„Van, aki a tehénnek adta, … van aki az asszonynak”

A gyimesi „szerelemfű” története 

A Keleti-Kárpátok magyar nyelvű közösségeiben végzett kutatásunkban azt vizsgáltuk, hogy fennmaradt-e napjainkig a gumós kosborfélékhez kapcsolódó hagyományos tudás, amelyet a Gyimes vidékén a bergőburján név fog össze. Ezeket a növényeket Európa és Nyugat-Ázsia számos táján évszázadokon át élelmiszerként, gyógyszerként, állatgyógyászati szerként és nemi vágyat fokozó növényként tartották számon. A hiedelmek kialakulásában nagy szerepe lehetett annak, hogy több talajlakó orchideának két, egymás mellett elhelyezkedő föld alatti gumója van. Ezek alakja az emberi herékre emlékeztette a régi korok megfigyelőit, akik az úgynevezett szignatúratan alapján úgy gondolták, hogy egy növény külső formája megmutatja, mely emberi szervre vagy testi működésre lehet hatással. Maga az orchidea elnevezés is az ógörög „orchis”, vagyis here szóból ered. A páros gumók morfológiáját és a korábbi, illetve az adott évi gumó elkülönülését az 1. ábra szemlélteti (1. ábra).

 

1. ábra. Egyes talajlakó orchideanemzetségek – például az Anacamptis fajok – páros, gömbölyded gumói. A: a teljes növény; B: a föld alatti rész. 1: az előző évi, úgynevezett anyagumó; 2: az adott évi, úgynevezett leánygumó; 3: gyökér; 4: szár.

 

A bergőburján nem egyszerűen egyetlen növényfaj neve. A helyi népi osztályozásban több, gumóval rendelkező orchideát egyesítő gyűjtőfogalomként működik. A szó első része az erdélyi magyar nyelvjárások „bereg”, „berreg”, „börrög” igéivel állhat kapcsolatban, amelyek párosodást vagy nemi izgalmat jelölhetnek, míg a „burján” vadon termő lágyszárú növényt jelent. Már a 19. század végén feljegyezték a történeti Csík vármegyéből, hogy az ujjas gumójú orchideákat a nőkhöz, a gömbölyű gumójúakat a férfiakhoz kapcsolták, és a megfelelő gumó elfogyasztásától a nemi vágy fokozódását várták. A növényt nemcsak embereknek, hanem szaporodási nehézséget mutató haszonállatoknak is adhatták. Régebbi magyar forrásokban ugyanez a gondolat más megfogalmazásokban is felbukkan: a friss gumónak férfierőt növelő, a fonnyadt gumónak vágycsökkentő hatást tulajdonítottak, az orchideákat „szerelemre gerjesztő” növényként említették, illetve impotencia ellen ajánlották. Ezek a források nem bizonyítják, hogy az egész magyar nyelvterületen egységes és folyamatos hagyomány létezett, de fontos történeti hátteret adnak a gyimesi emlékezet értelmezéséhez.

A hagyományos ökológiai tudást nem pusztán gyakorlati receptek gyűjteményének tekintettük. Olyan kulturálisan közvetített tudásrendszerként kezeltük, amelyben a mindennapi gazdálkodás, a növények felismerése, a helyi elnevezések, az emlékezet, a történetek és a társadalmi kapcsolatok egymást erősítik. Egy növényhez kapcsolódó tudás akkor is fennmaradhat, amikor a tényleges felhasználás már megszűnt, ha a neve feltűnő, alakja könnyen megjegyezhető, vagy tréfák és családi történetek kapcsolódnak hozzá. A bergőburján különösen jó példája ennek: a gumók formája, a termékenységhez kapcsolódó jelentés, a név és az emberi, illetve állati felhasználásról szóló emlékek egységes kulturális együttest alkottak. Kutatásunk egyik fő kérdése ezért az volt, hogy e tudáselemek közül mi maradt meg a 21. században, és mi szorult vissza puszta névemlékké vagy humoros utalássá.

A vizsgálat helyszíne a romániai Keleti-Kárpátok 660–1500 méter tengerszint feletti magasságban fekvő Csík és Gyimes vidéke volt. A völgyek falvait meredek hegyoldalak, lucfenyvesek, kaszálórétek és legelők mozaikja övezi. A hűvös, csapadékos hegyvidéki éghajlat, valamint a hosszú időn át fennmaradt alacsony intenzitású kaszálás és legeltetés rendkívül fajgazdag félig természetes gyepeket hozott létre. Ezekben sok orchideafaj él, gyakran nagy egyedszámban: például az agár sisakoskosbor, a széleslevelű és a bodzaszagú ujjaskosbor, a szúnyoglábú bibircsvirág, a vörös gömböskosbor, a kétlevelű sarkvirág és több más hegyvidéki faj. A kutatási terület, a mintavételbe bevont települések és az interjúk száma a 2. ábrán látható (2. ábra), míg a gyimesi táj jellegzetes kaszálórétjeit és orchideaélőhelyeit a 3. ábra mutatja be (3. ábra).

 

2. ábra. A vizsgálati terület térképe. A: Románia helyzete Európában; B: a kutatási terület helyzete Románián belül; C: a Csík és Gyimes térségében vizsgált települések és (piros számokkal jelölve) az egyes településeken készített interjúk száma.

3. ábra. Jellegzetes gyimesi táj és orchideaélőhely. A: kaszálórétek és erdők Gyimesközéplok közelében; B: egy kulcsadatközlő kaszálórétje Gyimes mellett; C–D: egy adatközlő kaszálórétje, benne Orchis mascula subsp. speciosa, illetve Platanthera bifolia példányokkal.

 

2023 júniusában és októberében hét településen összesen 104 félig strukturált, magyar nyelvű interjút készítettünk. Csíkban 19, Gyimesben 85 embert kérdeztünk meg. A résztvevők kiválasztása nem véletlenszerűen történt: az utcán, udvarokon, kertekben és kaszálókon megszólított helyiek mellett helyismerettel rendelkező személyek ajánlásait és hólabda-módszert is alkalmaztunk. Emiatt az eredményeket nem tekintjük a két térség teljes népességére reprezentatív becslésnek; inkább a tudás jelenlegi szerkezetét és a nagyobb különbségeket feltáró, kutató jellegű vizsgálatként értelmezzük. A résztvevők 18 és 87 év közöttiek voltak, medián életkoruk 55,5 év volt; 64 nővel és 40 férfival beszéltünk. A foglalkozások között kétkezi munkások, gazdálkodók, nyugdíjasok, háztartásbeliek, értelmiségiek és diákok szerepeltek.

Az interjú első részében társadalmi-demográfiai adatokat vettünk fel, majd egy egységes fényképes felismerési feladatot alkalmaztunk. Kilenc, a tájban előforduló lágyszárú növény képét mutattuk meg: négy gumós és egy gyöktörzses orchideát, továbbá négy feltűnő, helyileg jól ismert nem orchideafajt. A feladat nem hivatalos botanikai vizsga és nem a terepi határozási képesség pontos mérése volt. Arra szolgált, hogy azonos vizuális ingerek mellett összehasonlíthassuk, kik mely növényeket ismerik fel és milyen néven nevezik meg. Ezután tizenegy nyitott kérdést tettünk fel a bergőburján jelentéséről, használatáról, gyűjtéséről, fogyasztóiról, a tudás forrásáról és utolsó ismert alkalmazásának idejéről. A fényképes feladatban szereplő fajokat, helyi neveiket és a megnevezések gyakoriságát a 4. ábra foglalja össze (4. ábra). 

 

4. ábra. A fényképes felismerési feladatban bemutatott kilenc növényfaj virágzó állapotban, tudományos nevükkel, feltűnőségi vagy használati csoportjukkal, rögzített helyi neveikkel, valamint az őket néven megnevező adatközlők számával.

A bergőburján szó ismeretében rendkívül nagy területi különbséget találtunk. Csíkban a 19 válaszadóból mindössze egy ember, vagyis 5,3 százalék ismerte a kifejezést, Gyimesben viszont 85-ből 54, azaz 63,5 százalék. Az egyes gyimesi településeken az ismertség 58,8 és 75 százalék között változott. A különbség összhangban áll azzal, hogy a név történeti forrása is erről a vidékről származik, és hogy a gyimesi csángó közösségekben sok archaikus földhasználati és növényismereti elem fennmaradt. Ugyanakkor óvatosan fogalmazunk: a két térségből eltérő számú embert kérdeztünk meg, a mintavétel nem volt véletlenszerű, és a különbséghez a megélhetési formák, az oktatás, a vándorlás, az állattartás vagy a kaszálókkal való napi kapcsolat eltérései is hozzájárulhattak.

A bergőburjánt ismerő 54 gyimesi adatközlő körülbelül egyharmada csak magát a nevet tudta. További 14,8 százalékuk élőhelyre, megjelenésre vagy ökológiára vonatkozó részleteket is közölt. Elhangzott például, hogy a növény a Tarhavason nő, gumója – helyi szóval „pityókája” – van, gyökere tenyér alakú, virága kicsi, sárga, piros vagy fehér lehet, és nem feltétlenül illatos. Három, egymástól független adatközlő azt is említette, hogy a vaddisznók megeszik a gumóit. Mások számára a név elsősorban tréfákból maradt ismerős. Olyan mondások hangzottak el, mint „Bergőburjánt a férfinak!”, „Igyál bergőburjánt!”, vagy „Egyél bergőburjánt, hogy pezsegjen a véred!”. Ez azt jelzi, hogy a növényhez kapcsolódó tudás részben átalakult: a gyakorlati alkalmazás helyét humoros, szexuális tartalmú szólások és közösségi történetek vették át.

A helyi névadás nem követte pontosan a tudományos fajhatárokat. A bergőburján több gumós orchideát egyesítő népi taxon volt. A fényképes feladatban a bodzaszagú ujjaskosbort, az agár sisakoskosbort és a vörös gömböskosbort összesen 23-an nevezték bergőburjánnak vagy serkentőfűnek. A vörös gömböskosborhoz ritkább, fajhoz kötöttebb nevek is társultak: Szent Péter virága, Péterke és Péterke virág. A gömböskosbor és a széleslevelű nőszőfű egyes képeit ugyanakkor senki sem sorolta a bergőburján körébe. A népi rendszer tehát rugalmas, személyenként változó, és inkább a feltűnő föld alatti gumó, a virág színe, az élőhely vagy a hozzá kapcsolt történet alapján szerveződik, nem pedig a modern botanikai rendszertan szerint.

A fényképes felismerésben a nagy csalán volt messze a legismertebb: a válaszadók 89,4 százaléka néven nevezte. Az orchideák felismerése jóval ritkább volt. Gyimesben átlagosan 1,65, Csíkban 0,95 növényt neveztek meg a kilencből. Azok, akik legalább egy orchideát meg tudtak nevezni, az öt bemutatott orchidea közül átlagosan 1,61 fajt ismertek fel. Ezek a számok nem jelentik azt, hogy a résztvevők terepen is pontosan ugyanezeket a fajokat tudnák meghatározni, hiszen a fotó nem adja vissza az élőhelyet, a növény méretét, illatát, tapintását vagy az évszakos megjelenést. Mégis jól mutatják, hogy a közismert gyógynövényekhez és gyomokhoz képest az orchideák népi ismerete szűkebb körre korlátozódik.

A bergőburján korábbi használatáról az 54, nevet ismerő adatközlő közül 29-en, vagyis 53,7 százaléknyian számoltak be nemi vágyat vagy szaporodási készséget fokozó alkalmazásról. A legtöbb beszámoló nem saját tapasztalatot, hanem idősebbektől hallott vagy közösségileg örökölt emléket tükrözött. Nyolcan említették, hogy szarvasmarhának vagy juhnak adták, hatan állati és emberi használatról egyaránt beszéltek, tizenkilencen pedig kizárólag emberekkel kapcsolatban ismerték. A haszonállatok közül nőstényeknek – tehénnek vagy anyajuhnak – adhatták, ha nem vemhesültek, vagy nem mutattak érdeklődést a hím iránt. Egyetlen válaszadó más állatgyógyászati alkalmazásról, köhögés és vedlés elleni juhkezelésről is beszámolt.

Az emlékek szerint leggyakrabban a gumót használták. Nyersen megehették, teát készíthettek belőle, vagy megszárítva porrá őrölhették. Négy kulcsadatközlő külön is említette a szárított, darált formát. Egy történet szerint a legények titokban a szárított gumó lisztjét szórták a fonáshoz használt, nyálképzést segítő lucfenyőgyantára, hogy a lány beléjük szeressen. Máskor egymás italába keverhették. Ezek a történetek a mai etikai szemléletből természetesen problémásak, ugyanakkor fontos kulturális adatként mutatják meg, hogyan kapcsolódott a növény a nemiségről, udvarlásról és termékenységről szóló helyi narratívákhoz. 

A bergőburjánhoz kapcsolódó emlékezet főként társadalmi úton öröklődött. A nevet ismerők 42,6 százaléka nem tudta pontosan megmondani, kitől hallotta, 27,8 százalék az „öregeket”, 9,3 százalék a nagyszülőket, 7,4 százalék a szülőket, 13 százalék pedig barátokat jelölt meg forrásként. A gyűjtés időpontját csak 18-an tudták megadni; közülük 72 százalék tavaszt említett, öten pedig kifejezetten a virágzást, amikor a növény könnyen felismerhető. A többség nem tudta, ki gyűjtötte a gumókat. Tizenegyen úgy emlékeztek, hogy mindenki saját célra szedte, mindössze ketten említettek régi kereskedelmi gyűjtést. Az alkalmazás szinte teljesen eltűnt: 64,8 százalék nem tudta, mikor használták utoljára; 25,9 százalék szerint több mint negyven, akár hatvan-hetven éve; 7,4 százalék szerint tíz-harminc éve; friss használatot pedig csak egyetlen ember említett.

A statisztikai elemzések megerősítették, hogy a tudás nem egyenletesen oszlik meg a közösségen belül. Az idősebb válaszadók több növényt ismertek fel, mint a fiatalabbak, és az életkor hatása akkor is kimutatható maradt, amikor más tényezőket is figyelembe vettünk. 

 

6. ábra. A gyimesi sadatközlő terepi orchideafelismerése. Az adatközlő a saját, Gyimes közelében fekvő kaszálórétjén felismerte és begyűjtötte a "serkentőfű" egy példányát (Dactylorhiza majalis).

  

Azok, akik ismerték a bergőburján nemi vágyat fokozó jelentését, szintén több növényt neveztek meg. A gazdálkodók több fajt ismertek fel, mint a kétkezi munkások; a modell szerint a kétkezi munkások fajmegnevezési aránya nagyjából fele-kétharmada volt a gazdálkodókénak. E különbség valószínű magyarázata, hogy a kaszálás, legeltetés, állattartás és a réteken végzett mindennapi munka ismétlődő alkalmat teremt a növények megfigyelésére. A foglalkozási kategóriák azonban tágak, a minta nem reprezentatív, ezért oksági állítást nem teszünk. A nemek között nem találtunk olyan következetes különbséget, amely a regionális, életkori és foglalkozási mintákhoz hasonlóan erős lett volna.

Eredményeink szerint a bergőburjánhoz kapcsolódó tudás eltűnése nem egyszerűen felejtés. Inkább annak a társadalmi-ökológiai környezetnek az átalakulását látjuk, amelyben ez a tudás létrejött, gyakorolható és továbbadható volt. Ahogy visszaszorul a hagyományos állattartás, a szénakészítés és a hegyi rétekkel való napi kapcsolat, megszűnik a gyakorlati igény a növény felismerésére és alkalmazására is. Egy adatközlő tömören így fogalmazott: „már kevés az állat, ezért nem használják”. A mondat jól összeköti a gazdálkodás változását a tudásátadás gyengülésével. A név és a hozzá kapcsolódó tréfák még élnek, miközben a pontos botanikai ismeret és a felhasználás módja már csak kevés, főként idősebb ember emlékezetében maradt fenn. Ez a hagyományos tudás eróziójának köztes állapota: a gyakorlat eltűnik, a kulturálisan erős jelképek és szavak azonban tovább keringenek.

A régi állatgyógyászati használatnak gyakorlati gazdasági háttere is lehetett. Két kulcsadatközlő szerint a tehén vagy juh szaporodásának időzítése azért volt fontos, mert a tejtermelést és a sajtkészítést össze kellett hangolni a szénakaszálással és a mezei munkákkal. Ha az állat megfelelő időben ellett, akkor a tej feldolgozására még a legintenzívebb nyári munkák előtt volt lehetőség. A bergőburján feltételezett serkentő hatása így nemcsak a termékenység szimbolikus elképzeléséhez, hanem a hagyományos gazdaság éves időrendjéhez is kapcsolódhatott. Ezt az egyik visszaemlékezés különösen tömören foglalta össze: „Van, aki a tehénnek adta, amelyik nem folyatott, van, aki az asszonynak.” A tanulmány címét adó mondat egyszerre fejezi ki az emberi és állati felhasználás összekapcsolódását.

Természetvédelmi szempontból fontos, hogy a jelenlegi interjúk nem jeleztek számottevő, ma is zajló orchideagumó-gyűjtést, ezért ez napjainkban valószínűleg nem jelent jelentős veszélyt a gyimesi populációkra. A térség hagyományosan kezelt, fajgazdag kaszálórétjein több gumós orchidea továbbra is nagy állományokban él. A nagyobb kockázatot nem a régi felhasználás újjáéledése, hanem magának a biokulturális tájnak az átalakulása jelenti. A hagyományos kaszálás és legeltetés felhagyása, a mezőgazdaság intenzívebbé válása, a gyepek beerdősödése, feldarabolódása, a klímaváltozás, a turizmus és az elvándorlás egyaránt veszélyeztetheti az orchideák élőhelyét és a hozzájuk kapcsolódó tudást. A biológiai és kulturális sokféleség itt ugyanannak a rendszernek a két oldala: ha eltűnik a fajgazdag rét és a hozzá kötődő gazdálkodás, nemcsak növényfajokat, hanem neveket, történeteket és megfigyelési módokat is elveszíthetünk.

A vizsgálatnak több korlátja van. A válaszadókat nem véletlenszerűen választottuk, Gyimesből jóval több interjú készült, mint Csíkból, ezért a százalékokat nem szabad teljes népességekre kivetíteni. Az interjúkról nem készítettünk hangfelvételt; bár egységes adatlapot és kérdéssort használtunk, egyes kifejezések szó szerinti pontossága vagy a történetek részletessége csökkenhetett. A válaszokat leíró tartalmi kategóriákba rendeztük, de nem végeztünk teljes körű tematikus kvalitatív elemzést, és a kérdőívet sem validáltuk formális elővizsgálatban. A fényképes felismerésből hiányzott az élőhelyi környezet, a méret, az illat és a tapintás, az őszi interjúk idején pedig a legtöbb bemutatott faj már nem virágzott. Végül a korábbi felhasználásról szóló adatok jórészt emlékek és továbbadott történetek, ezért nem alkalmasak a történeti használat gyakoriságának vagy folyamatosságának pontos rekonstruálására.

Mindezek ellenére kutatásunk ritka pillanatfelvételt ad egy olyan hagyományról, amely a gyakorlati eltűnés határán még megfigyelhető. Megmutattuk, hogy a bergőburján név és a hozzá kapcsolódó termékenységi, ember- és állatgyógyászati képzetek több mint egy évszázaddal a történeti feljegyzés után is jelen vannak Gyimesben. A tudás azonban főként az idősebbeknél, a tájjal közvetlen kapcsolatban élő gazdálkodóknál összpontosul. A fiatalabb korosztályok kisebb fajismerete arra utal, hogy a nemzedékek közötti tudásátadás megszakadóban van. A bergőburján története ezért egyszerre etnobotanikai érdekesség és figyelmeztetés: a fajgazdag hegyi rétek megőrzéséhez nemcsak a növényeket, hanem az őket ismerő közösségeket, gazdálkodási gyakorlatokat, nyelvi emlékeket és helyi történeteket is értékként kell kezelnünk.

 

Hivatkozás

Molnár V. A., Hunyadi T., Nagy J. & Gszellmann D. (2026): „Some gave it to cow, others to woman” – Traditional knowledge and use of tuberous orchids in Hungarian communities in the Eastern Carpathians (Romania). – Plants 14: 2322. https://doi.org/10.3390/plants15152322

 

A fa, amelyből tavasszal inni lehetett

A nyírfa a magyar népi kultúrában

A nyírfa egyike legismertebb fáinknak, amelyet manapság legiknább parkokból és kertekből ismerünk. Régebben azonban kora tavasszal ittak a nedvéből, kérgét tűzgyújtáshoz és világításhoz használták, vesszőiből seprűt kötöttek, fájából szerszámokat faragtak, zöld ágait pedig ünnepi és bajelhárító szokásokban alkalmazták. A nyír egyetlen élőlényben kapcsolta össze az italt, a tüzet, a házi munkát, a gyógyítást és a szimbolikus gondolkodást.

A magyar néprajzi és ethnobotanikai adatok különösen gazdagok Erdélyből: Székelyföldről, Gyimesből, a Homoród mentéről és az Úz-völgyéből. A Papp Nóra és munkatársai által 2007 és 2012 között végzett kutatás hat faluban 123 adatközlő tudását rögzítette. Ez a kutatás azért is fontos, mert még élő emlékezetből írta le a nyírfacsapolást, a seprűkötést, a házi gyógyítást és a szokásokat, miközben már jól láthatóvá vált a tudás gyors visszaszorulása (Papp et al. 2014).

A bibircses nyír: fehér kéreg, rugalmas vessző

Bibircses nyír

A bibircses nyír (Betula pendula Roth) fiatal hajtásain apró gyantás bibircsek láthatók; magyar neve innen ered. Fénykedvelő pionír fafaj: bolygatott, nyílt területeken gyorsan megtelepszik. Papírszerűen leváló kérgének fehér színét nagy részben a betulin adja. A kéreg gyantás anyagai miatt nehezen nedvesedik át, és könnyen meggyullad - e két tulajdonság magyarázza számos régi használatát.

A nyír szó régi eleme a magyar növénynév-kincsnek. A nyírvíz gyűjtése egész Észak- és Kelet-Európában ismert volt; a magyar gyakorlatot ezért egyszerre kell saját táji hagyományként és egy nagyobb eurázsiai tudáskör részeként szemlélni. A hasonlóság önmagában nem bizonyítja, hogy minden részlet változatlanul a honfoglalás előtti időből maradt volna fenn, de a szokás nagy földrajzi kiterjedése és régi leírásai kétségtelenek (Gunda 1966, 1981; Svanberg et al. 2012). 

A molyhos vagy lápi nyír (Betula pubescens) meglehetősen hasonló megjelensű, de igen ritka veszélyeztetett fajunk

„Édes virics foly a fából”

A nyír legkülönösebb ajándéka tavasszal vált hozzáférhetővé. A lombfakadás előtti hetekben a gyökérnyomás nagy mennyiségű vizet és benne oldott ásványi anyagokat, valamint kevés cukrot hajt a törzsben felfelé. Ha ilyenkor a kérget és a szíjácsot megvágták vagy megfúrták, tiszta, enyhén édeskés folyadék csordult a sebből. Ezt nevezték nyírvíznek, nyírlének, viricsnek vagy nyiricsnek; egyes vidékeken boza, csiger, illetve román eredetű musztereáca néven is említették (Györffy 1937; Gunda 1981; Papp et al. 2014).

A csapolásnak több helyi módja volt. A törzsön baltával sekély vájatot ejtettek, vagy fúróval lyukat készítettek, majd a nedvet fa- vagy fémcsatornán edénybe vezették. A vályúcskát a néprajzi leírások göbü, göbéc vagy hajk néven is említik. Gyimesben vas- vagy rézcsövet használtak, a folyadék pedig cserépedénybe, az úgynevezett csiporba csöpögött. A gyűjtés végeztével a sebet sárral vagy agyaggal tapasztották be. A gondos lezárás arra utal, hogy a fát nem egyszeri zsákmánynak, hanem újra használható erőforrásnak tekintették (Papp et al. 2014).

A nyírvíz nem csupán erdei frissítő volt. II. Rákóczi Ferenc 1706-ban kelt levelében említi, hogy nyírvizet ivott; 1707-ből Debrecenből is ismert rá adat. A 19. században több helyen piacra vitték. Kiss Lajos a Nyírségből olyan gyűjtést írt le, amelyben a tavaszi viricselés társas eseménnyé vált: az emberek együtt jártak ki az erdőre, és a csorgó lé mellett énekeltek, beszélgettek (Kiss 1929; Gunda 1981).

"Édös virics foly a fából,

Jer ki rózsám a házból,

Én bemennék, de az anyád

Tudom, hogy haragszik reám."

Leggyakrabban frissen itták, de erjesztették is, sőt helyenként ecethez, italokhoz vagy befőzéshez használták. Hosszú főzéssel sűrítmény, illetve szirupszerű anyag is készülhetett belőle, bár ehhez sok nyírvíz és sok tüzelő kellett. A Kárpát-medencei adatok szerint a viricset üdítőnek, tavaszi erősítőnek és gyógyszernek egyaránt tartották. A népi gyógyászatban többek között vesebajra, tüdőpanaszra, gyomorbántalomra, sárgaságra, köszvényre és bőrápolásra említették. Ezek történeti javallatok; hatásosságuk nem azonos a korszerű klinikai bizonyítottsággal (Gunda 1981; Svanberg et al. 2012).

A fehér kéreg, amely még nedvesen is lángra kap

A nyírkéreg a fa egyik legértékesebb része volt. Vékony rétegei könnyen leválnak, gyantás összetevőik miatt pedig gyorsan tüzet fognak. A néprajzi források közvetlenül adatolják a nyírkéreg világító- és tűzgyújtó szerepét; ebből jól érthető, miért lehetett gyakorlati gyújtós ott is, ahol ezt a használatot nem külön szóval jegyezték fel. A kérget nem szükséges friss, élő fáról lehántani: az elhalt ágakról és kidőlt törzsekről is gyűjthető.

Erdélyben éjszakai pisztrángfogáskor tidónak nevezett nyírfakéreg-fáklyával világították meg a patakot. A Szent Iván-éji tüzek és fáklyák helyi elnevezései között a lobogó, lobbogató, bédó és huszigyárgya is előfordul. A kéreg erős, feltűnő lángja egyszerre szolgálta a munkát és az ünnepi látványt (Papp et al. 2014; Magyar Néprajzi Lexikon: fakéreg).

A fakéreg általában a paraszti háztartás „természetes csomagolóanyaga” is volt. A Magyar Néprajzi Lexikon kászu néven említi a kéregből hajlított edényeket; készülhetett belőle sótartó, kisebb doboz, kosár, tölcsér és más alkalmi edény. A magasabb hegyvidékeken kéregkürt, méhészkedésben pedig kéregből formált bodon is előfordult. Nem minden ilyen tárgy készült kizárólag nyírból, de a nyír papírszerű, víztaszító kérge különösen alkalmas volt hajlításra, rétegezésre és burkolásra (Magyar Néprajzi Lexikon: fakéreg; Fráter 2021).

A kéreg és a fa festő- és cserzőanyagként is számításba jött. Az efféle használatoknál azonban fontos a pontosság: a „nyírfa” néven említett anyag lehetett kéreg, levél vagy vessző, és a kapott szín a páctól, az edénytől és az alkalmazott eljárástól is függött. Az általános festőnövény-ismeretet ezért mindig a konkrét helyi adattal együtt érdemes értelmezni.

Seprű, mustszűrő és szerszám

A hosszú, vékony nyírvessző egyszerre hajlékony és szívós. Ebből adódott a legközismertebb tárgy, a nyírseprű. A Homoród mentén két formáját is leírták. Az egyikhez nagyjából tizenöt hosszú vesszőt fogtak össze, majd mogyorókéregből hasított kávával kötötték meg. A csutakseprű rövidebb, sűrűbb vesszőcsomó volt, amelyet vastagabb ágra erősítettek. A seprűkötés nemcsak házi szükségletet elégített ki: egyes családoknak kiegészítő jövedelmet is adott (Papp et al. 2014).

Nyarfaseprű kötése a debreceni zsibvásárban (2018) és az elkészült seprű.

A söprésen túl a vessző szűrőanyagként is szolgált. A hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum néprajzi gyűjteményében nyírfavesszőből kötött mustszűrő található. Az egyszerű eszközt a szőlő feldolgozásakor használták: a vesszőfonat visszatartotta a nagyobb növényi részeket, miközben a lé átfolyhatott rajta.

A nyír fája könnyen megmunkálható, mégis kellően szívós. Készítettek belőle villát, lapátot, szerszámnyelet, a szekér kisebb alkatrészeit és különféle házi eszközöket. Gyergyóban nyírfagúzzsal is összefogták a tutaj fáit: a megcsavart fiatal törzs vagy vessző ott kötélként működött, ahol vas és gyári kötözőanyag nem állt kéznél (Tarisznyás 1978; Papp et al. 2014).

Levéllel töltött nadrág

A nyír levele a népi gyógyászatban különös szerepet kapott. Gyimesben és az Úz-völgyében a friss leveleket ágyba terítették, zsákba tömték, vagy akár a nadrágszárat töltötték meg velük. A beteg ráfeküdt, illetve magán viselte a leveleket, hogy erősen megizzadjon. Ezt reumás és ízületi panaszok ellen alkalmazták. Az adatközlők ugyanakkor arra is figyelmeztettek, hogy a nagyfokú izzasztás a gyenge embert kimerítheti - ritka, de fontos példája annak, hogy a hagyományos tudás a veszélyt is számon tartotta (Papp et al. 2014).

A levelet teaként is itták, és fürdőhöz, borogatáshoz vagy sebek kezeléséhez használták. A második világháborús fogság emlékei között nyírfakéreg sebborításáról is fennmaradt adat. A modern gyógynövénytan a nyírfalevelet önálló drogként tartja számon, de ez nem jelenti az összes régi javallat automatikus igazolását. A népi gyógyászat leírása és a mai bizonyítékokon alapuló alkalmazás két külön kérdés.

Zöld ág a ház előtt

A nyír nemcsak nyersanyag, hanem jel is volt. Szent György napja körül, amikor a hiedelem szerint a természet és a láthatatlan erők különösen mozgékonyak, egyes helyeken nyírseprűvel háromszor megkerülték a házat, hogy a kígyót, békát és más nem kívánt állatot távol tartsák. Az Úz-völgyében a seprű nappali és éjszakai elhelyezéséhez is védő jelentést kapcsoltak (Papp et al. 2014).

Csíksomlyón a megszentelt nyírágat hazavitték, és vihar idején egy darabját imádság kíséretében elégették. A füst és a szentelt ág a ház oltalmát szolgálta. A zöld nyírág ünnepi díszként is megjelent: kereszteket, hidakat, templomokat és lakodalmi helyszíneket ékesítettek vele. Menyasszonyt és vőlegényt jelölő ágként, illetve május elsején a hajadon lányoknak állított zöldágként is előfordult. A friss lomb itt az élet, a megújulás és a közösségi elismerés látható jele lett (Papp et al. 2014).

A nyírág bajelhárító szerepe beleillik a magyar zöldág-hagyomány tágabb körébe. A zöld, eleven növény erejét a közösség átvihetőnek gondolta a házra, az állatra vagy az emberre. A felhasználás értelme ezért nem a nyír valamely mérhető fizikai tulajdonságából fakadt, hanem abból a jelképes rendből, amelyben az új lomb maga volt az élet és az oltalom.

Az eltűnő tudás emlékei

A nyírfa régi használatai jól mutatják, mennyire sokrétű volt a tájban élő ember növényismerete. Ugyanaz a fa adott tavaszi italt, gyújtóst, fáklyát, edényt, seprűt, szűrőt, szerszámot, gyógynövényt és ünnepi ágat. Ezek a szerepek nem különálló „praktikák” voltak: egy gazdálkodási és gondolkodási rendszer részei, amelyben az anyag tulajdonságát, az évszakot és a szokást együtt ismerték.

Papp Nóra és munkatársai 123 megkérdezettje közül már csak nyolcan tudták gyakorlatban is megmutatni a nyírfa megcsapolását. A gyári seprű, a műanyag edény, a villanyvilágítás és a bolti ital olcsóbbá és egyszerűbbé tette az életet, közben viszont feleslegessé tette a helyi növényismeret nagy részét. A fa megmaradt az erdőszélen; az a tudás azonban, amely egyetlen pillantásból felismerte benne az italt, a fényt, a kötelet és az oltalmat, már csak töredékesen öröklődik tovább.

Ezért fontosak a régi néprajzi leírások és a közelmúlt ethnobotanikai gyűjtései. Nem azért, hogy minden egykori eljárást változtatás nélkül visszahozzunk, hanem hogy értsük: a magyar falusi kultúrában a növények nem háttérként álltak az ember körül. Nevük, anyaguk, ízük, évszakuk és történetük volt - és mindegyikhez cselekvés kapcsolódott.

Irodalom

Fráter E. (2021): Miből készül? Növényi eredetű tárgyaink nyomában. Scolar Kiadó, Budapest, 328 pp. https://botanikuskert.hu/product/mibol-keszul-novenyi-eredetu-targyaink-nyomaban/

Gunda B. (1966): Ethnographica Carpathica. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Gunda B. (1981): Nyírvíz. In: Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon IV. Né-Szé. Akadémiai Kiadó, Budapest. p.: 62. https://mek.oszk.hu/02100/02115/

Györffy I. (1937): Viricselés a Székelyföldön. Ethnographia 48(2-3): 205-220.

Kiss L. (1929): A nyírvíz. A Földgömb 1: 1-6. https://www.antikvarium.hu/konyv/kiss-lajos-baktay-ervin-a-foldgomb-1930-1-3-650547-0

Magyar Néprajzi Lexikon: fakéreg. In: Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon. Akadémiai Kiadó, Budapest. https://mek.oszk.hu/02100/02115/html/2-23.html

Paládi-Kovács A. (főszerk.) (2001): Magyar Néprajz II. Gazdálkodás. Akadémiai Kiadó, Budapest. https://mek.oszk.hu/02100/02152/html/02/4.html

Papp N., Czégényi D., Hegedűs A., Morschhauser T., Quave C. L., Cianfaglione K. & Pieroni A. (2014): The uses of Betula pendula Roth among Hungarian Csángós and Székelys in Transylvania, Romania. Acta Societatis Botanicorum Poloniae 83(2): 113–122. https://doi.org/10.5586/asbp.2014.011

Péntek J. - Szabó A. (1985): Ember és növényvilág. Kalotaszeg növényzete és népi növényismerete. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest.

Svanberg, I., Sõukand, R., Łuczaj, Ł., Kalle, R., Zyryanova, O., Dénes, A., Papp, N., Nedelcheva, A., Šeškauskaitė, D., Kołodziejska-Degórska, I., Kolosova, V. (2012): Uses of tree saps in northern and eastern parts of Europe. Acta Societatis Botanicorum Poloniae 81(4): 343-357. https://doi.org/10.5586/asbp.2012.036

Tarisznyás M. (1978): A gyűjtögető gazdálkodás hagyományai Gyergyóban. In: Kós K. & Faragó J. (szerk.): Népismereti dolgozatok. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest. pp.: 25-33.

„Nagyon is szenvedélyes növénybarát vagyok” – Széchenyi Zsigmond növényismerete

Széchenyi Zsigmond egyike a kedvenc íróimnak. Nemcsak eredeti stílusa szórakoztató, de kiváló megfigyelőképessége és példaadó vadászi hozzáállasa is megsüvegelendő: „A vadászat vadűzés és erdőzúgás. De több erdőzúgás.”  Élethosszig tartó, legendás vadásszenvedélye közismert, bár megjegyzendő, hogy már az afrikai és alaszkai expedíciókon is fényképezett és beszámolt róla, hogy mennyivel nehezebb kamerával, megfelelő távolságból és jó fényviszonyok között, valamint szép háttér mellett „elejteni” egy vadat, mint puskával. Vonzódása a növényvilághoz sokkal kevesebb figyelmet kapott. Ebben a bejegyzésben a műveiben itt-ott felbukkanó, növényekhez kapcsolódó elejtett megjegyzéseket igyekszem összegereblyézni és néhol a mesterséges intelligencia (AI) segítségével illusztrálni. E képek szándékaim szerint hitelesek, de nem eredeti dokumentum-értékű képek, hanem a helyszínt, a növényeket, a hangulatot megjelenítő ismeretterjesztő illusztrációk. 

Az „Ahogy elkezdődött” és „Ünnepnapok” című könyveiben (amely egybekötve, „Egy magyar vadász hitvallása” címmel (1.) is megjelent) elsősorban a hazai tájakról, vadakról és persze növényekről tudhatunk meg néhány apró információ-morzsát, amely azonban jelzi, hogy egyáltalán nem gyakori, közismert növényfajokat is ismert, nem egyszer tudományos nevüknek is utánanézett.

Rögtön a felvezetésben, a 9. oldalon a magyar vadászatot a „magyar tölgy”-höz hasonlította (1: 9.) „sokkal keményebb, szívósabb, sokkal nehezebben hasad az amerikai mahagóninál, az indiai banyan-fügénél, de még az afrikai majomkenyérfánál is”. 

A 304. oldalon a márciusi hangulatot az erdei szalonka tavaszi vonulásakor nyíló tavaszi vadvirágokkal jellemezte:

„Feslő hóvirágok utolsói – fűzbarka bársonya – sombokor aranyfátyla – kankalin kénsárga csokorfészke – májvirág kék csillaga – lánykökörcsin lila bolyhos harangja – lopva nyíló ibolya első lélegzete...

Íme, egy marékravaló nappali szalonkahangulat!

[...] S csak most, újraolvasva látom, hogy legkedvesebb szalonkavirágomat, a talán nem minden vadász előtt ismeretes, főleg hűvösen-árnyékos bükkösökben tenyésző farkasboroszlánt (Daphne mezereum) csaknem kifelejtettem. Ennek az apró piros virágú, tropikus leheletű, engem mindig Afrikára emlékeztető cserjének egzotikus illata is szalonkalest jelent – mégpedig a javából!”

A gyermekkor felejthetetlen helyszíneinek jellegzetes növényei is feltűnnek írásaiban. A 180–181. oldalakon, például:

“A túzok pedig, a magyar puszta emberkerülő, mérföldekre széttekintő, éberszemű “vadpókája” – bezzeg nem a civilizáció madara! Hanem a magányos pásztoremberé, a szabadban éjszakázó rideggulyáé, az ősidők óta ártalmatlannak bizonyuló bádogkolompé – a csendé, a zavartalanságé, a szél kergette ballangóé*, a csalfa délibábé ...”  (1: 180.)

* Ballangó: „ördögszekér (Salsola rosocca)”- Sz. Zs. lábjegyzete. – A faj valószínűleg a homoki ballagófű (Salsola kali).

„... a Sárrét. Járhatatlan, süppedős limbusnak tartották, sovány, savanyú legelőnek,. Meg ócska kaszálónak, aminek szittyós szénájától kelletlenül fordul el az istállózott jószág...” (1: 181.)

A gyermekkori élmények az anyai nagyszülők csehországi (Mileschau) birtokáról a 24–25. oldalakon írt:

„Sok őzzel, üregi nyúllal, egy-egy nyírfajddal találkoztunk séta közben. Sok szép pillangót, bogarat fogtunk, kosarunkat teleszedtük vargányával, szamócával, vadmálnával meg nagy csokor halványlila turbánliliommal – a mileschaui fenyvesek jellegzetes, pompás vadvirágával!” (1: 24–25.)

Az 1935 augusztusa ás októbere közötti alaszkai útjáról írt, Alaszkában vadásztam című könyve, amely egy vadásznapló (2.) az egész életmű számomra talán legkedvesebb darabja. A napló elő írt előszóból értesülhetünk Alaszka Oroszország és az Egyesült Államok közötti adásvételének történetéről, a könyvben pedig például a chicagoi világkiállításról, de érdekes adalékokkal szolgál például a sarki fényről, vagy az aranyásók és prémvadászok életéről is. Mindezt érzékletesen és a rá jellemző fanyar humorral. A mű kifejezetten tanúskodik növények iránti érdeklődéséről. Alaszka flórája sok hasonlóságot mutat Eurázsia növényvilágával és talán ennek köszönhető, hogy feltűnően sok vadon élő növény feltűnik a könyv lapjain: Az alaszkai flóra egy része az európai utazónak is ismerős lehet és ez pontosan tükröződik is Széchenyi könyvében.

A 78–79. oldalakon szerepel: „Mohafoszlányokkal teleaggatott, viharvert fenyők alatt, vadmálna és páfránysűrűk közül harangvirág kéklik, füzike vöröslik.”

„Váratlanul vége szakad a fenyvesnek. Sűrű, jóformán járhatatlan égeresbe kerülünk. Íme az alaszkai vadászok sokat emlegetett alderbush-ja, az égersűrű*, melynek errefelé ugyanaz a szerepe, mint a mi hegyeinkben a gyalogfenyőnek, a zergevadászok Latschenjának.

Az erdőöv felett kezdődik az égersűrű; vastag, sötétzöld palástként borítja a hegyóriások meredek oldalát, fel egészen a válluk tetejéig. Ott aztán vége szakad, felette már kopaszság van, havasi rétség. Az igazi kopaszság azonban csak afelett kezdődik: szürke kőgörgeteg, melynek tetején havas csúcsok fehérlenek, a Kenai hegység háromezres ormai – a fehér vadjuhok titokzatos otthona!”

* Valószínűleg a nálunk is honos, de igen ritka havasi éger (Alnus viridis) subsp. sinuata nevű alfaja.

A 98–99. oldalakon: „Nemcsak az idő, nemcsak a vidék, hanem a mi kedvünk, de még a vegetáció is megváltozott mára. Utóbbi állításom ugyan kissé valószínűtlen, sőt egy éjszaka leforgása alatt nem is lehetséges, nekünk mégis valónak tűnik. Mert tegnap s tegnapelőtt egy vadvirágot sem láttunk. Lehet, hogy nem vettük őket észre, hogy bezárkóztak, elbújtak a rossz idő elől. Ma azonban, amíg a patak mentén haladunk, egészen a sziklás kapaszkodó kezdetéig, annyi szép tarka virágnak megörültünk, el sem hittük volna, hogy a 'zordon észak' ilyesmit is tud. Hjalmar, a lócsiszár, akiről kisül, hogy szenvedélyes növénygyűjtő – magányos szigeten lakik a közeli Skilak nevű tavon, és Alaszka valamennyi vadvirágát oda akarja telepíteni – minduntalan lemarad, gyökerestül vágja ki a különböző virágokat. A nagyobbját külön e célra hozott zsákba gyűjti, az aprókat pedig kalapja mellé tűzi. Már egész virágoskert tarkállik a kalapja körül, s úgy dobálózik a legkülönbözőbb latin virágnevekkel, akár egy botanikustanár.

–Ez a piros virág a Kalmia, ez a fehér virágú kúszó pedig Chiogenes. Itt ez a halvány-rózsaszínű a Bryanthus, amaz a fehér cserje pedig Cassiope.

Én elhiszem, minthogy az ellenkezőjét bizonyítani nem tudom. S noha nagyon is szenvedélyes növénybarát vagyok, nekem csak a nefelejcs ismerős köztük. Sokkal nagyobb virágú a mienknél és sötétebb. Ennek azonban nem tudja Hjalmar a latin nevét. De műveletlenek ezek az alaszkai prémvadászok!

Valóban, meglepő ez a virágpompa, a csobogva szaladó kristálypatak mentén. Osztrák alpesi táj, barátságosan ismerős… Ischlben lehetnénk, nyári zergecserkészeten, nem pedig Észak-Amerika legfélreesőbb, jóformán ismeretlen vadonjában.

– Itt  sietniük kell ám a növényeknek a virágzással – magyarázza Hjalmar –, rövid a nyár, két hétig tart mindössze! Szeptember elsejére rendszerint leesik a maradandó hóm Észak tele elnémítja a vegetációt, és mire nagy nehezen ismét szóhoz engedi, már újból augusztust írunk! majdnem egy évig alszanak a virágok, mire újból vigadhatnak – két hétig! Rövid a farsangjuk, de annál szebb a báli ruhájuk.”

A 134. oldalon Fairbanks éghajlatáról ír, Seward-éval összehasonlítva: „A vegetáció is enyhébb klímát sejtet. Minden ház előtt tarka virágoskert pompázik, sőt a csinos kis faházikók földréteggel letakart teteje is csupa virág. Virágkalap van a házak fején. – Ez a mi 'sarkvidéki tetőkertünk!' – jegyezte meg a tulajdonos, mikor a háztetőn nyíló virágait megcsodáltam.”

137. oldal: „Gyönyörűek a fenyvesekkel váltakozó őszi lomberdők színei. Sokkal élénkebbek, pompásabbak, mint nálunk. Nemhiába oly híres a 'színes észak-amerikai ősz'. A fenyők közül kitarkálló rengeteg nyírfalomb akár a legfényesebb sárarany. Az apró törpenyírbokrok vérpirosak. A sziklákra öltöztetett sokféle moha és kúszónövény a sötétbordótól a leghalványabb rózsapírig minden színárnyalatot kikever. Valóságos festékesláda ez a sokszínűen lángoló erdő.”

145. oldal: „A hegytető … teljesen kopár. Krémszínű mohával, a helyenként csaknem fehér reindeer moth-szal, rénszarvas-mohával* váltakozó áfonyaszőnyeg fedi.”

*Nyilván rénzuzmó (Cladonia sp.)

A 155. oldalon olvasható, nosztalgikus, szívből jövő vallomása: „Nincs szebb erdő az ezüsttörzsű, szeptemberi bükkösnél, és nincs szebb vad a benne orgonázó magyar szarvasbikánál!”

177. oldal: „A keresztül-kasul gabalyodó indák bogyóinak tömege közt hatalmas vadribizli* fürtök lógnak. Szemre a szelíd ribizlinél is szebbek, ízük viszont rosszabb. Nem mintha a szelíd ribizlit sokra becsülném.”

*Valószínűleg Ribes triste.

177. oldal: „Az erdő alját ellepő sokféle növényzet közül a legkutyább a devil club*, az 'ördögbuzogány'. Nem tudom magyarul minek hívják ezt az embermagasságú, tüskésszárú, sőt tüskéslevelű növényt, amely az alaszkai vadászt ugyanúgy elszórakoztatja, mint a wait-a-bit tüske az afrikait. Az ördögbuzogány hatalmas, húsos levelének teteje sima, ártatlannak tetsző. Alját azonban apró, kaktuszszerű tüske borítja, mely nemcsak szabadon levő testrészeidbe törik bele, hanem ruhádat felszakítva, még az alatta levő bőrödbe is horgot vet.”

* Opolopanax horridus (Araliaceae). . Hívják az ördög sétapálcájának ("Devil's walking stick") is.

Széchenyi egyéb műveiben a flóra sokkal alárandeltebb szerepet játszik. A Csui-ban például egyes növényeket legtöbbször növekedési vagy életforma típusuk szerint nevezett meg: fa, bokor, fű, sőt giz-gaz. Fényképeket tett közzé viszont „Virágzó mimózák a Maszái-fennsíkon (dec. 23.)”, „Vadbokor virágdíszben (jan. 6.)”, „Maszái-földi növényzet (jan. 5.)”, „Pálmafák az Athi partján (febr. 4.)”. Az Elefántország c. könyvben egy ritka antilop élőhelyéről készült fénykép alá a következőket írta: „Bambuszrengeteg, a bongó hazája”. A Nahar-ban „Hát azok a vörös barnán vonagló, kígyószerű utálatok ott a víz színe alatt, vajon mik lehetnek? India partját körös-körül fonják ezek a barnás moszatmezők.”

Hivatkozások

1. Széchenyi Zs. (1978): Ahogy elkezdődött…/ Ünnepnapok. Egy magyar vadász hitvallása. – Szépirodalmi Kiadó, Budapest.

2. Széchenyi Zs. (1982): Alaszkában vadásztam. – 6. kiadás. Gondolat, Budapest. 

Növények a magyar szólásokban és közmondásokban 23.

Szólás: „Olyan, mint a ballangó”

Átvitt értelme: Céltalanul, tétován jár-kel.

Növénytani háttér: A népiesen ballangónak, ballagófűnek nevezett növények ördögszekér-stratégiával terjednek. A stratégia több rokonsági körben egymástól függetlenül kialakult (konvergens evolúció) és a fátlan, füves pusztaságokon (sztyepp és préri) elterjedt. Az ernyősvirágzatú mezei iringó vagy ördögszekér (Eryngium campestre), a keresztesekhez tartozó rekenyő (Rapistrum perenne) és tátorján (Crambe tataria), egyes libatopfélék, mint a homoki ballagófű (Salsola tragus). E növények elszáradt, tövéről levált, gömbös kóróit a szél ide-oda görgeti, eközben magjaik vagy terméseik nagy területen szóródnak szét.

Gubával halászott eleség – A sulyom útja a ladiktól a piacig

Virágzó sulyom

Jellegzetes alakú termései

A csemegesulyom (Trapa natans) tüskés termése évszázadokon keresztül fontos kiegészítő táplálék volt Magyarország vízjárta vidékein. Fehér, keményítőben gazdag bele a gesztenyére emlékeztetett, ezért vízigesztenyének vagy vízidiónak  is nevezték. Nyersen, főzve és sütve fogyasztották, lisztjéből pedig pogácsát, tésztát, sőt ínséges időkben kenyérpótló ételeket is készítettek.

A Tisza és a Bodrog mentén, a Sárréten, az Ormánságban és más mocsaras vidékeken nemcsak házi eleség, hanem piaci áru is volt. Az érett termés ősszel válik le a növényről, majd a meder fenekére, illetve az iszapba süllyed. Gyűjtése ezért késő ősszel és télen kezdődött, egyes helyeken pedig egészen tavaszig folytatódott (Ecsedi 1932; Gunda 1981). A gyűjtők 2–3 méteres rúd végére bunda- vagy gubadarabot erősítettek, és ezzel kavarták, tapogatták a víz fenekét. A sulyom horgas tüskéi beleakadtak a hosszú gyapjúfürtökbe, majd a kiemelt gubáról kézzel vagy fakéssel szedték le a termést. Más változatban elhasznált subát eresztettek a fenékre, és kötéllel, csónakról vontatták. Borbás Vince már 1894-ben beszámolt arról, hogy a Tisza mellett bunda- vagy gubadarabokat kötöttek többágú kötélre, és ezeket húzgálták a vízben (Borbás 1894; Gunda 1971). Ecsedi István leírása szerint a bundát ide-oda rángatták és forgatták, hogy minél több sulyom akadjon a szőrébe. Kieselbach Gyula a szolnoki gyakorlatról azt jegyezte fel, hogy a főzésre szánt termést „ócska suba segítségével halászták” (Kieselbach 1943).

A zsákmányt hazavitték, vagy a közeli városok piacaira szállították. Főtt és sült sulymot többek között Baján, Debrecenben, Szolnokon, Nyíregyházán, Miskolcon és Egerben is árultak.

A kemény héjú termés feldolgozása azonban veszélyes munka volt: két–négy erős tüskéje könnyen felsértette a kezet. A debreceni sulyomárusok ezért különleges, alacsony, négylábú sulyomvágó asztalt használtak. Az asztallapba illesztett vasfogók megtartották a termést, miközben egy erre szolgáló késsel lenyesték annak szarvait. A tüskétlenített héjat már könnyebb volt felnyitni, és hozzáférni a tápláló, gesztenyeízű magbélhez (Gunda 1981).

A sulyom egyszerre volt a vizes élőhelyek szerény ajándéka, a szegényebb családok tápláléka és az alföldi piacok keresett, tüskés csemegéje.

Irodalom

Borbás V (1894): A sulyom pusztuló félben. – Természettudományi Közlöny 26: 297–322.

Ecsedi I. (1932): Magyar gesztenye. – Kincses Kalendáriom 1932: 217–218.

Gunda B. (1981):Sulyom (lat. Trapa natans). In: Ortutay Gy. (főszerk.): Magyar néprajzi lexikon IV. Né–Szé. Akadémiai Kiadó, Budapest. p. 499. ISBN 963-05-1289-0

Kieselbach Gy. (1943): A sulyom. – Természettudományi Közlöny 75(1139–1150. füzet): 112–117.