Tallós-nőszőfű (Epipactis tallosii Molnár & Robatsch 1997)

A Tallós-nőszőfüvet (Epipactis tallosii) 1996-ban találtuk Vidéki Róberttel és Sulyok Józseffel a Felsőnyirádi-erdőben és a Bakonyalja úttörő florista-lepkész kutatójáról, Tallós Pálról (1931–1968) neveztük el. Az utóbbi évekre kiderült, hogy a faj a legelterjedtebb hazai orchideák közé tartozik és még Debrecen belterületén is előfordul, pedig Soó Rezső a 20. századi magyar botanika és az európai orchideakutatás meghatározó alakja úgy vélte, hogy a Cívisváros határában lehetetlen ott korábban nem regisztrált virágos növényfajt találni.

 

Tallós Pál tragikusan fiatalon elhunyt erdész-botanikus, a faj "névadója"

 

A Tallós-nőszőfű termőhelye egy debreceni parkban
(a lelőhely megtalálását Lisztes-Szabó Zsuzsának köszönhetjük)

Alaktani jellemzés

(7–)10–40(–80) cm magas virágzó hajtásokat hozó növény. A lomblevelek száma (1–)4–6(–9), az alsók kerekdedek vagy széles lándzsásak (1–5 cm hosszúak és 1–3 cm szélesek), a felsőbbek keskenyek (4–6 cm hosszúak és 1–3 cm szélesek). A virágzat (1–)3–18(–29) cm hosszú, (1–)6–20(–40) virágú, többé-kevésbé egyoldalú. A kocsányok 2–7 mm hosszúak, zöldes színűek. Az alsó murvalevél (10–)13–25(–42) mm hosszú és (2–)4–6(–18) mm széles, általában rövidebb mint a hozzá tartozó virág, amelynek hosszúsága (14–)18–25(–30) mm között változik. A külső leplek keskeny lándzsásak, ívesen hajlók, belül zöldek, kívül enyhén barnásan futtatottak. A belső lepellevelek fehéreszöldek, gyakran rózsásan futtatottak. A mesochil szűk, az epichil középen zöldes, a szélén fehér, vagy ritkán halvány rózsaszín, pereme lefelé hajlik. Viscidiuma funkcióképtelen.

 Bimbós és virágzó példánya

 

Virágzatának részlete

Virága közelről

Elterjedés és hazai előfordulás

Hazánkból leírt faj, amely előkerült még Szlovákiában és Csehországban is. Észak-Olaszországból előkerült állományát külön alfajként írták le. Eddigi adatai alapján hazánkban zömében síksági élőhelyeken fordul elő (86 %), kisebb részben dombvidékeken találták (14 %).

Európai elterjedése (http://www.aho-bayern.de/epipactis/ep_tall.html nyomán)

 

Hazai előfordulásai

Élőhelyigény

A talaj mésztartalmára közömbös; hazánkban 12 termőhelyén a talaj kémhatása pH 5,5–7,9 között változott, átlagosan 7,0 volt. Nyirkos talajt, félárnyékot kedvelő, de mélyebb árnyékot is tűrő növény. Sokféle erdőtípusban előfordulhat: eddig hazánkban folyóártéri és patakparti ligeterdőkben, kékperjés tölgyesekben, nyírlápon, telepített nyarasokban, és gyertyános-tölgyesekben került elő, sokszor szegélyeken él. Legnagyobb populációi zavart vagy mesterséges faállományokban találhatók, sőt előfordul például tóparti strand fűzfái környékén, nyírott gyepben is.

 

Patakmenti termőhelye a Mecsekben

 

A Tallós-nőszőfű talajreakciója

Fenológia

Virágzása nálunk július második felében kezdődik és a legtöbb példány esetében augusztus közepéig befejeződik. Virágzásának átlagos középnapja augusztus 7. Termései szeptemberre–októberre érnek be. Különösen csapadékos években, nagy egyedszámú állományokban jellemző, hogy elsősorban a kisebb példányok megjelenése és virágzása sokáig elhúzódik: akár szeptember végén–október elején is lehet találni még nyíló virágú töveket.

 

A Tallós-nőszőfű hajtásai júniusban kezdenek megjelenni a talajfelszín felett.

 

Virágzási fenogram hazai herbáriumi példányok gyűjtési ideje alapján

Szaporodásbiológia

Önmegporzó faj. Szlovákiában a termésképzési arányt 83 % körülinek találták. Hazánkban 2009-ben 3 állomány 33 példányának 472 virágából 356 termés fejlődött, azaz a virágok 75 %-a porzódott meg. Egy termésben (13 tok vizsgálata alapján) átlagosan 4120 (min. 1490, max. 6510) mag fejlődik. Hajtásai általában nem alkotnak csoportokat, valószínűleg a vegetatív szaporodás e faj esetében alárendelt jelentőségű.

 

A Tallós-nőszőfű terméses hajtásai

Szlovákiai vizsgálatok  szerint a virágzó példányok évjáratonként 11–31 %-ban károsították különböző állatok, elsősorban csigák. Eddig hazánkban 105 flóratérképezési négyzetből került elő, túlnyomórészt az utóbbi 15 évben. Jelenleg nagy egyedszámú állományai ismertek hazánkban, amelyek részben ültetvényedőkben fordulnak elő, teljes hazai népességének becsült egyedszáma több tízezres nagyságrendű. A hazai- és nemes nyár klón ültetvények kiterjedésének jelentős és napjainkban is tartó növekedése számos populáció megtelepedésének kedvez. Állománya veszélyeztetettség közeli (NT) állapotú [142]. Védett faj, egyedenkénti természetvédelmi értéke 10.000 Ft.

Magyar látonya (Elatine hungarica Moesz)

A magyar látonya az európai flóra egyik legkevésbé ismert faja. Ritkasága, kiszámíthatatlan megjelenése, apró termete és gyakran sárdagasztással, csizmamerüléssel kecsegtető termőhelyei miatt igen ritkán kerül botanikus szeme elé. Elsőként Kitaibel Pál gyűjtötte Békés megyében több mint két évszázaddal ezelőtt (Molnár V. et al. 2013).

Eurázsiai elterjedésű, diszperz areájú faj. Agyagos, vályogos, ritkábban homokos talajon kialakuló nedves felszínek és sekély, időszakos vízállások efemer iszapnövényzetének tagja. Eredeti élőhelyei a folyók árterületei lehettek, ahol az áradások után lassan kiszáradó, növényzetmentes iszapfelszínek alakultak ki. Hasonló körülményeket ma főleg szántóföldek belvizes mélyedései és rizsföldek biztosítanak számára. Hazai állománya erősen ingadozó. Csapadékosabb években, amikor jelentősebb belvízi elöntés alakul ki, tömegesen jelenik meg, míg szárazabb periódusokban évekig, évtizedekig lappanghat. A legnagyobb fenyegetést az egyre tartósabb aszályok, illetve a belvízzel érintett területek gyors kiszárítása jelentik számára.

Termőhelye

Szárazföldi telepének részlete

Virágai négytagúak, porzóinak száma 8, csészelevelei hosszabbak a sziromleveleknél

Magvai görbültek, horog- vagy kampóalakúak (Rahmé Nikola felvétele)

Előfordulása Magyarországon

Májustól októberig virágozhat. Megjelenése és fenológiája nagymértékben függ a csapadékviszonyoktól.

Magyarországon 1993 óta védett faj. Természetvédelmi értéke: 5000 Ft.

Margittai Antal (1880-1939) matematika-fizika szakos tanár,
Kárpátalja flórájának kiváló kutatója, a hazai látonyák vizsgálatának úttörője

Margittai Antal már 1927-ben megfigyelte, hogy a látonya-fajok legjellemzőbb élőhelyei a belvizes szántók: „Elatine-k után kell nézni a szántóföldek olyan mélyebb fekvésű részein, amelyek nagyobb esőzések után víz alatt állanak és emiatt a vetés kiázott .... a víz alól felszabadult szántóföldek helyét valóságos szőnyeggel takarja be az Elatine hungarica”. 1939-ben pedig a következőket vetette papírra „magjaik csak bizonyos nedvesség mellett csíráznak. Ha száraz évek követik egymást, termőhelyük kiszárad, ellepi a magas fű, és a magvak várnak a csírázással mindaddig, míg a termőhelyet egy-két éven át ellepi a víz, megöli a nagyobb füveket és csírázásra alkalmas sárrá változik a talaj. De az ellenkezője is előfordulhat. Tudniillik a termőhelyet néhány éven át magas víz fedi be. … a csírázással ekkor is várni fognak, míg a víz újból lefolyik a termőhelyről.”

Védett fajunk, amelynek az 1960-as évektől több mint három évtizedig nem volt ismert előfordulása, míg 1998-ban megtaláltuk (Molnár V. et al. 1999). Az azóta eltelt években számos lelőhelyen előkerült, elsősorban a Tisza és mellékfolyói környékén.

A magyar látonya elterjedése a Pannon-medencében, valamint a folyószabályozások előtt állandóan és időszakosan elöntött területek; utóbbiak a Magyar Királyi Földművelésügyi Minisztérium Vízügyi Intézete (1938) térképe alapján

A magyar látonya éves észleléseinek száma a Pannon-medencében 1998 és 2010 között, és az éves csapadékmenyiség és a belvízi elöntés éves maximális magyarországi értékei

Mivel a fajt az 1798 és 2011 közötti, 213 éves időszakban mindössze 27 évben észlelték a Kárpát-medencében megvizsgáltuk, hogy milyen tényezők befolyásolják megjelenését. Eredményeink alapján az éves csapadékmennyiség és a belvízi elöntés maximális kiterjedése jelentősen magasabb azokban az években, amikor az E. hungarica-t észlelték. A magyar látonya éves észleléseinek száma 1998 és 2010 között szignifikánsan korrelál a belvízi elöntés maximális kiterjedésével (Takács et al. 2013).

Irodalom

Lukács B. A., Sramkó G. & Molnár V. A. (2013): The plant diversity and conservation value of continental temporary pools. – Biological Conservation 158: 393–400.

Margittai A. (1927): Az Északkeleti Felvidék Elatine-fajai. – Magyar Bot. Lapok 26: 15–18.

Margittai A. (1939): Megjegyzések a magyar Elatine-fajok ismeretéhez. – Bot. Közlem. 36: 296–307.

Molnár V. A., Molnár A., Vidéki R. & Pfeiffer N. (1999): Adatok hazai Nanocyperion-fajok ismeretéhez I. Elatine hungarica Moesz – Kitaibelia 4(1): 83–94.

Molnár V. A., Horváth O., Tökölyi J. & Somlyay L. (2013): Typification and seed morphology of Elatine hungarica (Elatinaceae). – Biologia 68(2): 210–214.

Takács A., Lukács B. A., Schmotzer A., Jakab G., Deli T., Mesterházy A., Király G., Balázs B., Perić R., Eliáš P. jun., Sramkó G., Tökölyi J. & Molnár V. A.: Key environmental variables affecting the distribution of Elatine hungarica in the Pannonian Basin. – Preslia 85(2): 193–207.