Az Elatine gussonei kromoszómaszáma és elterjedése Máltán

A ritka, eddig csak Lampedusa, Málta és Szicília szigetéről ismert Gussone-látonya (Elatine gussonei) kromoszómaszámáról és elterjedéséről jelent meg cikk az Acta Botanica Croatica című folyóiratban. (A közlemény szabadon letölthető innen.)

Összefoglalás – Az Elatine gussonei (Sommier) Brullo a Földközi-tenger medencéje központi részének bennszülöttje. Mészkőfelszínek mélyedéseiben kialakuló időszakos tócsákban fordul elő. Bár morfológiája jól ismert, kariológiáját eddig nem vizsgálták, így ez a cikk szolgáltatja az első kromoszóma-szám adatokat a fajról. A szerzők az E. gussonei diploid sejtjeiben 54 kromoszómát találtak, amely eltér a nemzetség legtöbb fajában eddig talált 2n = 36 számtól. A közlemény összefoglalja a faj elterjedéséről rendelkezésre álló ismereteket.

A faj lampedusai és szicíliai előfordulásairól további információk és saját készítésű fényképek találhatók itt és itt.

Forrás: 

Kalinka A., Mifsud S., Popiela A. & Achrem M. (2014): Chromosome number of Elatine gussonei (Sommier) Brullo (Elatinaceae) and its distribution on the Maltese islands. Acta Botanica Croatica 73: 267-273.

Orchideák: a növények, amik lenyűgözték Darwint

Az orchideák (vagy magyar nevükön kosborfélék) a virágos növények fajokban leggazdagabb családját alkotják; népszerűségüket, közismertségüket több mint 15 millió találat jelzi a világhálón. Az orchidea szó hallatán a legtöbb ember egzotikus, különleges virágokra gondol, pedig fajaik szinte az egész földkerekségen megtalálhatók – így hazánkban is. Számtalan fajukat termesztik dísznövénynek, vágott virágnak, de közéjük tartozik a közismert vanília is, amelynek apró magjai jelentik az aromás fűszert. A legintenzívebben kutatott virágos növénycsaládok közé tartoznak, különleges, kutatókat inspiráló természetüket talán mindenki másénál hívebben fejezik ki Charles Darwin posztumusz önéletrajzában megjelent szavai: ‚Egész életemben semmi más nem érdekelt jobban, mint az orchideák’.

Az orchidea szó a legelőkelőbb virágokat juttatja eszünkbe, pedig a szó maga korántsem ennyire fennkölt eredetű. Számos mérsékeltövi fajnak kettős, úgynevezett ikergumója van, amely alapján megnevezésükre Theophrasztosz (i. e. 370–285) görög természettudós használta először az herét jelentő „Orchis” kifejezést – ebből származik a ma is használatos orchidea szó. A jellegzetes alakú gumók később is megragadták az emberek fantáziáját, például Pedániosz Dioszkuridész (40–90) görög orvos „De Materia Medica” (A gyógyító anyagokról) című művében ismertette az ikergumós orchideákat, amelyek képesek a születendő gyermekek nemét befolyásolni: ha az asszonyok pethyüdt kosborgumót fogyasztanak akkor leányuk, ha friss gumót, akkor fiuk fog születni. Paracelsus (Theophrastus Bombastus von Hohenheim, 1493–1541), német okkult alkimista, csillagász és orvos a következőket írta az orchideákról: „Látva a Satyrion gyökeret, nem hasonló az a férfi nemi szerveihez? Ennek megfelelően … helyreállíthatja egy ember férfiasságát és szenvedélyét”. Az orchideák apró, szinte lisztinomságú magjait Hieronymus Bock (Tragus, 1498–1554) német orvos-botanikus észlelte elsőként az orchideák magjait, de valódi természetüket, jelentségüket nem ismerte fel. Úgy vélte, hogy az orchideák csodálatos módon az állatok párosodásakor a földre hulló „magjuk” nyomán kelnek életre.

Az orchideák gyakran jelennek meg bélyegeken

Az orchideák fajainak számát 25 000 körülire teszik. (A pontos szám körüli bizonytalanságot az okozza, hogy egyrészt még napjainkban is kerülnek elő a tudomány előtt ismeretlen fajaik, másrészt pedig egyes, korábban leírt alakok utólagos vizsgálata nem erősíti meg  önálló faji státuszukat.) Mindez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a magvas növények 6–11 %-át adják az orchideafajok. Az egyszikűeknek mintegy 70 ezer faja van, azaz minden harmadik faj a kosborfélék közül kerül ki. Tágabb összefüggésbe helyezve a fajaik számát: körülbelül négyszer annyi orchideafaj ismert, mint emlős és kétszer több, mint madár.

 Még napjainkban is kerülnek elő a tudomány számára új orchideafajok, például a Janka-sallangvirágot 2012-ben írták le Magyarország területéről

Az orchideák sokféleségével a magvas növények közül csupán egyetlen család, a fészekvirágzatúaké (Asteraceae) kelhet versenyre. Úgy tűnik, hogy a fészkeseknek majdnem ugyanannyi faja van, de változatosságuk a nemzetségek terén némileg meg is haladja az orchideákét. A fészkeseknek mintegy 1300 nemzetségét írták le, a kosborféléknek pedig 880 nemzetségét. Az összes többi család mind a fajok, mind pedig a nemzetségek számát tekintve elmarad az orchideák és a fészkesek mögött.

 

Leglátványosabb és egyben egyik legveszélyeztetett hazai orchideánk az erdei papucskosbor. Nevét feltűnő sárga, papucsszerű mézajkáról kapta

Változatok a megporzásra

Az orchideák virágai megdöbbentően sokfélék. Egyesek fürtben fejlődnek, mások magányosak. Vannak milliméteres parányok és több deciméteres óriások. Megjelenésük a jelentéktelen külsőtől a feltűnő szépségig változik. Viráguk felépítése és külleme egyaránt a megporzás biztonságát növelő, igen sokoldalú fejlődés eredménye.

A kosborfélék között 5–20 százalékra teszik az önmegporzó fajok arányát, a fajok fennmaradó mintegy 80–95 százalékának virágait különböző állatok porozzák meg. A legjelentősebb pollinátorok a hártyásszárnyúak, amelyek a fajok csaknem kétharmadának virágait látogatják. Utánuk kisebb részesedéssel következnek sorrendben a kétszárnyúak, az éjszakai és a nappali életmódú lepkék, illetve a madarak. Nektármadarak és kolibrik által elvégzett megporzást afrikai és dél-amerikai orchideák esetében tapasztaltak, Dél-Ázsiában pedig ismeretes rágcsáló kisemlős által megporzott kosborféle is. Kisebb számban más élőlénycsoportoknak (például bogarak) is szerepe van az orchideák virágainak megporzásában.

Az európai kosborfélék körében a rovarmegporzásnak játssza a főszerepet. A virágok szerkezete a legnagyobb mértékben alkalmazkodott a rovarok testfelépítéséhez. Bár eredendően az ősi orchideák között általános lehetett, a rovarmegporzás a ma élő orchideák körében korántsem jelent mindig mindkét fél számára kölcsönösen előnyös (mutualisztikus) kapcsolatot. Az európai és a hazánkban előforduló fajok legfeljebb negyedének virágai termelnek nektárt. Úgy tűnik, legalább három újabb evolúciós irány van kibontakozóban, amelyek a nektártermelés elmaradásával járnak, és egymástól függetlenül, különböző mechanizmusok révén, több rokonsági körben kialakultak.

A különböző orchideafajok virágainak a megporzókra gyakorolt hatása nagyon eltérő lehet. Például az erdei ujjaskosbor megporzóiként számos bogár- és méhfajt azonosítottak, a poloskaszagú kosbor esetében pedig darazsak, méhek, lepkék, legyek és poloskák megporzó tevékenységét is dokumentálták. Ugyanakkor léteznek fajok (például a bibircsvirágok, sarkvirágok), amelyek virágait kizárólag egyetlen rovarcsoport, a lepkék fajai porozzák meg, sőt a megporzókat szexuális úton megtévesztő bangók esetében a pollinátorok fajspecifikusak.

Az Európában előforduló orchideák körében a következő fontosabb és bizonyított mechanizmusok ismertek a megporzó rovarok vonzására: a megporzók nektárral történő csalogatása; a megporzók megtévesztéssel, ellenszolgáltatás nélkül történő csalogatása: táplálékot kínáló virágok utánzása, zsákmány utánzása, párzásra kész nőstény utánzása vagy tartálycsapda alkalmazása révén; illetve a virágok átalakulása búvó- és alvóhelyekké rovarok számára.

Kábítószerező darazsak

A széleslevelű nőszőfű (Epipactis helleborine) esetében már Darwin megfigyelte, hogy a virágaikat szinte kizárólag társas darazsak látogatják, más rovarok (például méhek) szinte ügyet sem vetnek rájuk, pedig bőven termelnek nektárt. Analitikai-kémiai és etológiai kísérletekkel csak nemrégiben sikerült a másfél évszázada ismert jelenségre megtalálni a magyarázatot. Eszerint a széleslevelű és az ibolyás nőszőfűből virágzáskor az illékony anyagok szabadulnak fel, amelyek a hernyórágott, sérült növények illatához hasonlítanak. 

A széleslevelű nőszőfű illatanyaga társas darazsakat vonz magához, amelyeket nektárjában található narkotikumokkal bódít el

 

Ezek a szaganyagok vonzzák a ragadozó – és hernyókat rendszeresen zsákmányoló – darazsakat, de nem hatnak például a méhekre, poszméhekre és kétszárnyúakra. Noha a nőszőfüveken az odacsábított darazsak hiába kutatnak hernyók után, de rábukkannak a virágok nektárjára, amelyet szintén nem vetnek meg. Miután a darazsak fogyasztottak a nektárból, lelassulnak, „megnyugszanak”, repülésük pedig céltalanná válik.

E jelenség magyarázatát keresve a nőszőfű nektárját részletes kutatásoknak vetették alá. A nektár mikrobiológiai vizsgálata gombákat és baktériumokat mutatott ki, amelyek a megporzók révén terjedhetnek, és mérgező anyagcseretermékeiknek - elsősorban az etil-alkoholnak - szerepe lehet a darazsak lelassult, zavart mozgásában.

A nektár részletes analitikai vizsgálata során mintegy félszáz kémiai alkotórészt azonosítottak. Az anyagok jó részének hatását még nem ismerjük. Egy részük a jellegzetes illatot adja, mások antimikrobiális hatásúak, azaz gátolják a baktériumok és gombák szaporodását, megint mások a rovarokat vonzzák, ugyanakkor hormon hatású molekulákat és négy narkotikus hatású vegyületet is kimutattak. A nőszőfű nektárjában tehát kábítószer található, amely hatására a darazsak bódult állapotba kerülnek, így valószínűleg több időt töltenek a virágokon, ezzel növekszik a megporzás esélye.

Az erdei ujjaskosbor virágait a különböző bogarak porozzák meg

A bibircsvirágok nektártermelő, élénk színű virágait különböző lepkék látogatják

A mediterrán elterjedésű nyelvorchideák (Serapias) legtöbb fajának virágai alvó- és búvóhelyet kínálnak magányos életmódú méheknek

A csalás művészete

Az orchideák körében a megporzókat az elsődlegesnek tekinthető nektártermelés helyett más módszerekkel, elsősorban megtévesztéssel csalogató csoportok igen nagy változatosságot mutatnak. A „csalás” evolúciós szempontból azért lehet előnyös e növények számára, mert csökkenti a beltenyésztés mértékét. A megporzók ugyanis a megtévesztő orchideák virágzataiban kevesebb virágot látogatnak meg, mint azokéban, amelyeknél nektárt találnak – ez pedig a szomszédmegporzás (geitonogamia) csökkenéséhez vezet, ami az utódok genetikai variabilitásának növekedésével jár. Ugyanakkor az ellenszolgáltatást nem nyújtó virágokat a megporzók idővel megtanulják felismerni és igyekeznek őket elkerülni, hiszen energiájukat és idejüket hiába fecsérlik ezek látogatására.

Ám a már megismert és elkerülni kívánt virágtól csak kismértékben különböző színű, illatú, mintázatú virágot a megporzó még vonzónak tartja. Emiatt a megporzók által érzékelt jellegzetességek tekintetében a megtévesztő orchideavirágok roppant variablitást mutatnak fajon, állományon, sőt egyeden belüli is. Ez az a sokféleség, amely annyira elbűvöli ezeknek a növényeknek a rajongóit, mint amenyire zavarbahozza a rendszerezésükkel foglalkozó kutatókat.

Az orchideák elképesztő fajgazdagságához hasonlóan igen sokrétű a bonyolult kapcsolatrendszerük is, amely környezetük különböző szervezeteihez fűzi őket. Ám ez a gyakran szoros életközösség egyszersmind nagyon sérülékeny is, ha az egyik fél létfeltételei csorbulnak, a többi élete is megkérdőjeleződik.

Az orchideák gyökerében 1824-ben észlelték először a bennük élő gombákat és az is már több mint egy évszázada ismert, hogy magjaik csírásázához gombákra van szükség. A huszadik század második felében a kutatók az orchidea-mikorrhiza működését egyre jobban megismerték. Ám magukról a gombákról sokáig alig tudtak valamit, ugyanis azok a növények gyökerében nem képeznek ivaros alakot, ami az azonosításukhoz szükséges.

Régebben úgy vélték, hogy az orchideák mikorrhizáit a gombák egyik nagy csoportjának, a bazídiumos gombáknak azok a tagjai alkotják, amelyeket alaktani hasonlóságaik alapján a Rhizoctonia forma-nemzetségbe soroltak. A molekuláris genetika módszertanának fejlődésével viszont a legutóbbi két évtizedben lehetővé vált az orchidea-gombák azonosítása. Örökítőanyaguk alapján kiderült, hogy az orchidea-mikorrhizák jóval sokfélébbek, mint azt addig hitték.

Ma már a bazídiumos gombák mellett a gombák másik nagy csoportjából, a tömlősgombák köréből is ismertek kosborfélék, azaz orchideák mikorrhizáiként azonosított fajok. Jelenleg már legalább 5 rend 8 családjából azonosítottak orchidea-mikorrhizát alkotó gombákat.

Bár vannak kosborfajok, amelyek esetében az eddigi vizsgálatok szerint csupán egyetlen gombafaj alkot vele gyökérkapcsolatot, többnyire nincs szó fajspecifikus kapcsolatról. Rendszerint egy-egy orchideafaj különböző élőhelyeken más-más gombákkal él együtt. Az is előfordul, hogy valamelyik orchideaegyed fejlődése folyamán váltás következik be, azaz a csírázás során más gombapartnert „használ”, mint a fejlettebb életszakaszában. S fordítva is akad példa: egyazon egyed gyökerében egyidejűleg több gombafaj is alkothat mikorrhizát. Úgy tűnik, a rizómás erdei orchideafajok mikorrhizája merőben eltér a gumós, gyepekben élőkétől: előbbiek mikorrhizája egész évben állandó és a fák külső, ektomikorrhizáinak partnerségét kihasználva, a fáktól szerzik be tápanyagaik jelentős részét.

Bizonyos orchideafajok teljes mértékben ráutaltak gombáikra, a fotoszintézis képességét is elvesztették, azaz mikoheterotróf életmódúvá váltak. Ilyen például a bajuszvirág (Epipogium aphyllum), amely mikorhiza-partnereként eddig öt susulykafajt, egy fakógombafajt, egy tinórút, egy tejelőgombát és egy szemölcsösgombafajt mutattak ki.

A bajuszvirág fák mikorrhiza-gombáinak ritkán és rövid ideig látható élősködője...

 

... amelynek magjai a legkisebbek közé tartoznak a növényvilágban

 Az orchideák nemcsak nagy fajszámukkal veszik ki részüket az életformák sokféleségének létrehozásából, hanem azáltal is, ahogy élőhelyeiken számos különböző élőlénnyel tartanak fenn különleges és fennmaradásukhoz nélkülözhetetlen viszonyt. A biodiverzitás megőrzésével foglalkozó újkeletű tudományterület, a természetvédelmi biológia (konzervációbiológia) az élőhelyek és fajok megőrzésére vonatkozó adminisztratív döntések meghozatalát igyekszik segíteni egyebek között az ernyőfajok és az indikátorfajok körének meghatározásával.

Az ernyőfajok olyan széles elterjedésű fajok, amelyek védelme közvetetten sok más faj megőrzését is elősegítheti, mivel élőhelyük változatos életközösségnek ad otthont, amelynek tagjai menedéket találhatnak az ilyen élőlények védelmének ernyője alatt. Az ernyőfajok a védendő területek helyének kiválasztásában, a rezervátumok legkisebb minimális méretének meghatározásában, illetve az ökoszisztémák összetételének, szerkezetének és folyamatainak tanulmányozása során használhatók. Az orchideák jelentős elterjedtségük és változatos élőhelyigényük miatt széles körűen használhatók az életközösségek működőképességének, „egészségének” indikátoraként, azaz olyan szerepet töltenek be, mint egykor a kanárik a szénbányákban.

Szövevényes viszonyok

Hogy miként kapcsolódik egyetlen orchideafaj a neki otthont adó életközösség legkülönbözőbb elemeihez, azt a piros madársisak (Cephalanthera rubra) példáján mutatjuk be. Ez a faj erőteljesen mikotróf növény, azaz teljes élettartama alatt a mikorrhiza-gombák mindvégig jelen vannak gyökerében, és szerepük van abban, hogy a madársisak több éven át képes lappangva, észrevétlenül életben maradni árnyas erdők talajában. Gyökeréből genetikai módszerekkel – egyebek között – kizárólagosan csak külső mikorrhizát képező gombákat (Tomentella-fajokat) is azonosítottak. Ez azt jelenti, hogy az erdőalkotó fákkal kapcsolatban lévő gomba segít felvenni a fásszárú növénynek a vizet és a benne oldott ásványi anyagokat. „Cserébe” a fotoszintézis során létrehozott szerves anyagokat – szénhidrátokat – kap. A madársisak azonban ugyanezekkel a gombákkal más és jóval egyoldalúbb kapcsolatot alakít ki, életben maradása nagymértékben függ szimbionta partnereitől. Izotópos vizsgálatok szerint szénforgalmának 26 százaléka, nitrogénforgalmának 61 százaléka gombáitól – végső soron pedig az erdőalkotó fáktól – származik, ellenben az orchideától a gomba felé irányuló anyagforgalom nem kimutatható.

A madársisak virágai a harangvirágfajokat (Campanula) mímelve tévesztik meg beporzóikat, a Chelostoma nemzetségbe tartozó hártyásszárnyú rovarokat. Ezek a művészméhek a harangvirágokon gyűjtögetnek nektárt, és eközben tévedésből látogatják a madársisak virágait, amelyek „kihasználják” beporzóikat. Azok hiába vesztegetik idejüket és energiájukat a virágok látogatására, nem találnak táplálékot, ám közben az orchidea virágait megporozzák. A madársisak függése a megporzóktól viszont további következményekkel jár. A faj egyrészt érzékenyen reagál a megporzó méhek megritkulására vagy eltűnésére, amelynek hátterében több más tényező (például vegyszerhasználat) mellett az erdőművelési gyakorlat is állhat. A Chelostoma-fajok ugyanis elhalt, korhadó fák üregeiben fészkelnek, és ha a holt fát eltávolítják az erdőből, akkor a méheket megfosztják lakóhelyüktől, a madársisakot pedig megporzóitól. Ráadásul a holt faanyag számos további élőlénycsoport – például gombák, mohák, xilofág rovarok, odúlakó madarak stb. – számára igen fontos.

Ám a madársisak nemcsak e méhektől függ, hanem az azoknak táplálékot nyújtó, az orchideának pedig modellként szolgáló harangvirágoktól is. A megtévesztő orchideák szaporodási sikere ugyanis a megporzókat vonzó, „mágnesfajhoz” közeledve növekszik: azaz minél több harangvirág nyílik a madársisak közelében, annál több termést hoz. A leggyakoribb modell, a baracklevelű harangvirág élőhelyigénye azonban nem egyezik meg tökéletesen a madársisakéval: legjobban fényben gazdag gyepszintű erdőkben, szegélyeken, tisztásokon érzi magát.

A piros madársisak szaporodásához és fennmaradásához tehát egyidejűleg több élőlény együttes előfordulására van szükség. Az orchidea közvetlenül függ mikorrhiza-gombáitól és a megporzó méhektől. A gombák közvetítésével az erdőalkotó fáktól kapja tápanyagainak jókora részét. Termést pedig akkor van esélye hozni, ha az erdőállomány vegyes korösszetételű és természetes szerkezetű, így az otthont ad a fényigényesebb harangvirágfajoknak is, továbbá az élőhelyén a megporzó méhek megtelepedéséhez szükséges holt, korhadó fa is megtalálható.

Mindezek fényében érthető, hogy a piros madársisakot az Egyesült Királyságban a kipusztulás fenyegeti, visszaszorulásának mértéke 70 százalékos. Angliában rendkívül alacsony a természetes szaporodási rátája, egy populációban tíz év alatt egyetlen termést találtak és megmentése érdekében a virágok mesterséges (kézzel történő) megporzásával próbálkoznak. Emellett a példányokat egyenként igyekeznek védelmezni a növényevőktől, például a csigáktól.

Hazánkban ugyanakkor még számtalan olyan állománya ismert a piros madársisaknak, amely bőven hoz termést. Ez azt jelzi, hogy az életközösség most vázolt hálózata jól működik és így tartós fennmaradására is jó esély van. Míg Nyugat-Európában pollinációs krízisről beszélnek, addig nálunk Havas Enikő  és munkatársai (2009): A magyarországi Chelostoma-fajok (Hymenoptera: Megachilidae) elterjedési és előfordulási gyakoriságának időbeni változása című cikkükben (Állattani Közlemények 94: 63-72.) kimutatták, hogy a faj megporzójának számító Chelostoma nemzetségbe tartozó méhek közül három faj relatív gyakorisága határozott növekedést mutat, öt faj gyakorisága nem mutat szignifikáns változást és csupán egy faj állománya csökken.

Napjainkban számos tekintetben hazánk még kedvezőbb helyzetben van, mint a nyugat-európai államok. Ez azonban elsősorban annak a tájhasználatban, a természeti erőforrások kiaknázásában, a művelés intenzitásában tapasztalható több évtizedes (vagy évszázados) „lemaradásnak” köszönhető, amelyet az egységes Európában éppen napjainkban igyekszünk felszámolni és ezáltal természetes–féltermészetes élőhelyeink nyugat-európai szemmel irigylésre méltó sokféleségét tönkretenni.

Orchideákban gazdag láprét a Duna-Tisza közén

 

 Juhokkal legeltetett sekély termőrétegű gyep a Bakonyban, virágó pókbangóval és sömörös pettyeskosborral

Előadás a Science Café-ban

Az orchideákról, a virágos növények fajokban leggazdagabb családjáról szóló előadással folytatódik a Science Café, a Debreceni Egyetem tudományos sorozata.

A sorozat következő állomásaként „A növényvilág csúcstartói: a lenyűgöző orchideák“ címmel tartok előadást, holnap 2014. április 30-án, szerdán 15 órakor. A helyszín: Fórum Bevásárlóközpont, Libri Könyvesbolt (Debrecen, Csapó u. 30.)

Az orchideák (vagy magyar nevükön kosborfélék) népszerűségét, közismertségét a több mint 15 millió találat jelzi a világhálón. Az orchidea szó hallatán a legtöbb ember egzotikus, különleges virágokra gondol, pedig fajaik szinte az egész földkerekségen megtalálhatók – így hazánkban is. Számtalan fajukat termesztik dísznövénynek, vágott virágnak, de közéjük tartozik a közismert vanília is, amelynek apró magjai jelentik az aromás fűszert. Lenyűgözik a kertészeket és természetfotósokat. Különleges, kutatókat inspiráló természetüket talán mindenki másénál hívebben fejezik ki Charles Darwin posztumusz önéletrajzában megjelent szavai: ‚Egész életemben semmi más nem érdekelt jobban, mint az orchideák’. Virágaik megdöbbentően sokfélék, felépítésük a megporzás biztonságát növelő, sokoldalú fejlődés eredménye. Fajaik többsége nem nyújt ellenszolgáltatást a megporzóknak, hanem változatos módokon megtéveszti, becsapja őket. Magjaik a legkisebbek közé tartoznak a növényvilágban és kicsírázásukhoz különböző gombafajok közreműködését igénylik. Mindezek a tényezők fontos evolúciós következményekkel járnak, amelynek eredményeként az orchideák a virágos növények fajokban leggazdagabb családját alkotják. Az előadás közérthetően és látványosan igyekszik bemutatni a családot.

Elérhető a neten a KITAIBELIA 3. évfolyam 1. füzete (1998)

Elérhetők a világhálón a KITAIBELIA botanikai-természetvédelmi folyóirat 3. évfolyam 1. füzetében megjelent cikkek:

Nagy Miklós – Matus Gábor – Vojtkó András – Szabó Ödön – Molnár Attila: Emlékezés Dr. Less Nándorra (1963-1993)

Less Nándor: A Délkeleti-Bükk növényföldrajzi jellemzése

Less Nándor: A Mély-völgy (Bükk-hegység) vegetációtérképe

Less Nándor: A Délkeleti-Bükk lejtősztyepprétjei

Less Nándor: A Cirsio pannonici-Quercetum Less leírásának érvényessé tétele

Less Nándor: Az Epipacto atrorubentis-Fagetum Less leírásának érvényessé tétele

Aktuális Flóra- és Vegetációkutatások Magyarországon c. konferencia: Előadások és poszterek összefoglalói

Pinke Gyula: Adatok a Mosoni-sík és a Szigetköz gyomflórájának ismeretéhez

Bőhm Éva Irén: A Pyeus magyarica Terpó és a Pyrus × karpatiana Terpó elkülönítő bélyegei a Pyrus pyraster Burgsd.-től

Király Gergely – Király Angéla: Adatok Magyarország flórájának és vegetációjának ismeretéhez

Király Gergely – Király Angéla: A hazai flóra két alig ismert növénye: A Chaerophyllum hirsutum L. és a Glyceria declinata Bréb.

Nagy József: Adatok a Börzsöny-hegység flórájához II.

Csiky János – Judik Béla: Az Orchis simia Lam. előfordulása az Északi-középhegységben

Csiky János: Adatok a Karancs-hegység növényvilágához

Jakab Gusztáv: A Nyírség mohaflórája II.

Szakirodalmi figyelő / Literature reviews

Apró közlemények / Short communications

Vidéki Róbert: A Borbásia című folyóirat bibliográfiája

Elérhető a neten a KITAIBELIA 3. évfolyam 2. füzete

Elérhetők a világhálón a KITAIBELIA botanikai-természetvédelmi folyóirat 3. évfolyam 2. füzetében megjelent cikkek:

Csapody István: Emlékezés Jávorka Sándorra (1883–1961)

Horváth Csaba: Jávorka Sándorról szóló művek bibliográfiája

Horváth Csaba: Jávorka Sándor műveinek bibliográfiája

Kováts Dezső: Jávorka Sándor felfedezett és leírt taxonjai és az eredeti leírások irodalma

Borhidi Attila – Járainé Komlódi Magda: A Javorkaea (Rubiaceae) nemzetség rövid története

Bagi István: A Botrychium virginianum (L.) Sw. kunfehértói állományának eredetéről

Tímár Gábor: Régi-új faj hazánk flórájában: fenyérgamandor (Teucrium scorodonia L.)

Kevey Balázs – Tóth István Zsolt: A Stachys alpina L. magyarországi elterjedése

Nagy János – Molnár Melinda – Szerdahelyi Tibor – Figeczky Gábor – Selényi Márta: A Dryopteris cristata L. új magyarországi lelőhelye

Sulyok József – Vidéki Róbert – Molnár Attila: Adatok a magyarországi Himantoglossum-fajok ismeretéhez

Bagi István – Kovács Gábor – Székely Ágnes: A Crocus reticulatus Stev. előfordulása a kunfehértói holdrutás erdőben

Vojtkó András – Schmotzer András – Pifkó Dániel – Farkas Tünde: A Carex hartmannii Cajander újabb előfordulása és más kiegészítések a Tornense flórájának és vegetációjának ismeretéhez

Szmorad Ferenc: Új növényfaj Magyarország flórájában: a berki lizinka (Lysimachia nemorum L.)

Nagy Gábor – Gergely Tibor – Tóth István Zsolt: Új adatok az Epipactis-fajok mecseki előfordulásaihoz

Almádi László: Néhány aktuális adat a Balaton-felvidék florisztikai ismeretéhez

Balogh Lajos: Külső alaktani megfigyelések a Fallopia X bohemica (Chrtek & Chrtková) J. Bailey hibridfaj magyarországi jelenlétének alátámasztásához

Barabás Sándor – Rédei Tamás: Új adventív Senecio-faj Magyarországon

Keszei Balázs: A Répce-vidék flóra- és vegetációkutatásának eddigi eredményei

Lájer Konrád: Az Aldrovanda vesiculosa L. újabb előfordulása és egyéb adatok Magyarország flórájának ismeretéhez

Margóczi Katalin – Urbán Mónika – Szabados Boglárka: „Csodarétek” a Dél-Kiskunságban

Marschall Zoltán – Péli Evelin: Az Iris aphylla ssp. hungarica (W. et. K.) Hegi szendrőládi populációjának állapotfelmérése

Matus Gábor – Barina Zoltán: Néhány újabb adat a Gerecse és környéke flórájához

Molnár V. Attila – Vidéki Róbert – Vlčko, Jaroslav: Adatok hazai Epipactis-fajok ismeretéhez II.

Ódor Péter: A hazai korpafűfajok elterjedési viszonyai

Priszter Szaniszló: A két Bulbocodium Magyarországon

Szabó István: Termofitonok Hévíz és Keszthely meleg vizeiben

Bagi István: Vegetációtérképezés és numerikus szüntaxonómia

Kovács J. Attila: Vindornya láp növényzete

Molnár Zsolt – Horváth Ferenc – Kertész Miklós – Kun András – Aszalós Réka – Bagi István – Barabás Sándor – Biró Marianna – Csecserits Anikó – Csete Sándor – Gergely Attila – Hahn István – Halassy Melinda – Horváth András – Körmöczi László – Margóczi Kata: A vegetáció térképezésének objektivitása

Szmorad Ferenc: A Bükk-hegység vegetációtérképének erdészeti és természetvédelmi célú felhasználása

Szmorad Ferenc: Vegetációosztályozás és vegetációtérképezés középhegységi erdőkben

Bartha Sándor – Fekete Gábor – Molnár Edit – Virágh Klára – Oborny Beáta – Mucina, Ladislav: Funkciós csoportok térbeli szerveződése löszgyepekben

Farka Sándor – Kun András: Spiraea media Fr. Schm. a tolnai Mezőföldön (Colocense)

Rédei Tamás – Barabás Sándor – Csecserits Anikó – Kun András: A hegylábi löszvegetáció maradványai a Budai-hegységben Tájtörténeti rekonstrukciós kísérlet

Schmotzer András – Vidra Tamás: Flórakutatás a Monor-Irsai-dombság löszvidékén

Tóth Albert: Veszélyeztetett löszgyep reliktum foltok a nagykunsági kunhalmokon

V. Sipos Julianna – Varga Zoltán: Löszgyepek és félszáraz gyepek: kompozíció, struktúra, rovar-közösségek

V. Sipos Julianna: Állapotváltozások a Hortobágyi Nemzeti Park löszgyepeiben (1981-1994)

Virágh Klára – Bartha Sándor: Koalíciós struktúra átrendeződések a löszsztyepprétek kialakulása felé tartó szukcesszió során

Bauer Norbert: Növénytársulástani érdekességek a Központi-Gerecséből

Dávid János: Régi és mai zselici fitocönológiai felvételek természetvédelmi szempontú összehasonlítása

Udvardy László: Budapest környéki bálványfa (Ailanthus altissima) állományok florisztikai–cönológiai vizsgálata

V. Sipos Julianna – Varga Zoltán: Az Aggteleki-karszt félszáraz gyepeinek (Cirsio pannonicae-Brachypodion pinnati) fitocönológiai jellemzése

Farkas Edit – Lőkös László – Mázsa Katalin: HPTLC-vizsgálatok magyarországi Umbilicaria zuzmófajokon

Jakab Gusztáv – Magyari Enikő – Rudner Edina – Sümegi Pál: A keleméri Nagy-Mohos tó fosszilis mohaflórája

Papp Beáta – Rajczy Miklós: Moharitkaságok Magyarországon - előkészületek az új Vörös Lista összeállításához

Pénzesné Kónya Erika – Orbán Sándor: A Bükk-hegység radiolarit alapkőzetű területeinek mohaflórája

Molnár Edit: Miért lehet sikeres invádor egy őshonos növény?

Ortmann-né Ajkai Adrienne: Mikrodomborzat és vegetáció összefüggéseinek térinformatikai elemzése síksági erdőkben

Ortmann-né Ajkai Adrienne: Erdészeti üzemtervi adatok felhasználása botanikai térinformatikai elemzésekben

Zalatnai Marta – Krízsik Virág – Németh Anikó – Margóczi Katalin: Rehabilitációs kutatások a KNP bócsai ősborókásában

Molnár V. Attila: Szakirodalmi figyelő

Bagi István – Kovács Gábor, Barta Zoltán, Vojtkó András, Pfeiffer Norbert, Láng István – Prommer Mátyás, Gulyás Gergely: Apró közlemények

Elérhető a neten a KITAIBELIA 4. évfolyam 1. füzete (1999)

Elérhetők a világhálón a KITAIBELIA botanikai-természetvédelmi folyóirat 4. évfolyam 1. füzetében megjelent cikkek:

Csapody István: Emlékezés Csapody Verára (1890-1985)

Baksay Leona: Sorbus-fajok embriológiai-sejttani és származási vizsgálata

Somlyay Lajos – Lőkös László: Florisztikai és taxonómiai kutatások a Tornense területén

Vojtkó András: A Valeriana simplicifolia (Reichenb.) Kabath hazánkban és újabb adatok a Bükk hegység flórájához

Csiky János: Adatok a Karancs és a Medves flórájához

Bauer Norbert – Mészáros András – Simon Pál: Adatok a Balaton-felvidék flórájának ismeretéhez

Sramkó Gábor: A mátraverebélyi Kő-szirt hegy növényzete

Csiky János – Sulyok József – Schmotzer András: Adatok a Salgótarján körüli oligocén kori homokkő flórájához

Nagy József: Adatok a Börzsöny-hegység flórájához III.

Nagy József: A Börzsöny-hegység mészkerülő bükkösei

Szmorad Ferenc: Adatok az Aggteleki-karszt és a Galyaság flórájához I.

Molnár V. Attila – Molnár Attila – Vidéki Róbert – Pfeiffer Norbert: Adatok hazai Nanocyperion-fajok ismeretéhez I. Elatine hungarica Moesz

Pinke Gyula: Veszélyeztetett szegetális gyomnövények és fenntartásuk lehetőségei európai tapasztalatok alapján

Bunke Zsuzsanna: Dorner József herbáriuma

Király Gergely – Kun András – Szmorad Ferenc: A Vas-hegy csoport vegetációja és florisztikai érdekességei

Pócs Tamás: A löszfalak virágtalan növényzete I. Orografikus sivatag a Kárpát-medencében

Zanten, B. O. Van: Studies on the cryptogamic vegetation of loess cliffs II. The genus Bryum Hedw. on loess cliffs in the Pannonian Basin, including Bryum gemmiferum Wilz. & Demar. and Bryum violaceum Crundw. & Nyh. new to Hungary

Zanten, B. O. Van: Studies on the cryptogamic vegetation of loess cliffs III. Ceratodon conicus (Hampe) Lindb., new to Hungary

Bényei-Himmer Márta – Facsar Géza – Udvardy László: Adatok az őshonos Vinca fajok szaporodásbiológiájához

Bodonczi László: Az Őrség és Vendvidék védett és veszélyeztetett növényei

Kováts Dezső: Néhány bükki adat a Növénytár herbáriumából

Vojtkó András: Néhány gyakorlati és elméleti kérdés a vegetációtérképezésben

Vojtkó András – Farkas Tünde: Löszpusztáktól a Bükk-fennsíkig: Sztyepprétek növényföldrajzi és cönológiai elkülönítése

Nagy János – Figeczky Gábor – Molnár Melinda – Selényi Márta: Adatok a beregi tőzegmohás lápok vegetációjának változásaihoz

Molnár V. Attila – Molnár Attila – Vojtkó András: Szakirodalmi figyelő

Voigt Wilfried – Somay László; Sramkó Gábor; Takács Gábor; Tóth István Zsolt; Szerényi Júlia; Toldi Miklós; Raksányi Zsolt: Apró közlemények / Short communications

cikk az Élet és Tudományban a belvizes szántókról

A belvíz a Belügyminisztérium Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóságának honlapján – az árvízzel és a hirtelen áradással együtt – a hidrológiai katasztrófatípusok között szerepel. Jelentőségét hazánk mindennapi életében jól illusztrálja, hogy a legelterjedtebb internetes keresőprogram 297 ezer találatot ad a belvíz szóra, mintegy 24 ezerrel többet, mint az aszály kifejezésre. Az Élet és Tudomány című hetilap ez évi 15. számában megjelent, Lukács Balázzsal közösen írt cikkünkben bemutatjuk a belvíz fel nem ismert természetvédelmi jelentőségét és megpróbáljuk árnyalni a róla kialakult képet.

A cikk letölthető a Researchgate-ről.

Mediterrán orchidea kalauz: Himantoglossum robertianum

Tudományos név: Himantoglossum robertianum (Loisel.) Delforge

Etimológia: A faj elnevezése Gaspard Nicolas Robert (1776–1857) francia gyógyszerész-botanikusnak állít emléket.

Synonyma: Barlia robertiana (Loisel.) Greuter, Orchis longibracteata Biv., Orchis robertiana Loisel., Barlia longibracteata (Biv.) Parlat.

Magyar név: Robert-sallangvirág

Elterjedés: Mediterrán.

Virágzási idő: December – április.

Cikk a Magyar Tudományban

Megjelent 'A herbáriumok jelentősége a klímaváltozás kutatásában' című cikkem Magyar Tudományos Akadémia 1840-ben alapított folyóirata, a Magyar Tudomány áprilisi számában. A teljes szöveg elérhető html formátumban a folyóirat honlapján, illetve pdf-ben a ResearchGate-en.

OFKD Pécs 2014. 04. 23-25.

2014. április 23–25. között rendezték meg Pécsi Tudományegyetem Természettudományi Karán a XIV. Országos Felsőoktatási Környezettudományi Diákkonferenciát, amelyen 5 tanítványom, összesen 6 előadással vett részt.

A Botanika szekcióban Nagy Timea: Az adriai sallangvirág (Himantoglossum adriaticum) reproduktív sikere című munkájával 2. helyezést ért el (társ-témavezető: Bódis Judit, Pannon Egyetem Georgikon), míg a dobogó harmadik fokán Löki Viktor végzett Változott a magyarországi orchideák szaporodási sikere az elmúlt száz évben? című előadásával

A szekcióban további három tanítványom mutatta be munkáját:
Laczkó Levente: Mit mondhatunk a nagyváradi lótusz harmadkori eredetéről molekuláris genetikai adatok tükrében? (társ-témavezetők: Sramkó Gábor & Lukács Balázs András)

Lovas-Kiss Ádám: Tőkés récék emésztőrendszerének hatása az Astragalus contortuplicatus magjainak túlélésére

Süveges Kristóf: Termálvizekben előforduló idegenhonos és őshonos hínárnövények funkcionális jellegeken alapuló vizsgálata (társ-témavezető: Lukács Balázs András, MTA ÖK Tiszakutató Osztály)

A Természetvédelem szekcióban pedig Löki Viktor, Lovas-Kiss Ádám és  Süveges Kristóf: Nyár-ültetvények, mint orchidea élőhelyek című munkával 1. helyezettek lettek.

Löki Viktor a Művészet és környezet szekcióban is 1. helyezést ért el Pillanatok Alaszkából c. fénykép-kollekciójával.

Mindenkinek (és nem csak a helyezetteknek) szívből gratulálok és eredményes folytatást kívánok!

Növényi rendellenességek

 Az ember hozzáállása a rendellenes élőlényekhez mindig is ellentmondásos volt, a középkortól a tizenkilencedik századig is ítéltek el peres eljárás után állatokat, mert azok megszegték a „természet törvényeit”. Különböző fejlődési rendellenességek a növények körében is előfordulnak, melyek itt találhatók körülöttünk. Ugyanakkor a rendellenes növények a tudósok kedvelt kutatási objektumai is. A közismert szerencseszimbólum a „négylevelű lóhere”, vagy a konyhakertekben termesztett káposztafélék többsége vagy a „teltvirágú” dísznövények valamennyien rendellenesen fejlődött növények. A sokakban visszatetszést keltő „rendellenesség” kifejezés helyett a régi magyar természettudományos szaknyelv a sokkal kellemesebb hangzású „természetjáték” kifejezést használta.

Azokat a rendellenességeket, melyek a növénynek vagy valamely szervének a természetes körülmények között található alaktól való szokatlan eltérését jelentik, de magára a növény életére látszólag nem jelentenek veszélyt monstrositas-nak (magyarul elkorcsosulás) hívják. Az egyik első növényi rendellenesség, melyre felfigyeltek a vérehulló fecskefű (Chelidonium majus) egyik alakja volt. Ennek a gyakori fajnak a szárnyalt levelei általában durván csipkés szélűek, de 1590-ben Heidelbergben Sprenger, német gyógyszerész találta szabdalt levelű és szirmú példányait. Azóta Nyugat-Európa számos pontján találták ezt a növényt, de néha hazánkban is rábukkanhatunk. Nem önálló fajról, hanem kis példányszámban időről-időre felbukkanó rendellenességről van szó. Ezt az is mutatja, hogy különböző, a fecskefűvel rokonságban nem álló növények esetében figyeltek meg hasonlóan osztott levelű példányokat.

A vérehulló fecskefű megszokott példánya (balról) és az elsőként észlelt növényi rendellenesség sallangos levelű és szirmú  vérehulló fecskefű (jobbról)

 

A fekete bodza megszokott alakja (balról) és sallangos levelű változata (a jobb oldalon)

Johann Wolfgang Goethe, a neves német költő is intenzíven érdeklődött a megszokottól eltérő megjelenésű élőlények iránt. Számos rendellenesen fejlődött példányt tanulmányozott behatóan. A növények metamorfózisa című írásában beszámol a szokatlanul fejlődött növények vizsgálatáról, mint amilyen egy „átnőtt rózsa” volt, ahol a színes sziromleveleken belül nem ivarleveleket, hanem a szár folytatását találta).

A 20. század elejére azután felismerték a biológusok, hogy a rendellenességek vizsgálata fontos információkat szolgáltathat az adott élőlények egyedfejlődésének jobb megértéséhez. Ennek eredményeként és elsősorban Robert Wirchow munkássága nyomán a teratológia önálló tudományággá fejlődött.

A pillangósvirágúak közé tartozó herék (Trifolium) nemzetsége tudományos nevüket jellegzetesen, hármasan összetett levelükről kapták (tri = három, folium = levél). Több fajnak vannak azonban olyan rendellenes levelű példányai, melyeknek három helyett több levélkéjük van. Leggyakrabban a réteken és legelőkön, ártereken, útszéleken, romtalajokon, parkok és sportpályák gyepjeiben hazánkban is igen gyakori fehér here (Trifolium repens) esetében találkozhatunk ilyenekkel. E faj levélkéi visszás tojásdadok vagy szívesek, szélük finoman fűrészes és gyakran világos „V-alakú” rajzolatot viselnek. Leveleinek mintegy 0,1 %-a (azaz kb. minden tízezredik levél) három helyett négy levélkét fejleszt. Még ennél is ritkábban öt, hat sőt még több levélkéjű példányokra is rábukkanhatunk. Az egy levélen talált legtöbb levélke 14 volt! Az osztatlan (egy-) levelű here mintegy kilencszázszor, a kétlevelű közel kétszászszor, az ötlevelű  ötször, a hatlevelű kb. 250-szer ritkább a négylevelűnél.

A „négylevelű” (de valójában négylevélkéjű!) here igen régi szerencseszimbólum, állítólag már a kelták hite szerint a négy égtájat és a négy őselemet: a Vizet, a Tüzet, a Levegőt és a Földet szimbolizálja. A druidák gyógyhatást tulajdonítottak neki, és úgy tartották megvéd a kígyóktól és skorpióktól. úgy Szent Patrik szerint, aki 493-ban bekövetkezett halála előtt Írországot keresztény hitre térítette a Trifolium hármasan összetett levele a Szentháromságot, a négylevelű here pedig Krisztus keresztjét szimbolizálja.

Amerikában és Európában máig is tartó kultusza van a négylevelű herének, némelyek természetfeletti erőt tulajdonítanak neki. A babona szerint véletlenül (tehát nem szándékos keresés során) talált példányai megóvnak a balszerencsétől. Az Írek nemzeti szimbóluma és védőszentjük tiszteletére viselik is, az angol költők gyakran megénekelték, szerintük megtalálóját képessé teszi arra, hogy a dolgok mögé lásson. A görögök úgy hiszik, hogy kincset lehet vele a földből kiemelni, s hogy a legveszedelmesebb bajt is meggyógyítja. Szerte Európában vannak megszállott gyűjtők, akik több ezer lepréselt példányt őriznek. Írországban „Shamrock”-nak nevezik és még olyan cég is van, amely kizárólag e növényi résszel díszített kabala- és dísztárgyakat gyárt és forgalmaz.

A here (Trifolium) fajoknak ritkán háromnál kevesebb vagy több levélkéjük is fejlődhet

A négylevelű lóheréhez fűződő szerencséről Jókai Mór novellájában is olvashatunk: „A „leánykák” a park mezején járkáltak: kerestek négylevelű lóherét. Amelyik hamarább talál négylevelű lóherét, az megy férjhez legelébb.”

Nem állnak velük rokonságban, de leveleik megjelenését tekintve hasonlóak a herékhez a madársóskák (Oxalis), melyek többsége trópusi elterjedésű lágyszárú növény. Leveleik fanyar, savanykás ízét az oxálsav adja, amelyre a génusz tudományos elnevezése is utal. Hazánkban egyetlen őshonos fajuk van: a tőálló levelű és virágú erdei madársóska (Oxalis acetosella), amely árnyas, üde erdők április-májusban nyíló, gyakori növénye. Szirmai fehér alapon bíborosan erezettek, csak tövükön sárgásak. Egyes feltételezések szerint Szent Patrik növénye valójában nem here, hanem ez a faj lehetett. Néhány gyomjellegű, sárga virágú fajuk is il Európában. Ezek levelei szintén csak kivételesen állnak négy levélkéből. A Oxalis deppei levelei viszont négyesek, éppen ezért örvend mint termesztett dísznövény igen nagy népszerűségnek.

Megemlítjük, hogy a szintén hármasan összetett levelekkel rendelkező szamócák (Fragaria) között viszont olyan rendellenes példányok ismertek, melyeknek levéllemeze osztatlan („egylevelű szamóca”).

Néha még a növények iránt érdeklődő emberek sem vesznek tudomást a rendellenességekről. Az európai orchideák megszállottai különös örömüket lelik a hibridek keresésében. Egyes fajok esetében megjelenő, más fajokra emlékeztető rendellenességek azonban nemegyszer megtévesztik őket. Jól példázza ezt egy műkedvelő orchideabarát esete, aki egy olyan bibircsvirágot (Gymnadenia) talált, melynek melynek virágai a virágzaton belül spirális elhelyezkedést mutattak és ezért arra gondolt, hogy egy füzértekerccsel (Spiranthes) alkotott hibridre bukkant. Érdeklődő kérdésére a következő szellemes választ kapta egy internetes fórumon: „Az ötlábú borjú is a szarvasmarha és a májusi cserebogár között áll a lábak számát tekintve, mégsem hibridizációjuk révén keletkezett.” Azaz egy-egy önkényesen kiragadott tulajdonság két feltételezett szülőfaj közötti megjelenése nem feltétlenül utal hibridizációra, hanem sokszor csak fejlődési rendellenesség.

Ha a rendellenességnek genetikai háttere van, akkor szelekció révén állandósulhat is. Ezzel a lehetőséggel rendszeresen élnek is a kertészek, a termesztett dísz- és haszonnövények hihetetlen formagazdagsága, sokfélesége ennek is köszönhető.

A rendellenes alakok a természetben legtöbbször kiszelektálódnak, de termesztésben fennmaradhatnak. Sőt, egyes az ember „fel is karolhat” számára előnyös tulajdonságokat hordozó rendellenességeket. Ilyenek például a keresztesvirágúak közül az elhúsosodott virágzatú karfiol és brokkoli, az elhúsosodott szárú karalábé, a tömött, „fejszerű” tőlevélrózsát fejlesztő termesztett káposzták és a fészekvirágzatúakhoz tartozó fejes saláta. A dísznövénykertészek körében különösen a virágtakarólevelek számának növekedése „népszerű”, az ilyen rendellenes példányokat „teltvirágúnak” mondják. A termesztett szegfűk, rózsák, krizantémok, pünkösdirózsák szinte mindegyike teltvirágú, de a természetben más növények (például madársóskák) körében is találkozhatunk a jelenséggel.

 

A teltvirágú növények különösen népszerűek a kertekben: teltvirágú fukszia, rózsa és teltvirágzatú büdöske

A világszerte egyik legjelentősebb élelmiszernövény, a kukorica is tulajdonképpen rendellenes fejlődésű növény. Nőivarú torzsavirágzatában a szemtermések sűrűn egymás mellett, buroklevelek védelmében fejlődnek, de a természetben képtelenek lennének terjedni

Másik elég gyakori teratológiai jelenség a sugarasodás, melyre elsőként Carl Linné a 18. századi svéd természettudós figyelt fel. Közönséges gyújtoványfüvek (Linaria vulgaris) megszokott megjelenésű (kétoldalian részarányos virágú) egyedei között rendellenes, sugarasan részarányos virágú példányokra talált. Ezeket önálló nemzetségbe tartozó növényeknek tartotta és Peloria tudományos névvel illette. Azóta bebizonyosodott, hogy a jelenség több zigomorf szimetriájú virágokkal rendelkező növénycsoportban előforduló rendellenesség, így linné elnevezését ma már ennek a teratológiai elváltozásnak a megnevezésére használják. Találtak ilyen sugaras virágú példányokat például az ajakosok, a boglárkafélék, a tátogatók és az orchideák körében is. A szarkalábak (Consolida) sugarasodott virágain 5 sarkantyú nélküli szirom fejlődik. a gyújtoványfüvön viszont ötcimpájú, ötsarkantyús párta. Az orchideák esetében a peloria rendszerint a mézajaknak a belső lepellevelekhez hasonló megjelenésében nyilvánul meg.

Sugarasodott bangóvirág: a mézajak helyett is belső lepellevél fejlődött

A virágalkotók számában is bekövetkezhetnek változások. A rendszerint háromtagú virágokkal rendelkező fajok körében például rendellenesen négy- vagy öttagú virágok fejlődhetnek. Az öttagú virágokkal rendelkező növények esetében leggyakoribb rendellenességek a négy- és hattagú párta megjelenése. A virág vagy a virágzat másik jellegzetes rendellenessége az ellevelesedés, melynek során a szokatlan helyen jelennek meg zöld lomblevelek.

  Sziámi-iker bangóvirág: ennek a rendellenes virágú példánynak minden virágon két, egymással összenőtt, torz mézajka fejlődött

Az ágas homokliliom virágai normális esetben körönként 3-3 lepellevélből állnak (a bal oldalon), de előfordulhat olyan rendellenes példánya, amelynek körönként 4-4 lepellevele fejlődik (jobbról)

 A vérehulló fecskefű virágai rendszerint négytagúak (balról), vagy kivételesen hattagúak (a jobb oldalon)

A hajtás viszonylag gyakori rendellenessége a szalagosodás (fasciatio). Ilyenkor a hajtás keresztmetszetének egy irányában erőteljesebben fejlődik, mint a többi irányban, ezáltal lapos lesz. Az ilyen ellaposodott szár levele, virága és termése egyébként rendesen kifejlődhet. Leginkább csonkított fákon és leharapott, lekaszált, letaposott füveken fejlődő hajtásokon látni. Az ellaposodott hajtásokon a levelek állása a megszokottól rendszerint eltérő. Az ál-szalagosodás viszont egy a szorosan egymás mellé került hajtások összenövésekor keletkezik, elég gyakran látható például pongyola pitypangon (Taraxacum officinale).

Pongyola pitypang összenőtt hajtású, rendelenes példánya