A fa, amelyből tavasszal inni lehetett

A nyírfa a magyar népi kultúrában

A nyírfa egyike legismertebb fáinknak, amelyet manapság legiknább parkokból és kertekből ismerünk. Régebben azonban kora tavasszal ittak a nedvéből, kérgét tűzgyújtáshoz és világításhoz használták, vesszőiből seprűt kötöttek, fájából szerszámokat faragtak, zöld ágait pedig ünnepi és bajelhárító szokásokban alkalmazták. A nyír egyetlen élőlényben kapcsolta össze az italt, a tüzet, a házi munkát, a gyógyítást és a szimbolikus gondolkodást.

A magyar néprajzi és ethnobotanikai adatok különösen gazdagok Erdélyből: Székelyföldről, Gyimesből, a Homoród mentéről és az Úz-völgyéből. A Papp Nóra és munkatársai által 2007 és 2012 között végzett kutatás hat faluban 123 adatközlő tudását rögzítette. Ez a kutatás azért is fontos, mert még élő emlékezetből írta le a nyírfacsapolást, a seprűkötést, a házi gyógyítást és a szokásokat, miközben már jól láthatóvá vált a tudás gyors visszaszorulása (Papp et al. 2014).

A bibircses nyír: fehér kéreg, rugalmas vessző

Bibircses nyír

A bibircses nyír (Betula pendula Roth) fiatal hajtásain apró gyantás bibircsek láthatók; magyar neve innen ered. Fénykedvelő pionír fafaj: bolygatott, nyílt területeken gyorsan megtelepszik. Papírszerűen leváló kérgének fehér színét nagy részben a betulin adja. A kéreg gyantás anyagai miatt nehezen nedvesedik át, és könnyen meggyullad - e két tulajdonság magyarázza számos régi használatát.

A nyír szó régi eleme a magyar növénynév-kincsnek. A nyírvíz gyűjtése egész Észak- és Kelet-Európában ismert volt; a magyar gyakorlatot ezért egyszerre kell saját táji hagyományként és egy nagyobb eurázsiai tudáskör részeként szemlélni. A hasonlóság önmagában nem bizonyítja, hogy minden részlet változatlanul a honfoglalás előtti időből maradt volna fenn, de a szokás nagy földrajzi kiterjedése és régi leírásai kétségtelenek (Gunda 1966, 1981; Svanberg et al. 2012). 

A molyhos vagy lápi nyír (Betula pubescens) meglehetősen hasonló megjelensű, de igen ritka veszélyeztetett fajunk

„Édes virics foly a fából”

A nyír legkülönösebb ajándéka tavasszal vált hozzáférhetővé. A lombfakadás előtti hetekben a gyökérnyomás nagy mennyiségű vizet és benne oldott ásványi anyagokat, valamint kevés cukrot hajt a törzsben felfelé. Ha ilyenkor a kérget és a szíjácsot megvágták vagy megfúrták, tiszta, enyhén édeskés folyadék csordult a sebből. Ezt nevezték nyírvíznek, nyírlének, viricsnek vagy nyiricsnek; egyes vidékeken boza, csiger, illetve román eredetű musztereáca néven is említették (Györffy 1937; Gunda 1981; Papp et al. 2014).

A csapolásnak több helyi módja volt. A törzsön baltával sekély vájatot ejtettek, vagy fúróval lyukat készítettek, majd a nedvet fa- vagy fémcsatornán edénybe vezették. A vályúcskát a néprajzi leírások göbü, göbéc vagy hajk néven is említik. Gyimesben vas- vagy rézcsövet használtak, a folyadék pedig cserépedénybe, az úgynevezett csiporba csöpögött. A gyűjtés végeztével a sebet sárral vagy agyaggal tapasztották be. A gondos lezárás arra utal, hogy a fát nem egyszeri zsákmánynak, hanem újra használható erőforrásnak tekintették (Papp et al. 2014).

A nyírvíz nem csupán erdei frissítő volt. II. Rákóczi Ferenc 1706-ban kelt levelében említi, hogy nyírvizet ivott; 1707-ből Debrecenből is ismert rá adat. A 19. században több helyen piacra vitték. Kiss Lajos a Nyírségből olyan gyűjtést írt le, amelyben a tavaszi viricselés társas eseménnyé vált: az emberek együtt jártak ki az erdőre, és a csorgó lé mellett énekeltek, beszélgettek (Kiss 1929; Gunda 1981).

"Édös virics foly a fából,

Jer ki rózsám a házból,

Én bemennék, de az anyád

Tudom, hogy haragszik reám."

Leggyakrabban frissen itták, de erjesztették is, sőt helyenként ecethez, italokhoz vagy befőzéshez használták. Hosszú főzéssel sűrítmény, illetve szirupszerű anyag is készülhetett belőle, bár ehhez sok nyírvíz és sok tüzelő kellett. A Kárpát-medencei adatok szerint a viricset üdítőnek, tavaszi erősítőnek és gyógyszernek egyaránt tartották. A népi gyógyászatban többek között vesebajra, tüdőpanaszra, gyomorbántalomra, sárgaságra, köszvényre és bőrápolásra említették. Ezek történeti javallatok; hatásosságuk nem azonos a korszerű klinikai bizonyítottsággal (Gunda 1981; Svanberg et al. 2012).

A fehér kéreg, amely még nedvesen is lángra kap

A nyírkéreg a fa egyik legértékesebb része volt. Vékony rétegei könnyen leválnak, gyantás összetevőik miatt pedig gyorsan tüzet fognak. A néprajzi források közvetlenül adatolják a nyírkéreg világító- és tűzgyújtó szerepét; ebből jól érthető, miért lehetett gyakorlati gyújtós ott is, ahol ezt a használatot nem külön szóval jegyezték fel. A kérget nem szükséges friss, élő fáról lehántani: az elhalt ágakról és kidőlt törzsekről is gyűjthető.

Erdélyben éjszakai pisztrángfogáskor tidónak nevezett nyírfakéreg-fáklyával világították meg a patakot. A Szent Iván-éji tüzek és fáklyák helyi elnevezései között a lobogó, lobbogató, bédó és huszigyárgya is előfordul. A kéreg erős, feltűnő lángja egyszerre szolgálta a munkát és az ünnepi látványt (Papp et al. 2014; Magyar Néprajzi Lexikon: fakéreg).

A fakéreg általában a paraszti háztartás „természetes csomagolóanyaga” is volt. A Magyar Néprajzi Lexikon kászu néven említi a kéregből hajlított edényeket; készülhetett belőle sótartó, kisebb doboz, kosár, tölcsér és más alkalmi edény. A magasabb hegyvidékeken kéregkürt, méhészkedésben pedig kéregből formált bodon is előfordult. Nem minden ilyen tárgy készült kizárólag nyírból, de a nyír papírszerű, víztaszító kérge különösen alkalmas volt hajlításra, rétegezésre és burkolásra (Magyar Néprajzi Lexikon: fakéreg; Fráter 2021).

A kéreg és a fa festő- és cserzőanyagként is számításba jött. Az efféle használatoknál azonban fontos a pontosság: a „nyírfa” néven említett anyag lehetett kéreg, levél vagy vessző, és a kapott szín a páctól, az edénytől és az alkalmazott eljárástól is függött. Az általános festőnövény-ismeretet ezért mindig a konkrét helyi adattal együtt érdemes értelmezni.

Seprű, mustszűrő és szerszám

A hosszú, vékony nyírvessző egyszerre hajlékony és szívós. Ebből adódott a legközismertebb tárgy, a nyírseprű. A Homoród mentén két formáját is leírták. Az egyikhez nagyjából tizenöt hosszú vesszőt fogtak össze, majd mogyorókéregből hasított kávával kötötték meg. A csutakseprű rövidebb, sűrűbb vesszőcsomó volt, amelyet vastagabb ágra erősítettek. A seprűkötés nemcsak házi szükségletet elégített ki: egyes családoknak kiegészítő jövedelmet is adott (Papp et al. 2014).

Nyarfaseprű kötése a debreceni zsibvásárban (2018) és az elkészült seprű.

A söprésen túl a vessző szűrőanyagként is szolgált. A hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum néprajzi gyűjteményében nyírfavesszőből kötött mustszűrő található. Az egyszerű eszközt a szőlő feldolgozásakor használták: a vesszőfonat visszatartotta a nagyobb növényi részeket, miközben a lé átfolyhatott rajta.

A nyír fája könnyen megmunkálható, mégis kellően szívós. Készítettek belőle villát, lapátot, szerszámnyelet, a szekér kisebb alkatrészeit és különféle házi eszközöket. Gyergyóban nyírfagúzzsal is összefogták a tutaj fáit: a megcsavart fiatal törzs vagy vessző ott kötélként működött, ahol vas és gyári kötözőanyag nem állt kéznél (Tarisznyás 1978; Papp et al. 2014).

Levéllel töltött nadrág

A nyír levele a népi gyógyászatban különös szerepet kapott. Gyimesben és az Úz-völgyében a friss leveleket ágyba terítették, zsákba tömték, vagy akár a nadrágszárat töltötték meg velük. A beteg ráfeküdt, illetve magán viselte a leveleket, hogy erősen megizzadjon. Ezt reumás és ízületi panaszok ellen alkalmazták. Az adatközlők ugyanakkor arra is figyelmeztettek, hogy a nagyfokú izzasztás a gyenge embert kimerítheti - ritka, de fontos példája annak, hogy a hagyományos tudás a veszélyt is számon tartotta (Papp et al. 2014).

A levelet teaként is itták, és fürdőhöz, borogatáshoz vagy sebek kezeléséhez használták. A második világháborús fogság emlékei között nyírfakéreg sebborításáról is fennmaradt adat. A modern gyógynövénytan a nyírfalevelet önálló drogként tartja számon, de ez nem jelenti az összes régi javallat automatikus igazolását. A népi gyógyászat leírása és a mai bizonyítékokon alapuló alkalmazás két külön kérdés.

Zöld ág a ház előtt

A nyír nemcsak nyersanyag, hanem jel is volt. Szent György napja körül, amikor a hiedelem szerint a természet és a láthatatlan erők különösen mozgékonyak, egyes helyeken nyírseprűvel háromszor megkerülték a házat, hogy a kígyót, békát és más nem kívánt állatot távol tartsák. Az Úz-völgyében a seprű nappali és éjszakai elhelyezéséhez is védő jelentést kapcsoltak (Papp et al. 2014).

Csíksomlyón a megszentelt nyírágat hazavitték, és vihar idején egy darabját imádság kíséretében elégették. A füst és a szentelt ág a ház oltalmát szolgálta. A zöld nyírág ünnepi díszként is megjelent: kereszteket, hidakat, templomokat és lakodalmi helyszíneket ékesítettek vele. Menyasszonyt és vőlegényt jelölő ágként, illetve május elsején a hajadon lányoknak állított zöldágként is előfordult. A friss lomb itt az élet, a megújulás és a közösségi elismerés látható jele lett (Papp et al. 2014).

A nyírág bajelhárító szerepe beleillik a magyar zöldág-hagyomány tágabb körébe. A zöld, eleven növény erejét a közösség átvihetőnek gondolta a házra, az állatra vagy az emberre. A felhasználás értelme ezért nem a nyír valamely mérhető fizikai tulajdonságából fakadt, hanem abból a jelképes rendből, amelyben az új lomb maga volt az élet és az oltalom.

Az eltűnő tudás emlékei

A nyírfa régi használatai jól mutatják, mennyire sokrétű volt a tájban élő ember növényismerete. Ugyanaz a fa adott tavaszi italt, gyújtóst, fáklyát, edényt, seprűt, szűrőt, szerszámot, gyógynövényt és ünnepi ágat. Ezek a szerepek nem különálló „praktikák” voltak: egy gazdálkodási és gondolkodási rendszer részei, amelyben az anyag tulajdonságát, az évszakot és a szokást együtt ismerték.

Papp Nóra és munkatársai 123 megkérdezettje közül már csak nyolcan tudták gyakorlatban is megmutatni a nyírfa megcsapolását. A gyári seprű, a műanyag edény, a villanyvilágítás és a bolti ital olcsóbbá és egyszerűbbé tette az életet, közben viszont feleslegessé tette a helyi növényismeret nagy részét. A fa megmaradt az erdőszélen; az a tudás azonban, amely egyetlen pillantásból felismerte benne az italt, a fényt, a kötelet és az oltalmat, már csak töredékesen öröklődik tovább.

Ezért fontosak a régi néprajzi leírások és a közelmúlt ethnobotanikai gyűjtései. Nem azért, hogy minden egykori eljárást változtatás nélkül visszahozzunk, hanem hogy értsük: a magyar falusi kultúrában a növények nem háttérként álltak az ember körül. Nevük, anyaguk, ízük, évszakuk és történetük volt - és mindegyikhez cselekvés kapcsolódott.

Irodalom

Fráter E. (2021): Miből készül? Növényi eredetű tárgyaink nyomában. Scolar Kiadó, Budapest, 328 pp. https://botanikuskert.hu/product/mibol-keszul-novenyi-eredetu-targyaink-nyomaban/

Gunda B. (1966): Ethnographica Carpathica. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Gunda B. (1981): Nyírvíz. In: Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon IV. Né-Szé. Akadémiai Kiadó, Budapest. p.: 62. https://mek.oszk.hu/02100/02115/

Györffy I. (1937): Viricselés a Székelyföldön. Ethnographia 48(2-3): 205-220.

Kiss L. (1929): A nyírvíz. A Földgömb 1: 1-6. https://www.antikvarium.hu/konyv/kiss-lajos-baktay-ervin-a-foldgomb-1930-1-3-650547-0

Magyar Néprajzi Lexikon: fakéreg. In: Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon. Akadémiai Kiadó, Budapest. https://mek.oszk.hu/02100/02115/html/2-23.html

Paládi-Kovács A. (főszerk.) (2001): Magyar Néprajz II. Gazdálkodás. Akadémiai Kiadó, Budapest. https://mek.oszk.hu/02100/02152/html/02/4.html

Papp N., Czégényi D., Hegedűs A., Morschhauser T., Quave C. L., Cianfaglione K. & Pieroni A. (2014): The uses of Betula pendula Roth among Hungarian Csángós and Székelys in Transylvania, Romania. Acta Societatis Botanicorum Poloniae 83(2): 113–122. https://doi.org/10.5586/asbp.2014.011

Péntek J. - Szabó A. (1985): Ember és növényvilág. Kalotaszeg növényzete és népi növényismerete. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest.

Svanberg, I., Sõukand, R., Łuczaj, Ł., Kalle, R., Zyryanova, O., Dénes, A., Papp, N., Nedelcheva, A., Šeškauskaitė, D., Kołodziejska-Degórska, I., Kolosova, V. (2012): Uses of tree saps in northern and eastern parts of Europe. Acta Societatis Botanicorum Poloniae 81(4): 343-357. https://doi.org/10.5586/asbp.2012.036

Tarisznyás M. (1978): A gyűjtögető gazdálkodás hagyományai Gyergyóban. In: Kós K. & Faragó J. (szerk.): Népismereti dolgozatok. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest. pp.: 25-33.