Mit kaptunk a növényektől 26.

  

A növény mint örömforrás – A szépségtől a fajvadászatig

A növényekről legtöbbször hasznosságuk jut eszünkbe. Oxigént termelnek, táplálékot adnak, gyógyszerek, rostok, faanyagok, fűszerek és illatok forrásai. De van egy kevésbé számszerűsíthető, mégis nagyon is valóságos ajándékuk is: örömet okoznak. Nemcsak azzal, hogy életben tartanak bennünket, hanem azzal is, hogy nézhetők, gondozhatók, kereshetők, gyűjthetők, fényképezhetők, felismerhetők, megoszthatók és újra meg újra felfedezhetők.

Ez első hallásra talán túl lírainak tűnik, pedig a növényekhez fűződő örömnek nagyon sok arca van. Van, aki a kertben találja meg; van, aki egy arborétumban; van, aki egy ritka orchidea lelőhelyén; van, aki egy tavaszi kankalinban az erdőszélen; és van, aki egyszerűen abban, hogy észreveszi: a tegnap még zárt bimbó ma reggel kinyílt.

A baj ott kezdődik, hogy sokan ezt az örömforrást észre sem veszik. A botanikai nevelés szakirodalmában régóta ismert a „növényvakság” fogalma. Wandersee és Schussler klasszikus meghatározása szerint ez azt jelenti, hogy az emberek hajlamosak nem észrevenni a környezetükben élő növényeket, nem felismerni jelentőségüket, és nem értékelni sajátos biológiai tulajdonságaikat (Wandersee & Schussler, 1999). Újabban Kathryn Parsley jogosan hívta fel a figyelmet arra, hogy a „plant blindness” kifejezés problémás metafora, ezért inkább a „plant awareness disparity”, vagyis a növények iránti figyelem egyenlőtlensége kifejezést javasolja (Parsley, 2020).

A jelenség lényege azonban világos: az állatokat könnyebben észrevesszük, mert mozognak, hangot adnak, szemük van, viselkedésük emberibbnek tűnik. A növények viszont gyakran „háttérré” válnak. Zöld tömegként érzékeljük őket, nem egyedekként, nem fajokként, nem történetek hordozóiként. Pedig aki kilép ebből a növényvakságból, annak a világ hirtelen gazdagabb lesz. Egy út menti gyep nem egyszerűen „fű”, hanem fajok, formák, stratégiák, illatok és virágzási ritmusok szövedéke.

A növények öröme először is esztétikai öröm. Virágzó gyümölcsfa, harmatos levél, mohás fatörzs, őszi lomb, pipacsos szántószegély, orchideás láprét, sziklai ternye a mészkőszirten: a növények a látvány olyan finom változatait adják, amelyeket nem lehet egyetlen szóval elintézni. Szín, forma, ismétlődés, aszimmetria, áttetszőség, illat, évszakos változás — mind jelen van bennük.

A természetkapcsolat kutatása szerint a szépség és az érzelmi bevonódás nem mellékes, hanem lényegi út a természethez. Lumber, Richardson és Sheffield (2017) öt olyan „utat” azonosított, amely erősítheti az ember természethez való kapcsolódását: az érzékszervi tapasztalást, az érzelmet, a jelentést, az együttérzést és a szépséget. Ez botanikai nyelvre lefordítva azt jelenti: nem elég tudni, hogy egy növénynek mi a latin neve. Érezni is kell, hogy miért jó találkozni vele.

A növényekhez fűződő öröm egyik legősibb formája a kertészkedés. A kert egyszerre munkahely, játszótér, laboratórium, menedék és önarckép. Aki kertészkedik, az nemcsak növényt nevel, hanem időt is tapasztal: vet, vár, figyel, metszi a fölösleget, védi a sérülékenyt, örül a hajtásnak, bosszankodik a csigán, és megtanulja, hogy a természet nem mindig engedelmeskedik a tervrajznak.

Ennek mérhető hatása is van. Soga, Gaston és Yamaura (2017) metaanalízise szerint a kertészkedés összességében kedvezően hat több egészségi mutatóra, köztük a mentális jóllétre, a hangulatra és a fizikai aktivitásra. Egy újabb szisztematikus áttekintés és metaanalízis szintén arra jutott, hogy a kertészeti tevékenységek általában pozitív kapcsolatban állnak a jólléttel, az életminőséggel és a mentális egészséggel, bár a hatások erőssége és bizonyossága vizsgálatonként eltérő (Panțiru et al., 2024).

A kertészkedés azért különleges örömforrás, mert nem passzív nézelődés. A növény válaszol. Ha öntözzük, nő. Ha rossz helyre tesszük, sínylődik. Ha magról neveljük, a semmiből lesz valami. Ez a lassú, élő visszacsatolás különösen fontos egy olyan korban, amikor sok mindent képernyőn, azonnali reakciók között élünk meg.

Van egy sajátos, félig tudományos, félig gyermeki öröm is: a növénykeresés. A „fajvadászat” kívülről nézve furcsa szenvedélynek tűnhet. Miért megy valaki kilométereket egy sásért, egy apró egyévesért, egy nehezen határozható herefajért vagy egy orchideáért, amelyet mások észre sem vennének?

A válasz egyszerű: mert a felismerés öröm. Egy növény megtalálása nemcsak adat, hanem találkozás. A terepi botanikus fejében térképek, régi adatok, élőhelyismeret, fenológia, időjárás, talaj, tájhasználat és szerencse kapcsolódik össze. Amikor végül ott áll a keresett faj előtt, akkor nemcsak egy nevet pipál ki, hanem egy történetet igazol vissza: igen, ez az élőhely még működik; igen, ez a populáció még megvan; igen, a táj még őriz valamit.

A modern citizen science, például az iNaturalist és más közösségi adatgyűjtő rendszerek, ezt az örömöt sokkal szélesebb körben tették elérhetővé. Pocock és munkatársai (2023) kimutatták, hogy a természetalapú citizen science és a természet tudatos észrevételére építő gyakorlatok növelhetik a természetkapcsolatot, a boldogságot, az élet értelmességének érzését és az élettel való elégedettséget. Vagyis a fajok keresése, fotózása és megosztása nemcsak adatgyűjtés. Lelki gyakorlat is lehet.

A növényekkel való foglalkozásban az is jó, hogy lelassít. Egy madár elrepül, egy emlős elbújik, egy rovar kiszámíthatatlan. A növény többnyire ott marad. Meg lehet kerülni, le lehet ülni mellé, vissza lehet térni hozzá másnap, más évszakban, más fényben. A növények türelmes objektumok. Ezért alkalmasak arra, hogy az ember figyelme újra rendeződjön.

A természetre nyíló látvány gyógyító hatásáról klasszikus adat Roger Ulrich 1984-es vizsgálata: azok a műtéti betegek, akik kórházi ablakukból fákra láttak, átlagosan rövidebb ideig maradtak kórházban, mint azok, akik téglafalat néztek (Ulrich, 1984). Ez nem azt jelenti, hogy egy fa látványa csodaszer, de azt igen, hogy a zöld látvány nem semleges. A növények jelenléte a térben hangulatot, figyelmet és stresszválaszt is alakíthat.

A botanikus kert és az arborétum különleges hely: egyszerre gyűjtemény, múzeum, menedék és élő színház. A növények itt nem preparátumok, hanem élő szereplők. Virágoznak, nőnek, betegednek, öregszenek, illatoznak, lombot váltanak. Egy jó botanikus kert nemcsak ismeretet ad, hanem érzéki tapasztalatot is: párás üvegházat, mediterrán illatot, fakérget, árnyékot, vízpartot, színeket.

Ez különösen fontos a növényvakság ellenszereként. Aki egy botanikus kertben megtanulja, hogy a pálma nem „pálma”, hanem százféle forma; hogy a fű nem „fű”, hanem pázsitfű, sás, káka, gyékény vagy egyszikű világ; hogy egy orchidea nemcsak virágbolti hibrid, hanem evolúciós történet — az más szemmel fog hazamenni.

A növényekben lelt örömnek természetvédelmi következménye is van. Amit szeretünk, azt könnyebben védjük. Amit észre sem veszünk, annak eltűnését sem siratjuk meg. Ezért a botanikai öröm nem luxus, nem különcök hobbija, hanem a természetvédelem egyik érzelmi alapja.

A puszta tudás kevés. Lehet tudni, hogy egy faj védett, ritka vagy endemikus, és közben mégsem kötődni hozzá. De ha valaki egyszer tavasszal látta a leánykökörcsin szőrös bimbóit a szélben, ha keresett már kosborokat kaszálóréten, ha figyelte, hogyan nyílik ki reggel egy virág, vagy ha saját kezével nevelt fel egy facsemetét, akkor a növényvilág többé nem háttér.

A növények örömforrásként nem hangosak. Nem kérnek figyelmet, nem tolakodnak, nem villognak. Éppen ezért könnyű elmenni mellettük. De aki megtanulja észrevenni őket, annak a világ sűrűbb, színesebb és élhetőbb lesz. Egy városi fasor, egy balkonláda, egy májusi rét, egy ritka faj megtalálása vagy egy kertben kibújó magonc mind ugyanarra emlékeztet: a növények nemcsak életfeltételeinket adják, hanem az élet élvezetéhez is hozzájárulnak.

A növényvakságban szenvedő ember zöld háttér előtt él. Aki viszont látja a növényeket, annak ugyanaz a táj hirtelen megtelik szereplőkkel, történetekkel és örömmel.

Irodalom

Hall, C., & Knuth, M. (2019). An update of the literature supporting the well-being benefits of plants: A review of the emotional and mental health benefits of plants. Journal of Environmental Horticulture, 37(1), 30–38. https://doi.org/10.24266/0738-2898-37.1.30

Lumber, R., Richardson, M., & Sheffield, D. (2017). Beyond knowing nature: Contact, emotion, compassion, meaning, and beauty are pathways to nature connection. PLOS ONE, 12(5), e0177186. https://doi.org/10.1371/journal.pone.0177186

Panțiru, I., Ronaldson, A., Sima, N., Dregan, A., & Sima, R. (2024). The impact of gardening on well-being, mental health, and quality of life: An umbrella review and meta-analysis. Systematic Reviews, 13, 45. https://doi.org/10.1186/s13643-024-02457-9

Parsley, K. M. (2020). Plant awareness disparity: A case for renaming plant blindness. Plants, People, Planet, 2(6), 598–601. https://doi.org/10.1002/ppp3.10153

Pocock, M. J. O., Hamlin, I., Christelow, J., Passmore, H.-A., & Richardson, M. (2023). The benefits of citizen science and nature-noticing activities for well-being, nature connectedness and pro-nature conservation behaviours. People and Nature, 5(2), 591–606. https://doi.org/10.1002/pan3.10432

Soga, M., Gaston, K. J., & Yamaura, Y. (2017). Gardening is beneficial for health: A meta-analysis. Preventive Medicine Reports, 5, 92–99. https://doi.org/10.1016/j.pmedr.2016.11.007

Ulrich, R. S. (1984). View through a window may influence recovery from surgery. Science, 224(4647), 420–421. https://doi.org/10.1126/science.6143402

Wandersee, J. H., & Schussler, E. E. (1999). Preventing plant blindness. The American Biology Teacher, 61(2), 82–86. https://doi.org/10.2307/4450624

 

Mit kaptunk a növényektől 25.

 A növény mint gyerekjáték – pitypangórától bogáncskutyáig

A növények nemcsak táplálékok, gyógyszerek, díszek vagy nemzeti szimbólumok lehetnek, hanem játékok is. Sőt: a gyerekek számára a növényvilág talán előbb volt játék, mint „botanika”. A gyerek nem először határozókulccsal közelít a réthez, hanem kézzel, szájjal, füllel, bőrrel és képzelettel. A pitypang bóbitája nem kaszatokból álló terméscsoport, hanem óra, lámpa, kívánságrepítő. A bojtorján nem Arctium, hanem kutya, bárány, buzogány, tépőzáras építőkocka. Az útifű nem Plantago, hanem lövedék. Az egérárpa nem gyom, hanem alattomosan felmászó kis szörnyeteg a kabátujjban.

A növényekkel való játék ezért sokkal több, mint kedves gyermekkori nosztalgia. A növényi játék a világ megismerésének egyik archaikus formája. A gyerek megtanulja, melyik szár üreges, melyik hajlik, melyik törik; melyik termés akad a ruhába, melyik repül, melyik pattan, melyik csörög; melyik növény csíp, melyik szúr, melyik ragad, melyik fest, melyik ad hangot. Ez nem tantermi „környezeti nevelés”, hanem közvetlen tapasztalati ökológia.

A modern neveléstudományi szakirodalom ma újra felfedezi azt, amit a falusi és kertvárosi gyerekek sokáig maguktól is tudtak: a természetes anyagokban gazdag játékterek többféle, gazdagabb, kreatívabb játékot tesznek lehetővé, mint a kész játszótéri eszközök uralta környezetek. White és Stoecklin szerint, ha a gyerekek maguk tervezhetnék meg kültéri játéktereiket, azok növényekben, fákban, virágokban, vízben, sárban, homokban, állatokban és rovarokban gazdag terek lennének, nem pedig csupán néhány szabványosított mászóka és hinta kombinációi (White & Stoecklin 1998). Hachey és Butler ugyancsak hangsúlyozzák, hogy a kertészkedés és a természetalapú játék az óvodai természettudományos nevelésben nem külön „tantárgy”, hanem kíváncsiságot, megfigyelőkészséget, kérdezést, gondoskodást és tapasztalati tanulást fejlesztő közeg (Hachey & Butler 2009).

A nagyvilágban a növényekből készült gyerekjátékoknak rengeteg formája van. A pitypangóra szinte egész Európában és Észak-Amerikában ismert: a gyerek elfújja a bóbitát, és ahány fújásra sikerül eltüntetni a repítőszőrös terméseket, annyi az idő. Ugyanez a játék néha jóslássá változik: teljesül-e a kívánság, messzire száll-e az üzenet, visszatér-e valaki? Botanikailag ez a terjedésbiológia egyik legszebb hétköznapi demonstrációja; gyerekszemmel viszont egyszerűen varázslat.

A lándzsás útifűvel vagy rokon útifűfajokkal való „lövöldözés” szintén több országban ismert. A virágzati fejet a szár meghajlításával és hirtelen elpattintásával lehet kilőni. Ez a játék egyszerre ügyességi próba és növényi mechanika: rugalmas szár, megfelelő szög, jó időzítés. Ugyanez a növény máskor főzőcskézéshez szolgáltat „borsot” vagy „borsót”, ha a terméses részeket lemorzsolták. Magyar néprajzi adatokban is jól adatolt, hogy az útifűfélék gyerekjátékként nem egyetlen funkcióval szerepeltek, hanem lövedékként, fonható szárként, játékfőzés alapanyagaként és jósló- vagy mérőjátékként is (Dénes 2024).

A bojtorján termése külön fejezetet érdemel. A horgas fészekpikkelyekkel borított termések úgy kapaszkodnak egymásba, ruhába, állatszőrbe, hajba, mintha eleve gyerekjátékra találták volna ki őket. Nem véletlen, hogy a tépőzár feltalálását is a növényi horgok megfigyelésével szokták összefüggésbe hozni. A gyerekek azonban már jóval a modern ipari biomimetika előtt tudták, hogy a bogáncsból építeni lehet. Lehet belőle kutya, bárány, bútor, buzogány, kitüntetés, korona, babaeszköz vagy egész kis világ. A közönséges bojtorján terméses fejecskéi a magyar gyermekjáték-hagyományban valóban afféle természetes „építőkockaként” működtek; nem véletlenül nevezhető ez a növény a régi gyerekvilág egyik legjobb „legójátékának” (Dénes 2024).

A növényekből készült hangszerek szintén egyetemesek. Nádsíp, fűzfasíp, hagymaszárból vagy fűszálból csalt fütty, szalmaszálon fújt hang, kukoricaszár-hegedű, dióhéj-csörgő: ezekben a játékokban a gyerek nemcsak játszik, hanem akusztikai kísérleteket is végez. A hang attól születik, hogy a növényi anyag üreges, vékony, feszes, rostos vagy rugalmas. A sípkészítéshez ráadásul időzítés is kell: nem mindegy, mikor válik le a kéreg a fűzvesszőről, mikor elég zsenge vagy elég száraz egy szár. A népi gyermekjátékokban ezért a növényismeret nem pusztán fajismeret volt, hanem anyagismeret is.

A növényekből épített világokban a gyerek a felnőttek világát kicsinyíti le. Kukoricacsutkából ökör, kukoricaszárból szekér, csuhéból baba, nádból kunyhó, gyékényből párna, dióhéjból bölcső vagy csónak, makk-kupacsból pipa készülhetett. A játék itt nem bolti tárgy, hanem folyamat. Meg kell találni az anyagot, fel kell ismerni az alkalmasságát, át kell alakítani, majd szerepet kell adni neki. A növény nem passzív tárgy: ellenáll, törik, hajlik, szárad, szúr, színez, illatozik. A gyermek képzelete és a növény anyagszerűsége együtt hozza létre a játékot.

A nemzetközi „nature play” és „loose parts” szemlélet tulajdonképpen ugyanezt a tapasztalatot fogalmazza meg mai pedagógiai nyelven. A természetes játékanyag nem egyfunkciós tárgy. A bot lehet kard, ló, pecabot, varázspálca vagy kerítés; a levél lehet pénz, tányér, takaró, zászló vagy hajó; a termés lehet állat, étel, gomb, szem, lövedék vagy építőelem. Hachey és Butler (2009) hangsúlyozzák, hogy a kertészkedés és a természetalapú játék nem igényel bonyolult infrastruktúrát: már a magok, csírák, levelek, talaj, víz és egyszerű természetes anyagok is elindítják a gyermeki megfigyelést és kérdezést. A lényeg nem az előre gyártott játékszer, hanem az alakítható anyag és a gyermeki képzelet találkozása.

E ponton érdemes hazatérni Magyarországra, mert a magyar népi gyermekjátékok növényvilága meglepően gazdag. Dénes Andrea etnobotanikai áttekintése archív adatok és mai online adatgyűjtés alapján összesítette a gyermekjátékokhoz hagyományosan használt vad- és kultúrnövényeket; a források közel 100 olyan növényfajt említenek, amelyet játékként, változtatás nélkül vagy tárgykészítő játékok alapanyagaként használtak (Dénes 2024). A kép még szélesebb, ha nemcsak a szigorúan vett játékokat, hanem a gyerekek által rágcsált, szopogatott, kóstolgatott „gyerekcsemegéket” is figyelembe vesszük. A Kárpát-medence magyar vadnövényhasználatát összegző etnobotanikai munka számos olyan adatot közöl, amelyben virágok, hajtások, termések vagy növényi nedvek gyermeki fogyasztásként, szopogatásként, rágcsálásként jelennek meg (Dénes et al. 2012).

A pásztortáska, Capsella bursa-pastoris, jó példa a jelentéktelennek látszó növény játékos újraértelmezésére. Terméskéit félig lehúzva és a szárat megrázva csörgőféle lett belőle. A termések letépkedésével kiszámolókat is játszottak: „élek-e, halok-e”, „menjek, ne menjek”. A pásztortáska tehát egyszerre volt hangadó játék, jósló növény és gyerekcsemege. A „csörgővirág” jellegű használat jól mutatja, hogy a gyerek nem a rendszertani helyét, hanem a működését nevezte meg. A népi növénynevekben gyakran éppen ez a működés, hang, íz, forma vagy játékos asszociáció őrződik meg.

Az útifűfajok, különösen a lándzsás útifű, Plantago lanceolata, a gyerekek kezében fegyverré, órává, főzőeszközzé és ékszeralapanyaggá válhattak. A virágzati fejjel lődöztek, a szárból fonott kis tárgyakat készítettek, a lemorzsolt termések a játékfőzésben borsként vagy borsóként szerepeltek. A szár elszakításakor előtűnő rostszálak alapján órát is jósoltak. Ez a játékos használat különösen szép példája annak, hogyan lesz a növény morfológiája gyermeki technikává (Dénes 2024).

A pitypang, pongyola pitypang, Taraxacum officinale agg., talán a legismertebb botanikai gyerekjáték. A bóbitát elfújni, „órát” játszani, kívánságot küldeni: ez ma is élő gyakorlat. A pitypang üreges tőkocsánya is játékra termett. Darabjait vízbe téve felpöndörödő kis csigákat kaptak, egymásba dugva nyaklánc lett belőle, virágaiból koszorút fontak, szára sípként vagy szívószálként is szolgálhatott. A pitypang azért tökéletes gyereknövény, mert minden része csinál valamit: repül, pöndörödik, tejel, hajlik, fonható. A magyar népi nevek között a pitypang mellett olyan alakok is előfordulnak, mint láncvirág, pipevirág, pimpó, kákics, kutyavirág, tejesfű vagy gyermeknyelvi, tréfás névváltozatok; ezek a nevek részben a növény tejnedvére, részben virágára, részben játékos használatára utalnak (Dénes et al. 2012).

A közönséges bojtorján, Arctium lappa, a magyar gyermekjátékok egyik királya. A bogáncsnak nevezett terméságazatokkal lehetett dobálózni, de ennél sokkal érdekesebb volt az építés. Az egymásba akadó termésekből állatok, bababútorok, katonai rangjelzések, buzogányok, apró eszközök készültek. A lapulevélből esernyő vagy szoknya, a szárból fonott vagy alakított tárgy lehetett. A bojtorján nem szép, nem nemes, nem ünnepi növény; de gyerekszemmel az egyik legtökéletesebb szerkezeti anyag. Népi nevei között a bojtorján mellett előfordul a lapu, bogáncs, büdös lapu, parti lapu és más változat is; ezek közül a játék szempontjából legfontosabb nem a „hivatalos” név, hanem a termés tapadóképessége és építhetősége (Dénes 2024; Dénes et al. 2012).

Az egérárpa (Hordeum murinum), másféle örömöt adott: csiklandó, alattomos örömöt. Akadó kalászával dobálóztak, egymás hajába vagy ruhájába hajították, ingujjba, kabátujjba dugták, és a kar mozgatására a kalász lassan „felmászott”. A jelenség mögött a szálkák irányítottsága és a termés mozgásmechanikája áll; a gyerekek számára viszont ez egy élőnek tűnő növényi kisállat volt, amely makacsul halad fölfelé. Az ilyen játékokban van egy kevés csúfolódás, egy kevés testi kellemetlenség, de sok megfigyelés is: a gyerek megtapasztalja, hogy a növényi képleteknek irányuk, tapadásuk, mozgásuk, szinte „viselkedésük” van (Dénes 2024).

A nád (Phragmites australis), a magyar vízivilág klasszikus játékanyaga. Nádsíp, nádi hegedű, nyílvessző, papírsárkány váza, pecabot, kunyhó, sátor, tutaj, nádparipa: a nád egyszerre építőanyag, hangszer és „fegyver”. Könnyű, üreges, vágható, hajlítható, nagy tömegben hozzáférhető. A magyar vadnövényhasználati adatok szerint a nád fiatal hajtása és rizómája táplálékként vagy szükségtáplálékként is előfordult, ami jól mutatja, hogy ugyanaz a növény egyszerre lehetett élelem, tetőfedő, eszköz és játékanyag (Dénes et al. 2012).

A kukorica, másnéven tengeri, a falusi gyermekjátékok egyik leggazdagabb alapanyaga volt. Csutkából ökör, baba, építőkocka, ház, ól és torony készülhetett; csuhéból baba, kötél, bajusz, szakáll, esernyő; kukoricahajból hajfonat; kukoricaszárból hegedű, szánkó, szekér vagy csónak. A kukorica különlegessége, hogy a növény szinte minden része játszható. A termés táplálék, a csutka szerkezeti elem, a csuhé textilpótlék, a haj dísz, a szár építőanyag és hangszer. A növény itt már nem vadnövény, hanem kultúrnövény, mégis ugyanúgy belép a gyermeki botanikai képzeletbe.

A dió, a makk, a vadgesztenye és más termések a tárgykészítő játékok keményebb anyagai voltak. Dióhéjból pörgettyű, bölcső, szemüveg, csörgő vagy kis hajó készülhetett. Makkból és kupacsból pipa, síp, babaedény vagy ékszer. A vadgesztenye magja játék-szappan is lehetett, mert valóban habzott. Ezek a játékok már szinte kézműves tudást igényeltek: fúrás, faragás, kötözés, illesztés, egyensúlyozás. A növényanyag itt félúton áll a játék és a népi technológia között.

A növények a gyerekek testét is bevonták a játékba. Pipacsszirommal arcot lehetett pirosítani, faeperrel rúzsozni, bizonyos termések nedvével körmöt festeni. A csalánnal ijesztgették egymást. A hóbogyó termését földhöz vágva „petárdáztak”. A maszlag tüskés termése kis sündisznó vagy malac lett. A százszorszép, margaréta, akáclevél, herevirág vagy pitypang a „szeret, nem szeret” és más jósló játékok kelléke volt. A növény itt már nemcsak anyag, hanem társas érintkezés: udvarlás, csúfolódás, versengés, ijesztés, szépítkezés, titkos kívánság.

A gyerekcsemegék világa különösen izgalmas határterület. A gyerekek virágok nektárját szopogatták, savanykás leveleket rágtak, édeskés szárakat kóstoltak, terméseket ettek, gyantát vagy fanedvet rágtak, szopogattak. A fehér akác virága, az árvacsalánok virága, a madársóska, a sóska, a fűfélék édeskés szára, a bükk tavaszi levele vagy a vadrózsa termése nem mindig „ételként” jelent meg, hanem gyermeki próbaként, ízlelésként, alkalmi csemegeként (Dénes et al. 2012). Ez már nem játék a szoros értelemben, mégis ugyanahhoz a világhoz tartozik: a gyerek a növényt közvetlen testi tapasztalattal ismeri meg.

Ezeknek a játékoknak volt egy fontos, ma gyakran elfelejtett tulajdonságuk: nem lehetett őket megvenni. Tudni kellett, hol nő az útifű, mikor jó a fűzfasípnak való vessző, melyik bojtorján ragad jól, melyik kukoricaszár ad hangot, melyik nád elég egyenes nyílvesszőnek. A gyerek nemcsak fogyasztó volt, hanem gyűjtő, megfigyelő, készítő és kísérletező. Ez a tudás nem könyvből származott, hanem egymástól: nagyobb gyerektől kisebbnek, testvértől testvérnek, pásztoroktól, parasztgyerekektől, utcabeliektől.

Ma ezeknek a játékoknak egy része eltűnt, más része emlékként él. Nem azért, mert a növények tűntek el teljesen, hanem mert a gyerekek szabad mozgástere szűkült be. Kevesebb az árokparti csatangolás, kevesebb a mezsgye, kevesebb a felügyelet nélküli, hosszú, unalmas délután, amikor egy bojtorjánból kutyát lehet építeni. A modern gyermek gyakran sokkal több kész játékot kap, de kevesebb alkalmat arra, hogy maga találja ki, miből mi lehet.

Nem kell azonban mindent visszasírni. Néhány régi növényi játék ma már biztonsági vagy természetvédelmi okokból nem ajánlható változatlanul. Mérgező növényekkel, védett fajokkal, útszéli szennyezett élőhelyek növényeivel nem érdemes játszani. A cél nem az, hogy kritikátlanul újrajátsszuk a múltat, hanem hogy megértsük a lényegét: a gyereknek szüksége van alakítható, élő, változatos természetes anyagokra, és szüksége van arra, hogy a növényeket ne csak tananyagként, hanem személyes tapasztalatként ismerje meg.

A növények mint gyerekjátékok végső soron arról beszélnek, hogy a természet nem puszta háttér. Nem „zöld környezet”, nem dekoráció, nem is kizárólag védelemre szoruló objektum. A gyerek számára a természet működő világ: hangot ad, mozog, ragad, repül, fest, csíp, szúr, épül, szétesik. Aki gyerekként pitypangórát fújt, útifűvel lőtt, egérárpát csempészett a másik kabátujjába vagy bogáncskutyát épített, az nem egyszerűen játszott. Botanikai tapasztalatot szerzett – csak éppen nem annak nevezte.

És talán éppen ez a legfontosabb. A növényismeret nem mindig latin névvel kezdődik. Néha egy csörgő pásztortáskával, egy ragadós bojtorjánnal, egy pitypangból font nyaklánccal vagy egy ingujjban felfelé mászó egérárpával kezdődik. A gyerek előbb játszik a növénnyel, és csak később tanulja meg, hogy neve is van. De amit egyszer a kezével, bőrével, szájával, fülével és képzeletével megismert, azt már nem felejti el egészen.

Irodalom

Dénes A. 2024: A botanikai gyermekjátékok növényei. Etnobotanikai áttekintés. Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 57: 25–50. https://doi.org/10.62148/JPME.2024.02

Dénes A., Papp N., Babai D., Czúcz B. & Molnár Zs. 2012: Wild plants used for food by Hungarian ethnic groups living in the Carpathian Basin. Acta Societatis Botanicorum Poloniae 81(4): 381–396. https://doi.org/10.5586/asbp.2012.040

Hachey A. C. & Butler D. L. 2009: Science Education through Gardening and Nature-Based Play. Young Children, November 2009: 42–48.

White R. & Stoecklin V. 1998: Children’s Outdoor Play & Learning Environments: Returning to Nature. Early Childhood News 10(2): 24–30.

 

Mit kaptunk a növényektől 24.

 

 Növények mint nemzeti szimbólumok

A növények különös lények a nemzeti jelképek világában. Nem beszélnek, nem harcolnak, nem írnak törvényt, mégis zászlókra, címerekre, pénzérmékre és bankjegyekre kerülnek. Egy levél, egy virág vagy egy faág néha többet mond egy országról, mint egy egész történeti összefoglaló. A növényi jelképekben ugyanis egyszerre van jelen a táj, a gazdaság, a vallás, a dinasztikus emlékezet, a népi hagyomány és az állami önreprezentáció.

A legismertebb példák közé tartozik Skócia bogáncsa. A „thistle” nem egyszerűen egy lila fészkes virágzatú növény, hanem a skót önazonosság egyik legerősebb emblémája. A hagyomány szerint egy mezítlábas ellenséges katona éjszaka rálépett a szúrós növényre, felkiáltott, s ezzel leleplezte a támadást. Hogy a történet botanikailag és történetileg mennyire pontos, másodlagos: a bogáncs éppen azért jó jelkép, mert a skót önképet sűríti össze. Szép is, de nem simulékony; díszes is, de szúr; nem rózsa, hanem ellenálló, kellemetlenül védelmező növény. A nemzeti szimbólumok között ritka az ilyen őszinte növény.

Az írek jelképe, a shamrock körül már több a botanikai félreértés. A köznyelvben gyakran összekeveredik a négylevelű szerencseherével, sőt a dísznövényként árult madársóskákkal is. A hagyományos ír shamrock azonban nem négylevelű növény, hanem három levélkéjű hereféle – többnyire valamely Trifolium, például fehérhere vagy kis here. A négylevelű here inkább a szerencse általános jelképe, nem pedig az ír nemzeti identitás eredeti botanikai emblémája. A három levélke keresztény értelmezést is kapott: a hagyomány szerint Szent Patrik ezzel magyarázta a Szentháromság tanát. Akár igaz a történet, akár későbbi legenda, a shamrock kiváló példa arra, hogyan lesz egy közönséges gyepi növényből nemzeti ikon.

Kanada esetében a növényi jelkép szinte tankönyvi tisztaságú: a juharlevél. A vörös juharlevél ma már annyira összeforrt Kanadával, hogy önmagában, országfelirat nélkül is felismerhető. Itt nem virágról, hanem levélről van szó, és nem is egyetlen faj stilizált herbáriumi ábrájáról, hanem egy egész erdőtáj, egy északi ország klimatikus és kulturális önképének jeléről. A juharlevél egyszerre utal a kanadai erdőkre, az ősz színeire, a juharszirupra és arra a vizuális egyszerűségre, amely egy modern zászlón is jól működik.

A növényi jelképek azonban nem korlátozódnak Európára és Észak-Amerikára. Délkelet-Ázsiában Malajzia nemzeti virága a Bunga Raya, vagyis a kínai hibiszkusz, Hibiscus × rosa-sinensis. A piros, nagy virágú hibiszkusz látványos, könnyen azonosítható, trópusi jellegű növény, amely jól illik egy soknemzetiségű, modern állam önreprezentációjához. Szingapúr nemzeti virága pedig egy orchideahibrid, a Vanda Miss Joaquim, újabb nevén Papilionanthe Miss Joaquim. Ez különösen érdekes példa, mert nem „ősi vadvirág”, hanem emberi kéz által létrehozott hibrid: a nemzeti növény itt nem a változatlan természetet, hanem a kertészeti kultúrát, a kevertséget, az alkalmazkodást és a modernitást jelképezi.

Japánban a krizantém nem egyszerűen virág, hanem császári embléma. A tizenhat szirmú krizantém a japán uralkodóház egyik legfontosabb jelképe, s a japán államiság vizuális világában a nyugati heraldika címernövényeihez hasonló szerepet tölt be. Dél-Afrikában a királyprotea a nemzeti virág: robusztus, különös, ősi hatású virágzat, amely a fokföldi flóra egyediségére utal. Libanon zászlaján a cédrus nem dekoráció, hanem az ország neve mellé nőtt történeti-kulturális jelkép. Ciprus zászlaján az olajágak a béke szimbólumai. Az ENSZ emblémáján is olajágak fogják közre a világ térképét: itt a növény már nem nemzeti, hanem nemzetek fölötti békejelkép.

A zászlók mellett a pénzek is kiváló hordozói a növényi szimbólumoknak. A pénzérme különösen alkalmas erre: kicsi, tartós, sok kézen átmegy, és mindenki találkozik vele. Dél-Afrika érméin például a protea, Horvátország korábbi lipa érméin növényi motívumok szerepeltek, Malajzia pénzein pedig a hibiszkusz is megjelenik. A pénz ilyenkor nem csupán fizetőeszköz, hanem apró, mindennapi állami plakát: azt üzeni, hogy „ezek vagyunk mi”.

Innen érdemes lassan hazatérni Magyarországra. A magyar növényi jelképek világa első pillantásra kevésbé egyértelmű, mint a kanadai juharlevélé vagy a libanoni cédrusé. Nincs egyetlen olyan növényünk, amely mindenki számára vitathatatlanul „a magyar nemzeti növény” volna. Mégis gazdag a magyar növényi szimbolika: ott van a tulipán a népművészetben, a búzakalász a mezőgazdasági országképben, a tölgy- és babérág a heraldikai és kitüntetési nyelvben, a szőlő a borvidékek kulturális emlékezetében, s ott vannak a védett növények is az újabb pénzérmék világában.

A régi magyar pénzek egyik legszebb növényi motívuma Károly Róbert aranyforintjának lilioma. Itt fontos pontosítani: ez nem botanikai értelemben vett liliomábrázolás, hanem heraldikai liliom, fleur-de-lis. A magyar aranyforint a firenzei mintát követte, s a liliom egyszerre idézhette Firenzét és az Anjou-ház dinasztikus jelképrendszerét. A középkori pénzverésben a növény tehát nem tájképi vagy természetvédelmi motívum, hanem politikai nyelv: uralkodói legitimitást, nemzetközi kapcsolódást és pénzügyi megbízhatóságot közvetített.

A modern magyar forintérméken már másféle növényi gondolkodás jelenik meg. A húszforintoson a magyar nőszirom, pontosabban az Iris aphylla ábrázolása szerepel. Ez már nem dinasztikus liliom, hanem természetvédelmi üzenet: egy védett, a magyar flórához kötődő növény képe kerül a mindennapi pénzforgalomba. Ezzel a növény nem csupán ornamentika, hanem emlékeztető arra, hogy a nemzeti vagyon nemcsak történelmi épületekből, hadvezérekből és királyokból áll, hanem élő fajokból, élőhelyekből és tájakból is.

A korábbi kétforintos kapcsán különösen érdekes a búzakalász motívuma. A kalász a 20. századi magyar pénzeken és címerszerű ábrázolásokon gyakran nem finom botanikai részletként, hanem ideológiai és gazdasági szimbólumként jelent meg: munka, kenyér, termelés, parasztság, mezőgazdaság. Ez a motívum egyszerre lehetett természetközeli és propagandisztikus. A búzakalász nem a vadon növénye, hanem a megművelt tájé; nem a természet önállóságát, hanem az ember által birtokba vett és termelővé tett növényvilágot jelképezi.

A magyar példák tehát jól mutatják, hogy a növényi nemzeti szimbólumoknak több rétege van. A középkori liliom dinasztikus és pénzügyi jelkép. A búzakalász agrár- és ideológiai jelkép. A nőszirom természetvédelmi jelkép. A tulipán népművészeti és identitásbeli jelkép. Egyik sem az egész ország kizárólagos növénye, de együtt kirajzolnak valamit abból, hogyan láttuk és láttattuk magunkat különböző korokban.

A növények azért jó nemzeti jelképek, mert egyszerre konkrétak és alakíthatók. Egy bogáncs valóban szúr. Egy juharlevél valóban felismerhető. Egy cédrus valóban hosszú életű fa. Egy hibiszkusz valóban feltűnő, trópusi virág. De mindezek fölé az ember jelentést épít: ellenállást, békét, termékenységet, államiságot, szabadságot, modernitást vagy éppen történelmi folytonosságot. A növény tehát nemcsak dísz a címeren, zászlón vagy pénzérmén. Élőlényből lett jelkép – s talán éppen ezért működik erősebben, mint sok mesterségesen kitalált embléma.

A kérdés végül nem az, hogy melyik ország „választotta ki jól” a növényét. Inkább az, hogy mi mit látunk bele a saját növényeinkbe. Csak díszt? Csak múltat? Csak folklórt? Vagy képesek vagyunk-e a növényi jelképekben a táj, a természetvédelem és a nemzeti önismeret komolyabb rétegeit is meglátni? Mert egy ország növényei nemcsak a réten, az erdőben és a herbáriumban élnek tovább, hanem a pénzen, a zászlón, a címerben – és abban is, ahogyan önmagunkról gondolkodunk.

 

Mit kaptunk a növényektől 23.

 Szent növények, jelképes virágok – a hitvilág botanikája

Az emberiség vallási képzeletében a növények sohasem pusztán „díszletek” voltak. Árnyékot adtak, tápláltak, gyógyítottak, illatoztak, mérgeztek, életet ígértek vagy halálra emlékeztettek – ezért természetes, hogy a mítoszokban, szent iratokban és vallási művészetben különös jelentést kaptak. A növényvilág a vallásokban gyakran közvetítő szerepet tölt be: összekapcsolja a földit az égivel, a testit a szellemivel, az elmúlást az újjászületéssel.

A buddhizmus legismertebb növényi jelképe a lótusz, különösen a szent lótusz (Nelumbo nucifera). A növény gyökere az iszapba kapaszkodik, levele és virága mégis tisztán emelkedik a víz fölé. Ezért válhatott a szellemi megtisztulás, a felébredés és a megvilágosodás egyik legerősebb szimbólumává. A Buddha-ábrázolásokon gyakori a lótusztrónus: a virág itt nem egyszerű ornamentika, hanem annak képi megfogalmazása, hogy a tisztaság nem a világtól való teljes elszakadásból, hanem annak meghaladásából születik. Hasonló okból fontos a lótusz a hinduizmusban is: istenalakok, például Laksmí és Visnu attribútumaként a teremtő erő, a szépség, a termékenység és a kozmikus rend jelképe.

A keresztény hitvilág növényszimbolikája más jellegű, de legalább ilyen gazdag. Maga a „Biblia” szó is növénytani eredetű: végső soron a papiruszpalkából (Cyperus papyrus) készített íróanyagra, illetve az ezzel kereskedő ókori Byblos városára vezethető vissza. A Szentírás növényeivel és azok azonosításával a hierobotanika foglalkozik. A Bibliában számos termesztett, vadon élő és jelképes növény szerepel: búza, szőlő, len, olajfa, cédrus, füge, datolya, gránátalma, akácia és tömjén. Ezek nemcsak botanikai adatok, hanem egy ókori táj gazdasági, vallási és képzeleti világának lenyomatai.

A kereszténység egyik legtöbbrétegűbb növényi jelképe az olajfa (Olea europaea). Az olajág Noé történetében a vízözön végét, a béke és az újrakezdés lehetőségét jelzi. Az olajat használták világításra, gyógyításra, áldozathoz és kenethez is, vagyis egyszerre volt mindennapi és szakrális anyag. Hasonlóan fontos a szőlő és a búza: a kenyér és a bor az eucharisztia központi elemeivé váltak. A füge, a gránátalma és a datolyapálma a Közel-Kelet kultikus növényvilágának emlékeit őrzik; a gránátalma sokmagvú termése a termékenység, a bőség és később a feltámadás jelképeként is értelmezhető.

A keresztény művészetben a virágok gyakran erkölcsi vagy teológiai üzenetet hordoznak. A fehér liliom (Lilium candidum) a tisztaság, az ártatlanság és a szüzesség jelképe lett, ezért Szűz Mária, Szent Imre vagy Árpád-házi Szent Margit ábrázolásain is megjelenhet. A rózsa talán még összetettebb: fehér virága Mária tisztaságára, vörös színe Krisztus szenvedésére és szeretetére utalhat. A vadrózsa öt szirma Jézus öt sebére emlékeztethette a középkori szemlélőt. A passióvirág, vagyis golgotavirág (Passiflora) különösen látványos példája annak, miként olvasta bele a keresztény képzelet Krisztus szenvedéstörténetét egy idegen földrész növényének virágszerkezetébe: a bibék, portokok, kacsok és sugárkoszorúk a keresztút jelképeivé váltak.

Más vallásokban is találunk erős növényi szimbólumokat. A buddhizmusban a lótusz mellett a bódhifa, vagyis a szent füge (Ficus religiosa) kiemelkedő jelentőségű: a hagyomány szerint Buddha egy ilyen fa alatt érte el a megvilágosodást. Az iszlámban a pálma, különösen a datolyapálma, valamint a paradicsomi kertek növényei hordoznak erős kulturális és vallási jelentést. A zsidó hagyományban a hét termény – köztük a búza, árpa, szőlő, füge, gránátalma, olajfa és datolya – Izrael földjének termékenységét és szövetségi emlékezetét idézi. A kelta és nyugat-európai keresztény hagyományban a háromlevelű „shamrock”, valószínűleg here vagy madársóska, Szent Patrik legendájában a Szentháromság szemléltető növényévé vált.

Ezek a példák azt mutatják, hogy a „szent növény” fogalma nem egyetlen vallás sajátja. A növények szimbolikus ereje abból fakad, hogy életük látványosan ismétli azokat a nagy emberi tapasztalatokat, amelyekről a vallások is beszélnek: születés, növekedés, hervadás, halál, újjászületés, táplálás, gyógyítás és megtisztulás. A hitvilág növényei ezért egyszerre tartoznak a botanikához, a művelődéstörténethez és az emberi képzelet történetéhez.

 

A Kitaibelia című folyóirat közleményei

Kavicsbányák florisztikai vizsgálata I.

 

Ebben a közleményben a Sajó–Hernád-sík kavicsbányáiból gyűjtött florisztikai megfigyeléseinket adjuk közre. 13 bányából összesen 101 előfordulási adatot mutatunk be, melyek 45 edényes növényfajhoz és egy hibridhez tartoznak. A legtöbb észlelés felhagyott bányákból származik, de ismertetünk előfordulásokat aktívan művelt területekről is. A bemutatott fajok közül tíz új a kistáj flórájára (Cyperus flavescens, Dysphania botrys, Helminthotheca echioides, Hippophae rhamnoides, Panicum dichotomiflorum, Ranunculus circinatus, Solanum lycopersicum, Spergularia rubra, Thymelaea passerina, Zannichellia palustris). Az enumerációban feltüntetett fajok egy része országos viszonylatban is adathiányos taxon (pl. Bolboschoenus laticarpus, B. planiculmis, Utricularia ×neglecta). Bemutatjuk néhány terjedőben lévő idegenhonos faj újabb előfordulásait (Erechtites hieraciifolia, Symphyotrichum ciliatum, S. novi-belgii), adatokat közlünk gyakoribb vagy szórványos, de adathiányos hínárfajokról (Ceratophyllum demersum, Myriophyllum spicatum, Nuphar lutea, Potamogeton spp.), illetve ismertetjük néhány újabb lokalitását olyan fajoknak, amelyek korábbi – kistájra vonatkozó – adatai is kizárólag kavicsbányákból származnak (pl. Carex secalina, Cyperus glomeratus, Gnaphalium luteoalbum, Najas minor, Typha laxmannii). Eredményeinket dolgozatunk végén szövegesen értékeljük, figyelembe véve korábbi florisztikai adatokat is.

A teljes cikk elérhető itt / The paper is freely available here.

Floristic study of gravel pits I. – Sajó–Hernád Plain

In this paper, we report our floristic observations collected from gravel pits in the Sajó–Hernád Plain (Borsod-Abaúj-Zemplén county, Northeast Hungary). We present a total of 101 occurrence data from 13 pits, belonging to 45 vascular plant species and one hybrid. Most of the observations come from abandoned mines, but we also describe occurrences from actively mined areas. Ten of the presented species are new to the flora of the micro-region (Cyperus flavescens, Dysphania botrys, Helminthotheca echioides, Hippophae rhamnoides, Panicum dichotomiflorum, Ranunculus circinatus, Solanum lycopersicum, Spergularia rubra, Thymelaea passerina, Zannichellia palustris). Some of the species listed in the enumeration are taxa for which data are scarce even at the national level (e.g., Bolboschoenus laticarpus, B. planiculmis, Utricularia ×neglecta). We report some recent occurrences of invasive alien species (Erechtites hieraciifolia, Symphyotrichum ciliatum, S. novi-belgii), we provide data on common or sporadic aquatic plant species for which available data are scarce (Ceratophyllum demersum, Myriophyllum spicatum, Nuphar lutea, Potamogeton spp.), and we describe some new localities of species for which previous data – concerning the micro-region – came exclusively from gravel pits (e.g., Carex secalina, Cyperus glomeratus, Gnaphalium luteoalbum, Najas minor, Typha laxmannii). We discuss our results in the concluding section of the paper, taking into account previous floristic data as well.

Hivatkozás

Süveges K. & Kis Sz. (2026): Kavicsbányák florisztikai vizsgálata I. – Sajó–Hernád-sík. – Kitaibelia 31(2): 115–128. https://doi.org/10.17542/kit.31.089

Mit kaptunk a növényektől 22.

 

 Növényi inspiráció – viragok, amelyek ecsetet adtak a művészek kezébe

A képzőművészet történetében a növények soha nem pusztán háttérdíszletek voltak. A virág, a fa, a termés vagy a kert sokszor ugyanúgy főszereplővé vált, mint egy emberi alak. A növényekben a művészek egyszerre találtak formát, színt, ritmust, jelképet és lelkiállapotot. Egy napraforgó lehetett a fény és a barátság emblémája, egy tavirózsa a látás feloldódása, egy olajfa pedig festői és erkölcsi vita tárgya.

A legismertebb példa természetesen Vincent van Gogh napraforgó-sorozata. Van Gogh 1888–1889-ben Arles-ban festette nagy napraforgós csendéleteit. Ezek nem botanikai illusztrációk, hanem a sárga szín szinte mániákus, mégis fegyelmezett kísérletei. A virágok egyszerre érettek, hervadók, ragyogók és esendők. A napraforgó nála nemcsak növény, hanem temperamentum: a dél-francia fény, a barátság utáni vágy és a festői önazonosság jelképe.

Kevésbé közismert, de talán még izgalmasabb Van Gogh olajfa-szenvedélye. Saint-Rémy-de-Provence környékén 1889-ben újra és újra visszatért az olajfaligetekhez. A göcsörtös törzsek, az ezüstösen változó lomb, a kékes, sárgás, lilás fényviszonyok olyan motívumot adtak számára, amelyben a természet megfigyelése és a belső zaklatottság egyszerre jelenhetett meg. Egy gyakran félreértett megjegyzés szerint az olajfák „őrületbe kergették”. Valójában Van Gogh nem az olajfákra panaszkodott, hanem arra, hogy Gauguin és Émile Bernard bibliai olajfakerti képei szerinte nem a természet valódi megfigyeléséből születtek. Ő ezzel szemben a konkrét fát, a konkrét fényt, a konkrét tájat akarta megfesteni.

Claude Monet esetében már nem egyetlen virág, hanem egy egész kert vált művészeti programmá. Givernyben nemcsak festette, hanem meg is teremtette motívumait. Tavirózsás tava és japán hídja a festészet történetének egyik legismertebb növényi univerzumává vált. Monet tavirózsái nem virágportrék a szó hagyományos értelmében. Inkább azt mutatják meg, hogyan bomlik fel a látvány a víz tükrén: levél, virág, felhő, égbolt és fény szinte szétválaszthatatlanul olvad össze.

A magyar festészetben különösen szép példa erre Szinyei Merse Pál Pipacsos mező című képe. Itt a pipacs nem egyszerű vadvirág, hanem a kép egész látványvilágát szervező festői elem. A májusi-zöld rétben szétszóródó vörös virágfejek ritmust adnak a tájnak, élénkítik a levegős, napsütötte kompozíciót, és olyan közvetlen természeti frissességet teremtenek, amely a szabadban festés élményét idézi. Szinyeinél a pipacsok nem botanikai pontosságuk miatt fontosak, hanem azért, mert a fény, a szín és a táj örömének hordozói. A vörös foltok a zöld mezőben egyszerre természetesek és festőileg tudatosak: a növény motívumból színhatás, a színhatásból pedig életérzés lesz.

Édouard Manet kedves virága a pünkösdi rózsa volt. A peóniák széles, húsos szirmai kiváló alkalmat adtak neki a lazább, érzékibb ecsetkezelésre. Ezeken a képeken a virág már nem a régi virágcsendéletek pontos, fegyelmezett tárgya, hanem festői anyag: szín, fény, puhaság, múlandóság.

A növények iránti vonzalom a szimbolistáknál is erős volt. Odilon Redon virágképei különös átmenetet képeznek a természetmegfigyelés és az álom között. Redon érdeklődött a biológia iránt, Bordeaux-ban botanikus környezetben is mozgott, de virágai mégsem egyszerűen „valóságos” virágok. Sokkal inkább belső tájak növényei: lebegő, ragyogó, néha szinte kozmikus élőlények.

A 20. században Georgia O’Keeffe radikálisan új nézőpontból közelített a virágokhoz. Kannák, íriszek, mákvirágok és csattanó maszlagok kerültek képeire, gyakran hatalmasra nagyítva. O’Keeffe virágai azért hatnak olyan erősen, mert a nézőt közel kényszerítik a növényhez. Amit a hétköznapokban csak futólag látunk, nála monumentálissá válik: a szirom redője, a virág torka, a színátmenet, a forma belső feszültsége.

Gustav Klimt napraforgója egészen más, mint Van Goghé. Klimtnél a napraforgó nem vibráló sárga robbanás, hanem szinte emberalak-szerű, ünnepélyes növényi figura, amely sűrű, ornamentális zöld háttér előtt áll. A növény nála a dekorativitás és a monumentalitás határán mozog: egyszerre virág, portré és díszítőmotívum.

Henri Rousseau növényei pedig arra emlékeztetnek, hogy a botanikai inspiráció nem mindig közvetlen terepi élményből származik. Rousseau híres dzsungelképei egzotikusnak tűnnek, pedig a festő soha nem járt trópusi őserdőben. Képzeletbeli dzsungeleit párizsi botanikus kert, állatkert, képes források és saját fantáziája alapján építette fel. A levelek, indák és virágok így nem földrajzilag pontos trópusi flórát alkotnak, hanem egy európai képzelet dzsungelét.

A növények a dekoratív művészetben is óriási szerepet kaptak. William Morris és az Arts and Crafts mozgalom számára a virágos, leveles ornamentika nem puszta minta volt, hanem világnézet. Eper, lonc, akantusz, gránátalma, kerti és erdei növények hálózták be tapétáit és textilterveit. Morris növényeiben a természet ritmusa az ipari tömegtermeléssel szembeni kézműves ellenállás jelképe lett.

Ezek a példák jól mutatják, hogy a művészet növényei sokfélék. Van, amelyik pontosan felismerhető fajként jelenik meg, más inkább hangulat, ornamentum vagy emlékkép. A napraforgó, a tavirózsa, az olajfa, a pünkösdi rózsa, az írisz vagy a dzsungel levelei azonban mind ugyanarról tanúskodnak: a növények nem néma háttérszereplők az emberi kultúrában. Néha ők adják a kép szerkezetét, színét, ritmusát — sőt olykor magát a festői gondolatot is.