Karantén-növénytan avagy filmek botanikus szemmel III.

Ismét egy kedves gyermekkori filmélmény illetve olvasmány: A Tenkes kapitánya. Örsi Ferenc regénye talán még jobban tetszett, mint a filmsorozat, de utóbbit is nagyon kedveltem, elsősorban Molnár Tibor, Zenthe Ferenc, Szabó Gyula hiteles alakítása miatt. (Mindig úgy éreztem, hogy a fő humorforrásnak szánt báró Eberstein Eckbertet alakító Ungvári László kissé túljátszotta a szerepet. Idiótának elegek lettek volna a ’labanc’ katonák közül Kibédi Ervin, Szilágyi István, Basilides Zoltán stb. ) No de vissza  a botanikához! A Rákóczi-szabdaságharc idején játszódó filmben persze bőven lehet találni oda nem illő növényeket. Most pár képen mutatom be azokat a fásszárú fajokat, amelyeknek nem sok keresnivalójuk van egy a 18. század elején, Magyarországon játszódó filmben. 

Délkelet-európai eredetű feketefenyő (Pinus nigra), melyet hazánk területén csak 150-200 évvel később kezdtek el telepíteni "kopárfásítás" céljából

Bővebben a fekete fenyőről (katt a képre)

Észak-amerikai eredetű zöld juhar (Acer negundo)

Kelet-ázsiai eredetű bálványfa (Ailanthus altissima)

Észak-amerikai eredetű fehér akác (Robinia pseudacacia)

Karantén-növénytan avagy filmek botanikus szemmel II.

Folytatom a filmekben látható növények ismertetését. Gyerekkorom egyik meghatározó olvasmányélménye volt Fekete István Tüskevár című regénye. Kedveltem – elsősorban Bánhidy László alakítása miatt – az azonos címmel készült fekete-fehér tévéfilm-sorozatot is (ha a forgatókönyvvel és a szereposztással – finoman szólva – nem is voltam teljesen elégedett). 2004 és 2010 kötött forgott, majd 2012-ben mutatták be a hasoncímű, színes mozifilmet. (Az ehhez kapcsolódó, a dramaturgiát, a forgatókönyvet, a zenét, a szereposztást érintő kritikai észrevételem meghaladnák ennek a bejegyzésnek a célját, ezért ezektől eltekintek.) Csupán néhány képet villantok fel, amelyeken olyan hazánkban idegenhonos özönnövények tűnnek fel, amelyek hiánya feltűnő az 1967-ben forgott fekete-fehér sorozatban. Ennyit változott az elmúlt 4-5 évtizedben a flóránk...

Tutajos nyári ludat zsákmányolt. A faj hazánkban 1949-től 2012-ig volt védett. Tehát a filmnek 1949 előtt kell(ene) játszódnia. A képen látható kék virágzató katáng (Cichorium intybus) és fehér virágú orvosi ziliz (Althaea officinalis) ebben az időszakban biztosan előfordult a film helyszínán, a Kis-Balaton környékén... 

Nem mondható el ugyanez azonban számos más a filmben azonosítható növényfajról. 

A kép bal oldalán belógó észak amerikai-eredetű gyalogakác (Amorpha fruticosa) előfordulása a 20. század első kétharmadában valószínűtlen a Kis-Balatonon. (A háttérben lévő fátyoltársulást alkotó fajokra még visszatérünk.) 

A filmben van egy jelenet, egy 1570-ben (a török időkben) játszódó visszaemlékezés a Tüskevár körüli harcokról. A képen látható fehér akác (Robinia pseudacacia) előfordulása teljesen kizárt akkoriban Magyarországon, Kitaibel Pál még az 1790-es évek végén is kivételes ritkaságként jegyezte fel példányait főként főúri parkokban. 

 Tutajos és Matula egy gáton (!) bandukol dús fátyoltársulással borított ligeterdő előtt...

A filmben igen sokszor láthatók jellegzetes ártéri ligeterdők fátyoltársulásai. Ezen a képen látható, hogy Matula, Tutajos és Bütyök észak-amerikai eredetű vadszőlőben (Vitis sp.)  keresik Tüskevár romjait. Ez felveti azt a lehetőséget, hogy a filmet nem is a Balatonnál, hanem valamelyik hazai folyó mellett forgatták. Utánanéztem így van: Csongrád-Bokroson. 

Tutajos hajnalban süntök (Echinocystis lobata) fátyoltársulásban cserkel. Ez az Észak-Amerikai faj szórványosan már a 20. század elejétől jelen volt hazánkban, de tömegesssé az utóbbi néhány évtizedben vált.

Az akácról, az üregi nyúlról és az Európai Unióról

Fazekas Sándor vidékfejlesztési miniszter a Kossuth Rádiónak adott interjújában arra kérte az Európai Parlament magyar képviselőit, hogy érjék el, hogy ne alkossanak EU-s rendeletet az özönfajok szabályozásáról. (Az interjú meghallgatható itt, az ominózus rész 7 perc 48 másodpercnél kezdődik.)

A miniszter úgy érvel, hogy az akác nem özönfaj, mert tudatosan telepítették be. Ezzel szemben ismét le kell írnom, hogy egy özönfaj nem attól válik özönfajjá, hogy miként került eredeti elterjedési területétől távoli területekre:

Özönfajon olyan fajokat értünk, melyek természetes előfordulási területükön kívülre történő véletlen behurcolásukat, vagy szándékos betelepítésüket követően képesek ott megtelepedni és tért hódítani, veszélyeztetve ezáltal az őshonos életközösségek ökológiai egyensúlyát), míg a sokszor emlegetett krumpli, paprika, paradicsom nem képesek hazánkban emberi közreműködés nélkül fennmaradni, tért hóditani és befolyásolni az őshonos életközösségeket.

A világban sok példa van arra, hogy tudatosan betelepített (és nem véletlenül behurcolt) fajok környezeti problémákat és/vagy gazdasági károkat okoztak, ennek legszemléletesebb példája talán az üregi nyúlé (Oryctolagus  cuniculus). Ez a faj eredeti elterjedési területén, Dél-Európában és Észak-Afrikában visszaszorulóban van néhány betegség (Myxomatosis, nyúl-calicivirus), valamint a túlzott vadászat és az élőhelyek elvesztése miatt, ugyanakkor vadászati céllal számos területre betelepítették. A legtöbb helyen természetes ellenségek hiányában rendkívüli mértékben elszaporodott és katasztrofális  hatással van a helyi élővilágra és gazdasági szempontból is óriási károkat okoz. A történet iskolapéldáját Ausztrália szolgáltatta, amelynek Victoria államába 1859-ben 24 példányt telepített be Thomas Austin. A nyulak ragadozók hiányában és az enyhe telek következtében gyorsan elszaporodtak, kiszorítva ausztráliai erszényes 'megfelelőiket' (Macrotis) és veszélybe sodorva a birkatenyésztéssel foglalkozók megélhetését. 1901 és 1907 között megakadályozandó az üregi nyulak további terjedését összesen 1833 km hosszúságú 'nyúl-biztos kerítést' építettek (ennek összes költsége akkoriben kb. félmillió dollár volt)! A kerítés alatt a nyulak természetesen  gond nélkül átástak, felette pedig átugrottak...

Visszatérve az akácra, az EU immár hivatalosan is megerősítette, hogy senki sem akarja kiirtani a fehér akácot Magyarországról. Janez Potocnik, EU környezetvédelmi biztos megkapta Fazekas Sándor levelét, amelyben a vidékfejlesztési miniszter azt kérte az uniós biztostól, hogy az akácméz alapanyagát adó fehér akác ne kerüljön fel a visszaszorítandó nem őshonos állat- és növényfajokról készülő listára - erősítette meg kedden az MTI megkeresésére a hírt a biztos szóvivője. Joe Hennon elmondta, hogy az erre vonatkozó rendelet számos olyan rendelkezést tartalmaz, amely alapján a bizottság köteles figyelembe venni, hogy egy-egy faj mióta van jelen Európában és milyen gazdasági-társadalmi haszon származik belőle.

"Ezek a megfontolások szerves részét képezik majd annak az elemzésnek, amely alapján össze fog állni a lista" - ismertette a szóvivő.
Hennon azt is világossá tettei, hogy abban az esetben, ha a fehér akác mégis rákerülne a listára, Magyarországnak elsősorban arról kellene gondoskodnia, hogy ne terjedjen tovább. Ez nem jelentené azt, hogy Magyarországnak teljes mértékben ki kellene irtania az akácosokat.
"A jogszabály elsődleges célja, hogy megakadályozza új invazív, nem őshonos fajok behurcolását az EU-ba, valamint azt, hogy megakadályozza azoknak az idegen fajoknak a megtelepedését és terjedését, amelyek a legnagyobb fenyegetést jelentik a biodiverzitásra, a gazdaságra és az emberi egészségre" - fejtette ki Joe Hennon.
A bizottság tavaly szeptemberben ismertette javaslatát az úgynevezett nem őshonos özönfajok visszaszorítására, amelyek a brüsszeli testület szerint évente 12 milliárd euró értékű kárt okoznak az európai agráriumnak. A tiltólistára tett fajokat tilos lesz importálni, forgalomba hozni, felhasználni és szabadon engedni a környezetben.
Hennon azt is részletesen ismertette, hogy a bizottság adatai szerint 12 ezer nem őshonos állat- és növényfaj él jelenleg Európában, és körülbelül minden hatodik számít agresszíven terjedő úgynevezett özönfajnak. Ezek közül van, amelyik az emberre is veszélyes, mint például az ázsiai lódarázs vagy a tigrisszúnyog, mások épületekben vagy a termésben okoznak károkat, mint az ártéri japánkeserűfű vagy a nutria.
Emellett egyes behurcolt fajok veszélyt jelentenek olyan őshonos európai állatokra, amelyek elengedhetetlenek az európai ökológiai rendszer egyensúlyának fenntartásához, az Amerikából származó szürke mókus pedig kiszorítja az európai vörös mókust.
Az élőhelyek pusztulása mellett az idegen invazív fajok felelnek a legtöbb őshonos állat- és növényfaj kihalásáért - magyarázta az MTI-nek Janez Potocnik szóvivője.
Joe Hennon arra is rámutat, hogy a bizottság olyan fajokról állít össze listát, amelyek uniós szinten is aggodalomra adnak okot. A listát a bizottság a tagállamokkal közösen, kockázatelemzés és tudományos bizonyítékok figyelembe vételével állítja össze - hangsúlyozta a szóvivő.

Összefoglalva: bárcsak az akáckérdésben  tanúsított magatartás lenne a legnagyobb baj az EU-val.

Természetvédelmi Ökológiai Csoport előadásai

A Természetvédelmi Ökológiai Csoport következő előadásai május 12-én 16 órától a Debreceni Egyetem Ökológiai Épület alagsori nagyelőadóban:
Fenesi Annamária: Az inváziós kanadai aranyvessző (Solidago canadensis) hatása a növény- és beporzóközösségre különböző korú parlagokon

és
Török-Krasznai Enikő és Török Péter: Biomassza és fajgazdagság kapcsolata: általánosan jellemző-e az egycsúcsú görbe?

A szervezők minden érdeklődőt szeretettel látnak!

Az izraeli fügekaktusz termést levéltetű invázió fenyegeti

Friss hírként jelent meg az MTA, az Index és a GreenProphet oldalain, hogy Izrael északi részén található Hula-völgyben levéltető invázió támadta meg az ott termő fügekaktuszokat, veszélybe sodorva ezzel az ikonikus fügekaktusz termést ('Sabra'), amely a kosher konyhának fontos alapanyaga. (Egy kosher ételekről szóló honlap szerint a kaktusztermés azaz 'Sabra' és az izraeliek hasonlóak, mert kemények és tüskések kifelé, de lágyak és édesek befelé.)

Most 150 ezer katicabogárnak (a levéltetvek természetes ellenségének) szabadon engedésével próbálják megakadályozni a levéltetvek továbbterjedését megakadályozni. A híradásokból nem derül ki, hogy milyen fajú (őshonos vagy behurcolt?) katicákról van szó, de azt nem tagadják, hogy az akciónak van némi kockázata.

 

Termést érlelő fügekaktusz (a kép forrása)

  

A levéltetvek szűznemzéssel igen gyorsan szaporodnak (a kép forrása)

Azt a fontos tényt hiányolom a híradásokból, hogy a fügekaktusz vagy medvetalp-kaktusz (Opuntia) nemzetség nem őshonos Izraelben, sőt az egész Óvilágban. A kaktuszfélék családjának valamennyi faja amerikai eredetű. 

A fehér akác vagy bármely más idegenhonos növény esetében számolni kell azzal, hogy amennyiben eljut a növényhez annak valamely természetes ellensége (gomba-, baktérium-, vírus vagy rovarparazita) vagy az őshonos fajok közül valamely faj képes lesz az idegen növény forrásainak kiaknázására, akkor a régi vagy az új parazita a telepített, idegenhonos növény genetikailag kevéssé változatos monokultúráiban óriási veszteségeket (sőt talán komoly társadalmi katasztrófákat) fog okozni. Ez történt például a burgonya (Solanum tuberosum) esetében, mikor a Phytophtora infestans nevű gomba az 1840-es években Európa számos országában, de különösen 1845-1846-ban Irországban óriási éhínséget okozott, amely sok millió ír halálához és kivándorlásához vezetett és megalapozta az írek és angolok mai napig tartó ellenséges viszonyát.

Mindazok akik Izraelben a fügekaktusz termelésére alapozták az életüket, ma joggal érzik veszélyben családjaik megélhetését. Biológusként úgy gondolom, hogy mindazok akik idegenhonos növények hosszú távon nem fenntartható monokultúráira alapozzák jövőjüket, ugyanennek a veszélynek teszik ki magukat. Azok is akik a rövid távú haszon reményében a fehér akác további, államilag támogatott telepítését szeretnék elérni, valójában a számos észak-amerikai akác-kártevő jövőbeli invázióját készítik elő. Nem jobb lenne a kétségkívül nehezebb megélhetést, nyújtó, de fenntarthatóbb tevékenységeket, őshonos és vegyes fafajokból álló erdők hagyományos (gépesítés nélküli) fenntartását, nektártermelő és szénatermő rétek fenntartását, helyreállítását, létrehozását és ezáltal 'bio-méz', 'bio-tej', 'bio-hús' termelését támogatni, propagálni? Szebb és élhetőbb lenne a világ, több lenne a fecske és az orchidea is. 

Utólag senki nem mondhatja majd: miért nem szóltatok időben? Szóltunk...

Az akácról a Debrecen Televízió 2014. 02. 25-ei műsorában

Az akác volt a téma a Debrecen Televízió tegnapi, 'Esti közelkép' című műsorában, amelyben Barkó Árpáddal, az Országos Magyar Méhészeti Egyesület Hajdú-Bihar megyei szaktanácsadójával együtt vettem részt. A beszélgetés megtekinthető itt (a felvétel az új megnyílt oldalon a képre kattintva indul el).

Ismét az akácról: nem minden idegenhonos növény invazív

A mint arról korábban már többször szó volt itt a blogban, az akáccal kapcsolatban a tömegtájékoztatásban megjelenő információk egy része nem felel meg a valóságnak, tévedésen vagy félreértelmezésen alapul.

Az egyik ilyen, jellemző félreértés forrása az idegenhonos és invazív fajok (özönnövények) összetévesztése, amelynek szép példája látható az Index című internetes hírportál 2014. február 19-ei napi rajzán is:

Miért nem lehet egy kalap alá venni az akácot és a krumplit (vagy paradicsomot, paprikát, stb.)?

Azért mert bár egyikük sem őshonos térségünkben, de az akác megfelel az özönnövény definíciójának (özönfajon olyan fajokat értünk, melyek természetes előfordulási területükön kívülre történő véletlen behurcolásukat, vagy szándékos betelepítésüket követően képesek ott megtelepedni és tért hódítani, veszélyeztetve ezáltal az őshonos életközösségek ökológiai egyensúlyát), míg a krumpli, paprika, paradicsom nem képesek hazánkban emberi közreműködés nélkül fennmaradni, tért hóditani és befolyásolni az őshonos életközösségeket.

Emellett ismét hangsúlyozni szeretném, hogy az Európai Unió ominózus rendelettervezetében nincsenek fajok nevesítve (az akác sem!), azokra a tagállamok tehetnek javaslatot. Az érdeklődőknek a témához kapcsolódó korábbi blogbejegyzéseket is ajánlom itt, itt, itt, itt és itt.

Az akácot senki nem akarja kiirtani Magyarországról, aki felelősen gondolkodik, de ez egyszerűen lehetetlen is lenne. (Mint ahogy ez a cél egyébként a parlagfű esetében is tökéletesen irreális – sajnos.)

Dr. Varga Zoltán professzor az akácról

Az alábbiakban Dr.Varga Zoltán, a Debreceni Egyetem emeritusz professzora írását adom közre, mégpedig két ok miatt. Egyrészt azért, mert a szerző azzal a kéréssel fordult többünkhöz, hogy szeretné ha az írás minél szélesebb körben ismertté válna, másrészt azért, mert az akác-vitával kapcsolatban olyan kérdéseket is érint, amelyekről eddig nem vagy alig esett szó.

A jelenlegi helyzet előzményei

Az akác köztudottan észak-amerikai eredetű. Magyarországra a történeti adatok szerint, valószínűleg német közvetítéssel, 1710-1720 között juthatott el (Bartha Dénes és mtsai., 2014). Telepítését Mária Terézia eredetileg katonai célokból kezdeményezte, legelőször a Bánságban (Erdészeti Lapok, 1960). Majd Tessedik Sámuel szarvasi evangélikus lelkész és népművelő volt az, aki erősen támogatta az akác telepítését fájának és mézének kedvező tulajdonságai, illetve a termőhelye iránti igénytelensége okán. Az a sokat hangoztatott érv viszont valótlan, hogy az akác telepítése nélkül az Alföld egyes részei elsivatagosodtak volna, ugyanis ami a Kiskunságot és a Nyírséget illeti, ahol ma a legkiterjedtebb akácosok vannak, ezeket a területeket Anton Kerner osztrák botanikus „Das Pflanzenleben der Donauländer” c. könyvében (1865) még mint alapvetően erdősült vidékeket írja le. Emellett a Duna-Tisza-közi homokháton a XIX szd. második felében fejlett mezőgazdasági- és kertkultúra is volt (Fodor 2006, Ph.D. értekezés ELTE). „Elsivatagosodás" tehát csak ott jelentkezhetett, ahol a homoki legelők túllegeltetése következtében a homoki gyep degradálódott, és a homok „elszabadult" (hasonló folyamat a Nyírségben is lejátszódott, ahol később a kivágott tölgyesek helyére telepítették az akácot). A kezdeti nagy reményekkel kecsegtető akáctelepítések azonban csak részben váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Miután Magyarország a trianoni országcsonkítással erdeinek nagyrészét is elvesztette, az 1823-ban megjelent alföldfásítási törvény hatására alig másfél évtized alatt 38 ezer hektár akácost létesítettek, még az erre kevéssé alkalmas területeken is. Némileg hasonló helyzet állt elő a II. Világháború után is, amikor Keresztesi Béla akadémikus vette át az alföldfásítás irányítását. Róla a Wikipedia, többek között, az alábbiakat írja: „1950 és 1953 között aspiránsként dolgozott a Leningrádi Erdészeti Akadémián. Hazatérését követően, 1953-ban a földművelésügyi minisztériumon belül működő erdészeti közhatóság, az Országos Erdészeti Főigazgatóság főigazgató-helyettesévé nevezték ki – főerdőmérnöki címmel – , ahol fő feladata az erdőgazdálkodás és faipar fejlesztését célzó országos program kidolgozása és megvalósítása volt.” Munkásságának fő iránya az ún. „gyorsan növő” fafajok (akác, nyárfa, erdei- és feketefenyő) elterjesztése és az előbbiek nemesítése volt. „Sikerei” azt jelentették, hogy az „erdőborítottság” aránya korábban nem látott mértékben növekedett, azonban ennek legnagyobb része valójában gazdasági célú faültetvény, és nem pedig szigorú értelemben vett erdő volt. Ezek az előzmények juttatták Magyarországot oda, hogy jelenleg faállománnyal borított területeink mintegy 24% akácos, amelyet a tárgyilagos elemzéseken nyugvó erdészati szakanyagok is egyértelműen túlzottnak és csökkentendőnek ítélnek.

Tárgyilagosan az akácról

Az akácnak, mint szerszámfának, bútorfának és tűzifának, valamint mézelőnek a kedvező tulajdonságai közismertek. Ezek alapján az akác „kiirtása” valójában szóba sem jöhet, ezt a racionálisan gondolkodó természet- és környezetvédők sem kívánják, de nyilvánvalóan az Európai Bizottság sem. Természetvédelmi haszna is lehet az akácosoknak, bizonyos keretek között. Semmiképp sem szüntethetők meg például a kis hortobágyi és egyéb alföldi, pl. tanya-környéki szárnyékerdők, a vetési varjú és a hozzá kapcsolódó kékvércse, erdei fülesbagoly védelme, illetve a téli ragadozómadár-védelem miatt sem. Van azonban néhány tény, amely fölött nem lehet elsiklani. Ezek a dolgok jórészt a talajjal és az éghajlattal kapcsolatosak.

Nézzük előbb a talajt. Minden erdő anyagforgalmának nélkülözhetelen része a holt szerves anyag, lombhullató erdők esetében mindenekelőtt az évről-évre termelődő avar lebomlása. Ezt baktériumok, gombák és különféle, zömmel apró gerinctelen állatok együttese végzi. Őshonos fajú faállományainkban ez az együttes jelen van, hiszen kialakulásukra évezredek sokasága állt rendelkezésre. Az akácosban ilyen közösség gyakorlatilag nincs, tehát egy, az erdőre, mint ökológiai rendszerre alapvetően jellemző anyagforgalmi ciklus szakad meg. Emellett az akáccal együttélő nitrogénmegkötő baktériumok sem javítják a termőhelyet, hanem a nitrogénkedvelő gyomok (csalán, kányazsombor) elszaporodását segítik elő, az őshonos erdei lágyszárú növényzet kárára. Az akácosok növényzete és állatvilága ezért kifejezetten szegényes, tehát az akácosítás a biológiai sokféleséget egyértelműen CSÖKKENTI. Gazdasági szempontból hátrányos következményeit pedig az évtizedek-évszázadok tapasztalataira támaszkodó, a gyakorlatban dolgozó erdész is látja. A már idézett erdészeti szakanyag ezt így foglalja össze: „A megmunkált talajon [az akác] kezdetben gyorsan növekszik, majd néhány év múlva növekedése lecsökken, különösen, ha valamilyen talajhiba van a területen. Száraz termőhelyeken az akácos hamar kiritkul, a termőhelye is leromlik. Sok a gyenge minőségű faanyagot termelő akácosunk, amelyet a faipar csak korlátozott mértékben tud feldolgozni.” A termőhely leromlása pedig megmarad, ami az akác letermelése után az ilyen területek hasznosíthatóságát, értékét lecsökkenti.

Szintén a talajnál maradva, a jelenlegi gépi technológiák mellett mind az akác telepítése, mind pedig annak letermelése talajmunkákkal (gépi kituskózás) jár együtt. Ez pedig a homoki talajokon több invazív gyom (selyemkóró, parlagfű) terjedését segíti. Tehát éppen a homokterületeken kellene az akác telepítését leginkább korlátozni, illetve az akác jelenlegi magas részarányát csökkenteni, az őshonos fafajok javára (lehetőleg kocsányos tölgy, de őshonos, NEM klónozott nyárfák, ezüsthárs és kislevelű hárs, mezei juhar, stb. is).

A gondok másik nagy forrása az éghajlat, pontosabban a klímaváltozás, vagyis az, hogyan viselkedik az akác akkor, amikor őshonos erdőállományaink a szárazodás következtében kigyérülnek. Az már régóta ismert, hogy amikor homoki erdőssztyepp-tölgyeseink (amilyenek sehol máshol a világon nincsenek, tehát mint ÉLETKÖZÖSSÉGEK igazi hungaricumok!) lombkoronája felnyílik, a lékekbe behatol a napfényigényes akác. Ezzel nemcsak a faállomány összetételét változatja meg, hanem elnyomja a cserje- és a lágyszárú szintet is, megváltoztatva, elszegényítve az őshonos lomberdőre jellemző állatközösség összetételét is. Ez a folyamat lényegében a XX. század első felének nagy akácosítási kampánya óta tart, és elszenvedője mindenekelőtt a Duna-Tisza közi homokhát és a Nyírség. A változás ma viszont már abban is látszik, hogy ahol erdeinkben korábban éghajlati okokból sem lehetett jelentős az akác (Nyugat- és Délnyugat-Dunántúl), ott is megindult az akác invazív terjeszkedése, ezáltal a bükk és a tölgy, mint ottani fő fafajok és fajcsoportok termőhelyeinek leromlása, ezeknek az erdőknek a természetes felújulási-felújítási lehetőségeinek korlátozódása. Holott ezeken a területeken az erdőgazdálkodás hagyományosan munkaerő-igényes és hasznot hozó volt (Zalában, Somogyban ennek a társadalmi jelentősége ma is evidens). A klímaváltozással nyilvánvalóan megnő a folyamatos erdőborítottság megőrzésének jelentősége, amely csak az adott termőhelyre jellemző őshonos fafajokkal, illetve azok megfelelő genetikai változataival biztosítható. A folyamatos erdőborítottság jelentősége a vadgazdálkodás szempontjából is könnyen belátható.

Lehetőségek, megoldások

Abból kell kiindulnunk, hogy az akácos faültetvény, amelyet telepítenek és letermelnek, mint bármely más gazdasági hasznú növényt. Tehát az ültetvény létjogosultságát a haszon és a kár, illetve a költség egybevetése alapján lehet meghatározni. Így megvizsgálhatjuk, valóban kedvező-e gazdasági szempontból az akác? Valóban „kenyéradó gazdája”-e a hazai erdészetnek? Előnyei, mint az idézett erdészeti szakanyagból kitűnik, elsősorban az akác telepítésének olcsóságából, a viszonylag gyors növekedésből és a – gyakran túlbecsült – igénytelenségéből adódnak. Hátrányai azonban 2-3 vágásforduló után már nyilvánvalóvá válnak, részben az előállítható faanyag minőségromlása, részben a termőhely degradációja miatt. Ebből adódik, hogy jelenleg akácosaink mintegy 10%-a a legrosszabb, és több, mint 54 %-a a második legrosszabb fatermési osztályba tartozik, ami jelentősen felülmúlja a két legjobb fatermési osztály összesen csupán 10%-nyi részesedését.

Ezeket a tényeket mérlegelve, bár nem lenne helyes az akác telepítését tiltani, de kiemelten támogatni sem! A lehetőségek leginkább olyan termőhelyekre vonatkoznak, amelyek mai viszonyok között mezőgazdasági hasznosításra alkalmatlanok (pl. tartósan parlagon levő területek), és ahol természetvédelmi értékek sincsenek. Az ilyen területek részaránya azonban jóval kisebb, mint akácosaink jelenlegi kiterjedése, amely – mint láttuk – részben gazdasági szükséghelyzetek, részben politikailag motivált kampányok (1950-es, 60-as évek) következménye, és messze meghaladja a termőhelyi viszonyok alapján indokolható részarányt. Kétségtelen, hogy legtöbb őshonos fafajunk telepítése és a felnövekvő faállomány ápolása jóval munkaigényesebb, mint az akácé. Ez azonban számos elmaradott vidékünkön akár szociális előnyökkel is járhat, a foglalkoztatottság növelése révén. Ezek tehát azok a tények és szempontok, amelyekben megegyezik mind a fenntartható erdőgazdálkodás, mind pedig a természetvédelem érdeke és szemléletmódja.

Az akácméz kérdésében is látnunk kell az előnyöket és a hátrányokat is. Kétségtelen, hogy az akácfa jó mézelő, és az akácméz értékes termék. Az akácvirágzásnak azonban jól behatárolt időszaka van, és ezt a vándorméhészettel csak részben lehet kiegyenlíteni. Szükség van más, sokszínű nektárforrásokra, környezetei és gazdasági szempontból is hasznos más mézelő növényekre is. Őshonos fáink (kislevelű hárs, nagylevelű hárs, mezei juhar, berkenyék) és jól kezelt rétjeink növényei (ligeti- és lózsálya, többféle kakukkfű, bakfű), sőt gyógynövényeink (fodor- és borsmenta, orvosi somkóró, levendula) és fűszernövényeink (szurokfű: „oregano”, citromfű, bazsalikom, stb.) között is szinte felsorolhatatlanul sok jó mézelő van. A magyar gyógynövénytermesztés és gyógynövényeink virágméze például valóban olyan hungaricum lehetne, amelynek létrehozására csak a hazai éghajlati és talajviszonyok mellett van lehetőség. A fenntartható út tehát a választék bővítése.

Arra is gondolni kell, hogy az akác nem nektárforrás azoknak azoknak az őshonos, vadon élő méhféléinknek, amelyektől őshonos növényeink többségének, és több takarmánynövényünk termékenyülése, például a lucernamag termesztés (a II. világháborúig világhírű volt Magyarországon!) és gyümölcseink terméshozama is függ. Látnivaló, hogy a harmonikus, változatos és fenntartható tájhasználattal (lám, a németnek a „tájgondozásra” külön szava is van: Landschaftspflege!) is megőrizhetjük, sőt fejleszthetjük is méhészetünket. Ehhez nem kell az észak-amerikai eredetű akácot hungaricummá nyilvánítani (és ezzel a fogalmat devalválni).

A kérdésben az észérvek és ne az indulatok döntsenek. Nem szerencsés dolog gazdasági érdekcsoportokra politikai ízű neveket aggatni ("akácfa-koalíció"), ez akár riasztólag is hathat és visszaüthet.

Három az akáccal kapcsolatos fogalomról

Ebben a bejegyzésben három, a tömegkommunikációban az akáccal kapcsolatban gyakran használt és nem egyszer félreértelmezett fogalmat szeretnék tisztázni.

Mik az őshonos és tájidegen fajok?

Az 1996. évi LIII. törvény a természet védelméről egyértelműen fogalmaz

 

8. § (2) Őshonosak mindazok a vadon élő szervezetek, amelyek az utolsó két évezred óta a Kárpát-medence természetföldrajzi régiójában - nem behurcolás vagy betelepítés eredményeként - élnek, illetve éltek.

8. § (4) Tájidegen fajok azok az élő szervezetek, melyek növény- és állatföldrajzi szempontból nem minősülnek őshonosnak, és megtelepedésük, alkalmazkodásuk esetén a hazai életközösségekben a természetes folyamatokat az őshonos fajok rovására károsan módosíthatják.

Mindezek alapján a fehér akác Magyarországon nem őshonos, hanem tájidegen faj.

A magyar állami természetvédelem honlapja szerint:

Általános megközelítésben özönfajon olyan fajokat értünk, melyek természetes előfordulási területükön kívülre történő véletlen behurcolásukat, vagy szándékos betelepítésüket követően képesek ott megtelepedni és tért hódítani, veszélyeztetve ezáltal az őshonos életközösségek ökológiai egyensúlyát.

Ugyanezen honlapon feltüntették a hazai szárazföldi inváziós növényeket:

Tudományos név	Magyar név
Acer negundo	zöld juhar
Ailanthus altissima	bálványfa
Amorpha fruticosa	gyalogakác
Asclepias syriaca	közönséges selyemkóró
Aster lanceolatus (beleértve A. tradescantii), A. novi-belgii, A. ×salignus	észak-amerikai őszirózsák
Celtis occidentalis	nyugati ostorfa
Cenchrus incertus	átoktüske
Echinocystis lobata	süntök
Elaeagnus angustifolia	keskenylevelű ezüstfa
Fallopia japonica, F.×bohemica, F. sachalinensis	japán, cseh és szahalini óriáskeserűfű
Fraxinus pennsylvanica	amerikai kőris
Helianthus tuberosus s. l. (H. decapetalus auct.)	vadcsicsóka
Heracleum mantegazzianum	kaukázusi medvetalp
Heracleum sosnowskyi	Sosnowsky-medvetalp
Hordeum jubatum	díszárpa
Humulus scandens	japán komló
Impatiens glandulifera	bíbor nebáncsvirág
Impatiens parviflora	kisvirágú nebáncsvirág
Juncus tenuis	vékony szittyó
Padus serotina	kései meggy
Parthenocissus inserta	közönséges vadszőlő
Parthenocissus quinquefolia	tapadó vadszőlő
Phytolacca americana	amerikai alkörmös
Phytolacca esculenta	kínai alkörmös
Robinia pseudoacacia	fehér akác
Rudbeckia laciniata	magas kúpvirág
Solidago gigantea	magas aranyvessző
Solidago canadensis	kanadai aranyvessző
Vitis vulpina	parti szőlő

Mindez azért fontos, mert a fenti listán nem szerepel kukorica, rozs, zab, őszi búza, de még a krumpli, paradicsom, paprika sem. Utóbbiak az amerikai kontinensről származó termesztett haszonnövényeink nem képesek nálunk megtelepedni és tért hódítani, és ezáltal veszélyeztetni őshonos életközösségeinket. Nem őshonosak tehát, de nem is özönnövények.

A feketefenyő felemelkedése és bukása Magyarországon

Több szempontból érdekes párhuzam mutatkozik az akác és egy másik idegenhonos, hazánkban ültetvényszerűen (monokultúrában) termesztett fafaj, a feketefenyő (Pinus nigra Arnold) között. Ebben a blogbejegyzésben az utóbbival foglalkozom, mert úgy érzem esete tanulságul szolgálhat.

A feketefenyő Dél-Európában és Kis-Ázsiában honos fafaj, hozzánk legközelebb az Al-Dunánál (Herkulesfürdő) és a Bécsi-medencében fordul elő.

 

A feketefenyő elterjedése (a Wikipédia nyomán)

1: keleti alfaj (subsp. nigra): 1a: var. nigra, 1b: Pinus nigra subsp. nigra var. pallasiana, 1c: var. caramanica

2: nyugai alfaj (subsp. salzmannii): 2a: var. salzmannii, 2b: var. corsicana, 2c: var. mauretanica

 

Természetes állományai általában sziklás termőhelyen élnek, ligetes megjelenésűek
(forrás: Wikipédia)

Hazánkban a 19. század vége felé kezdték telepíteni kísérleti jelleggel és elsősorban a ’talaj védelmére’.

„Kevés fanem van, melynek nagyobbmérvű mívelése oly sokoldalú haszonnal lenne egybekötve, mint a menynyit a feketefenyő tenyésztése és terjesztése nyújt.” – olvashatjuk Székely Mihálynak ’A feketefenyő (Pinus austriaca) mívelésének és terjesztésének hasznairól.’ című cikkében, amely 1868-ban jelent meg az Erdészeti Lapok című foylóiratban (205-210. oldal). Továbbá:„Különös tulajdonságainak egyike abban áll, hogy tűinek bő hullatásával a talajt javítja, és igy nemesebb fanemek tenyésztésére, sőt jövedelmezőbb mezőgazdasági növelésre is alkalmassá teszi. Termőhelyi elégülékenysége oly feltűnő, hogy a sekély, csupa omladványból álló, elpusztított, kimerült, páfrányfélékkel itt-ott alig benőtt talajon, sőt a majdnem csupasz sziklán és köven, a hol csak gyökereit a hasadékokba és üregekbe beerőszakolni és igy megfogódzni képes, még mindig jól növekszik.” ...„A feketefenyő a fönnebbiek szerint 70—80 éves korában legnagyobb haszonnal vágható (gazdasági vághatóság), azonban — mindig csökkenő vastagsági növekvés mellett, 2 —300 évig is elél.”

Mivel várakozáson felül beváltotta a hozzá fűzött reményeket, egyre inkább fájáért ültették, eleinte csak a dolomitkopárok erdősítésére, majd az alföldi homokra is. A telepítés két nagy hulláma az 1950-es és az 1970-es években volt.

A telepített állományok elegyetlenek, zárt lombkoronaszintűek, az avarszintben vastag tűlevélszőnyeg halmozódik fel és a termőhelyen korábban élt fajok lassanként kiszorulnak (forrás: Wikipédia)

 A feketefenyvesek kiterjedése hazánkban az 1990-es évekre elérte a 70 ezer hektárt és az ország erdőterületének mintegy 4 %-át (Tamás Júlia nyomán).

A faj nagy kiterjedésű, elegyetlen, tájidegen erdői számos ökológiai és természetvédelmi problémát okoznak. Ezekről a kérdésekről az érdeklődők tájékozódhatnak a Csontos Péter által szerkesztett: Feketefenyveseink kutatása című könyvből (MTA-ELTE Elméleti Biológiai és Ökológiai Kutatócsoport, 2007)

A Dunántúli-középhegység legegyedibb, legjellegzetesebb (ha úgy tetszik ’legmagyarabb’) élőhelytípusait, az egyedülálló fajösszetételű dolomit-sziklagyepeket igen súlyosan érintette a feketefenyővel végzett ’kopárfásítás.’ Olyan bennszülött ritkaságaink, mint a világon kizárólag nálunk előforduló pilisszentiváni len (Linum dolomiticum) termőhelyein is történt feketefenyő telepítés.

Azon túl, hogy időközben kiderült, hogy a feketefenyő termesztése gazdaságilag sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, az elegyetlen állományokban egyre komolyabb növényegészségügyi problémák jelentkeztek, amelyek hatására az ország számos területén komoly feketefenyő pusztulások történtek és történnek.

Lásd például:

Csillag Vince (2006): Feketefenyő-pusztulás a Keszthelyi-hegységben. Erdészeti lapok 141: 279-280.

Koltai András (2001): Az erdei és feketefenyő gombabetegségei. Erdészeti lapok, 136: 205.

Koltay András - Nagy László (1999): Feketefenyő klónok fogékonysága a Sphaeropsis sapinea és Dothistroma septospora kórokozók fertőzésével szemben. Erdészeti kutatások : az Erdészeti Tudományos Intézet közleményei 89: 151-161.

Koltay András - Tóth József - Kondár László - Szabó Tibor (2009): Vegyszeres védekezés a Dothistroma septospora (Dorog.) Morlet és Sphaeropsis sapinea Dyko & Sutton kórokozók ellen fiatal feketefenyő- (Pinus nigra) állományban. Növényvédelem 45: 225-230.

Koltay András (1997): Mitól vörösödnek feketefenyveseink? : A hajtások és a tűelhalások leggyakoribb tünetei feketefenyő-állományokban. Erdészeti lapok 132(1): 12-13.

Koltay András (1998): A feketefenyő hajtáspusztulását okozó gomba, a Shaeropsis sapinea Dyko & Sutton biológiai vizsgálati eredményei. Erdészeti kutatások : az Erdészeti Tudományos Intézet közleményei 88: 251-271.

Koltay András (2001): A Dothistroma septospora (Dorog.) Morlet előfordulása a hazai feketefenyő (Pinus nigra Arn.) állományokban, és az ellene alkalmazott vegyszeres védekezési kisérletek eredményei. Növényvédelem 37: 231-235.

Koltay András (2003): Gombabetegségek az erdei- és a feketefenyő levelein. Erdészeti lapok 138: 352-353.

Koltay András: A magyarországi feketefenyő hajtáspusztulás történeti áttekintése. Erdészeti kutatások : az Erdészeti Tudományos Intézet közleményei 90: 247-254.

Szabó Ilona (1997): A Dothistroma septospora (Dorog.) Morelet fellépése feketefenyő-ültetvényekben. Erdészeti lapok 132: 44.

Szilasi Tamás (2013): Feketefenyő-pusztulás a Mecseki parkerdőben. -  Erdészeti lapok, 2013. (148. évf.) 4. sz. 106-107. old.

Egy álom vége... Pusztuló (azóta letermelt) feketefenyves a Keszthelyi-hegységben

A tömegkommunikációban a feketefenyvesek pusztulása rendszeresen természeti katasztrófaként jelenik meg, pedig gazdasági értelemben haszontalan és ökológiai-természetvédelmi értelemben kártékony monokultúrákról van szó.

 

A Központi Statisztikai Hivatal adatai alapján hazánkban a feketefenyvesek kiterjedése 2000 óta folyamatosan csökken.

Végezetül három gondolat.

A pusztuló feketefenyvesek a társadalomnak nemhogy hasznot nem hoztak, hane többlet kiadásokat jelentenek. 

Helyüket sajnos nem feltétlenül őshonos fajokból álló erdők veszik át, hanem ha megjelenik bennük az akác, akkor annak hosszú távon csíraképes, keményhéjú magjai képeznek magbankot és ugrásra készen várakoznak... (lásd: Cseresnyés I. (2010):Az invazív fehér akác (Robinia pseudoacacia L .) magbankja feketefenyvesek taLajában. – Botanikai Közlemények 97: 59–68.)

Eredeti elterjedési területén az akác fogyasztására mintegy 75 rovarfaj specializálódott (Hargrove, W.W. (1986) An annotated species list of insect herbivores commonly associated with black locust, Robinia pseudoacacia, in the southern Appalachians. Entomological News 97: 36–40.).  Az akác olyan élősködői mint a Obolodiplosis robiniae Haldeman nevű légy, Phyllonorycter robiniella Clemens and Parectopa robiniella Clemens nevű lepkék már megjelentek Európában...