Darwin Day - Charles R. Darwin születésnapja

1809 február 12-én született született Charles Robert Darwin, a legszélesebb körben ismert valaha élt biológus. Mondhatjuk, hogy „egyidős a biológiával”, mert ugyanabban az évben látta meg a napvilágot, mint amikor az evolúciós elmélet egyik „előfutára” Jean-Baptist Lamarck először használta a biológia kifejezést. Darwin legnagyobb hatású műve, „A fajok eredete” a tudomány határain messze túllépve ismertté tette a nevét, mint úttörő evolúcióbiológusét. Darwin neve a köztudatban leginkább állatokkal kapcsolódik össze (például a Darwin-pintyekkel), de méltatták már utazóként, geográfusként, geológusként is. Ám munkásságának növénytani vonatkozásait viszonylag kevesen ismerik, pedig azok önmagukban is nagyon jelentősek. Nagyon valószínű, hogy a botanika terén szerzett érdemei csupán az életmű többi részének a társadalomra gyakorolt roppant nagy jelentősége miatt szorultak háttérbe. 

 

Darwinnak a természet iránti érdeklődése nagyon hamar megmutatkozott: kora gyermekkorától rengeteg időt töltött a természetben való kóborlással, rovarok és kövek gyűjtögetésével, horgászással. Nagyon szerette a kutyákat, a növényeket és a vadászatot. A görög- és latin nyelv oktatását előtérbe helyező iskolában viszont egyáltalán nem jeleskedett, emiatt családja nem jósolt neki nagy jövőt. Darwin maga felnőtt korában úgy vélekedett: „Azt hiszem, hogy sok tekintetben haszontalan kölyök voltam.” Pedig tulajdonképpen arról van szó, hogy már ekkor megmutatkoztak az olyan, a későbbi életében igen fontosnak bizonyult tulajdonságai, mint az élőlények iránti szinte rajongásnak nevezhető érdeklődés, a gyűjtőszenvedély, a megfigyelésre való hajlam valamint a bátorság, amely ahhoz szükséges, hogy szabadon gondolkodhasson és szembehelyezkedhessen egyes konvenciókkal.

 

Darwin már gyermekkorában megmutatkozó növények iránti vonzalmáról beszédesen tanúskodik Ellen Sharples 1816-ban készült festménye, amely őt 6 évesen, Catherine nevű húgával együtt ábrázolja: az ifjú Charles kezében egy cserepet tart, benne három apró termetű, virágzó Aloë-növénnyel.

 

Volt honnan örökölnie a növények iránti érdeklődését: apai nagyapja, Erasmus Darwin (1731–1802), aki orvos, természettudós, filozófus és költő is volt egy személyben szenvedélyesen szerette a növényeket. Könyvet is írt A Botanic Garden (Egy botanikuskert) címmel, amelynek második része a The Loves of the Plants (A növények szeretete) címet viselte. Őszinte híve volt Carl Linnének, aki egy évszázaddal korábban éppolyan rovarokat-köveket-növényeket gyűjtő „haszontalan és csavargó” gyerek volt, mint Charles Darwin. Apja, Shrewsbury köztiszteletben álló orvosa szintén kedvelte a növényeket, hatalmas kertjében rengeteg időt töltött Darwin gyermekkorában. Egyik anyai nagybátyja (a Wedgwood-családból) pedig alapító tagja volt a neves Királyi Kertészeti Társaságnak (Royal Horticultural Society).

Edinburgh egyetemén az elsősorban édesapja hatására elkezdett orvosi tanulmányait – az akkoriban még érzéstelenítés nélkül végzett műtétek miatt – félbehagyta és 1827-ben Cambridge-ben kezdett teológiai tanulmányokba. Már a következő évben eldöntötte, hogy nem lép be az egyházba, de három éven át látogatta John Stevens Henslow, a jeles botanikus-tiszteletes növénytani óráit, akitől nagyon alapos botanikai alapképzést kapott. Adam Sedgwick geológus mellett Henslow volt a cambridge-i tanulmányai alatt Darwinra a legnagyobb hatással: felhívta a figyelmét a növényföldrajz megalapítójának tekintett Alexander von Humboldt műveire, meghívta a házába és rendszeresen magával vitte gyűjtőútjaira is. (Darwin hálás tanítványként halála után azt írta róla, hogy „nem járt nála jobb ember a földön.”) Henslow ajánlotta Darwint, mint fiatal természettudóst a páratlan jelentőségű, öt évig tartó világ körüli hajóútra, amelyre a Beagle nevű hajó fedélzetén indult 1831-ben. Az öt éves útról egész életét és a tudomány későbbi alakulását meghatározó megfigyelésekkel és értékes gyűjteménnyel tért haza. 1839-ben megnősült és kiadta az utazásáról írt könyvét, amelyből képet kaphatunk Darwinról, mint flórakutatóról is. Szorgalmas és eredményes gyűjtőmunkáját és szerénységét egyaránt tükrözik a Galápagos-szigeteken írt sorai „Noha szorgalmasan igyekeztem annyi növényt gyűjteni, amennyit csak lehet, csak nagyon kevésre tettem szert ....” Majd néhány oldallal később: „A szigetcsoport növényvilága legalább annyira érdekes, mint az állatvilága. … A virágos növények közül jelenlegi ismereteink szerint 185 faj ismert és 40 virágtalan faj, összesen tehát 225 faj. Olyan szerencsés voltam, hogy közülük 193-at hozhattam haza. A virágos növények közül 100 faj új és valószínűleg csak e szigetcsoporton fordul elő.”

 

Darwin 41 éves korában

Darwin tehát a számára korábban teljesen ismeretlen területen viszonylag rövid tartózkodás alatt  – az igen részletes madártani, herpetológiai és geológiai megfigyelések és a szegényes eredménnyel járó rovartani gyűjtés mellett – megalapozta a szigetcsoport flórájának ismeretét. Saját – kétségkívül őszintén szerény – véleményével szemben az akkoriban ismert növényfajok döntő többségének megtalálását és mintegy 100 új, endemikus faj első példányainak begyűjtését nem lehet kizárólag a szerencsével magyarázni... Vérbeli gyűjtő és elsőrangú megfigyelő volt, aki a rendszerezéshez és a leíró taxonómiához viszont nem vonzódott. Préselt növényeit átadta Henslow-nak, Hooker-nek, a virágtalanokat pedig J. M. Berkeley tiszteletesnek, hogy azokat azonosítsák, az újnak bizonyult taxonokat leírják és az eredményeket nyomtatásban megjelentessék.

A Beagle útjáról írott műve több kiadást ért meg és a sikerének következtében 1842-től családjával együtt anyagi biztonságban élhetett down-i házukban, London közelében. Darwin ettől kezdve egész életében nyugodtan végezhette aprólékos és időigényes kísérleteit és megfigyeléseit a legkülönbözőbb témákban a kacslábú rákoktól a földigilisztákig, és dolgozhatott könyvein. Hatalmas kertjében nagy sétákat tett és üvegházaiban kedvére „pepecselhetett” kedvenc orchideáival és rovaremésztő növényeivel. 1861-től már szinte csak növénytani megfigyeléseket végzett.

A Down House, Darwin népes családjának békés lakhelye, valamint évtizedeken keresztül végzett megfigyeléseinek színhelye

 

Részlet Darwin üvegházából: az előtérben rovaremésztő növények, a háttérben, a kertben másik fontos vizsgálati objektuma: az önmegporzást egyenlőtlen porzóhosszúsággal elkerülő réti füzény lila virágzatai díszlenek

 

A rejtélyes és különlegesen hosszú sarkantyúval rendelkező madagaszkári orchidea, az Angraecum sesquipedale és annak Darwin által megjósult megporzója

A növények közül az orchideák voltak Darwin kedvencei. És – jellemző módon – nem elsősorban virágaik sokak által megcsodált különleges szépsége miatt, hanem sokkal inkább azért, mert e rovarmegporzásra specializálódott család fajai esetében egy sor nagyon különleges alkalmazkodást találunk, amelyek a rovarok csalogatására, a virágporcsomag a rovar különböző testrészeire rögzítésére szolgálnak. 1862-ben jelent meg a könyve az orchideák megporzásáról (On the Various Contrivances by which British and Foreign Orchids are Fertilised by Insects címen, azaz magyarul: „Azokról a fortélyos szerkezetekről, amelyeknek segítségével a brit és a külföldi orchideák a rovarok révén megtermékenyülnek”). A műben aprólékos és időigényes vizsgálatai segítségével számos orchidea megporzásbiológiáját tisztázta. A könyv Darwinra talán legjellemzőbb momentuma viszont egy részletes vizsgálatokon alapuló feltételezés, amely jól példázza gondolkodás- és közelítésmódját. Darwin a híres orchideagyűjtőtől, Bateman ezredestől kapott a  Madagaszkáron honos fánlakó Angraecum sesquipedale nevű orchideából legalább egy példányt. E faj fehér virágainak feltűnően hosszú, mintegy 25–30 cm-es sarkantyúja van, amelynek csak legvégében található nektár. Akkoriban a faj megporzója még nem volt ismert, de Darwin többek között a következőket írta: „Madagaszkáron kell lennie olyan lepkének, amelyek szájszerve kinyújtva 10–11 hüvelyk hosszúságot is el kell érnie!” Darwin nem tudta pontosan, hogy milyen rokonsági körből kerül ki a megporzó, de valószínűsítette, hogy szenderek (Sphingidae) közül. Jóslata teljes mértékben beigazolódott: a növény megporzója valóban egy éjszakai életmódú szender, amelynek mintegy 4–5 centiméteres testhosszához képest óriási a kinyújtott állapotban kb. 20-30 centiméteres pödörnyelve. Ezt a szenderfajt Walker 1856-ban írta le Macrosila morgani néven, de csak 1903-ban ismerte fel Rothschild és Jordan hogy ehhez a fajhoz tartozik a Darwin által megjósolt rejtélyes megporzó. Az állatot átsorolták a Xanthopan génuszba és a madagaszkári alakot új alfajként írták le Xanthopan morgani praedicta néven. Az alfaji jelző „megjövendölt”-et jelent és Darwin előrelátására utal. Bár az alfaj rendszertani különállása később nem igazolódott, mindez semmit nem von le Darwin érdemeiből.

 

A méhbangó önmegporzási mechanizmusa Darwin könyvéből és fényképeken. E fajról már korábban tudták, hogy virágai önmegporzók és azt feltételezték, hogy ez a nemzetség minden tagjára igaz. Darwin pontosan leírta a jelenség mechanizmusát és tisztázta, hogy a rokon fajok nem önmegporzók.

Darwin számos olyan megfigyelést tett, amelyre ő maga nem talált magyarázatot. Ilyen például, hogy a nőszőfűnek (Epipactis) nevezett, Európában is előforduló orchideák fajainak virágait társas darazsak látogatják és porozzák meg és más, potenciális megporzó rovarok szinte ügyet sem vetnek rájuk. Egy németországi kutatócsoportnak (Brodman et al. 2008) analitikai-kémiai és etológiai kísérletekkel csak most sikerült a másfél évszázada ismert jelenségre megtalálnia a magyarázatot. Ezek az orchideák virágzáskor olyan illékony anyagokat bocsátanak ki magukból, amelyeket a hernyók által megtámadott, sérült növények. Ezek a szaganyagok vonzzák a ragadozó – és hernyókat rendszeresen zsákmányoló – darazsakat, de nem hatnak például a méhekre, poszméhekre és kétszárnyúakra. A nőszőfüvön az odacsábított darazsak hiába kutatnak hernyók után, de rábukkannak a virágok által termelt nektárra, amelyet szintén nem vetnek meg. A felfedezés nyomán a kutatók már dolgoznak egy új típusú darázs-csapdán is.

Annak ellenére, hogy előtte is számos igen sokoldalú természetkutató figyelme terjedt ki több élőlénycsoportra egyidejűleg, de ők – talán rendszerező elvektől vezetve – külön-külön szemlélték a különböző élőlénycsoportok tagjait. Míg Linné, valamint kortársai és követői elsősorban a „Mi ez?”, „Hol él?”, „Hova tartozik?” és „Mire használható?” típusú kérdésekre keresték a választ, addig Darwint sokkal inkább a „Miért” és „Hogyan? típusú kérdések foglalkoztatták. A különböző fajok alaktani- és anatómiai sajátosságait nem csupán jellegzetességnek vagy határozóbélyegnek tekintette, hanem a környezethez (benne más élőlényekhez) történő alkalmazkodás legszembetűnőbb megjelenési formáinak. Ennek érzékletes megfogalmazása olvasható a legismertebb művében, A fajok eredete című könyvben:

„Mindenki elismeri, hogy például az orchideák virágai különös képződmények sokaságát mutatják fel, amelyeket még pár éve is külön funkció nélküli morfológiai különbségeknek tartottak volna. Ma azonban tudjuk, hogy a lehető legnagyobb jelentőséggel rendelkeznek azzal kapcsolatban, hogy az illető fajokat a rovarok megtermékenyítsék, és ezért valószínűleg természetes kiválasztással keletkeztek. Nemrég senki sem hitte volna azt sem, hogy a két- és háromalakú fajoknál a porzók és a termők különböző hossza és elrendezése valamilyen haszonnal járhat, de ma már tudjuk, hogy ez is így van.”

  

A füzény (Lythrum) virágainak eltérő porzóhosszúsága.  A Darwin művéből származó grafikán oldalnézetben (a szirmoktól megfosztva), a színes fényképen pedig felülnézetben látszik egy-egy hosszú bibeszállal (a), közepes méretű bibeszállal (b) és rövid bibeszállal (c) rendelkező virág

Utóbbi témáról egy külön könyvet is írt The Different Forms of Flowers on Plants of the Same Species (Egyazon növényfaj virágainak különböző formáiról) címen, amely 1877-ben jelent meg. Az eltérő porzóhosszúság (heterostylia) néven ismertté vált jelenség több különböző növénycsoportban, a genetikai szempontból az utódokra nézve hátrányos önmegporzás elkerülése érdekében alakult ki, amelyet elsőként Darwin figyelt meg és ismertetett részletesen. Leírta, hogy a füzények (Lythrum) körében három különböző hosszúságú porzó és termő fordul elő, de egy egyeden mindig csak az adott termő hosszúságától különböző két porzó. Ezáltal a virágot látogató rovaroknak három különböző testtájára tapadhat a pollen, de a virág csak más példányról származó pollennel porzódhat meg. Ezáltal biztosítja a növény a genetikai szempontból előnyös idegenmegporzást. Hasonló mechanizmust figyelt meg a kankalinok körében is (Primula), de ott két különböző hosszúságú porzó és termő van. Egy kankalinvirág lehet rövid bibeszálú és ezesetben a porzók a pártacső felső részén erednek vagy hosszú bibeszálú és ekkor a porzók a pártacső alsó részén találhatók. Szintén említésre méltó az 1876-ban megjelent kötete a keresztező és önmegporzás hatásáról (The Effect of Cross and Self-Fertilisation in the Vegetable Kingdom) is.

Az orchideák mellett Darwint a növényvilág tagjai közül kétségkívül azok a fajok nyűgözték le leginkább, amelyek állatokat (főként ízeltlábúakat) képesek csapdába ejteni, megemészteni és hasznosítani testük anyagainak egy részét. A rovaremésztő növényekről írt könyve (Insectivorous Plants) 1875-ben jelent meg, amelyet a kúszónövények mozgásairól és életmódjáról írt The Movements and Habits of Climbing Plants című, 1877-ben írt műve követett.

 

Darwin egyik kedvence, a Vénusz légycsapója (Dionaea muscipula). Ezt a rovaremésztő növényt – sok más „húsevő” fajjal együtt – behatóan tanulmányozta. Csapdájának ereje és gyorsasága miatt azt írta róla: „egyike a legcsodálatosabbaknak a világon”

 

 Darwin részletesen ismertette a kereklevelű harmatfű nevű rovaremésztő növény leveleinek működését is

A növények mozgásjelenségei igencsak foglalkoztatták, erre a témakör valószínűleg kedvencei: az orchideák, a „húsevő” és a kúszó növények kapcsán figyelt fel. A növények mozgásképessége című könyve 1880-ban jelent meg és ebben számolt be egy a növényélettan terén roppant jelentős felfedezéséről. Francis fiával közösen a kanáriköles (Phalaris canariensis) csíranövényeinek pozitív geotropizmusát (a fény felé irányuló helyzetváltoztató mozgását) tanulmányozták. Megfigyelték, hogy a koleoptil (rügyhüvely a hajtáscsúcson) egyoldali megvilágítás hatására a fény felé görbül, de ha a koleoptil csúcsát letakarták a görbülés elmarad. A csíranövény alsó részeinek eltakarása viszont nem befolyásolja a fény felé görbülést. E megfigyelésekből arra lehet következtetni, hogy az árnyékos oldal intenzívebb megnyúlása valamely anyagnak a csúcsból lefelé történő aszimmetrikus szállításával magyarázható. Későbbi kutatások – köztük a magyar Paál Árpád kísérletei – tisztázták, hogy a fény felé görbülést a hajtáscsúcsban termelődő növényi növekedési hormon egyenlőtlen eloszlása okozza. Ez a később auxinnak elnevezett anyag serkenti a sejtek megnyúlását. Egyenlőtlen eloszlását – és emiatt a fény felé görbülést – az okozza, hogy a fénynek kitett oldalon az auxint bontani képes enzimek aktivitása megnövekszik, ezért az árnyékos oldalon nagyobb lesz az auxin koncentrációja és ennek az oldalnak intenzívebben nyúlnak meg a sejtjei. Az auxin az első megismert növényi hormon, amelynek felfedezését  jelentős mértékben segítették Darwin kísérletei.

 

Darwin magyarázattal szolgált a legkülönbözőbb kúszónövények kialakulására. Eszerint őseik valamely mozgási képesség eleinte haszontalan melléktermékével: enyhe, szabálytalan csavarodó mozgásokkal rendelkeztek, amelyeket – bizonyos élőhelyekhez való alkalmazkodás során – a természetes szelekció felerősített és kúszó mozgássá alakított.

Darwin nem tartotta saját magát botanikusnak, növénytani vizsgálódásait pihentető kedvtelésnek tekintette.  Hogy erről így vélekedett annak szerénységén kívül talán az lehet az oka, hogy a 19. század második felében a klasszikus botanikával foglalkozó kutatók egészen másként közelítettek a növényekhez, mint ő. Azt a tényt, hogy a növénytanban elért eredményei milyen jelentősek, mutatja például, hogy 1878-ban a párizsi Tudományos Akadémia kifejezetten botanikai tárgyú munkái elismeréseként választotta tagjává. Darwint azonban aligha sajátíthatja ki bármely szűkebb tudományterület magának, és természetesen a növénytan sem. Legjelentősebb eredményeit éppen annak köszönheti, hogy megfigyeléseit számos különböző tudományág eredményeit együttesen ismerve és alkalmazva értékelte, úgy, hogy túl tudott lépni egyes diszciplínák merev gondolkodási béklyóin.

Darwin komplex természetszemléletében a növények ugyanolyan alapvetően fontos – de nem kizárólagos – szerepet kaptak, mint a természetes életközösségekben, ahol élnek.

Ma van Kitaibel Pál halálának 197. évfordulója

205 évvel ezelőtt, 1817 december 13-án hunyt el Kitaibel Pál. Két nap múlva az egykori Váczi úti temetőben helyezték örök nyugalomra. Temetéséről a Magyar Kurir című napilap 1818. évi 52. számában tudósított: „Temetésén olly sok és nagy Méltóságú Uraságok vettek részt, hogy ha szinte a' boldogult, hasznos életének pályáján tett valóságos érdemei által meg nem mutatta volna is, hogy rendeltetésének megfelelni törekedett: tsak eltemettetésének ezen környülállása is megmutatná, mint kellyen ő róla ítélnünk.”

Kitaibel sírja a Nyugati pályaudvar építése során megsemmisült, mindazokével együtt, akiknek nem voltak már hozzátartozóik, hogy a földi maradványaik áthelyeztetéséről gondoskodhassanak ... Kitaibelnek özvegye által állíttatott síremléke latin nyelvű szövegét Schuster János (1829) szerencsére közzétette, és ennek köszönhetően közölhetjük magyar fordításával együtt:

Merito optimo P a u l o   K i t a i b e l chemiae et botanicae professori p. o. ad Reg. Scient. Univ. Hung. nat. 1757 febr. 3., dem. 1817 dec. 13. monumentum hocce posuit coniux relicta Elisabetha nata a Sarlay. Super tumulo excipe facta viri: Florae Hungaricae rariora promulgavit, soli patri naturam docuit, naiadumque revelavit arcana; non minus probitatae, modestia moribusque expressit animi decus. Gaude Hungaria, quae talem tulisti!

A legjobb férjnek, K i t a i b e l   P á lnak, a Magyar Királyi Tudományegyetem kémia- és botanika-professzorának, született 1757 febr. 3-án, meghalt 1817 dec. 13-án ezt a síremléket állíttatta hátrahagyott neje született Sarlay Erzsébet. Sírhalma fölött íme e férfiú tettei: Magyarország Flórájának ritkaságait felkutatta, szülőhazájának természetét ismertette, forrásvizeinek titkait felfedte; Nem különben derekassága, szerénysége és erkölcsössége lelke ékességéül szolgáltak. Örvendj Magyarország, hogy ilyen fiad lehetett!

Egyébként nem járt sokkal jobban Kitaibel nagymartoni szülőháza sem… A ház az 1960-as évek végéig állt: abban egy időben a település (ma Ausztria, Burgenland, Mattersburg) első postahivatala működött. Csupán néhány ábrázolása maradt fenn. Az egyik Kitaibel halálának centenáriumi ünnepsége után készült fénykép, amely megjelent Kárpáti (1958) cikkében, a másik pedig Sterbenz Károly 1967-ben készült grafikája amely Andrássy–Szabó–Szabó (2006: 22.) munkájában és Andrássy (2007: 85.) cikkében jelent meg. A két ábrázolás eltérő irányból nézve mutatja az épületet, amely kőből épült, tekintélyes kocsi- és gyalogos bejáróval is rendelkező ház volt, udvarán akkoriban jelentékeny méretű fával. A házban az 1950-es években fodrászüzlet működött; falán 1957-ben emléktáblát avattak, amely azonban a ház sajnálatos lebontását követően a helyi múzeum raktárába került.

Kitaibel szülőházának 1957-ben készült fényképe (MTM Tudománytörténeti Gyűjtemény)

Sterbenz Károly 1967-ben készült grafikája [Andrássy–Szabó–Szabó (2007) nyomán]

 

Mátyás Vilmos botanikus Kitaibel születésének 200. évfordulójára készíttetett ex librise (Andrássy Péter szívességéből)

Irodalom

Andrássy P. (2007): 250 éve született Kitaibel Pál. – Természet Világa 138(2): 84–85.

Andrássy P. – Szabó T. A. – Szabó R. (2006): Kitaibel Pál útinaplójából. Soproni út 1806. – Soproni Erdőkért Környezetkultúra Alapítvány, Sopron. 32 pp.

Kárpáti Z. (1958): Kitaibel Pál emlékének megünneplése. – Soproni Szemle 12(2): 155–161.

Molnár V. A. (2007): Kitaibel Pál élete és öröksége. – Kitaibel Kiadó, Biatorbágy. 216 pp. 

Schuster J. (1829): Vita Pauli Kitaibel. – Pestini. In: Hydrographica Hungariae; praemissa auctoris vita edidit Joannes Schuster. Pestini. pp.: V–LXVIII.

A struccharaszt felfedezése egy újság hasábjain

Boros Ádám (Budapest, 1900. nov. 19. – Budapest, 1973. jan. 2.) a XX. századi magyar flórakutatás kiemelkedő alakja és nemzetközi hírű bryológus. A budapesti tudományegyetemen 1922-ben szerzett tanári oklevelet. 1922–1960-ig különböző agrobotanikai kutatóintézetekben (Gyógynövénykísérleti Állomás, Vetőmagvizsgáló Intézet, Országos Fajtaminősítő Intézet, Agrobotanikai Intézet) dolgozott. 1957-től a biológiai tudományok doktora.

Gyűjtőútjain hazánk szinte valamennyi tájegységén megfordul, de a Kárpát-medence határainkon kívül eső részeit is kutatja. Belső-somogyi és nyírségi művei a hazai flóraművek előfutárai. Foglalkozott a homoki erdők; láperdők, zsombékosok; szikesek; lápok; löszfalak; árterek; jégbarlangok és barlang-szájadékok; hévizek; tavak; homokbányák és rizsföldek növényzetével is. Számtalan nagy jelentőségű florisztikai felfedezés fűződik a nevéhez. Még életében védetté nyilvánított, felbecsülhetetlen értékű növénygyűjteménye az országban a legnagyobb magángyűjtemény volt, a MTM Növénytára őrzi.

Boros Ádám nevéhez számtalan érdekes és fontos florisztikai felfedezés fűződik. Mind közül talán a struccharaszt hazai megtalálása a legszokatlanabb... 8 éves korától kezdve kísérte el anyai nagyapját és nagybátyját kirándulásaikra, többek között eljutott velük az Alpokba is. A növényekkel való ismerkedése is így kezdődött: a magashegyi kirándulások közben csodálkozott rá először a szépséges havasi növényekre. Egész életében lelkes turista volt, nemcsak sokat kirándult, de a „Turisták Lapja” című újságnak is rendszeres olvasója volt. 1938-ban e lapban jelent meg Kolacskovszky Lajos tollából az  „Erdőhorvátitól Göncig” című cikk.

 

Az útleírás egyik illusztrációja Gyarmos Gyula egy fekete-fehér fényképe volt, melyen Boros egy hazánkból akkoriban ismeretlen haraszt jellegzetes leveleit látta meg: a „lefényképezett páfránybozót oly híven adja a páfránysűrűséget alkotó növény képét, hogy abban minden növényismerő teljes biztossággal felismeri a struccharasztot”. 

 

Méteresre is megnövő, körben fejlődő levelei jellegzetes tölcsért formálnak.

 

Spórás levelei kisebbek, a levéltölcsér közepéből nőnek ki. A spórák éréskor ez a levél megbarnul.

A struccharaszt hegyvidéki patakok és folyók jellegzetes kísérőnövénye. A történelmi Magyarország területén előfordulása ismert volt, a Kárpátokban néhol nem számít ritkaságnak. Az első világháborút követően azonban a botanikusok nem tudták e növény előfordulásáról az ország területén. 

A Boros Ádám által egy újságcikk fényképe alapján az Eperjes-Tokaji-hegységben megtalált struccharaszt ma is szépen díszlik a Kemence-patak völgyének égerligeteiben.

 

Később az Északi-középhegység és a Nyugat-Dunántúl néhány további pontján is előkerült, sőt felbukkant Budapest mellett is. Elképzelhető, hogy utóbbi állománya kertből vadult ki, ugyanis napjainkban kedvelt dísznövény is. A Tisza mellett manapság előkerült példányait valószínűleg a folyó hozta magával az Északkeleti-Kárpátokból, ahol igen gyakori.

Egy nagy tudós dolgozószobája II.

2015-ben jelent meg a Kitaibel - egy magyar tudós élete című könyvem. A kötet borítóját a főszereplő elképzelt dolgozószobája díszíti. A rendelkezésre álló információk alapján megpróbáltram elképzelni, hogy milyen lehetett a jeles magyar botanikus szobája:

 

A színes megjelenítést (akvarell technikával) Heinczné Rási Katalin végezte. Ezúton is köszönet érte!

Ezt követően a kép némi digitális utómunkán esett át:

 

 

Emlékezés Felföldy Lajosra

Megjelent a tavaly elhunyt Felföldy Lajos életét és tevékenységét felidéző közleményünk a Kitaibelia című botanika-természetvédelmi folyóirat 22. évfolyam 1. számában. Az írásban az életrajzi adatok és a tudományos munkásság főbb állomásai és eredményei mellett igyekeztünk felidézni  Lajos bácsi feledhetetlenül eredeti, lázadó, életigenlő és iskolateremtő személyiségét is.

A megemlékezés letölthető innen.

Összefoglalás – Felföldy Lajos (1920–2016) magyar botanika és hidrobiológia egyik legsokoldalúbb és legeredetibb egyénisége volt. Pályáját Soó Rezső irányításával kezdte, 1938 és 1946 között aktívan részt vett a debreceni és 1941–1942 között a kolozsvári Tudományegyetem Növénytani Tanszékén folyó geobotanikai kutatásokban. Számos tudományterületen maradandót alkotott. A légszennyezésnek az epifiton zuzmókra gyakorolt hatását vizsgáló kutatásai (1942) világviszonylatban is az elsők közé tartoznak. A Raunkiaer-féle növényi életforma-rendszeren belül elkülönítette a kétévesek (Hemitherophyta) életforma-típusát az egyévesekétől (1942). Úttörő szerepet játszott Magyarországon a vadon élő növényfajok citológiai (kariológiai) vizsgálatában (1947–1949). Foglalkozott növényélettannal (1951–1959), vizekben folyó primer produkcióval és algatenyésztéssel (1958–1960). 1972-ban életre hívta és 1990-ig szerkesztette a Vízügyi Hidrobiológia sorozatot. Megalapozta a magyarországi vízminőség-védelmet, amely a mai napig meghatározza a magyar hidrobiológusok szemléletét. 14 és 89 éves kora között legalább tízezer herbáriumi lapot gyűjtött. Nyugdíjba vonulása után a MTM Növénytár és az ELTE Füvészkert herbáriumi anyagának rendezésével, revíziójával foglalkozott, aktívan részt vett az Új Magyar Füvészkönyv elkészítésének munkálataiban. Munkáira egyszerre jellemző a természet iránti mély tisztelet, az elméleti megalapozottság és a gyakorlatiasság.

Abstract – Lajos Felföldy (1920–2016) was one of the most versatile and open-minded Hungarian biologists. He began his scientific career as a student of Prof. Rezső Soó. Between 1938 and 1946 he participated in geobotanical studies in University of Debrecen and Kolozsvár (Cluj-Napoca, Romania). He contributed with important achievements to the development of several biological disciplines. His pioneering study on the effects of air pollution on epiphytic lichens (1942) was among the firsts in the world. He described Hemitherophyte life-form as a discrete unit within Raunkiaer's plant life-form system (1942). He was a pioneer in the cytological (caryological) study of wild vascular plant species in Hungary (1947–1949). His results regarding to primary production of freshwater algae and algal culture (1958–1960) were in leading edge. In 1972 he founded and until 1990 edited the Hungarian series entitled ‘Vízűgyi Hidrobiológia’. Books of this series aimed to publish identification keys of freshwater taxa. These books were proved to be decisive and useful tools for Hungarian hydrobiologists in biological classification of brooks, streams, rivers and different types of stagnant waters. Between 1934 and 2009 he collected more than ten thousand herbarium sheets. After his retirement, he dealt with the revision of the herbarium material of Department of Botany in Hungarian Natural History Museum and Botanical Garden of Eötvös University (Budapest). He participated in the preparation of the New Hungarian Herbal. His scientific work was characterised by deep humility for nature, which was founded on strong theoretical and practical background.

Hivatkozás:

Molnár V. A., Csányi B., Vidéki R., Bauer N., Dolánszky F., Papp V. G., Nótári K., Buczkó K., Gulyás P. & Virók V. (2017): Felföldy Lajos (1920–2016) / Lajos Felföldy: a prominent Hungarian botanist and hydrobiologist. – Kitaibelia 22(1): 3–25.

Méliusz Juhász Péter Herbáriumáról

A Debrecen Televízió Cívis Értéktár című, 2017. január 5-ei műsorának voltam vendége, ahol Méliusz Juhász Péter Herbárium az fáknak, füveknek nevekről... című könyve volt a téma.

Az adás megtekinthető az alábbi képre kattintva.

Felföldy Lajos (1920–2016)

96 éves korában elhunyt Felföldy Lajos, a 20. századi magyar botanika és hidrobiológia kiemelkedő jelentőségű alakja. Szakmai életútjának részletes méltatása terveink szerint a Kitaibelia folyóirat jövő évi első számában (Felföldy Lajos emlékszám) fog megjelenni. Jelen bejegyzésben igyekszem röviden felvázolni életét és felelevenítem néhány Vele kapcsolatos emlékemet.

Móron született 1920-ban. A természet gyermekkorától érdekelte, korán kezdett rovarokat és növényeket gyűjteni, de egyetemi tanulmányainak kezdetén még zoológusnak készült. Végül a debreceni Tudományegyetem Növénytani Tanszéken kezdett önálló kutatásokat, a Nagyerdő fatörzsein és ágain élő zuzmó- és mohaközösségeket vizsgálta (Felföldy 1941). A városi levegő hatása az epiphyton-zuzmóvegetációra Debrecenben című cikke (Felföldy 1942a) a világon másodikként dokumentálta a légszennyezésnek a zuzmókra gyakorolt hatását. Ezekben a korai években gyomnövény-közösségek 'szociológiai' vizsgálatával is foglalkozott (Felföldy 1942b, 1947a, 1947b). A második bécsi döntés után követte Soó Rezsőt a kolozsvári Tudományegyetemre és ott is szerzett doktori fokozatot. (Fél évvel doktorátusának megszerzése után Soó (1943: 140.) „legtehetségesebb, legambiciózusabb és saját dolgozataiban legeredetibb tanítványaim egyike”-ként jellemezte).

Debrecenbe történt – a történelem alakulása által előidézett – kényszerű visszatérését követően jelentette meg a Növényszociológia című tankönyvet (ez a mű részben Soó előadásain alapul és kiadása tulajdonképpen a tanítvány és mester között kialakult kisebb konfliktusnak köszönhető).

Magyarországra történt visszatérését követően az akadémia tihanyi biológiai kutatóintézetében (a „csiborpatkolóban”) dolgozott. A Tihanyi-félszigeten és a Balaton-felvidéken foglalkozott vegetáció-tanulmányokkal (Felföldy 1943, Kovács & Felföldy 1958, 1960), és bryológiával (Felföldy & Iharos 1947, Felföldy & Tóth 1956, Boros et al. 1958) is, de érdeklődése egyre inkább növényélettani témák (vízforgalom, szárazságtűrés, fotoszintézis, növényi produkció, cellulózbontás, növényi kataláz) irányába fordult (Felföldy 1952, 1956a, 1956b, 1960a, 1960b, Felföldy et al. 1956, Tóth & Felföldy 1954).

Ekkortájt foglalkozott kariológiával is (Felföldy 1947b, 1947c, Felföldy & Felföldy 1950), éppen akkoriban amikor hazánkban a liszenkoizmusnak megfelelően tagadták a kromoszómák és a gének létezését, azokat a nyugati reakcionista tudomány alaptalan dogmáinak beállítva. Lajos bácsi jóízűen mesélte, hogy budapesti „látogatói” is voltak Tihanyban, akik felhívták a figyelmét, hogy jobban tenné, ha nem a nem létező kromoszómákat számolgatná, hanem inkább ivartalan hibridek előállításán fáradozna. (Az „elvtársakat” nem zavarta az éleslátásban az, hogy a kromoszómák mikroszkópban láthatók voltak hiszen Liszenkó akadémikus írásai világosan leírták, hogy nem léteznek. Ennél sokkal fontosabb volt a növényi vegetatív hibridek előállítása, ami senkinek nem sikerült, de Micsurin tanaiból tudták, hogy azoknak „létezniük kell…”).

A tihanyi években munkatársaival többek között kidolgozta egysejtű algák tömeges és axénikus termesztésének technológiáját (F. Kalkó & Felföldy 1959, Felföldy 1962a, 1962b, 1964, Felföldy et al. 1964, Felföldy & Uherkovich 1965). Ezután a VITUKI-hoz (Vízügyi Tudományos Kutatóintézet) került. Saját elmondása alapján akkoriban a hidrobiológiának átfogó, magyar nyelvű forrása nem volt, ezért a nemzetközi szakirodalomban történt elmélyülést követően megírta a tudományterület mai napig is alapvető, A vizek környezettana címet viselő magyar nyelvű könyvét (Felföldy 1981). Emellett életre hívta és szerkesztette a Vízügyi Hidrobiológia sorozatot és ebben megírta a hazai cianobaktériumok, a zöldalgák Desmidiales rendje és a zöldalgák Phytomonadina csoportja valamint a hínárnövények határozóit (Felföldy 1972, 1981, 1985, 1990). Szakmai igényességét és esztétikai érzéket egyaránt jól illusztrálják ezek a kötetek, amelyekről kevesen tudják, hogy azoknak nyomdakész kéziratait önmaga állította elő mechanikus írógéppel (!).

Nyugdíjba vonulása után visszatért a botanikához, herbarizált és bejárt a Növénytár Herbarium Carpato-Pannonicum gyűjteményébe és az anyagot revideálta és vármegyék szerint rendezte. Munkáját később az ELTE Füvészkertjének herbáriumában folytatta.

1995 táján, a Magyar Természettudományi Múzeum Növénytárában ismerkedtem meg Vele. Az ezt követő években néhányszor volt szerencsém eljutni Vele terepre. Különösen emlékezetesek számomra a soproni, bátorligeti és nyirádi terepi sásismereti kurzusok (ezzel kapcsolatban lásd még: a Sás-határozó címet viselő Kitaibelia-számot) valamint a Bodrogközben eltöltött napok. Ezeken a kirándulásokon tucatnyi (akkoriban) fiatal botanikus csüngött Lajos bácsi szavain, esténként pedig – nem ritkán vörösbor mellett – hallottunk Tőle kalandos életútjáról, a régi debreceni és tihanyi évekről, különösen Soó Rezsőhöz fűződő kapcsolatáról. E történetek közül nem egy megjelent (Felföldy 2000), és a világhálón is olvasható (különösen ajánlom a 76. oldaltól kezdődő részeket). (Megjegyzem: Lajos bácsi olyan hatással volt ránk, hogy az Általa annyira kedvelt, de a mi nemzedékünk által már alig ismert Paskievics-tarokk szabályait is megtanultuk. Ennek köszönhetően volt szerencsém tarokkozni is Lajos bácsival. Majdnem el is fogta egy XXI-esemet…)

Legendásan öntörvényű ember volt, nehezen lehetett rávenni, hogy hivatalos tudományos (akadémiai) eseményeken részt vegyen, de arra például könnyen ráállt, hogy közös kirándulást tegyünk a Szigetközbe és próbáljuk megtalálni a kúszó zellert. Amikor 1998-ban megtaláltuk a magyar látonyát és ezt elmondtuk Neki, hamarosan megérkezett Debrecenbe, és Vidéki Róberttel kalauzoltuk a pocsaji lelőhelyre. Szerencsére Robi akkor néhány örökbecsű képet is készített Róla, amelyek közül egyet itt közreadok. E képen is látható Lajos bácsi arcán az az őszinte öröm és lelkesedés, amellyel a növények és a herbáriumi gyűjtés eltöltötték.

Felföldy Lajos 1998-ban Pocsajon, az „újrafelfedezett”  magyar látonya lelőhelyén (Vidéki Róbert felvétele)

Egyéniségének legjellegzetesebb vonásaiként - szakmai sokoldalúsága, eredetisége és kreativitása mellett -, karakán, szókimondó karakterére és a magyar szakmai nyelv iránt érzett harcos kiállására emlékszem leginkább.

Ui. jelen bejegyzés megírását jelentős mértékben inspirálta az egyik Tőle kapott levél búcsúzása:

  

Idézett irodalom

Boros Á. – Felföldy L. – Vajda L. (1958): A Tihanyi-félsziget mohaflórája. – Annales Instituti Biologici (Tihany) Hungaricae Academiae Scientiarum 25: 293-302.

Dévai I. – Felföldy L. – Wittner I. – Plósz S. (1988): Detection of phosphine: new aspects of the phosphorus cycle in the hydrosphere. – Nature 333: 343–345.

F. Kalkó Zs. - Felföldy L. (1959): Notes on the method for preparing bacteria-free cultures of green algae by ultra-violet irradiation. – Annales Instituti Biologici (Tihany) Hungaricae Academiae Scientiarum 26: 343-347.

Felföldy L. (1941): A debreceni Nagyerdő epiphyta vegetációja. – Acta Geobotanica Hungarica 4(1): 35-73.

Felföldy L. (1942a): A városi levegő hatása az epiphyton-zuzmóvegetációra Debrecenben . – Acta Geobotanica Hungarica 4(2): 332-349. +1 tábla.

Felföldy L. (1942b): Szociológiai vizsgálatok a pannóniai flóraterület gyomvegetációján. – Acta Geobotanica Hungarica 5: 87–140.

Felföldy L. (1943): Vegetáció tanulmányok a Tihanyi félsziget északi partvonalán. – A Magyar Biológiai Kutatóintézet Munkái 15: 42-74.Felföldy L. (1947a): Növényszociológiai és oikológiai vizsgálatok nyírségi akácosban. – Étude phytosociologique et écologique d’une forêt de robiniers dans les environs de Nyírség, en Hongrie. – Erdészeti kísérletek 47(1–4): 59-86.

Felföldy L. (1947b): Soziologisch-cytogeographische Untersuchungen über die pannonische Ruderalvegetation. Archiva Biologica Hungarica – Magyar Biológiai Kutatóintézet Munkái 17: 104-130.

Felföldy L. (1947c): Néhány hazai fűfajta természetes polyploid alakja. – Kisérletügyi közlemények 47–49(1): 11-16.

Felföldy L. (1952): Kísérleti eredmények a növények szárazságtűrésével kapcsolatban A Magyar Tudományos Akadémia Biológiai és Agrártudományi Osztályának közleményei 3(3-4): 463-474.

Felföldy L. (1956a): Összefüggés a növények vízforgalom típusa és gázcserenyílásaik mozgásának napi ritmusa közt. – Annales Instituti Biologici (Tihany) Hungaricae Academiae Scientiarum 24: 289-295.

Felföldy L. (1956b): Összehasonlító élettani kísérletek növények transpirációja és vízmegtartó képessége közt. – Botanikai közlemények 46(3-4): 179-187.

Felföldy L. (1960a): Apparent photosynthesis of Potamogeton perfoliatus L. in different depths of Lake Balaton. – Annales Instituti Biologici (Tihany) Hungaricae Academiae Scientiarum 27: 201-208.

Felföldy L. (1960b): Comparative studies on photosynthesis in different Scenedesmus strains. – Acta botanica Hungarica 6(1-2): 1-13.

Felföldy L. (1962): Further experiments with algal cultures for determining some properties of water of Lake Balaton. – Annales Instituti Biologici (Tihany) Hungaricae Academiae Scientiarum 29: 85-93.

Felföldy L. (1964): Experiments to select strains for algal mass culture. – Annales Instituti Biologici (Tihany) Hungaricae Academiae Scientiarum 31: 177-184.

Felföldy L. (1972): A kékalgák (Cyanophyta) kishatározója. – Felföldy L. (ed.): Vízügyi Hidrobiológia 1. VIZDOK, Budapest, 256 pp.

Felföldy L. (1981). A vizek környezettana. Mezőgazdasági Kiadó.

Felföldy L. (1985): A zöldalgák Phytomonadina csoportjának kishatározója. – In: Felföldy L. (ed.): Vízügyi Hidrobiológia 14, VIZDOK, Budapest, 162 pp.

Felföldy L. (1990): Hínárhatározó. – Felföldy L. (ed.): Vízügyi Hidrobiológia 14. VIZDOK, Budapest, 144 pp.

Felföldy L. – Iharos A. (1947): A mohaszövetkezetek és a Tardigrada-fauna közti összefüggés a Tihanyi-félsziget északi partvonalán – Borbásia 7(1-10): 31–38.

Felföldy L. – Petricskó M. - F. Kalkó Zs. (1956): Az anyagcsere szerepe a napraforgó sziklevél vízforgalmának kialakításában. – Annales Instituti Biologici (Tihany) Hungaricae Academiae Scientiarum 24: 323-333.

Felföldy L. – Szabó E. - Tóth L. (1964): Kétköbméteres algatermesztő berendezés Tihanyban –. – Annales Instituti Biologici (Tihany) Hungaricae Academiae Scientiarum 31: 185-222.

Felföldy L. – Tóth L. (1956): Fontinalis antipyretica és F. hypnoides a Balatonban. – Annales Instituti Biologici (Tihany) Hungaricae Academiae Scientiarum 24: 335–344.

Felföldy L. – Uherkovich G. (1965): Cultivation of the green algal strain 5618. Scenedesmus obtusiusculus in artificial sea water. – Annales Instituti Biologici (Tihany) Hungaricae Academiae Scientiarum 32: 255-264. +1 tábla.

Felföldy L. J. M. & Felföldy M. M. (1950): Comparative study on the physiology of natural polyploids. I. The influence of various hydrogen ionconcentrations upon the growth and productivity of Puccinellia distans 2n–42, and P. limosa 2n–28. – Annales Instituti Biologiae Pervestigandae Hungarici 19: 123-133.

Kovács M. – Felföldy L. (1958): Vegetáció-tanulmányok az aszófői Séd mentén.. – Annales Instituti Biologici (Tihany) Hungaricae Academiae Scientiarum 1958. 25: 137-163.

Kovács M. & Felföldy L. (1960): Vegetáció-tanulmányok a Pécsely-patak mentén. – Annales Instituti Biologici (Tihany) Hungaricae Academiae Scientiarum 27: 75-83.

Soó R. (1943): Megjegyzések Felföldy L. Növényszociológiájához. – Scripta Botanica Musei Transsilvanici 2: 138–140.

Tóth L. & Felföldy L. (1954): Ozmotikus érték meghatározása új plazmometrikus módszerrel. – Annales Instituti Biologici (Tihany) Hungaricae Academiae Scientiarum 23: 199-207.