A fa, amelyből tavasszal inni lehetett

A nyírfa a magyar népi kultúrában

A nyírfa egyike legismertebb fáinknak, amelyet manapság legiknább parkokból és kertekből ismerünk. Régebben azonban kora tavasszal ittak a nedvéből, kérgét tűzgyújtáshoz és világításhoz használták, vesszőiből seprűt kötöttek, fájából szerszámokat faragtak, zöld ágait pedig ünnepi és bajelhárító szokásokban alkalmazták. A nyír egyetlen élőlényben kapcsolta össze az italt, a tüzet, a házi munkát, a gyógyítást és a szimbolikus gondolkodást.

A magyar néprajzi és ethnobotanikai adatok különösen gazdagok Erdélyből: Székelyföldről, Gyimesből, a Homoród mentéről és az Úz-völgyéből. A Papp Nóra és munkatársai által 2007 és 2012 között végzett kutatás hat faluban 123 adatközlő tudását rögzítette. Ez a kutatás azért is fontos, mert még élő emlékezetből írta le a nyírfacsapolást, a seprűkötést, a házi gyógyítást és a szokásokat, miközben már jól láthatóvá vált a tudás gyors visszaszorulása (Papp et al. 2014).

A bibircses nyír: fehér kéreg, rugalmas vessző

Bibircses nyír

A bibircses nyír (Betula pendula Roth) fiatal hajtásain apró gyantás bibircsek láthatók; magyar neve innen ered. Fénykedvelő pionír fafaj: bolygatott, nyílt területeken gyorsan megtelepszik. Papírszerűen leváló kérgének fehér színét nagy részben a betulin adja. A kéreg gyantás anyagai miatt nehezen nedvesedik át, és könnyen meggyullad - e két tulajdonság magyarázza számos régi használatát.

A nyír szó régi eleme a magyar növénynév-kincsnek. A nyírvíz gyűjtése egész Észak- és Kelet-Európában ismert volt; a magyar gyakorlatot ezért egyszerre kell saját táji hagyományként és egy nagyobb eurázsiai tudáskör részeként szemlélni. A hasonlóság önmagában nem bizonyítja, hogy minden részlet változatlanul a honfoglalás előtti időből maradt volna fenn, de a szokás nagy földrajzi kiterjedése és régi leírásai kétségtelenek (Gunda 1966, 1981; Svanberg et al. 2012). 

A molyhos vagy lápi nyír (Betula pubescens) meglehetősen hasonló megjelensű, de igen ritka veszélyeztetett fajunk

„Édes virics foly a fából”

A nyír legkülönösebb ajándéka tavasszal vált hozzáférhetővé. A lombfakadás előtti hetekben a gyökérnyomás nagy mennyiségű vizet és benne oldott ásványi anyagokat, valamint kevés cukrot hajt a törzsben felfelé. Ha ilyenkor a kérget és a szíjácsot megvágták vagy megfúrták, tiszta, enyhén édeskés folyadék csordult a sebből. Ezt nevezték nyírvíznek, nyírlének, viricsnek vagy nyiricsnek; egyes vidékeken boza, csiger, illetve román eredetű musztereáca néven is említették (Györffy 1937; Gunda 1981; Papp et al. 2014).

A csapolásnak több helyi módja volt. A törzsön baltával sekély vájatot ejtettek, vagy fúróval lyukat készítettek, majd a nedvet fa- vagy fémcsatornán edénybe vezették. A vályúcskát a néprajzi leírások göbü, göbéc vagy hajk néven is említik. Gyimesben vas- vagy rézcsövet használtak, a folyadék pedig cserépedénybe, az úgynevezett csiporba csöpögött. A gyűjtés végeztével a sebet sárral vagy agyaggal tapasztották be. A gondos lezárás arra utal, hogy a fát nem egyszeri zsákmánynak, hanem újra használható erőforrásnak tekintették (Papp et al. 2014).

A nyírvíz nem csupán erdei frissítő volt. II. Rákóczi Ferenc 1706-ban kelt levelében említi, hogy nyírvizet ivott; 1707-ből Debrecenből is ismert rá adat. A 19. században több helyen piacra vitték. Kiss Lajos a Nyírségből olyan gyűjtést írt le, amelyben a tavaszi viricselés társas eseménnyé vált: az emberek együtt jártak ki az erdőre, és a csorgó lé mellett énekeltek, beszélgettek (Kiss 1929; Gunda 1981).

"Édös virics foly a fából,

Jer ki rózsám a házból,

Én bemennék, de az anyád

Tudom, hogy haragszik reám."

Leggyakrabban frissen itták, de erjesztették is, sőt helyenként ecethez, italokhoz vagy befőzéshez használták. Hosszú főzéssel sűrítmény, illetve szirupszerű anyag is készülhetett belőle, bár ehhez sok nyírvíz és sok tüzelő kellett. A Kárpát-medencei adatok szerint a viricset üdítőnek, tavaszi erősítőnek és gyógyszernek egyaránt tartották. A népi gyógyászatban többek között vesebajra, tüdőpanaszra, gyomorbántalomra, sárgaságra, köszvényre és bőrápolásra említették. Ezek történeti javallatok; hatásosságuk nem azonos a korszerű klinikai bizonyítottsággal (Gunda 1981; Svanberg et al. 2012).

A fehér kéreg, amely még nedvesen is lángra kap

A nyírkéreg a fa egyik legértékesebb része volt. Vékony rétegei könnyen leválnak, gyantás összetevőik miatt pedig gyorsan tüzet fognak. A néprajzi források közvetlenül adatolják a nyírkéreg világító- és tűzgyújtó szerepét; ebből jól érthető, miért lehetett gyakorlati gyújtós ott is, ahol ezt a használatot nem külön szóval jegyezték fel. A kérget nem szükséges friss, élő fáról lehántani: az elhalt ágakról és kidőlt törzsekről is gyűjthető.

Erdélyben éjszakai pisztrángfogáskor tidónak nevezett nyírfakéreg-fáklyával világították meg a patakot. A Szent Iván-éji tüzek és fáklyák helyi elnevezései között a lobogó, lobbogató, bédó és huszigyárgya is előfordul. A kéreg erős, feltűnő lángja egyszerre szolgálta a munkát és az ünnepi látványt (Papp et al. 2014; Magyar Néprajzi Lexikon: fakéreg).

A fakéreg általában a paraszti háztartás „természetes csomagolóanyaga” is volt. A Magyar Néprajzi Lexikon kászu néven említi a kéregből hajlított edényeket; készülhetett belőle sótartó, kisebb doboz, kosár, tölcsér és más alkalmi edény. A magasabb hegyvidékeken kéregkürt, méhészkedésben pedig kéregből formált bodon is előfordult. Nem minden ilyen tárgy készült kizárólag nyírból, de a nyír papírszerű, víztaszító kérge különösen alkalmas volt hajlításra, rétegezésre és burkolásra (Magyar Néprajzi Lexikon: fakéreg; Fráter 2021).

A kéreg és a fa festő- és cserzőanyagként is számításba jött. Az efféle használatoknál azonban fontos a pontosság: a „nyírfa” néven említett anyag lehetett kéreg, levél vagy vessző, és a kapott szín a páctól, az edénytől és az alkalmazott eljárástól is függött. Az általános festőnövény-ismeretet ezért mindig a konkrét helyi adattal együtt érdemes értelmezni.

Seprű, mustszűrő és szerszám

A hosszú, vékony nyírvessző egyszerre hajlékony és szívós. Ebből adódott a legközismertebb tárgy, a nyírseprű. A Homoród mentén két formáját is leírták. Az egyikhez nagyjából tizenöt hosszú vesszőt fogtak össze, majd mogyorókéregből hasított kávával kötötték meg. A csutakseprű rövidebb, sűrűbb vesszőcsomó volt, amelyet vastagabb ágra erősítettek. A seprűkötés nemcsak házi szükségletet elégített ki: egyes családoknak kiegészítő jövedelmet is adott (Papp et al. 2014).

Nyarfaseprű kötése a debreceni zsibvásárban (2018) és az elkészült seprű.

A söprésen túl a vessző szűrőanyagként is szolgált. A hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum néprajzi gyűjteményében nyírfavesszőből kötött mustszűrő található. Az egyszerű eszközt a szőlő feldolgozásakor használták: a vesszőfonat visszatartotta a nagyobb növényi részeket, miközben a lé átfolyhatott rajta.

A nyír fája könnyen megmunkálható, mégis kellően szívós. Készítettek belőle villát, lapátot, szerszámnyelet, a szekér kisebb alkatrészeit és különféle házi eszközöket. Gyergyóban nyírfagúzzsal is összefogták a tutaj fáit: a megcsavart fiatal törzs vagy vessző ott kötélként működött, ahol vas és gyári kötözőanyag nem állt kéznél (Tarisznyás 1978; Papp et al. 2014).

Levéllel töltött nadrág

A nyír levele a népi gyógyászatban különös szerepet kapott. Gyimesben és az Úz-völgyében a friss leveleket ágyba terítették, zsákba tömték, vagy akár a nadrágszárat töltötték meg velük. A beteg ráfeküdt, illetve magán viselte a leveleket, hogy erősen megizzadjon. Ezt reumás és ízületi panaszok ellen alkalmazták. Az adatközlők ugyanakkor arra is figyelmeztettek, hogy a nagyfokú izzasztás a gyenge embert kimerítheti - ritka, de fontos példája annak, hogy a hagyományos tudás a veszélyt is számon tartotta (Papp et al. 2014).

A levelet teaként is itták, és fürdőhöz, borogatáshoz vagy sebek kezeléséhez használták. A második világháborús fogság emlékei között nyírfakéreg sebborításáról is fennmaradt adat. A modern gyógynövénytan a nyírfalevelet önálló drogként tartja számon, de ez nem jelenti az összes régi javallat automatikus igazolását. A népi gyógyászat leírása és a mai bizonyítékokon alapuló alkalmazás két külön kérdés.

Zöld ág a ház előtt

A nyír nemcsak nyersanyag, hanem jel is volt. Szent György napja körül, amikor a hiedelem szerint a természet és a láthatatlan erők különösen mozgékonyak, egyes helyeken nyírseprűvel háromszor megkerülték a házat, hogy a kígyót, békát és más nem kívánt állatot távol tartsák. Az Úz-völgyében a seprű nappali és éjszakai elhelyezéséhez is védő jelentést kapcsoltak (Papp et al. 2014).

Csíksomlyón a megszentelt nyírágat hazavitték, és vihar idején egy darabját imádság kíséretében elégették. A füst és a szentelt ág a ház oltalmát szolgálta. A zöld nyírág ünnepi díszként is megjelent: kereszteket, hidakat, templomokat és lakodalmi helyszíneket ékesítettek vele. Menyasszonyt és vőlegényt jelölő ágként, illetve május elsején a hajadon lányoknak állított zöldágként is előfordult. A friss lomb itt az élet, a megújulás és a közösségi elismerés látható jele lett (Papp et al. 2014).

A nyírág bajelhárító szerepe beleillik a magyar zöldág-hagyomány tágabb körébe. A zöld, eleven növény erejét a közösség átvihetőnek gondolta a házra, az állatra vagy az emberre. A felhasználás értelme ezért nem a nyír valamely mérhető fizikai tulajdonságából fakadt, hanem abból a jelképes rendből, amelyben az új lomb maga volt az élet és az oltalom.

Az eltűnő tudás emlékei

A nyírfa régi használatai jól mutatják, mennyire sokrétű volt a tájban élő ember növényismerete. Ugyanaz a fa adott tavaszi italt, gyújtóst, fáklyát, edényt, seprűt, szűrőt, szerszámot, gyógynövényt és ünnepi ágat. Ezek a szerepek nem különálló „praktikák” voltak: egy gazdálkodási és gondolkodási rendszer részei, amelyben az anyag tulajdonságát, az évszakot és a szokást együtt ismerték.

Papp Nóra és munkatársai 123 megkérdezettje közül már csak nyolcan tudták gyakorlatban is megmutatni a nyírfa megcsapolását. A gyári seprű, a műanyag edény, a villanyvilágítás és a bolti ital olcsóbbá és egyszerűbbé tette az életet, közben viszont feleslegessé tette a helyi növényismeret nagy részét. A fa megmaradt az erdőszélen; az a tudás azonban, amely egyetlen pillantásból felismerte benne az italt, a fényt, a kötelet és az oltalmat, már csak töredékesen öröklődik tovább.

Ezért fontosak a régi néprajzi leírások és a közelmúlt ethnobotanikai gyűjtései. Nem azért, hogy minden egykori eljárást változtatás nélkül visszahozzunk, hanem hogy értsük: a magyar falusi kultúrában a növények nem háttérként álltak az ember körül. Nevük, anyaguk, ízük, évszakuk és történetük volt - és mindegyikhez cselekvés kapcsolódott.

Irodalom

Fráter E. (2021): Miből készül? Növényi eredetű tárgyaink nyomában. Scolar Kiadó, Budapest, 328 pp. https://botanikuskert.hu/product/mibol-keszul-novenyi-eredetu-targyaink-nyomaban/

Gunda B. (1966): Ethnographica Carpathica. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Gunda B. (1981): Nyírvíz. In: Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon IV. Né-Szé. Akadémiai Kiadó, Budapest. p.: 62. https://mek.oszk.hu/02100/02115/

Györffy I. (1937): Viricselés a Székelyföldön. Ethnographia 48(2-3): 205-220.

Kiss L. (1929): A nyírvíz. A Földgömb 1: 1-6. https://www.antikvarium.hu/konyv/kiss-lajos-baktay-ervin-a-foldgomb-1930-1-3-650547-0

Magyar Néprajzi Lexikon: fakéreg. In: Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon. Akadémiai Kiadó, Budapest. https://mek.oszk.hu/02100/02115/html/2-23.html

Paládi-Kovács A. (főszerk.) (2001): Magyar Néprajz II. Gazdálkodás. Akadémiai Kiadó, Budapest. https://mek.oszk.hu/02100/02152/html/02/4.html

Papp N., Czégényi D., Hegedűs A., Morschhauser T., Quave C. L., Cianfaglione K. & Pieroni A. (2014): The uses of Betula pendula Roth among Hungarian Csángós and Székelys in Transylvania, Romania. Acta Societatis Botanicorum Poloniae 83(2): 113–122. https://doi.org/10.5586/asbp.2014.011

Péntek J. - Szabó A. (1985): Ember és növényvilág. Kalotaszeg növényzete és népi növényismerete. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest.

Svanberg, I., Sõukand, R., Łuczaj, Ł., Kalle, R., Zyryanova, O., Dénes, A., Papp, N., Nedelcheva, A., Šeškauskaitė, D., Kołodziejska-Degórska, I., Kolosova, V. (2012): Uses of tree saps in northern and eastern parts of Europe. Acta Societatis Botanicorum Poloniae 81(4): 343-357. https://doi.org/10.5586/asbp.2012.036

Tarisznyás M. (1978): A gyűjtögető gazdálkodás hagyományai Gyergyóban. In: Kós K. & Faragó J. (szerk.): Népismereti dolgozatok. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest. pp.: 25-33.

A mocsár hajlékony kincse: a gyékény népi felhasználásai

Tető, szőnyeg, szatyor, tojástartó, tapló, lábbeli és szükségtáplálék

A gyékény a régi lápok és mocsarak világában jóval több volt egyszerű vízinövénynél. Levele tetőt, fekvő- és takarógyékényt, lábtörlőt, szatyrot, kötelet, kosarat, kenyérszakajtót, méhkast és tojástartót adott; pelyhes buzogánya tüzet fogott és párnát töltött, föld alatti része pedig ínséges években táplálékká vált. Még lábbelit is fontak belőle: a pákász ingoványjáró talpától a téli gyékénycsizmáig, sőt a második világháborúban a harcterekre küldött lábmelegítőig. A gyékény története ezért nem egyetlen kézműves mesterség históriája, hanem a vízjárta tájhoz alkalmazkodó paraszti és pákászélet egyik legszebb példája (Juhász 1991; Dénes 2022; Fráter 2021).

Széleslevelű gyékény (Typha latifolia) nyár elején (virágzó állapotban) és télen

A behurcolt rizsgyékénynek (T. laxmannii) és a hazánkból kipusztult törpe gyékénynek (T. minima) nálunk aligha lehetett etnobotanikai felhasználása

A magyar népi kultúrában elsősorban a keskenylevelű gyékényt (Typha angustifolia) és a széleslevelű gyékényt (Typha latifolia) használták. Mindkét faj őshonos Magyarországon, sekély vízben és tartósan nedves termőhelyeken alkot sűrű állományokat. A népi anyagismeret nem botanikai határozókulcs szerint osztályozott, hanem azt figyelte, melyik szál hosszú, erős, hajlékony, finom vagy éppen túl kemény. Szövésre főként a hosszú, szilárd, mégis rugalmas levelű keskenylevelű gyékény felelt meg. A puhább széleslevelű gyékényt inkább fonáshoz és spiráltechnikával készülő kosarakhoz használták. Bodrogközben lúgyékénynek, Tápén vajasgyékénynek, másutt kádár- vagy pintérgyékénynek, bodnározó gyékénynek is mondták, mert a hordódongák réseit is ezzel tömítették (Ilia és Juhász 1960; Juhász 1991). A kiszárított gyékénylevél rostjai nedvesség hatására megduzzadnak, így különösen alkalmasak a hordódongák közötti keskeny rések vízzáró tömítésére (Fráter 2017).

A gyékény szó maga honfoglalás előtti, ótörök eredetű jövevényszó. Régtől fogva jelentette a növényi nyersanyagot és a belőle készült szövedéket is: ugyanazzal a szóval nevezhették meg a mocsárban növő növényt, a levágott és előkészített szálat, valamint a földre terített szőnyeget. Ez jól illik a mindennapi tapasztalathoz, amely szerint a gyékény név elsősorban a hosszú levélre, levélcsomóra és feldolgozható anyagra vonatkozott, míg a barna virágzatot buzogánynak hívták. Botanikailag a szövéshez használt hosszú lapos részek levelek, még ha a mesterség szókincsében gyékényszálnak, nyíjnak vagy olykor szárnak mondták is őket. A barna „buzogány” pedig nem egyetlen termés, hanem a nővirágok tömött füzére, később sok apró, repítőszőrös termésből álló terméses füzér. Fölötte fejlődik a keskenyebb porzós virágzat, amely virágzás után nagyrészt eltűnik (Ilia és Juhász 1960).

A buzogány táji neve a páka vagy páklya; az ebből készített tűzgyújtó anyag a páklyatapló. A tápéi gyékényesek pákjás gyékénynek mondták azt a kemény szálú, már buzogányt növesztett növényt, amely finom szövésre nem kellett, tetőfedésre viszont még alkalmas lehetett. Ugyanott ustoros vagy sugaras volt a szép, hosszú anyag, csillás a fejletlen, rövid szálú, pukkadt vagy pöfetegös a vastag, húsos, taknyos az éretlenül vágott, férges a tövén lyuggatott, rovászkos vagy rovátkos pedig a keresztben megtöredezett gyékény. Ezek nem külön növényfajok nevei, hanem az életkor, az állapot, a minőség és a felhasználhatóság árnyalt megjelölései. Az ehető föld alatti vagy tőközeli részekhez további tájnevek kapcsolódtak: böngyöle, bengyele, csella, elecske és nádi botikó is előfordul a forrásokban (Ilia és Juhász 1960; Dénes et al. 2012).

A gyékényt rendszerint nyár végén, sok helyen augusztusban vágták, amikor a levelek már kellően kifejlődtek, de még nem váltak törékennyé. A vágás többnyire férfimunka volt: a gyékényesben állva vagy csónakból dolgoztak, a levágott anyagot csomókba, kévékbe fogták, majd partra szállították. Tápén külön gyékényszedő bandák jártak távoli termőhelyekre is. Tudták, hogy a túl korán, zölden levágott tő „megvakulhat”, vagyis a következő évben gyengébben hajt. A szálakat napon megszárították, kévében tárolták, munka előtt pedig ismét benedvesítették, hogy visszanyerjék hajlékonyságukat. A szedés, szárítás és válogatás éppolyan fontos része volt a mesterségnek, mint maga a fonás vagy szövés (Ortutay 1977–1982; Ilia és Juhász 1960).

A gyékényfonás és a gyékényszövés két eltérő technika. Fonáskor – különösen kosár, szakajtó, méhkas vagy lábtörlő készítésekor – a gyékényből sodort vagy font kötelet csigavonalban egymás mellé vezették, majd hasított gyékényszalaggal összevarrták. A munka legfontosabb eszköze egy erős tű és egy kés lehetett. A széleslevelű gyékény külső levele, a haja vagy suskája alkotta a spirál belsejét, finomabb belső része, a béle pedig varrószíjként fogta össze a meneteket. Szövéskor ezzel szemben egyszerű, földközeli szövőszéken rendezték sík felületté a hosszú leveleket. A külső réteget lehántották vagy hámizták, a finom selyemből zsineget, ijant sodortak, a bélgyékényt meghasították, majd a szövő a bordával tömörítette a sorokat. A munkában a család apraja-nagyja részt vett, de a szövés jellegzetesen asszonyi tevékenység volt (Ortutay 1977–1982; Juhász 1991).

Tetőfedésre a gyékényt a nádhoz és a szalmához képest szórványosabban használták, de a gyékénytető nem puszta szóalak: a néprajzi források valódi építési módként tartják számon. Tápén a már említett kemény pákjás gyékényt régebben főként istállók és egyszerű gazdasági épületek fedésére tették; a gyékényszedők kunyhójának teteje is készülhetett belőle. Más tájak adatai szerint a keskeny- és széleslevelű gyékény egyaránt kerülhetett ház- vagy melléképülettetőre. Ez nem jelentette azt, hogy minden szövésre alkalmatlan szál jó fedőanyag volt: a tetőhöz is hosszú, egymás mellé rendezhető, kötegelhető anyag kellett. A gyékényfedél inkább a mocsárvidék helyben elérhető, javítható és olcsó megoldása volt, nem a tartós nádtető általános helyettesítője (Ilia és Juhász 1960; Ortutay 1977–1982; Dénes 2022).

A legismertebb termék a sík, szövött gyékény maradt. A középkori források már a 15–16. században említik, hogy a földre vagy az ágyra terített gyékényen aludtak. Később szalmazsák alá, kemencepadkára, földes padlóra, falra és ablak elé került; pincét, vermet és kocsit béleltek vele, csirkék alá tették, gabonát öntöttek rá, bútorokat és árut takartak vele. A kubikos földkunyhója, a melegágy éjszakai takarása és a piaci bódé szélvédelme ugyanannak a könnyű, feltekerhető, nagy felületű szövedéknek a különböző alkalmazásai voltak. Minőség szerint is válogatták: a finom bőrgyékény mellett készítettek durvább, csomagolásra való pakológyékényt vagy haszurát is (Juhász 1991).

A lábtörlő többféle módon készülhetett. A sík szövés mellett gyakori volt a puhább gyékényből font kötél négyzetes vagy ovális, spirálisan összevarrt változata. Szerkezete lényegében a papucs vagy csizma talpáéval rokon: a háromágú fonatot egymás mellé kanyarították és erős zsineggel összeöltötték. A gyékény érdes felülete jól leszedte a sarat, vastag fonata pedig elválasztotta a lábat a nyirkos földtől. A múzeumi gyűjteményekben a lábtörlő mellett edényalátét, falvédő, fésűtartó, ülőke és szék is fennmaradt; ugyanaz a növényi anyag egyszer a piszkot fogta fel, máskor szigetelt, tárolt vagy lakást díszített (Juhász 1991; Dénes 2022; Néprajzi Múzeum é. n.a).

A szatyor a gyékényszövés egyik legfejlettebb és legváltozatosabb terméke lett. Halászok, piacozók és vető emberek egyaránt használták; vállon, kézben vagy párosával átalvetve vitték. Tápén a méret és a rendeltetés szerint deákszatyor, kismolnár, nagymolnár, piacos, rőfös, pozsonyi, hentes- vagy mészárosszatyor és finomabb selyemszatyor készült. A gyerek iskolatáskájától az egy méter hosszú mészárosszatyorig szinte minden teherhez igazítottak formát. A szövők gyakran szakosodtak egy-egy termékre, a kész árut pedig asszony közvetítők, a tápéi kufák gyűjtötték össze és adták tovább Szegeden, Pesten, Cegléden, Szabadkán vagy Aradon. A gyékénymunka így a szegényebb családok keresetét biztosító háziiparrá, Tápén pedig egész települést jellemző mesterséggé vált (Ilia és Juhász 1960; Ortutay 1977–1982; Juhász 1991).

Gyékényszatyor Somogyszentpálról

Gyékényszatyrok használatban a piacon (Fortepán / Id. Konok Tamás, 1942)

Pupulyka (tojástartó) a Hajdúságból (20. század)

A fonott és spirálisan összevarrt edények között szakajtó, kenyérkosár, párszárító, kópic, terménytartó és méhkas is akadt. Az egyik legérdekesebb forma a kupujka, kupulyka vagy pupulyka: gömbölyded testű, keskeny szájú tároló, amelyben tojást, babot, lencsét vagy gabonát tartottak, olykor fedéllel zárták. A név vidékenként és tárgytípusonként változhatott, de a gyékényből font tojástartó nem csupán emlékezetből ismert. A rugalmas fal szállítás közben is védte a sérülékeny tojásokat (Juhász 1991).

A gyékénykötél a ház és a gazdaság univerzális kötözőanyaga volt. Nádtető varrásához, kukoricaszár- és venyigekévék összefogásához, ruhaszárító kötélnek, sőt szükségből hámhoz is használták. A széleslevelű gyékény puha levele a kádárok számára különösen értékes volt: a dongák közé szorítva megduzzadt és segített a hordó tömítésében. Gyümölcsfák törzsét is betekerték vele a nyúlrágás ellen. Mindezekben nem a díszítőérték, hanem ugyanaz a három anyagtulajdonság dolgozott: a nedvesen hajlítható levél, a száradás után megszilárduló fonat és a levegőt magában tartó, szigetelő szerkezet (Juhász 1991; Dénes 2022).

A gyékényből készült lábbeli több különböző szükségletre válaszolt. A pákász a bocskora alá tányér alakú, gyékényből font talpat köthetett, hogy súlyát nagyobb felületen ossza el és kevésbé süppedjen az ingoványba. A puha vajasgyékényből kaptafán papucsot is fontak: a háromágú kötelet csigavonalban összevarrva kialakították a talpat, majd felépítették a felső részt. A gyékénycsizma hasonlóan készült, de magas, elöl nyitott szárral. A Néprajzi Múzeum gyűjteményi ismertetője ezt a nagy hidegben fagy ellen védő különleges tárgyként emeli ki; a Móra Ferenc Múzeum kisteleki gyékénycsizmája háromágú fonatokból összevarrt, talpbetétes darab. Nem vízhatlan gumicsizma volt, hanem vastag, levegős hőszigetelő réteg, amelyet más lábbeli fölött vagy száraz hidegben viseltek (Ortutay 1977–1982; Néprajzi Múzeum é. n.a; Móra Ferenc Múzeum é. n.).

A második világháborús katonai használat jól dokumentált, nem puszta családi emlék. Ilia Mihály és Juhász Antal tápéi gyűjtése szerint a háború alatt sok gyékénycsizmát szállítottak a katonaságnak; később télen vasutasok is használták. Egy 1942. december 3-i szegedi újsághír ennél is pontosabb képet ad: Tápén, a város szociális telepein, ipartelepeken és magánlakásokban hónapokig nagy ütemben dolgoztak, és százezrével küldték a „lábmelegítő gyékénycsizmákat” a harcterekre. Amikor a honvédség szükséglete telítődött, a Közjóléti Szövetkezet ugyanazokat a begyakorlott munkásokat papucs, kosár, szatyor és szőnyeg készítésével akarta tovább foglalkoztatni. A katonai megrendelés tehát egyszerre volt kényszerű hadfelszerelés és szegény családokat munkához juttató háziipari program (Délmagyarország 1942; Ilia és Juhász 1960).

A barna buzogány másféle anyagot adott. Éréskor a tömött nővirágzat fellazul, és előbukkan a sok apró termést hordozó repítőszőr tömege. Ezt a könnyű pelyhet pákának vagy páklyának nevezték, s tűzgyújtáshoz taplószerű, szikrát fogó anyagot készítettek belőle. Tápén úgy tartották, hogy szárazon sokáig őrzi a parazsat, ezért gyufa híján a tűz távolabbra vitelére is alkalmas. A tűzfogó elnevezés tehát találó, ha nem modern hővédő eszközt, hanem a kovából-acélból kipattanó szikrát vagy a továbbvitt parazsat fogadó növényi taplót értjük rajta. A páklyatapló neve egyértelműen a taplógombák hagyományos szerepével állította párhuzamba a gyékény pelyhét (Gunda 2001; Dénes 2022; Ilia és Juhász 1960).

A pákász elnevezést a Magyar Néprajzi Lexikon valószínűleg éppen a páka gyűjtéséből származtatja. A pákász és családja nem egyetlen mesterséget űzött: halászott, vadászott, tojást, tollat, piócát, ehető és gyógyító növényeket gyűjtött, vagyis a láp sokféle javából élt. A feleség faluról falura járt, és lisztért gyógynövényt, piócát, madártollat cserélt; a sárréti pákászok vásárokban is megjelentek. Ebbe a gyűjtő-kereskedő munkamegosztásba beleillik az, hogy pákászasszonyok a pákát vagy páklyát is árulták. Biztosan adatolt viszont, hogy a pákászcsaládok a gyékény buzogányát tűzcsiholáshoz és ágyneműtöltéshez gyűjtötték (Ortutay 1977–1982; Gunda 2001).

A pelyhet toll helyett párnába, dunnába és derékaljba is töltötték. Tiszaigaron szegényebb családok díszágyának párnáiba került, másutt a menyasszony barátnői a lakodalom előtti héten mentek ki a rétre, és a buzogányról lehúzott pihét gyűjtötték össze. A könnyű növényi szösz első látásra puha és meleg töltet, de könnyen összeállhatott és kiporozhatott, ezért a tollhoz képest inkább szükséganyag volt. Jelentőségét mégis jól mutatja, hogy ugyanaz a terméses füzér tüzet őrzött, ágyat töltött és egy egész lápi foglalkozás nevéhez kapcsolódhatott (Dénes 2022; Ortutay 1977–1982).

A gyékénymunka hulladéka sem feltétlenül veszett kárba. A lehántott, rövid, tört vagy fonásra alkalmatlan részekkel kemencét fűtöttek, tüzet élesztettek. A vastagabb fonatok hőszigetelő képességét szakajtónál, edényalátétnél, méhkasnál és lábbelinél egyaránt kihasználták. A gyékényből sodort szál nem volt olyan tartós, mint a bőr vagy a kenderkötél, ám helyben termett, házilag javítható és sokszor pénzkiadás nélkül pótolható volt. Éppen ez a tulajdonság tette nélkülözhetetlenné azokban a háztartásokban, amelyeknek minden megvásárolt tárgy komoly terhet jelentett (Dénes 2022; Fráter 2021).

A gyékény táplálékot is adott. A keményítőben gazdag gyöktörzset és a tő húsos részét  nyersen, főzve vagy sütve fogyasztották, szükség idején lisztté dolgozták és lepénybe, kenyérpótló ételbe keverték. A 19. század elejéről rossz gabonaterméshez kötött adatokat ismerünk, de pásztorok olykor ínség nélkül is szívesen ették a lisztes mocsári földalatti részeket. A Sárközből a zsenge hajtás vagy fiatal levél salátaszerű fogyasztását is feljegyezték. A bengyele, csella, elecske és nádi botikó nevek ennek a mára szinte elfeledett lápi táplálékismeretnek az emlékei (Gunda 2001; Dénes et al. 2012).

A gyékénymunka nagyobb mocsarak mellett háziiparrá fejlődött. Rétköz, Bodrogköz, Sárrét, a Fertő és Hanság vidéke, valamint Tápé különösen fontos központ volt. Már 1550-ből adat van a tápéi gyékényáru értékesítésére; a 19. században évente tízezres nagyságrendben kerültek ki innen szőnyegek. Egy 1896-os összesítés szerint az akkori Magyarország 29 községében mintegy háromezer család foglalkozott gyékény-háziiparral. A munka azonban nem egyformán oszlott meg: a vágás többnyire férfi-, a szövés főként asszonymunka volt, a tisztításba, hasításba, selymezésbe és sodrásba pedig a gyerekek is bekapcsolódtak. A kész tárgy egyszerre hordozta a mocsár ökológiai adottságait, a családi munkaszervezetet és a kereskedők igényeit (Ortutay 1977–1982; Juhász 1991).

A növény a magyar szólásokban is tárggyá változott. Az „egy gyékényen árulnak” eredeti képe a piacon egymás mellett, ugyanazon leterített gyékényen portékázó embereket idézi; átvitt értelemben összetartó, egyet akaró társakat jelent, gyakran rosszalló árnyalattal: egyik sem jobb a másiknál. A „kihúzták alóla a gyékényt” régebbi használatban a halálra is utalhatott, később inkább arra, hogy valakitől elvették a biztonságot, a megélhetést vagy a cselekvés lehetőségét. Mindkét fordulat csak olyan világban születhetett, ahol a gyékény megszokott piaci terítő, fekvőhely és padlóborítás volt. Tápé környékén még a munkafolyamatból is gúny született: a szövés közben vízzel meghintett gyékény miatt kérdezgették, „Mikó lössz Tápén szatyorszentölés?” (O. Nagy 1965; Ilia és Juhász 1960).

A lecsapolások, a műanyag és gyári csomagolóanyagok, a bőr- és gumilábbeli, az ipari kötél, valamint az olcsó tömegáruk fokozatosan kiszorították a gyékényt a mindennapi háztartásból. A mesterség mégsem tűnt el nyomtalanul. Múzeumi tárgyak, fényképek és néprajzi gyűjtések őrzik a szedést, a földön végzett fonást, az egyszerű szövőszéket, a szatyrokat, lábtörlőket, tojástartókat és gyékénycsizmákat; Tápén és más kézművesközpontokban pedig ma is készülnek hagyományos és új formájú tárgyak. A gyékény régi sokoldalúsága arra emlékeztet, hogy a népi növényismeret nem csupán azt tudta, melyik faj mire jó, hanem azt is, melyik részét mikor kell levágni, hogyan kell szárítani, nedvesíteni, hasítani, fonni, szőni, tömíteni, tüzet fogni vagy éppen megenni (Juhász 1991; Dénes 2022).

Irodalom

Délmagyarország (1942): A gyékénycsizma készítés után papucsokat, szatyrokat, szőnyegeket készíttet gyékényből a Közjóléti Szövetkezet. Délmagyarország, 18(275), 1942. december 3.: 3. https://library.hungaricana.hu/hu/view/Delmagyarorszag_1942_12/?pg=21

Dénes A. (2022): A háztartásban használt növények. Etnobotanikai áttekintés. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve, 55: 5–38. https://www.jpm.hu/files/evkonyvek/jpm_evkonyv_55/5-38_Dnes_JPM_55.pdf

Dénes A., Papp N., Babai D., Czúcz B. & Molnár Zs. (2012): Wild plants used for food by Hungarian ethnic groups living in the Carpathian Basin. Acta Societatis Botanicorum Poloniae, 81(4): 381–396. https://doi.org/10.5586/asbp.2012.040

Fráter E. (2021): Miből készül? Növényi eredetű tárgyaink nyomában. Scolar Kiadó, Budapest. 328 p. https://www.scolar.hu/mibol-keszul

Gunda B. (2001): A vadnövények gyűjtése. In: Paládi-Kovács A. (főszerk.): Magyar néprajz II. Gazdálkodás. Akadémiai Kiadó, Budapest, 11–40. https://mek.oszk.hu/02100/02152/html/02/4.html

Ilia M. & Juhász A. (1960): A tápai gyékényszövés és szókincse. Acta Universitatis Szegediensis, Sectio Ethnographica et Linguistica, 3–4: 149–182. https://acta.bibl.u-szeged.hu/3412/

Juhász A. (1991): A vessző, gyékény, szalma és más növényi nyersanyagok feldolgozása. In: Domonkos O. (főszerk.): Magyar néprajz III. Anyagi kultúra 2. Kézművesség. Akadémiai Kiadó, Budapest, 464–482. https://mek.oszk.hu/02100/02152/html/03/143.html

O. Nagy G. (1965): Mi fán terem? Magyar szólásmondások eredete. Gondolat Kiadó, Budapest. 355 pp. https://www.libri.hu/konyv/Mi-fan-terem-37.html

Ortutay Gy. (főszerk.) (1977–1982): Magyar néprajzi lexikon I–V. A gyékénymunka, pákász, szatyor és tetőfedés szócikkek. Akadémiai Kiadó, Budapest. https://mek.oszk.hu/02100/02115/

A vízpart mindenese: a nád egykori népi felhasználásai

Tető, szélfogó, fonat, tüzelő, cső, játék és alkalmi táplálék 

A nád a régi magyar vidék világában nem egyszerűen egy vízparti növény volt, hanem valóságos nyersanyagraktár. Fedte a házat, falat és kerítést alkotott, óvta a jószágot a széltől, meleget adott a kemencében, segített a tűz élesztésében, csőként vezette a vizet vagy a bort, sípként megszólalt, nyílvesszőként pedig a gyerekjátékok közé került. Zsenge hajtásának belsejét rágcsálták, gyöktörzsét pedig ínséges időkben meg is főzték vagy lisztes táplálékká dolgozták fel. Kevés vadon termő növény kapcsolta össze ilyen sokféleképpen az építkezést, a pásztoréletet, a háztartást, a gyermeki leleményt és a mocsárvilág táplálékait.

Pusztuló (babásodó) nádas a Balatonon

A közönséges nád (Phragmites australis (Cav.) Trin. ex Steud.Ö évelő, messzire kúszó gyöktörzsével nagy, összefüggő állományokat képez a tavak, mocsarak, folyóágak és csatornák szegélyében. A föld feletti szár egyetlen év alatt nő fel, őszre megszilárdul, télen pedig – amikor a víz vagy a talaj megfagyott – már szárazon és viszonylag könnyen vágható. Éppen ez a növényi felépítés magyarázza sokoldalúságát: a hosszú, egyenes, üreges szár könnyű, de kellően merev; egymás mellé rendezve nagy felületet ad, kötegelve szilárd, ürege miatt pedig természetes cső (Fráter 2021).

A nád haszna már a kitermelés módjában is megmutatkozott. A nagyobb állományokat lehetőleg télen, a jégen állva vágták, mert így a sűrű nádas könnyebben járhatóvá vált. Kézi nádvágóval, kaszurszerű eszközzel dolgoztak, nagyobb területen pedig tolókaszát vagy nádtolót csúsztattak a jégen. A levágott szálakat kévébe fogták, a gyenge, törött vagy leveles részeket kiválogatták, és a jó minőségű, egyenes tetőnádat külön kezelték. A Bereg megyei Lónyán a nádvágók rossz csizmát húztak a lábukra, hogy a vízből vagy jégből kiálló éles tarló ne tegye tönkre a jobb lábbelit; a kévéket fűzvesszővel kötötték össze. A nád tehát nem ingyen heverő anyag volt: tudni kellett, mikor, milyen eszközzel és milyen minőségben érdemes levágni (Babus 1954; Ortutay 1980).

Legfontosabb felhasználása a tetőfedés volt. A jó tetőhöz hosszú, kemény, vékony, egyenes szálakat válogattak, és az eresztől a gerinc felé haladva, vastag rétegben rögzítették őket a tetőlécekhez. Régebben fűzfavesszőből sodort gúzzsal, később dróttal kötöztek; a nádazó hosszú fűző- vagy nádvarrótűvel dolgozott, majd nádverővel, sulyokkal vagy kefeszerű szerszámmal egyengette a felületet. A víz így a szálak mentén futott le, miközben a 30–40 centiméteres nádazás jó hőszigetelést adott: télen tartotta a meleget, nyáron mérsékelte a padlástér forróságát. A munkát sokfelé paraszti specialisták, nádazók végezték, akik többnyire idősebb mesterek mellett sajátították el a fogásokat (Barabás 1951; Babus 1954; Cseri 1997; Ortutay 1980).

Nádtető javítása (Somogyszentpál, 2021)

A gondosan elkészített nádtető nem volt szükségképpen rövid életű. A Velencei-tó környékén fél évszázadnál tovább szolgáló tetőkről is feljegyeztek adatot, miközben nagyjából tíz–tizenöt évenként javították, duggatták a megritkult vagy megsérült részeket. Tartóssága természetesen függött a nád minőségétől, a tető hajlásszögétől, a szellőzéstől és a kivitelezéstől. A tetőfedés ezért egyszerre volt növényismeret és építőmesterség: nem minden nádszál felelt meg ugyanarra a célra, és a rosszul tömörített vagy helytelenül fordított réteg hamarabb beázott. A jó nád értékes csereáru is lehetett; a tóparti falvak lakói gabonáért, borért vagy pénzért adták tovább a vízparton termett anyagot (Barabás 1951; Cseri 1997).

A nád nemcsak fedélként, hanem falként és mennyezetként is működött. A merev szálakat cölöpök és vízszintes korcpárok közé szorították, fűzvesszővel összekötötték, majd az elkészült nádfalat kívül-belül sárral tapasztották. Szeged környékén az ilyen szerkezet tutajfal néven is ismert volt. Könnyebb változatban favázhoz kötözött nádkötegekből készült az ól, istálló vagy más gazdasági épület fala; a nád mennyezetre terítve és betapasztva szintén összefüggő felületet adott. A nyersanyag kis tömegű volt, gyorsan lehetett vele dolgozni, a szálak érdes felülete pedig jól megtartotta a tapasztást (Cseri 1997).

A mai szóhasználatban minden egymás mellé kötött nádszálat könnyű nádfonatnak nevezni, a régi eljárások azonban többféle szerkezetet takartak. A merev nádat ritkábban fonták úgy, mint a hajlékony vesszőt vagy gyékényt; inkább párhuzamosan egymás mellé fektették, majd zsineggel, vesszővel vagy dróttal összekötötték, megvarrták, esetleg lécek körül szőtték át. Így készült a nádrolló, a kerítésmező, a vakolatot tartó nádszövet és a lésza. A Kisalföldön a tetőre előbb fonatszerű nádlészát erősíthettek, s erre került a külső fedés. A síkba rendezett szálakból ezért egyszerre lehetett feltekerhető takaró, könnyű fal vagy építőipari hordozófelület (Barabás 1951; Cseri 1997).

Lónyán hasurának nevezték azt a hosszú, feltekerhető nádmatracot, amelyhez a megtisztított szálakat egymás mellé tették és több sor zsineggel összekötötték. Elsősorban a dohány melegágyát takarták vele: éjszakára ráborították a palántákra, nappal pedig felgöngyölték. Ugyanez az alapelv – a sok vékony szálból kialakított összefüggő, mégis mozgatható felület – jelent meg kerítéseknél és ideiglenes takarásoknál is. A Velencei-tó vidékén a kerítéshez nagyjából emberderéknyi vagy annál magasabb nádszálakat kötöttek a vízszintes rudakhoz; az ilyen kerítés nemzedékeken át tartó építmény helyett gyorsan pótolható, helyi anyagból készült térelválasztó volt (Babus 1954; Barabás 1951).

Nádból könnyű kunyhók, csőszkunyhók, halász- és pákászszállások, szőlőhegyi őrházak, jégvermek, dohányszárítók és ideiglenes gazdasági építmények is készültek. A vastag nádfal védett a széltől, mégsem kívánt nehéz gerendázatot. A mocsárjáró ember számára külön előny volt, hogy a szükséges anyag közvetlenül a használat helyén nőtt. A pákász kúp alakú nádkunyhóban húzhatta meg magát, a pásztor pedig a nyájtól távol eső legelőn épített magának hasonló menedéket. Ezek az építmények nem a kőház tartósságát utánozták: feladatuk a gyorsan elkészíthető, javítható és helyben megújítható védelem volt (Gunda 2001; Szabadfalvi 2001; Barabás 1951).

Jellegzetes pásztorépítmények is készültek nádból. A szárnyék többnyire nyitott, nádból, vesszőből vagy más helyi anyagból emelt szélfogó fal volt, amely mögé a jószág behúzódhatott a hideg, az eső vagy a vihar elől. Elhelyezését az uralkodó szélirányhoz igazították. Hasonló rendeltetésű építményt az északkeleti Alföldön karámnak, a Duna–Tisza közén és dunántúli területeken gyakrabban szárnyéknak neveztek. A nád itt nem tetőt, hanem hosszú, összekorcsolt, földbe állított védőfalat alkotott (Szabadfalvi 2001).

"Vasaló" a Hortobágyon, 1908-ban. Fotó: Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum /Erdélyi Mór cége.

A hortobágyi vasaló – más néven főzőkarám – ezzel szemben a pásztorok tűzrakó- és főzőhelyét védte. Befelé hajló, korcolt nádfala rendszerint ovális vagy körte alakú teret zárt körül, felül nyitva maradt, hogy a füst eltávozhasson. Bent állt a tűz, a bogrács fölé helyezett szolgafa vagy háromláb, és itt tartották a főzéshez szükséges edényeket, élelmet is. A nád tehát egyszerre fogta fel a szelet és óvta a pusztai tüzet attól, hogy szétkapja vagy kialudtsa a légmozgás. A szárnyék az állatokat, a vasaló a pásztor tüzét és főzőhelyét védte (Szabadfalvi 2001).

A száraz nád jó gyújtós és gyorsan égő tüzelő volt. Tavak és folyók közelében nemcsak az értékes tetőnádat vágták: a törött szálakat, a nád hulladékát és a silányabb kévéket a szegényebb családok összeszedték, kemence- vagy tűzhelyfűtésre használták. A nád hirtelen nagy lángot adott, ezért kenyérsütéskor és a kemence gyors felfűtésekor különösen hasznos lehetett, bár gyorsan le is égett. A háztartási etnobotanikai adatok megőrizték a csavart, meggyújtott nádcsóva emlékét is: ez egyszerű világító eszköz volt, amelynek használata legtovább a lápi és vízi foglalkozások között maradt fenn (Barabás 1951; Dénes 2022).

Az üres nádszár a tűz körül másképpen is szolgált. Tűzifúvóként a parázsra lehetett irányítani vele a levegőt anélkül, hogy az ember arcát túl közel vitte volna a füsthöz és a hőhöz. A természet adta cső ugyanilyen kézenfekvő eszköz volt folyadékokhoz. A Velencei-tó környékén 30–40 centiméteres nádcsövet, nádlopót használtak arra, hogy hordóból bort szívjanak fel. A pákászok a lápon hosszú nádszálat nyomhattak át a tőzegrétegen addig, amíg tisztább vízréteget nem értek el, és azon szívták fel az ivóvizet. Ezt lápi vagy szivárványos kútként írták le. A nádszál így a mai szívószál, pipetta és vékony vízvezető cső feladatát egyaránt elláthatta (Barabás 1951; Gunda 2001; Dénes 2022).

A növény a gazdaság apróbb munkáiban is jelen volt. A száraz szálat karónak tették a fiatal szőlőhajtás mellé, a gyümölcsfák törzsét pedig náddal burkolták, hogy a nyúl és a legelő jószág ne rágja le a kérget. A melegágyat nádmatraccal óvták a fagyos éjszakáktól. A zöld nád bugájából porolóseprű készült, a száraz szárdarab pedig homokkal együtt súrolóeszközként segíthetett a festetlen asztallap tisztításában. Ezek az alkalmazások nem igényeltek külön ipart: a háznál kéznél levő növényi anyag alakja, érdessége vagy szigetelő képessége sugallta a megoldást (Barabás 1951; Dénes 2022).

Nád gyűjtése píhseprű készítéséhez (Balmazújváros, 2021)

A zsenge nád élelmet is adott, de nem ugyanabban az értelemben, mint a gabona vagy a kertben termett zöldség. Tavasszal és nyár elején a fiatal hajtás puha belsejét gyerekek és legeltető fiatalok húzhatták ki, majd frissen elrágcsálták. A belső rész roppanós, vizenyős és enyhén édeskés lehetett; az efféle alkalmi csemege a réten, a vízparton vagy állatok őrzése közben került kézbe. A Sárközből a zsenge hajtás salátaszerű fogyasztását is feljegyezték. Ez a használat a gyermekkori vadnövényi csemegék közé tartozott: nem feltétlenül vittek haza belőle nagy mennyiséget, inkább ott ették meg, ahol rátaláltak (Dénes et al. 2012).

Más volt a gyöktörzs szerepe. A nád föld alatti része keményítőt raktároz, ezért ínséges esztendőkben valódi szükségtáplálékként is számításba jött. Történeti adatok szerint a 18. századi erdélyi éhínség idején nádgyökeret ettek, 1790 körül pedig a Tisza mentén bengenye vagy bengyele néven említett gyöktörzsből pogácsát, lepényszerű ételt készítettek. Az alföldi pásztorok és a mocsárvilág lakói főzve is fogyasztották a különféle lisztes gyökereket és gyöktörzseket. Ezeket az adatokat nem célszerű hangulatos vadnövényi receptként olvasni: többnyire a gabonahiány, a szegénység vagy a lápi gyűjtögető gazdálkodás körülményeit őrzik (Rapaics 1934; Gunda 2001; Dénes et al. 2012).

A nád állati takarmányként is hasznosulhatott. A fiatal, még nem elfásodott vagy megszilárdult hajtást a jószág szívesen legelte, és a gyengébb, zöld állományt le is vághatták takarmánynak. A télire kiszáradt, kemény szár azonban már elsősorban építő- vagy tüzelőanyag volt. Ez ismét azt mutatja, hogy a hasznosítás évszakhoz és fejlődési állapothoz kötődött: ugyanaz a növény tavasszal csemege és takarmány, télen pedig tetőfedő szál vagy fűtőanyag lehetett (Barabás 1951; Royal Botanic Gardens, Kew 2026).

A gyerekek számára a nád kész játékszer volt. Egyenes szárából nyílvesszőt faragtak, a kukoricaszárból formált állatfigurákhoz alkatrészként használták, és nádcsövet szólaltattak meg. A magyar néprajzi lexikon náddobó néven olyan bihari fiújátékot is leír, amelynél egy kilyukasztott, rövid akácfabot segítségével hegyes nádvesszőt hajítottak galambra vagy verébre. A játék a felnőttek vadász- és fegyvervilágát utánozta, de anyagát a vízpart adta. A nád könnyűsége, egyenessége és üreges volta szinte magától kínálta az ilyen próbálkozásokat (Barabás 1951; Babus 1954; Ortutay 1980).

A nádsíp már nem csupán játék, hanem a pásztori zenekultúra egyszerű hangszere is volt. A megfelelő vastagságú csőbe hat vagy hét hangnyílást vágtak, és nyelvsípszerű megszólaltató résszel látták el. A néprajzi leírások szerint különösen akkor került elő, amikor nem állt rendelkezésre rangosabb vagy tartósabb hangszer. A nád itt egyszerre volt hangtest és rezonáló cső; a növény anyagi tulajdonsága közvetlenül alakította a hangszert. A síp múlandó volt, de könnyen újra lehetett készíteni (Ortutay 1980).

A nádhoz különös gyermeki és hiedelmi emlékek is tapadtak. Lónyán nádméznek nevezték azt a kevés mézet, amelyet apró méhek a nádtető üres szálaiba hordtak, majd a nyílást sárral lezárták; a gyerekek felkaparták a dugót, és kiszívták az édes tartalmat. Ugyanitt feljegyezték, hogy a halott testhosszát nádszállal mérték meg a koporsó elkészítéséhez, s a mérőnádat később nem kezelték közönséges tárgyként. Más történet szerint rosszakaró ilyen náddarabot dughatott egy lány házának fedelébe, hogy megakadályozza férjhez menését. A mindennapi építőanyag így a mágikus gondolkodásban is jelentést kaphatott (Babus 1954).

A nád szárazságtűrő alakjai veszedelmes szántóföldi gyomnövénynek számítanak

A nád egykori jelentőségét nem egy-egy látványos tárgy, hanem a felhasználások egész rendszere mutatja meg. A vízparti közösség ugyanabból az állományból válogatta ki a tetőnek való hosszú szálat, a falnak és kerítésnek alkalmas köteget, a tűzre kerülő hulladékot, a csőnek, sípnak vagy játéknyílnak jó darabot és a tavasszal ehető zsenge hajtást. A nádazó mestersége, a pásztor szárnyéka és vasalója, a pákász nádkútja, a gyerek nádnyila ugyanannak a tájhoz igazodó anyagismeretnek különböző fejezetei. A vizes élőhelyek visszaszorulása, a modern tetőfedő eszközök, a drótháló, a műanyag cső és az ipari tüzelőanyag elterjedése sok régi alkalmazást visszaszorított, de a nádtető és a nádfonat ma is emlékeztet arra, milyen sokféle szerepet tölthetett be egyetlen vadon termő növény (Barabás 1951; Dénes 2022; Fráter 2021).

A legtöbb magyar település címerében, amiről azt tartják, hogy nád szerepel rajta, valójában jellegzetes, "buzogányos" gyékény látható. Viszont Érsekcsanád, Nádasd és Tiszapalkonya címerében valóban stilizált nád-ábrázolást fedezhetünk fel.

Irodalom

Babus J. (1954): Nádvágás és tetőfedés a Bereg megyei Lónyán. Ethnographia, 65(1–2): 231–239. https://real-j.mtak.hu/17335/

Barabás J. (1951): A velencei nád felhasználása. Ethnographia, 62(1–2): 145–155. https://real-j.mtak.hu/17332/

Cseri M. (1997): Építőanyagok és szerkezetek. In: Balassa I. (főszerk.): Magyar néprajz IV. Anyagi kultúra 3. Életmód. Akadémiai Kiadó, Budapest, 102–139. https://mek.oszk.hu/02100/02152/html/04/45.html

Dénes A. (2022): A háztartásban használt növények. Etnobotanikai áttekintés. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve, 55: 5–38. https://www.jpm.hu/files/evkonyvek/jpm_evkonyv_55/5-38_Dnes_JPM_55.pdf

Dénes A., Papp N., Babai D., Czúcz B. & Molnár Zs. (2012): Wild plants used for food by Hungarian ethnic groups living in the Carpathian Basin. Acta Societatis Botanicorum Poloniae, 81(4): 381–396. https://doi.org/10.5586/asbp.2012.040

Fráter E. (2021): Miből készül? Növényi eredetű tárgyaink nyomában. Scolar Kiadó, Budapest. 328 pp.

Gunda B. (2001): A vadnövények gyűjtése. In: Paládi-Kovács A. (főszerk.): Magyar néprajz II. Gazdálkodás. Akadémiai Kiadó, Budapest, 11–40. https://mek.oszk.hu/02100/02152/html/02/4.html

Ortutay Gy. (főszerk.) (1980): Magyar néprajzi lexikon III. K–Né. A náddobó, nádsíp, nádtető és nádvágó szócikkek. Akadémiai Kiadó, Budapest. https://mek.oszk.hu/02100/02115/

Rapaics R. (1934): A kenyér és táplálékot szolgáltató növényeink története. Népszerű Természettudományi Könyvtár 16. Királyi Magyar Természettudományi Társulat, Budapest. https://real-eod.mtak.hu/7725/

Szabadfalvi J. (2001): Juhtartás. In: Paládi-Kovács A. (főszerk.): Magyar néprajz II. Gazdálkodás. Akadémiai Kiadó, Budapest, 705–748. https://mek.oszk.hu/02100/02152/html/02/342.html