Nagy magyar botanikusok 30.

  

Felföldy Lajos (1920–2016) botanikus, hidrobiológus és algológus a vízi növényzet és a vizek élővilágának jelentős kutatója volt. Munkássága legnagyobbrészt tavakhoz, folyókhoz, nádasokhoz, hínárnövényzethez és mikroszkopikus algákhoz kapcsolódott. A vízi növények nemcsak szépek vagy különlegesek, hanem sokat elárulnak a vizek állapotáról, tisztaságáról és ökológiai működéséről. Felföldy kutatásai segítették a hazai hidrobotanika, vízminőség-vizsgálat és vízi ökológiai szemlélet fejlődését. Szenvedélyes florista volt, a növénygyűjtést és a herbáriumi revíziót nyugdíjba vonulása után is évtizedeken át folytatta.

 

További olvasnivaló.

 

Nagy magyar botanikusok 29.

 

Priszter Szaniszló (1917–2011) botanikus, taxonómus és növénynevekkel foglalkozó kutató a magyar növénytani nevezéktan egyik fontos alakja volt. Munkái a vadon élő, termesztett és behurcolt növények pontos megnevezéséhez, rendszerezéséhez és közérthető használatához kapcsolódtak. Különösen sokat tett azért, hogy a magyar növénynevek, a tudományos latin nevek és a kertészeti vagy mezőgazdasági használat között világos kapcsolat legyen. Foglalkozott gyomflórával, kultúrnövényekkel és idegenhonos fajokkal is. Jelentősége abban áll, hogy a növények elnevezésének látszólag száraz területét a pontos tudományos kommunikáció és a gyakorlati növényismeret alapjává tette.

 

További olvasnivaló.

 

Nagy magyar botanikusok 28.

Gunda Béla, mint etnobotanikus

Gunda Béla (1911–1994) magyar etnográfus, akadémikus érdeklődése nem elsősorban etnobotanikai volt, de munkássága nagyon figyelemreméltó ezen a területen is. Azt (is) vizsgálta, hogy a növények miként épülnek be a paraszti gazdálkodásba, táplálkozásba, állattartásba, gyógyításba, hiedelemvilágba és technikába. Konkrét témái közé tartozott a vadon termő tápláléknövények gyűjtése és fogyasztása, különösen az ínségtáplálkozás és az alkalmi erdei-mezei csemegék köre; a későbbi összefoglalók Gunda munkáit a Kárpát-medencei vadnövényhasználat fontos néprajzi forrásai között tartják számon. Foglalkozott a vad növények kertbe vonásával, vagyis azzal az átmeneti zónával, ahol a gyűjtögetés, a ház körüli tartás és a termesztés kezdetei összekapcsolódnak; ide illenek a kertekben tartott, eredetileg vadon élő gyógy- vagy mágikus növények, például a hunyorfélék használatáról szóló adatok is. Külön témaként vizsgálta a mérgező vagy bódító hatású növényekkel történő halászatot, a halbódító, halétető, halmaszlag jellegű növényi anyagokat, illetve ezek balkáni, mediterrán és kelet-európai párhuzamait; ezzel a növényi mérgek népi technológiáját a gazdasági néprajz részévé tette. Fontosak voltak számára a tejoltó növények is: 1967-es „Tejoltó növények a Kárpátokban” című tanulmánya a növényi eredetű oltóanyagok pásztorkultúrában és tejfeldolgozásban betöltött szerepét tárgyalta. Érintette a népi gyógyászatot, az állatgyógyászati növényhasználatot, a tályoggyökér, hunyor, gyanta, tapló és más növényi vagy gombás anyagok praktikus és mágikus alkalmazását. Foglalkozott népi növénynevekkel is, de nem nyelvészeti öncélból: a neveket a használat, a hiedelem, a táji ismeret és a népi osztályozás nyomaiként kezelte. Összességében Gunda témái a vadnövény-gyűjtés, népi táplálkozás, halbódító és mérgező növények, tejoltók, gyógy- és állatgyógyászati növények, kertekbe vont vad fajok, növénynevek, növényi hiedelmek és a növénytermesztés kulturális kezdetei köré rendezhetők; munkásságának jelentősége abban áll, hogy ezeket nem elszigetelt adatként, hanem tájhasználati, történeti és kulturális rendszerként értelmezte.

Nagy magyar botanikusok 27.

 

Soó Rezső (1903–1980) botanikus, növényföldrajzos, rendszertanász és vegetációkutató a 20. századi magyar botanika egyik legnagyobb hatású alakja volt. Munkássága a magyar flóra, a növénytársulások és a növényföldrajzi összefüggések vizsgálatára épült. Nemcsak azt írta le, milyen fajok élnek egy területen, hanem azt is, hogyan alkotnak társulásokat, milyen környezeti feltételek között fordulnak elő, és hogyan rajzolják ki Magyarország növényzeti képét. Nagy összefoglaló művei hosszú időre meghatározták a hazai növényrendszertani, florisztikai és cönológiai gondolkodást. Tanítványok egész sorát (csak a legismertebbeket említve: Máthé Imre, Felföldy Lajos, Ubrizsy Gábor, Simon Tibor, Jakucs Pál, Juhász-Nagy Pál) nevelte, akik jelentősége napjainkig is kisugárzik.

 

További olvasnivaló.

 

Nagy magyar botanikusok 26.

Boros Ádám (1900–1973) botanikus, briológus, flórakutató és agrobotanikus a magyar mohakutatás és terepi növényismeret egyik kiemelkedő alakja volt. Különösen sokat foglalkozott mohákkal, de a virágos növények, a gyomok és a mezőgazdasági növényzet kutatásában is jelentős munkát végzett. Hatalmas terepi tapasztalata és naplói miatt munkái ma is értékes források a magyar flóra és táj változásainak megértéséhez. Nemcsak ritka növényeket keresett, hanem azt is figyelte, hogyan alakul át a növényzet a művelés, a legeltetés, a vízrendezés vagy más emberi hatások következtében. Jelentősége abban áll, hogy a mohák apró világát, a tájhasználatot és a gyakorlati növényismeretet egyaránt komolyan vette.

 További olvasnivaló.

 

Nagy magyar botanikusok 25.

Kol Erzsébet (1897–1980) algológus és kriobiológus a hóban és jégben élő mikroszkopikus algák nemzetközileg is jelentős kutatója volt. Olyan apró élőlényeket vizsgált, amelyek szélsőséges környezetekben, például havas felszíneken, gleccsereken és hideg vizekben élnek. Ezek az algák gyakran színezhetik is a havat, és fontos szerepet játszanak a hideg élőhelyek parányi ökoszisztémáiban. Kol Erzsébet munkája különlegessé tette a magyar botanikát, mert a növények és algák világát a megszokott erdőkön, réteken és tavakon túl, a jég és hó élővilágáig terjesztette ki. Jelentősége abban áll, hogy a szélsőséges élőhelyek láthatatlanul apró algavilágát pontos tudományos kutatás tárgyává tette.

 További olvasnivaló.

 

Nagy magyar botanikusok 24.

Andreánszky Gábor (1895–1967) botanikus és paleobotanikus a régi földtörténeti korok növényvilágának jelentős kutatója volt. Fosszilis levelek, termések és más növénymaradványok alapján vizsgálta, milyen lehetett a múltbeli tájak növényzete és éghajlata. Munkássága azért különösen fontos, mert a megkövesedett növények nemcsak fajokról mesélnek, hanem arról is, hogyan változott a Föld klímája és élővilága. Kutatásai a paleobotanikát összekapcsolták a növényföldrajzzal és a vegetációtörténettel. Jelentősége abban áll, hogy a növények múltját a tájak és éghajlatok változásának történeteként értelmezte.

 

További olvasnivaló.

 

Nagy magyar botanikusok 23.

Greguss Pál (1889–1984) botanikus, növényanatómus és paleobotanikus a növényi szövetek, különösen a fák szerkezetének kiemelkedő kutatója volt. Munkáiban a mai fák és a megkövesedett növényi maradványok belső felépítését vizsgálta, gyakran mikroszkóppal. A faanyag évgyűrűi, edényei és sejtjei alapján következtetni lehet a növény rokonságára, működésére és múltbeli környezetére. Greguss kutatásai így összekapcsolták a növényanatómiát, a faanyagismeretet és a földtörténeti növényvilág vizsgálatát. Jelentősége abban áll, hogy megmutatta: a fa belső szerkezete nemcsak anyag, hanem a növény múltjának és rokonságának tudományos forrása.

További olvasnivaló.

Nagy magyar botanikusok 22.

Jávorka Sándor (1883–1961) botanikus, növényrendszertanász és flórakutató a magyar növénytan egyik legismertebb alakja volt. Legfontosabb munkái a magyar flóra feltárásához, a növények pontos meghatározásához és a növényhatározók készítéséhez kapcsolódnak. A történelmi Magyarország hajtásos növényvilágát bemutató Magyar flóra című határozókönyve mérföldkő a hazai botanikában, a későbbi határozók is jórészt ezen alapultak, amelyek nemzedékek számára tették lehetővé, hogy a vadon élő növényeket tudományos alapossággal azonosítsák. Csapody Verával (1890–1985) évtizedeken kersztül folytatott közös munkájuk eredményeként létrejött növényábrázolások különösen sokat segítettek a növénytan tanításában és népszerűsítésében.

További olvasnivaló.

Nagy magyar botanikusok 21.

Gombocz Endre (1882–1945) botanikus, muzeológus és tudománytörténész a magyar botanika múltjának egyik legfontosabb feldolgozója volt. Florisztikai és rendszertani érdeklődése mellett különösen sokat tett a magyar növénytani kutatás történetének feltárásáért. Megírta a Magyar botanika története című alapművet. Különösen sokat tett Kitaibel Pál életének, munkásságának megismertetéséért. Kibetűzte, leírta és kiadta Kitaibel főként német és latin nyelvű, igen értékes, de nehezen olvasható útinaplóit. Jelentősége nemcsak saját növénytani kutatásaiban, hanem abban is áll, hogy segített megőrizni és értelmezni a korábbi botanikus nemzedékek munkáját. Nélküle sok régi adat, név és tudományos kapcsolat nehezebben lenne áttekinthető.

 További olvasnivaló.

 

Nagy magyar botanikusok 20.

 

Nyárády Erazmus Gyula (1881–1966) botanikus és flórakutató Erdély növényvilágának egyik legjelentősebb kutatója volt. Hosszú élete során rengeteg terepi adatot, növénypéldányt és megfigyelést gyűjtött, különösen az erdélyi hegyvidékek, kaszálórétek, erdők és sziklás élőhelyek flórájáról. Munkássága a pontos növényhatározásra, a fajok elterjedésének feltárására és a helyi flórák rendszerezésére épült. Jelentős szerepe volt a romániai és erdélyi flórakutatás nagy összefoglaló munkáiban is. Jelentősége abban áll, hogy Erdély gazdag növényvilágát kitartó terepmunkával, nagy fajismerettel és tudományos alapossággal tette ismertté.

 

További olvasnivaló.

 

Nagy magyar botanikusok 19.

Tuzson János (1870–1943) botanikus, erdészeti kutató és egyetemi tanár a növénytan és az erdészet határterületén végzett jelentős munkát. Foglalkozott növényrendszertannal, növényanatómiai vizsgálatokkal és az erdei fák, különösen a fenyők kutatásával. Munkásságában a növények felépítésének pontos megfigyelése összekapcsolódott a gyakorlati erdészeti kérdésekkel: hogyan élnek, növekednek és különülnek el egymástól az erdei fafajok. Fontos szerepet játszott a hazai erdészeti botanika és a felsőfokú erdészeti oktatás fejlődésében. Jelentősége abban áll, hogy a botanikai tudást a magyar erdők megismerésének és fenntartható használatának szolgálatába állította.

További olvasnivaló.

 

Nagy magyar botanikusok 18.

Degen Árpád (1866–1934) botanikus, flórakutató és rendszertanász a magyar és balkáni növényvilág kiemelkedő kutatója volt. Különösen sokat foglalkozott a Délkelet-Európa, a Balkán és a történelmi Magyarország határvidékein élő növényekkel. Munkássága terepi gyűjtésekre, herbáriumi összehasonlításokra és gondos rendszertani elemzésekre épült. Számos ritka vagy nehezen azonosítható növény előfordulását tisztázta, és több növénycsoport kutatásában maradandó eredményeket ért el. Mint tudományszervező is jelentős volt; megalapította és három évtizeden keresztül kiadta a Magyar Botanikai Lapokat.

 

További olvasnivaló.

 

Nagy magyar botanikusok 17.

Istvánffi Gyula (1860–1930) botanikus, mikológus és növénykórtani kutató a gombák és a termesztett növények betegségeinek vizsgálatában játszott fontos szerepet. Különösen jelentős volt a szőlő betegségeivel és a növényeket károsító gombákkal kapcsolatos munkássága. Kutatásai gyakorlati jelentőségűek voltak, mert a növénykórokozók megismerése segítette a mezőgazdaság, különösen a szőlőtermesztés védelmét. A laboratóriumi mikroszkópos vizsgálatot összekapcsolta a terepi és ültetvényi megfigyelésekkel. Jelentősége abban áll, hogy a botanika eszközeivel közvetlenül hasznosítható tudást adott a növénybetegségek felismeréséhez és megértéséhez.

További olvasnivaló.

Nagy magyar botanikusok 16.

Hollós László (1859–1940) tanár, botanikus és mikológus a magyar gombakutatás kiemelkedő alakja volt. A földalatti gombák világszerte elismert kutatója volt. Gombákat gyűjtött, rajzolt, leírt és rendszerezett. Emellett a hajtásos növények is érdekelték, elsősorban a Kiskunságban gyűjtött florisztikai adatai is figyelemreméltóak. Kutatásait középiskolai tanári munkája mellett végezte, de igazgatója, Kacsoh Pongrác, nem értékelte azt és felszólította, hogy az iskolai szertárban őrzött gyűjteményét haladéktalanul távolítsa el. Az elkeseredett Hollós az egész pótolhatatlan gyűjteményt elégette. Írásai, rajzai és számtalan általa leírt faj viszont szerencsére megmaradtak.

 További olvasnivaló.

 

Nagy magyar botanikusok 15.

 

Simonkai Lajos (1851–1910) botanikus, tanár és flórakutató Magyarország és Erdély növényvilágának fontos kutatója volt. Munkássága a terepi növénygyűjtésre, a fajok pontos meghatározására és a helyi flórák feldolgozására épült. Különösen jelentősek Erdély flórájáról és a magyarországi növényvilágról szóló munkái. A növényeket nemcsak felsorolta, hanem elterjedésük, változatosságuk és rokonsági kapcsolataik alapján is értelmezte. Jelentősége abban áll, hogy pontos, megbízható flóraadatokkal és rendszertani megfigyelésekkel gazdagította a hazai botanikát, különösen Erdély növényvilágának megismerését.

 

További olvasnivaló.

 

Nagy magyar botanikusok 14.

 

Pantocsek József (1846–1916) orvos, botanikus és algológus a mikroszkópikus kovamoszatok egyik kiemelkedő kutatója volt. Ezek az apró élőlények tavakban, folyókban, nedves talajokon élnek, de fosszilizálódott kovavázuk fennmarad régi üledékekben is. Kifejezetten dekoratív és fajra jellemző alakú vázzal rendelkeznek. Sokat elárulnak a vizek állapotáról, minőségéről és múltjáról. Pantocsek hatalmas anyagot vizsgált meg mikroszkóppal, számos fajt írt le, és munkái nemzetközileg is ismertté váltak. Kutatása összekapcsolta a botanika, a vízi élővilág és a földtörténeti üledékek vizsgálatát. Jelentősége abban áll, hogy a láthatatlanul kicsi algák világát tudományos igénnyel tárta fel, és ezzel a magyar algológia egyik legfontosabb alakjává vált.

 További olvasnivaló.

 

Nagy magyar botanikusok 13.

 

Borbás Vince (1844–1905) botanikus, flórakutató és növényföldrajzos a magyar növénytan egyik legtermékenyebb 19. századi alakja volt. Rendkívül sokat gyűjtött terepen, és különösen érdekelte a Kárpát-medence növényvilágának változatossága. Fontos munkákat írt a magyar flóráról, a Balaton környékének és Békes megye növényeiről, valamint több bonyolult növénycsoportról, például a rózsákról és szedrekről. Munkássága egyszerre volt terepi, rendszertani és növényföldrajzi jellegű: azt vizsgálta, hol, milyen környezetben és milyen rokonsági kapcsolatokban élnek a növények. Jelentősége abban áll, hogy hatalmas anyagismeretével és részletes megfigyeléseivel sokat tett Magyarország növényvilágának feltárásáért.

 További olvasnivaló.

 

Nagy magyar botanikusok 12.

 

Kanitz Ágoston (1843–1896) botanikus, egyetemi tanár és tudománytörténész a magyar és közép-európai botanika fontos szervező és összefoglaló alakja volt. Kutatásai a florisztikához, a Balkán növényvilágához és a botanikatörténethez kapcsolódtak. Nagy szerepet játszott a kolozsvári botanikai oktatás és tudományos élet fejlesztésében. Nemcsak növényeket kutatott, hanem a botanika múltját, forrásait és intézményes fejlődését is feldolgozta. Jelentősége abban áll, hogy a terepi flórakutatást, az egyetemi tanítást és a botanikai tudománytörténetet egyaránt fontosnak tartotta, és ezzel hozzájárult a magyar botanika szakmai megerősödéséhez.

 

További olvasnivaló.

 

Nagy magyar botanikusok 11.

Janka Viktor (1837–1890) botanikus, katonatiszt és növénygyűjtő a 19. századi magyar florisztika egyik jelentős alakja volt. Főként Magyarország, Erdély és a Balkán növényvilágát kutatta, különösen a ritka és nehezen elkülöníthető fajok érdekelték. Munkássága a terepi gyűjtésre, a pontos növényhatározásra és a fajok rendszertani összehasonlítására épült. Számos növény előfordulását rögzítette, és több faj leírásában vagy tisztázásában is szerepe volt. Legismertebb felfedezése talán a magyar kikerics (Colchicum hungaricum) megtalálása a Szársomlyón, 1867-ben. Janka Viktor munkájának tudományos jelentősége abban áll, hogy a magyar és délkelet-európai flóra kapcsolatainak feltárásával hozzájárult a Kárpát-medence növényvilágának tágabb, európai összefüggésű megértéséhez.