Botanikai időutazás: másfél évszázados magokból új növény született

2026. 07. 13-án megjelent cikkünkben megerősítettük, hogy az egyéves, ritka és veszélyeztetett tekert csüdfű (Astragalus contortuplicatus) magjai rendkívüli ideig képesek megőrizni csírázóképességüket. Leglátványosabb eredményünk az volt, hogy egy 1883-ban gyűjtött herbáriumi példányból származó magok 2026-ban, mintegy 142,5 év száraz tárolás után is kicsíráztak. A legidősebb tételben a magok 20%-a indult fejlődésnek, a csíranövényeket pedig egészséges, virágzó és termést érlelő növényekké neveltük. Ezzel közvetlenül bizonyítottuk, hogy e faj magjai megfelelően száraz körülmények között jóval egy évszázadot meghaladó ideig is megőrizhetik csírázóképességüket (1. ábra). 

1. ábra. (A) Az Astragalus contortuplicatus Borbás Vince által 1883-ban gyűjtött herbáriumi példánya; (B) az ebből származó, 2026-ban, mintegy 142,5 év száraz tárolás után csírázó magok; (C) fiatal csíranövény; (D) a kicsírázott magokból felnevelt, fejlett növény.

A tekert csüdfű Eurázsia időszakosan elöntött élőhelyeinek különleges növénye. Állományai térben és időben kiszámíthatatlanul jelennek meg: egyes években tömeges lehet, máskor hosszabb ideig alig vagy egyáltalán nem észlelhető. Mivel egyéves fajról van szó, az egyedek nem élhetnek túl több kedvezőtlen évet. Ezért abból indultunk ki, hogy a populáció fennmaradásának kulcsa feltehetően a talajban nyugvó, tartós magbank. A hosszú életű, nyugalmi állapotban maradó magok „időbeli biztosításként” működhetnek: átvészelhetik azokat az éveket, amikor az áradás, a vízellátottság, a hőmérséklet vagy más környezeti feltételek nem teszik lehetővé a sikeres csírázást és szaporodást.

A pillangósvirágúak családjában gyakori a fizikai magnyugalom. Ilyenkor a kemény, vízhatlan maghéj megakadályozza a vízfelvételt, ezért a mag akkor sem csírázik, ha egyébként megfelelő környezetbe kerül. Ez a tulajdonság jelentősen késleltetheti a csírázást, és hozzájárulhat a magvak hosszú távú fennmaradásához. Kísérleteinkben ezért mechanikusan megkarcoltuk a maghéjat, vagyis finom csiszolópapírral megsértettük. A kezelés után valamennyi mag képes volt vizet felvenni, így a későbbi csírázást vagy annak elmaradását már nem magyarázhattuk egyszerűen a vízhatlan maghéjjal.

Ugyanazokat a történeti herbáriumi tételeket vizsgáltuk újra, amelyek egy részét 2014-ben már teszteltük. A mostani kísérlettel 11,5-12 év további száraz tárolás hatását mértük fel. A magokat a Debreceni Egyetem herbáriumában, papírtasakokban tartottuk. A 2026-os vizsgálatokban példányonként általában 5-25 mag állt rendelkezésünkre, ami a nagyon régi, pótolhatatlan anyagok esetében érthetően korlátozta a mintanagyságot. A korábbi vizsgálattal azonos csíráztatási eljárást alkalmaztunk, hogy eredményeink összehasonlíthatók legyenek.

A megkarcolt magokat 24 órán át vízfelvételre hagytuk, majd 1%-os agarózgélre, Petri-csészékbe helyeztük. A csíráztatást szobahőmérsékleten, 22 ± 2 °C-on, napi 14 óra megvilágítás és 10 óra sötétség mellett végeztük. A magot akkor tekintettük kicsírázottnak, amikor a gyököcske láthatóan előtört. A megfigyelést 30 napig folytattuk. Fontos módszertani korlát, hogy a ki nem csírázott magokon nem végeztünk külön életképességi tesztet. Ezért szigorúan csírázóképességről beszélünk: a csírázás elmaradása nem bizonyítja feltétlenül, hogy a mag elpusztult, csak azt, hogy az általunk biztosított kísérleti körülmények között nem indult fejlődésnek.

A hét, mindkét időpontban megvizsgált herbáriumi tételnél meglepően következetes minőségi mintázatot találtunk. Mindazok a minták, amelyek 2014-ben csíráztak, 2026-ban is adtak legalább egy csíranövényt. Az egyetlen, 1908-ból származó tétel, amely korábban sem csírázott, most is negatív maradt. Ugyanakkor az egyes minták csírázási arányában nagy különbségeket mértünk. Az 1883-as tétel 2014-ben 24,2%-os, 2026-ban 20%-os csírázást mutatott. Az 1918-as anyagnál 41,1%-ról 24%-ra, az 1927-esnél 29,1%-ról 4%-ra csökkent az arány. Más tételeknél látszólagos növekedést észleltünk, például az 1943-as mintánál 8%-ról 20%-ra, de ezekben az esetekben a kevés vizsgált mag miatt a véletlen mintavételi ingadozás jelentős lehet.

Páros statisztikai elemzésünkkel azt mutattuk ki, hogy a teljes mintasorban 2014 és 2026 között szignifikánsan romlott a csírázás esélye. A 2026-os csírázási esély a 2014-esnek körülbelül 44%-a volt, ami mintegy 55,7%-os csökkenésnek felel meg. Ez nem azt jelenti, hogy minden egyes tételben ugyanekkora visszaesést tapasztaltunk, hanem azt, hogy a minták együttesen egyértelmű öregedési tendenciát mutattak. A több mint egy évtizedes további tárolás tehát érzékelhetően csökkentette a csírázóképességet, miközben a legidősebb magok egy része továbbra is működőképes maradt.

A teljes, 2014-es és 2026-os adatokat egyesítő elemzésünkben a mag kora szintén egyértelmű negatív hatást mutatott. Azt találtuk, hogy minden további tárolási év átlagosan csökkenti a csírázás valószínűségét, de a kapcsolat nem egyszerű, egyenes vonalú. A hasonló korú herbáriumi tételek között is nagy különbségeket figyeltünk meg, és a legjobb statisztikai leírást egy rugalmas, nemlineáris modell adta (2. ábra). Eredményeink szerint a csírázóképesség elvesztése nem állandó ütemben zajlik: lehetnek gyorsabb és lassabb szakaszai, miközben a minták saját története, eredeti minősége, nyugalmi állapota és tárolási körülményei is erősen befolyásolják a kimenetelt.

2. ábra. Az Astragalus contortuplicatus magjainak életkora és csírázási aránya közötti kapcsolat. A pontok az egyes herbáriumi tételek megfigyelt csírázási arányát mutatják; méretük a vizsgált magok számával arányos. A görbék a nemlineáris binomiális modell becslései, az árnyékolt sávok a 95%-os konfidenciaintervallumokat jelzik. A 2014-es és 2026-os vizsgálatok külön görbén szerepelnek.

Ezzel az eredménnyel korrigáltuk korábbi, 2015-ös tanulmányunk egyik értelmezését. Akkor lineáris regresszió alapján 309 éves elméleti maximális élettartamot becsültünk. Az új, kibővített és ismételt méréseket is tartalmazó adatsor alapján azonban úgy látjuk, hogy ilyen messzire nem indokolt egyenes vonal mentén előre jelezni. A 309 éves értéket ezért nem tekintjük valós biológiai határnak. Tudományosan védhető megállapításunk az, hogy a faj magvainak csírázása száraz herbáriumi tárolás után bizonyítottan meghaladja a 140 évet, miközben a csírázás valószínűsége az életkor növekedésével csökken, és ezt a csökkenést nemlineáris folyamatként kell leírnunk.

A minták közötti szabálytalanságokat több lehetséges okkal magyarázzuk. A nagyon régi tételekből kevés mag maradt, ezért néhány darab csírázása vagy elmaradása arányaiban nagy változást okozhat. Emellett a herbáriumi lapok gyűjtéskori érettsége, a magok kezdeti minősége, a korábbi hőmérsékleti és páratartalmi viszonyok, valamint a fizikai nyugalom egyedi különbségei sem voltak teljesen azonosak. Ezért óvatosságra intünk: az egyes mintákban tapasztalt növekedés nem feltétlenül valódi „javulás”, a csökkenés pedig nem minden esetben kizárólag a magok pusztulását tükrözi. Legerősebb következtetésünk az összes adatból kirajzolódó általános irány: az idő előrehaladtával csökken a csírázás, de kivételesen hosszú ideig fennmaradhat.

Ökológiai szempontból eredményeink erősen támogatják azt a feltételezést, hogy a tekert csüdfű képes lehet tartós magbank kialakítására. Vizsgálatunk ugyanakkor nem természetes talajmintákból, hanem herbáriumban, szárazon őrzött magokból indult, ezért nem bizonyítjuk közvetlenül, hogy a természetes populációk talajában is 140 évnél tovább élnek a magok. A herbáriumi környezet több szempontból eltér a talajtól, ahol nedvesség, mikroorganizmusok, hőingadozás és mechanikai hatások érik a magokat. Kísérletünkkel ezért közvetett, de nagyon erős élettani bizonyítékot szolgáltatunk arra, hogy a faj rendelkezik a szélsőséges maghosszúéletűség képességével.

A természetvédelem számára munkánk egyik legfontosabb üzenete, hogy a herbáriumok nem csupán szárított növényeket őrző történeti gyűjtemények. Eredményeink alapján bizonyos esetekben még a több mint száz éve gyűjtött példányok magjai is felhasználhatók csíráztatási, genetikai és helyreállítási programokban. Ritka, kritikusan veszélyeztetett vagy akár egy-egy területről már eltűnt fajoknál a herbáriumi maganyag végső tartalékot jelenthet. Ezt azonban pótolhatatlan erőforrásnak tekintjük, ezért csak gondosan megtervezett, kis anyagigényű, dokumentált kísérletekben javasoljuk felhasználni, a megmaradó magokat pedig célszerű további vizsgálatok céljára megőrizni.

Vizsgálatunk a hosszú távú ex situ megőrzés szempontjából is tanulságos. A magokat nem ellenőrzött, modern génbanki hőmérsékleten és páratartalmon, hanem hagyományos herbáriumi körülmények között őriztük. Még így is rendkívüli tartósságot tapasztaltunk, ami arra utal, hogy a kemény maghéjú pillangósvirágúak egy része különösen ellenálló lehet. Ugyanakkor a kimutatott fokozatos romlás alapján arra is következtetünk, hogy a száraz tárolás önmagában nem állítja meg az öregedést. A hosszú távú megőrzés sikerét a tárolási körülmények szabályozásával, rendszeres állapotfelméréssel és szakszerű magkezeléssel tovább növelhetjük.

Összességében tanulmányunkban egyszerre mutatunk be egy látványos biológiai rekordot és egy józan módszertani korrekciót. A rekord az, hogy az 1883-ban gyűjtött tekert csüdfű magjai több mint 142 év elteltével is csíráztak, majd teljes életciklusukat végigvivő növényekké fejlődtek. A módszertani korrekcióval pedig azt hangsúlyozzuk, hogy a magok élettartamát nem jellemezhetjük megbízhatóan egyetlen lineáris képlettel és egy távoli „maximális korral”. A csírázóképesség csökkenését összetett, nemlineáris és mintánként változó folyamatnak találtuk. Biztos következtetésünk mégis rendkívüli: e veszélyeztetett egyéves növény magjai az ismert herbáriumi vizsgálatok között is kiemelkedő hosszúéletűséget mutatnak, ami segítheti a faj túlélését kiszámíthatatlan élőhelyein, és új értelmet adhat a történeti növénygyűjtemények természetvédelmi szerepének.

Hivatkozás

Molnár V. A., Bak H., Nagy T., Kis Sz., Fekete R. & Takács A. (2026): Remarkable Longevity of Herbarium-Derived Seeds of the Rare and Threatened Annual Legume Astragalus contortuplicatus L.: Germination After More Than 142 Years of Dry Storage. – Plants 15(14): 2156; https://doi.org/10.3390/plants15142156

Nagy magyar botanikusok 30.

  

Felföldy Lajos (1920–2016) botanikus, hidrobiológus és algológus a vízi növényzet és a vizek élővilágának jelentős kutatója volt. Munkássága legnagyobbrészt tavakhoz, folyókhoz, nádasokhoz, hínárnövényzethez és mikroszkopikus algákhoz kapcsolódott. A vízi növények nemcsak szépek vagy különlegesek, hanem sokat elárulnak a vizek állapotáról, tisztaságáról és ökológiai működéséről. Felföldy kutatásai segítették a hazai hidrobotanika, vízminőség-vizsgálat és vízi ökológiai szemlélet fejlődését. Szenvedélyes florista volt, a növénygyűjtést és a herbáriumi revíziót nyugdíjba vonulása után is évtizedeken át folytatta.

 

További olvasnivaló.

 

Nagy magyar botanikusok 29.

 

Priszter Szaniszló (1917–2011) botanikus, taxonómus és növénynevekkel foglalkozó kutató a magyar növénytani nevezéktan egyik fontos alakja volt. Munkái a vadon élő, termesztett és behurcolt növények pontos megnevezéséhez, rendszerezéséhez és közérthető használatához kapcsolódtak. Különösen sokat tett azért, hogy a magyar növénynevek, a tudományos latin nevek és a kertészeti vagy mezőgazdasági használat között világos kapcsolat legyen. Foglalkozott gyomflórával, kultúrnövényekkel és idegenhonos fajokkal is. Jelentősége abban áll, hogy a növények elnevezésének látszólag száraz területét a pontos tudományos kommunikáció és a gyakorlati növényismeret alapjává tette.

 

További olvasnivaló.

 

Nagy magyar botanikusok 28.

Gunda Béla, mint etnobotanikus

Gunda Béla (1911–1994) magyar etnográfus, akadémikus érdeklődése nem elsősorban etnobotanikai volt, de munkássága nagyon figyelemreméltó ezen a területen is. Azt (is) vizsgálta, hogy a növények miként épülnek be a paraszti gazdálkodásba, táplálkozásba, állattartásba, gyógyításba, hiedelemvilágba és technikába. Konkrét témái közé tartozott a vadon termő tápláléknövények gyűjtése és fogyasztása, különösen az ínségtáplálkozás és az alkalmi erdei-mezei csemegék köre; a későbbi összefoglalók Gunda munkáit a Kárpát-medencei vadnövényhasználat fontos néprajzi forrásai között tartják számon. Foglalkozott a vad növények kertbe vonásával, vagyis azzal az átmeneti zónával, ahol a gyűjtögetés, a ház körüli tartás és a termesztés kezdetei összekapcsolódnak; ide illenek a kertekben tartott, eredetileg vadon élő gyógy- vagy mágikus növények, például a hunyorfélék használatáról szóló adatok is. Külön témaként vizsgálta a mérgező vagy bódító hatású növényekkel történő halászatot, a halbódító, halétető, halmaszlag jellegű növényi anyagokat, illetve ezek balkáni, mediterrán és kelet-európai párhuzamait; ezzel a növényi mérgek népi technológiáját a gazdasági néprajz részévé tette. Fontosak voltak számára a tejoltó növények is: 1967-es „Tejoltó növények a Kárpátokban” című tanulmánya a növényi eredetű oltóanyagok pásztorkultúrában és tejfeldolgozásban betöltött szerepét tárgyalta. Érintette a népi gyógyászatot, az állatgyógyászati növényhasználatot, a tályoggyökér, hunyor, gyanta, tapló és más növényi vagy gombás anyagok praktikus és mágikus alkalmazását. Foglalkozott népi növénynevekkel is, de nem nyelvészeti öncélból: a neveket a használat, a hiedelem, a táji ismeret és a népi osztályozás nyomaiként kezelte. Összességében Gunda témái a vadnövény-gyűjtés, népi táplálkozás, halbódító és mérgező növények, tejoltók, gyógy- és állatgyógyászati növények, kertekbe vont vad fajok, növénynevek, növényi hiedelmek és a növénytermesztés kulturális kezdetei köré rendezhetők; munkásságának jelentősége abban áll, hogy ezeket nem elszigetelt adatként, hanem tájhasználati, történeti és kulturális rendszerként értelmezte.

Nagy magyar botanikusok 27.

 

Soó Rezső (1903–1980) botanikus, növényföldrajzos, rendszertanász és vegetációkutató a 20. századi magyar botanika egyik legnagyobb hatású alakja volt. Munkássága a magyar flóra, a növénytársulások és a növényföldrajzi összefüggések vizsgálatára épült. Nemcsak azt írta le, milyen fajok élnek egy területen, hanem azt is, hogyan alkotnak társulásokat, milyen környezeti feltételek között fordulnak elő, és hogyan rajzolják ki Magyarország növényzeti képét. Nagy összefoglaló művei hosszú időre meghatározták a hazai növényrendszertani, florisztikai és cönológiai gondolkodást. Tanítványok egész sorát (csak a legismertebbeket említve: Máthé Imre, Felföldy Lajos, Ubrizsy Gábor, Simon Tibor, Jakucs Pál, Juhász-Nagy Pál) nevelte, akik jelentősége napjainkig is kisugárzik.

 

További olvasnivaló.

 

Nagy magyar botanikusok 26.

Boros Ádám (1900–1973) botanikus, briológus, flórakutató és agrobotanikus a magyar mohakutatás és terepi növényismeret egyik kiemelkedő alakja volt. Különösen sokat foglalkozott mohákkal, de a virágos növények, a gyomok és a mezőgazdasági növényzet kutatásában is jelentős munkát végzett. Hatalmas terepi tapasztalata és naplói miatt munkái ma is értékes források a magyar flóra és táj változásainak megértéséhez. Nemcsak ritka növényeket keresett, hanem azt is figyelte, hogyan alakul át a növényzet a művelés, a legeltetés, a vízrendezés vagy más emberi hatások következtében. Jelentősége abban áll, hogy a mohák apró világát, a tájhasználatot és a gyakorlati növényismeretet egyaránt komolyan vette.

 További olvasnivaló.

 

A Kitaibelia című folyóirat közleményei

A Crataegus nigra elterjedési területe és állománya.

 

Összefoglalás

A bennszülött fekete galagonya (Crataegus nigra Waldst. et Kit.) elterjedésével kapcso­latban több téves, illetve bizonytalan lelőhely került a szakirodalomba. Ennek oka, hogy régebbi publi­kációkban előfordulásai keverednek a hasonló Crataegus pentagyna, illetve a jóval később leírt C. ×degenii adataival. Munkánk során áttekintettük a korábbi szakirodalmat, a fellelhető herbáriumi példányokat, elemeztük, értelmeztük az ezekben fellelhető adatokat, számos esetben próbáltuk megfejteni a szöveges megjegyzéseket, valamint terepi bejárások során térképeztük a faj recens előfordulásait és felmértük állományait. Tanulmányunkban a téves és bizonytalan adatok kiszűrésével felvázoljuk a faj jelenleg ismert elterjedési területét, mely a Duna árterének Budapest és a Vaskapu közötti szakaszára, valamint két nagyobb mellékfolyó, a Dráva és a Száva Dunához közeli részeire korlátozódik. Eredményeink alapján feltételezhető, hogy a fekete galagonya a Duna szabályozása előtt jóval gyakoribb lehetett, különösen a hazai szakaszon. Jelenleg Gemenctől északra, valamint a Tisza torkolatától délre ritka, a Száva mellől és Belgrád környékéről valószínűleg kipusztult. Jelentős állománya található ugyanakkor Gemenc, Kopácsi-rét/Apatin (Cr/Srb), valamint Kabol-Dunagárdony (Srb) térségében. Elterjedési területének északi részén erőteljes visszaszorulása figyelhető meg, melynek oka elsősorban termőhelyeinek szárazodása, a Crataegus monogyna fajjal történő hibridizálódása és az özönnövények terjedése. Természetvédelmi helyzete itt a kipusztulással veszélyeztetett (critically endangered) kategóriába sorolható, míg másutt többnyire veszélyeztetettnek (endangered) tekinthető.

 

A teljes cikk elérhető itt / The paper is freely available here.

https://ojs.lib.unideb.hu/kitaibelia/article/view/17386

 

The distribution and population size of Crataegus nigra

 

Abstract

Data on the distribution of the Pannonian endemic black hawthorn (Crataegus nigra Waldst. et Kit.) have been partly incorrect or uncertain. Older publications contain several confusions involving this species, the morphologically similar Crataegus pentagyna, and Crataegus ×degenii (C. nigra × C. monogyna). In this study, we review and evaluate records reported in the relevant literature as well as herbarium specimens. Current occurrences and population sizes were investigated through field surveys. We delineate the currently known distribution range of the species, which is restricted to the floodplain of the Danube between Budapest and the Iron Gate Gorge (Vaskapu), as well as to the vicinity of the mouths of the two major tributaries of the Danube, the Drava and the Sava. At present, the species is rare north of Gemenc and south of the mouth of the Tisza, and is probably extinct in the Belgrade region. Large populations occur in the Gemenc area (Hungary), the Kopački Rit–Apatin region (Croatia/Serbia), and the Kovilj–Gardinovci area (Serbia). The species is rapidly declining north of Gemenc owing to the desiccation of its habitats, hybridization with Crataegus monogyna, and the wide­spread invasion of alien plant species. Its conservation status in this region should be considered Criti­cally Endangered, whereas elsewhere it is more appropriately classified as Endangered.

Hivatkozás / Citation

Riezing N., Csáky P., Kun A., Mórocz A. & Perić R. (2026). A Crataegus nigra elterjedési területe és állománya. Kitaibelia 31(2): 129–144.

https://ojs.lib.unideb.hu/kitaibelia/article/view/17386