A mocsár hajlékony kincse: a gyékény népi felhasználásai

Tető, szőnyeg, szatyor, tojástartó, tapló, lábbeli és szükségtáplálék

A gyékény a régi lápok és mocsarak világában jóval több volt egyszerű vízinövénynél. Levele tetőt, fekvő- és takarógyékényt, lábtörlőt, szatyrot, kötelet, kosarat, kenyérszakajtót, méhkast és tojástartót adott; pelyhes buzogánya tüzet fogott és párnát töltött, föld alatti része pedig ínséges években táplálékká vált. Még lábbelit is fontak belőle: a pákász ingoványjáró talpától a téli gyékénycsizmáig, sőt a második világháborúban a harcterekre küldött lábmelegítőig. A gyékény története ezért nem egyetlen kézműves mesterség históriája, hanem a vízjárta tájhoz alkalmazkodó paraszti és pákászélet egyik legszebb példája (Juhász 1991; Dénes 2022; Fráter 2021).

Széleslevelű gyékény (Typha latifolia) nyár elején (virágzó állapotban) és télen

A behurcolt rizsgyékénynek (T. laxmannii) és a hazánkból kipusztult törpe gyékénynek (T. minima) nálunk aligha lehetett etnobotanikai felhasználása

A magyar népi kultúrában elsősorban a keskenylevelű gyékényt (Typha angustifolia) és a széleslevelű gyékényt (Typha latifolia) használták. Mindkét faj őshonos Magyarországon, sekély vízben és tartósan nedves termőhelyeken alkot sűrű állományokat. A népi anyagismeret nem botanikai határozókulcs szerint osztályozott, hanem azt figyelte, melyik szál hosszú, erős, hajlékony, finom vagy éppen túl kemény. Szövésre főként a hosszú, szilárd, mégis rugalmas levelű keskenylevelű gyékény felelt meg. A puhább széleslevelű gyékényt inkább fonáshoz és spiráltechnikával készülő kosarakhoz használták. Bodrogközben lúgyékénynek, Tápén vajasgyékénynek, másutt kádár- vagy pintérgyékénynek, bodnározó gyékénynek is mondták, mert a hordódongák réseit is ezzel tömítették (Ilia és Juhász 1960; Juhász 1991). A kiszárított gyékénylevél rostjai nedvesség hatására megduzzadnak, így különösen alkalmasak a hordódongák közötti keskeny rések vízzáró tömítésére (Fráter 2017).

A gyékény szó maga honfoglalás előtti, ótörök eredetű jövevényszó. Régtől fogva jelentette a növényi nyersanyagot és a belőle készült szövedéket is: ugyanazzal a szóval nevezhették meg a mocsárban növő növényt, a levágott és előkészített szálat, valamint a földre terített szőnyeget. Ez jól illik a mindennapi tapasztalathoz, amely szerint a gyékény név elsősorban a hosszú levélre, levélcsomóra és feldolgozható anyagra vonatkozott, míg a barna virágzatot buzogánynak hívták. Botanikailag a szövéshez használt hosszú lapos részek levelek, még ha a mesterség szókincsében gyékényszálnak, nyíjnak vagy olykor szárnak mondták is őket. A barna „buzogány” pedig nem egyetlen termés, hanem a nővirágok tömött füzére, később sok apró, repítőszőrös termésből álló terméses füzér. Fölötte fejlődik a keskenyebb porzós virágzat, amely virágzás után nagyrészt eltűnik (Ilia és Juhász 1960).

A buzogány táji neve a páka vagy páklya; az ebből készített tűzgyújtó anyag a páklyatapló. A tápéi gyékényesek pákjás gyékénynek mondták azt a kemény szálú, már buzogányt növesztett növényt, amely finom szövésre nem kellett, tetőfedésre viszont még alkalmas lehetett. Ugyanott ustoros vagy sugaras volt a szép, hosszú anyag, csillás a fejletlen, rövid szálú, pukkadt vagy pöfetegös a vastag, húsos, taknyos az éretlenül vágott, férges a tövén lyuggatott, rovászkos vagy rovátkos pedig a keresztben megtöredezett gyékény. Ezek nem külön növényfajok nevei, hanem az életkor, az állapot, a minőség és a felhasználhatóság árnyalt megjelölései. Az ehető föld alatti vagy tőközeli részekhez további tájnevek kapcsolódtak: böngyöle, bengyele, csella, elecske és nádi botikó is előfordul a forrásokban (Ilia és Juhász 1960; Dénes et al. 2012).

A gyékényt rendszerint nyár végén, sok helyen augusztusban vágták, amikor a levelek már kellően kifejlődtek, de még nem váltak törékennyé. A vágás többnyire férfimunka volt: a gyékényesben állva vagy csónakból dolgoztak, a levágott anyagot csomókba, kévékbe fogták, majd partra szállították. Tápén külön gyékényszedő bandák jártak távoli termőhelyekre is. Tudták, hogy a túl korán, zölden levágott tő „megvakulhat”, vagyis a következő évben gyengébben hajt. A szálakat napon megszárították, kévében tárolták, munka előtt pedig ismét benedvesítették, hogy visszanyerjék hajlékonyságukat. A szedés, szárítás és válogatás éppolyan fontos része volt a mesterségnek, mint maga a fonás vagy szövés (Ortutay 1977–1982; Ilia és Juhász 1960).

A gyékényfonás és a gyékényszövés két eltérő technika. Fonáskor – különösen kosár, szakajtó, méhkas vagy lábtörlő készítésekor – a gyékényből sodort vagy font kötelet csigavonalban egymás mellé vezették, majd hasított gyékényszalaggal összevarrták. A munka legfontosabb eszköze egy erős tű és egy kés lehetett. A széleslevelű gyékény külső levele, a haja vagy suskája alkotta a spirál belsejét, finomabb belső része, a béle pedig varrószíjként fogta össze a meneteket. Szövéskor ezzel szemben egyszerű, földközeli szövőszéken rendezték sík felületté a hosszú leveleket. A külső réteget lehántották vagy hámizták, a finom selyemből zsineget, ijant sodortak, a bélgyékényt meghasították, majd a szövő a bordával tömörítette a sorokat. A munkában a család apraja-nagyja részt vett, de a szövés jellegzetesen asszonyi tevékenység volt (Ortutay 1977–1982; Juhász 1991).

Tetőfedésre a gyékényt a nádhoz és a szalmához képest szórványosabban használták, de a gyékénytető nem puszta szóalak: a néprajzi források valódi építési módként tartják számon. Tápén a már említett kemény pákjás gyékényt régebben főként istállók és egyszerű gazdasági épületek fedésére tették; a gyékényszedők kunyhójának teteje is készülhetett belőle. Más tájak adatai szerint a keskeny- és széleslevelű gyékény egyaránt kerülhetett ház- vagy melléképülettetőre. Ez nem jelentette azt, hogy minden szövésre alkalmatlan szál jó fedőanyag volt: a tetőhöz is hosszú, egymás mellé rendezhető, kötegelhető anyag kellett. A gyékényfedél inkább a mocsárvidék helyben elérhető, javítható és olcsó megoldása volt, nem a tartós nádtető általános helyettesítője (Ilia és Juhász 1960; Ortutay 1977–1982; Dénes 2022).

A legismertebb termék a sík, szövött gyékény maradt. A középkori források már a 15–16. században említik, hogy a földre vagy az ágyra terített gyékényen aludtak. Később szalmazsák alá, kemencepadkára, földes padlóra, falra és ablak elé került; pincét, vermet és kocsit béleltek vele, csirkék alá tették, gabonát öntöttek rá, bútorokat és árut takartak vele. A kubikos földkunyhója, a melegágy éjszakai takarása és a piaci bódé szélvédelme ugyanannak a könnyű, feltekerhető, nagy felületű szövedéknek a különböző alkalmazásai voltak. Minőség szerint is válogatták: a finom bőrgyékény mellett készítettek durvább, csomagolásra való pakológyékényt vagy haszurát is (Juhász 1991).

A lábtörlő többféle módon készülhetett. A sík szövés mellett gyakori volt a puhább gyékényből font kötél négyzetes vagy ovális, spirálisan összevarrt változata. Szerkezete lényegében a papucs vagy csizma talpáéval rokon: a háromágú fonatot egymás mellé kanyarították és erős zsineggel összeöltötték. A gyékény érdes felülete jól leszedte a sarat, vastag fonata pedig elválasztotta a lábat a nyirkos földtől. A múzeumi gyűjteményekben a lábtörlő mellett edényalátét, falvédő, fésűtartó, ülőke és szék is fennmaradt; ugyanaz a növényi anyag egyszer a piszkot fogta fel, máskor szigetelt, tárolt vagy lakást díszített (Juhász 1991; Dénes 2022; Néprajzi Múzeum é. n.a).

A szatyor a gyékényszövés egyik legfejlettebb és legváltozatosabb terméke lett. Halászok, piacozók és vető emberek egyaránt használták; vállon, kézben vagy párosával átalvetve vitték. Tápén a méret és a rendeltetés szerint deákszatyor, kismolnár, nagymolnár, piacos, rőfös, pozsonyi, hentes- vagy mészárosszatyor és finomabb selyemszatyor készült. A gyerek iskolatáskájától az egy méter hosszú mészárosszatyorig szinte minden teherhez igazítottak formát. A szövők gyakran szakosodtak egy-egy termékre, a kész árut pedig asszony közvetítők, a tápéi kufák gyűjtötték össze és adták tovább Szegeden, Pesten, Cegléden, Szabadkán vagy Aradon. A gyékénymunka így a szegényebb családok keresetét biztosító háziiparrá, Tápén pedig egész települést jellemző mesterséggé vált (Ilia és Juhász 1960; Ortutay 1977–1982; Juhász 1991).

Gyékényszatyor Somogyszentpálról

Gyékényszatyrok használatban a piacon (Fortepán / Id. Konok Tamás, 1942)

Pupulyka (tojástartó) a Hajdúságból (20. század)

A fonott és spirálisan összevarrt edények között szakajtó, kenyérkosár, párszárító, kópic, terménytartó és méhkas is akadt. Az egyik legérdekesebb forma a kupujka, kupulyka vagy pupulyka: gömbölyded testű, keskeny szájú tároló, amelyben tojást, babot, lencsét vagy gabonát tartottak, olykor fedéllel zárták. A név vidékenként és tárgytípusonként változhatott, de a gyékényből font tojástartó nem csupán emlékezetből ismert. A rugalmas fal szállítás közben is védte a sérülékeny tojásokat (Juhász 1991).

A gyékénykötél a ház és a gazdaság univerzális kötözőanyaga volt. Nádtető varrásához, kukoricaszár- és venyigekévék összefogásához, ruhaszárító kötélnek, sőt szükségből hámhoz is használták. A széleslevelű gyékény puha levele a kádárok számára különösen értékes volt: a dongák közé szorítva megduzzadt és segített a hordó tömítésében. Gyümölcsfák törzsét is betekerték vele a nyúlrágás ellen. Mindezekben nem a díszítőérték, hanem ugyanaz a három anyagtulajdonság dolgozott: a nedvesen hajlítható levél, a száradás után megszilárduló fonat és a levegőt magában tartó, szigetelő szerkezet (Juhász 1991; Dénes 2022).

A gyékényből készült lábbeli több különböző szükségletre válaszolt. A pákász a bocskora alá tányér alakú, gyékényből font talpat köthetett, hogy súlyát nagyobb felületen ossza el és kevésbé süppedjen az ingoványba. A puha vajasgyékényből kaptafán papucsot is fontak: a háromágú kötelet csigavonalban összevarrva kialakították a talpat, majd felépítették a felső részt. A gyékénycsizma hasonlóan készült, de magas, elöl nyitott szárral. A Néprajzi Múzeum gyűjteményi ismertetője ezt a nagy hidegben fagy ellen védő különleges tárgyként emeli ki; a Móra Ferenc Múzeum kisteleki gyékénycsizmája háromágú fonatokból összevarrt, talpbetétes darab. Nem vízhatlan gumicsizma volt, hanem vastag, levegős hőszigetelő réteg, amelyet más lábbeli fölött vagy száraz hidegben viseltek (Ortutay 1977–1982; Néprajzi Múzeum é. n.a; Móra Ferenc Múzeum é. n.).

A második világháborús katonai használat jól dokumentált, nem puszta családi emlék. Ilia Mihály és Juhász Antal tápéi gyűjtése szerint a háború alatt sok gyékénycsizmát szállítottak a katonaságnak; később télen vasutasok is használták. Egy 1942. december 3-i szegedi újsághír ennél is pontosabb képet ad: Tápén, a város szociális telepein, ipartelepeken és magánlakásokban hónapokig nagy ütemben dolgoztak, és százezrével küldték a „lábmelegítő gyékénycsizmákat” a harcterekre. Amikor a honvédség szükséglete telítődött, a Közjóléti Szövetkezet ugyanazokat a begyakorlott munkásokat papucs, kosár, szatyor és szőnyeg készítésével akarta tovább foglalkoztatni. A katonai megrendelés tehát egyszerre volt kényszerű hadfelszerelés és szegény családokat munkához juttató háziipari program (Délmagyarország 1942; Ilia és Juhász 1960).

A barna buzogány másféle anyagot adott. Éréskor a tömött nővirágzat fellazul, és előbukkan a sok apró termést hordozó repítőszőr tömege. Ezt a könnyű pelyhet pákának vagy páklyának nevezték, s tűzgyújtáshoz taplószerű, szikrát fogó anyagot készítettek belőle. Tápén úgy tartották, hogy szárazon sokáig őrzi a parazsat, ezért gyufa híján a tűz távolabbra vitelére is alkalmas. A tűzfogó elnevezés tehát találó, ha nem modern hővédő eszközt, hanem a kovából-acélból kipattanó szikrát vagy a továbbvitt parazsat fogadó növényi taplót értjük rajta. A páklyatapló neve egyértelműen a taplógombák hagyományos szerepével állította párhuzamba a gyékény pelyhét (Gunda 2001; Dénes 2022; Ilia és Juhász 1960).

A pákász elnevezést a Magyar Néprajzi Lexikon valószínűleg éppen a páka gyűjtéséből származtatja. A pákász és családja nem egyetlen mesterséget űzött: halászott, vadászott, tojást, tollat, piócát, ehető és gyógyító növényeket gyűjtött, vagyis a láp sokféle javából élt. A feleség faluról falura járt, és lisztért gyógynövényt, piócát, madártollat cserélt; a sárréti pákászok vásárokban is megjelentek. Ebbe a gyűjtő-kereskedő munkamegosztásba beleillik az, hogy pákászasszonyok a pákát vagy páklyát is árulták. Biztosan adatolt viszont, hogy a pákászcsaládok a gyékény buzogányát tűzcsiholáshoz és ágyneműtöltéshez gyűjtötték (Ortutay 1977–1982; Gunda 2001).

A pelyhet toll helyett párnába, dunnába és derékaljba is töltötték. Tiszaigaron szegényebb családok díszágyának párnáiba került, másutt a menyasszony barátnői a lakodalom előtti héten mentek ki a rétre, és a buzogányról lehúzott pihét gyűjtötték össze. A könnyű növényi szösz első látásra puha és meleg töltet, de könnyen összeállhatott és kiporozhatott, ezért a tollhoz képest inkább szükséganyag volt. Jelentőségét mégis jól mutatja, hogy ugyanaz a terméses füzér tüzet őrzött, ágyat töltött és egy egész lápi foglalkozás nevéhez kapcsolódhatott (Dénes 2022; Ortutay 1977–1982).

A gyékénymunka hulladéka sem feltétlenül veszett kárba. A lehántott, rövid, tört vagy fonásra alkalmatlan részekkel kemencét fűtöttek, tüzet élesztettek. A vastagabb fonatok hőszigetelő képességét szakajtónál, edényalátétnél, méhkasnál és lábbelinél egyaránt kihasználták. A gyékényből sodort szál nem volt olyan tartós, mint a bőr vagy a kenderkötél, ám helyben termett, házilag javítható és sokszor pénzkiadás nélkül pótolható volt. Éppen ez a tulajdonság tette nélkülözhetetlenné azokban a háztartásokban, amelyeknek minden megvásárolt tárgy komoly terhet jelentett (Dénes 2022; Fráter 2021).

A gyékény táplálékot is adott. A keményítőben gazdag gyöktörzset és a tő húsos részét  nyersen, főzve vagy sütve fogyasztották, szükség idején lisztté dolgozták és lepénybe, kenyérpótló ételbe keverték. A 19. század elejéről rossz gabonaterméshez kötött adatokat ismerünk, de pásztorok olykor ínség nélkül is szívesen ették a lisztes mocsári földalatti részeket. A Sárközből a zsenge hajtás vagy fiatal levél salátaszerű fogyasztását is feljegyezték. A bengyele, csella, elecske és nádi botikó nevek ennek a mára szinte elfeledett lápi táplálékismeretnek az emlékei (Gunda 2001; Dénes et al. 2012).

A gyékénymunka nagyobb mocsarak mellett háziiparrá fejlődött. Rétköz, Bodrogköz, Sárrét, a Fertő és Hanság vidéke, valamint Tápé különösen fontos központ volt. Már 1550-ből adat van a tápéi gyékényáru értékesítésére; a 19. században évente tízezres nagyságrendben kerültek ki innen szőnyegek. Egy 1896-os összesítés szerint az akkori Magyarország 29 községében mintegy háromezer család foglalkozott gyékény-háziiparral. A munka azonban nem egyformán oszlott meg: a vágás többnyire férfi-, a szövés főként asszonymunka volt, a tisztításba, hasításba, selymezésbe és sodrásba pedig a gyerekek is bekapcsolódtak. A kész tárgy egyszerre hordozta a mocsár ökológiai adottságait, a családi munkaszervezetet és a kereskedők igényeit (Ortutay 1977–1982; Juhász 1991).

A növény a magyar szólásokban is tárggyá változott. Az „egy gyékényen árulnak” eredeti képe a piacon egymás mellett, ugyanazon leterített gyékényen portékázó embereket idézi; átvitt értelemben összetartó, egyet akaró társakat jelent, gyakran rosszalló árnyalattal: egyik sem jobb a másiknál. A „kihúzták alóla a gyékényt” régebbi használatban a halálra is utalhatott, később inkább arra, hogy valakitől elvették a biztonságot, a megélhetést vagy a cselekvés lehetőségét. Mindkét fordulat csak olyan világban születhetett, ahol a gyékény megszokott piaci terítő, fekvőhely és padlóborítás volt. Tápé környékén még a munkafolyamatból is gúny született: a szövés közben vízzel meghintett gyékény miatt kérdezgették, „Mikó lössz Tápén szatyorszentölés?” (O. Nagy 1965; Ilia és Juhász 1960).

A lecsapolások, a műanyag és gyári csomagolóanyagok, a bőr- és gumilábbeli, az ipari kötél, valamint az olcsó tömegáruk fokozatosan kiszorították a gyékényt a mindennapi háztartásból. A mesterség mégsem tűnt el nyomtalanul. Múzeumi tárgyak, fényképek és néprajzi gyűjtések őrzik a szedést, a földön végzett fonást, az egyszerű szövőszéket, a szatyrokat, lábtörlőket, tojástartókat és gyékénycsizmákat; Tápén és más kézművesközpontokban pedig ma is készülnek hagyományos és új formájú tárgyak. A gyékény régi sokoldalúsága arra emlékeztet, hogy a népi növényismeret nem csupán azt tudta, melyik faj mire jó, hanem azt is, melyik részét mikor kell levágni, hogyan kell szárítani, nedvesíteni, hasítani, fonni, szőni, tömíteni, tüzet fogni vagy éppen megenni (Juhász 1991; Dénes 2022).

Irodalom

Délmagyarország (1942): A gyékénycsizma készítés után papucsokat, szatyrokat, szőnyegeket készíttet gyékényből a Közjóléti Szövetkezet. Délmagyarország, 18(275), 1942. december 3.: 3. https://library.hungaricana.hu/hu/view/Delmagyarorszag_1942_12/?pg=21

Dénes A. (2022): A háztartásban használt növények. Etnobotanikai áttekintés. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve, 55: 5–38. https://www.jpm.hu/files/evkonyvek/jpm_evkonyv_55/5-38_Dnes_JPM_55.pdf

Dénes A., Papp N., Babai D., Czúcz B. & Molnár Zs. (2012): Wild plants used for food by Hungarian ethnic groups living in the Carpathian Basin. Acta Societatis Botanicorum Poloniae, 81(4): 381–396. https://doi.org/10.5586/asbp.2012.040

Fráter E. (2021): Miből készül? Növényi eredetű tárgyaink nyomában. Scolar Kiadó, Budapest. 328 p. https://www.scolar.hu/mibol-keszul

Gunda B. (2001): A vadnövények gyűjtése. In: Paládi-Kovács A. (főszerk.): Magyar néprajz II. Gazdálkodás. Akadémiai Kiadó, Budapest, 11–40. https://mek.oszk.hu/02100/02152/html/02/4.html

Ilia M. & Juhász A. (1960): A tápai gyékényszövés és szókincse. Acta Universitatis Szegediensis, Sectio Ethnographica et Linguistica, 3–4: 149–182. https://acta.bibl.u-szeged.hu/3412/

Juhász A. (1991): A vessző, gyékény, szalma és más növényi nyersanyagok feldolgozása. In: Domonkos O. (főszerk.): Magyar néprajz III. Anyagi kultúra 2. Kézművesség. Akadémiai Kiadó, Budapest, 464–482. https://mek.oszk.hu/02100/02152/html/03/143.html

O. Nagy G. (1965): Mi fán terem? Magyar szólásmondások eredete. Gondolat Kiadó, Budapest. 355 pp. https://www.libri.hu/konyv/Mi-fan-terem-37.html

Ortutay Gy. (főszerk.) (1977–1982): Magyar néprajzi lexikon I–V. A gyékénymunka, pákász, szatyor és tetőfedés szócikkek. Akadémiai Kiadó, Budapest. https://mek.oszk.hu/02100/02115/