Emlékezés Seregélyes Tiborra

Seregélyes Tibor (Óvári Miklós felvétele)

Nevével először középiskolás koromban a Németh Ferenccel közös szerzőségben készült két könyvükben (Ne bántsd a virágot és a 88 színes oldal a tavaszi vadvirágokról) találkoztam. Ennek a két könyvnek döntő jelentősége lett későbbi pályaválasztásomban. Az utóbbi kötetben megjelent hóvirágot ábrázoló fényképet például igen sokszor nézegettem, ilyen fotót szerettem volna készíteni erről a fajról, de azóta sem sikerült...

Neve már ekkor fogalom lett többünk számára. Képeit mindig etalonként emlegettük, találgattuk, hol és miként készülhettek, tervezgettük, miképpen tudnánk mi is hasonlókra szert tenni.

Elsőéves egyetemista koromban került sor az első személyes találkozásra a kunpeszéri bányató partján, amelyet Sulyok József és Vidéki Róbert barátaimmal együtt nagy izgalommal vártunk. Alaposan meglepedett bennünket Tibor félmeztelen, napbarnított, szakállas alakja, de talán még inkább kedves közvetlensége. A legelső találkozáskor felajánlotta a tegeződést, hamarosan úgy éreztük, mintha régen ismernénk. Az este közeledtével tüzet rakott, majd (az akkor még kétütemű) Trabant csomagtartójából bepácolt húsok és hússütő rács került elő… Az italok fogytával a legtermészetesebb módon felajánlotta, hogy bemegy a faluba sörért. A kellemes estét követően hajnalig tartó beszélgetés következett.

Ebben az időszakban már érdeklődtünk a hazai orchideák iránt, de egyértelműen Tibornak volt köszönhető, hogy rácsodálkoztunk a mediterráneum orchideákban (különösen Ophrys-fajokban) való gazdagságára. Tibor barátaival ugyanis a 90-es évek elején egy-egy ízben ugyanis Krétára és Görögországba utazott. Az Ő diái és élménybeszámolója döbbentett rá bennünket arra, hogy elérhető távolságban lévő, gazdag flórájú, szép tájakra utazhatunk. Inspirációja nyomán indultak el tavaszi, „bangó-vadász” mediterrán túráink.

Számunkra mindig nagy élmény jelentettek, a rendszerint téli időszakban megrendezett, diavetítéssel összekötött baráti összejövetelek. Ágival együtt többször eljöttek a zalakomári találkozókra is, de többször mi vendégeskedtünk Náluk, eleinte Pesten az Albert utcai panelház sokadik emeletén, később pedig Velencén. Ezek az összejövetelek (vagy ahogy Tibor egykori szobatársa, Juhász-Nagy Pál nyomán nevezte:„poipoidromok”) számunkra az év fontos, nagyon várt eseményei voltak. Ilyenkor ki-ki levetítette az előző évi „diatermés” legjavát. Természetesen mindez vidám, vörösboros hangulatban történt, de roppant sokat lehetett tanulni, ilyenkor Tibor a képeinkhez fűzött fototechnikai megjegyzéseiből is. Ilyenkor előkerültek persze régi, megfakult színű "ős-diák" is, amelyek elhalványult színeiért nemcsak a koruk és a gyenge minőségű nyersanyag volt felelős, hanem az is, hogy - Tibor szavaival élve - "lóhúgyban hívták elő őket". Egy-egy kép kapcsán azután sokszor megelevenedtek elkészülésének körülményei is. Az este fénypontja természetesen Tibor vetítése volt. Ilyenkor sorra előkerültek a legkülönbözőbb kedvenc helyszínek (például bulgáriai magashegységek, Dabas, Hawaii, Csákvár, Kanári-szigetek stb.) vagy kedvenc növények, témák. Áradt Belőle valami olyan eleven erő, ami a téma iránt nem különösebben érdeklődő, de egyébként nyitott laikusokat (például nem-biológus szakos egyetemistákat) is megfogta. Tibor hosszú ideig tartott igen népszerű, vetítéssel illusztrált speciál kollégiumokat az ELTE Növényrendszertani- és Ökológiai Tanszékén, még jóval azután is, hogy már nem volt a Tanszék munkatársa. Ezek az előadások legendásak voltak, de Tibor hatása messze kisugárzott Budapestről. Lélegzetelállító 6 × 6-os formátumú „nagydiáit” régi, NDK-gyártmányú vetítővel varázsolta a vetítővászonra vagy a csupasz fehér falra. Miközben a vetítés félhomályában a maga előtt tartott dia-dobozból egyenként vette elő a diákat és helyezte be őket a vetítőbe, az éppen kivetített képről rövid előadásokat rögtönzött, roppant egyedi, lebilincselő stílusban. A képeken kívül talán előadásmódjának ez az utolérhetetlen könnyedsége volt a legnagyobb hatással közönségére. Ugyanilyen élvezet volt elkísérni terepre is. Szakszerű, de mégis élvezetes előadásait jellegzetes humor szőtte át. Egyes növények vagy képek kapcsán kisebb anekdoták elevenedtek meg. Ezekben szó esett fiatalkori bohémságról éppúgy, mint hogy például miképp lehet a kispénzű – és ezokból vadkempingezni kívánó – túristának kijátszani a szlovák természetvédelmi őr éberségét. Egyes mondásai baráti körünkben valóságos szállóigévé váltak. Ilyen a „Süt, főz!” (ezt akkor használta, ha valami elkészült, tökéletesen rendben volt, működött), „Miért tudunk mi ennyire?”, vagy köszönés gyanánt a „Vau!” illetve búcsúzáskor – és minden politikai felhangtól mentesen – a „Szebb jövőt!”.

Úgy gondolom, hogy fotográfiai stílusa, látás- és közelítésmódja többünkre volt igen nagy hatással. Gyakran idézzük Tőle, azt a minden növényfotográfus számára megszívlelendő tanácsot, hogy nem a növényt, hanem a növény imázsát kell lefényképezni. Még első szárnypróbálgatásaink során tudatosította bennünk, hogy ahhoz, hogy jó növényfotót tudjunk készíteni, a legtöbb fajhoz le kell hasalni, néha akár a gépet a talajba is be kell ásni. Tőle hallottam például először a szórt ellenfény káros hatásáról, a több tízmásodperces expozícióval alkonyat idején készült képekről. Önzetlenül osztotta meg tudását mindenkivel. Egy alkalommal  az ELTE Növényrendszertani Tanszékének folyosóján megcsodáltam egy máig ott megtekinthető képét és áradoztam Standovár Tibornak róla, illetve arról, hogy milyen sokat köszönhetek neki, mire Standy megjegyezte: „–Mindannyian Seregély-tojások vagyunk!” Pedagógiai módszerei nem voltak hagyományosnak mondhatók. Emlékezetes például egy vendéglátóipari egységben folytatott növényrendszertan-gyakorlati referálás, amelynek során barkochbá-val kellett kitalálni az illető növényfajt.

Legtöbb növényképének igen jellegzetes stílusa, perspektívája van: a témát adó növény többé-kevésbé a kompozíció közepén helyezkedik el, de többnyire a jellegzetes élőhelyében foglal helyet. Emiatt képei kissé távolabbról, „tágabb perspektívában” mutatják be az illető növényt.
Bár az utolsó évekig igen sokat volt terepen, de sokszor emlegette, hogy térképezés vagy más botanikai felmérés ("bér-bokorugrás") közben nem lehet igazán fényképezni, de „jövőre” ismét fog erre több időt szentelni. És nem adta fel a reményt, hogy megvalósítsa a dédelgetett álmát: megírja a ’magnum opus’-t, a hazai növényvilág változatosságát, szépségét, veszélyeztetettségét összefoglaló látványos és átfogó nagy könyvet, amiben minden benne van. Ahogy ő mondta: „a nagy fehér elefántot”. Nagyon jó stílusban írt, bár kevesebbet mint sokan szerettük volna. Stilisztikai tanácsaival sokat segített barokkos körmondataim rövidítésében, a tudományosan megalapozott tudnivalók közérthetővé tételében, Egy alkalommal például valami olyasmit találtam írni, hogy "kosborfélék családjának (Orchideaceae) képviselőit kellő gyakorlattal éretlen, érett, sőt száraz terméses állapotú generatív hajtásaik alapján is felismerhetjük". Ehelyett azt javasolta, hogy "az orchideákat kórójukról azonosítani a kosborismeret magasiskolája". 
Rengeteget tett a hazai természetvédelemért, botanikáért. De ennél is többre értékeltük megismételhetetlenül egyedi, kreatív, végtelenül derűs személyiségét. Kreativitására, alkotókedvére jó példát jelentettek a saját maga által készített, gondosan és helytakarékosan megtervezett, míves fabútorok (egyik hobbija volt az asztalosság). Avagy a panelház konyhaszekrényének ajtajára diavetítővel kivetített kép alapján aprólékos pöttyözéssel készülő (de tudomásom szerint el nem készült) lepkeszárny. Avagy a vegetáció- és élőhely-térképezéshez akkoriban nem könnyen beszerezhető légi felvételek elkészítéséhez használt sárkányrepülőzés vagy fényképezőgép-hordozó sárkány-eregetési kísérletek. Életvidám személyiségéhez hozzátartozott, hogy gyakran dudorászott magában – mint Judit lányától megtudtam – egy általa még négy évesen költött dalt.

Időnként a debreceni biológus-hallgatóknak is tartott egy-egy előadást. 2001. márciusában egy ilyen alkalommal találkoztunk Debrecenben és kerestük fel az egyhajúvirágot…. Útközben Palkó Sándorról, az akkoriban már nagybeteg jóbarátról is beszélgettünk. Tibor úgy gondolta, ha ilyen helyzetbe kerülne, amíg csak lehet próbálna normális életet élni és élvezni azt. Egy év múlva diagnosztizálták Nála a később halálosnak bizonyuló kórt… És valóban korábbi szavainak megfelelően, igen pozitívan állt az élethez, bár százalékokban mérhető esélyeiről rendkívül reálisan nyilatkozott.

Utoljára 2005. nyarán láttuk, a Simán-portán, egy söjtöri poipoidrom-on.

Túlzás nélkül állíthatom, hogy személyisége mindenkit megragadott. Aki csak ismerte, mindenki kedvelte, szerette. Ennek illusztrálására, legyen szabad elmondanom egy rövid történetet. Egy alkalommal Raksányi Zsolt barátommal a Kutya-hegyre igyekeztünk. Útközben egy szembejövő túristacsoport mellett haladtunk el, akiknek fülét megütötte, hogy „a Seregély”-ről beszélgettünk. Mosolyogva köszöntek és közölték: – Minket is Ő tanított.

Azt hiszem, sokunkat.

---------------------

Ezt az írást pár napja közzétettem egy közösségi oldalon. Ennek hatására kaptam néhány érdekes és jellemző megjegyzést, amelyeket az alábbiakban adok közre:

„Az élethez való helyes viszonyulásról legalább annyit tanultam Tőle, mint a vegetációtérképezésről” (Sipos Katalin)

„A legnemesebb volt, a szó valódi értelmében, köszönöm a sorsnak, hogy találkozhattam vele. Auráját soha nem feledem, magamban őrzöm, amíg csak élek!”  (Raksányi Zsolt)

„Kitüntetettnek érzem magam, hogy Tibor a barátai közé emelt.” (Simán László)

„Egy életre megerősítette bennem a reménytelennek tűnő ügyekhez való hozzáállást, miszerint az ember tegyen meg mindent, amit tud, a kudarccal pedig ne foglalkozzon. Igaz ember volt!” (Büki József)

„Tőle tanultam meg, hogy elveszíteni egy tárgyat, legyen az bármily drága, nem a világ vége” (Pásztor Erzsébet)

„Egyik kedvenc játéka volt velünk, hogy törölközővel bekötött szemmel kézzel tapogatva határozta meg a kezébe adott növényeket.” (Bakó Botond) 

-----------------

Szintén a fb-bejegyzés hatására kaptam Jánossy Lászlótól néhány képet, amelyeket Dobolyi Konstantin készített 1975-ben, ELTE-s hallgatók terepgyakorlati kirándulásain, amelyeket Tibor vezetett a Szársomlyóra és Dabasra. Köszönöm szépen Dobolyi Konstantinnak a képek elkészítését, megőrzését és hozzájárulását a közzétételükhöz! Azt hiszem ezek a 45 éves képek sokunknak igen érdekesek.

"Tibor boszorkánygyűrűben" . Terepgyakorlat az ELTE hallgatóinak Dabason, 1975-ben. Fotó: Dobolyi Konstantin

Átkelés egy dabasi csatornán (Seregélyes Tibor & Jánossy László). Terepgyakorlat az ELTE hallgatóinak Dabason, 1975-ben. Fotó: Dobolyi Konstantin

Seregélyes Tibor terepgyakorlatot vezet az ELTE hallgatóinak 1975 februárjában. (Magyar kikerics megtekintés a Szársomlyón.) Fotó: Dobolyi Konstantin

---------

Tibor részletesebb életrajza - az egykori tanítvány Szollát György tollából - megjelent a Kanitzia című folyóiratban és teljes terjedelmben elérhető itt.