– Hej csak megtalálhatnám és fényképezhetném! Szívesen odaadnám érte bal kezem kisujját! Hasonló kijelentésekre több növény kapcsán ragadtattam magam. Igazság szerint be kell vallanom: ha egy „jó tündér” valamennyi ilyen növényfajt megmutatta volna, akkor nem lett volna elég egy kezem összes ujja sem... Mikor ezt a felelőtlen kijelentést tettem a sokáig sikertelenül keresett lápi békabuzogánnyal (Sparganium natans, syn. S. minimum) kapcsolatban is. Akkor még nem tudtam, hogy pár év múlva valóra válik az álmom: látni és fényképezi fogom ezt a „csodanövényt” és valóban némi véráldozat árán ...
Ha valaki kinyit egy régebbi
növényhatározót azt láthatja, hogy a szóban forgó növénynek hazánkban számos
lelőhelye van. Hogy fordulhat elő – kérdezheti bárki –, hogy a Nyírségtől és a
Mátrától a Kiskunságon át az Őrségig és Somogyig megtalálható növényért valaki
odaadná egy ujját? Ennek magyarázatául el kell mondanom, hogy az 1960-as
évektől kezdve a hazai tudományos közéletben az a vélekedés alakult ki, hogy a
hazai flóra teljesen ismert, kutatásával nem érdemes és nem fontos foglalkozni.
Hazai botanikai kutatások ebben az időszakban elsősorban a produkcióbiológia,
az ökológia és a vegetációtudomány területén folytak, de például a hazai flóra
veszélyeztetett fajaival alig törődött valaki. Ennek eredményeként az 1990-es
években számos jogszabályi védelemben részesülő növényfajunkról szinte
semmiféle információnk nem volt. Többüket évtizedek óta nem észlelte senki
hazánkban és előfordulásuk is kérdéses volt az ország területén. Barátaimmal –
akikkel szerettük volna e fajokat felkutatni és lefényképezni – csak
„fantom”-oknak hívtuk ezeket a ritkaságokat. Az egyik ilyen fantom, volt a lápi
békabuzogány is, amely két évszázad alatt összesen tucatnyi lelőhelyről került
elő az országból. Mint hidegkedvelő, háborítatlan és tiszta vízű élőhelyeket
igénylő növény nálunk roppant veszélyeztetett. Utoljára a 20. század közepe
táján látták három helyen.
Még középiskolás koromban figyeltem fel
egy Nyirád melletti terület fajgazdagságára és növénytani értékeire. Az
országszerte ritka és nemzetközi szinten is igen veszélyeztetett mocsári
kardvirág (Gladiolus palustris)
itteni megtalálását követően Robi és Józsi barátaimmal nekiláttunk a terület
részletes felmérésének és térképezésének. E munka során figyeltünk fel egy
zsombéksásos állomány vízállásos mélyedéseiben („semlyékeiben”) vízben úszó,
apró, békabuzogány-szerű levelekre. Mivel a növény akkor még nem virágzott,
csak remélni mertük, hogy a lápi békabuzogány populációjára akadtunk. A hazai határozókönyvekben
szereplő levélszélesség adatok egy darabig félrevezettek bennünket és csak egy
év múlva lettünk bizonyosak abban, hogy valóban erre a régóta keresett növényre
bukkantunk.
Következő nyár derekán kerestem fel ismét a lelőhelyet. Nagy örömömre ekkor tömegesen virágzó és termést érlelő békabuzogány tömeg fogadott, amely egyúttal bizonysággal is szolgált arról, hogy a legritkább fajról van szó. A tekintélyes méretű zsombékok elbírták az ember súlyát, így egyikről a másikra lépve-ugorva megközelíthető volt az állomány. Úgy éreztem, hogy ahhoz, hogy igazán jó fényképet sikerüljön készítenem mindenképpen a víz felszíne közelében kell elhelyezni a masinámat, ami legegyszerűbben úgy volt lehetséges, hogy beleereszkedtem a semlyékek mintegy félméteres mélységű, barnás színű vízébe. Mivel combcsizmával nem rendelkeztem és a vízben szép számmal láttam hullámszerű mozgással úszkáló piócákat, úgy döntöttem, hogy nadrágom szárát betűröm a bakancsomba és azt jó erősen megkötöm. A nyári melegben lábamnak kifejezetten jól esett a hűvös víz, fotóállványomat felállítottam és fényképezni kezdtem. Csak arra kellett ügyelnem, hogy lassan, óvatosan mozogjak, mert a víz hullámzása mozgásba hozta a békabuzogányok felszín felé emelkedő virágzatait, de egyébként ideálisak voltak a feltételek. A sötét tőzeges víz ideálisan kontrasztos hátteret biztosított a nem túlzottan feltűnő zöldes növénykének és éltem a régóta várt lehetőséggel: egyik filmtekercset a másik után fényképeztem el. Mindez igen jó érzéssel töltött el, és nem is tudom mennyi ideig állhattam a vízben, de utólag úgy vélem 1-2 óráig.
 |
Mikor kilábaltam a partra nadrágomból, bakancsomból csurgott a víz. A bakancsomon, nadrágomon „tüsténkedő” piócákat is lefényképeztem és némi kárörömmel vegyes büszkeséggel arra gondoltam, hogy lám nem tudtak bejutni! |
A vizes lábbeli ilyenkor az ember lábán
nagyon nehezen szárad meg, de mivel váltás cipőm nem volt, így „cuppogva”
beballagtam Nyirádra és felszálltam a hazafelé tartó buszra. Otthon végre
levethettem magamról a vizes göncöt. Fel voltam készülve a látványra, de mégis
meglepődtem. Az ember lábának bőre ilyenkor fehérré és ráncossá ázik, ez nem is
lepett meg, de annál inkább a jobb lábamon táplálkozó két pióca. Csodálkoztam,
hogy miként tudtak bejutni a bakancsomba és teljesen fájdalommentesen sebet
ejteni rajtam. Elméletben tudtam egyet s mást a piócákról, például, hogy nyáluk
véralvadásgátló hirudint (vö. a piócák neve: Hirudo) tartalmaz, ezzel
biztosítják, hogy a sebből huzamosabb ideig szívhassanak vért. De miután sóval
behintettem, majd eltávolítottam őket, lábamból még órák múlva is szivárgott a
vér.
Mindez persze cseppet sem rontotta el a
kedvem. Ilyen növényért ennyi vért bármikor szívesen adnék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése