Mi fán terem a botanikus? 1.

Ambrózy-Migazzi István (1869–1933) — jogász, földbirtokos, országgyűlési képviselő.

A malonyai és a jeli arborétum alapítója, az örökzöld lomblevelű növények közép-európai meghonosításának kísérletezője. Botanikai jelentőségét kertjei mellett a növényhonosításról és a növényzet védelméről megfogalmazott gondolatai adják. A télizöld kert eszméjét olyan vidéken próbálta megvalósítani, ahol a fagy és a nyári szárazság is próbára teszi az örökzöld lombosokat. Jeli kertjének kialakításába 1922-ben fogott bele, a malonyai tapasztalatokat is hasznosítva. Választott jelmondata, a „Semper vireo” – „Örökké zöldellek” – a síremlékére is felkerült.

Válogatott művek:

Ambrózy-Migazzi I. (1924): Növényrezervációk és parkok Középeurópában és Magyarországon. Malonya–Jeli. Botanikai Közlemények 20(4–6): 128–133.

Növényneveink eredete 8.

Csikófark (Ephedra).

A csikó és a fark szavak összetétele. A név alapjául a hajtások alakja szolgált: a sok vékony, elágazó, zöld szár együttesen a ló vagy a csikó farkára emlékeztet. A magyar szaknyelvben az Ephedra nemzetséget jelöli. Rácz János az elnevezés eredetére nézve valószínű német mintát állapít meg: a Roßschwanz ’lófarok’ az Ephedra distachya egyik neve. A tükörfordítás tehát valószínű eredetmagyarázat. A csikófark már Barra István 1841-es Növénytanában az Ephedra neveként szerepel; Vörös Éva ugyanebből a műből az európai csikófark alakot közli. Az elnevezés a nyelvújítás korában már botanikai használatban volt. (Vörös 2008: 126; Rácz 2015: 365.)

A népnyelv csikófarok, csitkófarok neve a zsurlót is jelölte. E növény bojtszerű hajtása hasonló képzettársítást váltott ki. A népi zsurlónév és az Ephedra szaknyelvi neve ezért összefüggő névkörbe tartozik, a névátvitel iránya azonban nem bizonyítható pusztán az alakazonosságból. (Rácz 2004: 57; 2015: 365.)

Irodalom

Rácz J. 2004: A soknevű sulyom, zsurló és csormolya. – Magyar Nyelvőr 128(1): 54–60. Elérhető: https://www.c3.hu/~nyelvor/period/1281/128105.pdf

Rácz J. 2015: Gyümölcstermő egzotikus növények nevei III. – Magyar Nyelvőr 139(3): 359–368. Elérhető: https://www.c3.hu/~nyelvor/period/1393/139309.pdf

Vörös É. 2008: A magyar gyógynövények neveinek történeti-etimológiai szótára. – Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Intézet, Debrecen. Elérhető: https://mek.oszk.hu/06400/06424/06424.pdf

Növényneveink eredete 7.

Borsó (Pisum). 

Ősi jövevényszó. Az Új magyar etimológiai szótár ótörök eredetűnek minősíti; a magyarba kerülő alakot burčaγ formában rekonstruálja. Rokonai például az ujgur burčaq, az oszmán-török burçak és a csuvas părśa. A magyar hangalak történeti hangváltozásokkal alakult ki. Személy- és helynévi származékai már a 13. századból adatolhatók; egyértelmű növénynévként az 1395 körüli Besztercei Szójegyzékben szerepel. Használata korábban és egyes nyelvjárásokban más hüvelyeseket, így babot vagy bükkönyt is jelölhetett. A botanikai szaknyelv a hagyományos szót alkalmazta a Pisum nemzetségre; a nevet nem a bors szó magyar továbbképzésével hozták létre. (Gerstner 2011–2025: borsó szócikk.)

Irodalom

Gerstner K. (szerk.) 2011–2025: Új magyar etimológiai szótár: Online kiadás. – MTA Nyelvtudományi Intézet / HUN-REN Nyelvtudományi Kutatóközpont, Budapest. Elérhető: https://uesz.nytud.hu/index.html?displaymode=web&hom=&searchmode=exact&searchstr=bors%C3%B3

Előadás: Vetővirág a sírok között

Megtekinthető Youtube-on az Vetővirág a sírok között című előadásom.

A száraz gyepek Európa fajokban gazdag, ugyanakkor veszélyeztetett élőhelyei. Sok állományukat felszántották, beépítették, vagy a használat megváltozása miatt átalakultak. Régi temetőkben azonban megmaradhattak olyan gyepfoltok, amelyek értékes fajoknak adnak otthont. Ezek egyike a vetővirág (Sternbergia colchiciflora). Az előadás e fajnak a temetőkbeli előfordulásaival és a fűnyírásnak a maghozamra gyakorolt hatásával foglalkozik.

További olvasnivaló. 

Mi fán terem a botanikus?

Bevezetés

 

Hol "terem" a botanikus? Patikában, tanteremben, erdészházban – és olykor egészen másutt, mint várnánk. A növénytan történetében a „botanikus” sokáig inkább érdeklődést és tevékenységet jelölt, mint kenyérkereső foglalkozást. A Linné által „szeretetre méltó tudománynak”, scientia amabilisnak nevezett botanika művelői között orvosokat, gyógyszerészeket, lelkészeket, tanítókat és szenvedélyes természetbúvárokat egyaránt találunk. A növények megismerése jó ideig más hivatásokhoz kapcsolódva fejlődött.

Az európai növénytan egyik legerősebb gyökere a gyógyításig nyúlik. Bár az ókori Theophrasztosz már a növények felépítését, szaporodását és életkörülményeit is rendszeresen vizsgálta, a következő évszázadok növényismeretét nagymértékben az orvoslás igényei alakították. Dioszkoridész első századi orvos gyógyszerismereti munkája másfél évezreden át alapvető tekintély maradt. Aki növényi szerekkel gyógyított vagy azokkal kereskedett, annak fel kellett ismernie az alapanyagot: a hasonló külsejű fajok összetévesztése könnyen súlyos következményekkel járhatott.

A füveskönyvek hagyománya jóval korábbi volt a nagy középkori járványoknál. Ám a középkor visszatérő pestisjárványai különösen sürgetővé tették a gyógymódok keresését. Füveskönyvekben és receptgyűjteményekben pestis ellen ajánlott növényi szerek is szerepeltek. A növénytan fejlődését a gyógyítás igénye mellett a könyvnyomtatás, a pontosabb növényábrázolás és az élő növények közvetlen megfigyelése is előmozdította. Az 1545-ben alapított padovai egyetemi botanikus kert például kifejezetten a gyógynövények tanulmányozását szolgálta.

Ebben a világban természetes volt az orvos és a botanikus szerepének összekapcsolódása. A reneszánsz nagy füveskönyvszerzője, Leonhart Fuchs orvosként és orvosprofesszorként dolgozott, sőt növénytani kirándulásokat is bevezetett az orvosképzésbe. Maga Linné ugyancsak orvosdoktor volt. A később a berlini botanikus kertet vezető Carl Ludwig Willdenow pedig gyógyszerészi képesítést és orvosi doktorátust is szerzett. A növények felismerésének gyakorlati feladatából közben egyre több önálló kérdés bontakozott ki: milyen fajok léteznek, hogyan különíthetők el, és mi szabja meg elterjedésüket?

A magyar botanika legnagyobb alakjaként számon tartott Kitaibel Pál (1757–1817) is orvosdoktor volt, bár sohasem praktizált. A pesti egyetem vegytani–növénytani tanszékének adjunktusaként, majd professzoraként a kutatásnak szentelte életét. Sadler József pályája szintén jól mutatja a szakmák közelségét: előbb gyógyszerészmesteri oklevelet szerzett, később orvosdoktorrá avatták, majd a növénytan egyetemi tanára lett.

Az erdészeket másféle gyakorlati kérdések vezették a botanikához. Az erdő felújításához és kezeléséhez ismerniük kellett a fafajokat, termőhelyi igényeiket, valamint a környezetükben élő növényzetet. Munkájuk rendszeres terepjárással párosult, így kiváló lehetőséget adott a növényvilág megfigyelésére. A német Heinrich Cotta erdészeti iskolát és erdészeti botanikus kertet alapított Tharandtban; nálunk Fekete Lajos és Blattny Tibor a fák és cserjék hazai elterjedésének nagyszabású feldolgozásával gazdagította a növényföldrajzot. A 20. században Tallós Pál, Szodfridt István, Csapody István és Majer Antal erdész-botanikusként járult hozzá a hazai növényföldrajz, flórakutatás és növénytársulástan fejlődéséhez.

A 19–20. századi magyar flórakutatásban különösen sokat köszönhetünk a pedagógusoknak. A természetrajz oktatása, az iskolai gyűjtemények és a kirándulások jó találkozási pontot teremtettek tanítás és kutatás között. Polgár Sándor harmincöt éven át tanított a győri főreáliskolában, miközben megírta Győr megye alapvető flóraművét. Margittai Antal matematika–fizika szakos tanárként vált a Kárpátalja és környéke növényvilágának kiváló ismerőjévé. Hulják János Perecesbányán 1904-től tanítóként oktatta a helyi gyerekeket, és közben az Északi-középhegység flóráját kutatta.

A botanikus tehát sokféle pályán „megteremhetett”. A hivatás gyakran alkalmat, a kíváncsiság pedig lendületet adott a kutatáshoz. A passzionátus növénybúvár teljesítményét pedig éppúgy megfigyeléseinek pontossága, gyűjteményének értéke és közleményeinek tartalma alapján érdemes megítélnünk, mint az egyetemi tudósét.

Ebben a bejegyzéssorozatban a növénytanhoz szokatlan életpályák felől érkező magyar és külföldi növénybúvárokkal találkozunk: bírókkal és katonatisztekkel, költőkkel, banktisztviselőkkel, egyházi méltóságokkal, sőt egy cipésszel és egy császárral is. Lesz közöttük önálló tudományos eredményeket elérő kutató, jelentős növénygyűjtő, kertalapító és mecénás. A „botanikus” megjelölést ebben a tágabb, tudománytörténeti értelemben használjuk; a válogatott műjegyzékek pedig tevékenységükhöz és annak megismeréséhez adnak támpontot.

 

Hangyakenyérért magterjesztés

A vetővirág és a hangyák

A vetővirág sötét magjain feltűnő, világos függelék található. Ez a hangyakenyérnek is nevezett, tápanyagokban gazdag képződmény (elaoiszóma, azaz olajtest)segít abban, hogy a magoknak lábak nélkül is legyen esélyük távolabb jutni az anyanövénytől. A szállítást hangyák végzik. De vajon mely fajok vesznek részt ebben? Vizsgálatunkban hét magyarországi lelőhelyen öt hangyafajt figyeltünk meg vetővirágmagok hordása közben. Eredményeinket a North-Western Journal of Zoology című folyóiratban közöltük. 

A hangyák közreműködésével történő magterjesztés tudományos neve mirmekochória. Sok növény magján fejlődik zsírokban és fehérjékben gazdag függelék, elaioszóma. A hangyák számára ez táplálékot jelenthet, a növénynek pedig az elszállítás kínálhat előnyt. A kapcsolat megértéséhez azonban a mag alakja csak kiindulópont: azt is meg kell figyelnünk, hogy a hangyák valóban magukkal viszik-e, és milyen fajok végzik a munkát.

1. ábra. A vetővirág (Sternbergia colchiciflora) sötét magjai a világos hangyakenyérrel, azaz elaioszómával. A tápanyagban gazdag függelék a magterjesztésben részt vevő hangyák táplálékforrása lehet. A fehér léptékvonal 10 millimétert jelöl.

A vetővirág (Sternbergia colchiciflora) apró, hagymás évelő, amely száraz gyepekben, köztük régi temetők gyepfoltjaiban is él. Sárga virágai ősszel nyílnak, termései azonban a következő tavasszal érnek meg. A faj elterjedése Észak-Afrikától Dél-Európán és Kis-Ázsián át a Kaukázusig és Ukrajnáig húzódik, de e nagy területen belül sokfelé ritka vagy szórványos. Fennmaradásának megértéséhez a szaporodás és a magterjedés apró részletei is fontosak.

Azt már Pénzes Antal 1934-es megfigyelései alapján tudtuk, hogy a vetővirág hangyakenyeres magjait hangyák terjesztik. A részt vevő hangyafajok kilétéről viszont nem álltak rendelkezésünkre adatok. Nem volt világos, hogy egyetlen különleges partnerre támaszkodik-e a növény, vagy többféle hangya is szállítja magjait. Ezt a hiányt közvetlen terepi megfigyelésekkel igyekeztünk pótolni.

2017. április 25. és május 19. között harminc vetővirág-lelőhelyet kerestünk fel: huszonhetet Magyarországon, hármat Szerbiában. A látogatásokat a terméséréshez igazítottuk, és a magot szállító hangyákat kerestük. Az ilyen egyedekből gyűjtött mintákat később határozókulcsok segítségével azonosítottuk; a finom alaktani bélyegeket százszoros nagyítású sztereomikroszkópos mérésekkel is ellenőriztük.

A közvetlen megfigyelés fontos különbség a puszta jelenléthez képest. Attól, hogy egy hangya a növényen mászkál, még nem tudjuk, részt vesz-e a magterjesztésben. Mi olyan egyedeket vettünk számításba, amelyek ténylegesen magot vittek. A fajszintű azonosítás pedig lehetővé tette, hogy ne általában „a hangyákról”, hanem az együttműködésben megfigyelt konkrét szereplőkről beszéljünk.

Maghordást hét magyarországi lelőhelyen észleltünk. Az öt részt vevő faj a Camponotus piceus, a Lasius alienus, a Lasius bombycina, a Lasius fuliginosus és a Tapinoma erraticum volt. A lelőhelyek között temetők és más gyepterületek egyaránt szerepeltek, a Balaton-felvidéktől a Dél-Tiszántúlig. A vetővirág tehát a vizsgált helyszíneken több különböző hangyafajjal is kapcsolatba került.

Bár sok helyen bőségesen találtunk terméses növényeket, hangyákat csak kevés példányon figyeltünk meg. Az érintett terméseken viszont olykor számos dolgozó gyűjtögetett egyszerre. A három–hét centiméter magas, sárguló termésfalú tokok repedéseiből kivették a magokat, majd egyenként elhordták őket. Egy-egy termés rövid ideig feltűnően élénk állati tevékenység helyszínévé vált.

2. ábra. Lasius alienus dolgozók vetővirágtermésen a várpalota-inotai temetőben. A hangyák a felnyíló tokból magokat emelnek ki és szállítanak el. A fehér léptékvonal 10 millimétert jelöl.

A hét megfigyelési helyből nem következik, hogy a többi lelőhelyen hiányozna a hangyaterjesztés. A maghordás észlelése attól is függ, hogy éppen mikor érkezünk: van-e felnyíló termés és aktív gyűjtögető a közelében. A felmérés a résztvevők azonosításához adott közvetlen bizonyítékot, a folyamat teljes gyakoriságát vagy az összes elszállított mag mennyiségét azonban nem határoztuk meg.

Az öt fajból négyről korábbi kutatások már kimutatták más növények hangyakenyeres magjainak szállítását. A Lasius bombycina esetében viszont elsőként közöltünk maghordásra vonatkozó adatot. Ez különösen érdekes volt, mert magát a hangyafajt csak 2016-ban írták le. A növény és a hangyák közötti kapcsolat vizsgálata így a magterjesztők életmódjáról is új ismeretet adott.

A magok megtalálását követő viselkedés fajonként különbözött. A csápokkal végzett vizsgálódás, a mag megfogása és az elszállítás módja sem volt mindenütt egyforma. Nem figyeltünk meg a magok felé irányuló nyomvonal-kijelölést vagy újabb dolgozók odatoborzását. Azt sem észleltük, hogy a hangyakenyér távolról vonzotta volna a dolgozókat. A termésen látott sok hangya ezért önmagában nem bizonyítja, hogy a növény közvetlenül messziről odacsalta őket.

A hangyaterjesztés általános értelmezése szerint a dolgozók a magot a táplálékot nyújtó függelék miatt szállítják el. A hangyakenyér eltávolítása után a mag olyan helyen maradhat, ahol később kicsírázhat. Ez kölcsönösen előnyös kapcsolat lehet. A vetővirágnál azonban ebben a vizsgálatban nem követtük végig az elszállított magok későbbi sorsát: útjuk hosszát, végső helyüket és csírázásukat nem mértük. Az elszállítás bizonyítása az első lépés volt e folyamat megértésében.

3. ábra. Camponotus piceus dolgozók vetővirágtermésen, Tihanyban. Ez a faj is részt vett a maghordásban, vagyis a vetővirág magterjesztése nem egyetlen hangyafajhoz kötődik. A fehér léptékvonal 10 millimétert jelöl. Fényképezte: Mészáros András.

A hangyafajok élőhelyigénye segíthet megmagyarázni, miért más-más szereplőkkel találkoztunk az egyes lelőhelyeken. A Lasius fuliginosus kivételével valamennyi megfigyelt faj nyílt, meleg élőhelyekhez kötődik, de ezen belül is vannak különbségek. A Lasius alienus mészkő- és dolomitterületek gyepjeiben fordul elő, a Lasius bombycina löszön lehet gyakori. Az adott termőhely hangyaközössége ezért befolyásolhatja, mely fajok szállítják el a magokat.

Az időzítés is számíthat. A vetővirág fő magérési időszaka, április vége és május eleje egybeesik a Lasius alienus és a Lasius bombycina kolóniáiban fejlődő lárvák nagy táplálékigényű időszakával. A hangyakenyér zsírjai és fehérjéi ilyenkor különösen értékesek lehetnek. Ezt az évszakos egybeesést a két faj jelentős szerepét magyarázó lehetőségként értelmeztük; tényleges magterjesztési teljesítményüket nem hasonlítottuk össze kísérletesen a többi fajéval.

Más megfigyelt fajoknál a magérés és a kolónia fejlődési ritmusa kevésbé illeszkedhet egymáshoz. A fákhoz, erdei környezethez kötődő Lasius fuliginosus esetében például inkább alkalmi kapcsolatra gondoltunk; maghordását egyetlen dolgozónál észleltük. Az észlelt dolgozók számából ugyanakkor nem készíthettünk megbízható rangsort arról, melyik faj mennyivel járul hozzá a vetővirág következő nemzedékéhez.

Vizsgálatunk legfontosabb eredménye, hogy a vetővirág maghordásában több hangyafaj részvételét közvetlenül dokumentáltuk. A megfigyelt kapcsolat tehát nem egyetlen növényfaj és egyetlen hangyafaj kizárólagos együttműködése. Ez nem jelenti azt, hogy minden hangya egyformán alkalmas partner, vagy bármelyik faj pótolhatja a másikat. Egy adott lelőhelyen csak néhány, helyben gyakori faj végezheti a szállítás jelentős részét.

A természetvédelem számára ebből az következik, hogy a ritka növény élőhelyét a benne működő kapcsolatokkal együtt érdemes megőriznünk. A magéréshez szükséges körülmények mellett a magokat mozgató állatok jelenléte is számíthat. A következő vizsgálatokban már azt lenne fontos tisztáznunk, hová kerülnek az elszállított magok, és közülük hányból fejlődik fiatal vetővirág. A hangyák maghordásának megfigyelése így egy apró részletből a növény megújulásának nagyobb kérdéséhez vezet el bennünket.

Hivatkozás

Molnár V. A., Mészáros A., Csathó A. I., Balogh G. & Csősz S. (2018): Ant species dispersing the seeds of the myrmecochorous Sternbergia colchiciflora (Amaryllidaceae). North-Western Journal of Zoology 14(2): 265–267. Article No. e177101.

Vadvirág az aszfalt mellett

A járdaszigetek apró aranya

Egy forgalmas városi út mellett ritkán keresünk ritka vadvirágokat. Veszprémben mégis éppen ilyen helyen találtunk rá egy meglepően nagy vetővirág-állományra: az úttest és a járda közötti gyepsávokban, valamint apró forgalmi szigeteken mintegy hétezer növényt figyeltünk meg. A Biologia Futura folyóiratban 2020-ban megjelent tanulmányunkban azt mutattuk be, milyen körülmények között élnek ezek a növények, hogyan helyezkednek el a gyepszigeteken, és miért bizonytalan a jövőjük. 

A vetővirágot többnyire száraz gyepekhez, löszpusztarétekhez és sztyepprétekhez kötjük. Jelentős állományait temetőkben is ismerjük, ahol a gyepes területek a táj korábbi növényzetének maradványait őrizhetik. Egy sűrűn használt városi útszakasz első pillantásra egészen más világnak látszik. A veszprémi lelőhely azonban arra figyelmeztetett bennünket, hogy a megszokott élőhelyeken kívül is érdemes nyitott szemmel járnunk.

2013. szeptember 8-án, a Hold utcában bukkantunk rá a vetővirágra (Sternbergia colchiciflora). Az első alkalommal mintegy ötezer példányra becsültük az állományt. A növények az út mindkét oldalán megjelentek, közvetlenül a városi közlekedés tereiben. Később több évben visszatértünk, és a virágzás idején végzett megfigyeléseket részletesebb tavaszi és nyári felmérésekkel egészítettük ki.

2017-ben a Hold utca mintegy kétszáz méteres szakaszán találtuk meg a fajt, és a Fecske utcai kereszteződés környékén is észleltük. A következő évben újabb gyepfoltokból került elő, köztük a Haszkovó és az Akácfa utca találkozásánál, a korábban ismert állományrészektől légvonalban körülbelül 350 méterre. A felmérések végére összesen mintegy hétezer növényről volt tudomásunk. Élőhelyük számos kisebb-nagyobb gyepszigetből állt, amelyek között burkolt felületek húzódtak.

Egy ilyen állomány nagyságát nem könnyű pontosan megállapítanunk. A vetővirág apró, hagymás évelő, amelynek sárga virágai nyár végén és ősszel nyílnak, levelei viszont csak később jelennek meg. Ráadásul a föld alatt maradó, ki sem nyíló, önmegporzó virágokat is fejleszthet. Ezt kleisztogámiának nevezzük. Az őszi virágszámlálás ezért a ténylegesen jelen lévő növényeknek csak egy részét mutathatja meg.

A különböző években eltérő számú nyíló virágot láthatunk anélkül, hogy az állomány ugyanilyen arányban változna. A veszprémi vizsgálatban például 2016-ban kevesebb virágzó példányt észleltünk, miközben olyan gyepszigeten is megtaláltuk a növényt, ahonnan korábban nem ismertük. Az új előfordulások és a növekvő egyedszámok terjedésre utalnak.

1. ábra. Vetővirágok Veszprém városi környezetében. A: virágzó állomány a Hold utca mellett; B: bimbós, frissen nyílt és teljesen kinyílt virágok 2015 augusztusában; C: magok a világos, tápanyagban gazdag hangyakenyérrel; D: virágzó példányok egy járdaszigeten 2016 augusztusában, körökkel jelölve. Az apró sárga virágokra a járókelők általában nem figyelnek fel. 

A városi gyepszigetek nem csupán a vetővirágnak adtak otthont. A részletes növényzeti felmérésben két további ritka szárazgyepi növényt is kimutattunk. A selymes boglárkából (Ranunculus illyricus) mintegy 3500, a pusztai meténgből (Vinca herbacea) hozzávetőleg 350 példányt találtunk. Hét gyepszigeten mindhárom faj együtt élt. A lelet tehát egy egész, természetközeli száraz gyepekre jellemző fajegyüttes jelenlétére hívta fel a figyelmünket.

A kísérőfajok között osztrák csüdfű (Astragalus austriacus), koloncos legyezőfű (Filipendula vulgaris), ligeti zsálya (Salvia nemorosa) és lila ökörfarkkóró (Verbascum phoeniceum) is szerepelt. Mellettük természetesen sok, zavarást és taposást tűrő növényt is megfigyeltünk. A veszprémi gyepfoltok növényzete így egyszerre viselte magán a száraz gyepek és az erősen használt városi környezet jellegzetességeit.

A talajból három helyen, a gyökérzet környezetéből, 5–15 centiméteres mélységből vettünk mintát. A laboratóriumi eredmények enyhén lúgos, agyagos, meszet tartalmazó és tápanyagokban gazdag talajt jeleztek. A kimutatott sótartalmat a téli útsózással hoztuk összefüggésbe. 

A növények elhelyezkedésében feltűnő mintázatot láttunk. Vajon egyenletesen oszlanak el az úttest és a járda közötti gyepben, vagy inkább valamelyik szegély közelében tömörülnek? Ennek megválaszolásához 2018. március 28–29-én kilenc gyepszigeten, az úttesttől a járda felé vezetett mintavételi vonalak mentén 671 növény helyzetét mértük fel.

A gyepfoltok szélessége különbözött, ezért a méterben mért távolságokat az adott gyepsziget szélességéhez viszonyítottuk. Így össze tudtuk hasonlítani például a keskeny és a széles gyepsávok közepét vagy járda melletti tizedét. A vizsgálatban a nulla százalék az úttest felőli oldalt, a száz százalék a járda felőli szegélyt jelentette. Egyenletes eloszlás esetén az azonos szélességű relatív sávokban nagyjából hasonló számú növényre számíthattunk volna.

Ehelyett a gyepszigetek közepén találtuk a legkevesebb vetővirágot. A szegélyek felé több példány élt, különösen a járda mellett; közvetlenül az úttest szomszédságában azonban ismét ritkultak. Egyes növények az úttest szélétől mindössze két centiméterre, mások közvetlenül a járda szegélyén nőttek. Az eloszlás statisztikailag is egyértelműen eltért az egyenletestől. A mérés a térbeli mintázatot mutatta meg, az azt kialakító okokat önmagában nem tárta fel.

2. ábra. A felmért 671 vetővirág példány elhelyezkedése a gyepszigetek keresztmetszetében. A vízszintes tengely bal széle az úttestet, jobb széle a járdát jelenti; az oszlopok a teljes szélesség egy-egy tizedére jutó növények számát mutatják. A középső sávokban kevesebb, a szegélyek felé több példányt találtunk, de közvetlenül az úttest mellett visszaesett a gyakoriságuk. A legmagasabb oszlop a járda melletti sávhoz tartozik.

Hogyan juthattak szárazgyepi növények ilyen erősen átalakított környezetbe? Eredetüket nem tudtuk bizonyítani. Valószínű magyarázatként az útépítéshez kapcsolódó földmunkák merültek fel. A tanulmány készítését megelőző mintegy másfél évtizedben kialakított útszakaszhoz, illetve a későbbi kerékpárút-építéshez máshonnan szállított talajjal hagymák és magok is érkezhettek. Az így odakerült növények a kialakított gyepekben fennmaradhattak.

Ezt az elképzelést a több szárazgyepi faj együttes jelenléte is érdekessé teszi, de a szállított talaj pontos eredetét nem ismertük. A veszprémi állományt ezért nem tekinthettük bizonyítottan egy helyben megmaradt ősgyep maradványának, és az ember közreműködésével történt behurcolást sem állíthattuk biztos tényként. A lelőhely felfedezése az eredetre vonatkozó kérdést is megnyitotta.

A helyi terjedéshez a hangyák is hozzájárulhattak. A vetővirág magjain tápanyagban gazdag függelék, úgynevezett hangyakenyér fejlődik, amely vonzó táplálék számukra. A magokat szállító hangyák a növény terjesztői lehetnek. A veszprémi vizsgálatban azonban nem követtük végig a magok útját. A fűnyíró gépek közvetítésének lehetőségét szintén felvetettük más kutatások alapján, de itt ezt a mechanizmust sem igazoltuk közvetlenül.

A rendszeres fűnyírás mellett is fennmaradó állomány látszólag meglepő, a faj életmenete azonban segít megérteni. Amikor a nyári gyepkezelés a legintenzívebb, a vetővirág többnyire nyugalomban van a talajban. Virágai pedig csupán néhány centiméter magasra emelkednek. Egy 2016. augusztusi megfigyelésünk során a virágzás idején végzett nyírás a meghagyott tarlómagasság miatt nem károsította a virágzó példányokat.

Ez a tapasztalat a növény adott körülmények közötti tűrőképességét jelzi. A különböző vágási magasságok és időzítések hatását ebben a tanulmányban nem hasonlítottuk össze kísérletesen. Azt sem bizonyítottuk, hogy a gyakoribb nyírás növelte volna az állományt. A kezelés értékeléséhez ezért a növény apró termetét, évszakos ritmusát és az adott helyszín viszonyait együtt kell figyelembe vennünk.

A hosszú távú veszélyt a vizsgálat idején elsősorban a lehetséges út- és közműépítésekben láttuk. A terület alatt elektromos kábel húzódott, és egy későbbi felújítás a növények élőhelyét közvetlenül érintheti. A helyi védelem kezdeményezése 2015-ben a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület veszprémi helyi csoportjától indult. A tanulmányban ismertetett önkormányzati álláspont szerint azonban a későbbi műszaki beavatkozások mellett nem lehetett biztonsággal garantálni a természeti értékek tartós fennmaradását, így a védetté nyilvánítási eljárás nem indult el.

A veszprémi történetből számunkra az következik, hogy a városi zöldfelületek természeti értékeit a felújítások tervezése előtt ismernünk kell. Egy jelentéktelennek látszó gyepsziget több ritka szárazgyepi növény élőhelye lehet. A vetővirágok felfedezésével ezek a foltok felkerültek a botanikai térképre; megőrzésük esélyét pedig az növelheti, ha a város működéséhez szükséges beavatkozások tervezésében ez a tudás is helyet kap.

Hivatkozás

Molnár V. A., Siffer S., Molnár H. A. & Fekete R. (2020): Occurrence of the rare plant Sternbergia colchiciflora in an urban environment. – Biologia Futura 71: 93–98.