Fekete István és a növényvilág

Fekete István egyike legolvasottabb íróinknak, akinek műfajilag nehezen besorolható műveit mélységes természetszeretet és humánum hatja át. Az köztudott, hogy az író a gerinces állatok kitűnő ismerője volt, arról azonban kevesebb szó esik, hogy milyen kapcsolatban állt a növényvilággal. Ebben a bejegyzésben a flórához fűződő viszonyát mutatom be művei alapján.

Az átlagembert messze meghaladó növényismerete több forrásból táplálkozott. A több mint egy évszázaddal ezelőtt született, falun nevelkedő generáció számára természetesnek számító növényismeretre rakódott a mezőgazdászként elsajátított tudás és az erdőt-mezőt járó természetkedvelőként, vadászként tapasztaltak.

Bár a növényvilág képviselői Fekete István műveinek többségében felbukkannak, meghatározó szerephez csak ritkán jutnak. Legtöbbször az életközösségek meghatározóan fontos, de az állatoknál kevésbé alaposan jellemzett tagjaiként kerülnek ábrázolásra.

 Növénytani ismeretterjesztés

Az író állatokkal kapcsolatos jelenségek bemutatása kapcsán jól ismert ismeretterjesztő vénája a növényvilág esetében ritkábban jut szerephez, de erre is van példa. Ennek talán legszebb példája a Bogáncs című regényben olvasható:

„a szaporodásnak sok fortélya van, s a magvetésnek még több.

Egyes magvak repülnek, messze elszállva az anyától; mások gurulnak; vannak, amelyeket kilő az anya, hogy faja szaporodjon. És vannak, amelyeknek magva ezer kis horog közé van beágyazva, s olyan mint egy kis ezer horgú buzogány vagy horgas kéthegyű tőr. Amíg a mag éretlen, és burka zöld, nem kapaszkodnak semmibe, le se lehet őket szakítani, de ha megérett a kis tapadók, szőrök megragadnak a szőrben, ruhában, és vándorolni kezdenek. Mozgás közben szinte befúrják tüskéiket a ruhába és a szőr közé, szúrni, ami felette kellemetlen, mert a ruha alatt, szőr alatt érzékeny bőr van.

– Fene ezt a gazt! – mondja az ember, és leveszi magáról a szúrós holmit, amint tiszta helyre ér, s a mag, messze az anyanövénytől, el van vetve. Mit mondjon azonban a szegény kiskutya, akit a véletlenek vak ostora fél országon át hajszol? Nem mond semmit, de vakaródzik. A körmök és a fogak azután kiszakítanak egy-két potyautast a szőr közül, és honnét tudhatná Bogáncs, hogy ő most magvetést végez?”

Nagyon jellemző, hogy az író a növényi termések terjesztésének szemléletes leírásban is az állatvilág felől közelít a jelenséghez.

Az Egy szem kukorica című elbeszélésben egy kukorica életét kísérhetjük végig. Ebben az írásban az író a növények közötti, a napfényért, tápanyagokért és vízért folyó – a legtöbb ember által nem is sejtett – versengést a termesztett növények és a gyomok közötti párbeszéddel érzékelteti:

„A kis kukorica nehezen tért magához.

– Ó, míg felnövünk, ezer halál leselkedik ránk – mondta az egyik krumpli –, de azokra is, akik bennünket akarnak elpusztítani. Itt ez a sok gaz...

– Van nekünk becsületes nevünk is! – kiáltottak ekkor a másfajta növények.

– Én búzavirág vagyok.

– Én útifű.

– Én a szarkaláb.

– Én a pipacs – kiabáltak összevissza. – Élni akarunk, és ez a föld a mienk is.

– Hát majd egy kicsit összébb szorulunk – békítette őket a kukorica.

– Csak a magad bőrére alkudozzál – mérgelődött a krumpli. – Te megnősz, de mi kicsik maradunk, és nem tűrjük senki árnyékát. A tiédet se, ha a gazzal cimborálsz.

A kukorica elhallgatott. Egyedül volt.

– Igaz – bólintott a szarkaláb –, a krumpli csak akkor nagy, ha nincs senki mellette... igyekezzünk barátaim!”

Ugyanebben a novellában az író költői eszközökkel írja le a szélmegporzást:

„az üzenetet a szél hozta, lágy simogatással. és idegen, édes virágport hintett a kukoricára. [...] A levegőben pedig millió csók járt, és szállongó porleheletével mind megcsókolta a kukoricát”

A növények rovarmegporzására való utalás pedig A tölgy című novellában található:

„A part mellett egy bokor sárga liliom boldog aléltságban tárta szét kelyhét a nap felé, itta a fényt, ám az is lehet, hogy a virágban mászkáló kis bogárkák most hurcolták szét benne a szerelmes üzeneteket.”

Egyes növények jellegzetes élőhely-igényének szimbolikus megfogalmazása olvasható a Hajnal című elbeszélésben. Ennek során vándorolnak a nekik leginkább megfelelő élőhelyekre a növények, például a Fenyő, a Boróka, a Törpefenyő, az Áfonya és a Gyopár a hegyvidék hűvös magasságaiba, a Fűzfa, a Nád és a Sás a vízpartra, a Vadrózsa, az Árvalányhaj és a Kakukkfű a kopár domboldalra.

 

A növényvilág mint hangulatok, érzelmek érzékeltetője Fekete István művészetében

 Fekete István írásaiból igen sok helyen kisejlik a mezőgazdász szerzőjük számára igen nagy jelentőségű aszály és ennek kapcsán a szomjazó növényvilág, mint az Eső után című elbeszélésben:

„Egyetlen vágyam volt bőrig ázni, s azt hiszem, ebben a nagy vágyakozásban velem voltak a szomjas búzák, a fakó árpák, kínjukban virágzó törpe lóherék és millió virág, gyökér, félig csírázott mag, ameddig a szem ellátott, meg még azon túl is, a víztelenség és aszály szomorú élettelenségében.”

... vagy a Nyár végén című novellában:

 „Aszott sarjú között fehérre taposott gyalogutak surrannak a réteken keresztül, és itt-ott apró virág színtelenedik. Nem is virág, csak száraz színfolt, mely láthatatlan szemével az eget kémleli, hogy merre járnak az áldott, páráktól súlyos, drága fellegek.”

Az író kedvenc évszaka talán az ősz volt. Ebben az évszak hangulata, a köd titokzatossága, a vadászemlékek mellett a lombszíneződés látványos jelensége is hozzájárult. A különböző fafajok őszi lombhullatásának megszemélyesítésekkel érzékletessé tett leírását olvashatjuk az Október című novellában:

„A szél úgy jár az erdőn, mint a végrehajtó, és a fék sziszegve hajladoznak, mint az adósok.

– Fizetni, adósok, fizetni!

Visszaadni mindent, kamatos kamatokkal, amit az öreg bankár, a Föld adott. Nézzétek a Nyárfát. Az a jó adós! Utolsó sárga levélbankóját is visszaadta már, és most úgy áll a berek szélén, mint a becsületes adós: levetkőztetve és elhagyottan.

A Bükk is tisztességes fajta, a Nyír is, de még a Gyertyán is, aki pedig, komisz, tolakodó népség. Először csak egyenként hullatták levélpénzüket az örök, nagy perselybe, de aztán látták, hogy úgyis hiába. Megrázták magukat, lerótták az adósságot, és most békén vannak. [...]

Bezzeg a Tölgy meg a Cser! Nem! Ők nem fizetnek. Itt-ott egy kis kamatot, de aztán táguljon a végrahajtó, mert nem állnak jót magukért. Néha ölre mennek a széllel, mely perlekedve tépi a zizegő cserleveleket, de bevasalni alig tud valamit.

– Nem fizetünk! – kiáltják a cserfák. – Majd tavasszal. – És a szél megunja a meddő verekedést.

Alkonyattal elpihen ő is a völgyek ölén, de előbb még beszámol gazdájának.

– A Nyár, Nyír, Bükk és többiek ... megfizettek, Uram. Csak a Cser..., különösen a fiatalja... Ne adj nekik máskor! Nem fizetnek. Verekedni kell minden krajcárért.”

 A nádas

 Az író viszonylag kevés írásának címszereplői a növények. Az ilyen ritka kivételek egyike A nád című elbeszélés. A nádas egyébként az erdő mellett az író kedvelt témája volt s ebben a novellában a nádas életközösségének a tó életében betöltött sokrétű szerepéről olvashatunk, arról, hogy milyen fontos szerepe van a nádnak a legkülönbözőbb élőlények – és közöttük az ember! – életében:

„A tónak ebben az öblében nem volt nád. Valamikor talán lehetett, de most nem volt. Igaz, az utóbbi időben elkövesedett a fenék, mert a patak kevés iszapot hordott be; ami volt, azt elmosták a hullámok. Pár szál azért mégiscsak lehetett volna. De nem volt, s ezért rideg és üres volt ez az öböl. A hullámok nekinyargaltak a partnak, rombolták a köveket, összetörték a virágokat és kagylókat, mert hiányzott a szelíd nád, aki türelmesen eléjük állt volna, mérsékletre intve a rakoncátlan vizet. [...]

De ebből az öbölből hiányzott a nád.

Hiányzott a víznek, a partnak, a madaraknak, a halaknak, a kígyóknak és békáknak, még az öreg várromnak is hiányzott, aki mereven állott az öböl partján kiugró sziklákon, unatkozva nézegette magát a víz tükrében, és szerette volna, ha legalább a tükörben nád nőtt volna udvarán, és tavirózsa ablakai alatt. [...]

És hiányzott a nád az embereknek is, akik nem sokra becsülték, mert csak nád volt, de házaikat vele fedték, jószágaikat vele etették, békés kunyhókat csináltak belőle, és ha tüzet raktak a nádból arra gondoltak, hogy hitvány nádtűz csak, amit mindig etetni kell.

De azért nagyon hiányzott.

A víz mosta, egyre mosta a partot, és a part úgy érezte: nád kellene szélfogónak. A szél dühösen nyargalt a parton, mert unatkozott, és szeretett volna muzsikálni a nád hárfáján, mert alapjában véve muzikális természetű volt. A madarak szerettek volna leszállni, megpihenni és fészket rakni, és keresték a nádat, és vágytak utána. A halak hűsölni szerettek volna árnyékában, turkálni gyökerei mellett, és dörgölőzni lába szárán. A kis csigák derekára tapadtak volna, és a szitakötők leveléről lesték volna a szúnyoghegedűsöket.”

Más esetekben az elbeszélés címében megjelenik a növényvilág valamely képviselője, de nem főszereplőik a növények, hanem hangulatok, érzelmek érzékeltetői. Az Ibolya című elbeszélésben az író egy gyermekszerelem emlékét idézi fel:

„– Ne sírj! – dadogtam. – Hiszen csak tréfáltam. Vidd el a virágokat ... majd összeszedem ...

... Ilona kötözte a kis csokrot, a vén tölgy koronája zsongott, mint a távoli muzsikaszó, s a szívemben benne volt az egész tavaszi világ.”

A Lótusz című novella pedig nem nélkülözi a fanyar humort sem:

„Az ablakon besütött a nap, és ragyogó kévéjében ott állt a Virág!

Csend.

Szép pillanat volt! Feleségem arca felragyogott, mint mátkaságunk óta sohasem”

Az író közismert kutya-regénye címe alapján akár egy növényről is szólhatna. De Bogáncs természetesen pumi volt, „mégpedig a legjavából”. Ugyanakkor jellegzetesen állat-központú leírást is kapunk a regényben növényünkről:

„szép virágával a legelők dísze, s virágja a méhek, darazsak, különféle dongók és lepkék közismert találkozóhelye. Bizonyos fajtáját néhol szamártövisnek is mondják, ámbár állítólag a szamár is csak akkor nyúl hozzá, ha fáj a hasa, mert még a levele is szúr, mint a veszedelem. Ez a bogáncs tehát szép, de nem hasznos, és egyáltalán nem tudja, hogy ő gyom.”

Az „áldott vetés”

 Fekete István műveiben sokszor az elbeszélések bevezető vagy befejező részében, hangulati elemként jelenik meg a növényvilág. Különösen sok elbeszélésben jelenik meg az „áldott vetés”, az életet adó gabona, különösen a búza. A Banádi Péter meg a fia, a Július, a Honvágy, a Nyárutó, a Hollófészek című elbeszélésekben láthatjuk ennek példáit:

„A búzamezők eleinte csak úgy hullámzanak önmagukban, hangtalanul. Később susogni kezdenek, ha végigszalad rajtuk a szél, amikor pedig kalászerdőkké érnek: sziszegnek, mert millió kemény bajusz-szálon fésülködik a nyargaló szellő.

Van azután, amikor hallgatnak, különösen déltájban. Mikor a kalászorsókban duzzad a mag és a dűlőutak áldott melegében olyan illat leng, mint a mikor a friss szalmakazlak mellé kiszáll a puha kenyér lágy illata.”

„Felült egy róka a búzában, melynek sárga kalászai mind keletre néztek, hol most bukkant fel a nap aranyküllős szekere.

A róka hunyorgott a világosságtól, a kalászok megzendültek a hajnali széltől, meglóbálták magukat, hogy a napsugarak aranyfésűi megsimogassák kemény bajuszukat.”

„A barackfák már régen elvirágoztak, s a búzából alig látszottak ki a totyogó varjak.”

„az árnyékból kiemelik lomha hátukat a szalmakazlak. Még nyújtózkodnak a szalmaszálak, még lehelik magukból a tarlók kenyérszagú melegét, de ez már csak az aszalódás kesernyés cukra, a búzamezők fiatalságának öregedő emléke.”

„Aratás előtt járt az idő. Mint áldott vizek, hullámzottak a búzavetések, s a súlyos  kalászfejek bús örömmel bólingattak jobbra-balra, mert érezték, hogy az ő idejük már elérkezett.

Túl a dűlőúton kaszát fentek .”

 Az idős fák

Az öreg, termetes fák tisztelete, féltése az író számos művében bukkan fel. E tisztelet nemcsak maguknak a fáknak szól, hanem a múltnak és az elődöknek, a régi korok embereinek is. Ennek szép megfogalmazása olvasható a Tüskevárban:

„– Nézze meg ezt a fát! Ha ez beszélni tudna!

A fa koronája nem is lát szott, hogy meddig ér, és a törzse másfél méter vastag is lehetett.

Az erő és a szépség, ez a tölgyfa maga volt az idő. Gyula megsimogatta kérgét, ami kemény volt, mint a szélmarta gránit.

– Volt itt egy tudós ember, azt mondta, több lehet háromszáz évesnél, és azt mondta, igazuk volt a régieknek, akik szentnek tisztelték az ilyen fát.

És Tutajos úgy érezte: igaza volt a tudósnak. A koronában emberderék vastag görcsös ágak nyúltak szét, és rettenetes erejükben mintha az eget tartották volna.

Gyulában különös érzés ködlött, és szótlanul állt az elmúlt évszázadok mellett, amelyeket ez a szent fa őrzött magában. Saját kiforratlan jelentéktelenségét érezte e mellett a tiszta óriás mellett, aki kiáltások és halálsóhajok emlékére emlékezett, aki látta mág a várat, rabokat és elmúlt embereket; tivornyákat hallott, vad harci dalt és jajongó gyászéneket, ordítást és suttogást, és elmúlt minden, de ebben az ősfában benne van minden!

– Én is elnézem néha – mondta Matula –, van benne legalább negyven köbméter fa.

– Más is van benne, Matula bácsi – mondta a fiú, [...] de én úgy gondolom, azt nem lehet méterrel megmérni ...”

A „régiek” tiszteletére az is okot ad, hogy megkímélték, hagyták megöregedni a fákat. Szép példáit láthatjuk ennek a Hajnal Badányban című regényben és a Május című elbeszélésben.

„Út van már. De kell egy híd, a gázló helyére, feljebb pedig a gát. Ha az öreg fa útban lesz – kidobjuk...

– Ha lehet, ne bántsátok, fiam, az öreg fát ..., magamat látom benne.

– ... de nem is lesz útban.

–Szép fa. Fiatalkoromban itt pihentünk meg vadászatok után. Nénéd is szerette...

Erre csend lett. Az öregember szemén emlékek borongtak, s a fiatal érezte, hogy valamikor majd ő is szereti a vén fát. ”

„Ezen a magától nőtt, csalitos erdőrészen, szakadékos domboldalon egy öreg vadcseresznyefa uralkodott, ami szokatlan volt, mert a vadcseresznye nem hosszú életű, nem is nagyon értékes, és hogy valamelyik öreg erdész mégis meghagyta, csak annyit jelentett, hogy annak az erdésznek volt szeme meglátni a szépet, és volt szíve jót is tenni érte [...]

A cseresznyefa nem volt kemény és férfias természetű, mint a tölgyek vagy kőrisek; nem volt megátalkodott, mint a szil vagy a gyertyán, inkább asszonyos volt egy kicsit, aki tavaszokon virágos nászruhába öltözött, és ha sérelem érte, mézgát sírt, s ezzel takargatta sebeit...”

Az író kedvenc fája kétségkívül a tölgy volt, melynek egy-egy idős példánya számos művében felbukkan, például az Ibolya című elbeszélésben is.

„A tölgyfa a rét szélén állt, egyedül. Túl rajta rejtelmes vízmosás, melyet befutott a földiszeder és az iszalag. A földiszeder a partokat takarta, míg az iszalag a nyár- és kökénybokrokat hálózta be, rejtve fészkeket és egyes nyolc-tízéves csemetéket, akik száraz iszalagot szívtak cigaretta helyett a sötét sátorban. [...]

Csodálatos hely volt az öreg tölgyfa környéke. Télen titokzatos nyomok vezette el alatta; tavasszal ott nyílt ki az első ibolya, nyáron édes, illatos meleg hentergett a vízmosásban, és ősszel a tölgy töredezett csonkjain pihentek meg az előkelő vándorok –  Sasok és sólymok – átutazóban.

Szerettem az öreg fát, s néha – ha egyedül voltam vele – megsimogattam. Átfogni öt ember is alig tudta volna, és csak Berta Jancsi mondta, hogy ő egyszer megmászta, amire nem is válaszoltunk, mert Jancsi hazudós volt.”

Nem lehet tudni, hogy e fák melyik (a kocsányos vagy a kocsánytalan) tölgyfajt jelentik, legfeljebb a többnyire síkvidéki és vízközeli termőhelyek alapján valószínűsíthetjük az előbbit. A csertölgyet viszont mindig határozottan megkülönböztette a tölgyektől.

A tölgyek mellett más fák öreg példányai is szerepelnek Fekete István műveiben, mint a vén nyárfa a Lutra című vidraregényben vagy az öreg kőris a Hajnal Badányban című műben. A fásszárúak közül az író munkáiban a következőkkel találkozhatunk: áfonya, bodza, boróka, bükk, cser, éger, fenyő, földiszeder, fűz(fa), galagonya, hárs, iszalag, jegenye, kökény, nyárfa, rekettyefűz, som, szil(fa), tölgy, törpe- (vagy gyalog-)-fenyő, vadalma, vadkörte, vadrózsa.

Fekete István növényismerete

 
A természetre ráutalt, vele szorosan együtt élő vidéki ember növényismerete gyakran megjelenik Fekete István írásaiban. Például a Tüskevárban a rekettyefüzet a következőképpen jellemzi.

„Olyan fűzfajta – legyintett Matula [...] –, nem sokat ér. Kosarat nem lehet csinálni belőle, mert törik, fának nem nő meg, hát csak van, de nyári tüzelőnek jó.”

Nem kevésbé fontos tudnivaló, hogy: „A nádlevél jobban vág mint a beretva”. De a fák sajátos, gyakorlati szempontú osztályozására is van példa a Tüskevárban:

„a ménkű [...] A nyárfát nagyon szereti, a tölgyet, szilfát meg fűzfát is, ilyenek alá soha ne álljon, ha már muszály eső elől valahova elhúzódni. Vadgesztenye- meg bükkfa alá már odaállhat, de legjobb az égerfa. [...] Villámvágta éger nincs az egész berekben, de nyárfa annál több. ”

Fekete István visszaemlékezéseknél használja a növények fenológiai állapotának felidézését az emlék idejének felelevenítéséhez.

„Gyöngyvirág még kevés volt az erdőn, de a kakukk már májust kiáltott.” (Fészekrablás)

„Úgy emlékszem, mintha késő május lett volna, mert kertünkben régen elvirágzottak már az almafák, és a szomszéd háza tetején a kis gólyák nyaka állt ki a fészekből.” (Apám)

 „A tavasz eleje jól kezdődött. Sok esővel. Megmozdult a vetések és a rétek világa, zsendültek a füvek és a fák, sárgult a gólyahír” (Április)

„Augusztus vége felé járt az idő [...]

A nyári alma, barack elfogyott, a szilva nem érett még meg, a fészkek üresek, a réteket lekaszálták, s a szőlő olyan savanyú volt, hogy a kecske is elmekegte volna magát tőle.” (Egy év)

 „Hosszú, hűvös, esős tavasz után úrrá lett végre a nyár.

A széljárás útjain vetéstengerek zizegnek, hajladoznak, és árnyékot borítanak a fészkekre, melyekben most már kopogtat az élet, vagy már ki is röppent ismeretlen útjaira.

A sok eső nyomán dúsan bokrosodtak a füvek, későn virágoztak, és későn borulnak a suhintó kaszára, melynek nyomán esténként párás illatok sóhajtanak halódásukban. Az emberek ilyenkor azt mondják, hogy felséges illat ..., pedig ez az enyészet illata.” (Június)

 „Túlnőtte a nád a vizeket, és zöld náderdő borult a tavakra, melyek egyszerre titokzatosak lettek, mint a mesék, melyeket útra készülő öregemberek mondanak vajúdó tavaszi estéken. [...]

Amikor az alkony selymes árnyai magukhoz ölelik az erdőt, megrántják a kis bogarak a pókháló kötelet, és kling-klang, megszólal a májusi erdők harangja, a gyöngyvirág.” (Május)

 „Mondom, régen volt. Álltunk az erdőszélen, hol akkor kezdett kékleni a kökény bogyója” („Az” a puska)

 „Szántások barnállottak, vetések zöldelltek, és a nádasok mellett sárga volt a gólyahír, mint augusztusban a napraforgó szirma.” (Tavasz)

 „Az avar nehéz szaga lehömpölygött a völgybe, s a tavalyi száraz levelek széle felperdült, mint a seben a var, ha gyógyul. A bükkfák dereka átmelegedett és megpuhult, mert a tavaszi nedvek lüktetése dús lett, és az erek teltek, mint az áradó patak. A rügyek viselős duzzadtsággal ringatták magukat, ha szellő mozdult, s a kankalin sárga virága széttárta szirmait a meleg ragyogás és a méhlegények felé.” (Kró)

„Az erdőben virágzott a som, a kankalin, a patak mentén a gólyahír, a kertben a barackfák s a bokrok alatt kéken és illatosan az ibolya [...] a kerítések mellett már születésében is méregzölden megjelent a csalán.” (Kele)

Az erdőt járó ember kora tavaszi megfigyelései tükröződnek a Hajnal Badányban című regény öreg kőrisének és méhecskéjének rövid párbeszédében:

„egy kis méh dongta körül az öreg kőrist.

– Egy-két szál hóvirágot találtam csak, de hát ilyen szép időben ki alhatna tovább? – és leszállt a kőrisfára pihenni, mert szárnya erőtlen volt még [...]

– Csak hóvirágot találtál méhecske? Pedig virágzik már a som is a túlsó völgyben, és a mogyorónak is van már barkája...”

A som ez esetben bizonyosan a kora tavaszi nyílású, sárga virágú húsos som (Cornus mas).

Fekete István írásaiban nemcsak a növényvilág változatos színei jelennek meg, hanem fontos szerep jut a az illatoknak is. A Szamos mellett című elbeszélésben olvashatjuk:

„A levegőben az erdő ezer illata. Fodormenta, levendula, zsálya...”

A levendula a Kárpát-medencében nem fordul elő vadon és bár szórványosan termesztették, valószínűtlen, hogy illata meghatározó szerephez jutna az erdőben. Ezesetben inkább különböző más, hasonlóan illatos ajakosvirágúakról lehet szó.

Az író egyik kedvenc növénye volt a kakukkfű, mely több írásában felbukkan. Jellegzetes és kellemes illata mellé Fekete Istvánra jellemzően sajátos érzelmi töltés is járul, mint az István király előtt című elbeszélésben vagy a Tüskevárban:

„Nagy erdő volt, tele rejtelmekkel, titkos utakkal, mély síkos völgyekkel és szárazra égett kopár dombhátakkal, melyeken annyi volt a kakukkfű, mint apró falusi temetőkben.”

 „– Minek van olyan jó szaga? – szimatolt Gyula.

– Kakukkfű – hajolt le az öreg –, ez az ... a temető is tele van vele. Szereti a temetőt. Talán azért van itt is ...”

Számításaim szerint Fekete István írásaiban legnagyobb számban gazdasági szempontból jelentős növények: termesztett fajok és gyomok jelennek meg (például alma(fa), árpa, (őszi)barack(fa), bogáncs, birsalma, búza, bükköny, dió(fa), dohány, fokhagyma, karalábé, (kel)káposzta, kender, körte(fa), krumpli, kukorica, levendula, lóhere, lucerna, mák, muskátli, nád, napraforgó, paprika, paradicsom, petrezselyem, pitypang, pipacs, répa, repcsényretek, ribizli, saláta, sárgarépa, szarkaláb, szilvafa, szőlő, torma, tök, útifű, vadrepce, vöröshagyma, zab, zeller). Ez persze egyáltalán nem meglepő, hiszen vérbeli mezőgazdász volt. A vadon élő lágyszárúak („az erdők, rétek millió virága”) közül viszonylag kevés faj kerül említésre. Ezek nagyon jellegzetes, legtöbbször feltűnő virágú közismert fajok, mint a békalencse, árvalányhaj, gólyahír, hóvirág, gyöngyvirág, ibolya, kakukkfű, kankalin, tündérrózsa, zsálya.

Az író műveiben elég gyakran szerepelnek olyan növénynevek (mint fa, fenyő, fű, moha, virág) melyek alapján a pontosabb azonosítás egyáltalán nem lehetséges. Máskor a növényfajok biztos azonosítása a leírás, illetve az azonosítás bizonytalan. A Bogáncs című regényben a kiskutya szőrébe ragadt növényi termések között említi az író a koldustetűt. E név „hivatalosan” jelenleg az érdeslevelű Lappula nemzetség fajait jelöli, de a népnyelv használja más ragadós termésű növények megnevezésére is, mint a bojtorján (Arctium), a ragadós galaj (Galium aparine) és párlófű (Agrimonia). A tölgy című elbeszélésben szereplő „sárga liliom” leírása valószínűleg nem a sárga sásliliomra (Hemerocallis lilio-asphodelus), hanem a jóval elterjedtebb és gyakran vízpartok mellett előforduló sárga nősziromra (Iris pseudacorus) vonatkozik.

A Tüskevárban egy helyütt a következőket olvashatjuk:

„egy helyen gyönyörű, húsos levelű virágok voltak a vízen.

– Vízitök – intett Matula a csodálatos virágok felé. Ezt az elnevezést Tutajos szentségtörésnek érezte.

– Ez a gyönyörű virág?

– Vannak, akik tündérrózsának mondják, de a levele olyan mint a töknek, Meg a szára is.”

A vízitök elnevezést a sárga tavirózsára (Nuphar luteum) szokták használni és e nevet termése alapján kapta. A gyönyörű virágok inkább a fehér tündérrózsához (Nymphaea alba) tartozhattak.

Egyébként a népi növénynevek is viszonylag gyéren fordulnak elő az író műveiben. Ilyen például a „békarokkás széna”-ban szereplő jelző. A „békarokka” nevet magam is hallottam a Dunántúlon a mezei zsurló (Equisetum arvense) megnevezésére.

A Kele című regényben az író – Tőle nem szokatlan módon – a hagyományos, népi elnevezések mellett érvel:

„most született meg a sárga zsibavirág, aminek irodalmi neve gyermekláncfű (a gyermeklánc még csak érthető lenne, de a „fű” nevetséges), másutt pedig az égre nevetett ártatlan kis arcával a pipitér, aminek százszorszép nevet adtak, akiknek nem volt jó a pipitér.”

 Fekete István egy interjúban maga fogalmazta meg viszonyát a Természethez: „az erdő beszél ahhoz, aki ismeri: jeleket ad, üzen, kitárja magát, csak meg kell érteni. De ahhoz, hogy érthessük, ismernünk kell fáit, bokrait, füveit, virágait, gombáit, állatait s a sok színt, hangot, az állatok mozgását, életrendjét, természetét, az erdő minden lakójának örök, ősi törvényeit.” Megismertetésükért és megszerettetésükért hazánkban Nála többet talán senki nem tett.

 

A bókoló bogáncs „szép virágával a legelők dísze, s virágja a méhek, darazsak, különféle dongók és lepkék közismert találkozóhelye”

 „a nádasok mellett sárga volt a gólyahír, mint augusztusban a napraforgó szirma.”

Az író egyik kedves növénye volt az illatos ibolya

Sárga nőszirom. „A part mellett egy bokor sárga liliom boldog aléltságban tárta szét kelyhét a nap felé”

Fekete István műveiben gyakran jelennek meg a gyomnövények, közöttük a pipacs is.

 „megszólal a májusi erdők harangja, a gyöngyvirág”

„Vannak, akik tündérrózsának mondják”

 Fekete István kedvenc fája a tölgy volt. Az idős, termetes fák tisztelete, féltése az író számos művében felbukkan

 

 

Az Élővilág Enciklopédia Zárvatermők fejezete a világhálón.

Az Élővilág Enciklopédia Zárvatermők fejezete elérhető az alábbi képre kattintva.

Most virít a kis forrásfű

A Magyarországon védett kis forrásfűről (Montia fontana subsp. minor (Gmel.) Schübl. & Mart) a hazai szakirodalmat böngészve nemrégiben még azt állapíthattuk meg, hogy nálunk a Nyugat- és Dél-Dunántúlon fordul elő, május-júniusban virágzik és forráslápokban, égerlápokban és iszaplakó társulásokban él. Magyar és tudományos elnevezése (fontana = forrás) egyaránt azt sugallja, hogy legjellegzetesebb élőhelyei a forráslápok. Forrásfüvet keresve azonban hiába járjuk a dunántúli forráslápokat. Az iszaplakó fajok vizsgálata során kiderült, hogy a hazai növényhatározókban található adatok javarészt nyugat-európai, kritika nélkül átvett forrásokból származnak. A nálunk előforduló növény ugyanis ősszel csírázik, márciustól-májusig virágzik és időnként víz alá kerülő, szabad talajfelszínekkel rendelkező helyeken láthatjuk. A korábbi félreértéseket talán az okozta, hogy Nyugat- és Észak-Európában a forrásfűnek további rokonai (alfajai) vannak, melyek évelők, nyáron virágoznak és jellemzően forráslápok lakói. A nálunk előforduló alfaj (subsp. minor) vizsgálataink szerint elég gyakori Belső-Somogy mészmentes homokján, de a Nyugat–Dunántúlon is sikerült több előfordulását megerősíteni és előkerült a Kis-Alföldről, valamint a Tiszántúlról is. Leggyakrabban bolygatott, mészkerülő termőhelyeken: keréknyomokban, vakond- és vaddisznótúrásokban, szántókon él.

 

 

A kis forrásfű egyéves, kissé pozsgás megjelenésű, kopasz növény. Hajtásai sárgászöld színűek, többnyire felállóak, 2–12 cm magasak. Levelei átellenesen állnak, lándzsásak vagy keskeny lapát alakúak. A mintegy 2 mm nagyságú, bókoló kocsányú virágai rendszerint többesével a levelek hónaljában fejlődnek. A fehér színű párta ötosztatú, két cimpa nagyobb a többinél. A toktermés kb. 1,5 mm hosszú, kb. 1/3–dal hosszabb a csészénél. Az érett termések felállók, kocsányuk kiegyenesedett. A magok 0,8–1 mm–esek, feketék, felszínükön apró kiemelkedésekkel.

A kis forrásfű magjai (Molnár V. & Pfeiffer 2000 nyomán)

 

Úgy tűnik, hogy a nálunk élő alak európai elterjedésének súlypontja a Földközi–tenger medencéjében és Európa atlantikus partvidékein van. Ennek fényében hazai elterjedése is érthető, az ország atlanti–mediterrán klímahatások által leginkább befolyásolt területeiről vált ismertté előfordulása. Igazi meglepetés volt azonban, hogy 2001-ben a Tiszántúl két pontján is előkerült növényünk. Legeltetett szikes gyep mélyebb fekvésű foltjain és sziki tölgyes vizenyős tisztásán igen nagy egyedszámban találtuk. Némileg hasonló termőhelyigényű és elterjedési mintázatú, de jóval gyakoribb faj nálunk a boglárkafélékhez tartozó egérfarkfű (Myosurus minimus).

A forrásfű a kövér porcsin (Portulaca oleracea) mellett családjának (Portulacaceae) egyetlen őshonos képviselője hazánkban. Az észak-amerikai eredetű egyenes forrásfű (M. linearis) néhány éve került elő hazánkból (Jakab & Molnár V. 2006).

Magyarország Nemzeti Atlasza - Természeti Környezet

Az MTA CSFK Földrajztudományi Intézet gondozásában, Kocsis Károly, Horváth Gergely, Keresztesi Zoltán és Nemerkényi Zsombor szerkesztésében megjelent Magyarország Nemzeti Atlaszának második (Természeti környezet című) kötete.

Az impozáns könyvben 94–103. oldalain helyet kapott egy, a növényzetet bemutató fejezet is (szerkesztők: Molnár Zsolt, Király Gergely és †Fekete Gábor). A fejezet pdf-formátumban letölthető innen. Az angol nyelvű változat elérhető itt.
 

 

 

A könyv sajtónyilvános bemutatója 2018. szeptember 27-én (csütörtökön) 11:00 órakor lesz, az MTA Székházának 2. emeletén (Nagyterem).

A mű ekorra elérhető lesz (pdf formátumban) a www.nemzetiatlasz.hu illetve a www.nationalatlas.hu honlapokon is. A magyar kötet 6000 példányának felét az MTA ajándékba adja az Emminek a kormányzati munka támogatása érdekében azzal, hogy ebből egy-egy példányt térítésmentesen juttasson el a Kárpát-medence minden egyes közép- és felsőfokú, magyar nyelven oktató intézményének (mai határainkon innen és túl). A bemutató napjától a kötet a Libri könyvhálózatban, bruttó 5.500 Ft-os áron lesz megvásárolható.

A kötet angol változatának megjelenése november folyamán várható.

Szűkebb elterjedésűek-e a nagyobb magvú lágyszárúak? - cikk az Ecology and Evolution című lapban

Sonkoly Judit elsőszerzőségével megjelent cikkünk az Ecology and Evolution című folyóiratban. A közleményben a magtömeg, az elterjedési terület mérete, az ökológiai fényigény, vízigény és tápanyagigény kapcsolatát elemeztük a Pannon flóra 1600 lágyszárú fajának adatait felhasználva. A teljes cikk szabadon elérhető a folyóirat honlapján.

 

Összefoglalás

A magtömeg – elterjedési terület trade-off hipotézis, avagy szűkebb elterjedésűek-e a nagyobb magvú lágyszárúak?

Célunk a magtömeg – elterjedési terület trade-off (csereviszony) hipotézis tesztelése volt, ami szerint a kisebb magok hatékonyabb terjedése miatt a növényfajok elterjedési területének nagysága negatívan korrelál a magtömeggel. A környezeti tényezők magtömegre és elterjedési területre gyakorolt hatásának vizsgálatán keresztül célunk volt azon élőhelyek feltérképezése is, melyek fajai különösen veszélyeztetettek lehetnek, és emiatt külön figyelemre van szükség a lokális kihalásuk megelőzése érdekében. Ebből a célból a pannon flóra 1600 lágyszárú fajához gyűjtöttük össze a magtömeg és az elterjedési terület nagyságát, valamint a nedvesség-, fény- és tápanyagigényre vonatkozó ökológiai indikátorértékeket. Eredményeink szerint a magtömeg negatívan korrelál az elterjedési területtel a vizsgált fajok esetében. A magtömeg a fényigény csökkenésével és a tápanyagigény növekedésével párhuzamosan nőtt, viszont a nedvességigény növekedésével csökkent. Az elterjedési terület a nedvességigény és a tápanyagigény növekedésével párhuzamosan nőtt, viszont a fényigény növekedésével csökkent. Eredményeink a pannon flóra lágyszárú fajai esetében megerősítik a magtömeg – elterjedési terület trade-off létezését. Azt is megállapítottuk, hogy az alacsony víz- és tápanyagellátottságú, de magas fényintenzitással jellemezhető élőhelyek fajai szűkebb elterjedésűek. Ezek az eredmények alátámasztják, hogy a száraz, tápanyagszegény élőhelyek, mint például a száraz gyepek fajai veszélyeztetettebbek, mint a nedves és tápanyagdús élőhelyek fajai, és fokozott odafigyelést igényelnek. Habár eredményeink a regionális flóra vizsgálatán alapulnak, a vizsgált fajok rendkívül nagy száma és a globális elterjedési terület használata miatt ezek hozzájárulhatnak a globális biogeográfiai folyamatok és mintázatok jobb megértéséhez, ami elengedhetetlen a természetvédelmi prioritások és célkitűzések meghatározásához.

 

Abstract

We aimed to introduce and test the “seed mass–distribution range trade-off” hypothesis, that is, that range size is negatively related to seed mass due to the generally better dispersal ability of smaller seeds. Studying the effects of environmental factors on the seed mass and range size of species, we also aimed to identify habitats where species may be at risk and need extra conservation effort to avoid local extinctions. We collected data for seed mass, global range size, and indicators for environmental factors of the habitat for 1,600 species of the Pannonian Ecoregion (Central Europe) from the literature. We tested the relationship between species’ seed mass, range size, and indicator values for soil moisture, light intensity, and nutrient supply. We found that seed mass is negatively correlated with range size; thus, a seed mass–distribution range trade-off was validated based on the studied large species pool. We found increasing seed mass with decreasing light intensity and increasing nutrient availability, but decreasing seed mass with increasing soil moisture. Range size increased with increasing soil moisture and nutrient supply, but decreased with increasing light intensity. Our results supported the hypothesis that there is a trade-off between seed mass and distribution range. We found that species of habitats characterized by low soil moisture and nutrient values but high light intensity values have small range size. This emphasizes that species of dry, infertile habitats, such as dry grasslands, could be more vulnerable to habitat fragmentation or degradation than species of wet and fertile habitats. The remarkably high number of species and the use of global distribution range in our study support our understanding of global biogeographic processes and patterns that are essential in defining conservation priorities.

Hivatkozás

Sonkoly J., Deák B., Valkó O., Molnár V.A., Tóthmérész B., Török P. (2017): Do large-seeded herbs have a small range size? The seed mass– distribution range trade-off hypothesis. – Ecology and Evolution DOI 10.1002/ece3.3568

Rövid közlemény a Willdenowia-ban a dán kanálfű magyarországi előfordulásáról

Megjelent a Willdenowia című folyóirat Euro+Med-Checklist Notulae című cikksorozatának 6. részében a dán kanálfű (Cochlearia danica) magyarországi felbukkanását bemutató, Löki Viktorral közösen írt rövid közleményük. (A teljes cikk letölthető innen.)

Kincs ami nincs - rövid közlemény a Willdenowia-ban a hatporzós látonya magyarországi előfordulásáról

Megjelent a Willdenowia című folyóirat Euro+Med-Checklist Notulae című cikksorozatának 6. részében a hatporzós látonya magyarországi helyzetét tisztázni igyekvő, Takács Attilával közösen írt rövid közleményük. (A teljes cikk letölthető innen.)

A téma magyarul a következőképpen foglalható össze:

A hatporzós látonyát (másnéven: csepleszlátonyát, Elatine hexandra (Lapierre) DC. Magyarország jelenlegi területéről elsőként Tokaj környékéről közölte Hazslinszky (1866). Ezt az adatot követve a fajt a magyar flóra taagjaként tartották számon a hazai flóra határozói (például Jávorka 1925; Simon 1992) éppúgy, mint európai munkák (Cook 1968; Uotila 2009). Hazslinszky által gyűjtött példányok találhatók berlini, budapesti és prágai herbáriumokban (B, BP, PRC). Ezen kívül egy E. hexandra-ként azonosított példány (“com. Szatmár, in Oryzetis ad Kölcse”, 9 Oct 1959, Á. Boros) található a Növénytárban (BP). Ezen példányok mindegyike 3-tagú virágokkal, 3 porzóval és rövid (<3 mm) kocsányokkal rendelkezik. Hazslinszky növénytári példányát (BP) Moesz 1908-ban E. ambigua Wight-ként revideálta. Másfeelől a Prágában (PRC) található példány E. hexandra-ként történt azonosítását J. Prančl 2014-ben tévesen erősítette meg. A Boros által Kölcse mellett 1959-ben gyűjtött példányt P. Uotila 2010-ben E. cf. Ambigua-ként azonosította. A példányok felsorolt jellegzetességei alapján a háromporzós látonya (E. triandra Schkuhr) szárazföldi alakjaként azonosíthatók (Molnár V. 2009). Az utóbbi évtized intenzív terepi kutatásai és számos herbárium (B, BP, BPU, BRA, DE, PR, PRC, SAV és W) átvizsgálása során az E. hexandra nem került elő hazánkból, ezért javasoljuk törlését Magyarország flórájából.

 

 

 

Irodalom

Cook C. D. K. 1968: Elatine L. – Pp. 295 – 296 in: Tutin T. G., Heywood V. H., Burges N. A., Moore D. M., Valentine D. H., Walters S. M. & Webb D. A. (ed.), Flora europaea 2. – Cambridge: Cambridge University Press.

Hazslinszky F. 1866: A Tokaj-Hegyalja viránya. – Math. Term. Közlem. 4: 105 – 143.

Molnár V. A. 2009: Elatine L. – Látonya. – p. 292 in: Király G. (ed.), Új magyar füvészkönyv. Magyarország hajtásos növényei. Határozókulcsok [New Hungarian herbal. The vascular plants of Hungary. Identification key]. – Jósvafő: Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság.

Uotila P. 2009: Elatinaceae. – In: Euro+Med PlantBase – the information resource for Euro-Mediterranean

plant diversity. – Published at http://ww2.bgbm.org/EuroPlusMed/PTaxonDetail.asp?NameCache=Elatin

aceae&PTRefFk=7300000 [hozzáférés 2016.06.30.].

 

Fülemüleszittyó gubacsa

A gubacs (Cecidium) növényi szövetekben, valamely más élő szervezet tevékenységének hatására létrejövő rendellenes sejtszaporulat vagy sejtméret-növekedés. A gubacsképző szervezetek igen különbözőek, fiatal, fejlődő növényi szövetekben baktériumok, gombák, fonalférgek, rovarok és atkák egyaránt indukálhatnak gubacsképződést. Bár gubacsokról hallva az embereknek általában fásszárúak (elsősorban tölgyfák) gubacsai jutnak az eszükbe, de lágyszárúak esetében is sokféle gubacs ismeretes. (Korábban itt a blogban már írtam a lápi csalánon észlelt gubacsszúnyog által indukált gubacsról.) Jóval gyakrabban észlelhetjük a fülemüleszittyón (Juncus articulatus) Livia juncii nevű poloska gubacsait.

 

 

 

Ez a rovar olyan mértékben megváltoztatja a szittyó hajtásainak megjelenését, hogy akár azokat más fajnak is gondolhatnánk

 

Most érdemes figyelni...

A hazánkban kevéssé kutatott fajok közé tartoznak a Veronica hederifolia rokonségi körébe tartozó, nálunk alig ismert elterjedésű fajok. Most virágoznak és körülbelül még egy hónapig van esély megtalálásukra, azonosításukra. Leggyakoribb közülük a Veronica sublobata (a kép közepén), ritkább előfordulású a V. hederifolia (a kép két szélén). A harmadik faj (V. triloba) adatai mindenképpen feljegyzendők.

 

 

 

Szintén mostanában virágzik a kakasmandikó (Erythronium dens-canis), amelynek specifikus rozsdagombáját (Uromyces erythronii) a botanikusok kevéssé méltatják figyelemre.

 

 

 

Mind a fennt említett veronikák előfordulási adatait, mind a kankósdi-rozsdagomba adatait szívesen fogadjuk az alábbi email-címen:

 

 

 

 

 

 

 

 

Év vadvirága 2016

Elindult a szavazás a 2016-os év vadvirágáról. Az érdeklődők 4 jelölt közül választhatnak a mozgalom honlapján.

 

Hajrá medvehagyma!

Nagylelkű adomány Tanszékünk herbáriuma számára

Virók Viktor az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság munkatársa (aki a Debreceni Egyetemen szerzett biológus diplomát) nagylelkű adománnyal örvendeztetett meg bennünket, mintegy 3500 lapot számláló herbáriumi gyűjteményét a DE TTK Növénytani Tanszék Soó Rezső herbáriumának adományozta. Az anyag legnagyobb része a Tornai-karszt magyarországi és szlovákiai részéről származik és mintegy 800 Farkas Rolandtól származó lapot is tartalmaz. Viktor egyúttal adatbázisban is rendelkezésünkre bocsátotta az anyagot.

 

Nagyon szépen köszönjük!!!

 

A lapok nagyon gondosan preparáltak, pontosan datáltak és lokalizáltak.