A fa, amelyből tavasszal inni lehetett

A nyírfa a magyar népi kultúrában

A nyírfa egyike legismertebb fáinknak, amelyet manapság legiknább parkokból és kertekből ismerünk. Régebben azonban kora tavasszal ittak a nedvéből, kérgét tűzgyújtáshoz és világításhoz használták, vesszőiből seprűt kötöttek, fájából szerszámokat faragtak, zöld ágait pedig ünnepi és bajelhárító szokásokban alkalmazták. A nyír egyetlen élőlényben kapcsolta össze az italt, a tüzet, a házi munkát, a gyógyítást és a szimbolikus gondolkodást.

A magyar néprajzi és ethnobotanikai adatok különösen gazdagok Erdélyből: Székelyföldről, Gyimesből, a Homoród mentéről és az Úz-völgyéből. A Papp Nóra és munkatársai által 2007 és 2012 között végzett kutatás hat faluban 123 adatközlő tudását rögzítette. Ez a kutatás azért is fontos, mert még élő emlékezetből írta le a nyírfacsapolást, a seprűkötést, a házi gyógyítást és a szokásokat, miközben már jól láthatóvá vált a tudás gyors visszaszorulása (Papp et al. 2014).

A bibircses nyír: fehér kéreg, rugalmas vessző

Bibircses nyír

A bibircses nyír (Betula pendula Roth) fiatal hajtásain apró gyantás bibircsek láthatók; magyar neve innen ered. Fénykedvelő pionír fafaj: bolygatott, nyílt területeken gyorsan megtelepszik. Papírszerűen leváló kérgének fehér színét nagy részben a betulin adja. A kéreg gyantás anyagai miatt nehezen nedvesedik át, és könnyen meggyullad - e két tulajdonság magyarázza számos régi használatát.

A nyír szó régi eleme a magyar növénynév-kincsnek. A nyírvíz gyűjtése egész Észak- és Kelet-Európában ismert volt; a magyar gyakorlatot ezért egyszerre kell saját táji hagyományként és egy nagyobb eurázsiai tudáskör részeként szemlélni. A hasonlóság önmagában nem bizonyítja, hogy minden részlet változatlanul a honfoglalás előtti időből maradt volna fenn, de a szokás nagy földrajzi kiterjedése és régi leírásai kétségtelenek (Gunda 1966, 1981; Svanberg et al. 2012). 

A molyhos vagy lápi nyír (Betula pubescens) meglehetősen hasonló megjelensű, de igen ritka veszélyeztetett fajunk

„Édes virics foly a fából”

A nyír legkülönösebb ajándéka tavasszal vált hozzáférhetővé. A lombfakadás előtti hetekben a gyökérnyomás nagy mennyiségű vizet és benne oldott ásványi anyagokat, valamint kevés cukrot hajt a törzsben felfelé. Ha ilyenkor a kérget és a szíjácsot megvágták vagy megfúrták, tiszta, enyhén édeskés folyadék csordult a sebből. Ezt nevezték nyírvíznek, nyírlének, viricsnek vagy nyiricsnek; egyes vidékeken boza, csiger, illetve román eredetű musztereáca néven is említették (Györffy 1937; Gunda 1981; Papp et al. 2014).

A csapolásnak több helyi módja volt. A törzsön baltával sekély vájatot ejtettek, vagy fúróval lyukat készítettek, majd a nedvet fa- vagy fémcsatornán edénybe vezették. A vályúcskát a néprajzi leírások göbü, göbéc vagy hajk néven is említik. Gyimesben vas- vagy rézcsövet használtak, a folyadék pedig cserépedénybe, az úgynevezett csiporba csöpögött. A gyűjtés végeztével a sebet sárral vagy agyaggal tapasztották be. A gondos lezárás arra utal, hogy a fát nem egyszeri zsákmánynak, hanem újra használható erőforrásnak tekintették (Papp et al. 2014).

A nyírvíz nem csupán erdei frissítő volt. II. Rákóczi Ferenc 1706-ban kelt levelében említi, hogy nyírvizet ivott; 1707-ből Debrecenből is ismert rá adat. A 19. században több helyen piacra vitték. Kiss Lajos a Nyírségből olyan gyűjtést írt le, amelyben a tavaszi viricselés társas eseménnyé vált: az emberek együtt jártak ki az erdőre, és a csorgó lé mellett énekeltek, beszélgettek (Kiss 1929; Gunda 1981).

"Édös virics foly a fából,

Jer ki rózsám a házból,

Én bemennék, de az anyád

Tudom, hogy haragszik reám."

Leggyakrabban frissen itták, de erjesztették is, sőt helyenként ecethez, italokhoz vagy befőzéshez használták. Hosszú főzéssel sűrítmény, illetve szirupszerű anyag is készülhetett belőle, bár ehhez sok nyírvíz és sok tüzelő kellett. A Kárpát-medencei adatok szerint a viricset üdítőnek, tavaszi erősítőnek és gyógyszernek egyaránt tartották. A népi gyógyászatban többek között vesebajra, tüdőpanaszra, gyomorbántalomra, sárgaságra, köszvényre és bőrápolásra említették. Ezek történeti javallatok; hatásosságuk nem azonos a korszerű klinikai bizonyítottsággal (Gunda 1981; Svanberg et al. 2012).

A fehér kéreg, amely még nedvesen is lángra kap

A nyírkéreg a fa egyik legértékesebb része volt. Vékony rétegei könnyen leválnak, gyantás összetevőik miatt pedig gyorsan tüzet fognak. A néprajzi források közvetlenül adatolják a nyírkéreg világító- és tűzgyújtó szerepét; ebből jól érthető, miért lehetett gyakorlati gyújtós ott is, ahol ezt a használatot nem külön szóval jegyezték fel. A kérget nem szükséges friss, élő fáról lehántani: az elhalt ágakról és kidőlt törzsekről is gyűjthető.

Erdélyben éjszakai pisztrángfogáskor tidónak nevezett nyírfakéreg-fáklyával világították meg a patakot. A Szent Iván-éji tüzek és fáklyák helyi elnevezései között a lobogó, lobbogató, bédó és huszigyárgya is előfordul. A kéreg erős, feltűnő lángja egyszerre szolgálta a munkát és az ünnepi látványt (Papp et al. 2014; Magyar Néprajzi Lexikon: fakéreg).

A fakéreg általában a paraszti háztartás „természetes csomagolóanyaga” is volt. A Magyar Néprajzi Lexikon kászu néven említi a kéregből hajlított edényeket; készülhetett belőle sótartó, kisebb doboz, kosár, tölcsér és más alkalmi edény. A magasabb hegyvidékeken kéregkürt, méhészkedésben pedig kéregből formált bodon is előfordult. Nem minden ilyen tárgy készült kizárólag nyírból, de a nyír papírszerű, víztaszító kérge különösen alkalmas volt hajlításra, rétegezésre és burkolásra (Magyar Néprajzi Lexikon: fakéreg; Fráter 2021).

A kéreg és a fa festő- és cserzőanyagként is számításba jött. Az efféle használatoknál azonban fontos a pontosság: a „nyírfa” néven említett anyag lehetett kéreg, levél vagy vessző, és a kapott szín a páctól, az edénytől és az alkalmazott eljárástól is függött. Az általános festőnövény-ismeretet ezért mindig a konkrét helyi adattal együtt érdemes értelmezni.

Seprű, mustszűrő és szerszám

A hosszú, vékony nyírvessző egyszerre hajlékony és szívós. Ebből adódott a legközismertebb tárgy, a nyírseprű. A Homoród mentén két formáját is leírták. Az egyikhez nagyjából tizenöt hosszú vesszőt fogtak össze, majd mogyorókéregből hasított kávával kötötték meg. A csutakseprű rövidebb, sűrűbb vesszőcsomó volt, amelyet vastagabb ágra erősítettek. A seprűkötés nemcsak házi szükségletet elégített ki: egyes családoknak kiegészítő jövedelmet is adott (Papp et al. 2014).

Nyarfaseprű kötése a debreceni zsibvásárban (2018) és az elkészült seprű.

A söprésen túl a vessző szűrőanyagként is szolgált. A hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum néprajzi gyűjteményében nyírfavesszőből kötött mustszűrő található. Az egyszerű eszközt a szőlő feldolgozásakor használták: a vesszőfonat visszatartotta a nagyobb növényi részeket, miközben a lé átfolyhatott rajta.

A nyír fája könnyen megmunkálható, mégis kellően szívós. Készítettek belőle villát, lapátot, szerszámnyelet, a szekér kisebb alkatrészeit és különféle házi eszközöket. Gyergyóban nyírfagúzzsal is összefogták a tutaj fáit: a megcsavart fiatal törzs vagy vessző ott kötélként működött, ahol vas és gyári kötözőanyag nem állt kéznél (Tarisznyás 1978; Papp et al. 2014).

Levéllel töltött nadrág

A nyír levele a népi gyógyászatban különös szerepet kapott. Gyimesben és az Úz-völgyében a friss leveleket ágyba terítették, zsákba tömték, vagy akár a nadrágszárat töltötték meg velük. A beteg ráfeküdt, illetve magán viselte a leveleket, hogy erősen megizzadjon. Ezt reumás és ízületi panaszok ellen alkalmazták. Az adatközlők ugyanakkor arra is figyelmeztettek, hogy a nagyfokú izzasztás a gyenge embert kimerítheti - ritka, de fontos példája annak, hogy a hagyományos tudás a veszélyt is számon tartotta (Papp et al. 2014).

A levelet teaként is itták, és fürdőhöz, borogatáshoz vagy sebek kezeléséhez használták. A második világháborús fogság emlékei között nyírfakéreg sebborításáról is fennmaradt adat. A modern gyógynövénytan a nyírfalevelet önálló drogként tartja számon, de ez nem jelenti az összes régi javallat automatikus igazolását. A népi gyógyászat leírása és a mai bizonyítékokon alapuló alkalmazás két külön kérdés.

Zöld ág a ház előtt

A nyír nemcsak nyersanyag, hanem jel is volt. Szent György napja körül, amikor a hiedelem szerint a természet és a láthatatlan erők különösen mozgékonyak, egyes helyeken nyírseprűvel háromszor megkerülték a házat, hogy a kígyót, békát és más nem kívánt állatot távol tartsák. Az Úz-völgyében a seprű nappali és éjszakai elhelyezéséhez is védő jelentést kapcsoltak (Papp et al. 2014).

Csíksomlyón a megszentelt nyírágat hazavitték, és vihar idején egy darabját imádság kíséretében elégették. A füst és a szentelt ág a ház oltalmát szolgálta. A zöld nyírág ünnepi díszként is megjelent: kereszteket, hidakat, templomokat és lakodalmi helyszíneket ékesítettek vele. Menyasszonyt és vőlegényt jelölő ágként, illetve május elsején a hajadon lányoknak állított zöldágként is előfordult. A friss lomb itt az élet, a megújulás és a közösségi elismerés látható jele lett (Papp et al. 2014).

A nyírág bajelhárító szerepe beleillik a magyar zöldág-hagyomány tágabb körébe. A zöld, eleven növény erejét a közösség átvihetőnek gondolta a házra, az állatra vagy az emberre. A felhasználás értelme ezért nem a nyír valamely mérhető fizikai tulajdonságából fakadt, hanem abból a jelképes rendből, amelyben az új lomb maga volt az élet és az oltalom.

Az eltűnő tudás emlékei

A nyírfa régi használatai jól mutatják, mennyire sokrétű volt a tájban élő ember növényismerete. Ugyanaz a fa adott tavaszi italt, gyújtóst, fáklyát, edényt, seprűt, szűrőt, szerszámot, gyógynövényt és ünnepi ágat. Ezek a szerepek nem különálló „praktikák” voltak: egy gazdálkodási és gondolkodási rendszer részei, amelyben az anyag tulajdonságát, az évszakot és a szokást együtt ismerték.

Papp Nóra és munkatársai 123 megkérdezettje közül már csak nyolcan tudták gyakorlatban is megmutatni a nyírfa megcsapolását. A gyári seprű, a műanyag edény, a villanyvilágítás és a bolti ital olcsóbbá és egyszerűbbé tette az életet, közben viszont feleslegessé tette a helyi növényismeret nagy részét. A fa megmaradt az erdőszélen; az a tudás azonban, amely egyetlen pillantásból felismerte benne az italt, a fényt, a kötelet és az oltalmat, már csak töredékesen öröklődik tovább.

Ezért fontosak a régi néprajzi leírások és a közelmúlt ethnobotanikai gyűjtései. Nem azért, hogy minden egykori eljárást változtatás nélkül visszahozzunk, hanem hogy értsük: a magyar falusi kultúrában a növények nem háttérként álltak az ember körül. Nevük, anyaguk, ízük, évszakuk és történetük volt - és mindegyikhez cselekvés kapcsolódott.

Irodalom

Fráter E. (2021): Miből készül? Növényi eredetű tárgyaink nyomában. Scolar Kiadó, Budapest, 328 pp. https://botanikuskert.hu/product/mibol-keszul-novenyi-eredetu-targyaink-nyomaban/

Gunda B. (1966): Ethnographica Carpathica. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Gunda B. (1981): Nyírvíz. In: Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon IV. Né-Szé. Akadémiai Kiadó, Budapest. p.: 62. https://mek.oszk.hu/02100/02115/

Györffy I. (1937): Viricselés a Székelyföldön. Ethnographia 48(2-3): 205-220.

Kiss L. (1929): A nyírvíz. A Földgömb 1: 1-6. https://www.antikvarium.hu/konyv/kiss-lajos-baktay-ervin-a-foldgomb-1930-1-3-650547-0

Magyar Néprajzi Lexikon: fakéreg. In: Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon. Akadémiai Kiadó, Budapest. https://mek.oszk.hu/02100/02115/html/2-23.html

Paládi-Kovács A. (főszerk.) (2001): Magyar Néprajz II. Gazdálkodás. Akadémiai Kiadó, Budapest. https://mek.oszk.hu/02100/02152/html/02/4.html

Papp N., Czégényi D., Hegedűs A., Morschhauser T., Quave C. L., Cianfaglione K. & Pieroni A. (2014): The uses of Betula pendula Roth among Hungarian Csángós and Székelys in Transylvania, Romania. Acta Societatis Botanicorum Poloniae 83(2): 113–122. https://doi.org/10.5586/asbp.2014.011

Péntek J. - Szabó A. (1985): Ember és növényvilág. Kalotaszeg növényzete és népi növényismerete. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest.

Svanberg, I., Sõukand, R., Łuczaj, Ł., Kalle, R., Zyryanova, O., Dénes, A., Papp, N., Nedelcheva, A., Šeškauskaitė, D., Kołodziejska-Degórska, I., Kolosova, V. (2012): Uses of tree saps in northern and eastern parts of Europe. Acta Societatis Botanicorum Poloniae 81(4): 343-357. https://doi.org/10.5586/asbp.2012.036

Tarisznyás M. (1978): A gyűjtögető gazdálkodás hagyományai Gyergyóban. In: Kós K. & Faragó J. (szerk.): Népismereti dolgozatok. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest. pp.: 25-33.

„Nagyon is szenvedélyes növénybarát vagyok” – Széchenyi Zsigmond növényismerete

Széchenyi Zsigmond egyike a kedvenc íróimnak. Nemcsak eredeti stílusa szórakoztató, de kiváló megfigyelőképessége és példaadó vadászi hozzáállasa is megsüvegelendő: „A vadászat vadűzés és erdőzúgás. De több erdőzúgás.”  Élethosszig tartó, legendás vadásszenvedélye közismert, bár megjegyzendő, hogy már az afrikai és alaszkai expedíciókon is fényképezett és beszámolt róla, hogy mennyivel nehezebb kamerával, megfelelő távolságból és jó fényviszonyok között, valamint szép háttér mellett „elejteni” egy vadat, mint puskával. Vonzódása a növényvilághoz sokkal kevesebb figyelmet kapott. Ebben a bejegyzésben a műveiben itt-ott felbukkanó, növényekhez kapcsolódó elejtett megjegyzéseket igyekszem összegereblyézni és néhol a mesterséges intelligencia (AI) segítségével illusztrálni. E képek szándékaim szerint hitelesek, de nem eredeti dokumentum-értékű képek, hanem a helyszínt, a növényeket, a hangulatot megjelenítő ismeretterjesztő illusztrációk. 

Az „Ahogy elkezdődött” és „Ünnepnapok” című könyveiben (amely egybekötve, „Egy magyar vadász hitvallása” címmel (1.) is megjelent) elsősorban a hazai tájakról, vadakról és persze növényekről tudhatunk meg néhány apró információ-morzsát, amely azonban jelzi, hogy egyáltalán nem gyakori, közismert növényfajokat is ismert, nem egyszer tudományos nevüknek is utánanézett.

Rögtön a felvezetésben, a 9. oldalon a magyar vadászatot a „magyar tölgy”-höz hasonlította (1: 9.) „sokkal keményebb, szívósabb, sokkal nehezebben hasad az amerikai mahagóninál, az indiai banyan-fügénél, de még az afrikai majomkenyérfánál is”. 

A 304. oldalon a márciusi hangulatot az erdei szalonka tavaszi vonulásakor nyíló tavaszi vadvirágokkal jellemezte:

„Feslő hóvirágok utolsói – fűzbarka bársonya – sombokor aranyfátyla – kankalin kénsárga csokorfészke – májvirág kék csillaga – lánykökörcsin lila bolyhos harangja – lopva nyíló ibolya első lélegzete...

Íme, egy marékravaló nappali szalonkahangulat!

[...] S csak most, újraolvasva látom, hogy legkedvesebb szalonkavirágomat, a talán nem minden vadász előtt ismeretes, főleg hűvösen-árnyékos bükkösökben tenyésző farkasboroszlánt (Daphne mezereum) csaknem kifelejtettem. Ennek az apró piros virágú, tropikus leheletű, engem mindig Afrikára emlékeztető cserjének egzotikus illata is szalonkalest jelent – mégpedig a javából!”

A gyermekkor felejthetetlen helyszíneinek jellegzetes növényei is feltűnnek írásaiban. A 180–181. oldalakon, például:

“A túzok pedig, a magyar puszta emberkerülő, mérföldekre széttekintő, éberszemű “vadpókája” – bezzeg nem a civilizáció madara! Hanem a magányos pásztoremberé, a szabadban éjszakázó rideggulyáé, az ősidők óta ártalmatlannak bizonyuló bádogkolompé – a csendé, a zavartalanságé, a szél kergette ballangóé*, a csalfa délibábé ...”  (1: 180.)

* Ballangó: „ördögszekér (Salsola rosocca)”- Sz. Zs. lábjegyzete. – A faj valószínűleg a homoki ballagófű (Salsola kali).

„... a Sárrét. Járhatatlan, süppedős limbusnak tartották, sovány, savanyú legelőnek,. Meg ócska kaszálónak, aminek szittyós szénájától kelletlenül fordul el az istállózott jószág...” (1: 181.)

A gyermekkori élmények az anyai nagyszülők csehországi (Mileschau) birtokáról a 24–25. oldalakon írt:

„Sok őzzel, üregi nyúllal, egy-egy nyírfajddal találkoztunk séta közben. Sok szép pillangót, bogarat fogtunk, kosarunkat teleszedtük vargányával, szamócával, vadmálnával meg nagy csokor halványlila turbánliliommal – a mileschaui fenyvesek jellegzetes, pompás vadvirágával!” (1: 24–25.)

Az 1935 augusztusa ás októbere közötti alaszkai útjáról írt, Alaszkában vadásztam című könyve, amely egy vadásznapló (2.) az egész életmű számomra talán legkedvesebb darabja. A napló elő írt előszóból értesülhetünk Alaszka Oroszország és az Egyesült Államok közötti adásvételének történetéről, a könyvben pedig például a chicagoi világkiállításról, de érdekes adalékokkal szolgál például a sarki fényről, vagy az aranyásók és prémvadászok életéről is. Mindezt érzékletesen és a rá jellemző fanyar humorral. A mű kifejezetten tanúskodik növények iránti érdeklődéséről. Alaszka flórája sok hasonlóságot mutat Eurázsia növényvilágával és talán ennek köszönhető, hogy feltűnően sok vadon élő növény feltűnik a könyv lapjain: Az alaszkai flóra egy része az európai utazónak is ismerős lehet és ez pontosan tükröződik is Széchenyi könyvében.

A 78–79. oldalakon szerepel: „Mohafoszlányokkal teleaggatott, viharvert fenyők alatt, vadmálna és páfránysűrűk közül harangvirág kéklik, füzike vöröslik.”

„Váratlanul vége szakad a fenyvesnek. Sűrű, jóformán járhatatlan égeresbe kerülünk. Íme az alaszkai vadászok sokat emlegetett alderbush-ja, az égersűrű*, melynek errefelé ugyanaz a szerepe, mint a mi hegyeinkben a gyalogfenyőnek, a zergevadászok Latschenjának.

Az erdőöv felett kezdődik az égersűrű; vastag, sötétzöld palástként borítja a hegyóriások meredek oldalát, fel egészen a válluk tetejéig. Ott aztán vége szakad, felette már kopaszság van, havasi rétség. Az igazi kopaszság azonban csak afelett kezdődik: szürke kőgörgeteg, melynek tetején havas csúcsok fehérlenek, a Kenai hegység háromezres ormai – a fehér vadjuhok titokzatos otthona!”

* Valószínűleg a nálunk is honos, de igen ritka havasi éger (Alnus viridis) subsp. sinuata nevű alfaja.

A 98–99. oldalakon: „Nemcsak az idő, nemcsak a vidék, hanem a mi kedvünk, de még a vegetáció is megváltozott mára. Utóbbi állításom ugyan kissé valószínűtlen, sőt egy éjszaka leforgása alatt nem is lehetséges, nekünk mégis valónak tűnik. Mert tegnap s tegnapelőtt egy vadvirágot sem láttunk. Lehet, hogy nem vettük őket észre, hogy bezárkóztak, elbújtak a rossz idő elől. Ma azonban, amíg a patak mentén haladunk, egészen a sziklás kapaszkodó kezdetéig, annyi szép tarka virágnak megörültünk, el sem hittük volna, hogy a 'zordon észak' ilyesmit is tud. Hjalmar, a lócsiszár, akiről kisül, hogy szenvedélyes növénygyűjtő – magányos szigeten lakik a közeli Skilak nevű tavon, és Alaszka valamennyi vadvirágát oda akarja telepíteni – minduntalan lemarad, gyökerestül vágja ki a különböző virágokat. A nagyobbját külön e célra hozott zsákba gyűjti, az aprókat pedig kalapja mellé tűzi. Már egész virágoskert tarkállik a kalapja körül, s úgy dobálózik a legkülönbözőbb latin virágnevekkel, akár egy botanikustanár.

–Ez a piros virág a Kalmia, ez a fehér virágú kúszó pedig Chiogenes. Itt ez a halvány-rózsaszínű a Bryanthus, amaz a fehér cserje pedig Cassiope.

Én elhiszem, minthogy az ellenkezőjét bizonyítani nem tudom. S noha nagyon is szenvedélyes növénybarát vagyok, nekem csak a nefelejcs ismerős köztük. Sokkal nagyobb virágú a mienknél és sötétebb. Ennek azonban nem tudja Hjalmar a latin nevét. De műveletlenek ezek az alaszkai prémvadászok!

Valóban, meglepő ez a virágpompa, a csobogva szaladó kristálypatak mentén. Osztrák alpesi táj, barátságosan ismerős… Ischlben lehetnénk, nyári zergecserkészeten, nem pedig Észak-Amerika legfélreesőbb, jóformán ismeretlen vadonjában.

– Itt  sietniük kell ám a növényeknek a virágzással – magyarázza Hjalmar –, rövid a nyár, két hétig tart mindössze! Szeptember elsejére rendszerint leesik a maradandó hóm Észak tele elnémítja a vegetációt, és mire nagy nehezen ismét szóhoz engedi, már újból augusztust írunk! majdnem egy évig alszanak a virágok, mire újból vigadhatnak – két hétig! Rövid a farsangjuk, de annál szebb a báli ruhájuk.”

A 134. oldalon Fairbanks éghajlatáról ír, Seward-éval összehasonlítva: „A vegetáció is enyhébb klímát sejtet. Minden ház előtt tarka virágoskert pompázik, sőt a csinos kis faházikók földréteggel letakart teteje is csupa virág. Virágkalap van a házak fején. – Ez a mi 'sarkvidéki tetőkertünk!' – jegyezte meg a tulajdonos, mikor a háztetőn nyíló virágait megcsodáltam.”

137. oldal: „Gyönyörűek a fenyvesekkel váltakozó őszi lomberdők színei. Sokkal élénkebbek, pompásabbak, mint nálunk. Nemhiába oly híres a 'színes észak-amerikai ősz'. A fenyők közül kitarkálló rengeteg nyírfalomb akár a legfényesebb sárarany. Az apró törpenyírbokrok vérpirosak. A sziklákra öltöztetett sokféle moha és kúszónövény a sötétbordótól a leghalványabb rózsapírig minden színárnyalatot kikever. Valóságos festékesláda ez a sokszínűen lángoló erdő.”

145. oldal: „A hegytető … teljesen kopár. Krémszínű mohával, a helyenként csaknem fehér reindeer moth-szal, rénszarvas-mohával* váltakozó áfonyaszőnyeg fedi.”

*Nyilván rénzuzmó (Cladonia sp.)

A 155. oldalon olvasható, nosztalgikus, szívből jövő vallomása: „Nincs szebb erdő az ezüsttörzsű, szeptemberi bükkösnél, és nincs szebb vad a benne orgonázó magyar szarvasbikánál!”

177. oldal: „A keresztül-kasul gabalyodó indák bogyóinak tömege közt hatalmas vadribizli* fürtök lógnak. Szemre a szelíd ribizlinél is szebbek, ízük viszont rosszabb. Nem mintha a szelíd ribizlit sokra becsülném.”

*Valószínűleg Ribes triste.

177. oldal: „Az erdő alját ellepő sokféle növényzet közül a legkutyább a devil club*, az 'ördögbuzogány'. Nem tudom magyarul minek hívják ezt az embermagasságú, tüskésszárú, sőt tüskéslevelű növényt, amely az alaszkai vadászt ugyanúgy elszórakoztatja, mint a wait-a-bit tüske az afrikait. Az ördögbuzogány hatalmas, húsos levelének teteje sima, ártatlannak tetsző. Alját azonban apró, kaktuszszerű tüske borítja, mely nemcsak szabadon levő testrészeidbe törik bele, hanem ruhádat felszakítva, még az alatta levő bőrödbe is horgot vet.”

* Opolopanax horridus (Araliaceae). . Hívják az ördög sétapálcájának ("Devil's walking stick") is.

Széchenyi egyéb műveiben a flóra sokkal alárandeltebb szerepet játszik. A Csui-ban például egyes növényeket legtöbbször növekedési vagy életforma típusuk szerint nevezett meg: fa, bokor, fű, sőt giz-gaz. Fényképeket tett közzé viszont „Virágzó mimózák a Maszái-fennsíkon (dec. 23.)”, „Vadbokor virágdíszben (jan. 6.)”, „Maszái-földi növényzet (jan. 5.)”, „Pálmafák az Athi partján (febr. 4.)”. Az Elefántország c. könyvben egy ritka antilop élőhelyéről készült fénykép alá a következőket írta: „Bambuszrengeteg, a bongó hazája”. A Nahar-ban „Hát azok a vörös barnán vonagló, kígyószerű utálatok ott a víz színe alatt, vajon mik lehetnek? India partját körös-körül fonják ezek a barnás moszatmezők.”

Hivatkozások

1. Széchenyi Zs. (1978): Ahogy elkezdődött…/ Ünnepnapok. Egy magyar vadász hitvallása. – Szépirodalmi Kiadó, Budapest.

2. Széchenyi Zs. (1982): Alaszkában vadásztam. – 6. kiadás. Gondolat, Budapest. 

Növények a magyar szólásokban és közmondásokban 23.

Szólás: „Olyan, mint a ballangó”

Átvitt értelme: Céltalanul, tétován jár-kel.

Növénytani háttér: A népiesen ballangónak, ballagófűnek nevezett növények ördögszekér-stratégiával terjednek. A stratégia több rokonsági körben egymástól függetlenül kialakult (konvergens evolúció) és a fátlan, füves pusztaságokon (sztyepp és préri) elterjedt. Az ernyősvirágzatú mezei iringó vagy ördögszekér (Eryngium campestre), a keresztesekhez tartozó rekenyő (Rapistrum perenne) és tátorján (Crambe tataria), egyes libatopfélék, mint a homoki ballagófű (Salsola tragus). E növények elszáradt, tövéről levált, gömbös kóróit a szél ide-oda görgeti, eközben magjaik vagy terméseik nagy területen szóródnak szét.

Gubával halászott eleség – A sulyom útja a ladiktól a piacig

Virágzó sulyom

Jellegzetes alakú termései

A csemegesulyom (Trapa natans) tüskés termése évszázadokon keresztül fontos kiegészítő táplálék volt Magyarország vízjárta vidékein. Fehér, keményítőben gazdag bele a gesztenyére emlékeztetett, ezért vízigesztenyének vagy vízidiónak  is nevezték. Nyersen, főzve és sütve fogyasztották, lisztjéből pedig pogácsát, tésztát, sőt ínséges időkben kenyérpótló ételeket is készítettek.

A Tisza és a Bodrog mentén, a Sárréten, az Ormánságban és más mocsaras vidékeken nemcsak házi eleség, hanem piaci áru is volt. Az érett termés ősszel válik le a növényről, majd a meder fenekére, illetve az iszapba süllyed. Gyűjtése ezért késő ősszel és télen kezdődött, egyes helyeken pedig egészen tavaszig folytatódott (Ecsedi 1932; Gunda 1981). A gyűjtők 2–3 méteres rúd végére bunda- vagy gubadarabot erősítettek, és ezzel kavarták, tapogatták a víz fenekét. A sulyom horgas tüskéi beleakadtak a hosszú gyapjúfürtökbe, majd a kiemelt gubáról kézzel vagy fakéssel szedték le a termést. Más változatban elhasznált subát eresztettek a fenékre, és kötéllel, csónakról vontatták. Borbás Vince már 1894-ben beszámolt arról, hogy a Tisza mellett bunda- vagy gubadarabokat kötöttek többágú kötélre, és ezeket húzgálták a vízben (Borbás 1894; Gunda 1971). Ecsedi István leírása szerint a bundát ide-oda rángatták és forgatták, hogy minél több sulyom akadjon a szőrébe. Kieselbach Gyula a szolnoki gyakorlatról azt jegyezte fel, hogy a főzésre szánt termést „ócska suba segítségével halászták” (Kieselbach 1943).

A zsákmányt hazavitték, vagy a közeli városok piacaira szállították. Főtt és sült sulymot többek között Baján, Debrecenben, Szolnokon, Nyíregyházán, Miskolcon és Egerben is árultak.

A kemény héjú termés feldolgozása azonban veszélyes munka volt: két–négy erős tüskéje könnyen felsértette a kezet. A debreceni sulyomárusok ezért különleges, alacsony, négylábú sulyomvágó asztalt használtak. Az asztallapba illesztett vasfogók megtartották a termést, miközben egy erre szolgáló késsel lenyesték annak szarvait. A tüskétlenített héjat már könnyebb volt felnyitni, és hozzáférni a tápláló, gesztenyeízű magbélhez (Gunda 1981).

A sulyom egyszerre volt a vizes élőhelyek szerény ajándéka, a szegényebb családok tápláléka és az alföldi piacok keresett, tüskés csemegéje.

Irodalom

Borbás V (1894): A sulyom pusztuló félben. – Természettudományi Közlöny 26: 297–322.

Ecsedi I. (1932): Magyar gesztenye. – Kincses Kalendáriom 1932: 217–218.

Gunda B. (1981):Sulyom (lat. Trapa natans). In: Ortutay Gy. (főszerk.): Magyar néprajzi lexikon IV. Né–Szé. Akadémiai Kiadó, Budapest. p. 499. ISBN 963-05-1289-0

Kieselbach Gy. (1943): A sulyom. – Természettudományi Közlöny 75(1139–1150. füzet): 112–117.

Növények a magyar szólásokban és közmondásokban 22.

Közmondás: „Gyümölcséről ismerni meg a fát”

Átvitt értelme: Az embert nem a szavai, hanem tettei és munkájának eredménye alapján lehet igazán megítélni.

Növénytani háttér: A termések felépítése a növények azonosításában valóban fontos bélyeg. Alakjuk, termésfaluk szerkezete, felnyílásuk módja, valamint a magok száma és elhelyezkedése gyakran jellemző egy adott fajra vagy növénycsoportra. Sok esetben a termés alapján biztosabban azonosítható egy növény, mint csupán a levelei alapján, mert hasonló alakú levelek egymástól távoli rokonságban álló fajok esetében is kialakulhatnak.

Növények a magyar szólásokban és közmondásokban 21.

Szólás: „Kemény dió”

Átvitt értelme: Nehezen megoldható feladatot vagy nehezen kiismerhető, nehezen kezelhető embert jelent.

Növénytani háttér: A közönséges dió (Juglans regia) magját vastag, elfásodott csonthéj védi, amelyet egymásba kapcsolódó, ligninben gazdag kősejtek építenek fel. Ez a szilárd szerkezet megnehezíti a héj feltörését. A héj vastagsága és szilárdsága fajtánként változik, a papírhéjú diók héja kézzel is feltörhető. A trópusokon számos, a köznyelvben diónak nevezett kemény héjú termés és mag található, például a kókusz és a makadámdió. Ezek nem közeli rokonai a közönséges diónak és egymásnak: a „dió” elnevezés elsősorban a kemény héjra és az ehető, olajban gazdag magra utal.

Növényi rekordok 20.

A legmélyebbre hatoló gyökerek – láthatatlan rekordok a felszín alatt 

A növényi rekordok többségét elég nehéz pontosan megmérni, a gyökérmélység rekordja azonban különösen makacs feladat. A legmagasabb fát a felszín fölött látjuk, a legmélyebb gyökér viszont több tíz méternyi talaj, üledék vagy repedezett kőzet alatt rejtőzhet. Kiásása éppen azt a rendszert roncsolná szét, amelyet követni szeretnénk, egy fúrás pedig könnyen néhány centiméterrel elvéti a vékony gyökeret. A rekord ezért nem pusztán egy méterben kifejezett adat: szorosan hozzátartozik, hogyan és milyen bizonyossággal azonosították a növényt.

Már az sem magától értetődő, mit mérünk. A gyökérzet teljes hossza a sokmilliónyi elágazás együttes hossza; ez egészen más, mint a függőleges gyökérmélység, vagyis a felszíntől a legmélyebben megtalált élő gyökérig mért távolság. Egy oldalirányban messzire kúszó gyökér hosszú lehet anélkül, hogy mélyre jutna, a közel függőleges gyökér pedig rövidebb út megtételével érhet el mély talajréteget. A gyökérzet zömének elhelyezkedése és egyetlen ritka, mélyre hatoló gyökér végpontja szintén két eltérő ökológiai tulajdonság.

A Guinness World Records a legnagyobb jelentett gyökérmélységként 120 métert tart nyilván. Az adat egy vadon élő natal-füge, a Ficus natalensis gyökereihez kapcsolódik a dél-afrikai Mpumalanga tartomány Echo-barlangjainál. Ez a mélység nagyjából egy negyvenemeletes épület magasságának felel meg, csak lefelé mérve. A rekordoldal azonban maga is „számított” mélységként fogalmaz, vagyis nem egy teljes hosszában kiásott és végigmért gyökér közvetlen adatáról van szó (Guinness World Records 2026).

A 120 méteres szám ezért látványos, de tudományos közlésben indokolt mellé tenni a bizonytalanságot. A nyilvános rekordoldal nem ismerteti a számítás alapját, a gyökér azonosításának módszerét, a kiinduló növény és az észlelési pont pontos kapcsolatát, illetve a mérési hibát. Barlangban vagy kőzethasadékban megjelenő gyökér valóban származhat a sokkal magasabban álló növényzettől, de elágazásainak követése és fajának igazolása nem egyszerű. A rekordot helyesebb a legnagyobb közölt becslésnek nevezni, nem pedig minden kétséget kizáró közvetlen mérésnek.

A szakirodalomban széles körben idézett, jobban összehasonlítható rekord 68 méter. A Kalahári középső részén élő pásztorfa, a Boscia albitrunca gyökerét ilyen mélységben jegyezték fel. Egy 290 megfigyelést és 255 fás, illetve lágyszárú fajt összegző globális tanulmány ezt adta meg az adatbázis legmélyebb értékeként. A közlemény a korábbi terepi irodalmat szintetizálta, tehát a 68 méter is egy régebbi megfigyelés továbbadott adata, de forrása és összehasonlítási kerete tudományos közleményben ellenőrizhető (Canadell et al. 1996).

A pásztorfa felszín fölötti termete távolról sem sejteti a rekordot. Rendszerint kisebb vagy közepes méretű, szárazságtűrő fa, amely Dél-Afrika száraz vidékein él. A mélyre jutó gyökér nem a növény egész testének tükörképe: nem kell olyan vastagnak lennie, mint a törzs, és nem tölti ki folyamatosan a fölötte levő talajoszlopot. A gyökérzet néhány tengelye rések, lazább üledéksávok és kőzethasadékok mentén hatolhat lefelé, miközben a felszín közelében sűrűbb elágazás gyűjti össze a csapadékot és a tápanyagokat.

A globális összehasonlítás megmutatta, hogy a többméteres gyökérmélység nem elszigetelt különcség. A vizsgált fajok közül 196-nak legalább két méterig, ötvennek legalább öt méterig, huszonkettőnek pedig tíz méterig vagy annál mélyebbre jutott a gyökere. A megfigyelések átlagos maximális mélysége 4,6 méter volt, bár az eltérő fajok, élőhelyek és mérési módszerek miatt ez nem tekinthető egy „átlagos növény” jellemzőjének. Inkább arra figyelmeztet, hogy a korábban szokásos egy-két méteres vizsgálatok sok rendszerben túl korán értek véget (Canadell et al. 1996).

A gyökerek túlnyomó része ettől még a felszín közelében található. Egy 475 függőleges gyökérprofilt elemző vizsgálat szerint a profilok több mint kilencven százalékában a gyökérmennyiség legalább fele a felső harminc centiméterben volt, és globálisan a gyökerek körülbelül 95 százaléka a felső két méterre esett. Ebben a rétegben általában több az elbomló szerves anyagból felszabaduló tápanyag, kedvezőbb a levegőzés, és a kisebb esők vize is itt jelenik meg először (Schenk & Jackson 2002).

Nincs ellentmondás aközött, hogy a gyökerek zöme sekély, miközben a gyökérzet rekordmélységbe is elér. A felszíni finomgyökerek nagy tömegben és gyors anyagforgalommal hasznosítják a gyakori, de múló forrásokat; néhány mélyre jutó tengely viszont száraz időben olyan vízkészlethez férhet hozzá, amelyet a szomszédos sekély gyökerű növények nem érnek el. A maximális gyökérmélység tehát a ritka végpontot, az 50 vagy 95 százalékos gyökerezési mélység pedig a rendszer nagyobb részének eloszlását írja le. Más kérdésre válaszolnak, ezért nem helyettesíthetik egymást.

A gyökér nem fúrófejként halad a homogén közegben. Növekedési csúcsa érzékeli a gravitációt, a nedvességet, az oxigént, a sókoncentrációt és a mechanikai ellenállást; iránya közben folyamatosan módosul. A tömör kőzetet többnyire nem töri át, de mikroszkopikus repedéseket, réteghatárokat, állatjáratokat és korábbi gyökércsatornákat követhet. A kőzet aprózódása és mállása így messze a hagyományosan talajnak nevezett réteg alatt is létrehozhat vízzel és levegővel ellátott útvonalakat (Stone & Kalisz 1991; Fan et al. 2017).

A mély gyökér sem egyedül dolgozik. Felszínét gyökérszőrök növelhetik meg, gombapartnerei pedig a gyökérnél vékonyabb fonalakkal kutathatják át a környező pórusokat. A vastagabb, tartós tengelyek elsősorban szállító és összekötő szerepet töltenek be, az erőforrásokat pedig a fiatalabb, rövid életű finomgyökerek veszik fel. A mélyben ezek sűrűsége rendszerint kicsi, ezért egy talajfúrás könnyen nulla gyökeret találhat akkor is, ha néhány deciméterrel arrébb működő gyökérág halad.

Mi készteti a növényt a költséges lefelé növekedésre? A legfontosabb ok többnyire a víz időbeli bizonytalansága. A felső talaj gyorsan átnedvesedik, de hamar ki is szárad; mélyebben a nedvesség változása lassabb. Ha a téli vagy esős évszaki csapadék mélyre szivárog, vagy a talajvíz kapilláris zónája elérhető, a mély gyökér hosszú száraz perióduson segítheti át a növényt. A gyökérmélység ezért nem egyszerűen az éves csapadék függvénye, hanem a víz talajszelvényen belüli elhelyezkedéséé (Fan et al. 2017).

Ugyanabban az éghajlatban is kialakulhat sekély és mély gyökérzet. Jól elvezetett magaslaton a talajvíz elérhetetlenül mély lehet, a ritka eső pedig csak vékony felszíni réteget nedvesít át; itt még egy sivatagi növény is maradhat sekély gyökerű, de nagy oldalirányú területet hálózhat be. Lejtőalji helyzetben a talajvíz közelebb kerülhet a felszínhez, és a gyökér áthidalhatja a száraz közbenső réteget. A 2200 megfigyelést és több mint ezer fajt felölelő modern szintézis szerint a beszivárgás, a domborzati helyzet és a talajvízmélység együtt jobban magyarázza a gyökerek függőleges kiterjedését, mint a faj neve önmagában (Fan et al. 2017).

A több víz nem mindig jelent mélyebb gyökeret. Tartósan vízzel telített talajban a pórusokból kiszorul a levegő, az oxigén utánpótlása pedig vízben sokkal lassabb, mint levegőben. A legtöbb szárazföldi növény gyökérsejtjeinek légzéséhez oxigén kell, ezért a magas talajvíz és a rossz vízelvezetés sekélyen tarthatja a gyökérzetet. Mély gyökereket különösen ott éri meg fenntartani, ahol a mélyebb réteg nedves, de nem állandóan oxigénhiányos. Ez magyarázza, hogy száraz vidékeken a legsekélyebb és a legmélyebb gyökerezési stratégiák egyaránt előfordulhatnak (Fan et al. 2017).

A lefelé építkezésnek ára van. A növénynek szénhidrátot kell fordítania a gyökérszövetre, fenn kell tartania annak élő sejtjeit, és nagy távolságon kell vizet szállítania. Minél hosszabb és keskenyebb a vezető út, annál nagyobb a vízáramlás ellenállása; erős párologtatáskor pedig a vízoszlop megszakadásának, a kavitációnak a veszélye is nő. Mélyre ezért nem korlátlanul és nem minden irányban érdemes növekedni. A ritka mély tengelyek és a sűrű sekély hálózat együttesen osztják meg a beruházást a biztosabb víz, illetve a tápanyagban gazdag felszín között.

A mély gyökerek nemcsak vizet emelnek a lombhoz. Éjszaka, amikor a levelek párologtatása erősen csökken, a nedves mély talajból felvett víz egy része a gyökérzeten keresztül a szárazabb felső rétegbe juthat, majd ott kiléphet a gyökérből. Ezt a vízpotenciál-különbség által hajtott, passzív folyamatot hidraulikus emelésnek, tágabb értelemben hidraulikus újraelosztásnak nevezik. A visszanedvesített felső talaj segítheti a sekély finomgyökerek működését, a tápanyagfelvételt és olykor a szomszédos növényeket is (Caldwell et al. 1998).

A rekordmélységű gyökér szélsőség, de az ennél jóval szerényebb mélységek is egész erdők működését befolyásolják. Kelet-amazóniai vizsgálatok szerint az örökzöld erdő több mint nyolc méter mélyről is vett fel vizet, így az öt hónapos száraz évszakban is fenn tudta tartani zöld lombkoronáját és párologtatását. A degradált legelők növényzete ugyanott erősebben visszafogta levélfelületét és vízforgalmát. A felszín alatti különbség tehát a táj párolgását, lefolyását és szénforgalmát is módosította (Nepstad et al. 1994).

A gyökerek a vízen túl szenet is visznek a mélybe. Elhalt szöveteik, gyökérváladékaik és mikrobiális partnereik szerves anyagot juttatnak olyan rétegekbe, ahol annak lebomlási környezete eltér a felszínétől. A gyökerek savakat bocsáthatnak ki, fizikai nyomást fejthetnek ki a repedésekben, és közvetve gyorsíthatják az ásványok mállását. Emiatt a gyökérmélység a talajképződés, a tápanyagkörforgás és a hosszú távú szénkörforgás szempontjából is fontos, nem csupán a növény szárazságtűrésének egyik adata (Nepstad et al. 1994; Fan et al. 2017).

A közvetlen mérési módszerek mind kompromisszumosak. Árokfalon és kiásott gyökérzeten jól látható az elágazás, de csak korlátozott mélységig lehet dolgozni. Talajfúrásokkal mélyebbre jutunk, viszont kis térfogatból veszünk mintát, és a ritka gyökereket könnyen elkerüljük. Átlátszó megfigyelőcsövekben, úgynevezett minirizotronokban fényképezhető a cső falánál növő gyökér, ám maga a cső is megváltoztathatja a környezetet. Bányák, kutak, útbevágások és barlangok váratlanul hatalmas mélységet tárhatnak fel, de az ott talált gyökér eredetét külön bizonyítani kell (Stone & Kalisz 1991; Fan et al. 2017).

Közvetett módszerekkel inkább a gyökér működését, mint a pontos végpontját követik. A különböző mélységek vizének stabilizotópos összetétele eltérhet, és összevethető a növényi vízzel; nedváramlás-mérők jelezhetik, mikor és merre mozog a víz a gyökérben; a talaj nedvességváltozásából pedig becsülhető, mely rétegből történt vízfelvétel. Ezek erős bizonyítékot adhatnak arra, hogy a növény mély vizet használ, de önmagukban nem feltétlenül mutatják meg a legmélyebb gyökércsúcs helyét. A szerkezeti és a működési mélységet ezért célszerű több módszer együttesével vizsgálni.

A mezőgazdaságban a mélyebb gyökérzet vonzó cél a szárazságtűrés javítására, de nem univerzális megoldás. Ha az altalajban van hozzáférhető víz és kevés a mechanikai vagy kémiai akadály, a mély gyökér tovább láthatja el a növényt két eső között. Tömörödött, sós, erősen savanyú, tápanyagszegény vagy vízzel telített rétegben viszont a mélyítés költsége meghaladhatja a hasznot. A nemesítéshez ezért nem egyszerűen „minél mélyebb” gyökér kell, hanem az adott talajhoz, csapadékhoz és termesztési rendszerhez illő térbeli eloszlás.

A gyökérmélység ismeretének a klímamodellekben is súlya van. Ha a modell minden erdőt egyforma, sekély talajrétegből lát el vízzel, túl korán zárhatja el a párologtatást száraz időben, és rosszul becsülheti a felszín hőmérsékletét, a felhőképződést vagy a növényzet szénfelvételét. A valóságban a domborzat és a talajvíz néhány kilométeren belül is gyökeresen eltérő gyökerezési lehetőséget teremthet. A modern globális modellek ezért a növénytípus mellett a helyi vízháztartást is igyekeznek figyelembe venni (Fan et al. 2017).

A rekord végül két külön mondatot kíván. A legnagyobb közölt becslés egy Ficus natalensis 120 méteresre számított gyökérmélysége a dél-afrikai Echo-barlangoknál, de a nyilvánosan hozzáférhető dokumentáció nem teszi lehetővé ennek közvetlen mérésként való értékelését. A tudományos globális szintézis legmélyebb, névhez és összehasonlítható adatbázishoz kötött értéke a kalahári Boscia albitrunca 68 métere. A fontosabb felismerés mégsem az, melyik szám kerül a dobogó tetejére, hanem az, hogy a növények működő teste sok élőhelyen több emeletnyi mélységben folytatódik a lábunk alatt.

 

Irodalom

Caldwell M. M., Dawson T. E. & Richards J. H. (1998): Hydraulic lift: consequences of water efflux from the roots of plants. Oecologia 113: 151–161. https://doi.org/10.1007/s004420050363

Canadell J., Jackson R. B., Ehleringer J. R., Mooney H. A., Sala O. E. & Schulze E.-D. (1996): Maximum rooting depth of vegetation types at the global scale. Oecologia 108: 583–595. https://doi.org/10.1007/BF00329030

Fan Y., Miguez-Macho G., Jobbágy E. G., Jackson R. B. & Otero-Casal C. (2017): Hydrologic regulation of plant rooting depth. Proceedings of the National Academy of Sciences of the United States of America 114: 10572–10577. https://doi.org/10.1073/pnas.1712381114

Guinness World Records (2026): Greatest root depth. https://www.guinnessworldrecords.com/world-records/66407-greatest-root-depth (hozzáférés: 2026. július 28.)

Nepstad D. C., de Carvalho C. R., Davidson E. A., Jipp P. H., Lefebvre P. A., Negreiros G. H., da Silva E. D., Stone T. A., Trumbore S. E. & Vieira S. (1994): The role of deep roots in the hydrological and carbon cycles of Amazonian forests and pastures. Nature 372: 666–669. https://doi.org/10.1038/372666a0

Schenk H. J. & Jackson R. B. (2002): The global biogeography of roots. Ecological Monographs 72: 311–328. https://doi.org/10.1890/0012-9615(2002)072[0311:TGBOR]2.0.CO;2

Stone E. L. & Kalisz P. J. (1991): On the maximum extent of tree roots. Forest Ecology and Management 46: 59–102. https://doi.org/10.1016/0378-1127(91)90245-Q