néhány válogatott darabot adok közre Soó prof. Sex libris gyűjteményéből.















    A füzértekercs illata

    Az egyetemi évek elején történt, hogy  a nyári szünidő utolsó napjait általában a Vendvidéken töltöttük barátaimmal, Józsival és Robival. Mivel az első tanítási héten az egyetemen még semmi érdemleges nem történt, előadások és gyakorlatok sem voltak ("tantáérgyfelvételi hét"), rendszerint „hozzácsaptuk” szeptember első hetét is.
    A Vendvidéken, az országnak ebben a félreeső zugában a természetközeli állapotú és számos ritkaságot rejtegető növényzet hazánkban szinte egyedülálló harmóniában maradt fenn a hagyományos külterjes gazdálkodási módokkal. Talán ez volt ami évről évre visszacsábított bennünket. Pénzügyi lehetőségeink – finoman szólva – szerények voltak, ezért fizetővendég szobára vagy hasonló fényűzésre nem is gondoltunk. Általában kisebb hátizsáknyi cókmókkal: élelemmel, ruhával, esőkabáttal és – ami a legfontosabb – fényképező felszereléssel érkeztünk. A felszerelés gondos összeállítása azért  volt fontos, mert állandó szálláshelyünk nem lévén mindent, amit magunkkal hoztunk nap mint nap magunkkal kellett cipelnünk. Éppen emiatt a sátrat is felesleges luxusnak éreztük. Egyedül az eső jelentett némi fenyegetést, de erre is találtunk megoldást. Már a legelső túrán felfedeztük Kétvölgyben azt a buszmegállót, amely a Lajos bácsiék által vezetett, egymásba nyíló (ez akkoriban nem volt ritkaság faluhelyen)  vegyesbolt és kocsma mellett volt található. A buszmegálló bungalója lett a főhadiszállásunk, amely kiváló menedéket nyújtott az eső elől. „Hotel Kétvölgy”-nek neveztük. Jó időben azonban inkább a szabadban aludtunk., aminek nemcsak az volt az oka, hogy elalvás előtt a városi fényektől alig zavart csillagos égboltban gyönyörködhettünk, hanem az is, hogy kint a levegő is sokkal kellemesebb volt, az esőbeállót szaga alapján ugyanis volt aki nyilvános illemhelyként használta... A kétvölgyi kocsmában azonban ma már alig tapasztalható vendégszeretettel találkoztunk: hamarosan kiderült, hogy hol alszunk és onnantól kezdve Lajos bácsiék szénapadlásának vendégei voltunk. Nemcsak roppant kényelmes volt, hanem esőbiztos és a friss szénától nagyon jó illatú is. Ennek köszönhetően soha sem fogom elfelejteni, hogy a széna illatát adó kumarin mennyivel kellemesebb aromájú, mint az említett buszmegálló légterét betöltő ammónia...
    A szénapadlás annál is inkább kapóra jött, mert Robi barátom, hogy a magával cipelt terhet a lehető legkisebbre csökkentse még hálózsákot sem hozott magával. Úgyis meleg lesz – mondta. Hajnalonként azonban már elég hűvös volt és így örömmel fogadta a háziak által felajánlott takarót, egy durva szövésű, nehezen meghatározható színű pokrócot, amely roppant „határozott” szaga alapján korábban minden bizonnyal lópokrócként szolgált... Nem baj – veregettük a vállát kárörvendőn mosolyogva – büdösben még nem fagyott meg senki!
    A szénapadlást nagyon otthonosnak találtuk és a belőle hiányzó civilizációs „vívmányok”-at  (mint a televízió vagy a hűtőgép) cseppet sem hiányoltuk. Mint később kiderült, egy fürdőkád vagy egy lavór azonban talán mégis jól jött volna. Egyik nap mikor korpafüveket, körtikéket és egyebeket kerestünk délutánra alaposan leizzadtunk és elfáradtunk. Egy erdeifenyőkkel szegélyezett szép kis tisztáson telepedtünk le és szalonnázni kezdtünk. Az evés végeztével én jólesően nyúltam el a gyepben, de azonnal felordítottam! Társaim azt hitték talán darázs csípett meg, de amit ők artikulálatlan ordításnak hallottak az valójában örömkiáltás volt. Bár kétségtelen, hogy az örömöm nagy volt ás a kiabálás is jókorára sikeredett... A fűben hanyatt fekve fejem mellett ugyanis egy őszi füzértekercs sziluettje rajzolódott ki a kék égre! Ezt az aprócska orchideát addig még sehol sem láttuk. Hogy a felkészületlen szemnek milyen nehezen észrevehető jól mutatja, hogy legalább fél órát eszegettünk és beszélgettünk mellette ülve, anélkül, hogy megpillantottuk volna. Most már azonban tudtuk mit, mikor és hol kell keresnünk! Arasznyi magasságú, szürkés színű, fehéren szőrös hajtásain csavarvonalban nyíltak az apró virágok. A nyár végi, ősz eleji esők beköszöntét követően kezd el virágozni. (Azok az esős éjszakák amelyek a buszmegállóba kényszerítettek bennünket nem voltak tehát hiábavalók!) A tisztás gyepjének négykézláb történő átvizsgálásával még több tucatnyi példányát találtuk. Természetesen hamarosan előkerültek a fényképezőgépek is, majd még a lemenő nap sugaraival versengve még több más lelőhelyen is megtaláltuk.
    Pár nap múlva elégedetten indultunk haza. Szentgotthárdon szálltunk fel a zsúfolásig tömött vonatra, ahol alig találtunk pár üres helyet. Ám éppen, hogy leültünk utastársaink kényelmetlenül fészkelődni kezdtek és kisvártatva távoztak a fülkéből. Rájöttünk, hogy mi ugyan megszoktuk a saját szagunkat, de a több napig tartó, tökéletesnek nem nevezhető mosdásaink kiegészülve a lópokróc ruhánkba ivódott markáns „illatával” a fővárosig tartó magányos és kényelmes utazást biztosítottak nekünk. Néhány év múlva, mikor a füzértekercsről beszélgettünk, Miklós barátunk hívta fel a figyelmünket e növényke kellemes illatára. Vele még az is előfordult, hogy először megérezte kellemes, édeskés illatát és csak utána pillantotta meg. Utólag már nem csodálkozom rajta, hogy az első találkozásnál nem figyeltünk fel a füzértekercs vaníliaszerű illatára. Alighanem az émelyítő buszmegállóban töltött pár esős éjszaka és a lópokróc lehetett az oka...