Negundo!, ó ne, hogy tied a világ!

Tegnapelőtt a Jászságban járva érdekes dologra figyeltünk fel. Az észak-amerikai eredetű, hazánkban idegenhonos, ártéri erdőkben és bolygatott, zavart területeken terjeszkedő kőrislevelű juhar vagy zöld juhar (Acer negundo) példányainak lombozatát teljes mértékben elfogyasztották mintegy 2 centiméter nagyságú, szőrös hernyók, amelyeket a világhálót nézegetve az amerikai fehér medvelepke (Hyphantria cunea) lárváival vélek azonosnak.

A behurcolt idegenhonos élőlények új földrajzi környezetben történő sikeres terjeszkedését magyarázó egyik hipotézis (’enemy release’) lényege az, hogy ezek a fajok az új környezetben ’megszabadulnak’ azoktól a ’természetes ellenségeiktől’ (például parazitáktól, herbivóroktól, ragadozóktól) amelyekkel eredeti elterjedési területükön együtt evolválódtak és amelyek őshonos állományaikat ’kordában tartják’. Ám könnyen előfordulhat, hogy az ellenségektől csak ideiglenesen szabadulnak meg, mert az eredeti élősködők, növényevők (a vírusoktól, a baktériumokon, gombákon át a rovarokig) követhetik gazdanövényeiket az ’Új világba’ (ez történt a fennt ismertetett esetben), de lehetséges, hogy a nagy mennyiségben rendelkezésre álló „ki nem használt” táplálék révén olyan élőlények térnek át az idegenhonos faj hasznosítására, amelyek ősei korábban más (általában rokon) fajon éltek. Utóbbi eset történt például akkor mikor mintegy 15–20 éve a kis fehérsávos lepke (Neptis sappho) felfedezte magának az akácot. E faj lárvái eredetileg szintén pillangósvirágú növényeken (Lathyrus niger és L. vernus) táplálkoztak, de úgy tűnik ez a lepke az akácban rátalált az egész országban tömegesen jelenlevő, tápláló „terülj, terülj, asztalkám”-ra. Ahogy arról már korábban is írtam, tartok tőle a feketefenyőnél már előrehaladott állapotban levő folyamat, az akác esetében a még csak most kezdődik…

Akáclevél hólyagosmoly (Parectopa robiniella) ’kártétele’

Most pedig visszatérve a zöld juharhoz (Acer negundo). Úgy érzem a most megfigyelt jelenséget az Illés együttes már megénekelte az 1968-ban készült „Negundó” című slágerében (részlet):

„Ne gondold, ó ne, hogy tied a világ,

Nem fog mindig a szerencse könyörögni hozzád

És ha még most tied a szó,

Ne hidd, hogy így marad örökre,

Ajánlom, tűnjél el a színről sietve.

(…)

Egész más most ez a világ,

Jobb lesz, ha végre már megérted,

Az idő lassan, lassan eljár feletted.” 

(Köszönöm Takács Attilának, hogy a fennti, növényrendszertan gyakorlatokon számtalanszor "elsütött" és legtöbbször meg nem értett vicc nagyobb nyilvánosság előtt történő bemutatásának lehetőségére a figyelmemet felhívta. Tehát minden felelősség az Övé.)

Akác a viták kereszttüzében - MTA előadóülés

Az MTA Agrártudományok Osztálya nemrég újjáalakult Erdészeti Bizottságának szokásos évi rendezvényének témája az idén az akác. 

Helyszín: Magyar Tudományos Akadémia Székháza, (Budapest Széchenyi tér), Nagyterem.

Időpont: 2014. november 10-én 10:00-12:30. 

 

Az előadóülés levezető elnöke és köszöntőt mond: Faragó Sándor

Akác, mint magyar specialitás

Borovics Attila

Az akáctermesztés biológiai alapjai

Rédei Károly, Bach István 

Az akác faipari hasznosítása

Németh Róbert, Fehér Sándor, Tolvaj László 

Inváziós fajok az Európai Unióban, a fehér akác hazai megítélése

Demeter András, Bartha Dénes, Csiszár Ágnes

Az akác szerepe az energiatermelésben

Marosvölgyi Béla, Rédei Károly, Tóvári Péter 

Zárszó

Az esemény nyilvános, azon minden érdeklődő részt vehet.

Ismeretterjesztő cikk az akácról az Interpress Magazinban

Az elmúlt hónapokban egy tervezett európai uniós rendelet miatt hazánkban szenvedélyes vita bontakozott ki a fehér akácról, annak hasznáról és káráról, őshonosságáról és hungarikummá nyilvánításáról. Vannak, akik a brüsszeli bürokrácia kifejezetten magyarellenes megnyilvánulásának tekintik a rendelettervezetet, mások pedig hazánk legjellemzőbb, legértékesebb élőhelyeit féltik e növényfajtól. Az Interpress Magazin 2014. júliusi számában megjelent ismeretterjesztő cikkben ezeket a kérdéseket igyekeztem bemutatni. A cikk letölthető innen.

Az akácról, az üregi nyúlról és az Európai Unióról

Fazekas Sándor vidékfejlesztési miniszter a Kossuth Rádiónak adott interjújában arra kérte az Európai Parlament magyar képviselőit, hogy érjék el, hogy ne alkossanak EU-s rendeletet az özönfajok szabályozásáról. (Az interjú meghallgatható itt, az ominózus rész 7 perc 48 másodpercnél kezdődik.)

A miniszter úgy érvel, hogy az akác nem özönfaj, mert tudatosan telepítették be. Ezzel szemben ismét le kell írnom, hogy egy özönfaj nem attól válik özönfajjá, hogy miként került eredeti elterjedési területétől távoli területekre:

Özönfajon olyan fajokat értünk, melyek természetes előfordulási területükön kívülre történő véletlen behurcolásukat, vagy szándékos betelepítésüket követően képesek ott megtelepedni és tért hódítani, veszélyeztetve ezáltal az őshonos életközösségek ökológiai egyensúlyát), míg a sokszor emlegetett krumpli, paprika, paradicsom nem képesek hazánkban emberi közreműködés nélkül fennmaradni, tért hóditani és befolyásolni az őshonos életközösségeket.

A világban sok példa van arra, hogy tudatosan betelepített (és nem véletlenül behurcolt) fajok környezeti problémákat és/vagy gazdasági károkat okoztak, ennek legszemléletesebb példája talán az üregi nyúlé (Oryctolagus  cuniculus). Ez a faj eredeti elterjedési területén, Dél-Európában és Észak-Afrikában visszaszorulóban van néhány betegség (Myxomatosis, nyúl-calicivirus), valamint a túlzott vadászat és az élőhelyek elvesztése miatt, ugyanakkor vadászati céllal számos területre betelepítették. A legtöbb helyen természetes ellenségek hiányában rendkívüli mértékben elszaporodott és katasztrofális  hatással van a helyi élővilágra és gazdasági szempontból is óriási károkat okoz. A történet iskolapéldáját Ausztrália szolgáltatta, amelynek Victoria államába 1859-ben 24 példányt telepített be Thomas Austin. A nyulak ragadozók hiányában és az enyhe telek következtében gyorsan elszaporodtak, kiszorítva ausztráliai erszényes 'megfelelőiket' (Macrotis) és veszélybe sodorva a birkatenyésztéssel foglalkozók megélhetését. 1901 és 1907 között megakadályozandó az üregi nyulak további terjedését összesen 1833 km hosszúságú 'nyúl-biztos kerítést' építettek (ennek összes költsége akkoriben kb. félmillió dollár volt)! A kerítés alatt a nyulak természetesen  gond nélkül átástak, felette pedig átugrottak...

Visszatérve az akácra, az EU immár hivatalosan is megerősítette, hogy senki sem akarja kiirtani a fehér akácot Magyarországról. Janez Potocnik, EU környezetvédelmi biztos megkapta Fazekas Sándor levelét, amelyben a vidékfejlesztési miniszter azt kérte az uniós biztostól, hogy az akácméz alapanyagát adó fehér akác ne kerüljön fel a visszaszorítandó nem őshonos állat- és növényfajokról készülő listára - erősítette meg kedden az MTI megkeresésére a hírt a biztos szóvivője. Joe Hennon elmondta, hogy az erre vonatkozó rendelet számos olyan rendelkezést tartalmaz, amely alapján a bizottság köteles figyelembe venni, hogy egy-egy faj mióta van jelen Európában és milyen gazdasági-társadalmi haszon származik belőle.

"Ezek a megfontolások szerves részét képezik majd annak az elemzésnek, amely alapján össze fog állni a lista" - ismertette a szóvivő.
Hennon azt is világossá tettei, hogy abban az esetben, ha a fehér akác mégis rákerülne a listára, Magyarországnak elsősorban arról kellene gondoskodnia, hogy ne terjedjen tovább. Ez nem jelentené azt, hogy Magyarországnak teljes mértékben ki kellene irtania az akácosokat.
"A jogszabály elsődleges célja, hogy megakadályozza új invazív, nem őshonos fajok behurcolását az EU-ba, valamint azt, hogy megakadályozza azoknak az idegen fajoknak a megtelepedését és terjedését, amelyek a legnagyobb fenyegetést jelentik a biodiverzitásra, a gazdaságra és az emberi egészségre" - fejtette ki Joe Hennon.
A bizottság tavaly szeptemberben ismertette javaslatát az úgynevezett nem őshonos özönfajok visszaszorítására, amelyek a brüsszeli testület szerint évente 12 milliárd euró értékű kárt okoznak az európai agráriumnak. A tiltólistára tett fajokat tilos lesz importálni, forgalomba hozni, felhasználni és szabadon engedni a környezetben.
Hennon azt is részletesen ismertette, hogy a bizottság adatai szerint 12 ezer nem őshonos állat- és növényfaj él jelenleg Európában, és körülbelül minden hatodik számít agresszíven terjedő úgynevezett özönfajnak. Ezek közül van, amelyik az emberre is veszélyes, mint például az ázsiai lódarázs vagy a tigrisszúnyog, mások épületekben vagy a termésben okoznak károkat, mint az ártéri japánkeserűfű vagy a nutria.
Emellett egyes behurcolt fajok veszélyt jelentenek olyan őshonos európai állatokra, amelyek elengedhetetlenek az európai ökológiai rendszer egyensúlyának fenntartásához, az Amerikából származó szürke mókus pedig kiszorítja az európai vörös mókust.
Az élőhelyek pusztulása mellett az idegen invazív fajok felelnek a legtöbb őshonos állat- és növényfaj kihalásáért - magyarázta az MTI-nek Janez Potocnik szóvivője.
Joe Hennon arra is rámutat, hogy a bizottság olyan fajokról állít össze listát, amelyek uniós szinten is aggodalomra adnak okot. A listát a bizottság a tagállamokkal közösen, kockázatelemzés és tudományos bizonyítékok figyelembe vételével állítja össze - hangsúlyozta a szóvivő.

Összefoglalva: bárcsak az akáckérdésben  tanúsított magatartás lenne a legnagyobb baj az EU-val.

Az akácról a Debrecen Televízió 2014. 02. 25-ei műsorában

Az akác volt a téma a Debrecen Televízió tegnapi, 'Esti közelkép' című műsorában, amelyben Barkó Árpáddal, az Országos Magyar Méhészeti Egyesület Hajdú-Bihar megyei szaktanácsadójával együtt vettem részt. A beszélgetés megtekinthető itt (a felvétel az új megnyílt oldalon a képre kattintva indul el).

Ismét az akácról: nem minden idegenhonos növény invazív

A mint arról korábban már többször szó volt itt a blogban, az akáccal kapcsolatban a tömegtájékoztatásban megjelenő információk egy része nem felel meg a valóságnak, tévedésen vagy félreértelmezésen alapul.

Az egyik ilyen, jellemző félreértés forrása az idegenhonos és invazív fajok (özönnövények) összetévesztése, amelynek szép példája látható az Index című internetes hírportál 2014. február 19-ei napi rajzán is:

Miért nem lehet egy kalap alá venni az akácot és a krumplit (vagy paradicsomot, paprikát, stb.)?

Azért mert bár egyikük sem őshonos térségünkben, de az akác megfelel az özönnövény definíciójának (özönfajon olyan fajokat értünk, melyek természetes előfordulási területükön kívülre történő véletlen behurcolásukat, vagy szándékos betelepítésüket követően képesek ott megtelepedni és tért hódítani, veszélyeztetve ezáltal az őshonos életközösségek ökológiai egyensúlyát), míg a krumpli, paprika, paradicsom nem képesek hazánkban emberi közreműködés nélkül fennmaradni, tért hóditani és befolyásolni az őshonos életközösségeket.

Emellett ismét hangsúlyozni szeretném, hogy az Európai Unió ominózus rendelettervezetében nincsenek fajok nevesítve (az akác sem!), azokra a tagállamok tehetnek javaslatot. Az érdeklődőknek a témához kapcsolódó korábbi blogbejegyzéseket is ajánlom itt, itt, itt, itt és itt.

Az akácot senki nem akarja kiirtani Magyarországról, aki felelősen gondolkodik, de ez egyszerűen lehetetlen is lenne. (Mint ahogy ez a cél egyébként a parlagfű esetében is tökéletesen irreális – sajnos.)

Dr. Varga Zoltán professzor az akácról

Az alábbiakban Dr.Varga Zoltán, a Debreceni Egyetem emeritusz professzora írását adom közre, mégpedig két ok miatt. Egyrészt azért, mert a szerző azzal a kéréssel fordult többünkhöz, hogy szeretné ha az írás minél szélesebb körben ismertté válna, másrészt azért, mert az akác-vitával kapcsolatban olyan kérdéseket is érint, amelyekről eddig nem vagy alig esett szó.

A jelenlegi helyzet előzményei

Az akác köztudottan észak-amerikai eredetű. Magyarországra a történeti adatok szerint, valószínűleg német közvetítéssel, 1710-1720 között juthatott el (Bartha Dénes és mtsai., 2014). Telepítését Mária Terézia eredetileg katonai célokból kezdeményezte, legelőször a Bánságban (Erdészeti Lapok, 1960). Majd Tessedik Sámuel szarvasi evangélikus lelkész és népművelő volt az, aki erősen támogatta az akác telepítését fájának és mézének kedvező tulajdonságai, illetve a termőhelye iránti igénytelensége okán. Az a sokat hangoztatott érv viszont valótlan, hogy az akác telepítése nélkül az Alföld egyes részei elsivatagosodtak volna, ugyanis ami a Kiskunságot és a Nyírséget illeti, ahol ma a legkiterjedtebb akácosok vannak, ezeket a területeket Anton Kerner osztrák botanikus „Das Pflanzenleben der Donauländer” c. könyvében (1865) még mint alapvetően erdősült vidékeket írja le. Emellett a Duna-Tisza-közi homokháton a XIX szd. második felében fejlett mezőgazdasági- és kertkultúra is volt (Fodor 2006, Ph.D. értekezés ELTE). „Elsivatagosodás" tehát csak ott jelentkezhetett, ahol a homoki legelők túllegeltetése következtében a homoki gyep degradálódott, és a homok „elszabadult" (hasonló folyamat a Nyírségben is lejátszódott, ahol később a kivágott tölgyesek helyére telepítették az akácot). A kezdeti nagy reményekkel kecsegtető akáctelepítések azonban csak részben váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Miután Magyarország a trianoni országcsonkítással erdeinek nagyrészét is elvesztette, az 1823-ban megjelent alföldfásítási törvény hatására alig másfél évtized alatt 38 ezer hektár akácost létesítettek, még az erre kevéssé alkalmas területeken is. Némileg hasonló helyzet állt elő a II. Világháború után is, amikor Keresztesi Béla akadémikus vette át az alföldfásítás irányítását. Róla a Wikipedia, többek között, az alábbiakat írja: „1950 és 1953 között aspiránsként dolgozott a Leningrádi Erdészeti Akadémián. Hazatérését követően, 1953-ban a földművelésügyi minisztériumon belül működő erdészeti közhatóság, az Országos Erdészeti Főigazgatóság főigazgató-helyettesévé nevezték ki – főerdőmérnöki címmel – , ahol fő feladata az erdőgazdálkodás és faipar fejlesztését célzó országos program kidolgozása és megvalósítása volt.” Munkásságának fő iránya az ún. „gyorsan növő” fafajok (akác, nyárfa, erdei- és feketefenyő) elterjesztése és az előbbiek nemesítése volt. „Sikerei” azt jelentették, hogy az „erdőborítottság” aránya korábban nem látott mértékben növekedett, azonban ennek legnagyobb része valójában gazdasági célú faültetvény, és nem pedig szigorú értelemben vett erdő volt. Ezek az előzmények juttatták Magyarországot oda, hogy jelenleg faállománnyal borított területeink mintegy 24% akácos, amelyet a tárgyilagos elemzéseken nyugvó erdészati szakanyagok is egyértelműen túlzottnak és csökkentendőnek ítélnek.

Tárgyilagosan az akácról

Az akácnak, mint szerszámfának, bútorfának és tűzifának, valamint mézelőnek a kedvező tulajdonságai közismertek. Ezek alapján az akác „kiirtása” valójában szóba sem jöhet, ezt a racionálisan gondolkodó természet- és környezetvédők sem kívánják, de nyilvánvalóan az Európai Bizottság sem. Természetvédelmi haszna is lehet az akácosoknak, bizonyos keretek között. Semmiképp sem szüntethetők meg például a kis hortobágyi és egyéb alföldi, pl. tanya-környéki szárnyékerdők, a vetési varjú és a hozzá kapcsolódó kékvércse, erdei fülesbagoly védelme, illetve a téli ragadozómadár-védelem miatt sem. Van azonban néhány tény, amely fölött nem lehet elsiklani. Ezek a dolgok jórészt a talajjal és az éghajlattal kapcsolatosak.

Nézzük előbb a talajt. Minden erdő anyagforgalmának nélkülözhetelen része a holt szerves anyag, lombhullató erdők esetében mindenekelőtt az évről-évre termelődő avar lebomlása. Ezt baktériumok, gombák és különféle, zömmel apró gerinctelen állatok együttese végzi. Őshonos fajú faállományainkban ez az együttes jelen van, hiszen kialakulásukra évezredek sokasága állt rendelkezésre. Az akácosban ilyen közösség gyakorlatilag nincs, tehát egy, az erdőre, mint ökológiai rendszerre alapvetően jellemző anyagforgalmi ciklus szakad meg. Emellett az akáccal együttélő nitrogénmegkötő baktériumok sem javítják a termőhelyet, hanem a nitrogénkedvelő gyomok (csalán, kányazsombor) elszaporodását segítik elő, az őshonos erdei lágyszárú növényzet kárára. Az akácosok növényzete és állatvilága ezért kifejezetten szegényes, tehát az akácosítás a biológiai sokféleséget egyértelműen CSÖKKENTI. Gazdasági szempontból hátrányos következményeit pedig az évtizedek-évszázadok tapasztalataira támaszkodó, a gyakorlatban dolgozó erdész is látja. A már idézett erdészeti szakanyag ezt így foglalja össze: „A megmunkált talajon [az akác] kezdetben gyorsan növekszik, majd néhány év múlva növekedése lecsökken, különösen, ha valamilyen talajhiba van a területen. Száraz termőhelyeken az akácos hamar kiritkul, a termőhelye is leromlik. Sok a gyenge minőségű faanyagot termelő akácosunk, amelyet a faipar csak korlátozott mértékben tud feldolgozni.” A termőhely leromlása pedig megmarad, ami az akác letermelése után az ilyen területek hasznosíthatóságát, értékét lecsökkenti.

Szintén a talajnál maradva, a jelenlegi gépi technológiák mellett mind az akác telepítése, mind pedig annak letermelése talajmunkákkal (gépi kituskózás) jár együtt. Ez pedig a homoki talajokon több invazív gyom (selyemkóró, parlagfű) terjedését segíti. Tehát éppen a homokterületeken kellene az akác telepítését leginkább korlátozni, illetve az akác jelenlegi magas részarányát csökkenteni, az őshonos fafajok javára (lehetőleg kocsányos tölgy, de őshonos, NEM klónozott nyárfák, ezüsthárs és kislevelű hárs, mezei juhar, stb. is).

A gondok másik nagy forrása az éghajlat, pontosabban a klímaváltozás, vagyis az, hogyan viselkedik az akác akkor, amikor őshonos erdőállományaink a szárazodás következtében kigyérülnek. Az már régóta ismert, hogy amikor homoki erdőssztyepp-tölgyeseink (amilyenek sehol máshol a világon nincsenek, tehát mint ÉLETKÖZÖSSÉGEK igazi hungaricumok!) lombkoronája felnyílik, a lékekbe behatol a napfényigényes akác. Ezzel nemcsak a faállomány összetételét változatja meg, hanem elnyomja a cserje- és a lágyszárú szintet is, megváltoztatva, elszegényítve az őshonos lomberdőre jellemző állatközösség összetételét is. Ez a folyamat lényegében a XX. század első felének nagy akácosítási kampánya óta tart, és elszenvedője mindenekelőtt a Duna-Tisza közi homokhát és a Nyírség. A változás ma viszont már abban is látszik, hogy ahol erdeinkben korábban éghajlati okokból sem lehetett jelentős az akác (Nyugat- és Délnyugat-Dunántúl), ott is megindult az akác invazív terjeszkedése, ezáltal a bükk és a tölgy, mint ottani fő fafajok és fajcsoportok termőhelyeinek leromlása, ezeknek az erdőknek a természetes felújulási-felújítási lehetőségeinek korlátozódása. Holott ezeken a területeken az erdőgazdálkodás hagyományosan munkaerő-igényes és hasznot hozó volt (Zalában, Somogyban ennek a társadalmi jelentősége ma is evidens). A klímaváltozással nyilvánvalóan megnő a folyamatos erdőborítottság megőrzésének jelentősége, amely csak az adott termőhelyre jellemző őshonos fafajokkal, illetve azok megfelelő genetikai változataival biztosítható. A folyamatos erdőborítottság jelentősége a vadgazdálkodás szempontjából is könnyen belátható.

Lehetőségek, megoldások

Abból kell kiindulnunk, hogy az akácos faültetvény, amelyet telepítenek és letermelnek, mint bármely más gazdasági hasznú növényt. Tehát az ültetvény létjogosultságát a haszon és a kár, illetve a költség egybevetése alapján lehet meghatározni. Így megvizsgálhatjuk, valóban kedvező-e gazdasági szempontból az akác? Valóban „kenyéradó gazdája”-e a hazai erdészetnek? Előnyei, mint az idézett erdészeti szakanyagból kitűnik, elsősorban az akác telepítésének olcsóságából, a viszonylag gyors növekedésből és a – gyakran túlbecsült – igénytelenségéből adódnak. Hátrányai azonban 2-3 vágásforduló után már nyilvánvalóvá válnak, részben az előállítható faanyag minőségromlása, részben a termőhely degradációja miatt. Ebből adódik, hogy jelenleg akácosaink mintegy 10%-a a legrosszabb, és több, mint 54 %-a a második legrosszabb fatermési osztályba tartozik, ami jelentősen felülmúlja a két legjobb fatermési osztály összesen csupán 10%-nyi részesedését.

Ezeket a tényeket mérlegelve, bár nem lenne helyes az akác telepítését tiltani, de kiemelten támogatni sem! A lehetőségek leginkább olyan termőhelyekre vonatkoznak, amelyek mai viszonyok között mezőgazdasági hasznosításra alkalmatlanok (pl. tartósan parlagon levő területek), és ahol természetvédelmi értékek sincsenek. Az ilyen területek részaránya azonban jóval kisebb, mint akácosaink jelenlegi kiterjedése, amely – mint láttuk – részben gazdasági szükséghelyzetek, részben politikailag motivált kampányok (1950-es, 60-as évek) következménye, és messze meghaladja a termőhelyi viszonyok alapján indokolható részarányt. Kétségtelen, hogy legtöbb őshonos fafajunk telepítése és a felnövekvő faállomány ápolása jóval munkaigényesebb, mint az akácé. Ez azonban számos elmaradott vidékünkön akár szociális előnyökkel is járhat, a foglalkoztatottság növelése révén. Ezek tehát azok a tények és szempontok, amelyekben megegyezik mind a fenntartható erdőgazdálkodás, mind pedig a természetvédelem érdeke és szemléletmódja.

Az akácméz kérdésében is látnunk kell az előnyöket és a hátrányokat is. Kétségtelen, hogy az akácfa jó mézelő, és az akácméz értékes termék. Az akácvirágzásnak azonban jól behatárolt időszaka van, és ezt a vándorméhészettel csak részben lehet kiegyenlíteni. Szükség van más, sokszínű nektárforrásokra, környezetei és gazdasági szempontból is hasznos más mézelő növényekre is. Őshonos fáink (kislevelű hárs, nagylevelű hárs, mezei juhar, berkenyék) és jól kezelt rétjeink növényei (ligeti- és lózsálya, többféle kakukkfű, bakfű), sőt gyógynövényeink (fodor- és borsmenta, orvosi somkóró, levendula) és fűszernövényeink (szurokfű: „oregano”, citromfű, bazsalikom, stb.) között is szinte felsorolhatatlanul sok jó mézelő van. A magyar gyógynövénytermesztés és gyógynövényeink virágméze például valóban olyan hungaricum lehetne, amelynek létrehozására csak a hazai éghajlati és talajviszonyok mellett van lehetőség. A fenntartható út tehát a választék bővítése.

Arra is gondolni kell, hogy az akác nem nektárforrás azoknak azoknak az őshonos, vadon élő méhféléinknek, amelyektől őshonos növényeink többségének, és több takarmánynövényünk termékenyülése, például a lucernamag termesztés (a II. világháborúig világhírű volt Magyarországon!) és gyümölcseink terméshozama is függ. Látnivaló, hogy a harmonikus, változatos és fenntartható tájhasználattal (lám, a németnek a „tájgondozásra” külön szava is van: Landschaftspflege!) is megőrizhetjük, sőt fejleszthetjük is méhészetünket. Ehhez nem kell az észak-amerikai eredetű akácot hungaricummá nyilvánítani (és ezzel a fogalmat devalválni).

A kérdésben az észérvek és ne az indulatok döntsenek. Nem szerencsés dolog gazdasági érdekcsoportokra politikai ízű neveket aggatni ("akácfa-koalíció"), ez akár riasztólag is hathat és visszaüthet.

Három az akáccal kapcsolatos fogalomról

Ebben a bejegyzésben három, a tömegkommunikációban az akáccal kapcsolatban gyakran használt és nem egyszer félreértelmezett fogalmat szeretnék tisztázni.

Mik az őshonos és tájidegen fajok?

Az 1996. évi LIII. törvény a természet védelméről egyértelműen fogalmaz

 

8. § (2) Őshonosak mindazok a vadon élő szervezetek, amelyek az utolsó két évezred óta a Kárpát-medence természetföldrajzi régiójában - nem behurcolás vagy betelepítés eredményeként - élnek, illetve éltek.

8. § (4) Tájidegen fajok azok az élő szervezetek, melyek növény- és állatföldrajzi szempontból nem minősülnek őshonosnak, és megtelepedésük, alkalmazkodásuk esetén a hazai életközösségekben a természetes folyamatokat az őshonos fajok rovására károsan módosíthatják.

Mindezek alapján a fehér akác Magyarországon nem őshonos, hanem tájidegen faj.

A magyar állami természetvédelem honlapja szerint:

Általános megközelítésben özönfajon olyan fajokat értünk, melyek természetes előfordulási területükön kívülre történő véletlen behurcolásukat, vagy szándékos betelepítésüket követően képesek ott megtelepedni és tért hódítani, veszélyeztetve ezáltal az őshonos életközösségek ökológiai egyensúlyát.

Ugyanezen honlapon feltüntették a hazai szárazföldi inváziós növényeket:

Tudományos név	Magyar név
Acer negundo	zöld juhar
Ailanthus altissima	bálványfa
Amorpha fruticosa	gyalogakác
Asclepias syriaca	közönséges selyemkóró
Aster lanceolatus (beleértve A. tradescantii), A. novi-belgii, A. ×salignus	észak-amerikai őszirózsák
Celtis occidentalis	nyugati ostorfa
Cenchrus incertus	átoktüske
Echinocystis lobata	süntök
Elaeagnus angustifolia	keskenylevelű ezüstfa
Fallopia japonica, F.×bohemica, F. sachalinensis	japán, cseh és szahalini óriáskeserűfű
Fraxinus pennsylvanica	amerikai kőris
Helianthus tuberosus s. l. (H. decapetalus auct.)	vadcsicsóka
Heracleum mantegazzianum	kaukázusi medvetalp
Heracleum sosnowskyi	Sosnowsky-medvetalp
Hordeum jubatum	díszárpa
Humulus scandens	japán komló
Impatiens glandulifera	bíbor nebáncsvirág
Impatiens parviflora	kisvirágú nebáncsvirág
Juncus tenuis	vékony szittyó
Padus serotina	kései meggy
Parthenocissus inserta	közönséges vadszőlő
Parthenocissus quinquefolia	tapadó vadszőlő
Phytolacca americana	amerikai alkörmös
Phytolacca esculenta	kínai alkörmös
Robinia pseudoacacia	fehér akác
Rudbeckia laciniata	magas kúpvirág
Solidago gigantea	magas aranyvessző
Solidago canadensis	kanadai aranyvessző
Vitis vulpina	parti szőlő

Mindez azért fontos, mert a fenti listán nem szerepel kukorica, rozs, zab, őszi búza, de még a krumpli, paradicsom, paprika sem. Utóbbiak az amerikai kontinensről származó termesztett haszonnövényeink nem képesek nálunk megtelepedni és tért hódítani, és ezáltal veszélyeztetni őshonos életközösségeinket. Nem őshonosak tehát, de nem is özönnövények.

A feketefenyő felemelkedése és bukása Magyarországon

Több szempontból érdekes párhuzam mutatkozik az akác és egy másik idegenhonos, hazánkban ültetvényszerűen (monokultúrában) termesztett fafaj, a feketefenyő (Pinus nigra Arnold) között. Ebben a blogbejegyzésben az utóbbival foglalkozom, mert úgy érzem esete tanulságul szolgálhat.

A feketefenyő Dél-Európában és Kis-Ázsiában honos fafaj, hozzánk legközelebb az Al-Dunánál (Herkulesfürdő) és a Bécsi-medencében fordul elő.

 

A feketefenyő elterjedése (a Wikipédia nyomán)

1: keleti alfaj (subsp. nigra): 1a: var. nigra, 1b: Pinus nigra subsp. nigra var. pallasiana, 1c: var. caramanica

2: nyugai alfaj (subsp. salzmannii): 2a: var. salzmannii, 2b: var. corsicana, 2c: var. mauretanica

 

Természetes állományai általában sziklás termőhelyen élnek, ligetes megjelenésűek
(forrás: Wikipédia)

Hazánkban a 19. század vége felé kezdték telepíteni kísérleti jelleggel és elsősorban a ’talaj védelmére’.

„Kevés fanem van, melynek nagyobbmérvű mívelése oly sokoldalú haszonnal lenne egybekötve, mint a menynyit a feketefenyő tenyésztése és terjesztése nyújt.” – olvashatjuk Székely Mihálynak ’A feketefenyő (Pinus austriaca) mívelésének és terjesztésének hasznairól.’ című cikkében, amely 1868-ban jelent meg az Erdészeti Lapok című foylóiratban (205-210. oldal). Továbbá:„Különös tulajdonságainak egyike abban áll, hogy tűinek bő hullatásával a talajt javítja, és igy nemesebb fanemek tenyésztésére, sőt jövedelmezőbb mezőgazdasági növelésre is alkalmassá teszi. Termőhelyi elégülékenysége oly feltűnő, hogy a sekély, csupa omladványból álló, elpusztított, kimerült, páfrányfélékkel itt-ott alig benőtt talajon, sőt a majdnem csupasz sziklán és köven, a hol csak gyökereit a hasadékokba és üregekbe beerőszakolni és igy megfogódzni képes, még mindig jól növekszik.” ...„A feketefenyő a fönnebbiek szerint 70—80 éves korában legnagyobb haszonnal vágható (gazdasági vághatóság), azonban — mindig csökkenő vastagsági növekvés mellett, 2 —300 évig is elél.”

Mivel várakozáson felül beváltotta a hozzá fűzött reményeket, egyre inkább fájáért ültették, eleinte csak a dolomitkopárok erdősítésére, majd az alföldi homokra is. A telepítés két nagy hulláma az 1950-es és az 1970-es években volt.

A telepített állományok elegyetlenek, zárt lombkoronaszintűek, az avarszintben vastag tűlevélszőnyeg halmozódik fel és a termőhelyen korábban élt fajok lassanként kiszorulnak (forrás: Wikipédia)

 A feketefenyvesek kiterjedése hazánkban az 1990-es évekre elérte a 70 ezer hektárt és az ország erdőterületének mintegy 4 %-át (Tamás Júlia nyomán).

A faj nagy kiterjedésű, elegyetlen, tájidegen erdői számos ökológiai és természetvédelmi problémát okoznak. Ezekről a kérdésekről az érdeklődők tájékozódhatnak a Csontos Péter által szerkesztett: Feketefenyveseink kutatása című könyvből (MTA-ELTE Elméleti Biológiai és Ökológiai Kutatócsoport, 2007)

A Dunántúli-középhegység legegyedibb, legjellegzetesebb (ha úgy tetszik ’legmagyarabb’) élőhelytípusait, az egyedülálló fajösszetételű dolomit-sziklagyepeket igen súlyosan érintette a feketefenyővel végzett ’kopárfásítás.’ Olyan bennszülött ritkaságaink, mint a világon kizárólag nálunk előforduló pilisszentiváni len (Linum dolomiticum) termőhelyein is történt feketefenyő telepítés.

Azon túl, hogy időközben kiderült, hogy a feketefenyő termesztése gazdaságilag sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, az elegyetlen állományokban egyre komolyabb növényegészségügyi problémák jelentkeztek, amelyek hatására az ország számos területén komoly feketefenyő pusztulások történtek és történnek.

Lásd például:

Csillag Vince (2006): Feketefenyő-pusztulás a Keszthelyi-hegységben. Erdészeti lapok 141: 279-280.

Koltai András (2001): Az erdei és feketefenyő gombabetegségei. Erdészeti lapok, 136: 205.

Koltay András - Nagy László (1999): Feketefenyő klónok fogékonysága a Sphaeropsis sapinea és Dothistroma septospora kórokozók fertőzésével szemben. Erdészeti kutatások : az Erdészeti Tudományos Intézet közleményei 89: 151-161.

Koltay András - Tóth József - Kondár László - Szabó Tibor (2009): Vegyszeres védekezés a Dothistroma septospora (Dorog.) Morlet és Sphaeropsis sapinea Dyko & Sutton kórokozók ellen fiatal feketefenyő- (Pinus nigra) állományban. Növényvédelem 45: 225-230.

Koltay András (1997): Mitól vörösödnek feketefenyveseink? : A hajtások és a tűelhalások leggyakoribb tünetei feketefenyő-állományokban. Erdészeti lapok 132(1): 12-13.

Koltay András (1998): A feketefenyő hajtáspusztulását okozó gomba, a Shaeropsis sapinea Dyko & Sutton biológiai vizsgálati eredményei. Erdészeti kutatások : az Erdészeti Tudományos Intézet közleményei 88: 251-271.

Koltay András (2001): A Dothistroma septospora (Dorog.) Morlet előfordulása a hazai feketefenyő (Pinus nigra Arn.) állományokban, és az ellene alkalmazott vegyszeres védekezési kisérletek eredményei. Növényvédelem 37: 231-235.

Koltay András (2003): Gombabetegségek az erdei- és a feketefenyő levelein. Erdészeti lapok 138: 352-353.

Koltay András: A magyarországi feketefenyő hajtáspusztulás történeti áttekintése. Erdészeti kutatások : az Erdészeti Tudományos Intézet közleményei 90: 247-254.

Szabó Ilona (1997): A Dothistroma septospora (Dorog.) Morelet fellépése feketefenyő-ültetvényekben. Erdészeti lapok 132: 44.

Szilasi Tamás (2013): Feketefenyő-pusztulás a Mecseki parkerdőben. -  Erdészeti lapok, 2013. (148. évf.) 4. sz. 106-107. old.

Egy álom vége... Pusztuló (azóta letermelt) feketefenyves a Keszthelyi-hegységben

A tömegkommunikációban a feketefenyvesek pusztulása rendszeresen természeti katasztrófaként jelenik meg, pedig gazdasági értelemben haszontalan és ökológiai-természetvédelmi értelemben kártékony monokultúrákról van szó.

 

A Központi Statisztikai Hivatal adatai alapján hazánkban a feketefenyvesek kiterjedése 2000 óta folyamatosan csökken.

Végezetül három gondolat.

A pusztuló feketefenyvesek a társadalomnak nemhogy hasznot nem hoztak, hane többlet kiadásokat jelentenek. 

Helyüket sajnos nem feltétlenül őshonos fajokból álló erdők veszik át, hanem ha megjelenik bennük az akác, akkor annak hosszú távon csíraképes, keményhéjú magjai képeznek magbankot és ugrásra készen várakoznak... (lásd: Cseresnyés I. (2010):Az invazív fehér akác (Robinia pseudoacacia L .) magbankja feketefenyvesek taLajában. – Botanikai Közlemények 97: 59–68.)

Eredeti elterjedési területén az akác fogyasztására mintegy 75 rovarfaj specializálódott (Hargrove, W.W. (1986) An annotated species list of insect herbivores commonly associated with black locust, Robinia pseudoacacia, in the southern Appalachians. Entomological News 97: 36–40.).  Az akác olyan élősködői mint a Obolodiplosis robiniae Haldeman nevű légy, Phyllonorycter robiniella Clemens and Parectopa robiniella Clemens nevű lepkék már megjelentek Európában...

A fehér akácról és az Európai Bizottság özönfajokkal foglalkozó rendelettervezetéről

Szenvedélyes vita dúl az akácról, annak hasznáról és káráról, őshonosságáról avagy hungarikummá minősítéséről. A téma jelentősége miatt fontosnak tartom ezt a növényfajt röviden bemutatni.

A fehér akác (Robinia pseudacacia) lombhullató, általában 20 méter magasra (ritkán termetesebbre) növő fafaj, amely a pillangósvirágúak családjába tartozik. Levelei páratlanul szárnyaltan összetettek, 20–35 cm hosszúak, legfeljebb 12 levélkepárt viselnek. A levélkék elliptikus vagy tojásdadok, 2–5 × 1,5–2,5 cm-esek, épszélűek. A pálhalevelek mintegy 2 centiméter hosszúságú, barna színű tüskékké módosultak. A hüvelytermések barna színűek, 5–12 cm hosszúak és 1–1,5 cm szélesek, összenyomottak, 2–15 magot tartalmaznak. A magvak barna színűek 5–6 mm hosszúak és kb. 3 mm szélesek.

 A fehér, illatos virágok lecsüngő, 10–20 cm hosszú virágzatban fejlődnek. A vitorla fehér vagy fehéres színű, sárgás vagy zöldes mintázattal.

Kérge szürkés-barna, idősebb korában hosszanti barázdákat visel.  

A  témát röviden már érintettem korábban itt a blogban, de a fontosságára való tekintettel érdemesnek tartom még egyszer alaposan körüljárni a kérdést. Sipos Ferenctől, a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság (Kecskemét) munkatársától érkezett egy egészen kiváló összefoglaló, amely közérthetően, mégis szakszerűen magyarázza el a felmerülő kérdéseket. Az alábiakban ezt adom közre változtatás nélkül, csupán néhány ábrával illusztrálom.

A fehér akác (Robinia pseudo-acacia) és az Európai Bizottság özönfajokkal kapcsolatos rendelettervezete

Az utóbbi időszakban a tömegtájékoztatásban a fehér akáccal (Robinia pseudo-acacia) és az Európai Bizottság özönfajokkal foglalkozó rendelettervezetével kapcsolatban számos olyan hír és vélemény jelent meg, amely nem teljeskörű információkon alapul, és emiatt indokolatlan érzelemhullámokat gerjeszt. Az alábbi, pontokba szedett összefoglalás célja a hírcsatornákon megjelent információk kiegészítése az alaposabb tájékozódás érdekében.

1. Az Európai Bizottság rendelettervezete, amely magyarul itt is elérhető és letölthető, jelen formájában nem nevesíti még az Európában nem őshonos, agresszíven terjedő, és jelentős gazdasági, természeti és társadalmi károkat okozó, úgynevezett özönfajokat, amelyek ellen védekezést irányoz elő. A jelenleg 50 tételesre tervezett listát illetően, amelyre állat- és növényfajok egyaránt felkerülnek, a tagállamok tesznek javaslatot, amint az a tervezet 4. cikkében (paragrafusában) áll.

A tervezett rendelet célja a veszélyes, sok kárt okozó özönfajok, mint az allergén parlagfű, a hullámtereket elözönlő, árvízveszélyt növelő gyalogakác, a gazdasági kártevő krumplibogár, a betegségterjesztő vándorpatkány és társaik elleni védekezés uniós szintű összehangolása, a tagállami védekezést segítő közösségi szintű finanszírozás jogalapjának megteremtése. Régóta fennálló akarat ez a közérdek elősegítésére, amit – mint az európai érdekszövetség közös cselekvési szándékát – döntően a magyar szakemberek is támogatnak, legyenek egészségvédők, gazdasági érdek képviselői vagy természetvédők. Annak az álláspontnak semmi köze a valósághoz, amely szerint ezt a rendeletet kifejezetten egyetlen tagállam, Magyarország egyetlen növényfajából, a fehér akácból hasznot húzó gazdasági érdekcsoportok, a magyar méhészek és erdőgazdálkodók ellen tervezik megalkotni, az ő gazdasági tönkretételük érdekében.

2. A fehér akác jelenleg egyike azon lehetséges fajoknak, amelyek tagállami javaslat alapján felkerülhetnek a tervezett rendelet ötven tételes listájára, és amelyek kártételei ellen a tagállamoknak védekezniük kell. Lehetőség – se több, se kevesebb. Azt a tényt, hogy nem őshonos Európában, az embertől függetlenül is képes agresszíven terjedni, és ezáltal képes kárt okozni (amiből nem következik, hogy mindig és mindenkinek jól felismerhető kárt okoz a terjedése), régóta ismerik az élővilággal foglalkozó szakemberek, erdészek és természetvédők egyaránt. A világ minden táján, ahol telepítik, sőt őshazájában, az Amerikai Egyesült Államokban (azokban a tagállamaiban, ahol nem őshonos) szerepel az inváziós terjedésre és károkozásra képes fajok listáján, amióta csak – sok évtizede - ilyen listákat készítenek. A világhálón elég beütni az „invasive list Robinia” keresőszavakat ahhoz, hogy számos, jóval az európai uniós rendelettervezet előtt született szakmai listát tanulmányozhassunk öt kontinensről, amelyek mellett kimerítően taglalják kártételeit is.

A fehér akác elterjedési területe Észak-Amerikában (a térkép forrása)

 

 3. A fehér akácról hazánkban rendelkezésre álló tapasztalatokat tükrözi az erdőről, az erdő védelméről és az erdőgazdálkodásról szóló 2009. évi XXXVII. törvény végrehajtásáról szóló 153/2009 FVM rendelet. Ez 2009-ben született, nem az Európai Unió kényszerítette ki, hanem saját, magyar, erdőkkel foglalkozó szakembergárdánk fogalmazta meg, saját magyar érdekeink szolgálata érdekében, és saját magyar jogalkotónk emelte jogszabályi szintre. Ennek harmadik melléklete felsorolja az idegenhonos (nem őshonos) fafajokat, külön nevesítve az intenzíven terjedőket (invázióra képes fajokat), közöttük a fehér akácot. Nincs értelme idegen akaratra mutogatni, mert a fehér akác kapcsán kétségtelenül fennálló szakmai és társadalmi vitákat - határainkon belül - magyarok vívják magyarokkal. 

4. A fehér akác körül azért van olyan sok vita, mert kétségtelenül a leginkább kétarcú szervezet a Magyarországon előforduló, nem őshonos, és embertől függetlenül intenzíven terjedni tudó, ezáltal pedig kárt okozni képes fajok közül.

Az érzelmi alapú hitvitánál tartalmasabb, racionális párbeszédre képes szakemberek közül senki nem tagadja komoly gazdasági jelentőségét, mint tényt - sem faanyag-szolgáltatását, sem mézelő növény mivoltát illetően.

Környezetvédelmi (egészségvédelmi, tájvédelmi) jelentősége már vitatottabb. Gyakran hangsúlyozzák például homokkötő szerepét, jóllehet csak azokat a homokfelszíneket lehet vele megkötni, amelyek más, őshonos növényzettel is megköthetők (igaz, ezek rendszerint kisebb gazdasági hasznot hoznak). A szélsőségesen száraz homokbuckákon sem az akác, sem más fafaj nem nevelhető érdemi állományban. (Hazánkban ugyanakkor az ilyen buckák sem mozognak, ha meggondolatlanul nem tapossák szét természetes növényzetüket. Az Alföldfásítás idején kiterjedt homokvidékek az aszály és az akkoriban szokásos, intenzív túllegeltetés együttes hatására lendültek mozgásba, és a faültetés valamint a túllegeltetésből eredő taposás megszüntetése együttesen érte el a kívánt eredményt, a homok újbóli megkötését.)

Ami pedig szintén a tények közé tartozik: az akác gyökérsarjairól és magról egyaránt képes agresszíven terjedni, ezáltal megjelenni ott, ahol nemkívánatosnak minősülhet, ahol nem kérte, nem akarta ezt a terület tulajdonosa. Ahol valaki gyepet akart fenntartani, és az akác megjelenése előtt megtehette ezt kímélő kezeléssel, ritka beavatkozással, de a továbbiakban jelentős pluszköltséget okoz neki a fásodó sarjak elleni védekezés. Ahol valaki más fafajokból álló erdőt akart fenntartani, hosszabb vágáskorút, ritkán kezeltet, de nem tudja megvalósítani az elképzelését, mert magától megjelenik erdejében az akác, behálózza a gyökérsarjaival, elszórja a magvait, és mire az eredeti faállomány kitermelésére és felújítására kerülne sor, már az újulatot is elnyomja agresszívebb növekedésével. Aki tényleg ismeri a vidéket, nem lehetnek számára ismeretlenek ezek a szituációk. Sajnos, a „kímélő kezeléssel fenntartott gyep” és a „ritkán kezelt erdő” kifejezésekből az is könnyen kiolvasható, hogy az akác agresszív terjedése arányaiban a legnagyobb problémákat épp a kevésbé intenzíven használt természetes élőhelyeinken okozza, tehát a lehető legvalódibb magyar táji örökségünk eltűnését sietteti. Például a honfoglaló őseink által jól ismert és szeretett, az őshazából kiindulva ezer kilométereken át követett, alföldi erdőssztyeppek utolsó maradványaiét.

Végeredményben egyszerű példán keresztül megérthető az akác felett folytatott viták lényege. Olyan, saját hasznunkra tartott élőlényről beszélünk, amely képes elszabadulni, és tőlünk függetlenül, akaratunk ellenére is „cselekedni” – ebben pedig alapvetően különbözik a paradicsomtól, krumplitól, és számos más haszonnövénytől, amik szintén Amerikából erednek, és amelyekkel párhuzamba szokták állítani. Az akác sok szempontból inkább olyan, mint a kutya. Hasznos élőlény a kutya? Ha megfelelően tartják, nem kérdés. Képes kárt okozni a kutya? Ez sem kérdés, ha a kóbor kutyák által jelentett problémákra gondolunk. Tartsunk-e kutyát az országban, hol igen és hol ne (más a kutya a tanya mellett, és más az erdőben szabadon kóborolva), és mennyit, és milyen szabályok mellett, és ki felel a kutya által okozott károkért, és kinek kell ezek elhárítására lépéseket tennie? Ezek azok a kérdéstípusok, amikre jó volna széleskörű megegyezéssel értelmes válaszokat találni, akkor is, ha a kutya helyére az akácot helyettesítjük be a mondatokban. Mert azt is észre kell venni, hogy a kutyatartás sok szempontból jobban szabályozott, mint az akáctartás. Az utóbbi által okozott károkért és többletköltségért ugyanis a legritkább esetben vállal felelősséget az, aki az akácot ülteti, neveli, vagy csak tűri spontán megjelenését a saját földjén, és hagyja tovább terjedni másokéra is.  

5. Röviden arra is érdemes kitérni, miért képes a klímánkat és talajainkat jól viselő akác ennyire intenzíven terjedni nálunk, más növények rovására. (Felsorolt tulajdonságai őt eredeti, gyakori természetes zavarásoknak kitett amerikai élőhelyein is segítik, de ott versenytársai alkalmazkodtak jelenlétéhez, nem képes végletesen elnyomni őket.)

A legfontosabb négy ok a következő: A) A fafajok többségénél sokkal erősebb a sarjadzóképessége, tehát ha ezekkel a fákkal egyszerre vágunk ki akácot, akkor rendszerint az akác sarjai fognak győzni a növekedési versenyben. B) Az akác gyökérzete, lehulló lombja olyan (ún. allelopátiás) anyagokat juttat a talajba, amely számos más növényfaj növekedését gátolja. A növények közötti versengés ismert módja ez, ám az őshonos növényzet az akác vegyületeihez nem szokott hozzá sok-sok évezred alatt, tehát a fajok többségének tűrőképessége az akác vegyületeivel szemben sokkal gyengébb, mint a többi őshonos növény hasonló célú kémiai anyagaival szemben. C) Elhullatott keményhéjú magvai kivételesen hosszú ideig, ötven évig is megőrzik csírázóképességüket a talajban. Ennek köszönhetően tűz, talajbolygatás, stb. hatására olyankor is képesek újra nagy mennyiségben kihajtani, és uralomra jutni, amikor a felszínen esetleg évtizedek óta nem állt már akácfa. Magyarán: ahol egyszer magszóró akácfa nőtt, emberöltőn át fennáll a komoly esélye annak, hogy újra visszaszerezze a termőterületét, akkor is, ha nem ezt szeretnénk. D) A gyökérgümőiben élő, levegőből nitrogént megkötő baktériumoknak köszönhetően bőségesebben jut a növényi fejlődéshez szükséges nitrogénvegyületekhez, mint azok az őshonos növények, amelyek csak a talaj nitrogénforrásaira támaszkodhatnak. (Élettevékenysége idővel ugyan dúsítja a talaj felvehető nitrogéntartalmát, de egyéb elnyomó hatásai miatt ez nem segíti az őshonos növényzetet, csak az akácot elviselő kevés gyomnövényt.) E) Mivel természetes ellenségeinek többsége az őshazájában maradt, sokkal kevesebb a fogyasztószervezete, mint az őshonos növényeknek, ezáltal is növekedési előnyt élvez velük szemben.

6. A fehér akác előbbiekben ismertetett tulajdonságai azt eredményezik, hogy számos valóban őshonos, természetes erdő- és gyeptípusunkban, különösen az Alföldön megjelenése és terjedése az eredeti növény- és állatközösség fennmaradását a lehető legkomolyabban veszélyezteti. Ezek évtizedek óta, magyar szakemberek által dokumentált tények, a kapcsolódó problémákról bőséges szakirodalmat talál az, aki az interneten rákeres az „akác ökológiai probléma” címszavakra. Az akác által más tájakon okozott gondokról érdemes rákeresni az előbbiek idegennyelvű megfelelőire.

A záródó akácállomány alatt rendszerint csupán néhány igénytelen gyomnövény és ezek fogyasztói maradnak, a lombkoronaszintben szintén az a kevés állat, amelyik alkalmazkodik a szegényes tápláléklánchoz, és elél az akáclomb kevés közvetlen fogyasztóján. Félrevezető az az érvelés, amikor valaki az idős akácosban fészkelő madarakra hivatkozik, vagy arra, hogy akácfák alatt is látott védett növényfajokat, tehát nem létezik, hogy ez a „magyarrá vált fa” más „magyar” élőlényeket veszélyeztetne. Az akácosban (többnyire inkább csak akáccsoportban) fészkelő madarak rendszerint máshová, az erdőszegélyre, a környező gyepekre és más erdei élőhelyekre járnak ki táplálkozni, amelyeknek lényegesen nagyobb a táplálékkínálata. Számukra az akác ott és akkor csupán fészektartó, de nem érdemi táplálkozóhelyet biztosító növény. Zárt akácos tömbök belsejében igen kevés madárfaj, igen kis egyedszámban képes csak megélni, ellentétben az őshonos erdőkkel. És valóban, szerencsés esetben, amikor még nem vált teljessé élőhelyük kedvezőtlen átalakítása, előfordulhat, hogy érzékenyebb növényfajok is megtalálhatók az akácok közelében (leginkább ott, ahol a termőhely nem kedvez az akácnak, és állománya lassabban, vagy nem zárul). De ezek az esetek tartoznak a jobb kimenetelű kivételek közé, és nem annak bizonyítékai, hogy az akácnak nincs pusztító hatása a természetes növényzetre, hanem arról tanúskodnak, hogy szerencsés esetben káros hatása ellenére sem tűnik el minden azonnal a környezetéből. Éppen úgy, ahogyan alkoholista szülők gyermeke is válhat boldog felnőtté a kedvezőtlen környezet ellenére, ám ez a ritkábbik eset, és nem arra bizonyíték, hogy az alkoholizmus nem rombolja a családi értékeket.    

7. Talán mostanra úgy tűnik, minden akáctermesztéssel kapcsolatos érvet és ellenérvet áttekintettünk: nem vitatottan jelentős gazdasági haszonnövény, amelynek a természetben történő esetleges kártétele, spontán terjedése az eddigiek alapján bizonyára leginkább a természetvédőknek fáj. Csakhogy a fehér akác térnyerésével – mint bármely tájidegen növény, és általa teremtett, nem természetes élőhely térfoglalásával kapcsolatban - további problémák is felmerülnek. Csupán ezek megértése után mondhatjuk azt, hogy minden szempontot mérlegelve tudunk dönteni arról, hol és hogyan gondozzuk, illetve miképp viszonyuljunk a Bizottság özönfajokkal kapcsolatos rendelettervezetéhez.

A három legjelentősebb további probléma:

A) Nincs a világon olyan uralkodóan egyfajú növényi kultúra, amely tetszőleges ideig fenntartható lenne ugyanazon a helyen. Ha ugyanolyan fajú növény nő újra és újra egy adott helyen, előbb-utóbb törvényszerűen úgy használja el a számára szükséges ásványi anyagokat, szerves vegyületeket a talajból, hogy a maga számára kedvezőtlenné teszi azok arányát, hiányt idéz elő, végsősoron lerontja önmagának a termőhelyet. Különösen, ha szervezetének anyagát rendszeresen elvisszük, mint minden termesztett kultúrában, és nem hagyjuk visszakerülni a talajba. (Egyebek között ezért alkalmazunk vetésforgót és ezért trágyázunk a növénytermesztés során.) A természetes növényközösségek, beleértve az erdőket, sokfajúak, és hosszabb idő alatt különböző növények, különböző fák váltják egymást ugyanazon a ponton. Ennek a természetes „vetésforgónak” köszönhetően a talaj összetétele, alkotóinak aránya idővel másként változik, másból fogy több, másból pótlódik vissza több, és előbb-utóbb ismét alkalmassá válik az adott hely a közösség azon fajának is, amelyik korábban „költözésre” kényszerült. Az újból és újból – rendszerint sarjról – felújított akácerdők néhány generáció után már rendszerint olyan gyenge növekedésűek, hogy nem éri meg gazdasági szempontból sem a tartásuk. Lecserélésük tehát indokolt lesz (ahogyan a napjainkra elöregedett akácosoké már most az), de addigra környezetükből, a talajukból a természetes erdei életközösségek szinte minden faja eltűnik. Ezért a sokáig fenntartott, természetellenesen egyfajú akácerdővel utódainkat is megfosztjuk attól, hogy változatos, természetszerű erdőket nevelhessenek a helyükön.

B) Az akác mézelő tulajdonságát a méhészek tényleg képesek hasznukra fordítani, azonban a természetes beporzó rovarokat nem tartja el az akácos, abból elvándorolnak, nem élnek meg benne. A természetben élő méhek, lepkék, legyek, egyéb beporzó rovarok ugyanis nem két-három hétig, hanem tovább, rendszerint több hónapon keresztül igényelnek táplálékot, ahogyan a házi méh sem csak két hétig táplálkozik egy évben. A mindössze néhány gyomnövénnyel együtt élő akácos viszont virágzása előtt és után nem biztosít megfelelő pollen- és nektárforrást, ellentétben a teljes vegetációs időszakban virággazdag természetes gyepekkel és erdőkkel. Márpedig a természetes növényzeten túlmenően, a hazánkban megtermelt, rovarporozta növények többségét, kiskertektől a gyümölcsösökig és számos szántóig, még mindig a természetes rovarvilág porozza be, nem a méhészetek. Az akácosokkal – vagy egyéb mezőgazdasági monokultúrákkal – túlságosan zsúfolt tájban a természetnek ez a „szolgáltatása” végzetesen meggyengülhet. Éppen az Amerikai Egyesült Államok az egyik legszemléletesebb példája annak, milyen gazdasági kockázatot jelent a természetes beporzó fauna kiirtása, ott ugyanis hatalmas területeken a mezőgazdasági termelés egyik legjelentősebb akadályozó tényezőjévé vált a beporzók hiánya. A témáról bővebben lehet olvasni magyarul is a „beporzó rovarok hiánya” címszavak beütése után az interneten. Visszatérve az akácosokra: a méhésztársadalom valóban növelni tudja gazdasági hasznát az akácosok megállás nélküli térnyerésével, és talán több akácméz is jut a magyar asztalokra. De ennek az ára a növekvő termesztési kockázat minden egyéb, természetes módon beporzott növény esetében. És a mai napig egyetlen mezőgazdasági szakember sem mondta azt soha, hogy a természetes beporzó fauna eltűnése miatt tájszinten fellépő termesztési problémák megszüntethetők mesterséges úton. Aki tehát a méhek pártján áll, gondoljon a természetben élő méhekre is, ne csak a méhészek által ide-oda telepített, táplálékhiányos időben mesterségesen táplált háziállatokra.

C) Az Alföld kevés csapadékú területein, különösen a Duna-Tisza közi Homokhátságon, ahol arányaiban a legnagyobb az akác térfoglalása, a klíma nem teszi lehetővé nagy területű zárt erdők kialakulását, éppen a természetes eredetű vízhiány miatt. Ez a térség valaha azért volt vizes és száraz élőhelyek változatos, és mezőgazdasági szempontból is jól kihasználható mozaikja, mert a magasabb, szárazabb homokhátakon tenyésző, nem zárt erdő jellegű természetes növényzet nem használt fel minden lehulló csapadékot, hanem a gyökérzónán túljutva érdemi mennyiségű víz érte el az összefüggő talajvíztükröt, illetve oldalirányban áramolva víztöbbletet eredményezett a homoki táj mélyületeiben. Ezekben a mélyedésekben - az aljukon kialakult vízzáró rétegek miatt - a csapadékbő esztendők összegyülekező vizei több évre is elraktározódhattak, mindig akadt tehát üdébb terület az aszályos években is (ahonnan lassú utánpótlást kapott azért a talajvízkészlet). A térség azonban mára tartósan szárazsággal küzd, és ennek számos természetes (fokozódó csapadékhiány, illetve párolgás) és mesterséges oka között a környezeti adottságokra tekintettel nem levő, intenzív mezőgazdasági tájhasznosítás is jelentős szerepet tölt be. Az intenzív növénytermesztés nem csak azért hatott kedvezőtlenül a térség vízháztartására, mert helyi termelői érdekeket kiszolgálva, és a kiszáradással érintett többiekét figyelmen kívül hagyva egyre több vizet vezettek el a belvízvédelmi csatornarendszerek, hanem mert eleve sokkal többet használnak el a mesterséges növényi kultúrák a lehulló csapadékból, mint valaha a természetes növényzet. A lényegesen több biomassza több vizet igényel, ez alapvető élettani törvényszerűség. Hiába viszonylag kis vízigényűek az akácosok, amennyiben olyan területekre ültetik őket nagy kiterjedésű, zárt állományok formájában, ahol a természetes növényzet biomassza produkciója és vízfogyasztása kisebb volt, törvényszerűen csökkentik a talajvízbe jutó, illetve oldalirányban a mélyületek felé áramlani képes vizek mennyiségét, és vízhiányosabbá teszik környezetüket. Végeredményben, a száraz homokhátak intenzívebb hasznosítása árán a telepített faültetvények hozzájárulnak az oldalirányú vízáramlások által táplált, üdébb mélyfekvésű területek kiszáradásához, pedig utóbbiak termőhelyi adottságai kedvezőbbek, és sokrétűbben kihasználhatók lennének. Az akáctelepítéssel nyert gazdasági előny másutt a fokozódó vízhiány miatt hátrányt eredményez, mint mindenütt a világon a korlátos természeti erőforrások átgondolatlan hasznosítása. 

8. Az előbbiek tudatában érdemes végiggondolni az akáctelepítésekkel kapcsolatos vitákban elfoglalt álláspontunkat. Az megkérdőjelezhetetlen statisztikai tény – ellenőrzésére javasolt az „erdei fafajok aránya Magyarországon”, vagy hasonló keresőszavak beütése internetes keresőoldalakon -, hogy hazánkban az Észak-Amerikából betelepített fehér akác a legnagyobb területet borító fafaj, és napjainkban is ennek a fafajnak nő legnagyobb mértékben a termőterülete. Ez eleve hiteltelenné teszi az akácosaink gyors végpusztulását vizionáló aggodalmakat, és sokan vannak, a magyar erdész szakemberek között is, akik aggasztónak tartják az akác folyamatosan tovább növekvő térfoglalását. A töretlen akáctelepítési szándékot, amely nincs tekintettel ennek környezeti, ökológiai kockázataira, a rövidtávú nyereség-maximalizálási vágy hajtja, a távolabbi jövőért való aggodalom nélkül, ahogyan az lenni szokott hasonló esetekben.

Az akácosok területének változása Magyarországon

A Központi Statisztikai Hivatal adatai alapján hazánkban az akácosok területe folyamatosan növekszik és mára már meghaladta a 400 ezer hektárt, ami a magyar erdők mintegy harmada.

Józanul szemlélve a dolgot, a két „egyszempontú” megközelítés közötti értelmes kompromisszumot kellene megtalálni az akáctelepítésekkel kapcsolatban: az, aki az akác telepítésének bármiféle korlátozását elutasítja, épp annyira elvakult önérdekű véleményt alkot, mint amennyire racionalitástól távol álló annak a hite, aki szerint belátható időn belül kiirtható az országból, és sehol sem szabadna ültetni a jövőben. Az akáctelepítésekkel, ezek támogatásával, avagy korlátozásával kapcsolatos szakmapolitikai döntéseket úgy kellene meghozni, hogy abban minden, a társadalmi közérdek valamely szeletére fókuszáló szempont szerepet kapjon, erdőgazdálkodóink és méhészeink boldogulásától természetes élőhelyeink megőrzésén, természetes beporzó faunánk fenntartásán keresztül az alföldi homokterületek vízháztartási helyzetének javításáig.

9. Végezetül: minden bizonnyal téved az, aki kibírhatatlan veszteségnek tartaná, ha a neki kedves szempontból kedvezőtlenül alakulna az uniós rendelettervezet. Elég baj az, hogy lassan mindenki csak végletekben tud gondolkodni ebben az országban. Lássuk mindkét szemszögből:

Akár magyarországi ajánlásra kerül fel az ötven legjelentősebb özönfaj közé a fehér akác (nyilván mindenekelőtt ennek elkerülését szolgálja a hazai ellenkampány), akár más tagállam kezdeményezésére, a rendelet tervezett szövege nem tartalmaz olyan előírásokat, amely a hazai akáctermesztés drasztikus derékba törését eredményezné. A tervezet IV. fejezete, benne a 17. cikk éppen az ilyen széles körben elterjedt özönfajokkal kapcsolatos bánásmóddal foglalkozik, és féken tartó intézkedésekről szól. Nem véletlenül, mert még teljes szándékegyezés esetén sem lenne annyi pénz az unióban, amennyiből egy-egy valóban elterjedt özönfajt hatékonyan ki lehetne irtani, beleértve az akácot. A féken tartó intézkedéseket részletező szöveg az uniós jogalkotási folyamatban befolyásolható – a magyar közreműködők által éppúgy, mint más tagállamok részről -, és végeredménye várhatóan olyasfajta intézkedési kötelezettség lenne, ami érdemben ellene tesz az elterjedt özönfaj, így az akác felismert kártételeinek. Tehát a magyar államnak be kellene számolnia arról, mit cselekszik természetes élőhelyei védelme érdekében, a természetes beporzó fauna védelme érdekében, a természetes vízháztartási helyzet védelme érdekében, sőt a legkárosabb hatásokat kifejtő akácállományok visszaszorítása érdekében, de annak ebben az esetben sem lenne realitása, hogy a magyar akácosok területe gyorsan és drasztikusan csökkenjen. Vélhetően további telepítéseik során még inkább ügyelni kellene arra – garanciális eljárási szabályok felállításával -, hogy azok ne eredményezzenek jelentős járulékos károkat más javakban (ezért például csak érdemi védőtávolság betartásával lehetne őket természetes élőhely közelébe telepíteni, csak olyan termőhelyre, ahol nem befolyásolják hátrányosan környezetük vízháztartási viszonyait, stb.). Innovatív módon elő lehetne állni magról történő szaporodásra képtelen akácfajták nemesítésével, és az előremutató intézkedések sora még folytatható.

Másfelől: ha az uniós rendelet listájára végül most nem kerül fel az akác, ez nem jelenti azt, hogy attól kezdve bárhol el kellene fogadni telepítését, térhódítását. Akik a kártételei elleni védekezés erősítését tartják fontosabbnak, kétségtelenül elesnek egy remélt jogi eszköztől, forrásnyerési lehetőségtől. De az általa okozott károk megelőzését, elhárítását megkövetelő, számos hazai és uniós jogi rendelkezés továbbra is hatályban lesz, amelyek a természetes élőhelyek, a természetes beporzó rovarközösségek megőrzéséhez, illetve egyéb fontos természeti „szolgáltatások” fenntartásához fűződő közérdeket, természetvédelmi és mezőgazdasági érdeket szolgálják. Remélhetőleg lesz annyi bölcsesség a mindenkori hazai jogalkotóban, hogy ezek jelentőségét is át tudják majd látni, és nem bontanak le minden gátat az akáctelepítések előtt.