Növényi rendellenességek

 Az ember hozzáállása a rendellenes élőlényekhez mindig is ellentmondásos volt, a középkortól a tizenkilencedik századig is ítéltek el peres eljárás után állatokat, mert azok megszegték a „természet törvényeit”. Különböző fejlődési rendellenességek a növények körében is előfordulnak, melyek itt találhatók körülöttünk. Ugyanakkor a rendellenes növények a tudósok kedvelt kutatási objektumai is. A közismert szerencseszimbólum a „négylevelű lóhere”, vagy a konyhakertekben termesztett káposztafélék többsége vagy a „teltvirágú” dísznövények valamennyien rendellenesen fejlődött növények. A sokakban visszatetszést keltő „rendellenesség” kifejezés helyett a régi magyar természettudományos szaknyelv a sokkal kellemesebb hangzású „természetjáték” kifejezést használta.

Azokat a rendellenességeket, melyek a növénynek vagy valamely szervének a természetes körülmények között található alaktól való szokatlan eltérését jelentik, de magára a növény életére látszólag nem jelentenek veszélyt monstrositas-nak (magyarul elkorcsosulás) hívják. Az egyik első növényi rendellenesség, melyre felfigyeltek a vérehulló fecskefű (Chelidonium majus) egyik alakja volt. Ennek a gyakori fajnak a szárnyalt levelei általában durván csipkés szélűek, de 1590-ben Heidelbergben Sprenger, német gyógyszerész találta szabdalt levelű és szirmú példányait. Azóta Nyugat-Európa számos pontján találták ezt a növényt, de néha hazánkban is rábukkanhatunk. Nem önálló fajról, hanem kis példányszámban időről-időre felbukkanó rendellenességről van szó. Ezt az is mutatja, hogy különböző, a fecskefűvel rokonságban nem álló növények esetében figyeltek meg hasonlóan osztott levelű példányokat.

A vérehulló fecskefű megszokott példánya (balról) és az elsőként észlelt növényi rendellenesség sallangos levelű és szirmú  vérehulló fecskefű (jobbról)

 

A fekete bodza megszokott alakja (balról) és sallangos levelű változata (a jobb oldalon)

Johann Wolfgang Goethe, a neves német költő is intenzíven érdeklődött a megszokottól eltérő megjelenésű élőlények iránt. Számos rendellenesen fejlődött példányt tanulmányozott behatóan. A növények metamorfózisa című írásában beszámol a szokatlanul fejlődött növények vizsgálatáról, mint amilyen egy „átnőtt rózsa” volt, ahol a színes sziromleveleken belül nem ivarleveleket, hanem a szár folytatását találta).

A 20. század elejére azután felismerték a biológusok, hogy a rendellenességek vizsgálata fontos információkat szolgáltathat az adott élőlények egyedfejlődésének jobb megértéséhez. Ennek eredményeként és elsősorban Robert Wirchow munkássága nyomán a teratológia önálló tudományággá fejlődött.

A pillangósvirágúak közé tartozó herék (Trifolium) nemzetsége tudományos nevüket jellegzetesen, hármasan összetett levelükről kapták (tri = három, folium = levél). Több fajnak vannak azonban olyan rendellenes levelű példányai, melyeknek három helyett több levélkéjük van. Leggyakrabban a réteken és legelőkön, ártereken, útszéleken, romtalajokon, parkok és sportpályák gyepjeiben hazánkban is igen gyakori fehér here (Trifolium repens) esetében találkozhatunk ilyenekkel. E faj levélkéi visszás tojásdadok vagy szívesek, szélük finoman fűrészes és gyakran világos „V-alakú” rajzolatot viselnek. Leveleinek mintegy 0,1 %-a (azaz kb. minden tízezredik levél) három helyett négy levélkét fejleszt. Még ennél is ritkábban öt, hat sőt még több levélkéjű példányokra is rábukkanhatunk. Az egy levélen talált legtöbb levélke 14 volt! Az osztatlan (egy-) levelű here mintegy kilencszázszor, a kétlevelű közel kétszászszor, az ötlevelű  ötször, a hatlevelű kb. 250-szer ritkább a négylevelűnél.

A „négylevelű” (de valójában négylevélkéjű!) here igen régi szerencseszimbólum, állítólag már a kelták hite szerint a négy égtájat és a négy őselemet: a Vizet, a Tüzet, a Levegőt és a Földet szimbolizálja. A druidák gyógyhatást tulajdonítottak neki, és úgy tartották megvéd a kígyóktól és skorpióktól. úgy Szent Patrik szerint, aki 493-ban bekövetkezett halála előtt Írországot keresztény hitre térítette a Trifolium hármasan összetett levele a Szentháromságot, a négylevelű here pedig Krisztus keresztjét szimbolizálja.

Amerikában és Európában máig is tartó kultusza van a négylevelű herének, némelyek természetfeletti erőt tulajdonítanak neki. A babona szerint véletlenül (tehát nem szándékos keresés során) talált példányai megóvnak a balszerencsétől. Az Írek nemzeti szimbóluma és védőszentjük tiszteletére viselik is, az angol költők gyakran megénekelték, szerintük megtalálóját képessé teszi arra, hogy a dolgok mögé lásson. A görögök úgy hiszik, hogy kincset lehet vele a földből kiemelni, s hogy a legveszedelmesebb bajt is meggyógyítja. Szerte Európában vannak megszállott gyűjtők, akik több ezer lepréselt példányt őriznek. Írországban „Shamrock”-nak nevezik és még olyan cég is van, amely kizárólag e növényi résszel díszített kabala- és dísztárgyakat gyárt és forgalmaz.

A here (Trifolium) fajoknak ritkán háromnál kevesebb vagy több levélkéjük is fejlődhet

A négylevelű lóheréhez fűződő szerencséről Jókai Mór novellájában is olvashatunk: „A „leánykák” a park mezején járkáltak: kerestek négylevelű lóherét. Amelyik hamarább talál négylevelű lóherét, az megy férjhez legelébb.”

Nem állnak velük rokonságban, de leveleik megjelenését tekintve hasonlóak a herékhez a madársóskák (Oxalis), melyek többsége trópusi elterjedésű lágyszárú növény. Leveleik fanyar, savanykás ízét az oxálsav adja, amelyre a génusz tudományos elnevezése is utal. Hazánkban egyetlen őshonos fajuk van: a tőálló levelű és virágú erdei madársóska (Oxalis acetosella), amely árnyas, üde erdők április-májusban nyíló, gyakori növénye. Szirmai fehér alapon bíborosan erezettek, csak tövükön sárgásak. Egyes feltételezések szerint Szent Patrik növénye valójában nem here, hanem ez a faj lehetett. Néhány gyomjellegű, sárga virágú fajuk is il Európában. Ezek levelei szintén csak kivételesen állnak négy levélkéből. A Oxalis deppei levelei viszont négyesek, éppen ezért örvend mint termesztett dísznövény igen nagy népszerűségnek.

Megemlítjük, hogy a szintén hármasan összetett levelekkel rendelkező szamócák (Fragaria) között viszont olyan rendellenes példányok ismertek, melyeknek levéllemeze osztatlan („egylevelű szamóca”).

Néha még a növények iránt érdeklődő emberek sem vesznek tudomást a rendellenességekről. Az európai orchideák megszállottai különös örömüket lelik a hibridek keresésében. Egyes fajok esetében megjelenő, más fajokra emlékeztető rendellenességek azonban nemegyszer megtévesztik őket. Jól példázza ezt egy műkedvelő orchideabarát esete, aki egy olyan bibircsvirágot (Gymnadenia) talált, melynek melynek virágai a virágzaton belül spirális elhelyezkedést mutattak és ezért arra gondolt, hogy egy füzértekerccsel (Spiranthes) alkotott hibridre bukkant. Érdeklődő kérdésére a következő szellemes választ kapta egy internetes fórumon: „Az ötlábú borjú is a szarvasmarha és a májusi cserebogár között áll a lábak számát tekintve, mégsem hibridizációjuk révén keletkezett.” Azaz egy-egy önkényesen kiragadott tulajdonság két feltételezett szülőfaj közötti megjelenése nem feltétlenül utal hibridizációra, hanem sokszor csak fejlődési rendellenesség.

Ha a rendellenességnek genetikai háttere van, akkor szelekció révén állandósulhat is. Ezzel a lehetőséggel rendszeresen élnek is a kertészek, a termesztett dísz- és haszonnövények hihetetlen formagazdagsága, sokfélesége ennek is köszönhető.

A rendellenes alakok a természetben legtöbbször kiszelektálódnak, de termesztésben fennmaradhatnak. Sőt, egyes az ember „fel is karolhat” számára előnyös tulajdonságokat hordozó rendellenességeket. Ilyenek például a keresztesvirágúak közül az elhúsosodott virágzatú karfiol és brokkoli, az elhúsosodott szárú karalábé, a tömött, „fejszerű” tőlevélrózsát fejlesztő termesztett káposzták és a fészekvirágzatúakhoz tartozó fejes saláta. A dísznövénykertészek körében különösen a virágtakarólevelek számának növekedése „népszerű”, az ilyen rendellenes példányokat „teltvirágúnak” mondják. A termesztett szegfűk, rózsák, krizantémok, pünkösdirózsák szinte mindegyike teltvirágú, de a természetben más növények (például madársóskák) körében is találkozhatunk a jelenséggel.

 

A teltvirágú növények különösen népszerűek a kertekben: teltvirágú fukszia, rózsa és teltvirágzatú büdöske

A világszerte egyik legjelentősebb élelmiszernövény, a kukorica is tulajdonképpen rendellenes fejlődésű növény. Nőivarú torzsavirágzatában a szemtermések sűrűn egymás mellett, buroklevelek védelmében fejlődnek, de a természetben képtelenek lennének terjedni

Másik elég gyakori teratológiai jelenség a sugarasodás, melyre elsőként Carl Linné a 18. századi svéd természettudós figyelt fel. Közönséges gyújtoványfüvek (Linaria vulgaris) megszokott megjelenésű (kétoldalian részarányos virágú) egyedei között rendellenes, sugarasan részarányos virágú példányokra talált. Ezeket önálló nemzetségbe tartozó növényeknek tartotta és Peloria tudományos névvel illette. Azóta bebizonyosodott, hogy a jelenség több zigomorf szimetriájú virágokkal rendelkező növénycsoportban előforduló rendellenesség, így linné elnevezését ma már ennek a teratológiai elváltozásnak a megnevezésére használják. Találtak ilyen sugaras virágú példányokat például az ajakosok, a boglárkafélék, a tátogatók és az orchideák körében is. A szarkalábak (Consolida) sugarasodott virágain 5 sarkantyú nélküli szirom fejlődik. a gyújtoványfüvön viszont ötcimpájú, ötsarkantyús párta. Az orchideák esetében a peloria rendszerint a mézajaknak a belső lepellevelekhez hasonló megjelenésében nyilvánul meg.

Sugarasodott bangóvirág: a mézajak helyett is belső lepellevél fejlődött

A virágalkotók számában is bekövetkezhetnek változások. A rendszerint háromtagú virágokkal rendelkező fajok körében például rendellenesen négy- vagy öttagú virágok fejlődhetnek. Az öttagú virágokkal rendelkező növények esetében leggyakoribb rendellenességek a négy- és hattagú párta megjelenése. A virág vagy a virágzat másik jellegzetes rendellenessége az ellevelesedés, melynek során a szokatlan helyen jelennek meg zöld lomblevelek.

  Sziámi-iker bangóvirág: ennek a rendellenes virágú példánynak minden virágon két, egymással összenőtt, torz mézajka fejlődött

Az ágas homokliliom virágai normális esetben körönként 3-3 lepellevélből állnak (a bal oldalon), de előfordulhat olyan rendellenes példánya, amelynek körönként 4-4 lepellevele fejlődik (jobbról)

 A vérehulló fecskefű virágai rendszerint négytagúak (balról), vagy kivételesen hattagúak (a jobb oldalon)

A hajtás viszonylag gyakori rendellenessége a szalagosodás (fasciatio). Ilyenkor a hajtás keresztmetszetének egy irányában erőteljesebben fejlődik, mint a többi irányban, ezáltal lapos lesz. Az ilyen ellaposodott szár levele, virága és termése egyébként rendesen kifejlődhet. Leginkább csonkított fákon és leharapott, lekaszált, letaposott füveken fejlődő hajtásokon látni. Az ellaposodott hajtásokon a levelek állása a megszokottól rendszerint eltérő. Az ál-szalagosodás viszont egy a szorosan egymás mellé került hajtások összenövésekor keletkezik, elég gyakran látható például pongyola pitypangon (Taraxacum officinale).

Pongyola pitypang összenőtt hajtású, rendelenes példánya