A fa, amelyből tavasszal inni lehetett

A nyírfa a magyar népi kultúrában

A nyírfa egyike legismertebb fáinknak, amelyet manapság legiknább parkokból és kertekből ismerünk. Régebben azonban kora tavasszal ittak a nedvéből, kérgét tűzgyújtáshoz és világításhoz használták, vesszőiből seprűt kötöttek, fájából szerszámokat faragtak, zöld ágait pedig ünnepi és bajelhárító szokásokban alkalmazták. A nyír egyetlen élőlényben kapcsolta össze az italt, a tüzet, a házi munkát, a gyógyítást és a szimbolikus gondolkodást.

A magyar néprajzi és ethnobotanikai adatok különösen gazdagok Erdélyből: Székelyföldről, Gyimesből, a Homoród mentéről és az Úz-völgyéből. A Papp Nóra és munkatársai által 2007 és 2012 között végzett kutatás hat faluban 123 adatközlő tudását rögzítette. Ez a kutatás azért is fontos, mert még élő emlékezetből írta le a nyírfacsapolást, a seprűkötést, a házi gyógyítást és a szokásokat, miközben már jól láthatóvá vált a tudás gyors visszaszorulása (Papp et al. 2014).

A bibircses nyír: fehér kéreg, rugalmas vessző

Bibircses nyír

A bibircses nyír (Betula pendula Roth) fiatal hajtásain apró gyantás bibircsek láthatók; magyar neve innen ered. Fénykedvelő pionír fafaj: bolygatott, nyílt területeken gyorsan megtelepszik. Papírszerűen leváló kérgének fehér színét nagy részben a betulin adja. A kéreg gyantás anyagai miatt nehezen nedvesedik át, és könnyen meggyullad - e két tulajdonság magyarázza számos régi használatát.

A nyír szó régi eleme a magyar növénynév-kincsnek. A nyírvíz gyűjtése egész Észak- és Kelet-Európában ismert volt; a magyar gyakorlatot ezért egyszerre kell saját táji hagyományként és egy nagyobb eurázsiai tudáskör részeként szemlélni. A hasonlóság önmagában nem bizonyítja, hogy minden részlet változatlanul a honfoglalás előtti időből maradt volna fenn, de a szokás nagy földrajzi kiterjedése és régi leírásai kétségtelenek (Gunda 1966, 1981; Svanberg et al. 2012). 

A molyhos vagy lápi nyír (Betula pubescens) meglehetősen hasonló megjelensű, de igen ritka veszélyeztetett fajunk

„Édes virics foly a fából”

A nyír legkülönösebb ajándéka tavasszal vált hozzáférhetővé. A lombfakadás előtti hetekben a gyökérnyomás nagy mennyiségű vizet és benne oldott ásványi anyagokat, valamint kevés cukrot hajt a törzsben felfelé. Ha ilyenkor a kérget és a szíjácsot megvágták vagy megfúrták, tiszta, enyhén édeskés folyadék csordult a sebből. Ezt nevezték nyírvíznek, nyírlének, viricsnek vagy nyiricsnek; egyes vidékeken boza, csiger, illetve román eredetű musztereáca néven is említették (Györffy 1937; Gunda 1981; Papp et al. 2014).

A csapolásnak több helyi módja volt. A törzsön baltával sekély vájatot ejtettek, vagy fúróval lyukat készítettek, majd a nedvet fa- vagy fémcsatornán edénybe vezették. A vályúcskát a néprajzi leírások göbü, göbéc vagy hajk néven is említik. Gyimesben vas- vagy rézcsövet használtak, a folyadék pedig cserépedénybe, az úgynevezett csiporba csöpögött. A gyűjtés végeztével a sebet sárral vagy agyaggal tapasztották be. A gondos lezárás arra utal, hogy a fát nem egyszeri zsákmánynak, hanem újra használható erőforrásnak tekintették (Papp et al. 2014).

A nyírvíz nem csupán erdei frissítő volt. II. Rákóczi Ferenc 1706-ban kelt levelében említi, hogy nyírvizet ivott; 1707-ből Debrecenből is ismert rá adat. A 19. században több helyen piacra vitték. Kiss Lajos a Nyírségből olyan gyűjtést írt le, amelyben a tavaszi viricselés társas eseménnyé vált: az emberek együtt jártak ki az erdőre, és a csorgó lé mellett énekeltek, beszélgettek (Kiss 1929; Gunda 1981).

"Édös virics foly a fából,

Jer ki rózsám a házból,

Én bemennék, de az anyád

Tudom, hogy haragszik reám."

Leggyakrabban frissen itták, de erjesztették is, sőt helyenként ecethez, italokhoz vagy befőzéshez használták. Hosszú főzéssel sűrítmény, illetve szirupszerű anyag is készülhetett belőle, bár ehhez sok nyírvíz és sok tüzelő kellett. A Kárpát-medencei adatok szerint a viricset üdítőnek, tavaszi erősítőnek és gyógyszernek egyaránt tartották. A népi gyógyászatban többek között vesebajra, tüdőpanaszra, gyomorbántalomra, sárgaságra, köszvényre és bőrápolásra említették. Ezek történeti javallatok; hatásosságuk nem azonos a korszerű klinikai bizonyítottsággal (Gunda 1981; Svanberg et al. 2012).

A fehér kéreg, amely még nedvesen is lángra kap

A nyírkéreg a fa egyik legértékesebb része volt. Vékony rétegei könnyen leválnak, gyantás összetevőik miatt pedig gyorsan tüzet fognak. A néprajzi források közvetlenül adatolják a nyírkéreg világító- és tűzgyújtó szerepét; ebből jól érthető, miért lehetett gyakorlati gyújtós ott is, ahol ezt a használatot nem külön szóval jegyezték fel. A kérget nem szükséges friss, élő fáról lehántani: az elhalt ágakról és kidőlt törzsekről is gyűjthető.

Erdélyben éjszakai pisztrángfogáskor tidónak nevezett nyírfakéreg-fáklyával világították meg a patakot. A Szent Iván-éji tüzek és fáklyák helyi elnevezései között a lobogó, lobbogató, bédó és huszigyárgya is előfordul. A kéreg erős, feltűnő lángja egyszerre szolgálta a munkát és az ünnepi látványt (Papp et al. 2014; Magyar Néprajzi Lexikon: fakéreg).

A fakéreg általában a paraszti háztartás „természetes csomagolóanyaga” is volt. A Magyar Néprajzi Lexikon kászu néven említi a kéregből hajlított edényeket; készülhetett belőle sótartó, kisebb doboz, kosár, tölcsér és más alkalmi edény. A magasabb hegyvidékeken kéregkürt, méhészkedésben pedig kéregből formált bodon is előfordult. Nem minden ilyen tárgy készült kizárólag nyírból, de a nyír papírszerű, víztaszító kérge különösen alkalmas volt hajlításra, rétegezésre és burkolásra (Magyar Néprajzi Lexikon: fakéreg; Fráter 2021).

A kéreg és a fa festő- és cserzőanyagként is számításba jött. Az efféle használatoknál azonban fontos a pontosság: a „nyírfa” néven említett anyag lehetett kéreg, levél vagy vessző, és a kapott szín a páctól, az edénytől és az alkalmazott eljárástól is függött. Az általános festőnövény-ismeretet ezért mindig a konkrét helyi adattal együtt érdemes értelmezni.

Seprű, mustszűrő és szerszám

A hosszú, vékony nyírvessző egyszerre hajlékony és szívós. Ebből adódott a legközismertebb tárgy, a nyírseprű. A Homoród mentén két formáját is leírták. Az egyikhez nagyjából tizenöt hosszú vesszőt fogtak össze, majd mogyorókéregből hasított kávával kötötték meg. A csutakseprű rövidebb, sűrűbb vesszőcsomó volt, amelyet vastagabb ágra erősítettek. A seprűkötés nemcsak házi szükségletet elégített ki: egyes családoknak kiegészítő jövedelmet is adott (Papp et al. 2014).

Nyarfaseprű kötése a debreceni zsibvásárban (2018) és az elkészült seprű.

A söprésen túl a vessző szűrőanyagként is szolgált. A hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum néprajzi gyűjteményében nyírfavesszőből kötött mustszűrő található. Az egyszerű eszközt a szőlő feldolgozásakor használták: a vesszőfonat visszatartotta a nagyobb növényi részeket, miközben a lé átfolyhatott rajta.

A nyír fája könnyen megmunkálható, mégis kellően szívós. Készítettek belőle villát, lapátot, szerszámnyelet, a szekér kisebb alkatrészeit és különféle házi eszközöket. Gyergyóban nyírfagúzzsal is összefogták a tutaj fáit: a megcsavart fiatal törzs vagy vessző ott kötélként működött, ahol vas és gyári kötözőanyag nem állt kéznél (Tarisznyás 1978; Papp et al. 2014).

Levéllel töltött nadrág

A nyír levele a népi gyógyászatban különös szerepet kapott. Gyimesben és az Úz-völgyében a friss leveleket ágyba terítették, zsákba tömték, vagy akár a nadrágszárat töltötték meg velük. A beteg ráfeküdt, illetve magán viselte a leveleket, hogy erősen megizzadjon. Ezt reumás és ízületi panaszok ellen alkalmazták. Az adatközlők ugyanakkor arra is figyelmeztettek, hogy a nagyfokú izzasztás a gyenge embert kimerítheti - ritka, de fontos példája annak, hogy a hagyományos tudás a veszélyt is számon tartotta (Papp et al. 2014).

A levelet teaként is itták, és fürdőhöz, borogatáshoz vagy sebek kezeléséhez használták. A második világháborús fogság emlékei között nyírfakéreg sebborításáról is fennmaradt adat. A modern gyógynövénytan a nyírfalevelet önálló drogként tartja számon, de ez nem jelenti az összes régi javallat automatikus igazolását. A népi gyógyászat leírása és a mai bizonyítékokon alapuló alkalmazás két külön kérdés.

Zöld ág a ház előtt

A nyír nemcsak nyersanyag, hanem jel is volt. Szent György napja körül, amikor a hiedelem szerint a természet és a láthatatlan erők különösen mozgékonyak, egyes helyeken nyírseprűvel háromszor megkerülték a házat, hogy a kígyót, békát és más nem kívánt állatot távol tartsák. Az Úz-völgyében a seprű nappali és éjszakai elhelyezéséhez is védő jelentést kapcsoltak (Papp et al. 2014).

Csíksomlyón a megszentelt nyírágat hazavitték, és vihar idején egy darabját imádság kíséretében elégették. A füst és a szentelt ág a ház oltalmát szolgálta. A zöld nyírág ünnepi díszként is megjelent: kereszteket, hidakat, templomokat és lakodalmi helyszíneket ékesítettek vele. Menyasszonyt és vőlegényt jelölő ágként, illetve május elsején a hajadon lányoknak állított zöldágként is előfordult. A friss lomb itt az élet, a megújulás és a közösségi elismerés látható jele lett (Papp et al. 2014).

A nyírág bajelhárító szerepe beleillik a magyar zöldág-hagyomány tágabb körébe. A zöld, eleven növény erejét a közösség átvihetőnek gondolta a házra, az állatra vagy az emberre. A felhasználás értelme ezért nem a nyír valamely mérhető fizikai tulajdonságából fakadt, hanem abból a jelképes rendből, amelyben az új lomb maga volt az élet és az oltalom.

Az eltűnő tudás emlékei

A nyírfa régi használatai jól mutatják, mennyire sokrétű volt a tájban élő ember növényismerete. Ugyanaz a fa adott tavaszi italt, gyújtóst, fáklyát, edényt, seprűt, szűrőt, szerszámot, gyógynövényt és ünnepi ágat. Ezek a szerepek nem különálló „praktikák” voltak: egy gazdálkodási és gondolkodási rendszer részei, amelyben az anyag tulajdonságát, az évszakot és a szokást együtt ismerték.

Papp Nóra és munkatársai 123 megkérdezettje közül már csak nyolcan tudták gyakorlatban is megmutatni a nyírfa megcsapolását. A gyári seprű, a műanyag edény, a villanyvilágítás és a bolti ital olcsóbbá és egyszerűbbé tette az életet, közben viszont feleslegessé tette a helyi növényismeret nagy részét. A fa megmaradt az erdőszélen; az a tudás azonban, amely egyetlen pillantásból felismerte benne az italt, a fényt, a kötelet és az oltalmat, már csak töredékesen öröklődik tovább.

Ezért fontosak a régi néprajzi leírások és a közelmúlt ethnobotanikai gyűjtései. Nem azért, hogy minden egykori eljárást változtatás nélkül visszahozzunk, hanem hogy értsük: a magyar falusi kultúrában a növények nem háttérként álltak az ember körül. Nevük, anyaguk, ízük, évszakuk és történetük volt - és mindegyikhez cselekvés kapcsolódott.

Irodalom

Fráter E. (2021): Miből készül? Növényi eredetű tárgyaink nyomában. Scolar Kiadó, Budapest, 328 pp. https://botanikuskert.hu/product/mibol-keszul-novenyi-eredetu-targyaink-nyomaban/

Gunda B. (1966): Ethnographica Carpathica. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Gunda B. (1981): Nyírvíz. In: Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon IV. Né-Szé. Akadémiai Kiadó, Budapest. p.: 62. https://mek.oszk.hu/02100/02115/

Györffy I. (1937): Viricselés a Székelyföldön. Ethnographia 48(2-3): 205-220.

Kiss L. (1929): A nyírvíz. A Földgömb 1: 1-6. https://www.antikvarium.hu/konyv/kiss-lajos-baktay-ervin-a-foldgomb-1930-1-3-650547-0

Magyar Néprajzi Lexikon: fakéreg. In: Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon. Akadémiai Kiadó, Budapest. https://mek.oszk.hu/02100/02115/html/2-23.html

Paládi-Kovács A. (főszerk.) (2001): Magyar Néprajz II. Gazdálkodás. Akadémiai Kiadó, Budapest. https://mek.oszk.hu/02100/02152/html/02/4.html

Papp N., Czégényi D., Hegedűs A., Morschhauser T., Quave C. L., Cianfaglione K. & Pieroni A. (2014): The uses of Betula pendula Roth among Hungarian Csángós and Székelys in Transylvania, Romania. Acta Societatis Botanicorum Poloniae 83(2): 113–122. https://doi.org/10.5586/asbp.2014.011

Péntek J. - Szabó A. (1985): Ember és növényvilág. Kalotaszeg növényzete és népi növényismerete. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest.

Svanberg, I., Sõukand, R., Łuczaj, Ł., Kalle, R., Zyryanova, O., Dénes, A., Papp, N., Nedelcheva, A., Šeškauskaitė, D., Kołodziejska-Degórska, I., Kolosova, V. (2012): Uses of tree saps in northern and eastern parts of Europe. Acta Societatis Botanicorum Poloniae 81(4): 343-357. https://doi.org/10.5586/asbp.2012.036

Tarisznyás M. (1978): A gyűjtögető gazdálkodás hagyományai Gyergyóban. In: Kós K. & Faragó J. (szerk.): Népismereti dolgozatok. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest. pp.: 25-33.

Gubával halászott eleség – A sulyom útja a ladiktól a piacig

Virágzó sulyom

Jellegzetes alakú termései

A csemegesulyom (Trapa natans) tüskés termése évszázadokon keresztül fontos kiegészítő táplálék volt Magyarország vízjárta vidékein. Fehér, keményítőben gazdag bele a gesztenyére emlékeztetett, ezért vízigesztenyének vagy vízidiónak  is nevezték. Nyersen, főzve és sütve fogyasztották, lisztjéből pedig pogácsát, tésztát, sőt ínséges időkben kenyérpótló ételeket is készítettek.

A Tisza és a Bodrog mentén, a Sárréten, az Ormánságban és más mocsaras vidékeken nemcsak házi eleség, hanem piaci áru is volt. Az érett termés ősszel válik le a növényről, majd a meder fenekére, illetve az iszapba süllyed. Gyűjtése ezért késő ősszel és télen kezdődött, egyes helyeken pedig egészen tavaszig folytatódott (Ecsedi 1932; Gunda 1981). A gyűjtők 2–3 méteres rúd végére bunda- vagy gubadarabot erősítettek, és ezzel kavarták, tapogatták a víz fenekét. A sulyom horgas tüskéi beleakadtak a hosszú gyapjúfürtökbe, majd a kiemelt gubáról kézzel vagy fakéssel szedték le a termést. Más változatban elhasznált subát eresztettek a fenékre, és kötéllel, csónakról vontatták. Borbás Vince már 1894-ben beszámolt arról, hogy a Tisza mellett bunda- vagy gubadarabokat kötöttek többágú kötélre, és ezeket húzgálták a vízben (Borbás 1894; Gunda 1971). Ecsedi István leírása szerint a bundát ide-oda rángatták és forgatták, hogy minél több sulyom akadjon a szőrébe. Kieselbach Gyula a szolnoki gyakorlatról azt jegyezte fel, hogy a főzésre szánt termést „ócska suba segítségével halászták” (Kieselbach 1943).

A zsákmányt hazavitték, vagy a közeli városok piacaira szállították. Főtt és sült sulymot többek között Baján, Debrecenben, Szolnokon, Nyíregyházán, Miskolcon és Egerben is árultak.

A kemény héjú termés feldolgozása azonban veszélyes munka volt: két–négy erős tüskéje könnyen felsértette a kezet. A debreceni sulyomárusok ezért különleges, alacsony, négylábú sulyomvágó asztalt használtak. Az asztallapba illesztett vasfogók megtartották a termést, miközben egy erre szolgáló késsel lenyesték annak szarvait. A tüskétlenített héjat már könnyebb volt felnyitni, és hozzáférni a tápláló, gesztenyeízű magbélhez (Gunda 1981).

A sulyom egyszerre volt a vizes élőhelyek szerény ajándéka, a szegényebb családok tápláléka és az alföldi piacok keresett, tüskés csemegéje.

Irodalom

Borbás V (1894): A sulyom pusztuló félben. – Természettudományi Közlöny 26: 297–322.

Ecsedi I. (1932): Magyar gesztenye. – Kincses Kalendáriom 1932: 217–218.

Gunda B. (1981):Sulyom (lat. Trapa natans). In: Ortutay Gy. (főszerk.): Magyar néprajzi lexikon IV. Né–Szé. Akadémiai Kiadó, Budapest. p. 499. ISBN 963-05-1289-0

Kieselbach Gy. (1943): A sulyom. – Természettudományi Közlöny 75(1139–1150. füzet): 112–117.

A csípős gyomnövény, amelyből étel, takarmány és kötél is készült

A csalán szerepe a magyar népi kultúrában

A nagy csalán (Urtica dioica L.) országszerte gyakori, kerítések mellett, árokpartokon, erdőszéleken, trágyázott és más, nitrogénben gazdag helyeken szinte mindenütt megjelenik. Nitrogénben gazdag, bolygatott talajokon különösen jól érzi magát, ezért a települések és gazdaságok környezetének jellegzetes növénye. Aki egyszer megfogta, esetleg mezítláb vagy rövid nadrágban belegázolt egy csalánosba, aligha felejti el az égő, viszkető érzést. Ez a közönséges, kellemetlenül csípős növény volt azonban a régi falusi gazdálkodás egyik legsokoldalúbb vadon gyűjtött nyersanyaga. Fiatal hajtása ételt adott, felaprított levele állatokat erősített, szárából fonal és vászon készülhetett, főzete bekerült a házipatikába, s a növényt a háztartásban, sőt a hiedelmek világában is számon tartották.Fontos hozzátenni, hogy a régi források csalánadatai nem mindig különítik el következetesen a nagy csalánt a kisebb termetű, egyéves apró csalántól (Urtica urens), amelyet ugyancsak ismertek és használtak. A háztartási alkalmazások egy része ezért általában „csalánfajokra”, nem kizárólag a nagy csalánra vonatkozik.

Nagy csalán (Urtica dioica) habitusa, porzós virágzata és csalánszőrei, illetve a kis csalán (U. urens)

A csalán használatáról fennmaradt tudás nem egyetlen, változatlan „ősi receptkönyvből” származik. A mindennapi gyakorlat, a szomszédoktól és rokonoktól tanult eljárások, a kalendáriumok és gazdasági lapok tanácsai, majd később a gyógynövényes könyvek is alakították. Éppen ez teszi érdekessé: a csalán történetében a helyi tapasztalat és az írott ismeretterjesztés újra meg újra találkozott. A magyar néprajzi és etnobotanikai összegzések a táplálkozástól a háztartási munkákig meglepően sokféle alkalmazását őrizték meg (Ortutay 1977; Dénes 2022; Dénes 2024).

Ételnek a zsenge, még nem virágzó tavaszi hajtásokat gyűjtötték. A csalán addig a legízletesebb, amíg a szára puha, levelei pedig fiatalok; később rostossá válik, és növekszik a levélben található apró ásványi képletek mennyisége is. A forrázás, főzés vagy alapos aprítás hatástalanítja a csalánszőröket, ezért a növényt levesként, főzelékként, kásába vagy más zöld növények közé keverve fogyaszthatták. A magyar néprajzi lexikon a legszegényebb rétegek táplálékai között is számon tartja, de a csalán nem csak kétségbeesett ínségeledel volt: sok helyen a tél végi egyhangú étrendet frissítő, rövid ideig elérhető tavaszi zöldségként került az asztalra (Ortutay 1977; Gunda 2001).

A kárpátaljai Dercenben csalánfőzeléket készítettek, a 20–21. század fordulóján végzett magyar etnobotanikai összegzések pedig csalánlevest, habarással vagy rántással sűrített főzeléket, puliszkával és más növényekkel társított ételeket is feljegyeztek (Gunda 1978; Dénes et al. 2012; Dénes 2023). Az ismert adatokból az is látszik, hogy ugyanazt az alapanyagot tájanként és családonként másképpen készítették: volt, ahol önmagában, máshol labodával, sóskával vagy más tavaszi levelekkel együtt főzték. A Kárpát-medence vadon termő ehető növényeit áttekintő kutatás 71 néprajzi és etnobotanikai forrásból 236 felhasznált fajt gyűjtött össze; ebben a sokszínű hagyományban a csalán az egyik legismertebb levélzöldségnek bizonyult (Dénes et al. 2012).

A régebbi gazdasági irodalom szintén igyekezett népszerűsíteni. A 18. század végétől és a 19. század első feléből olyan magyar nyelvű tanácsok is fennmaradtak, amelyek a csalánból készíthető levesre, kására, főzelékre, illetve az állatok etetésére hívták fel a figyelmet. Ezek a leírások nem feltétlenül bizonyítják, hogy minden ajánlott eljárás széles körben elterjedt, azt azonban jól mutatják, mennyire kézenfekvő tartalékforrásnak tekintették a növényt (Dénes 2023).

Nagymamán is így "szedte" a csalánt az 1980-as években

Hosztóton nyáron napi rendszerességel adtak csalánt a disznóknak és a kiskacsáknak.
Utóbbiaknak összevágva és kukoricadarával keverve

Takarmányként tovább élt, mint emberi táplálékként. A friss, apróra vágott csalánt korpával, kukoricadarával vagy főtt takarmánnyal keverték, és főleg kacsáknak, libáknak, pulykáknak, csibéknek adták. A gazdák úgy tartották, hogy a zöld takarmány erősíti a fiatal szárnyasokat, gyorsítja a fejlődésüket, és segít elkerülni a betegségeket. Sertések takarmányának kiegészítésére is használták. A csalán ilyenkor nem különleges gyógyszer, hanem könnyen hozzáférhető, tápanyagban gazdag tavaszi zöldtakarmány volt (Ortutay 1977; Dénes 2023).

A növény háztartási szerepe még változatosabb. Több vidéken csalánnal dörzsölték át vagy csalános vízzel öblítették ki a tejesedényeket. Ennek egyszerre lehetett gyakorlati és jelképes értelme: a növény érdes, csípős felülete segítette a tisztítást, a friss növényi anyaghoz pedig tisztító, romlást gátló hatást társítottak. Etnobotanikai adatok szerint a tejesfazekak mellett kormos vagy zsíros edényeket, szűk nyakú palackokat is tisztítottak vele; a leveleket vízzel és hamuval összerázva súrolóanyagként használták (Dénes 2022). A modern vizsgálatok valóban kimutattak antimikrobiális hatást csalánkivonatoknál, de ez nem jelenti azt, hogy a régi háztartási eljárás minden részletében azonos volna egy mai, ellenőrzött fertőtlenítéssel (Kőszegi et al. 2017).

A csalánhoz a tartósítás és az állattartás köréből is kapcsolódtak fogások. Húsdarabokat friss csalán közé tehettek, hogy rövid ideig hűvösebben, rovaroktól valamelyest védve tartsák; méhraj befogásakor pedig csalánnal dörzsölhették be az ágat vagy az edényt. Egyes helyeken a növény levét mosáshoz, a kerti gazdaságban pedig erjesztett ázalék formájában használták. Ezek a példák jól érzékeltetik a régi paraszti háztartás anyagismeretét: ami helyben nagy tömegben rendelkezésre állt, annak többféle szerepet kerestek (Dénes 2022).

A csalán egyik legérdekesebb, mára szinte elfeledett haszna a szárában rejlő háncsrost feldolgozása volt. A rostot a lenéhez és a kenderéhez hasonlóan a növény fás részeitől kellett megszabadítani, majd tisztítani, puhítani, rendezni és fonni. A csalánrostból készült fonal erős, a belőle szőtt anyag pedig tartós lehetett. Európában ennek igen régi hagyománya van: egy bronzkori dán sírból előkerült, mintegy 2800 éves textilről anyagtudományi vizsgálatok igazolták, hogy csalánrostból készült (Bergfjord et al. 2012). A csalán a későbbi európai rostgazdálkodásban is újra és újra előkerült, különösen akkor, amikor a megszokott textilnyersanyagok drágák vagy nehezen hozzáférhetők voltak (Harwood & Edom 2012).

A magyar nyelvterületen a csalánmunka emléke irodalmi adatokban, mesékben és idősebb emberek visszaemlékezéseiben maradt fenn. A Magyar néprajzi lexikon szerint durva, de erős vásznat szőttek belőle, amely lúgzókendőnek és hamvasnak, vagyis teherhordó lepedőnek is alkalmas volt (Ortutay 1977). Gunda Béla Kárpátalján részletesebb helyi adatokat is gyűjtött. Fornoson és Beregújfaluban a csalán szárát levágták, megszárították, majd vízben áztatták; ezután törték, tilolták, a rostot tisztították és fonták. Az így nyert anyagból zsák, kötél, madzag, háló vagy durvább házi szövet készülhetett (Gunda 1978).

A munkafolyamat fáradságos volt, ezért a len és a kender mellett a csalán ritkán vált elsődleges textilnövénnyé. Mégis fontos tartalék nyersanyag maradt, és finomabb feldolgozással meglepően puha fonalat is lehetett készíteni belőle. Régi szövegekben előfordul a csalánpatyolat emléke, bár a durva házi vászon bizonyára gyakoribb volt. A növényi eredetű használati tárgyak történetét bemutató összefoglalások a csalánt ezért joggal állítják a len, a kender és más háncsrostnövények mellé (Fráter 2021). Mai kísérleti etnobotanikai munkák a régi leírások alapján ismét készítettek csalánrostot és zsinórt, így a papíron fennmaradt tudás gyakorlati próbán is értelmezhetővé vált (Dénes 2023).

A házi gyógyászatban a csalán szintén régi ismerős. Melius Juhász Péter 1578-ban megjelent Herbáriuma már többféle alkalmazását ismertette, vagyis a növény gyógyító hírneve jóval a modern gyógynövénykönyvek előtt jelen volt a magyar írásbeliségben (Melius Juhász 1578/1978). A népi gyakorlatban a leveléből vagy hajtásából főzött teát vízhajtóként, „vértisztítóként”, tavaszi erősítőként, lázas és meghűléses panaszokra, valamint különféle emésztési és húgyúti bajokra itták. A főzetet külsőleg lemosásra, borogatásra és hajöblítésre is használták; a csalános hajvíztől a haj erősödését, a korpásodás vagy a zsírosodás csökkenését remélték.

A leglátványosabb eljárás a csalánozás volt. Reumás, köszvényes vagy sajgó testrészt friss csalánnal csapkodtak, illetve a levelekkel dörzsöltek. A kezelés azonnali égő érzést, bőrpírt és duzzanatot okozott; a szándék éppen ez az erős helyi inger volt. A csalánszőr nem egyszerűen „hangyasavat fecskendez”: törékeny csúcsa a bőrbe fúródik, és több ingerületkeltő vegyületet juttat a felszín alá. A csípés mechanizmusát a mai vizsgálatok részletesebben leírták, de a hagyományos kezelés hatásosságát és kockázatait nem szabad pusztán a régi tapasztalat alapján biztosnak tekinteni (Cummings & Olsen 2011; Taylor 2009).

A modern gyógynövény-alkalmazás részben találkozik a népi tapasztalattal, részben jóval szűkebben fogalmaz annál. Az Európai Gyógyszerügynökség növényi monográfiája a csalán föld feletti részének hagyományos használatát enyhe húgyúti panaszoknál a vizelet mennyiségének növelésére, valamint kisebb ízületi fájdalmak enyhítésére ismeri el. Ez hagyományos alkalmazás, nem pedig minden régi javallat klinikai igazolása; veseműködési vagy szívbetegség, gyógyszerszedés, várandósság és tartós panasz esetén szakember tanácsa szükséges (EMA 2024).

A csalán csípése a hiedelmekben is erőt jelentett. A rontáselhárító eljárásokban azért kaphatott szerepet, mert fájdalmat okoz, „visszaüt”, és olyan helyen is megél, ahol más növény alig. A Magyar néprajzi lexikon feljegyzése szerint megrontottnak vélt tejbe csalánt tettek vagy csalánnal verték, hogy a növény csípése jelképesen a tej hasznát elvivő boszorkányt érje (Ortutay 1979). Itt a gyakorlati és a mágikus gondolkodás szorosan összefonódott: ugyanaz a növény, amellyel edényt tisztítottak, a tej védelmezőjeként is megjelenhetett.

Erdélyi magyar közösségek gyógyító és hiedelmi gyakorlatában a csalán kígyómarással kapcsolatos eljárásban is felbukkant. Egy gyimesi adat szerint a marás helyét csalánnal verték, miközben ráolvasást mondtak (Papp et al. 2014). A növény itt nem önmagában „gyógyszer”, hanem egy összetett rítus része volt, amelyben a fizikai inger, a kimondott szó és a közösség gyógyító tudása egyaránt szerepet kapott.

Festőnövényként a csalán jóval kevésbé központi, mint rostnövényként vagy takarmányként, de levele és szára festőlevet is adhat. A friss növényi részekből sárgászöld, zöldes vagy – a pácolástól és az anyagtól függően – tompa barnászöld árnyalatok nyerhetők. A szín tartóssága és tónusa erősen változó, ezért a csalán nem tartozott a magyar népi festés legismertebb alapnövényei közé; a klasszikus festőnövény-összefoglalás sem emeli a meghatározó fajok közé (Gunda 1979). Inkább alkalomszerű, helyben kipróbálható festékforrásnak tekinthető, amely jól illeszkedett a háztartásban sokféleképpen felhasználható növény képéhez.

A kertészetben ma közismert csalánlé – a vízben áztatott vagy erjesztett növényből készült permet- és tápoldat – történetileg nehezebben követhető. Néprajzi feljegyzések őriznek adatot erjesztett csalánlé permetezéséről, de a módszer mai népszerűségét a 20. századi biokertészeti irodalom is erősen alakította (Dénes 2022). Friss ázalékot levéltetvek ellen, erjesztett levet hígítva trágyaléként használnak. E gyakorlat folytonosságát nem szükséges mindenütt évszázadokra visszavetíteni ahhoz, hogy a csalán hagyományos háztartási sokoldalúságának mai továbbélését lássuk benne.

A nagy csalán története végül nem egy csodaszeré, hanem egy rendkívül jól ismert, könnyen hozzáférhető növényé. Hasznát nem egyetlen különleges tulajdonság adta, hanem az, hogy tavasszal korán hajtott, nagy tömegben nőtt, levele táplálékot és takarmányt, szára rostot, csípése pedig gyógyító és jelképes erőt kínált. Amikor az ipari textil, a bolti élelmiszer, a kész tisztítószer és a gyógyszertári készítmény általánossá vált, e tudás jelentős része háttérbe szorult. A néprajzi feljegyzések, a múzeumi gyűjtemények és az újabb etnobotanikai kísérletek azonban megmutatják, hogy a kerítés mellől kiirtandó gyomnövény egykor a falusi háztartás egyik legtalálékonyabban hasznosított vadnövénye volt (Dénes 2023; Dénes 2024).

Irodalom

Bergfjord C., Mannering U., Frei K. M., Gleba M., Scharff A. B., Skals I., Heinemeier J., Nosch M.-L. & Holst B. (2012): Nettle as a distinct Bronze Age textile plant. – Scientific Reports 2: 664. https://doi.org/10.1038/srep00664

Cummings A. J. & Olsen M. (2011): Mechanism of action of stinging nettles. – Wilderness & Environmental Medicine 22(2): 136–139. https://doi.org/10.1016/j.wem.2011.01.001

Dénes A. (2022): A háztartásban használt növények. Etnobotanikai áttekintés. – A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 55: 5–38. https://www.jpm.hu/files/evkonyvek/jpm_evkonyv_55/5-38_Dnes_JPM_55.pdf

Dénes A. (2023): Kísérleti etnobotanika: az etnobotanikai adatok gyakorlati alkalmazása a Janus Pannonius Múzeum Természettudományi Osztályán. – A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 56: 6–32. https://doi.org/10.62148/JPME.2023.01

Dénes A. (2024): Elfeledett növényeink – A népi növényhasználat fajai és használatuk. Etnobotanikai összesítés. Pécs: Janus Pannonius Múzeum. 286 pp. https://www.jpm.hu/hirek/2024-12-11-elfeledett-novenyeink-megjelent-denes-andrea-uj-konyve

Dénes A., Papp N., Babai D., Czúcz B. & Molnár Zs. (2012): Wild plants used for food by Hungarian ethnic groups living in the Carpathian Basin. – Acta Societatis Botanicorum Poloniae 81(4): 381–396. https://doi.org/10.5586/asbp.2012.040

European Medicines Agency, Committee on Herbal Medicinal Products (2024): European Union herbal monograph on Urtica dioica L.; Urtica urens L., herba. Revision 1. EMA/HMPC/261302/2022. https://www.ema.europa.eu/en/medicines/herbal/urticae-herba

Fráter E. (2021): Miből készül? Növényi eredetű tárgyaink nyomában. Budapest: Scolar Kiadó. 328 pp.

Gunda B. (1978): Egy kárpátaljai magyar falu ethnobotanikája. A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve, 1–23: 25–41. https://real.mtak.hu/184462/1/NYJAME_1978_pp25_-_41.pdf

Gunda B. (1979): Festőnövények. In: Ortutay Gy. (főszerk.): Magyar néprajzi lexikon II. F–Ka. Budapest: Akadémiai Kiadó. https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-neprajzi-lexikon-71DCC/f-72612/festonovenyek-72736/

Gunda B. (2001): A vadnövények gyűjtése. In: Paládi-Kovács A. (főszerk.): Magyar néprajz II. Gazdálkodás. Budapest: Akadémiai Kiadó, 11–40. https://mek.oszk.hu/02100/02152/html/02/4.html

Harwood J. & Edom G. (2012): Nettle fibre: Its prospects, uses and problems in historical perspective. Textile History, 43(1): 107–119. https://doi.org/10.1179/174329512X13284471321244

Kőszegi K., Kocsis J. M., Vatai Gy. & Békássy-Molnár E. (2017): Antimicrobial effects of the stinging nettle (Urtica dioica L.). Analecta Technica Szegedinensia, 11(2): 10–15. https://doi.org/10.14232/analecta.2017.2.10-15

Melius Juhász P. (1578/1978): Herbárium. Az fáknak, füveknek nevekről, természetekről és hasznairól. Bukarest: Kriterion Könyvkiadó. A kolozsvári, 1578. évi kiadás hasonmása és mai átírása. https://library.hungaricana.hu/hu/view/RMK_I_0141-Rath_0032/

Ortutay Gy. (főszerk.) (1977): Magyar néprajzi lexikon I. A–E. „Csalánmunka” szócikk. Budapest: Akadémiai Kiadó. https://mek.oszk.hu/02100/02115/html/1-1189.html

Ortutay Gy. (főszerk.) (1979): Magyar néprajzi lexikon II. F–Ka. „Füvek” szócikk. Budapest: Akadémiai Kiadó. https://mek.oszk.hu/02100/02115/html/2-543.html

Papp N., Birkás-Frendl K., Bencsik T., Stranczinger Sz. & Czégényi D. (2014): Survey of traditional beliefs in the Hungarian Csángó and Székely ethnomedicine in Transylvania, Romania. – Revista Brasileira de Farmacognosia 24(2): 141–152. https://doi.org/10.1016/j.bjp.2014.03.005

Szinnyei J. (1893–1901): Magyar tájszótár I–II. Budapest: Hornyánszky Viktor. https://real-eod.mtak.hu/1728/

Taylor K. (2009): Biological flora of the British Isles: Urtica dioica L. – Journal of Ecology 97(6): 1436–1458. https://doi.org/10.1111/j.1365-2745.2009.01575.x

 

A mocsár hajlékony kincse: a gyékény népi felhasználásai

Tető, szőnyeg, szatyor, tojástartó, tapló, lábbeli és szükségtáplálék

A gyékény a régi lápok és mocsarak világában jóval több volt egyszerű vízinövénynél. Levele tetőt, fekvő- és takarógyékényt, lábtörlőt, szatyrot, kötelet, kosarat, kenyérszakajtót, méhkast és tojástartót adott; pelyhes buzogánya tüzet fogott és párnát töltött, föld alatti része pedig ínséges években táplálékká vált. Még lábbelit is fontak belőle: a pákász ingoványjáró talpától a téli gyékénycsizmáig, sőt a második világháborúban a harcterekre küldött lábmelegítőig. A gyékény története ezért nem egyetlen kézműves mesterség históriája, hanem a vízjárta tájhoz alkalmazkodó paraszti és pákászélet egyik legszebb példája (Juhász 1991; Dénes 2022; Fráter 2021).

Széleslevelű gyékény (Typha latifolia) nyár elején (virágzó állapotban) és télen

A behurcolt rizsgyékénynek (T. laxmannii) és a hazánkból kipusztult törpe gyékénynek (T. minima) nálunk aligha lehetett etnobotanikai felhasználása

A magyar népi kultúrában elsősorban a keskenylevelű gyékényt (Typha angustifolia) és a széleslevelű gyékényt (Typha latifolia) használták. Mindkét faj őshonos Magyarországon, sekély vízben és tartósan nedves termőhelyeken alkot sűrű állományokat. A népi anyagismeret nem botanikai határozókulcs szerint osztályozott, hanem azt figyelte, melyik szál hosszú, erős, hajlékony, finom vagy éppen túl kemény. Szövésre főként a hosszú, szilárd, mégis rugalmas levelű keskenylevelű gyékény felelt meg. A puhább széleslevelű gyékényt inkább fonáshoz és spiráltechnikával készülő kosarakhoz használták. Bodrogközben lúgyékénynek, Tápén vajasgyékénynek, másutt kádár- vagy pintérgyékénynek, bodnározó gyékénynek is mondták, mert a hordódongák réseit is ezzel tömítették (Ilia és Juhász 1960; Juhász 1991). A kiszárított gyékénylevél rostjai nedvesség hatására megduzzadnak, így különösen alkalmasak a hordódongák közötti keskeny rések vízzáró tömítésére (Fráter 2017).

A gyékény szó maga honfoglalás előtti, ótörök eredetű jövevényszó. Régtől fogva jelentette a növényi nyersanyagot és a belőle készült szövedéket is: ugyanazzal a szóval nevezhették meg a mocsárban növő növényt, a levágott és előkészített szálat, valamint a földre terített szőnyeget. Ez jól illik a mindennapi tapasztalathoz, amely szerint a gyékény név elsősorban a hosszú levélre, levélcsomóra és feldolgozható anyagra vonatkozott, míg a barna virágzatot buzogánynak hívták. Botanikailag a szövéshez használt hosszú lapos részek levelek, még ha a mesterség szókincsében gyékényszálnak, nyíjnak vagy olykor szárnak mondták is őket. A barna „buzogány” pedig nem egyetlen termés, hanem a nővirágok tömött füzére, később sok apró, repítőszőrös termésből álló terméses füzér. Fölötte fejlődik a keskenyebb porzós virágzat, amely virágzás után nagyrészt eltűnik (Ilia és Juhász 1960).

A buzogány táji neve a páka vagy páklya; az ebből készített tűzgyújtó anyag a páklyatapló. A tápéi gyékényesek pákjás gyékénynek mondták azt a kemény szálú, már buzogányt növesztett növényt, amely finom szövésre nem kellett, tetőfedésre viszont még alkalmas lehetett. Ugyanott ustoros vagy sugaras volt a szép, hosszú anyag, csillás a fejletlen, rövid szálú, pukkadt vagy pöfetegös a vastag, húsos, taknyos az éretlenül vágott, férges a tövén lyuggatott, rovászkos vagy rovátkos pedig a keresztben megtöredezett gyékény. Ezek nem külön növényfajok nevei, hanem az életkor, az állapot, a minőség és a felhasználhatóság árnyalt megjelölései. Az ehető föld alatti vagy tőközeli részekhez további tájnevek kapcsolódtak: böngyöle, bengyele, csella, elecske és nádi botikó is előfordul a forrásokban (Ilia és Juhász 1960; Dénes et al. 2012).

A gyékényt rendszerint nyár végén, sok helyen augusztusban vágták, amikor a levelek már kellően kifejlődtek, de még nem váltak törékennyé. A vágás többnyire férfimunka volt: a gyékényesben állva vagy csónakból dolgoztak, a levágott anyagot csomókba, kévékbe fogták, majd partra szállították. Tápén külön gyékényszedő bandák jártak távoli termőhelyekre is. Tudták, hogy a túl korán, zölden levágott tő „megvakulhat”, vagyis a következő évben gyengébben hajt. A szálakat napon megszárították, kévében tárolták, munka előtt pedig ismét benedvesítették, hogy visszanyerjék hajlékonyságukat. A szedés, szárítás és válogatás éppolyan fontos része volt a mesterségnek, mint maga a fonás vagy szövés (Ortutay 1977–1982; Ilia és Juhász 1960).

A gyékényfonás és a gyékényszövés két eltérő technika. Fonáskor – különösen kosár, szakajtó, méhkas vagy lábtörlő készítésekor – a gyékényből sodort vagy font kötelet csigavonalban egymás mellé vezették, majd hasított gyékényszalaggal összevarrták. A munka legfontosabb eszköze egy erős tű és egy kés lehetett. A széleslevelű gyékény külső levele, a haja vagy suskája alkotta a spirál belsejét, finomabb belső része, a béle pedig varrószíjként fogta össze a meneteket. Szövéskor ezzel szemben egyszerű, földközeli szövőszéken rendezték sík felületté a hosszú leveleket. A külső réteget lehántották vagy hámizták, a finom selyemből zsineget, ijant sodortak, a bélgyékényt meghasították, majd a szövő a bordával tömörítette a sorokat. A munkában a család apraja-nagyja részt vett, de a szövés jellegzetesen asszonyi tevékenység volt (Ortutay 1977–1982; Juhász 1991).

Tetőfedésre a gyékényt a nádhoz és a szalmához képest szórványosabban használták, de a gyékénytető nem puszta szóalak: a néprajzi források valódi építési módként tartják számon. Tápén a már említett kemény pákjás gyékényt régebben főként istállók és egyszerű gazdasági épületek fedésére tették; a gyékényszedők kunyhójának teteje is készülhetett belőle. Más tájak adatai szerint a keskeny- és széleslevelű gyékény egyaránt kerülhetett ház- vagy melléképülettetőre. Ez nem jelentette azt, hogy minden szövésre alkalmatlan szál jó fedőanyag volt: a tetőhöz is hosszú, egymás mellé rendezhető, kötegelhető anyag kellett. A gyékényfedél inkább a mocsárvidék helyben elérhető, javítható és olcsó megoldása volt, nem a tartós nádtető általános helyettesítője (Ilia és Juhász 1960; Ortutay 1977–1982; Dénes 2022).

A legismertebb termék a sík, szövött gyékény maradt. A középkori források már a 15–16. században említik, hogy a földre vagy az ágyra terített gyékényen aludtak. Később szalmazsák alá, kemencepadkára, földes padlóra, falra és ablak elé került; pincét, vermet és kocsit béleltek vele, csirkék alá tették, gabonát öntöttek rá, bútorokat és árut takartak vele. A kubikos földkunyhója, a melegágy éjszakai takarása és a piaci bódé szélvédelme ugyanannak a könnyű, feltekerhető, nagy felületű szövedéknek a különböző alkalmazásai voltak. Minőség szerint is válogatták: a finom bőrgyékény mellett készítettek durvább, csomagolásra való pakológyékényt vagy haszurát is (Juhász 1991).

A lábtörlő többféle módon készülhetett. A sík szövés mellett gyakori volt a puhább gyékényből font kötél négyzetes vagy ovális, spirálisan összevarrt változata. Szerkezete lényegében a papucs vagy csizma talpáéval rokon: a háromágú fonatot egymás mellé kanyarították és erős zsineggel összeöltötték. A gyékény érdes felülete jól leszedte a sarat, vastag fonata pedig elválasztotta a lábat a nyirkos földtől. A múzeumi gyűjteményekben a lábtörlő mellett edényalátét, falvédő, fésűtartó, ülőke és szék is fennmaradt; ugyanaz a növényi anyag egyszer a piszkot fogta fel, máskor szigetelt, tárolt vagy lakást díszített (Juhász 1991; Dénes 2022; Néprajzi Múzeum é. n.a).

A szatyor a gyékényszövés egyik legfejlettebb és legváltozatosabb terméke lett. Halászok, piacozók és vető emberek egyaránt használták; vállon, kézben vagy párosával átalvetve vitték. Tápén a méret és a rendeltetés szerint deákszatyor, kismolnár, nagymolnár, piacos, rőfös, pozsonyi, hentes- vagy mészárosszatyor és finomabb selyemszatyor készült. A gyerek iskolatáskájától az egy méter hosszú mészárosszatyorig szinte minden teherhez igazítottak formát. A szövők gyakran szakosodtak egy-egy termékre, a kész árut pedig asszony közvetítők, a tápéi kufák gyűjtötték össze és adták tovább Szegeden, Pesten, Cegléden, Szabadkán vagy Aradon. A gyékénymunka így a szegényebb családok keresetét biztosító háziiparrá, Tápén pedig egész települést jellemző mesterséggé vált (Ilia és Juhász 1960; Ortutay 1977–1982; Juhász 1991).

Gyékényszatyor Somogyszentpálról

Gyékényszatyrok használatban a piacon (Fortepán / Id. Konok Tamás, 1942)

Pupulyka (tojástartó) a Hajdúságból (20. század)

A fonott és spirálisan összevarrt edények között szakajtó, kenyérkosár, párszárító, kópic, terménytartó és méhkas is akadt. Az egyik legérdekesebb forma a kupujka, kupulyka vagy pupulyka: gömbölyded testű, keskeny szájú tároló, amelyben tojást, babot, lencsét vagy gabonát tartottak, olykor fedéllel zárták. A név vidékenként és tárgytípusonként változhatott, de a gyékényből font tojástartó nem csupán emlékezetből ismert. A rugalmas fal szállítás közben is védte a sérülékeny tojásokat (Juhász 1991).

A gyékénykötél a ház és a gazdaság univerzális kötözőanyaga volt. Nádtető varrásához, kukoricaszár- és venyigekévék összefogásához, ruhaszárító kötélnek, sőt szükségből hámhoz is használták. A széleslevelű gyékény puha levele a kádárok számára különösen értékes volt: a dongák közé szorítva megduzzadt és segített a hordó tömítésében. Gyümölcsfák törzsét is betekerték vele a nyúlrágás ellen. Mindezekben nem a díszítőérték, hanem ugyanaz a három anyagtulajdonság dolgozott: a nedvesen hajlítható levél, a száradás után megszilárduló fonat és a levegőt magában tartó, szigetelő szerkezet (Juhász 1991; Dénes 2022).

A gyékényből készült lábbeli több különböző szükségletre válaszolt. A pákász a bocskora alá tányér alakú, gyékényből font talpat köthetett, hogy súlyát nagyobb felületen ossza el és kevésbé süppedjen az ingoványba. A puha vajasgyékényből kaptafán papucsot is fontak: a háromágú kötelet csigavonalban összevarrva kialakították a talpat, majd felépítették a felső részt. A gyékénycsizma hasonlóan készült, de magas, elöl nyitott szárral. A Néprajzi Múzeum gyűjteményi ismertetője ezt a nagy hidegben fagy ellen védő különleges tárgyként emeli ki; a Móra Ferenc Múzeum kisteleki gyékénycsizmája háromágú fonatokból összevarrt, talpbetétes darab. Nem vízhatlan gumicsizma volt, hanem vastag, levegős hőszigetelő réteg, amelyet más lábbeli fölött vagy száraz hidegben viseltek (Ortutay 1977–1982; Néprajzi Múzeum é. n.a; Móra Ferenc Múzeum é. n.).

A második világháborús katonai használat jól dokumentált, nem puszta családi emlék. Ilia Mihály és Juhász Antal tápéi gyűjtése szerint a háború alatt sok gyékénycsizmát szállítottak a katonaságnak; később télen vasutasok is használták. Egy 1942. december 3-i szegedi újsághír ennél is pontosabb képet ad: Tápén, a város szociális telepein, ipartelepeken és magánlakásokban hónapokig nagy ütemben dolgoztak, és százezrével küldték a „lábmelegítő gyékénycsizmákat” a harcterekre. Amikor a honvédség szükséglete telítődött, a Közjóléti Szövetkezet ugyanazokat a begyakorlott munkásokat papucs, kosár, szatyor és szőnyeg készítésével akarta tovább foglalkoztatni. A katonai megrendelés tehát egyszerre volt kényszerű hadfelszerelés és szegény családokat munkához juttató háziipari program (Délmagyarország 1942; Ilia és Juhász 1960).

A barna buzogány másféle anyagot adott. Éréskor a tömött nővirágzat fellazul, és előbukkan a sok apró termést hordozó repítőszőr tömege. Ezt a könnyű pelyhet pákának vagy páklyának nevezték, s tűzgyújtáshoz taplószerű, szikrát fogó anyagot készítettek belőle. Tápén úgy tartották, hogy szárazon sokáig őrzi a parazsat, ezért gyufa híján a tűz távolabbra vitelére is alkalmas. A tűzfogó elnevezés tehát találó, ha nem modern hővédő eszközt, hanem a kovából-acélból kipattanó szikrát vagy a továbbvitt parazsat fogadó növényi taplót értjük rajta. A páklyatapló neve egyértelműen a taplógombák hagyományos szerepével állította párhuzamba a gyékény pelyhét (Gunda 2001; Dénes 2022; Ilia és Juhász 1960).

A pákász elnevezést a Magyar Néprajzi Lexikon valószínűleg éppen a páka gyűjtéséből származtatja. A pákász és családja nem egyetlen mesterséget űzött: halászott, vadászott, tojást, tollat, piócát, ehető és gyógyító növényeket gyűjtött, vagyis a láp sokféle javából élt. A feleség faluról falura járt, és lisztért gyógynövényt, piócát, madártollat cserélt; a sárréti pákászok vásárokban is megjelentek. Ebbe a gyűjtő-kereskedő munkamegosztásba beleillik az, hogy pákászasszonyok a pákát vagy páklyát is árulták. Biztosan adatolt viszont, hogy a pákászcsaládok a gyékény buzogányát tűzcsiholáshoz és ágyneműtöltéshez gyűjtötték (Ortutay 1977–1982; Gunda 2001).

A pelyhet toll helyett párnába, dunnába és derékaljba is töltötték. Tiszaigaron szegényebb családok díszágyának párnáiba került, másutt a menyasszony barátnői a lakodalom előtti héten mentek ki a rétre, és a buzogányról lehúzott pihét gyűjtötték össze. A könnyű növényi szösz első látásra puha és meleg töltet, de könnyen összeállhatott és kiporozhatott, ezért a tollhoz képest inkább szükséganyag volt. Jelentőségét mégis jól mutatja, hogy ugyanaz a terméses füzér tüzet őrzött, ágyat töltött és egy egész lápi foglalkozás nevéhez kapcsolódhatott (Dénes 2022; Ortutay 1977–1982).

A gyékénymunka hulladéka sem feltétlenül veszett kárba. A lehántott, rövid, tört vagy fonásra alkalmatlan részekkel kemencét fűtöttek, tüzet élesztettek. A vastagabb fonatok hőszigetelő képességét szakajtónál, edényalátétnél, méhkasnál és lábbelinél egyaránt kihasználták. A gyékényből sodort szál nem volt olyan tartós, mint a bőr vagy a kenderkötél, ám helyben termett, házilag javítható és sokszor pénzkiadás nélkül pótolható volt. Éppen ez a tulajdonság tette nélkülözhetetlenné azokban a háztartásokban, amelyeknek minden megvásárolt tárgy komoly terhet jelentett (Dénes 2022; Fráter 2021).

A gyékény táplálékot is adott. A keményítőben gazdag gyöktörzset és a tő húsos részét  nyersen, főzve vagy sütve fogyasztották, szükség idején lisztté dolgozták és lepénybe, kenyérpótló ételbe keverték. A 19. század elejéről rossz gabonaterméshez kötött adatokat ismerünk, de pásztorok olykor ínség nélkül is szívesen ették a lisztes mocsári földalatti részeket. A Sárközből a zsenge hajtás vagy fiatal levél salátaszerű fogyasztását is feljegyezték. A bengyele, csella, elecske és nádi botikó nevek ennek a mára szinte elfeledett lápi táplálékismeretnek az emlékei (Gunda 2001; Dénes et al. 2012).

A gyékénymunka nagyobb mocsarak mellett háziiparrá fejlődött. Rétköz, Bodrogköz, Sárrét, a Fertő és Hanság vidéke, valamint Tápé különösen fontos központ volt. Már 1550-ből adat van a tápéi gyékényáru értékesítésére; a 19. században évente tízezres nagyságrendben kerültek ki innen szőnyegek. Egy 1896-os összesítés szerint az akkori Magyarország 29 községében mintegy háromezer család foglalkozott gyékény-háziiparral. A munka azonban nem egyformán oszlott meg: a vágás többnyire férfi-, a szövés főként asszonymunka volt, a tisztításba, hasításba, selymezésbe és sodrásba pedig a gyerekek is bekapcsolódtak. A kész tárgy egyszerre hordozta a mocsár ökológiai adottságait, a családi munkaszervezetet és a kereskedők igényeit (Ortutay 1977–1982; Juhász 1991).

A növény a magyar szólásokban is tárggyá változott. Az „egy gyékényen árulnak” eredeti képe a piacon egymás mellett, ugyanazon leterített gyékényen portékázó embereket idézi; átvitt értelemben összetartó, egyet akaró társakat jelent, gyakran rosszalló árnyalattal: egyik sem jobb a másiknál. A „kihúzták alóla a gyékényt” régebbi használatban a halálra is utalhatott, később inkább arra, hogy valakitől elvették a biztonságot, a megélhetést vagy a cselekvés lehetőségét. Mindkét fordulat csak olyan világban születhetett, ahol a gyékény megszokott piaci terítő, fekvőhely és padlóborítás volt. Tápé környékén még a munkafolyamatból is gúny született: a szövés közben vízzel meghintett gyékény miatt kérdezgették, „Mikó lössz Tápén szatyorszentölés?” (O. Nagy 1965; Ilia és Juhász 1960).

A lecsapolások, a műanyag és gyári csomagolóanyagok, a bőr- és gumilábbeli, az ipari kötél, valamint az olcsó tömegáruk fokozatosan kiszorították a gyékényt a mindennapi háztartásból. A mesterség mégsem tűnt el nyomtalanul. Múzeumi tárgyak, fényképek és néprajzi gyűjtések őrzik a szedést, a földön végzett fonást, az egyszerű szövőszéket, a szatyrokat, lábtörlőket, tojástartókat és gyékénycsizmákat; Tápén és más kézművesközpontokban pedig ma is készülnek hagyományos és új formájú tárgyak. A gyékény régi sokoldalúsága arra emlékeztet, hogy a népi növényismeret nem csupán azt tudta, melyik faj mire jó, hanem azt is, melyik részét mikor kell levágni, hogyan kell szárítani, nedvesíteni, hasítani, fonni, szőni, tömíteni, tüzet fogni vagy éppen megenni (Juhász 1991; Dénes 2022).

Irodalom

Délmagyarország (1942): A gyékénycsizma készítés után papucsokat, szatyrokat, szőnyegeket készíttet gyékényből a Közjóléti Szövetkezet. Délmagyarország, 18(275), 1942. december 3.: 3. https://library.hungaricana.hu/hu/view/Delmagyarorszag_1942_12/?pg=21

Dénes A. (2022): A háztartásban használt növények. Etnobotanikai áttekintés. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve, 55: 5–38. https://www.jpm.hu/files/evkonyvek/jpm_evkonyv_55/5-38_Dnes_JPM_55.pdf

Dénes A., Papp N., Babai D., Czúcz B. & Molnár Zs. (2012): Wild plants used for food by Hungarian ethnic groups living in the Carpathian Basin. Acta Societatis Botanicorum Poloniae, 81(4): 381–396. https://doi.org/10.5586/asbp.2012.040

Fráter E. (2021): Miből készül? Növényi eredetű tárgyaink nyomában. Scolar Kiadó, Budapest. 328 p. https://www.scolar.hu/mibol-keszul

Gunda B. (2001): A vadnövények gyűjtése. In: Paládi-Kovács A. (főszerk.): Magyar néprajz II. Gazdálkodás. Akadémiai Kiadó, Budapest, 11–40. https://mek.oszk.hu/02100/02152/html/02/4.html

Ilia M. & Juhász A. (1960): A tápai gyékényszövés és szókincse. Acta Universitatis Szegediensis, Sectio Ethnographica et Linguistica, 3–4: 149–182. https://acta.bibl.u-szeged.hu/3412/

Juhász A. (1991): A vessző, gyékény, szalma és más növényi nyersanyagok feldolgozása. In: Domonkos O. (főszerk.): Magyar néprajz III. Anyagi kultúra 2. Kézművesség. Akadémiai Kiadó, Budapest, 464–482. https://mek.oszk.hu/02100/02152/html/03/143.html

O. Nagy G. (1965): Mi fán terem? Magyar szólásmondások eredete. Gondolat Kiadó, Budapest. 355 pp. https://www.libri.hu/konyv/Mi-fan-terem-37.html

Ortutay Gy. (főszerk.) (1977–1982): Magyar néprajzi lexikon I–V. A gyékénymunka, pákász, szatyor és tetőfedés szócikkek. Akadémiai Kiadó, Budapest. https://mek.oszk.hu/02100/02115/