2022. szeptember 13., kedd

Erazmus-útibeszámoló a Diószegi Szemináriumon

A Diószegi Szeminárium következő előadását Fekete Réka tartja, Két hónap São Miguel szigetén (Azori-szigetek) címmel.

Helyszín: Debreceni Egyetem, Növénytani Tanszék

Diószegi Szeminárium (Élettudományi Épület, 1.035)

Időpont: 2022. szeptember 27. 17:00

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!



2022. augusztus 15., hétfő

Megjelent a Csodálatos növényvilág című könyvem

 


A könyv mintegy 300 színes fénykép révén igyekszik betekintést nyújtani növényvilágunk lenyűgöző gazdagságába, és magyar nyelven számol be a bemutatott fajok rendszertanával, elterjedésével, biológiájával, megőrzésük lehetőségeivel kapcsolatos tudományos munkám eredményeiről. A flóra napjainkban olyan gyors ütemben alakul át, hogy a folyamat már az alatt a harminchét év alatt is érzékelhető, amióta a növények fényképezésével és kutatásával foglalkozom. Az utóbbi évtizedekben a tájhasználatban és a művelés intenzitásában korábban nem látott mértékű és sebességű változások történtek. A természetközeli élőhelyek területe világszerte drasztikusan fogy, ezért a természeti értékek megóvása tekintetében egyre inkább felértékelődnek az olyan, emberi tevékenység által létrehozott élőhelyek, mint a kaszált útszegélyek, temetők, mediterrán olajfaligetek vagy a hazai belvizes szántók, felhagyott bányák és faültetvények. Emellett egyre jobban érezhetők a növényvilágnak az éghajlatváltozásra adott válaszai is. A flóra változása nemcsak egyes fajok megritkulásában és kipusztulásában mutatkozik meg, hanem más fajok megjelenésében, betelepülésében is. Bár többnyire ritka és fogyatkozóban lévő fajokról esik szó, ugyanakkor a könyvben helyet kaptak új jövevények is. 

2022. február 24., csütörtök

Ukrajna szépséges növényei

Szerencsére korábban két alkalommal (2006-ban a Kárpátokba és 2009-ben a sztyeppzónába) eljutottam 1-2 hétre Ukrajnába, és megcsodálhattam az ottani növényvilágot. Az akkor készült képekből teszek közzé most néhányat. 

Artemisia taurica

A mi fehér hólyagos csüdfüvünk sztyeppi rokona

Aszóvölgy

Tengerparti tátorján

Buglyos tátorján

Gyapjas őszirózsa termőhelye

Onosma taurica


Ophrys oestrifera

Orchis punctulata

Paeonia daurica

Paeonia tenuifolia

Stzyeppi Scutellaria-faj

Steveniella satyrioides


Aszóvölgy

Cicerbita alpina

Dactylorhiza viridis & Nigritella carpatica

Hieracium villosum

Matteuccia struthiopteris

Nigritella carpatica

Kaszálórét

Pleurospermum austriacum

Trifolium spadiceum

Velariana sambucifolia

Veratrum album

2022. február 23., szerda

Közlemény a Science of the Total Environment című folyóiratban

Sonkoly Judit első szerzőségével megjelent a ’Trade of commercial potting substrates: A largely overlooked means of the long-distance dispersal of plants’ című közleményünk a Science of the Total Environment című folyóiratban.




Összefoglalás

Bár a nagy távolságra történő terjedési (long-distance dispersal, LDD) események ritkál és sztochasztikusak, mégis nagyon fontosak és számos nagy léptékű ökológiai folyamatot irányítanak, mégis nagyon kevés ismerettel rendelkezünk gyakoriságukról, mértékükről és következményeikről. Az emberiség szándékosan terjeszt számos fajt, ami más növényfajok véletlenszerű terjedésével jár együtt. Bár a cserepes növények és a kertészeti szubsztrátumok globális kereskedelme nagy mennyiségű szaporítóanyagot terjeszthet, ökológiai szempontból eddig ezt alig vizsgálták. A következő kérdések megválaszolása érdekében megvizsgáltuk a különböző típusú kereskedelmi forgalomban kapható cserepes szubsztrátumok életképes magtartalmát: (i) Milyen gazdagságban és sűrűségben tartalmaznak ezek a „virágföldek” életképes magvakat? (ii) Befolyásolja-e a szubsztrátok összetétele az életképes magtartalmukat? és (iii) Vannak-e közös jellemzői az így terjesztett fajoknak? Összesen 66 taxon 438 magoncát mutattunk ki, és azt találtuk, hogy 1 liter cserepes szubsztrát átlagosan 6,24 faj 13,27 magját tartalmazza, így egy átlagos 20 literes zsák „virágföld” 265 életképes magot tartalmaz. A szubsztrátumok magtartalmában nagyfokú eltérés mutatkozott: a szarvasmarha trágyát tartalmazó szubsztrátokban lényegesen több faj és mag volt, mint a trágyát nem tartalmazó szubsztrátokban. Az általunk vizsgált jelenség tehát a legelő állatállományok által végzett endozoochória és a véletlenszerű, ember által közvetített terjedés közötti kölcsönhatásként értelmezhető, ami azt jelenti, hogy a legelő állatok táplálkozási preferenciája befolyásolja egy növényfaj ilyen módon történő terjedési képességét. Eredményeink szerint a cserepes szubsztrátokkal számos növényfaj nagy mennyiségű magját lehet nagy távolságokra terjeszteni. Arra a következtetésre jutottunk, hogy ez a az ember által közvetített hosszú távú terjedés komplex hatással lehet a növénypopulációkra és -közösségekre; mivel azonban ez a terjedési útvonalak alig ismertek következményei még ismeretlenek, és a kérdés további tanulmányozása nagyon fontos.

Abstract

Although long-distance dispersal (LDD) events are rare and stochastic, they are disproportionately important and drive several large-scale ecological processes; yet, we have a very limited understanding of their frequency, extent and consequences. Humanity intentionally spreads several species, which is associated with the accidental dispersal of other plant species. Although the global trade of potted plants and horticultural substrates may disperse large quantities of propagules, it has hardly been studied from an ecological point of view. We assessed the viable seed content of different types of commercial potting substrates to answer the following questions: (i) In what richness and density do substrates contain viable seeds? (ii) Does the composition of substrates influence their viable seed content? and (iii) Are there common characteristics of the species dispersed this way? We detected 438 seedlings of 66 taxa and found that 1 l of potting substrate contains an average of 13.27 seeds of 6.24 species, so an average 20-liter bag of substrate contains 265 viable seeds. There was a high variability in the seed content of the substrates, as substrates containing manure contained a substantially higher number of species and seeds than substrates without manure. Thus, this pathway of LDD is an interplay between endozoochory by grazing livestock and accidental human-vectored dispersal, implying that the diet preference of grazing animals influences the ability of a plant species to be dispersed this way. According to our results, potting substrates can disperse large quantities of seeds of a wide range of plant species over large distances. We conclude that this kind of human-vectored LDD may have complex effects on plant populations and communities; however, as this dispersal pathway is largely understudied and has hardly been considered as a type of LDD, its consequences are still unknown and further studies of the issue are of great importance.

Hivatkozás / Citation

Sonkoly J., Takács A., Molnár V. A. & Török P. (2022): Trade of commercial potting substrates: A largely overlooked means of the long-distance dispersal of plants. – Science of the Total Environment https://doi.org/10.1016/j.scitotenv.2022.154093



2022. február 18., péntek

A magyar kikerics (Colchicum hungaricum) "születésnapja"

 A magyar kikericset Janka Viktor cs. és kir. magyar katonatiszt 1867. február 18-án találta meg a Villányi-hegységben, a Szársomlyón. Az addig a tudomány előtt ismeretlen fajt Janka írta le és nevezte el Colchicum hungaricum-nak. (Ezért neveztem önkényesen február 18-át a faj születésnapjának.) A Szársomlyó azóta is az egyetlen ismert hazai természetes lelőhelye, ahol az enyhe téli napokon nyílik (decembertől februárig). Ez a faj díszítette az 1992-ben kibocsátott, Kósa István és Bartos István által tervezett 2 forintos pénzérmét, amit 2008-ban vontak ki a forgalomból. Kár, hogy kivonták és nem csak az infláció miatt...

A termőhely

Decembertől februárig virágzik

Felfedezője: Janka Viktor

Volt egyszer egy kétforintos...


2022. február 12., szombat

Darwin Day - Charles R. Darwin születésnapja

1809 február 12-én született született Charles Robert Darwin, a legszélesebb körben ismert valaha élt biológus. Mondhatjuk, hogy „egyidős a biológiával”, mert ugyanabban az évben látta meg a napvilágot, mint amikor az evolúciós elmélet egyik „előfutára” Jean-Baptist Lamarck először használta a biológia kifejezést. Darwin legnagyobb hatású műve, „A fajok eredete” a tudomány határain messze túllépve ismertté tette a nevét, mint úttörő evolúcióbiológusét. Darwin neve a köztudatban leginkább állatokkal kapcsolódik össze (például a Darwin-pintyekkel), de méltatták már utazóként, geográfusként, geológusként is. Ám munkásságának növénytani vonatkozásait viszonylag kevesen ismerik, pedig azok önmagukban is nagyon jelentősek. Nagyon valószínű, hogy a botanika terén szerzett érdemei csupán az életmű többi részének a társadalomra gyakorolt roppant nagy jelentősége miatt szorultak háttérbe. 
 

Darwinnak a természet iránti érdeklődése nagyon hamar megmutatkozott: kora gyermekkorától rengeteg időt töltött a természetben való kóborlással, rovarok és kövek gyűjtögetésével, horgászással. Nagyon szerette a kutyákat, a növényeket és a vadászatot. A görög- és latin nyelv oktatását előtérbe helyező iskolában viszont egyáltalán nem jeleskedett, emiatt családja nem jósolt neki nagy jövőt. Darwin maga felnőtt korában úgy vélekedett: „Azt hiszem, hogy sok tekintetben haszontalan kölyök voltam.” Pedig tulajdonképpen arról van szó, hogy már ekkor megmutatkoztak az olyan, a későbbi életében igen fontosnak bizonyult tulajdonságai, mint az élőlények iránti szinte rajongásnak nevezhető érdeklődés, a gyűjtőszenvedély, a megfigyelésre való hajlam valamint a bátorság, amely ahhoz szükséges, hogy szabadon gondolkodhasson és szembehelyezkedhessen egyes konvenciókkal.
 
Darwin már gyermekkorában megmutatkozó növények iránti vonzalmáról beszédesen tanúskodik Ellen Sharples 1816-ban készült festménye, amely őt 6 évesen, Catherine nevű húgával együtt ábrázolja: az ifjú Charles kezében egy cserepet tart, benne három apró termetű, virágzó Aloë-növénnyel.

 http://library.sc.edu/spcoll/nathist/darwin/erasmusgarden.jpg

Volt honnan örökölnie a növények iránti érdeklődését: apai nagyapja, Erasmus Darwin (1731–1802), aki orvos, természettudós, filozófus és költő is volt egy személyben szenvedélyesen szerette a növényeket. Könyvet is írt A Botanic Garden (Egy botanikuskert) címmel, amelynek második része a The Loves of the Plants (A növények szeretete) címet viselte. Őszinte híve volt Carl Linnének, aki egy évszázaddal korábban éppolyan rovarokat-köveket-növényeket gyűjtő „haszontalan és csavargó” gyerek volt, mint Charles Darwin. Apja, Shrewsbury köztiszteletben álló orvosa szintén kedvelte a növényeket, hatalmas kertjében rengeteg időt töltött Darwin gyermekkorában. Egyik anyai nagybátyja (a Wedgwood-családból) pedig alapító tagja volt a neves Királyi Kertészeti Társaságnak (Royal Horticultural Society).
Edinburgh egyetemén az elsősorban édesapja hatására elkezdett orvosi tanulmányait – az akkoriban még érzéstelenítés nélkül végzett műtétek miatt – félbehagyta és 1827-ben Cambridge-ben kezdett teológiai tanulmányokba. Már a következő évben eldöntötte, hogy nem lép be az egyházba, de három éven át látogatta John Stevens Henslow, a jeles botanikus-tiszteletes növénytani óráit, akitől nagyon alapos botanikai alapképzést kapott. Adam Sedgwick geológus mellett Henslow volt a cambridge-i tanulmányai alatt Darwinra a legnagyobb hatással: felhívta a figyelmét a növényföldrajz megalapítójának tekintett Alexander von Humboldt műveire, meghívta a házába és rendszeresen magával vitte gyűjtőútjaira is. (Darwin hálás tanítványként halála után azt írta róla, hogy „nem járt nála jobb ember a földön.”) Henslow ajánlotta Darwint, mint fiatal természettudóst a páratlan jelentőségű, öt évig tartó világ körüli hajóútra, amelyre a Beagle nevű hajó fedélzetén indult 1831-ben. Az öt éves útról egész életét és a tudomány későbbi alakulását meghatározó megfigyelésekkel és értékes gyűjteménnyel tért haza. 1839-ben megnősült és kiadta az utazásáról írt könyvét, amelyből képet kaphatunk Darwinról, mint flórakutatóról is. Szorgalmas és eredményes gyűjtőmunkáját és szerénységét egyaránt tükrözik a Galápagos-szigeteken írt sorai „Noha szorgalmasan igyekeztem annyi növényt gyűjteni, amennyit csak lehet, csak nagyon kevésre tettem szert ....” Majd néhány oldallal később: „A szigetcsoport növényvilága legalább annyira érdekes, mint az állatvilága. … A virágos növények közül jelenlegi ismereteink szerint 185 faj ismert és 40 virágtalan faj, összesen tehát 225 faj. Olyan szerencsés voltam, hogy közülük 193-at hozhattam haza. A virágos növények közül 100 faj új és valószínűleg csak e szigetcsoporton fordul elő.
 
Darwin 41 éves korában

Darwin tehát a számára korábban teljesen ismeretlen területen viszonylag rövid tartózkodás alatt  – az igen részletes madártani, herpetológiai és geológiai megfigyelések és a szegényes eredménnyel járó rovartani gyűjtés mellett – megalapozta a szigetcsoport flórájának ismeretét. Saját – kétségkívül őszintén szerény – véleményével szemben az akkoriban ismert növényfajok döntő többségének megtalálását és mintegy 100 új, endemikus faj első példányainak begyűjtését nem lehet kizárólag a szerencsével magyarázni... Vérbeli gyűjtő és elsőrangú megfigyelő volt, aki a rendszerezéshez és a leíró taxonómiához viszont nem vonzódott. Préselt növényeit átadta Henslow-nak, Hooker-nek, a virágtalanokat pedig J. M. Berkeley tiszteletesnek, hogy azokat azonosítsák, az újnak bizonyult taxonokat leírják és az eredményeket nyomtatásban megjelentessék.
A Beagle útjáról írott műve több kiadást ért meg és a sikerének következtében 1842-től családjával együtt anyagi biztonságban élhetett down-i házukban, London közelében. Darwin ettől kezdve egész életében nyugodtan végezhette aprólékos és időigényes kísérleteit és megfigyeléseit a legkülönbözőbb témákban a kacslábú rákoktól a földigilisztákig, és dolgozhatott könyvein. Hatalmas kertjében nagy sétákat tett és üvegházaiban kedvére „pepecselhetett” kedvenc orchideáival és rovaremésztő növényeivel. 1861-től már szinte csak növénytani megfigyeléseket végzett.


A Down House, Darwin népes családjának békés lakhelye, valamint évtizedeken keresztül végzett megfigyeléseinek színhelye
 
Részlet Darwin üvegházából: az előtérben rovaremésztő növények, a háttérben, a kertben másik fontos vizsgálati objektuma: az önmegporzást egyenlőtlen porzóhosszúsággal elkerülő réti füzény lila virágzatai díszlenek
 
A rejtélyes és különlegesen hosszú sarkantyúval rendelkező madagaszkári orchidea, az Angraecum sesquipedale és annak Darwin által megjósult megporzója

A növények közül az orchideák voltak Darwin kedvencei. És – jellemző módon – nem elsősorban virágaik sokak által megcsodált különleges szépsége miatt, hanem sokkal inkább azért, mert e rovarmegporzásra specializálódott család fajai esetében egy sor nagyon különleges alkalmazkodást találunk, amelyek a rovarok csalogatására, a virágporcsomag a rovar különböző testrészeire rögzítésére szolgálnak. 1862-ben jelent meg a könyve az orchideák megporzásáról (On the Various Contrivances by which British and Foreign Orchids are Fertilised by Insects címen, azaz magyarul: „Azokról a fortélyos szerkezetekről, amelyeknek segítségével a brit és a külföldi orchideák a rovarok révén megtermékenyülnek”). A műben aprólékos és időigényes vizsgálatai segítségével számos orchidea megporzásbiológiáját tisztázta. A könyv Darwinra talán legjellemzőbb momentuma viszont egy részletes vizsgálatokon alapuló feltételezés, amely jól példázza gondolkodás- és közelítésmódját. Darwin a híres orchideagyűjtőtől, Bateman ezredestől kapott a  Madagaszkáron honos fánlakó Angraecum sesquipedale nevű orchideából legalább egy példányt. E faj fehér virágainak feltűnően hosszú, mintegy 25–30 cm-es sarkantyúja van, amelynek csak legvégében található nektár. Akkoriban a faj megporzója még nem volt ismert, de Darwin többek között a következőket írta: „Madagaszkáron kell lennie olyan lepkének, amelyek szájszerve kinyújtva 10–11 hüvelyk hosszúságot is el kell érnie!” Darwin nem tudta pontosan, hogy milyen rokonsági körből kerül ki a megporzó, de valószínűsítette, hogy szenderek (Sphingidae) közül. Jóslata teljes mértékben beigazolódott: a növény megporzója valóban egy éjszakai életmódú szender, amelynek mintegy 4–5 centiméteres testhosszához képest óriási a kinyújtott állapotban kb. 20-30 centiméteres pödörnyelve. Ezt a szenderfajt Walker 1856-ban írta le Macrosila morgani néven, de csak 1903-ban ismerte fel Rothschild és Jordan hogy ehhez a fajhoz tartozik a Darwin által megjósolt rejtélyes megporzó. Az állatot átsorolták a Xanthopan génuszba és a madagaszkári alakot új alfajként írták le Xanthopan morgani praedicta néven. Az alfaji jelző „megjövendölt”-et jelent és Darwin előrelátására utal. Bár az alfaj rendszertani különállása később nem igazolódott, mindez semmit nem von le Darwin érdemeiből.
 
A méhbangó önmegporzási mechanizmusa Darwin könyvéből és fényképeken. E fajról már korábban tudták, hogy virágai önmegporzók és azt feltételezték, hogy ez a nemzetség minden tagjára igaz. Darwin pontosan leírta a jelenség mechanizmusát és tisztázta, hogy a rokon fajok nem önmegporzók.



Darwin számos olyan megfigyelést tett, amelyre ő maga nem talált magyarázatot. Ilyen például, hogy a nőszőfűnek (Epipactis) nevezett, Európában is előforduló orchideák fajainak virágait társas darazsak látogatják és porozzák meg és más, potenciális megporzó rovarok szinte ügyet sem vetnek rájuk. Egy németországi kutatócsoportnak (Brodman et al. 2008) analitikai-kémiai és etológiai kísérletekkel csak most sikerült a másfél évszázada ismert jelenségre megtalálnia a magyarázatot. Ezek az orchideák virágzáskor olyan illékony anyagokat bocsátanak ki magukból, amelyeket a hernyók által megtámadott, sérült növények. Ezek a szaganyagok vonzzák a ragadozó – és hernyókat rendszeresen zsákmányoló – darazsakat, de nem hatnak például a méhekre, poszméhekre és kétszárnyúakra. A nőszőfüvön az odacsábított darazsak hiába kutatnak hernyók után, de rábukkannak a virágok által termelt nektárra, amelyet szintén nem vetnek meg. A felfedezés nyomán a kutatók már dolgoznak egy új típusú darázs-csapdán is.

Annak ellenére, hogy előtte is számos igen sokoldalú természetkutató figyelme terjedt ki több élőlénycsoportra egyidejűleg, de ők – talán rendszerező elvektől vezetve – külön-külön szemlélték a különböző élőlénycsoportok tagjait. Míg Linné, valamint kortársai és követői elsősorban a „Mi ez?”, „Hol él?”, „Hova tartozik?” és „Mire használható?” típusú kérdésekre keresték a választ, addig Darwint sokkal inkább a „Miért” és „Hogyan? típusú kérdések foglalkoztatták. A különböző fajok alaktani- és anatómiai sajátosságait nem csupán jellegzetességnek vagy határozóbélyegnek tekintette, hanem a környezethez (benne más élőlényekhez) történő alkalmazkodás legszembetűnőbb megjelenési formáinak. Ennek érzékletes megfogalmazása olvasható a legismertebb művében, A fajok eredete című könyvben:
„Mindenki elismeri, hogy például az orchideák virágai különös képződmények sokaságát mutatják fel, amelyeket még pár éve is külön funkció nélküli morfológiai különbségeknek tartottak volna. Ma azonban tudjuk, hogy a lehető legnagyobb jelentőséggel rendelkeznek azzal kapcsolatban, hogy az illető fajokat a rovarok megtermékenyítsék, és ezért valószínűleg természetes kiválasztással keletkeztek. Nemrég senki sem hitte volna azt sem, hogy a két- és háromalakú fajoknál a porzók és a termők különböző hossza és elrendezése valamilyen haszonnal járhat, de ma már tudjuk, hogy ez is így van.”
  

A füzény (Lythrum) virágainak eltérő porzóhosszúsága.  A Darwin művéből származó grafikán oldalnézetben (a szirmoktól megfosztva), a színes fényképen pedig felülnézetben látszik egy-egy hosszú bibeszállal (a), közepes méretű bibeszállal (b) és rövid bibeszállal (c) rendelkező virág

Utóbbi témáról egy külön könyvet is írt The Different Forms of Flowers on Plants of the Same Species (Egyazon növényfaj virágainak különböző formáiról) címen, amely 1877-ben jelent meg. Az eltérő porzóhosszúság (heterostylia) néven ismertté vált jelenség több különböző növénycsoportban, a genetikai szempontból az utódokra nézve hátrányos önmegporzás elkerülése érdekében alakult ki, amelyet elsőként Darwin figyelt meg és ismertetett részletesen. Leírta, hogy a füzények (Lythrum) körében három különböző hosszúságú porzó és termő fordul elő, de egy egyeden mindig csak az adott termő hosszúságától különböző két porzó. Ezáltal a virágot látogató rovaroknak három különböző testtájára tapadhat a pollen, de a virág csak más példányról származó pollennel porzódhat meg. Ezáltal biztosítja a növény a genetikai szempontból előnyös idegenmegporzást. Hasonló mechanizmust figyelt meg a kankalinok körében is (Primula), de ott két különböző hosszúságú porzó és termő van. Egy kankalinvirág lehet rövid bibeszálú és ezesetben a porzók a pártacső felső részén erednek vagy hosszú bibeszálú és ekkor a porzók a pártacső alsó részén találhatók. Szintén említésre méltó az 1876-ban megjelent kötete a keresztező és önmegporzás hatásáról (The Effect of Cross and Self-Fertilisation in the Vegetable Kingdom) is.
Az orchideák mellett Darwint a növényvilág tagjai közül kétségkívül azok a fajok nyűgözték le leginkább, amelyek állatokat (főként ízeltlábúakat) képesek csapdába ejteni, megemészteni és hasznosítani testük anyagainak egy részét. A rovaremésztő növényekről írt könyve (Insectivorous Plants) 1875-ben jelent meg, amelyet a kúszónövények mozgásairól és életmódjáról írt The Movements and Habits of Climbing Plants című, 1877-ben írt műve követett.
 
Darwin egyik kedvence, a Vénusz légycsapója (Dionaea muscipula). Ezt a rovaremésztő növényt – sok más „húsevő” fajjal együtt – behatóan tanulmányozta. Csapdájának ereje és gyorsasága miatt azt írta róla: „egyike a legcsodálatosabbaknak a világon
 
 Darwin részletesen ismertette a kereklevelű harmatfű nevű rovaremésztő növény leveleinek működését is

A növények mozgásjelenségei igencsak foglalkoztatták, erre a témakör valószínűleg kedvencei: az orchideák, a „húsevő” és a kúszó növények kapcsán figyelt fel. A növények mozgásképessége című könyve 1880-ban jelent meg és ebben számolt be egy a növényélettan terén roppant jelentős felfedezéséről. Francis fiával közösen a kanáriköles (Phalaris canariensis) csíranövényeinek pozitív geotropizmusát (a fény felé irányuló helyzetváltoztató mozgását) tanulmányozták. Megfigyelték, hogy a koleoptil (rügyhüvely a hajtáscsúcson) egyoldali megvilágítás hatására a fény felé görbül, de ha a koleoptil csúcsát letakarták a görbülés elmarad. A csíranövény alsó részeinek eltakarása viszont nem befolyásolja a fény felé görbülést. E megfigyelésekből arra lehet következtetni, hogy az árnyékos oldal intenzívebb megnyúlása valamely anyagnak a csúcsból lefelé történő aszimmetrikus szállításával magyarázható. Későbbi kutatások – köztük a magyar Paál Árpád kísérletei – tisztázták, hogy a fény felé görbülést a hajtáscsúcsban termelődő növényi növekedési hormon egyenlőtlen eloszlása okozza. Ez a később auxinnak elnevezett anyag serkenti a sejtek megnyúlását. Egyenlőtlen eloszlását – és emiatt a fény felé görbülést – az okozza, hogy a fénynek kitett oldalon az auxint bontani képes enzimek aktivitása megnövekszik, ezért az árnyékos oldalon nagyobb lesz az auxin koncentrációja és ennek az oldalnak intenzívebben nyúlnak meg a sejtjei. Az auxin az első megismert növényi hormon, amelynek felfedezését  jelentős mértékben segítették Darwin kísérletei.

 
Darwin magyarázattal szolgált a legkülönbözőbb kúszónövények kialakulására. Eszerint őseik valamely mozgási képesség eleinte haszontalan melléktermékével: enyhe, szabálytalan csavarodó mozgásokkal rendelkeztek, amelyeket – bizonyos élőhelyekhez való alkalmazkodás során – a természetes szelekció felerősített és kúszó mozgássá alakított.

Darwin nem tartotta saját magát botanikusnak, növénytani vizsgálódásait pihentető kedvtelésnek tekintette.  Hogy erről így vélekedett annak szerénységén kívül talán az lehet az oka, hogy a 19. század második felében a klasszikus botanikával foglalkozó kutatók egészen másként közelítettek a növényekhez, mint ő. Azt a tényt, hogy a növénytanban elért eredményei milyen jelentősek, mutatja például, hogy 1878-ban a párizsi Tudományos Akadémia kifejezetten botanikai tárgyú munkái elismeréseként választotta tagjává. Darwint azonban aligha sajátíthatja ki bármely szűkebb tudományterület magának, és természetesen a növénytan sem. Legjelentősebb eredményeit éppen annak köszönheti, hogy megfigyeléseit számos különböző tudományág eredményeit együttesen ismerve és alkalmazva értékelte, úgy, hogy túl tudott lépni egyes diszciplínák merev gondolkodási béklyóin.
Darwin komplex természetszemléletében a növények ugyanolyan alapvetően fontos – de nem kizárólagos – szerepet kaptak, mint a természetes életközösségekben, ahol élnek.