Növényi rekordok 45.

A legszélsőségesebb ivari méretkülönbséget mutató növények

Egy termetes női mohahajtás levelei között néhány milliméteres, önálló hímek rejtőzhetnek. Nem fiatal növények, nem fejlődésben visszamaradt sarjak és nem a női egyed szervei: ivarérett, saját örökítőanyaggal rendelkező hím növények. A női hajtás hozzájuk képest több tízszer hosszabb lehet, évekig él és terjed, miközben a rajta lakó törpe hím rendszerint csak egy-két évig marad fenn. A szárazföldi növények legszélsőségesebb ivari méretkülönbségét valószínűleg ezek az alig észrevehető mohák képviselik (Hedenäs & Bisang 2011; Rosengren et al. 2015).

Az ivari kétalakúság, vagy szexuális dimorfizmus azt jelenti, hogy ugyanazon faj hím és női egyedei a közvetlen ivarszerveiken kívül más tulajdonságaikban is rendszeresen eltérnek. Ide tartozhat a testméret, a növekedési forma, a levelek nagysága, a virágok száma és mérete, a szín, a virágzási idő vagy akár a vízháztartás. A „legnagyobb méretkülönbség” ezek közül csak egy kategória, és már annak sincs egyetlen magától értetődő mérőszáma (Barrett & Hough 2013).

Egy fánál mérhető magasság, törzsátmérő, koronavetület, levélfelület, friss vagy száraz tömeg. Egy kúszó, elágazó mohánál a hajtás hossza, a telep területe és az egyedi biomassza egészen más eredményt adhat. A növények ráadásul modulárisak: új ágakat és hajtásokat ismételve építenek, részeik elválhatnak, a genetikai egyed határa pedig nem mindig esik egybe azzal, amit szemmel egy növénynek látunk. Ezért a rekordot csak azonos szerveződési szint és azonos mérési mód mellett lehetne szigorúan kihirdetni.

A virágos növények többsége nem ad két külön versenyzőt. Mintegy kilencven százalékuk egyedei hím és női szaporodási szerepet egyaránt betöltenek; a külön hím és női egyedekből álló, kétlaki fajok arányát körülbelül 6–7 százalékra becsülik. A kétlakiság mégis a virágosnövény-családok közel felében előfordul, és az evolúció során sokszor, egymástól függetlenül alakult ki (Barrett & Hough 2013).

A botanikai szóhasználat itt könnyen félreérthető. A virágos növényeknél a kétlaki faj hím és női virágai külön sporofitonokon, vagyis a hétköznapi értelemben vett növényegyedeken fejlődnek. A moháknál a látványos zöld hajtás viszont haploid gametofiton: ez hordozza a hím vagy a női ivarszerveket. A megtermékenyítés után létrejövő diploid sporofiton – a nyél és a spóratok – a női gametofitonon marad, és tőle kap vizet, illetve tápanyagokat (Rosengren et al. 2015).

A mohák külön hím és női gametofitonjaira a szakirodalom gyakran a dioikus kifejezést használja. Nagyjából a mohafajok fele ilyen elkülönült ivarú, a törpe hím – görög eredetű szóval nannandria – azonban csak e csoport egy részében jelenik meg. Becslések szerint a mohafajok 10–20 százalékában fordulhat elő, és a jelenség több, egymással nem közeli rokonságban álló leszármazási vonalban függetlenül kialakult (Hedenäs & Bisang 2011; Rosengren et al. 2015).

A rekord legjobban vizsgált képviselői között van a Homalothecium lutescens. Meszes, nyílt élőhelyeken elterülő, elágazó telepeket alkot. A nagy hajtások között a hímek többsége nem a talajon él, hanem a női hajtások szárán és ágain, a levelek mögötti védett zugokban telepszik meg. A normális méretű hímek előfordulhatnak, de a vizsgált állományokban rendkívül ritkák voltak (Rosengren et al. 2015).

A törpe hím széllel érkező hím spórából csírázik ki a női hajtás felszínén. Végleges mérete a természetben néhány milliméterre korlátozódik, mégis létrehozza a hím ivarszerveket, az antheridiumokat, és működőképes hímivarsejteket termel. A női hajtás ezzel szemben több centiméter hosszú, elágazó és évelő lehet. A hosszkülönbség így könnyen több tízszeres, de pontos világrekordarányt nem érdemes közölni, mert a kúszó hajtás és a kompakt törpe hím határait nem ugyanúgy mérik (Hedenäs & Bisang 2011; Rosengren et al. 2015).

A méretkülönbség nem pusztán női óriásnövés. A jelenség lényege a hím fejlődési program lerövidülése: kevés vegetatív szövet épül, az ivarérettség viszont hamar bekövetkezik. A hímnek nem kell tartós telepet alapítania a talajon, versengenie a női hajtásokkal a helyért, majd centiméteres távolságból eljuttatnia ivarsejtjeit. A női növény felszínén maga a lakóhely egyben a pár közelében kijelölt szaporodási állomás (Rosengren & Cronberg 2014).

Ez különösen fontos, mert a mohák hímivarsejtjei ostorral úsznak, és a petesejt eléréséhez összefüggő vízfilmre van szükségük. A szárazföldön néhány centiméter is komoly akadály lehet; az egymástól távoli hím és női telepek gyakran nem hoznak sporofitont. Ha a hím közvetlenül a női hajtáson, sokszor a női ivarszervek közelében él, egy esőcsepp vagy vékony vízréteg elegendő lehet a megtermékenyítéshez (Rosengren & Cronberg 2014; Rosengren et al. 2015).

A közelség mérhető szaporodási előnnyel jár. A Homalothecium lutescens vizsgálatában a törpe hímek jelenléte és elhelyezkedése összefüggött a női hajtások megtermékenyülésével, vagyis a sporofitonok képződésével. A törpeség nem hibás fejlődés, hanem olyan stratégia, amely a hím test növelése helyett a megfelelő helyen és időben történő ivarsejttermelésre helyezi a befektetést (Rosengren & Cronberg 2014).

Egyetlen női hajtáson több hím is megfér. Négy svéd állomány genetikai vizsgálatában női gazdahajtásonként öt-tizenkét törpe hímet gyűjtöttek és genotipizáltak. A legtöbbjük eltérő haplotípushoz tartozott, tehát a kis telepesek nem egyszerűen ugyanazon hím klón ismétlődő hajtásai voltak. Egy női moha így szó szerint több, különböző genetikai egyedből álló hímközösséget hordozhat (Rosengren et al. 2015).

A törpe hímek rövid élete a stratégia másik oldala. Valószínűleg legfeljebb egy-két évig élnek, ezért új spórákból rendszeresen utánpótlódniuk kell. A nagy női hajtások ezzel szemben vegetatívan terjedhetnek, és egy telepben hosszú ideig fennmaradhatnak. A két ivar tehát nemcsak méretében, hanem élettartamában, megtelepedési módjában és népességdinamikájában is szélsőségesen különbözik (Rosengren et al. 2015).

A nannandria lehet kötelező vagy feltételes. Kötelező esetben a faj hímjei rendszerint csak törpe alakban fejlődnek. Feltételes nannandriánál ugyanazon faj hímje a női hajtáson törpe maradhat, más aljzaton azonban normális méretű hajtássá nőhet. A seprűmoha, a Dicranum scoparium mindkét hímformát létrehozza, ezért különösen alkalmas annak vizsgálatára, milyen környezeti és genetikai tényezők terelik a hím fejlődését az egyik vagy a másik pályára (Lang et al. 2021).

Ez azt jelenti, hogy a méretkülönbség mértéke még egy fajon belül sem mindig állandó. A törpe hím nem feltétlenül külön öröklött „miniatűr változat”; fejlődése függhet attól, hová érkezik a spóra. A női hajtás felszíne egyszerre aljzat, nedves mikroélőhely és kémiai környezet. A pontos növekedésszabályozó mechanizmus fajonként nem teljesen ismert, ezért óvatosabb a környezet által kiváltott törpeségről beszélni, mint egyetlen, minden mohára érvényes „női hormonról” (Hedenäs & Bisang 2011; Lang et al. 2021).

A női hajtás nem bármely spórának ad azonos esélyt. Kísérletekben a Homalothecium lutescens hajtásain bizonyos közeli rokon mohák spórái jól csíráztak és termékeny törpe hímeket fejlesztettek, egy távolabbi rokon faj spóráinak csírázása viszont gátlódott. A hajtásfelszín tehát szelektív szaporodási élőhely, amely a megtelepedés mellett a fajok közötti génáramlás lehetőségét is befolyásolhatja (Rosengren & Cronberg 2015).

A közvetlen együttélésnek genetikai következménye is van. A női hajtáson megtelepedő hím spóra származhat ugyanannak a telepnek, sőt az adott női hajtáson nevelt korábbi sporofitonnak a spórái közül. Így közeli rokonok közötti megtermékenyítés is létrejöhet. Ugyanakkor a szél távolabbról érkező spórákat is hozhat; a genetikai adatok szerint a törpe hímrendszer a beltenyésztést és a populációk közötti génáramlást egyaránt elősegítheti (Rosengren et al. 2015).

A törpe hímeket sokáig egyszerűen nem vették észre. Néhány milliméteres testük a női hajtás levelei között rejtőzik, és terepi gyűjtéskor könnyű a női növény részének vagy fiatal hajtásnak nézni őket. Ha csak a talajon álló, nagy hímeket számolják, a populáció erős női túlsúlyt mutatónak látszhat, miközben a női hajtásokon sok működőképes hím él. A rekord felfedezéséhez tehát nem nagyobb mérleg, hanem jobb nagyító kellett (Hedenäs & Bisang 2011).

A mohák között sincs egyszerű, névvel ellátott világbajnok. A szakirodalom több tucat nemzetségben ismer törpe hímeket, de a szerzők nem azonos módszerrel mérték a női és hím hajtások hosszát, térfogatát vagy száraz tömegét. Sok faj esetében ráadásul csak később derült ki, hogy a normális hím mellett törpe hímje is van. A tudományosan védhető rekordállítás ezért az, hogy a nannandrikus mohák képviselik a szárazföldi növények szélsőséges, a női egyed javára eltolt ivari méretkülönbségét – nem pedig az, hogy egyetlen faj aránya minden kétséget kizáróan a legnagyobb (Hedenäs & Bisang 2011).

A virágos növényeknél jóval ritkább az ilyen látványos egésztest-különbség. A hím és női egyedeket vegetatív állapotban gyakran nem is lehet megbízhatóan elkülöníteni; eltéréseik inkább átlagokban mutatkoznak. Ennek egyik oka, hogy a két ivar ugyanazt az alapvető növényi testfelépítést örökli, és közös génjeik nagy része mindkettő növekedését befolyásolja. A közöttük fennálló erős genetikai korreláció korlátozhatja a szélsőséges szétválást (Barrett & Hough 2013).

Mégis akadnak feltűnő ellenpéldák. A dél-afrikai Aulax umbellata hímjei átlagosan mintegy harminc százalékkal magasabbak voltak a női növényeknél, koronájuk vízszintes kiterjedése pedig körülbelül háromszorosnak adódott. A női növényeknek ugyanakkor nagyobb leveleik, vastagabb és több ágaik voltak, a két ivar törzsalapi keresztmetszete pedig nem különbözött. Ugyanaz a faj tehát hím rekorder lehet magasságban és koronakiterjedésben, miközben női fölény mutatkozik más méretekben (Midgley & Cramer 2022).

A fokföldi ezüstfafélék másik nemzetségében, a Leucadendron fajokban a női levelek szélsőséges esetben egy nagyságrenddel nagyobbak lehetnek a hímek leveleinél. A hím növények sok, vékony ágat és rengeteg kisebb virágzatot hoznak, a női növények kevesebb, vaskosabb ágon nagyobb leveleket és magokat tartalmazó termős képleteket nevelnek. Ez látványos ivari dimorfizmus, de levélméret-rekord, nem annak bizonyítéka, hogy az egész női növény tízszer nagyobb (Midgley 2010).

A reproduktív megjelenés még jobban eltérhet. A Leucadendron xanthocomus hímjei akár hússzor több virágot hozhatnak, mint a női növények. A nagyobb hím virágkínálat több beporzólátogatást eredményezhet, de költsége is van: a feltűnőbb megjelenés és az intenzív virágzás csökkentheti a túlélés esélyét. A virágszám húszszoros különbsége azonban ismét nem testméretarány, hanem egy külön szaporodási rekord (Barrett & Hough 2013).

Hagyományosan a női szaporodást tekintik költségesebbnek, mert a virágzás után magok és gyakran húsos termések felépítése következik. Ebből az várható, hogy a női egyedek lassabban nőnek, kisebbek maradnak vagy hatékonyabban használják az erőforrásokat. A valóság nem ilyen egyirányú. A hímek sok virágba, pollenbe, illatba és a beporzókat vonzó nagy megjelenésbe fektethetnek, és a két ivar teljes élettartamra számított szaporodási ráfordítását nehéz közös mértékegységben összehasonlítani (Barrett & Hough 2013; Midgley & Cramer 2022).

A méretet az élőhely és az életkor is eltolja. Hím és női egyedek eltérően viselhetik a szárazságot, a tápanyaghiányt vagy az árnyékot, ezért egy heterogén területen nem feltétlenül ugyanolyan termőhelyeken fordulnak elő. Ha az egyik ivar átlagosan idősebb, vagy jobb vízellátású foltokban gyakoribb, pusztán ettől is nagyobbnak látszhat. Megbízható vizsgálathoz azonos korú, együtt élő egyedeket, több populációt és több méretjellemzőt kell összevetni (Barrett & Hough 2013).

A virág, a termés vagy a toboz szélsőséges méretkülönbsége sem feltétlenül másodlagos ivari testméret. A termős virág magháza a megtermékenyítés után terméssé, a magkezdemény maggá növekedhet, míg a porzós virág szerepe a pollen kibocsátásával lezárul. Ha egy óriási termést egy apró porzós virággal hasonlítunk össze, eltérő fejlődési állapotú és eltérő funkciójú szerveket mérünk, nem hím és női növényegyedeket.

Hasonló okból külön kategória a heterospórás harasztok és magvas növények mikro- és megagametofitonjának mérete. A pollenszem rendkívül redukált hím gametofiton, az embriózsák pedig a magkezdeménybe zárt női gametofiton; egyik sem önálló, teljes sporofitonként élő hím vagy női növény. Méretkülönbségük evolúciósan fontos, de nem állítható közvetlenül a női mohahajtás és a rajta élő törpe hím mellé.

A hiteles növényi ivariméret-rekordhoz ezért legalább négy adat kellene: pontosan melyik életciklus-szakaszt tekintjük egyednek; hosszt, térfogatot vagy száraz tömeget mérünk-e; azonos korú és azonos környezetben élő példányokat hasonlítunk-e; valamint kötelező vagy csak környezetfüggő-e a törpe alak. Egyetlen fénykép vagy egy szélsőséges példánypár nem elég a fajra jellemző arány megállapításához.

Kategóriánként így több eredmény születik. A szárazföldi növények egész, önálló ivaros nemzedékei között a nannandrikus mohák törpe hímjei jelentik a legszélsőségesebb ismert női–hím méretkülönbséget. A virágos növények egésztest-architektúrájának látványos példája az Aulax umbellata háromszoros hím koronakiterjedése; a levélméret szélső esetei a Leucadendron fajok női levelei; a virágszám külön rekordját pedig akár hússzoros hím fölény is jellemezheti (Barrett & Hough 2013; Midgley 2010; Midgley & Cramer 2022).

A rekord főszereplője mégis a mohák milliméteres hímje marad. Az állatvilág törpe hímjeiről gyakran azt képzeljük, hogy a nőstény testén élő paraziták vagy függelékek. A mohahím azonban fotoszintetizáló növény, saját haploid genommal, rövid élettel és teljes szaporodási feladattal. Evolúciós sikere éppen abból fakad, hogy nem próbálja utolérni a női hajtás méretét: a növekedés helyett a lehető legjobb helyen válik felnőtté.

 

Irodalom

Barrett S. C. H. & Hough J. (2013): Sexual dimorphism in flowering plants. Journal of Experimental Botany 64: 67–82. https://doi.org/10.1093/jxb/ers308

Hedenäs L. & Bisang I. (2011): The overlooked dwarf males in mosses – unique among green land plants. Perspectives in Plant Ecology, Evolution and Systematics 13: 121–135. https://doi.org/10.1016/j.ppees.2011.03.001

Lang A. S., Gehrmann T. & Cronberg N. (2021): Genetic diversity and population structure in bryophyte with facultative nannandry. Frontiers in Plant Science 12: 517547. https://doi.org/10.3389/fpls.2021.517547

Midgley J. J. (2010): Causes of secondary sexual differences in plants – evidence from extreme leaf dimorphism in Leucadendron (Proteaceae). South African Journal of Botany 76: 588–592. https://doi.org/10.1016/j.sajb.2010.05.001

Midgley J. J. & Cramer M. D. (2022): Unequal allocation between male versus female reproduction cannot explain extreme vegetative dimorphism in Aulax species (Cape Proteaceae). Scientific Reports 12: 1407. https://doi.org/10.1038/s41598-022-05558-4

Rosengren F. & Cronberg N. (2014): The adaptive background of nannandry: Dwarf male distribution and fertilization in the moss Homalothecium lutescens. Biological Journal of the Linnean Society 113: 74–84. https://doi.org/10.1111/bij.12332

Rosengren F. & Cronberg N. (2015): Selective spore germination on shoots of Homalothecium lutescens, a moss with dwarf males. Biology Letters 11: 20150427. https://doi.org/10.1098/rsbl.2015.0427

Rosengren F., Hansson B. & Cronberg N. (2015): Population structure and genetic diversity in the nannandrous moss Homalothecium lutescens: Does the dwarf male system facilitate gene flow? BMC Evolutionary Biology 15: 270. https://doi.org/10.1186/s12862-015-0545-4

Növényi rekordok 44.

A legtöbb vizet tároló növények

Egy teljesen feltöltődött saguaro egyetlen, harminc centiméteres törzsszakasza több mint 40 kilogrammot nyomhat, egy termetes példány tömege pedig meghaladhatja az egy tonnát. A nagy szár friss tömegének több mint kilencven százaléka víz. A sivatag ég felé emelkedő oszlopa tehát valóban óriási, élő vízraktár – de még ebből sem következik automatikusan, hogy ez a Föld legtöbb vizet tároló növénye (Dimmitt 2026; National Park Service 2023).

A rekordhoz először a versenyszámot kell kijelölni. Más győztest kaphatunk, ha a friss tömegen belüli legnagyobb vízarányt, egyetlen növény teljes belső víztömegét, az eső után felvehető többletvizet vagy a száraz időszakban ténylegesen mozgósítható készletet keressük. És megint más kategória az a csapadékvíz, amelyet egy növény nem a szöveteiben, hanem levélből épült külső medencében tart vissza. Ezeket a számokat nem lehet közös rangsorba rendezni.

A szukkulencia tág értelemben olyan vízraktározás, amely külső vízellátás nélkül is lehetővé teszi a növény működésének fenntartását. A tartalék lehet levélben, szárban vagy gyökérben, és nem minden pozsgás növény ugyanúgy épül fel. Egyeseknél a fotoszintetizáló sejtek maguk is nagy, vízdús sejtek, másoknál külön vízraktározó alapszövet, hidrenchima kapcsolódik a zöld asszimiláló szövethez (Males 2017).

Ez a víz nem úgy áll a növényben, mint egy hordóban. Sejtnedvként a vakuólumokban, a sejtfalak és sejtek közötti terek mikroszkopikus rendszerében, valamint a szállítószövetekben található. Nyomása fenntartja a sejtek feszességét, oldószere az anyagcsere-folyamatoknak, részt vesz a szállításban és a hőmérséklet szabályozásában. A „teljes víztartalom” ezért nem azonos egy veszélytelenül leereszthető, szabad tartállyal (Males 2017).

A vízarányt viszonylag egyszerű megmérni: a friss mintát lemérik, majd állandó tömegig kiszárítják, és a különbséget vízként számítják. Egy óriási egyed teljes készletének meghatározásához azonban az egész növényt meg kellene mérni és mintázni, ami rendszerint pusztító beavatkozás. A kutatók ezért törzsméretekből készített térfogatbecsléseket, szövetmintákat, víztartalom-változást, nedváramlást és a törzs átmérőjének napi vagy évszakos ingadozását kapcsolják össze.

Az ilyen becslésnél a friss tömeg és a térfogat sem cserélhető fel gondolkodás nélkül. A vízdús szövet sűrűsége közel lehet a vízéhez, de a növényben szárazanyag, légterek, fás bordák és eltérő víztartalmú rétegek is vannak. Egy törzs külső méreteiből számított geometriai térfogatot ezért nem szabad egyszerűen megszorozni egyetlen mintadarab vízszázalékával, majd a kapott litert pontos mérésként közölni.

A legjobban dokumentált óriási növényi vízraktár a saguaro, a Carnegiea gigantea. A Sonora-sivatagban élő kaktusz sekély gyökerei a növénytől messzire sugároznak, ezért a rövid záporok vizét nagy területről gyorsan elérhetik. Bőre vastag viaszréteggel mérsékli a párologtatást, külső redői pedig harmonikaszerűen szétnyílhatnak, amikor a belső szövet vízzel telítődik (Dimmitt 2026; National Park Service 2023).

A saguaro belsejének legnagyobb részét puha, vízraktározó parenchima tölti ki; a fotoszintézis főként a szár vékonyabb külső rétegében zajlik. A központ közelében 13–20 hosszanti, elfásodott borda alkot rugalmas vázat. Ez a szerkezet egyszerre tartja meg a nehéz, nedvdús testet, és engedi, hogy a törzs kerülete a vízellátás változásával növekedjen vagy csökkenjen (Dimmitt 2026).

Telített állapotban a nagy saguaro szára több mint 90 százalék vizet tartalmaz, és folyóméterenként körülbelül 120 kilogrammot nyomhat. Az amerikai Nemzeti Parkszolgálat szerint egy teljes magasságú példány tömege meghaladhatja az egy tonnát. A két adatból óvatosan az következtethető, hogy egy nagy, jól feltöltött növényben sok száz liter, kivételes esetben közel egy köbméter víz lehet. Ez nagyságrendi következtetés, nem egy konkrét világrekorder egésztest-mérése (Dimmitt 2026; National Park Service 2023).

A hatalmas víztömeg nemcsak az aszályt hidalja át. A víz nagy hőkapacitása miatt a vaskos törzs nappal lassabban forrósodik fel, éjjel pedig lassabban hűl le. Ez a hőtehetetlenség mérsékli a szövetek szélsőséges hőmérsékletét, bár a saguaro továbbra is érzékeny a tartós fagyra. A raktár tehát egyszerre vízkészlet és hőmérsékleti puffer (Dimmitt 2026).

A tárolás csak a takarékossággal együtt hatékony. A saguaro a pozsgás növények között gyakori CAM-fotoszintézist alkalmazza: a gázcserenyílások főként a hűvösebb éjszakán nyílnak ki, a felvett szén-dioxid szerves savakban rögzül, majd nappal, zárt nyílások mellett kerül a fotoszintézisbe. A nagy tartály és az alacsony vízveszteség két külön tulajdonság, de együtt teszik lehetővé a hosszú száraz időszak átvészelését (Males 2017).

A saguaro mégsem biztos abszolút bajnok. A mexikói óriáskardón, a Pachycereus pringlei rendszerint nagyobb termetű, és idős korában sok vaskos ágat nevelhet. A Baja California-félszigeten végzett vizsgálatok szerint a szárazabb, északibb állományok egyedei azonos magasság mellett robusztusabbak, vastagabbak és kisebb felület–térfogat arányúak, ami növeli a vízraktározó térfogatot és csökkenti az egységnyi térfogatra jutó párologtató felszínt (Delgado-Fernández et al. 2017).

Geometriai alapon egy rendkívül nagy, sokágú kardón jó eséllyel több belső vizet tartalmazhat, mint egy átlagos vagy akár nagy saguaro. Mégsem indokolt mellé pontos literrekordot írni: nincs olyan, az egész növényt egységesen felmérő, hitelesített adatsor, amely a legnagyobb kardónok víztömegét a legnagyobb saguarókéval összevetné. Az óriáskardón ezért erős jelölt az egyedenkénti összmennyiségre, de elsősége jelenleg nem mért világrekord.

A baobabok látványa még nagyobb víztartályt sejtet. Az Adansonia fajok hatalmas, palackszerű törzsének faanyaga szokatlanul könnyű, parenchimában gazdag és vízdús. Hat madagaszkári faj vizsgálatában a fa víztartalma elérte a 79 százalékot, a parenchima aránya pedig 69–88 százalék volt; élő sejteket a kambiumtól több mint 35 centiméteres mélységben is találtak (Chapotin et al. 2006a).

A baobab törzse tehát nem üreges ciszterna, hanem vastag, élő, szivacsszerű faanyag. Ennek víztartalma a növény szilárdságához is hozzájárul: a kiszáradó szövet mechanikai tulajdonságai megváltoznak, túl nagy vízkivonás pedig a törzs stabilitását veszélyeztethetné. A készlet egy része élettani tartalék, más része azonban a működő és önmagát megtartó test alkotóeleme (Chapotin et al. 2006a).

Terepi mérések szerint a baobab felhasználja a törzs vizének egy részét a száraz évszak végi lombfakadáskor. A friss levelek azonban a csapadék megérkezése előtt alig nyitják ki gázcserenyílásaikat, vagyis a fa nem üríti ki a készletet hetekig tartó erős párologtatásra. A korai lomb inkább készen áll arra, hogy az első esők után azonnal fotoszintetizáljon (Chapotin et al. 2006b).

Az esős évszakban végzett nedváramlás-mérések sem igazolták, hogy a törzs naponta nagy mennyiségű tárolt vízzel pótolná a koronában kialakuló hiányt. A talajból felvett víz gyorsan eljutott a lombkoronához, miközben a belső készlet használata meglepően korlátozott maradt. A nagy víztartalom tehát nem jelenti azt, hogy a fa az egész készletet szabadon elkölthető tartalékként kezeli (Chapotin et al. 2006c).

A baobabokról gyakran idézett, százezer litert is meghaladó számok többnyire a tekintélyes törzstérfogat és egy magas vízarány összeszorzásából származó, nehezen ellenőrizhető becslések. Nem egy név szerint azonosított rekordfa teljes, közvetlen vízmérésének eredményei. Ráadásul a teljes szöveti víznek csak egy része mozgósítható anélkül, hogy a sejtműködés és a mechanikai biztonság károsodna (Chapotin et al. 2006a–c).

Ez fontos különbséget teremt a teljes és a használható készlet között. Egy növény akkor is sok vizet tartalmaz, amikor már nem tud további veszteséget elviselni. A kutatók ezért a hidraulikai kapacitást is vizsgálják: mennyivel változik a szövet víztartalma a vízállapot, vagyis a vízpotenciál meghatározott változására. Két egyforma víztömegű növény közül az lehet jobb élettani puffer, amelyik nagyobb készletet képes biztonságosan leadni.

A legnagyobb vízszázalék sem feltétlenül az óriásoké. Számos kisebb levél- és szárszukkulens friss tömegének túlnyomó része víz, miközben szárazanyag-tömege csekély. A százalékos elsőség azonban erősen függ a növény hidratáltságától, a vizsgált szervtől, a kortól és a mintavétel időpontjától. Világszerte egységes körülmények között megmért valamennyi faj hiányában a 90 vagy 95 százalékos adatokból nem állítható fel hiteles fajranglista (Males 2017).

A broméliák egy része egészen más megoldással gyűjt vizet. Levélalapjaik szorosan egymásra borulnak, és tölcsért vagy több egymással kapcsolódó medencét alkotnak. Az eső és a lombkoronáról lecsurgó víz ezekben a növény által épített, de a szöveteken kívüli tartályokban marad. Az ilyen fitotelma egyszerre vízforrás, tápanyagcsapda és apró vízi élőhely (Corbara et al. 2018).

A legtöbb tankbromélia csak néhány millilitertől néhány literig terjedő víztömeget fog fel. A valódi óriások, köztük a karibi és észak-dél-amerikai hegyvidéki erdőkben élő Glomeropitcairnia fajok egy-egy nagy levélrózsája azonban néhány tucat liter vizet is visszatarthat. A szakirodalmi áttekintés ezt a broméliák külső tartályméretének szélső értékeként kezeli, nem a növény belső víztartalmaként (Corbara et al. 2018).

A tartály vize korántsem steril. Lehullott levelek, virágpor és állati maradványok kerülnek bele; baktériumok, algák, egysejtűek, rovarlárvák és más apró állatok élnek benne. A lebontás során felszabaduló tápanyagok egy részét a bromélia levelei is felvehetik. Egy sokliteres Glomeropitcairnia ezért nem egyszerű esővízkancsó, hanem a növény testében függő, önálló mikroökoszisztéma (Corbara et al. 2018).

A külső és belső tárolás határát azért kell megtartani, mert ökológiai szerepük eltér. A saguaro parenchimájában lévő víz közvetlenül a növény sejtjeinek készlete, és csak a szövetek károsításával férhető hozzá. A bromélia medencéje viszont nyílt élőhely, amelyből párolgás, túlcsordulás és állati fogyasztás útján is távozik víz. A „legtöbb vizet tároló növény” kifejezés mindkettőre ráillik, de nem ugyanabban az értelemben.

A növényi vízraktár nem feltétlenül ivóvízkészlet az ember számára. A kaktusz felvágása visszafordíthatatlan sérülést okoz, a nedves pép pedig nyálkaanyagokat, szerves savakat és fajtól függően kellemetlen vagy káros vegyületeket is tartalmazhat. A sivatagi túlélés romantikus képe – a kaktuszt megcsapoló utazó – élettanilag félrevezető: a növény nem bőrkulacs, hanem nagy víztartalmú élő test.

A nagy vízraktárnak ára is van. A víz nehéz, megtartásához szilárd váz vagy különleges szöveti felépítés kell; a nedvdús szövet sérülés után könnyen fertőződhet vagy rothadhat. A kis felület–térfogat arány mérsékli a párologtatást, de a fotoszintézishez és a hőleadáshoz rendelkezésre álló felszínt is korlátozza. A pozsgás test ezért nem korlátlanul növelhető tartály, hanem szerkezeti és élettani kompromisszum (Delgado-Fernández et al. 2017; Males 2017).

A víztárolás nem azonos a kiszáradástűréssel sem. A feltámadó növények és egyes mohák szöveteik vizének rendkívül nagy részét elveszíthetik, majd újranedvesedve helyreállnak; ők a vízhiány elviselésének bajnokai. A saguaro ezzel szemben készletet őriz és lassan fogyaszt, de sejtjei súlyos kiszáradást nem élnek túl. A „szomjazás bajnoka” és a „legnagyobb vízraktár” két eltérő stratégia.

Kategóriánként tehát óvatos eredményt hirdethetünk. A saguaro a legjobban dokumentált nagy belső vízraktárak egyike: telített szára több mint 90 százalék vizet tartalmazhat, egész tömege pedig meghaladhat egy tonnát. Az óriáskardón mérete alapján erős jelölt a kaktuszok egyedenkénti összmennyiségi rekordjára. A baobab a fás szárú vízraktározás szélsőséges példája, de legendás literszámai nem tekinthetők közvetlenül hitelesített világrekordnak. A külső növényi víztartályok között a Glomeropitcairnia néhány tíz literes levélrózsái emelkednek ki (Chapotin et al. 2006a–c; Corbara et al. 2018; Dimmitt 2026).

A rekord legérdekesebb tanulsága így nem egyetlen literszám. A növények vizet tárolhatnak sejtekben, elkülönült raktározó szövetben, vaskos törzsben vagy levélből hajtogatott külső medencében; a készlet szolgálhat anyagcserét, növekedést, hővédelmet, mechanikai stabilitást vagy egy egész apró vízi közösséget. A valódi bajnok megnevezéséhez ezért mindig hozzá kell tenni: miből, mennyit, milyen állapotban, és valóban megmérték-e.

 

Irodalom

Chapotin S. M., Razanameharizaka J. H. & Holbrook N. M. (2006a): A biomechanical perspective on the role of large stem volume and high water content in baobab trees (Adansonia spp.; Bombacaceae). American Journal of Botany 93: 1251–1264. https://doi.org/10.3732/ajb.93.9.1251

Chapotin S. M., Razanameharizaka J. H. & Holbrook N. M. (2006b): Baobab trees (Adansonia) in Madagascar use stored water to flush new leaves but not to support stomatal opening before the rainy season. New Phytologist 169: 549–559. https://doi.org/10.1111/j.1469-8137.2005.01618.x

Chapotin S. M., Razanameharizaka J. H. & Holbrook N. M. (2006c): Water relations of baobab trees (Adansonia spp. L.) during the rainy season: Does stem water buffer daily water deficits? Plant, Cell & Environment 29: 1021–1032. https://doi.org/10.1111/j.1365-3040.2005.01456.x

Corbara B., Bonhomme C., Carrias J.-F., Céréghino R., Dézerald O. & Leroy C. (2018): Tank bromeliads: Aquatic life at the heart of plants. ESpèces – Revue d’Histoire Naturelle 29: 38–47. https://hal.science/hal-02061029

Delgado-Fernández M., Garcillán P. P. & Ezcurra E. (2017): The giant columnar cactus Pachycereus pringlei adaptively modifies its stem shape from the dry tropics into the arid mid-latitude deserts. Journal of Arid Environments 146: 10–17. https://doi.org/10.1016/j.jaridenv.2017.07.004

Dimmitt M. A. (2026): Cactaceae (cactus family). Arizona-Sonora Desert Museum. https://www.desertmuseum.org/books/nhsd_cactus_.php (hozzáférés: 2026. augusztus 9.)

Males J. (2017): Secrets of succulence. Journal of Experimental Botany 68: 2121–2134. https://doi.org/10.1093/jxb/erx096

National Park Service (2023): Saguaro cactus. Organ Pipe Cactus National Monument. https://www.nps.gov/orpi/learn/nature/saguaro-cactus.htm (hozzáférés: 2026. augusztus 9.)

Növényi rekordok 43.

A legnagyobb föld alatti raktározó szervek

Százötvenhárom egész kilenc tized kilogramm: ennyit nyomott a titánbuzogány föld alatti raktározó szerve, amikor 2010-ben az Edinburgh-i Királyi Botanikus Kertben megmérték. Tömege két felnőtt emberével vetekedett, kerülete később két és fél méter körülinek adódott. A rekord látványos, pedig maga az óriás a talaj alatt rejtőzik, és a növény életének nagy részében nem virágot, hanem fához hasonló levélzetet táplál (Guinness World Records 2026d; Royal Botanic Garden Edinburgh 2019).

A „föld alatti raktározó szerv” nem egyetlen növényi szerv neve, hanem működési gyűjtőfogalom. Hagyma, hagymagumó, szárgumó, gyöktörzs, megvastagodott szik alatti szár és raktározó gyökér kívülről hasonló, húsos képletnek tűnhet, mégis más szövetből és más fejlődési útvonalon jön létre. Ha mindet egyszerűen „gumónak” nevezzük, olyan szerveket állítunk közös rajtvonalra, amelyeknek csak a feladata részben közös (Tribble et al. 2021).

A geofiton növény áttelelő vagy száraz évszakot átvészelő rügye a talajban helyezkedik el. A föld hőmérséklete kevésbé szélsőséges, mint a levegőé, és a talaj a tűz hőjétől, a fagytól, a kiszáradástól és a növényevőktől is védelmet adhat. A raktárban felhalmozott szénhidrátok, víz és ásványi tápanyagok pedig lehetővé teszik, hogy a nyugalmi időszak után a hajtás gyorsan újrainduljon, mielőtt elegendő levél állna rendelkezésre a fotoszintézishez (Tribble et al. 2021).

A hagyma fő raktározó részei húsos levélalapok, amelyek egy rövid szártagú szártengelyt vesznek körül; a vöröshagyma rétegei ezért levelekből származnak. A hagymagumó ezzel szemben tömör, függőlegesen álló, megvastagodott szár. A burgonya szárgumója szintén száreredetű, amit a felszínén ülő rügyek, a „szemek” is elárulnak. Az édesburgonya húsos raktározó gyökere viszont gyökéreredetű, tehát nem rokona morfológiailag a burgonyagumónak (Tribble et al. 2021).

Már a rekord mérőszáma sem magától értetődő. A friss tömeg nagy része víz lehet, ezért nem azonos a tárolt energia mennyiségével. Mérhető a száraz tömeg, a térfogat, az átmérő, a kerület, a keményítő vagy más tartalék tápanyag tömege, illetve az is, mennyi hajtást képes a szerv létrehozni. A verseny eredménye attól is függ, hogy természetes élőhelyen fejlődött vagy különleges gondozással nevelt példányt vizsgálunk.

A föld alatti szervet ráadásul rendszerint csak kiásva lehet pontosan megmérni. Ez sérüléssel járhat, a rátapadó talaj tömegét el kell távolítani, és el kell dönteni, hol végződik a megvastagodott szerv, illetve hol kezdődik a közönséges gyökér. Egy cserepes növény nyugalmi állapotban kiemelhető és mérlegre tehető; egy idős fa fás föld alatti szerkezetének teljes feltárása viszont többnyire a növény elpusztítása nélkül lehetetlen.

A kompakt, egyértelműen elkülöníthető szervek között a fő rekordtartó a titánbuzogány, az Amorphophallus titanum. Nyugat-Szumátra esőerdeinek növénye, az Araceae család tagja. Föld alatti képlete gyakran gumóként szerepel a köznyelvben és még a szakirodalom egy részében is, fejlődéstani szempontból azonban hagymagumó: rövid, tömör és erősen megvastagodott szár, amelynek tetején központi rügy helyezkedik el (Lobin et al. 2007; Tribble et al. 2021).

A hagymagumóból egy növekedési szakaszban rendszerint egyetlen óriási levél fejlődik. Vastag, foltos levélnyele fatörzsnek látszik, felül azonban többszörösen osztott levéllemez terül szét. A bonni gyűjtemény egyik idős levelének átmérője 5,2 méter, vetülete 22 négyzetméter volt. Egy ilyen levél 9–24 hónapig fotoszintetizálhat, és az elkészített szerves anyag jelentős részét a föld alatti szervbe irányítja (Lobin et al. 2007).

Amikor a levél elsárgul és elpusztul, a növény nyugalmi időszakba kerül. A következő ciklusban ismét levél, vagy elegendő tartalék esetén virágzat jelenik meg. A bonni tapasztalatok szerint a hagymagumó egy vegetatív időszak alatt akár megkétszerezheti tömegét, és körülbelül 15 kilogrammos állapotban már elérheti a virágzóképességet. A virágzás még ekkor sem automatikus: a rügy fejlődési iránya és a nyugalmi szakasz hossza változó (Lobin et al. 2007).

A növekedés ütemét ugyanannak a bonni példánynak az adatai teszik kézzelfoghatóvá. Hagymagumója 2000-ben 36, 2003-ban 78, 2006-ban pedig 117 kilogrammot nyomott. Az utolsó másfél évben 39 kilogrammal gyarapodott. A 117 kilogrammos szerv 830 milliméter átmérőjű és 370 milliméter magas volt: lapított, óriási korong, nem lefelé nyúló répagyökér (Lobin et al. 2007).

A 117 kilogrammos bonni hagymagumó 2006 májusában három virágzatot fejlesztett egyszerre. Ezek egy héten belül egymás után nyíltak ki, ami akkor példa nélküli eseménynek számított. A hármas virágzás után a föld alatti szerv tömege 94 kilogrammra csökkent: a növény mintegy 23 kilogrammnyi friss tömeget veszített. Ez szinte tankönyvi bemutatója annak, hogy az óriási raktár nem öncélú daganat, hanem a gyors föld feletti építkezés energia- és anyagforrása (Lobin et al. 2007).

A jelenlegi hitelesített tömegrekordot az Edinburgh-i Királyi Botanikus Kert „New Reekie” nevű példánya tartja. A kert 2003-ban narancs méretű hagymagumóként kapta, 2010-ben pedig már 153,9 kilogrammot nyomott. A Guinness World Records ezt tekinti a valaha megmért legnagyobb hagymagumónak; a korábbi, 117 kilogrammos bonni rekordot váltotta fel (Guinness World Records 2026d; Royal Botanic Garden Edinburgh 2019).

A rekordpéldány későbbi méretadatait nem szabad úgy tenni egymás mellé, mintha ugyanazon a napon születtek volna. A 153,9 kilogrammos tömeget 2010-ben mérték; 2019-ben a kert már körülbelül 2,5 méteres kerületet és csaknem egy méteres mélységet közölt. Ekkor a növény egy ezerliteres edényben állt, a hagymagumó tetejét mintegy 12 centiméter föld fedte. A későbbi körméretből nem számítható vissza pontosan a korábbi vagy az akkori tömeg (Royal Botanic Garden Edinburgh 2019).

Az óriási virágzati képlet elkészítése és felfűtése gyorsan fogyasztja a tartalékokat. A titánbuzogány ráadásul nem egyetlen óriásvirágot hoz: a magas torzsavirágzaton sok apró női és hím virág ül, amelyeket hatalmas buroklevél vesz körül. A föld alatti rekord és a virágzati rekord ugyanannak a növekedési stratégiának két oldala. A sok hónapon át dolgozó levél lassan feltölti a raktárt, a virágzat pedig néhány hét alatt elkölti annak egy részét (Lobin et al. 2007).

A 153,9 kilogrammos elsőség pontos megfogalmazása tehát: a legnagyobb hitelesített hagymagumó. Nem bizonyítja, hogy ez minden növény valamennyi föld alatti szervének abszolút legnagyobb tömege. A kategória előnye, hogy a hagymagumó egyetlen, kompakt képlet, amely nyugalmi állapotban kiemelhető és mérlegelhető. A kiterjedt gyöktörzsek, fás gyökértörzsek és egymásba ágazó raktározó gyökerek esetében az „egy szerv” határa sokkal bizonytalanabb.

A termesztett zöldségek külön, szigorúbban ellenőrizhető rekordversenyt alkotnak. A burgonya, a Solanum tuberosum hitelesített legnagyobb gumója 4,98 kilogrammot nyomott; Peter Glazebrook termesztette, és 2011-ben egy brit kertészeti kiállításon mérlegelték (Guinness World Records 2026b). Botanikailag ez szárgumó: a föld alatti hajtás csúcsi része duzzad meg, felszínének szemei pedig rügyek, amelyekből új hajtás fejlődhet.

Az édesburgonya, az Ipomoea batatas egészen más szervet hizlal meg. A 2025 októberében hitelesített, 43,2 kilogrammos svájci példány raktározó gyökér volt, és több mint kétszázszor múlta felül a Guinness által viszonyításként megadott, körülbelül 200 grammos bolti darabot. A rekord több mint két évtized után váltotta fel az előző, 37 kilogrammos édesburgonyát (Guinness World Records 2026c).

Az édesburgonya tömege majdnem kilencszerese a rekordburgonyáénak, de ebből nem következik, hogy ugyanazon szervtípus jobb változatát látjuk. A burgonya módosult szár, az édesburgonya módosult gyökér; eltérően helyezkednek el rajtuk a szállítószövetek, a rügyek és a növekedési zónák. A konyhában mindkettő gumós termény, a növénytanban azonban külön rekordkategória (Tribble et al. 2021).

A valódi hagymák termesztési rekordját a vöröshagyma szemlélteti. Gareth Griffin 2023-ban bemutatott hagymája 8,97 kilogrammot nyomott. Metszetén egymásra boruló, húsos levélalapokat találnánk egy rendkívül rövid szár körül; ezért a hagyma tömegének nagy részét nem megvastagodott szár, hanem módosult levelek adják (Guinness World Records 2026a; Tribble et al. 2021).

Ezek a kertészeti óriások nem a fajok átlagos teljesítményét mutatják. Tudatos fajtaválasztás, hosszú tenyészidő, kevés versenytárs, gondosan adagolt víz és tápanyag, valamint a virágzás visszaszorítása mind abba az irányba terelheti a növényt, hogy egyetlen betakarított szervbe minél több anyagot építsen. A hitelesített egyedi rekord ezért valós mérési adat, de nem azonos a fajra jellemző természetes felső határral.

A gyöktörzs különösen rosszul illik a mérlegelési versenybe. Ez rendszerint vízszintesen növő föld alatti szár, amely csomóin gyökereket és új hajtásokat képez. Régebbi részei elhalhatnak, az élő ágak szétválhatnak, majd tovább terjedhetnek. Egy nád-, gyömbér- vagy bambusztelepnél ezért nem magától értetődő, hol kezdődik és végződik egyetlen gyöktörzs, és a teljes rendszer tömegéhez óriási talajtérfogatot kellene szétbontani (Tribble et al. 2021).

A fás növények föld alatti túlélőszervei újabb kategóriát nyitnak. A lignotuber fás, rügyekben gazdag tőduzzanat, amelyből tűz vagy a föld feletti hajtások elvesztése után új törzsek sarjadhatnak. Tartalmazhat szénhidráttartalékot is, de jelentősége nem pusztán a tápanyagok felhalmozása: a talajjal védett rügybank legalább ilyen fontos. A lignotubert, a xilopódiumot és más hasonló képleteket még a szakirodalomban sem mindig nevezik következetesen (Pausas et al. 2018).

Egyes tűzjárta szavannák úgynevezett föld alatti fái kiterjedt, fás tengelyeket rejtenek a talajban, miközben a felszínen csak alacsony, rendszeresen leégő hajtások látszanak. Ezek teljes föld alatti tömege akár nagyobb is lehet egy titánbuzogány hagymagumójánál, de ezt többnyire nem mérték meg, és a szerkezet sok elágazó részből állhat. A „legnagyobb föld alatti fa” ezért jelenleg inkább kutatási kérdés, mint hiteles, egyetlen mérlegen eldöntött rekord (Pausas et al. 2018).

A tárolt anyag minősége szintén módosítja a rekord ökológiai jelentését. Azonos friss tömeg mellett a vízben gazdag gyökér kevesebb kémiai energiát tartalmazhat, mint egy szárazanyagban gazdag szárgumó. Egyes geofitonok keményítőt, mások fruktánokat vagy különféle oldható szénhidrátokat halmoznak fel; emellett ásványi tápanyagokat és vizet is raktározhatnak. A legnehezebb szerv tehát nem szükségképpen a legnagyobb energiaraktár (Tribble et al. 2021).

A nagy raktár kockázatot is jelent. A titánbuzogány hagymagumójának puha, nedvdús szövete sérülés után könnyen fertőződhet, pangó vízben rothadásnak indulhat, és gyökérgubacs-fonálférgek is károsíthatják. A bonni kertészek a közeget sterilizálták, gondoskodtak a vízelvezetésről, és a nagy szervet puha közegre fektették, mert saját súlya kemény felületen az alsó részét is roncsolhatta (Lobin et al. 2007).

A rekord hitelesítéséhez ezért a kilogrammon kívül a mérés körülményeit is rögzíteni kellene: friss vagy száraz tömegről van-e szó; eltávolították-e a talajt és a gyökereket; nyugalmi vagy aktív állapotban történt-e a mérés; virágzás előtt vagy után állt-e a növény; és valóban egyetlen szervet emeltek-e ki. A bonni adatsor éppen azért különösen értékes, mert ugyanazon egyed gyarapodását és a hármas virágzás utáni tömegvesztését is dokumentálta (Lobin et al. 2007).

Kategóriánként tehát több győztest kapunk. A hitelesített hagymagumórekord a titánbuzogányé 153,9 kilogrammal. A termesztett raktározó gyökerek között az édesburgonya 43,2 kilogrammos, a valódi hagymák között a vöröshagyma 8,97 kilogrammos, a burgonya szárgumói között pedig a 4,98 kilogrammos példány a hitelesített csúcs (Guinness World Records 2026a–d). A kiterjedt gyöktörzsek és fás föld alatti rendszerek számára nincs velük azonos módon mért világrangsor.

A legnagyobb föld alatti raktározó szervek története így egyszerre szól méretről és növényi leleményről. A hagyma levélből, a hagymagumó és a burgonyagumó szárból, az édesburgonya pedig gyökérből épít raktárt. A titánbuzogány hónapokon át egyetlen levéllel gyűjti a tartalékot, majd ebből néhány hét alatt méteres virágzatot emel. A föld alatti óriás azért marad láthatatlan, hogy a felszín fölött rövid időre annál feltűnőbb lehessen.

 

Irodalom

Guinness World Records (2026a): Heaviest onion. https://www.guinnessworldrecords.com/world-records/heaviest-onion (hozzáférés: 2026. augusztus 9.)

Guinness World Records (2026b): Heaviest potato. https://www.guinnessworldrecords.com/world-records/73913-heaviest-potato (hozzáférés: 2026. augusztus 9.)

Guinness World Records (2026c): Heaviest sweet potato. https://www.guinnessworldrecords.com/world-records/heaviest-sweet-potato (hozzáférés: 2026. augusztus 9.)

Guinness World Records (2026d): Largest corm. https://www.guinnessworldrecords.com/world-records/113607-largest-corm (hozzáférés: 2026. augusztus 9.)

Lobin W., Neumann M., Radscheit M. & Barthlott W. (2007): The cultivation of Titan Arum (Amorphophallus titanum) – a flagship species for botanic gardens. Sibbaldia: The International Journal of Botanic Garden Horticulture 5: 69–86. https://doi.org/10.24823/Sibbaldia.2007.8

Pausas J. G., Lamont B. B., Paula S., Appezzato-da-Glória B. & Fidelis A. (2018): Unearthing belowground bud banks in fire-prone ecosystems. New Phytologist 217: 1435–1448. https://doi.org/10.1111/nph.14982

Royal Botanic Garden Edinburgh (2019): Blooming hat-trick for Scotland’s world-beating giant! https://www.rbge.org.uk/news/media-centre/press-releases/current/blooming-hat-trick-for-scotland-s-world-beating-giant/ (hozzáférés: 2026. augusztus 9.)

Tribble C. M., Martínez-Gómez J., Howard C. C., Males J., Sosa V., Sessa E. B., Cellinese N. & Specht C. D. (2021): Get the shovel: Morphological and evolutionary complexities of belowground organs in geophytes. American Journal of Botany 108: 372–387. https://doi.org/10.1002/ajb2.1623

Növényi rekordok 42.

A legtöbb nektárt termelő virágok

Egyetlen virág egyetlen éjszaka alatt 25,5 milliliter nektárt: körülbelül ennyit becsültek a közép-amerikai balsa virágainál. Ez már nem harmatcseppnyi jutalom, hanem majdnem két evőkanálnyi folyadék. A látványos szám azonban önmagában még nem dönti el, melyik a legtöbb nektárt termelő virág. Nem mindegy, hogy az egy pillanatban megtalálható készletet vagy a virág teljes élettartama alatt kiválasztott mennyiséget mérjük, és az sem, hogy térfogat, cukortömeg vagy energiatartalom alapján hirdetünk győztest.

A nektár a nektáriumok által kiválasztott vizes oldat. Energiájának legnagyobb részét rendszerint szacharóz, glükóz és fruktóz adja, de aminosavakat, ionokat, szerves savakat, fehérjéket és más vegyületeket is tartalmazhat. Összetétele nem egyszerűen fajbélyeg: változhat a virág korával, a napszakkal, a hőmérséklettel, a páratartalommal és azzal is, hogy korábban eltávolították-e belőle a nektárt (Pacini et al. 2003).

A virágban egy adott pillanatban talált mennyiséget álló nektárkészletnek, angolul standing cropnak nevezik. Ez a kiválasztás, a párolgás, az esetleges visszaszívás és a látogatók fogyasztásának pillanatnyi eredője. Egy üres virág ezért nem feltétlenül termel keveset: lehet, hogy nemrég egy denevér vagy madár itta ki. A teljes nektártermelés meghatározásához a látogatókat ki kell zárni, és a felhalmozódást vagy az egymást követő időszakokban újraképződő nektárt kell mérni (Corbet 2003).

A térfogatot vékony kapilláris csővel, mikropipettával vagy a nagy virágoknál fecskendővel veszik fel. A cukorkoncentrációt többnyire kézi refraktométerrel becsülik, majd a térfogatból és a koncentrációból kiszámítható a cukor tömege. Ez utóbbi közelebb áll az állatnak kínált energia mennyiségéhez. Tíz milliliter tízszázalékos nektár nem ugyanaz a jutalom, mint ugyanennyi harmincszázalékos: a folyadéktérfogat azonos, az oldott cukor mennyisége nagyjából háromszoros.

A mérés maga is beavatkozás. Ha a kutató félóránként kiüríti a virágot, a növény fokozhatja, változatlanul tarthatja vagy csökkentheti a következő időszak kiválasztását. Ha viszont csak egyszer, a virágzás végén mér, a nektár egy részét addigra a virág visszaszívhatja vagy a víz elpárologhat. A zsákolás megváltoztathatja a virág körüli páratartalmat is. A különböző eljárásokkal kapott adatokat ezért csak a módszer ismeretében szabad összevetni (Corbet 2003; Pacini et al. 2003).

A fő rekordjelölt a balsa, tudományos nevén Ochroma pyramidale. Ez a gyors növekedésű trópusi pionírfa rendkívül könnyű faanyagáról ismert. Nagy, húsos virágai napnyugta előtt nyílnak ki, széles csészeként tárják fel a nektárt, majd egyetlen éjszaka után befejezik működésüket. Felépítésük és időzítésük már előre jelzi, hogy nem apró rovarok kizárólagos kiszolgálására készültek (Kays et al. 2012).

A panamai vizsgálat különleges terepi munkát kívánt. A kutatók három virágzó balsafát 18–25 méter magas lombkoronatornyokról értek el, mert a puha, törékeny ágakat nem lehetett biztonságosan megmászni. Tizenöt virágot hálós zsákkal védtek az állatoktól, és napnyugtától hajnalig félóránként fecskendővel eltávolították belőlük az összes nektárt. A 247 térfogatmérésből 223 mintán a cukorkoncentrációt is meghatározták (Kays et al. 2012).

Már az első, nyílás utáni mintavételkor átlagosan 4,9 ± 1,3 milliliter nektár volt egy virágban, vagyis a kiválasztás részben még a teljes kinyílás előtt megkezdődött. Kora este a virágok félóránként átlagosan mintegy 1,3 millilitert pótoltak, hajnalra azonban ez körülbelül 0,2 milliliterre csökkent. Az éjszaka egymás után kinyert adagjainak összege alapján egy virág teljes termelését 25,5 milliliterre becsülték (Kays et al. 2012).

A nektár átlagos cukorkoncentrációja térfogatra számítva 12,4 ± 2,2% volt. Kora este 13,3% körüli értéket mértek, hajnalra ez 7,9%-ra csökkent. A kiválasztott cukor időbeli változását is figyelembe vevő számítás egyetlen virág éjszakai energiatartalmát 11,75 kilokalóriára tette. Ennek több mint fele 21 óráig, több mint kilenctizede hajnali kettőig már rendelkezésre állt (Kays et al. 2012).

A virágszám megsokszorozza az egyedi teljesítményt. A megfigyelt fák egyikén a virágzás csúcsán körülbelül hatvan nyitott virág volt egyszerre. Ha mindegyik az átlagos 25,5 millilitert termelte, ez mintegy 1,53 liter nektárt és a tanulmány számítása szerint 705 kilokalória energiát jelentett egyetlen éjszakán. Ez extrapoláció a virágonkénti átlagból és a virágszámból, nem a teljes fa közvetlenül összegyűjtött nektárja (Kays et al. 2012).

A 25,5 milliliter tehát a jól dokumentált, egyetlen virágra és egyetlen éjszakára vonatkozó legnagyobb közölt értékek egyikének erős rekordjelöltje. Mégsem célszerű feltétel nélküli világrekordnak nevezni. Nincs minden virágos növényre kiterjedő, egységes módszerrel készített nektáradatbázis; a panamai minta pedig tizenöt virágból és három fából állt. Ráadásul a félóránkénti teljes eltávolítás befolyásolhatta a további kiválasztást (Corbet 2003; Kays et al. 2012).

A denevérbeporzásról készült nagy áttekintés a korábban közölt éjszakai nektárhozamot nagyjából 10 mikroliter és 15 milliliter közé tette virágonként, 5–29%-os cukorkoncentráció mellett (Fleming et al. 2009). A később közölt balsaérték ezt a klasszikus tartományt is meghaladta. Ez jól mutatja, hogy egy áttekintés felső határa nem természeti korlát: csak az addig, az adott irodalomban mért esetek széle.

A balsavirágoknál legalább huszonkét gerinces fajt figyeltek meg táplálkozás közben, a rovarokon kívül. Nappal madarak és emlősök, éjjel denevérek, kinkajuk, olingók, éjimajmok és oposszumok is felkeresték őket. Nem minden látogató egyformán hasznos: egyes kolibrik a szirom tövén ütött nyíláson raboltak nektárt, más állatok megrongálták a virágot. A virág belsejébe benyúló nagyobb emlősök fejére viszont sok virágpor tapadt, a denevérek pedig rövid látogatásaik között nagyobb távolságokat hidalhattak át (Kays et al. 2012).

A nagy mennyiségű, viszonylag híg nektár a nagy testű, sok folyadékot gyorsan felvevő látogatókhoz illik. A balsavirág nem apró adagokat rejt egy szűk cső mélyére, hanem nyitott, teherbíró etetőhelyként működik. A nektártermelés kora esti csúcsa egybeesik a legtöbb cukor rendelkezésre bocsátásával. A virág így nem folyamatosan azonos teljesítményű tartály, hanem időzített energiaforrás, amelynek kínálata az éjszaka során fokozatosan apad.

Más virág egészen eltérően adagolja a denevérek jutalmát. A Costa Rica-i Werauhia gladioliflora bromélia egy virága egy éjszaka alatt átlagosan 1129 mikroliter, vagyis 1,129 milliliter, körülbelül 17%-os nektárt termelt. Ez csak huszonketted része a balsa térfogatának, de egyetlen broméliavirágtól így is tekintélyes mennyiség. A növény virágzatán egymást követő éjszakákon nyílnak az új virágok; egy virágzat átlagosan 34 napon át virágzott (Tschapka & von Helversen 2007).

A broméliát főként kis nektárdenevérek porozták be. A Glossophaga commissarisi a levegőben lebegve, mediánértékben mindössze 320 ezredmásodpercig időzött egy látogatáskor. Az egyes virágok a kivett nektár után újabb adagot választottak ki, ezért ugyanaz az éjszakai virág több rövid látogatást is jutalmazhatott. A balsa nagy, nyitott készlete és a bromélia ismételten felkereshető adagolója ugyanannak az ökológiai üzletnek két különböző megoldása (Tschapka & von Helversen 2007).

A rangsorban külön kell választani a virágot és a virágzatot. A délkelet-ázsiai Parkia fajok gömbszerű fejecskéi sok apró virágból állnak. Egyetlen ilyen virágzati fejecske éjszakai összes nektártermelése a Parkia speciosa esetében átlagosan 7,7 milliliter, a Parkia timoriana esetében 12,4 milliliter volt; a cukorkoncentráció 8–14% között alakult. A kiválasztás hajnali egy és két óra között megszűnt (Bumrungsri et al. 2008).

A Parkia adatát könnyű volna látványos, de hibás mondattá rövidíteni: „egy virág 12,4 milliliter nektárt termel”. Valójában a teljes, sokvirágú fejecskét mérték. A nagy gyümölcsevő denevérek, főként az Eonycteris spelaea, egymás után érintették a fejecske virágait, és hatékonyabban segítették a terméskötést, mint a vizsgált rovarlátogatók. A rekord egységének botanikai megnevezése tehát a beporzás értelmezését is megváltoztatja (Bumrungsri et al. 2008).

Még nagyobb számokat kapunk, ha az egész fát és a teljes virágzási idényt tekintjük. Az amazonasi kapokfa, a Ceiba pentandra egy virágában átlagosan 310 mikroliter nektárt mértek. Ez virágonként jóval elmarad a balsától, a koronában azonban egyszerre óriási tömegben nyílnak a virágok. A virágszám és az egyedi mennyiség alapján egy nagy fa idényenként több mint 200 liter nektárt is termelhet (Gribel et al. 1999).

A kapokfa kétszáz literes értéke nem egyetlen tartályból leeresztett, közvetlen mérés, hanem a virágonkénti hozam és a tömeges virágzás alapján készített becslés. Mégis fontos rekordkategóriát képvisel: egy szervezet teljes befektetését. Ugyanaz a növény lehet közepes az egy virágra jutó versenyben, és kiemelkedő az egy éjszakára vagy egy idényre jutó össztermelésben. Az ökológiai jelentőséghez gyakran éppen ez az összesített kínálat áll közelebb.

A nektár nem ingyen készül. A növénynek cukrot és vizet kell a virághoz szállítania, fenn kell tartania a kiválasztó szöveteket, és a jutalmat olyan időpontban kell kínálnia, amikor a megfelelő állat elérhető. Kísérletekben a nektár rendszeres eltávolítása növelhette az összes kiválasztott mennyiséget, ám ez a többletbefektetés a magképzés rovására is mehetett. Egyes fajoknál a nektárcukor a rendelkezésre álló napi energia több tíz százalékát igényelheti (Pyke 1991).

A legtöményebb oldat sem feltétlenül a legjobb ajánlat. A túl híg nektárban kevés az energia kortyonként, a túl sűrű folyadék viszont lassan mozog, ezért nehezebb felszívni. A madarak és denevérek folyadékigénye, nyelvének és ivásmódjának működése más optimumot teremthet, mint a méheké. A nagy nektártérfogatú, gerincesek látogatta virágok ezért gyakran hígabb oldatot kínálnak, mint a kis térfogatú méhvirágok (Fleming et al. 2009).

A koncentráció a kiválasztás után is változik. Száraz levegőben a víz elpárolgása töményítheti a nektárt, eső vagy pára hígíthatja, a virág pedig vizet és oldott anyagokat szívhat vissza. Mikroorganizmusok is megtelepedhetnek benne és átalakíthatják összetételét. Egy refraktométerrel leolvasott százalék ezért a mintavétel pillanatának eredménye, nem változhatatlan fajállandó (Corbet 2003; Pacini et al. 2003).

Ha külön versenyszámokat hirdetünk, a kép áttekinthető. Az egyetlen virág teljes éjszakai térfogatának és energiájának erős rekordjelöltje a balsa 25,5 milliliterrel és 11,75 kilokalóriával. A kis, lebegve táplálkozó denevéreket kiszolgáló virágok között a Werauhia gladioliflora 1,129 millilitere figyelemre méltó. Sok virágból álló fejecskére a Parkia timoriana 12,4 millilitere, egész fára és idényre pedig a kapokfa több mint 200 literes becslése tartozik másik kategóriába.

A legtöbb nektárt termelő virág rekordja tehát nem egyetlen, minden kérdést lezáró dobogó. A pontos állításhoz meg kell nevezni az időtartamot, a mért egységet, a térfogatot vagy cukortömeget, valamint azt, hogy a virágot egyszer vagy ismételten ürítették-e ki. A balsa rendkívüli eredménye ettől nem lesz kevésbé látványos. Éppen ellenkezőleg: megmutatja, hogy egy virág néhány óra alatt önmagában is jelentős, gondosan időzített energiaforrássá válhat.

 

Irodalom

Bumrungsri S., Harbit A., Benzie C., Carmouche K., Sridith K. & Racey P. A. (2008): The pollination ecology of two species of Parkia (Mimosaceae) in southern Thailand. Journal of Tropical Ecology 24: 467–475. https://doi.org/10.1017/S0266467408005191

Corbet S. A. (2003): Nectar sugar content: Estimating standing crop and secretion rate in the field. Apidologie 34: 1–10. https://doi.org/10.1051/apido:2002049

Fleming T. H., Geiselman C. & Kress W. J. (2009): The evolution of bat pollination: A phylogenetic perspective. Annals of Botany 104: 1017–1043. https://doi.org/10.1093/aob/mcp197

Gribel R., Gibbs P. E. & Queiróz A. L. (1999): Flowering phenology and pollination biology of Ceiba pentandra (Bombacaceae) in Central Amazonia. Journal of Tropical Ecology 15: 247–263. https://doi.org/10.1017/S0266467499000796

Kays R., Rodríguez M. E., Valencia L. M., Horan R., Smith A. R. & Ziegler C. (2012): Animal visitation and pollination of flowering balsa trees (Ochroma pyramidale) in Panama. Mesoamericana 16(3): 56–70. https://revistas.up.ac.pa/index.php/mesoamericana/article/view/907

Pacini E., Nepi M. & Vesprini J. L. (2003): Nectar biodiversity: A short review. Plant Systematics and Evolution 238: 7–21. https://doi.org/10.1007/s00606-002-0277-y

Pyke G. H. (1991): What does it cost a plant to produce floral nectar? Nature 350: 58–59. https://doi.org/10.1038/350058a0

Tschapka M. & von Helversen O. (2007): Phenology, nectar production and visitation behaviour of bats on the flowers of the bromeliad Werauhia gladioliflora in a Costa Rican lowland rain forest. Journal of Tropical Ecology 23: 385–395. https://doi.org/10.1017/S0266467407004129