Előadás: Vetővirág a sírok között

Megtekinthető Youtube-on az Vetővirág a sírok között című előadásom.

A száraz gyepek Európa fajokban gazdag, ugyanakkor veszélyeztetett élőhelyei. Sok állományukat felszántották, beépítették, vagy a használat megváltozása miatt átalakultak. Régi temetőkben azonban megmaradhattak olyan gyepfoltok, amelyek értékes fajoknak adnak otthont. Ezek egyike a vetővirág (Sternbergia colchiciflora). Az előadás e fajnak a temetőkbeli előfordulásaival és a fűnyírásnak a maghozamra gyakorolt hatásával foglalkozik.

További olvasnivaló. 

Mi fán terem a botanikus?

Bevezetés

 

Hol "terem" a botanikus? Patikában, tanteremben, erdészházban – és olykor egészen másutt, mint várnánk. A növénytan történetében a „botanikus” sokáig inkább érdeklődést és tevékenységet jelölt, mint kenyérkereső foglalkozást. A Linné által „szeretetre méltó tudománynak”, scientia amabilisnak nevezett botanika művelői között orvosokat, gyógyszerészeket, lelkészeket, tanítókat és szenvedélyes természetbúvárokat egyaránt találunk. A növények megismerése jó ideig más hivatásokhoz kapcsolódva fejlődött.

Az európai növénytan egyik legerősebb gyökere a gyógyításig nyúlik. Bár az ókori Theophrasztosz már a növények felépítését, szaporodását és életkörülményeit is rendszeresen vizsgálta, a következő évszázadok növényismeretét nagymértékben az orvoslás igényei alakították. Dioszkoridész első századi orvos gyógyszerismereti munkája másfél évezreden át alapvető tekintély maradt. Aki növényi szerekkel gyógyított vagy azokkal kereskedett, annak fel kellett ismernie az alapanyagot: a hasonló külsejű fajok összetévesztése könnyen súlyos következményekkel járhatott.

A füveskönyvek hagyománya jóval korábbi volt a nagy középkori járványoknál. Ám a középkor visszatérő pestisjárványai különösen sürgetővé tették a gyógymódok keresését. Füveskönyvekben és receptgyűjteményekben pestis ellen ajánlott növényi szerek is szerepeltek. A növénytan fejlődését a gyógyítás igénye mellett a könyvnyomtatás, a pontosabb növényábrázolás és az élő növények közvetlen megfigyelése is előmozdította. Az 1545-ben alapított padovai egyetemi botanikus kert például kifejezetten a gyógynövények tanulmányozását szolgálta.

Ebben a világban természetes volt az orvos és a botanikus szerepének összekapcsolódása. A reneszánsz nagy füveskönyvszerzője, Leonhart Fuchs orvosként és orvosprofesszorként dolgozott, sőt növénytani kirándulásokat is bevezetett az orvosképzésbe. Maga Linné ugyancsak orvosdoktor volt. A később a berlini botanikus kertet vezető Carl Ludwig Willdenow pedig gyógyszerészi képesítést és orvosi doktorátust is szerzett. A növények felismerésének gyakorlati feladatából közben egyre több önálló kérdés bontakozott ki: milyen fajok léteznek, hogyan különíthetők el, és mi szabja meg elterjedésüket?

A magyar botanika legnagyobb alakjaként számon tartott Kitaibel Pál (1757–1817) is orvosdoktor volt, bár sohasem praktizált. A pesti egyetem vegytani–növénytani tanszékének adjunktusaként, majd professzoraként a kutatásnak szentelte életét. Sadler József pályája szintén jól mutatja a szakmák közelségét: előbb gyógyszerészmesteri oklevelet szerzett, később orvosdoktorrá avatták, majd a növénytan egyetemi tanára lett.

Az erdészeket másféle gyakorlati kérdések vezették a botanikához. Az erdő felújításához és kezeléséhez ismerniük kellett a fafajokat, termőhelyi igényeiket, valamint a környezetükben élő növényzetet. Munkájuk rendszeres terepjárással párosult, így kiváló lehetőséget adott a növényvilág megfigyelésére. A német Heinrich Cotta erdészeti iskolát és erdészeti botanikus kertet alapított Tharandtban; nálunk Fekete Lajos és Blattny Tibor a fák és cserjék hazai elterjedésének nagyszabású feldolgozásával gazdagította a növényföldrajzot. A 20. században Tallós Pál, Szodfridt István, Csapody István és Majer Antal erdész-botanikusként járult hozzá a hazai növényföldrajz, flórakutatás és növénytársulástan fejlődéséhez.

A 19–20. századi magyar flórakutatásban különösen sokat köszönhetünk a pedagógusoknak. A természetrajz oktatása, az iskolai gyűjtemények és a kirándulások jó találkozási pontot teremtettek tanítás és kutatás között. Polgár Sándor harmincöt éven át tanított a győri főreáliskolában, miközben megírta Győr megye alapvető flóraművét. Margittai Antal matematika–fizika szakos tanárként vált a Kárpátalja és környéke növényvilágának kiváló ismerőjévé. Hulják János Perecesbányán 1904-től tanítóként oktatta a helyi gyerekeket, és közben az Északi-középhegység flóráját kutatta.

A botanikus tehát sokféle pályán „megteremhetett”. A hivatás gyakran alkalmat, a kíváncsiság pedig lendületet adott a kutatáshoz. A passzionátus növénybúvár teljesítményét pedig éppúgy megfigyeléseinek pontossága, gyűjteményének értéke és közleményeinek tartalma alapján érdemes megítélnünk, mint az egyetemi tudósét.

Ebben a bejegyzéssorozatban a növénytanhoz szokatlan életpályák felől érkező magyar és külföldi növénybúvárokkal találkozunk: bírókkal és katonatisztekkel, költőkkel, banktisztviselőkkel, egyházi méltóságokkal, sőt egy cipésszel és egy császárral is. Lesz közöttük önálló tudományos eredményeket elérő kutató, jelentős növénygyűjtő, kertalapító és mecénás. A „botanikus” megjelölést ebben a tágabb, tudománytörténeti értelemben használjuk; a válogatott műjegyzékek pedig tevékenységükhöz és annak megismeréséhez adnak támpontot.

 

Hangyakenyérért magterjesztés

A vetővirág és a hangyák

A vetővirág sötét magjain feltűnő, világos függelék található. Ez a hangyakenyérnek is nevezett, tápanyagokban gazdag képződmény (elaoiszóma, azaz olajtest)segít abban, hogy a magoknak lábak nélkül is legyen esélyük távolabb jutni az anyanövénytől. A szállítást hangyák végzik. De vajon mely fajok vesznek részt ebben? Vizsgálatunkban hét magyarországi lelőhelyen öt hangyafajt figyeltünk meg vetővirágmagok hordása közben. Eredményeinket a North-Western Journal of Zoology című folyóiratban közöltük. 

A hangyák közreműködésével történő magterjesztés tudományos neve mirmekochória. Sok növény magján fejlődik zsírokban és fehérjékben gazdag függelék, elaioszóma. A hangyák számára ez táplálékot jelenthet, a növénynek pedig az elszállítás kínálhat előnyt. A kapcsolat megértéséhez azonban a mag alakja csak kiindulópont: azt is meg kell figyelnünk, hogy a hangyák valóban magukkal viszik-e, és milyen fajok végzik a munkát.

1. ábra. A vetővirág (Sternbergia colchiciflora) sötét magjai a világos hangyakenyérrel, azaz elaioszómával. A tápanyagban gazdag függelék a magterjesztésben részt vevő hangyák táplálékforrása lehet. A fehér léptékvonal 10 millimétert jelöl.

A vetővirág (Sternbergia colchiciflora) apró, hagymás évelő, amely száraz gyepekben, köztük régi temetők gyepfoltjaiban is él. Sárga virágai ősszel nyílnak, termései azonban a következő tavasszal érnek meg. A faj elterjedése Észak-Afrikától Dél-Európán és Kis-Ázsián át a Kaukázusig és Ukrajnáig húzódik, de e nagy területen belül sokfelé ritka vagy szórványos. Fennmaradásának megértéséhez a szaporodás és a magterjedés apró részletei is fontosak.

Azt már Pénzes Antal 1934-es megfigyelései alapján tudtuk, hogy a vetővirág hangyakenyeres magjait hangyák terjesztik. A részt vevő hangyafajok kilétéről viszont nem álltak rendelkezésünkre adatok. Nem volt világos, hogy egyetlen különleges partnerre támaszkodik-e a növény, vagy többféle hangya is szállítja magjait. Ezt a hiányt közvetlen terepi megfigyelésekkel igyekeztünk pótolni.

2017. április 25. és május 19. között harminc vetővirág-lelőhelyet kerestünk fel: huszonhetet Magyarországon, hármat Szerbiában. A látogatásokat a terméséréshez igazítottuk, és a magot szállító hangyákat kerestük. Az ilyen egyedekből gyűjtött mintákat később határozókulcsok segítségével azonosítottuk; a finom alaktani bélyegeket százszoros nagyítású sztereomikroszkópos mérésekkel is ellenőriztük.

A közvetlen megfigyelés fontos különbség a puszta jelenléthez képest. Attól, hogy egy hangya a növényen mászkál, még nem tudjuk, részt vesz-e a magterjesztésben. Mi olyan egyedeket vettünk számításba, amelyek ténylegesen magot vittek. A fajszintű azonosítás pedig lehetővé tette, hogy ne általában „a hangyákról”, hanem az együttműködésben megfigyelt konkrét szereplőkről beszéljünk.

Maghordást hét magyarországi lelőhelyen észleltünk. Az öt részt vevő faj a Camponotus piceus, a Lasius alienus, a Lasius bombycina, a Lasius fuliginosus és a Tapinoma erraticum volt. A lelőhelyek között temetők és más gyepterületek egyaránt szerepeltek, a Balaton-felvidéktől a Dél-Tiszántúlig. A vetővirág tehát a vizsgált helyszíneken több különböző hangyafajjal is kapcsolatba került.

Bár sok helyen bőségesen találtunk terméses növényeket, hangyákat csak kevés példányon figyeltünk meg. Az érintett terméseken viszont olykor számos dolgozó gyűjtögetett egyszerre. A három–hét centiméter magas, sárguló termésfalú tokok repedéseiből kivették a magokat, majd egyenként elhordták őket. Egy-egy termés rövid ideig feltűnően élénk állati tevékenység helyszínévé vált.

2. ábra. Lasius alienus dolgozók vetővirágtermésen a várpalota-inotai temetőben. A hangyák a felnyíló tokból magokat emelnek ki és szállítanak el. A fehér léptékvonal 10 millimétert jelöl.

A hét megfigyelési helyből nem következik, hogy a többi lelőhelyen hiányozna a hangyaterjesztés. A maghordás észlelése attól is függ, hogy éppen mikor érkezünk: van-e felnyíló termés és aktív gyűjtögető a közelében. A felmérés a résztvevők azonosításához adott közvetlen bizonyítékot, a folyamat teljes gyakoriságát vagy az összes elszállított mag mennyiségét azonban nem határoztuk meg.

Az öt fajból négyről korábbi kutatások már kimutatták más növények hangyakenyeres magjainak szállítását. A Lasius bombycina esetében viszont elsőként közöltünk maghordásra vonatkozó adatot. Ez különösen érdekes volt, mert magát a hangyafajt csak 2016-ban írták le. A növény és a hangyák közötti kapcsolat vizsgálata így a magterjesztők életmódjáról is új ismeretet adott.

A magok megtalálását követő viselkedés fajonként különbözött. A csápokkal végzett vizsgálódás, a mag megfogása és az elszállítás módja sem volt mindenütt egyforma. Nem figyeltünk meg a magok felé irányuló nyomvonal-kijelölést vagy újabb dolgozók odatoborzását. Azt sem észleltük, hogy a hangyakenyér távolról vonzotta volna a dolgozókat. A termésen látott sok hangya ezért önmagában nem bizonyítja, hogy a növény közvetlenül messziről odacsalta őket.

A hangyaterjesztés általános értelmezése szerint a dolgozók a magot a táplálékot nyújtó függelék miatt szállítják el. A hangyakenyér eltávolítása után a mag olyan helyen maradhat, ahol később kicsírázhat. Ez kölcsönösen előnyös kapcsolat lehet. A vetővirágnál azonban ebben a vizsgálatban nem követtük végig az elszállított magok későbbi sorsát: útjuk hosszát, végső helyüket és csírázásukat nem mértük. Az elszállítás bizonyítása az első lépés volt e folyamat megértésében.

3. ábra. Camponotus piceus dolgozók vetővirágtermésen, Tihanyban. Ez a faj is részt vett a maghordásban, vagyis a vetővirág magterjesztése nem egyetlen hangyafajhoz kötődik. A fehér léptékvonal 10 millimétert jelöl. Fényképezte: Mészáros András.

A hangyafajok élőhelyigénye segíthet megmagyarázni, miért más-más szereplőkkel találkoztunk az egyes lelőhelyeken. A Lasius fuliginosus kivételével valamennyi megfigyelt faj nyílt, meleg élőhelyekhez kötődik, de ezen belül is vannak különbségek. A Lasius alienus mészkő- és dolomitterületek gyepjeiben fordul elő, a Lasius bombycina löszön lehet gyakori. Az adott termőhely hangyaközössége ezért befolyásolhatja, mely fajok szállítják el a magokat.

Az időzítés is számíthat. A vetővirág fő magérési időszaka, április vége és május eleje egybeesik a Lasius alienus és a Lasius bombycina kolóniáiban fejlődő lárvák nagy táplálékigényű időszakával. A hangyakenyér zsírjai és fehérjéi ilyenkor különösen értékesek lehetnek. Ezt az évszakos egybeesést a két faj jelentős szerepét magyarázó lehetőségként értelmeztük; tényleges magterjesztési teljesítményüket nem hasonlítottuk össze kísérletesen a többi fajéval.

Más megfigyelt fajoknál a magérés és a kolónia fejlődési ritmusa kevésbé illeszkedhet egymáshoz. A fákhoz, erdei környezethez kötődő Lasius fuliginosus esetében például inkább alkalmi kapcsolatra gondoltunk; maghordását egyetlen dolgozónál észleltük. Az észlelt dolgozók számából ugyanakkor nem készíthettünk megbízható rangsort arról, melyik faj mennyivel járul hozzá a vetővirág következő nemzedékéhez.

Vizsgálatunk legfontosabb eredménye, hogy a vetővirág maghordásában több hangyafaj részvételét közvetlenül dokumentáltuk. A megfigyelt kapcsolat tehát nem egyetlen növényfaj és egyetlen hangyafaj kizárólagos együttműködése. Ez nem jelenti azt, hogy minden hangya egyformán alkalmas partner, vagy bármelyik faj pótolhatja a másikat. Egy adott lelőhelyen csak néhány, helyben gyakori faj végezheti a szállítás jelentős részét.

A természetvédelem számára ebből az következik, hogy a ritka növény élőhelyét a benne működő kapcsolatokkal együtt érdemes megőriznünk. A magéréshez szükséges körülmények mellett a magokat mozgató állatok jelenléte is számíthat. A következő vizsgálatokban már azt lenne fontos tisztáznunk, hová kerülnek az elszállított magok, és közülük hányból fejlődik fiatal vetővirág. A hangyák maghordásának megfigyelése így egy apró részletből a növény megújulásának nagyobb kérdéséhez vezet el bennünket.

Hivatkozás

Molnár V. A., Mészáros A., Csathó A. I., Balogh G. & Csősz S. (2018): Ant species dispersing the seeds of the myrmecochorous Sternbergia colchiciflora (Amaryllidaceae). North-Western Journal of Zoology 14(2): 265–267. Article No. e177101.

Vadvirág az aszfalt mellett

A járdaszigetek apró aranya

Egy forgalmas városi út mellett ritkán keresünk ritka vadvirágokat. Veszprémben mégis éppen ilyen helyen találtunk rá egy meglepően nagy vetővirág-állományra: az úttest és a járda közötti gyepsávokban, valamint apró forgalmi szigeteken mintegy hétezer növényt figyeltünk meg. A Biologia Futura folyóiratban 2020-ban megjelent tanulmányunkban azt mutattuk be, milyen körülmények között élnek ezek a növények, hogyan helyezkednek el a gyepszigeteken, és miért bizonytalan a jövőjük. 

A vetővirágot többnyire száraz gyepekhez, löszpusztarétekhez és sztyepprétekhez kötjük. Jelentős állományait temetőkben is ismerjük, ahol a gyepes területek a táj korábbi növényzetének maradványait őrizhetik. Egy sűrűn használt városi útszakasz első pillantásra egészen más világnak látszik. A veszprémi lelőhely azonban arra figyelmeztetett bennünket, hogy a megszokott élőhelyeken kívül is érdemes nyitott szemmel járnunk.

2013. szeptember 8-án, a Hold utcában bukkantunk rá a vetővirágra (Sternbergia colchiciflora). Az első alkalommal mintegy ötezer példányra becsültük az állományt. A növények az út mindkét oldalán megjelentek, közvetlenül a városi közlekedés tereiben. Később több évben visszatértünk, és a virágzás idején végzett megfigyeléseket részletesebb tavaszi és nyári felmérésekkel egészítettük ki.

2017-ben a Hold utca mintegy kétszáz méteres szakaszán találtuk meg a fajt, és a Fecske utcai kereszteződés környékén is észleltük. A következő évben újabb gyepfoltokból került elő, köztük a Haszkovó és az Akácfa utca találkozásánál, a korábban ismert állományrészektől légvonalban körülbelül 350 méterre. A felmérések végére összesen mintegy hétezer növényről volt tudomásunk. Élőhelyük számos kisebb-nagyobb gyepszigetből állt, amelyek között burkolt felületek húzódtak.

Egy ilyen állomány nagyságát nem könnyű pontosan megállapítanunk. A vetővirág apró, hagymás évelő, amelynek sárga virágai nyár végén és ősszel nyílnak, levelei viszont csak később jelennek meg. Ráadásul a föld alatt maradó, ki sem nyíló, önmegporzó virágokat is fejleszthet. Ezt kleisztogámiának nevezzük. Az őszi virágszámlálás ezért a ténylegesen jelen lévő növényeknek csak egy részét mutathatja meg.

A különböző években eltérő számú nyíló virágot láthatunk anélkül, hogy az állomány ugyanilyen arányban változna. A veszprémi vizsgálatban például 2016-ban kevesebb virágzó példányt észleltünk, miközben olyan gyepszigeten is megtaláltuk a növényt, ahonnan korábban nem ismertük. Az új előfordulások és a növekvő egyedszámok terjedésre utalnak.

1. ábra. Vetővirágok Veszprém városi környezetében. A: virágzó állomány a Hold utca mellett; B: bimbós, frissen nyílt és teljesen kinyílt virágok 2015 augusztusában; C: magok a világos, tápanyagban gazdag hangyakenyérrel; D: virágzó példányok egy járdaszigeten 2016 augusztusában, körökkel jelölve. Az apró sárga virágokra a járókelők általában nem figyelnek fel. 

A városi gyepszigetek nem csupán a vetővirágnak adtak otthont. A részletes növényzeti felmérésben két további ritka szárazgyepi növényt is kimutattunk. A selymes boglárkából (Ranunculus illyricus) mintegy 3500, a pusztai meténgből (Vinca herbacea) hozzávetőleg 350 példányt találtunk. Hét gyepszigeten mindhárom faj együtt élt. A lelet tehát egy egész, természetközeli száraz gyepekre jellemző fajegyüttes jelenlétére hívta fel a figyelmünket.

A kísérőfajok között osztrák csüdfű (Astragalus austriacus), koloncos legyezőfű (Filipendula vulgaris), ligeti zsálya (Salvia nemorosa) és lila ökörfarkkóró (Verbascum phoeniceum) is szerepelt. Mellettük természetesen sok, zavarást és taposást tűrő növényt is megfigyeltünk. A veszprémi gyepfoltok növényzete így egyszerre viselte magán a száraz gyepek és az erősen használt városi környezet jellegzetességeit.

A talajból három helyen, a gyökérzet környezetéből, 5–15 centiméteres mélységből vettünk mintát. A laboratóriumi eredmények enyhén lúgos, agyagos, meszet tartalmazó és tápanyagokban gazdag talajt jeleztek. A kimutatott sótartalmat a téli útsózással hoztuk összefüggésbe. 

A növények elhelyezkedésében feltűnő mintázatot láttunk. Vajon egyenletesen oszlanak el az úttest és a járda közötti gyepben, vagy inkább valamelyik szegély közelében tömörülnek? Ennek megválaszolásához 2018. március 28–29-én kilenc gyepszigeten, az úttesttől a járda felé vezetett mintavételi vonalak mentén 671 növény helyzetét mértük fel.

A gyepfoltok szélessége különbözött, ezért a méterben mért távolságokat az adott gyepsziget szélességéhez viszonyítottuk. Így össze tudtuk hasonlítani például a keskeny és a széles gyepsávok közepét vagy járda melletti tizedét. A vizsgálatban a nulla százalék az úttest felőli oldalt, a száz százalék a járda felőli szegélyt jelentette. Egyenletes eloszlás esetén az azonos szélességű relatív sávokban nagyjából hasonló számú növényre számíthattunk volna.

Ehelyett a gyepszigetek közepén találtuk a legkevesebb vetővirágot. A szegélyek felé több példány élt, különösen a járda mellett; közvetlenül az úttest szomszédságában azonban ismét ritkultak. Egyes növények az úttest szélétől mindössze két centiméterre, mások közvetlenül a járda szegélyén nőttek. Az eloszlás statisztikailag is egyértelműen eltért az egyenletestől. A mérés a térbeli mintázatot mutatta meg, az azt kialakító okokat önmagában nem tárta fel.

2. ábra. A felmért 671 vetővirág példány elhelyezkedése a gyepszigetek keresztmetszetében. A vízszintes tengely bal széle az úttestet, jobb széle a járdát jelenti; az oszlopok a teljes szélesség egy-egy tizedére jutó növények számát mutatják. A középső sávokban kevesebb, a szegélyek felé több példányt találtunk, de közvetlenül az úttest mellett visszaesett a gyakoriságuk. A legmagasabb oszlop a járda melletti sávhoz tartozik.

Hogyan juthattak szárazgyepi növények ilyen erősen átalakított környezetbe? Eredetüket nem tudtuk bizonyítani. Valószínű magyarázatként az útépítéshez kapcsolódó földmunkák merültek fel. A tanulmány készítését megelőző mintegy másfél évtizedben kialakított útszakaszhoz, illetve a későbbi kerékpárút-építéshez máshonnan szállított talajjal hagymák és magok is érkezhettek. Az így odakerült növények a kialakított gyepekben fennmaradhattak.

Ezt az elképzelést a több szárazgyepi faj együttes jelenléte is érdekessé teszi, de a szállított talaj pontos eredetét nem ismertük. A veszprémi állományt ezért nem tekinthettük bizonyítottan egy helyben megmaradt ősgyep maradványának, és az ember közreműködésével történt behurcolást sem állíthattuk biztos tényként. A lelőhely felfedezése az eredetre vonatkozó kérdést is megnyitotta.

A helyi terjedéshez a hangyák is hozzájárulhattak. A vetővirág magjain tápanyagban gazdag függelék, úgynevezett hangyakenyér fejlődik, amely vonzó táplálék számukra. A magokat szállító hangyák a növény terjesztői lehetnek. A veszprémi vizsgálatban azonban nem követtük végig a magok útját. A fűnyíró gépek közvetítésének lehetőségét szintén felvetettük más kutatások alapján, de itt ezt a mechanizmust sem igazoltuk közvetlenül.

A rendszeres fűnyírás mellett is fennmaradó állomány látszólag meglepő, a faj életmenete azonban segít megérteni. Amikor a nyári gyepkezelés a legintenzívebb, a vetővirág többnyire nyugalomban van a talajban. Virágai pedig csupán néhány centiméter magasra emelkednek. Egy 2016. augusztusi megfigyelésünk során a virágzás idején végzett nyírás a meghagyott tarlómagasság miatt nem károsította a virágzó példányokat.

Ez a tapasztalat a növény adott körülmények közötti tűrőképességét jelzi. A különböző vágási magasságok és időzítések hatását ebben a tanulmányban nem hasonlítottuk össze kísérletesen. Azt sem bizonyítottuk, hogy a gyakoribb nyírás növelte volna az állományt. A kezelés értékeléséhez ezért a növény apró termetét, évszakos ritmusát és az adott helyszín viszonyait együtt kell figyelembe vennünk.

A hosszú távú veszélyt a vizsgálat idején elsősorban a lehetséges út- és közműépítésekben láttuk. A terület alatt elektromos kábel húzódott, és egy későbbi felújítás a növények élőhelyét közvetlenül érintheti. A helyi védelem kezdeményezése 2015-ben a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület veszprémi helyi csoportjától indult. A tanulmányban ismertetett önkormányzati álláspont szerint azonban a későbbi műszaki beavatkozások mellett nem lehetett biztonsággal garantálni a természeti értékek tartós fennmaradását, így a védetté nyilvánítási eljárás nem indult el.

A veszprémi történetből számunkra az következik, hogy a városi zöldfelületek természeti értékeit a felújítások tervezése előtt ismernünk kell. Egy jelentéktelennek látszó gyepsziget több ritka szárazgyepi növény élőhelye lehet. A vetővirágok felfedezésével ezek a foltok felkerültek a botanikai térképre; megőrzésük esélyét pedig az növelheti, ha a város működéséhez szükséges beavatkozások tervezésében ez a tudás is helyet kap.

Hivatkozás

Molnár V. A., Siffer S., Molnár H. A. & Fekete R. (2020): Occurrence of the rare plant Sternbergia colchiciflora in an urban environment. – Biologia Futura 71: 93–98.

Kemény magok hosszú úton

A ritkaság nem feltétlenül röghöz kötöttség

Egy növény magja messzire juthat akkor is, ha nincs repítőkészüléke vagy feltűnő, húsos termése. Az Acta Societatis Botanicorum Poloniae folyóiratban 2015-ben megjelent tanulmányunkban kimutattuk, hogy a tekert csüdfű (Astragalus contortuplicatus) magjai épen átjuthatnak a tőkés récék emésztőrendszerén, és egy részük utána ki is csírázik. A madarakon átjutott magokból egészséges, virágzó és termést érlelő növényeket neveltünk.

A tekert csüdfű ritka, rendszertelenül megjelenő növényünk. Felmerülhet, hogy azért találkozunk vele kevés helyen, mert nehezen jut el egyik alkalmas termőhelyről a másikra. Kísérletünkkel azt vizsgáltuk, korlátozhatja-e elterjedését az, hogy magjai nem képesek túlélni a vízimadarak emésztését. Eredményeink alapján a madarakkal történő szállítás lehetősége ennél a fajnál is jelentős; a ritkaság okait az élőhelyi feltételekben is keresnünk kell.

A tekert csüdfű egyéves, rövid életű növény. Elterjedése Eurázsia nagy térségét átfogja, de előfordulásai erősen hézagosak. Közép-Európában főként időszakosan elöntött folyópartokon és ártereken találkozhatunk vele, Magyarországon elsősorban a Tisza és mellékfolyói környékén. Magyarországon 1849 és 2013 között mindössze huszonnégy évből volt ismert előfordulása, összesen 64 adattal. Magjai a talajban akár évekig „várhatnak” a megfelelő feltételekre, miközben a felszínen nem látunk növényeket. A kemény, vizet nehezen áteresztő maghéj fizikai nyugalmat tart fenn: a mag csírázását már az is megakadályozhatja, hogy nem jut be elegendő víz. A maghéj állapota ezért a faj megjelenésének egyik fontos tényezője lehet.

1. ábra. A tekert csüdfű elterjedése. Balra a faj őshonos eurázsiai elterjedése, jobbra a magyarországi előfordulások láthatók. A nagy földrajzi kiterjedés nem jelent összefüggő előfordulást: a lelőhelyek szórványosak, és a növény megjelenése időben is egyenetlen.

A vízimadarak kétféleképpen is szállíthatják a növények szaporítóképleteit. A magok a tollazathoz, a lábhoz vagy a csőrhöz tapadva utazhatnak, de a lenyelt magok egy része az emésztőrendszeren keresztül is továbbjuthat. Ez utóbbi folyamatot endozoochóriának nevezzük. A madár így a táplálkozás helyétől távolabb is kiüríthet egy életképes magot.

Ez a terjedési mód a száraz termésű növények számára is elérhető. A récék sokféle magot fogyasztanak, és emésztőrendszerük nem pusztítja el valamennyit. A növény számára azonban több egymást követő feltételnek kell teljesülnie: magjának épen és életképesen kell kijutnia, majd olyan helyre kell kerülnie, ahol kicsírázhat és megtelepedhet. Kísérletünk az átjutás és a későbbi fejlődés lehetőségét vizsgálta.

A magokat Tiszaroff közelében gyűjtöttük 2012 szeptemberében. Körülbelül egy milliméter hosszú, lapított, zöldesbarna magokról van szó. A kísérlethez tíz, fogságban nevelt, felnőtt tőkés récét (Anas platyrhynchos) használtunk, hét tojót és három gácsért. Minden madár száz magot kapott, így összesen ezer mag sorsát követtük.

A madarakat külön tartottuk, hogy az ürülékmintákat egyedenként gyűjthessük. Az etetés után az első hét órában óránként, majd a 21. és a 45. órában vettünk mintát. A récék vizet kaptak, újabb táplálékot azonban a kísérlet végéig nem. A mintákból mikroszkóp alatt válogattuk ki az épnek látszó magokat, amelyeknél később csíráztatással ellenőriztük, maradtak-e életképesek.

A visszanyert és az összehasonlításra használt magokat azonos módon tároltuk. A csíráztatást agarózgélen, ellenőrzött fény- és hőmérsékleti viszonyok között, ötven napon át végeztük. Kétféle kontrollt is alkalmaztunk: kezeletlen magokat, valamint olyanokat, amelyek héját csiszolópapírral mechanikailag megsértettük. A maghéj ilyen érdesítését szkarifikációnak nevezzük; segítségével a víz könnyebben bejuthat a mag belsejébe.

2. ábra. Balra a tekert csüdfű ép magjai, jobbra a récék ürülékéből visszanyert magokból fejlődő csíranövények láthatók. A csíráztatáshoz agarózgélt használtunk. A fekete léptékek öt millimétert jelölnek. A csíranövények megjelenése igazolta, hogy az emésztőrendszeren átjutott magok egy része életképes maradt.

Mind a tíz réce ürülékéből előkerültek ép magok. Az ezer beadott magból összesen 247-et nyertünk vissza látható sérülés nélkül, ami 24,7 százalékos aránynak felel meg. A madarak között nagy különbségeket találtunk: egy récéből négy, egy másikból ötvenhárom ép mag került elő. Az ép külső azonban még nem jelentett automatikusan csíraképességet.

A 247 visszanyert magból 66 csírázott ki, vagyis közel 27 százalékuk. Minden réce legalább egy csíraképes magot ürített. Másképpen kifejezve: a madaraknak adott teljes magmennyiség 6,6 százalékáról csírázással is igazoltuk, hogy túlélte az átjutást. Ez a százalék kisebb a visszanyert magokra számolt értéknél, mert a kiindulási ezer maghoz viszonyít.

A kezeletlen kontrollban háromszáz magból csupán kettő csírázott ki, tehát az arány egy százalék alatt maradt. A mechanikailag érdesített magoknál viszont a közlemény 2. táblázatában összesített adatok szerint százötvenből száznegyvenhat csírázott, közel 97 százalék. A récéken átjutott magok a két kontroll közötti eredményt adták. A maghéj sértése így sok, egyébként nyugalomban maradó mag számára megnyithatta a csírázás lehetőségét.

A visszanyert ép magok közel kilencven százaléka már az első hét órában távozott a récékből. Néhány mag azonban ennél lényegesen tovább maradt az emésztőrendszerben. A 21. és 45. óra közötti mintákban is találtunk ép magokat, és ezek közül egy ki is csírázott. 

Az időbeli eloszlás értelmezésénél két külön kérdést kell megkülönböztetnünk. Az egyik az, hogy mikor távozott a legtöbb mag; a másik, hogy az adott időpontban távozó magok mekkora hányada csírázott. A kísérletben nem találtunk statisztikailag igazolható kapcsolatot az emésztőrendszerben töltött idő és a csírázóképesség között. A hosszabb bent tartózkodás tehát a vizsgált adatokban nem járt egyértelműen rosszabb csírázással. 

3. ábra. Balra az összes visszanyert ép mag időbeli megoszlása, jobbra a közülük később kicsírázó magok időbeli megoszlása látható. A százalékok alapja balra 247, jobbra 66 mag; az oszlopok fölötti számok az adott időszak darabszámai. A jobb oldali diagram nem az egyes időszakokban ürített magok csírázási valószínűségét mutatja. 

A hosszabb ideig visszatartott, életképes magok távoli szállítás lehetőségét jelzik. A cikkben szereplő, mintegy 1600 kilométeres távolság a hosszú bent tartózkodás és a réce lehetséges repülési sebessége alapján adódó szemléltető becslés. Nem megfigyelt magutazásról van szó: a kísérleti madarakat nem repültettük, és a magok természetbeni útvonalát nem követtük. A tényleges távolságot a madár mozgása és az emésztés körülményei együtt határozzák meg.

A tekert csüdfű felfújt, érett hüvelytermései a víz felszínén is úszhatnak, így folyó menti előfordulásait könnyű lenne kizárólag a vízi terjedéssel magyarázni. Eredményeink azonban azt mutatják, hogy a vízimadarak két különböző vízgyűjtő között is szállíthatják magjait. A folyóhoz kötődő elterjedési kép ezért önmagában nem bizonyítja a víz közvetítő szerepének kizárólagosságát.

A maghéj a túlélés és a csírázás szempontjából kettős jelentőségű. A kemény héj védheti a magot, ugyanakkor megakadályozhatja a víz felvételét. Az emésztőrendszer mechanikai és kémiai hatásai részben meggyengíthetik ezt a burkot. A csíráztatási eredmények összhangban vannak e magyarázattal, de a héj változásait és a lehetséges hatások külön szerepét nem vizsgáltuk közvetlenül.

A közleményben idézett korábbi vizsgálatunkban a tekert csüdfű 131 éves, szárazon tárolt magjait is sikerült csíráztatnunk mechanikai érdesítés után. Ez a faj tartós nyugalmi képességét szemlélteti, de nem bizonyítja, hogy természetes talajban ugyanennyi ideig életképes marad. A hosszú várakozás és a madarakkal történő szállítás mindenesetre két külön lehetőséget adhat a kedvező élőhely elérésére: az egyik az időben, a másik a térben segítheti a fennmaradást.

Kísérletünk tíz récére és egy tiszaroffi eredetű magmintára terjedt ki. A fogságban tartott, pihenő madarak emésztése eltérhet a vadon élő, táplálkozó vagy repülő récékétől. Az újabb táplálék elmaradása a magok bent tartózkodási idejét is módosíthatta. E korlátok mellett eredményeink biztosan igazolják az életképes átjutás lehetőségét, a természetben megvalósuló terjedés gyakoriságát azonban nem számszerűsítik.

A ritka előfordulás tehát nem feltétlenül gyenge terjedőképesség jele. Egy mag eljuthat messzire, mégis csak kevés helyen találhat megfelelő nedvességet, nyílt felszínt és fejlődési lehetőséget. A tekert csüdfű példája arra hívja fel a figyelmet, hogy a vízimadarak a ritka, száraz termésű növények számára is fontos közvetítők lehetnek. A szállítás lehetőségének megőrzése mellett a megtelepedésre alkalmas időszakos vizes élőhelyek fennmaradása is lényeges.

Hivatkozás

Lovas-Kiss Á., Sonkoly J., Vincze O., Green A. J., Takács A. & Molnár V. A. (2015): Strong potential for endozoochory by waterfowl in a rare, ephemeral wetland plant species, Astragalus contortuplicatus (Fabaceae). Acta Societatis Botanicorum Poloniae 84(3): 321–326.

Vetővirág a sírok között

Élet a fűnyíró árnyékában

A rendszeresen fűnyírózott temetőgyepben is megbújhat egy ritka vadvirág. Apró, sárga virágai ősszel nyílnak, magjai viszont csak a következő tavasszal érnek meg. A vetővirág különös életmenete segíthet megérteni, hogyan maradhat fenn olyan helyeken, ahol a növényzetet évente többször rövidre vágják. A Tuexenia folyóiratban megjelent tanulmányunkban temetői előfordulását és a különbözőképpen kezelt termőhelyeken élő növények maghozamát vizsgáltuk. 

A száraz gyepek egykori kiterjedésüknek sokfelé csak töredékét őrzik. Megmaradt foltjaikat olykor a szántók és települések között, régi temetőkben találjuk meg. Ezek a területek hosszú ideig elkerülhették a beszántást és a mezőgazdasági használat más, erőteljes beavatkozásait. A sírok közötti gyep ezért a táj korábbi növényvilágából is őrizhet valamit. Fennmaradása azonban attól is függ, hogyan gondozzuk ma ezeket a helyeket.

A vetővirág (Sternbergia colchiciflora) az amarilliszfélék családjába tartozó, apró termetű hagymás évelő. Elterjedése Észak-Afrikától Dél- és Közép-Európán, valamint Kis-Ázsián át a Kaukázus térségéig és Ukrajnáig húzódik. E nagy területen belül sokfelé ritka vagy szórványos. Magyarországon száraz gyepekben él; temetői állományai ugyanennek az élőhelyi örökségnek a részei.

Nálunk augusztus és október között, gyakran a késő nyári esők után jelennek meg szinte a talajhoz simuló, sárga virágai. Egy-egy virág többnyire csupán néhány napig nyílik. A száraz növényzet között könnyű elsétálni mellette, és az sem biztos, hogy éppen a látogatásunk idején találunk nyíló példányokat. Egyetlen eredménytelen őszi bejárásból ezért aligha következtethetünk a faj hiányára.

Leveleit jóval a virágzás után, nálunk rendszerint január és március között fejleszti. Keskeny, gyakran csavarodó levelei között tavasszal már a fejlődő tokterméseket is megfigyelhetjük. A magok április vége és május eleje körül érnek meg, majd május–júniusban a hajtás elszárad. Az év jelentős részét a növény a talajban, hagymaként tölti. Tavasszal a jellegzetes levelek alapján sokszor könnyebb felmérnünk egy állományt, mint az őszi virágzás idején.

1. ábra. A vetővirág két arca: balra az ősszel nyíló virágok, jobbra tavasszal termést fejlesztő példányok. A virágzás és a leveles időszak hónapokkal elválik egymástól.

A rejtőzködésnek további oka is van. A vetővirág a föld alatt maradó, ki sem nyíló, önmegporzó virágokat is fejleszthet. Ezt kleisztogámiának nevezzük. Így az a növény is létrehozhat magot, amelynek ősszel nem láttuk a felszín fölött a virágát. A nyíló virágok megszámlálása tehát önmagában sem az összes növény, sem a szaporodó egyedek számát nem adja meg.

A vetővirág temetői jelenléte nem új felismerés. Kovács Ferenc plébános és botanikus már 1915-ben beszámolt róla az óbecsei alsóvárosi római katolikus és központi szerb temetőből. A mai Szerbiában fekvő település régi adatai arra ösztönöztek bennünket, hogy ne csupán az ismert természetközeli gyepekben keressük a növényt. Vajon mennyi maradhatott meg állományaiból a temetőkben, a mai kezelés mellett?

2017 márciusa és 2018 áprilisa között 154 temetőt vizsgáltunk meg a faj pannóniai elterjedési területén. Huszonhét magyarországi temetőben találtuk meg, és három szerbiai, korábbról ismert előfordulását is megerősítettük. Ez összesen harminc állományt jelentett: a felkeresett temetők közel ötödében jelen volt. Ezt az arányt a vizsgált területre és helyszínekre vonatkoztathatjuk, nem valamennyi magyarországi temetőre.

Az állományok mérete jelentősen különbözött. Volt, ahol száz példánynál kevesebbet találtunk, másutt több ezret becsültünk; Balatonfőkajáron és Csóron például mintegy tízezres állományokat írtunk össze. A vetővirág legtöbbször természetközeli, nyírt vagy nyíratlan gyepben élt, de sírok közötti területeken, ritkábban fák és cserjék alatt is előkerült. A temető elnevezés tehát sokféle, eltérő állapotú élőhelyet takarhat.

2. ábra. A vetővirág temetői előfordulásai a Pannon-medencében. A nagy fekete pontok a megtalált állományokat, a kis pontok a felkeresett temetőket, a szürke négyzetek a faj magyarországi elterjedésének korábbi adatait jelölik.

A következő kérdésünk az volt, hogy a nyírt termőhelyeken élő növények terméseiben kevesebb mag fejlődik-e. A maghozam a szaporodás sikerének egyik mérhető jellemzője: ha a levélzet károsítása erősen korlátozza a növényt, az a termésenkénti magszámban is megmutatkozhat. Ennek vizsgálatához a magérés idején kellett visszatérnünk a lelőhelyekre.

2017. április 30. és május 13. között 22 állományban összesen 525 növény érett, de még zárt toktermésében számoltuk meg a magokat. A nyírt területekről 290, a nem nyírt területekről 235 példány adatait gyűjtöttük össze. Ebbe az összehasonlításba temetői és más termőhelyeken élő állományokat is bevontunk. Két temetőben egymás mellett nyírt és nyíratlan részeket is tudtunk vizsgálni.

A kezelésről a vetővirág és a környező növények levágott levélcsúcsai árulkodtak. Meglévő helyzeteket hasonlítottunk össze, nem mi jelöltünk ki véletlenszerűen nyírandó és érintetlenül hagyandó parcellákat. Az értékelés során azt is figyelembe vettük, hogy az azonos lelőhelyen élő növények hasonló körülmények között fejlődnek, így adataik nem tekinthetők teljesen függetlennek.

A fűnyírózott termőhelyeken egy termésben átlagosan 13,6, a nem fűnyírózottakon 14,7 magot találtunk. A különbség statisztikailag nem bizonyult szignifikánsnak. Vagyis adataink alapján nem tudtunk megbízható eltérést kimutatni a két csoport termésenkénti magszáma között. A két, mindkét kezelést képviselő temető külön összehasonlítása ugyancsak ezt az eredményt adta.

3. ábra. A termésenkénti magszám a különböző lelőhelyeken. A szürke dobozok a nyírt (Mown), a fehérek a nem nyírt (Unmown) területeket jelölik. A vastag vonal a középső érték, a doboz az adatok középső felét foglalja össze; a körök kiugró értékek. A felső tengely a magok száma, a bal oldali számok lelőhelyazonosítók. Jobbra terméses növények láthatók.

A megfigyelt tűrőképességhez valószínűleg a vetővirág termete és évszakos ritmusa egyaránt hozzájárul. Felszín feletti fejlődésének jelentős része a fő fűnyírási időszakon kívülre esik. Őszi virágai és tavasszal fejlődő termései alacsonyan helyezkednek el, így a vágás magasságától függően elkerülhetik a közvetlen sérülést. A terméskocsány csak a magéréshez közeledve nyúlik meg jobban.

A fűnyíró sok esetben csak a levelek végét távolítja el, miközben a hagyma a talajban marad. Elképzelhető, hogy a részleges levélveszteséget a növény a vizsgált maghozam szempontjából ellensúlyozni tudja. 

4. ábra. A vetővirág éves életmenete és a temetői fűnyírás hozzávetőleges időszaka. A római számok a hónapokat jelölik. Az őszi virágzást téli–tavaszi levélfejlődés és tavaszi magérés követi; nyáron a növény hagymaként nyugalomban van. A piros vonal a fő fűnyírási időszakot mutatja.

A vetővirág fennmaradását segítheti a gyepes területek folytonossága, a talaj és a hagymák kímélése, valamint a faj életmenetéhez igazodó kezelés. A nyírás időzítése, magassága és gyakorisága olyan részletek, amelyekre az adott helyszín növényvilágának ismeretében kell figyelnünk.

Vizsgálatunk megmutatta, hogy egyes rendszeresen gondozott temetők jelentős vetővirág-állományokat őriznek, és a vizsgált nyírt termőhelyeken nem mutattunk ki kisebb termésenkénti magszámot. Az óbecsei történeti adatok pedig arra emlékeztetnek, hogy ezek a menedékhelyek több mint száz éve ismertek. A sírok között meghagyott gyepfolt így nem pusztán zöld felület: egy régi táj apró túlélőinek otthona lehet.

Hivatkozás

Molnár V. A., Mészáros A., Csathó A. I., Balogh G., Takács A., Löki V., Lovas-Kiss Á., Tökölyi J., Somlyay L. & Bauer N. (2018): Distribution and seed production of the rare, dry grassland specialist Sternbergia colchiciflora (Amaryllidaceae) in Pannonian cemeteries. Tuexenia 38: 371–384.

Előadás: Orchideaparadicsom az olajfák alatt

Megtekinthető Youtube-on az Orchideaparadicsom az olajfák alatt - A hagyományos olajfaligetek természetvédelmi szerepe című előadásom.

Az olajfa évezredek óta alakítja a mediterrán tájat. Ligetei mezőgazdasági területek, ugyanakkor sok helyen természetes eredetű növényzetet is őriznek. A hagyományosan kezelt ligetekben gyakran legelnek állatok, megmarad a gyep, és viszonylag kevés a talajbolygatás. Az intenzív ültetvényekben a rendszeres művelés és a vegyszeres kezelés jóval erősebben átalakíthatja az élőhelyet. Az előadásban azt a kutatásunkat mutatom be melynek során azt vizsgáltuk, hogy az olajfaligetek milyen szerepet töltenek be a vadon élő, talajlakó orchideák megőrzésében, és mely tulajdonságaik kedveznek ezeknek a növényeknek.

További olvasnivaló.