2020. május 27., szerda

61 év és 4 nap

Itt van egy kép Soó Rezsőről a magyar „orchidea-pápáról”. Vajon mikor és hol készülhetett? Mivel Soó szenvedélyes herbáriumi növénygyűjtő volt, biztosra vehető, hogy a képen, a kezében látható növényeket herbáriumi célra szedte. Az orchideák közül egyértelműen azonosítható a légybangó (Ophrys insectifera) és poloskaszagú sisakoskosbor (Anacamptis coriophora). Néhány szűrés után a Magyarországi Orchideák Herbáriumi Adatbázisa (Molnár V. et al. 2012) alapján megállapítható, hogy Soó ezt a két fajt mindössze egyszer gyűjtötte egyetlen napon: 1959. május 23-án, Dabason. A példányok az ELTE Füvészkert herbáriumába kerültek. Megerősítés: a képről szintén azonosítható – de nem az orchideák közé tartozó – fátyolos nőszirom (Iris spuria) herbáriumi példánya is megtalálható a BPU gyűjteményében Soó által ugyanerről a helyről és ugyanezen időpontban gyűjtve (Nótári et al. 2016). A kép tehát Dabason készült, 61 évvel és 4 nappal ezelőtt. (A képen nem látható az Anacamptis pyramidalis, amelyet a herbárium tanúsága szerint szintén gyűjtött ugyanekkor és ugyanott, de ezek szerint a kép elkészülte után.)




2020. május 8., péntek

Térképek a múltból

Rendrakás közben kezembe került körülbelül 15 kilogramm tömegű térkép, amelyek az elmúlt évtizedek alatt felhalmozódtak nálam. Valamennyit egyes növényeket (főként orchideákat) kereső túráinkon használtuk. Vannak közöttük autóatlaszok, országtérképek, városok térképei, mediterrán tájakról, Közép-Európából és a Balkánról. Megtalálható az összes hazai megyetérké és rengeteg túristatérkép is. Mindez a mennyiség úgy jött össze, hogy az utóbbi 8-10 évben a gps miatt már szinte nem használtunk térképet. A képen látható térképeket a következő Aktuális Flóra- és Vegetációkutatás Konferencián az esetleges érdeklődőknek ajándékozom. A képet elég nagy felbontásban töltöttem fel, az érdeklődőknek érdemes belenagyítani és eredeti méretben már lehet böngészgetni... 


2020. május 7., csütörtök

Életem első (1991-ben) megjelent ismeretterjesztő cikke (Molnár, Sulyok & Vidéki: A bangók is félrelépnek!) szabadon elérhető és letölthető innen.


Rejtőzködő kincseink - Növényritkaságok a Kárpát-medencében

A 2003-ban megjelent Rejtőzködő kincseink - Növényritkaságok a Kárpát-medencében című könyvem szabadon elérhető (és a házilag szkennelt, gyenge minőségű pdf letölthető) innen


2020. május 6., szerda

Elkészültem egy újabb ábrával...

Elkészültem egy újabb ábrával a tervezett hazai orchideás zsebhatározóhoz. A hazai rizómás kosborfélék éves életciklusa a piros madársisak példáján.

2020. május 4., hétfő

A szellemorchidea nyomában


Az európai orchideák közül a bajuszvirág a legszeszélyesebb és legkiszámíthatatlanabb. Hazánkban is előfordul, mintegy féltucatnyi helyen került elő, de többnyire csak pár példánya. Ám egyanazon lelőhelyen hazánkban sokáig soha senkinek nem sikerült kétszer megtalálnia! Erdei susulyka gombákon élősködő, zöld színanyagot teljesen nélkülöző arasznyi magas hajtásokat nevelő növény. Nagyon nedvességigényes, hazánkban csak az igen csapadékos nyarakon lehet rábukkanni. Akkor is mindössze egy-két hétig. Mindezek tetejébe virágzási ideje is nehezen meghatározható, nálunk június és október között bármikor lehet rá számítani… Ezek után nem csoda, ha Angliában is többször kipusztultnak hitték, de ezt követően néhány példányát eddig mindig megtalálták… Ezért hívják az angolok szellem-orchideának (Ghost-Orchid).
Azt szoktuk mondani kétféle ember létezik a Földön: vannak akik láttak bajuszvirágot és vannak akik nem… Egy orchidiótának természetesen sokkal jobb érzés az előbbi csoporthoz tartozni. Én is évek óta vágytam rá, hogy végre láthassam ezt a szellem-növényt. De mindhiába kerestem. Ezért elhatároztuk, hogy Józsi és Zsolt barátaimmal felkerekedünk és utóbbi trabantján elindulunk a németországi Fekete-erdőbe, ahol állítólag viszonylag sok van belőle. Ám a tervezett indulás előtt pár nappal, egy bükki kirándulásról hazaérve otthon egy távirat fogadott. Az ilyen esemény nem gyakori az életemben. Egész pontosan sem azelőtt, sem azután nem fordult elő. (És ahogy a kommunikáció jelenlegi helyzetét látom valószínűleg már nem is fog.) Mikor édesanyám átadta a sürgönyt és azt elolvastam, szegény anyám nem tudta mi lelt, mert örömömben ugrálni és kiáltozni kezdtem. Ennek az életemben kapott egyetlen táviratnak a szövegére huszonöt év elteltével is pontosan emlékszem: „mecsek reekavoelgy epipogium tizenegy farkas”. Az Epipogium a bajuszvirág tudományos neve, a Farkas névaláírás pedig Farkas Sándor barátomat jelölte. Sanyi utólag elmondta, hogy mikor elgondolkodott miként fér bele üzenetének lényege a legolcsóbb távirat öt szavas korlátjába úgy vélte jobb ha vezetéknevét írja alá, mert Sanyiból ugyebár többet is ismerhetek…
Manapság az elektronikus levelezés és a mobiltelefonok világában már talán kissé hihetetlennek tűnik, hogy ezután táviratot küldtem (életem során az egyetlent!) Sanyinak a következő szöveggel: „telefonalj 06 80 320 188 molnar” ez utóbbi volt szüleim vezetékes készülékének száma. Saját telefonom ugyanis természetesen nem volt és ez volt az egyetlen mód, hogy egymással beszélni tudjunk. Akkoriban ugyanis még leginkább „idejétmúlt módon” hagyományos, papírra írt levélben érintkeztünk egymással… Hamarosan létrejött a telefonbeszélgetés és Sanyi elmondta, pontosan hol találta a bajuszvirágokat. Másnap – a tervezett németországi út előtt egy nappal – elindultunk Sulyok Józsival a Mecsekbe. Torkunkban dobogott a szívünk amikor a helyszínre értünk. Tudtuk: jó helyen járunk, de vagy egy perc kellett mire rábukkantunk a bajuszvirág első példányának nedves bükkavarban rejtőzködő, csontszínű hajtásaira… Miután aprólékosan átbogarásztuk a lelőhelyet összesen öt példányt találtunk, összesen vagy húsz virágzó hajtással, közülük többet csak az avar szintjére teljesen lehajolva vettünk észre. Akkoriban a fotófelszerelésünkből még a vaku is hiányzott csupán borotválkozó tükröket hordtunk magunkkal a fényképezett növény árnyékos oldalának derítésére. Nos, a bajuszvirágnál a sötét, völgyalji bükkösben minden tükrünkre (és trükkünkre) szükség volt, hogy megörökíthessük.

Minden tükrünket bevetettük a fényképezéshez (a Practica gép mögött: Sulyok Józsi)


Az 1995-ös könyvben megjelent a tükrökkel készült mecseki fénykép (a jobb oldalon). A bal oldali fotó németországi.

Pár nap elteltével, mikor a hajdanvolt NDK iparának egyik remeke, a Trabant „hazatért” velünk szülőföldjére, az immár egyesített Németországba, a Donaueschingentől nem messze fekvő, híres védett erdőben már jóval könnyebb dolgunk volt: tudtuk mit kell keresni. Az első bajuszvirág példányt néhány méterre a trabitól találtuk…
Később még több helyen találtuk és láttuk a bajuszvirágot. Az Alpok és a Kárpátok nedves lucfenyveseiben nem olyan ritka mint nálunk, de azért ünnepnapnak számít a vele való találkozás.
Egy alkalommal Raksányi Zsolt barátommal Szlovéniában jártunk és a Júliai-Alpok egyik völgytalpi lucfenyvesében, mikor a lábunk alatt megéreztük a süppedékeny tűavart úgy éreztük: helyben vagyunk! Itt „kell” lennie a bajuszvirágnak! Csalódottan távoztunk, mikor az alapos keresés ellenére sem találtunk egyetlen tövet sem. Ám néhány év múlva Zsolt visszatért a helyszínre és nagyobb szerencsével járt: igen szép virágzó állományt talált. Ezzel beigazolódott, hogy a sejtésünk helyes volt.
Máskor kisebb társasággal Szlovákiába kirándultunk Az Alacsony-Tátra egyik útján autózva a trabantból a fenyves szélén gyönyörűen nyíló csengettyűvirágokat vettem észre. Természetesen vészfékezéssel álltunk meg és rövidesen már fényképeztük ezt a finom illatú és nagyon elegáns harangvirágfélét. Ezen a helyen is hamarosan beigazolódott, hogy a bajuszvirágot legkönnyebb akkor megtalálni, ha lehajolunk vagy lekuporodunk. Kedves tanítványom, Gulyás Gergő az utóbbit tette, mikor a lucfenyves eldugott, sötét zugában a szükség erre ösztökélte… „Fáradozása” nem volt hiábavaló: így pillantotta meg élete első bajuszvirágját!

2020. május 1., péntek

Trabant kabrióval a bangók nyomában


Valamikor mintegy 30 évvel ezelőtt szeretve tisztelt atyai barátunk, Seregélyes Tibor feleségével és kisebb baráti társasággal tavasszal Krétára és Görögország szárazföldi területeire kirándult. Tibor útibeszámolója és csodálatos diái új távlatokat nyitott az orchideázás mezején. Míg ugyanis kosborfélék többsége nálunk igen ritka növény, addig a mediterráneumban sokkal több fajuk él és egy részük elég gyakran látható is. Különösen a különleges bangó-fajok voltak igen csábítóak. Mindez arra sarkallt bennünket, hogy következő tavasszal dél felé vegyük az irányt. Utitársunk és az expedíció vezetője a trabant-tulajdonos Raksányi Zsolt barátunk volt, aki Tiborék második görögországi túráján már részt vett s így tapasztalatokkal rendelkezett a mediterrán „bangászásban”. Úticélul Törökországot tűztük ki, annak is áprilisban a legtöbb zsákmánnyal kecsegtető tengerparti részeit. Úgy gondoltuk hogy addig hatolunk kelet felé ami a túra három hetébe belefér.
No, de előbb oda kellett érni! Mivel akkoriban a délszláv háború miatt a szétesőben lévő Jugoszlávia területére nem merészkedtünk, rosszabb utakon és valamelyes kerülővel Románián és Bulgárián keresztül utaztunk. Ez azonban némi nehézséget jelentett. A trabant üzemanyag tartálya ugyanis körülbelül 22 literes volt, amellyel mintegy 500 kilométert lehetett megtenni. Ennek következtében úgy számoltunk, hogy egyszer legalább tankolnunk kell Romániában. Ez azonban nem volt nagyon egyszerű, mert ebben az országban akkoriban még nem jelentek meg az üzemanyagot forgalmazó multinacionális cégek. A kevés számú és lerobbant „Petrom” kútnál többnyire pedig éppen nem volt benzin. Szerencsére azokat a kutakat, amelyeknél volt könnyen fel lehetett ismerni a felejük kígyózó kilométer-hosszú dacia-sorról... Nem kis örömünkre már Krassó-Szörény megyében (Jud. Caras-Severin) találtunk is benzint, ahol tíz amerikai dollárért 25 litert adtak. Mivel a tankba ez a mennyiség nem fért be, egy ötliteres műanyag vizeskannából kiöntöttük tartalmát és ebbe tankoltunk. (Ezzel egyébként későbbi víztárolásra használhatatlanná tettük.)
A Romániát és Bulgáriát elválasztó – ott már elég széles – Dunán a Calafat és Vidin közötti kompjárattal kívántuk átkelni, mert a másik lehetőség, a giurgiu-i híd kerülőút lett volna... Fel is jutottunk az aprócska vidini kompra – 25 órás várakozás után... A Jugoszláviát elkerülő forgalom miatt ugyanis több száz kamion várakozott az átkelésre, ennek következtében óriási torlódás volt, amit tovább súlyosbított az általános szervezetlenség és fejetlenség. Egy alkalommal rémülten figyeltük, hogy a rozoga kompocska – rajta általában három kamionnal és néhány személyautóval – bizonytalanul elindult a túlpart felé, majd kis idő elteltével motorja leállt és szabadon sodródott lefelé a folyón. Ez nem lehetett rendkívüli esemény, mert a helyieken semmiféle aggodalom nem látszott, egy kis vontatóhajó eredt a nyomába és egy óra múlva a komp meg is érkezett a túlpartra...
A komp után utunk szinte zavartalan volt Törökországig. Az olyan apróságok, amellyel ezek az államok némi valutabevételhez próbáltak jutni nem szabad, hogy a balkáni utazót idegesítsék Ilyen volt például a külföldi autók kerekeinek kötelező fertőtlenítése, amelyért természetesen fertőtlenítési adót („taxa dezinfekcijá”) kellett fizetni. A fertőtlenítés abból állt, hogy át kellett hajtani egy betonkádon, amelyben néha (nem mindig!) fertőtlenítő folyadék is volt, ami leginkább sáros víznek tűnt...
Törökországban azután hamar ráéreztünk a mediterrán bangó-keresés ízére. 

Gazdag zsákmányra leginkább mészkő vagy márga alapkőzetű vidékeken számíthat az „orchidea-vadász”. Enyhén legeltetett területek, nem túlságosan sűrű mediterrán cserjések, külterjesen művelt gyümölcsösök és olajligetek, útmenti gyepszegélyek és rézsűk kecsegtetnek a legjobb eredménnyel. Néha azonban mikor utunk vulkanikus alapkőzetű területeken vagy intenzíven művelt (felszántott talajú) olajfa-kultúrák között vezetett több száz kilométert utaztunk egyetlen orchidea nélkül...
A Cesme-félszigeten azután ismét elemünkben voltunk, a kis kanyargós utak melletti kopár, sziklás talajon nagy számban nyílott a szivárvány színeiben pompázó, hatalmas (3-4 centiméteres) mézajkú bangó, az Ophrys iricolor. Szebbnél szebb példányokat találtunk, de a késő délutáni sárgás színű, lapos fények nem voltak alkalmasak a fényképezésre, ezért elhatároztuk: másnap délelőtt visszatérünk a helyszínre. 


Tengerparti alvóhelyünk tőszomszédságában viszont találtunk egy kis gyepfoltot ahol csupán 1-2 szamarat legeltettek és itt lépni nem lehetett a bájos, kelet-mediterráneumban megtalálható bangótól, az Ophrys umbilicata-tól. Ennek fényképezése több órát vett igénybe és emiatt igencsak siettünk vissza az előző nap kifigyelt iricolor-okhoz. Zsolt ahogy lehetett nyomta a gázpedált, talán a kelleténél jobban is. Egy éles kanyarban (Karaburun mellett) ugyanis kisodródtunk és – felburultunk. Miközben a „papírjaguár” a tetején csúszott, mindhárman kezünkkel támasztottunk ki az alattunk lévő tetőre, ami csúszás közben szép lassan kopott és ekkor keletkeztek a fejemen és a jobb kézfejemen kisebb sebek. De ezektől eltekintve épségben kászálódtunk ki az autóból. A karosszéria összenyomódott, emiatt az ajtók nem nyíltak, de ez nem akadályozta a ki és beszállást, mert az ablakok kitörtek... Ezen felül ez egyik hátsó kerék tengelye hajlott kissé el. Talpra állítva az autót kiderült, hogy a motor továbbra is működik. Először az én sebeimet mosták le és kötötték be egy helyi rendelőben, majd másnap a trabi sérüléseit igyekeztek orvosolni egy izmiri karosszéria-műhelyben. A hátsó szélvédő szerencsére épségben úszta meg a kalandot, az árok gyepében landolt. Ezt rögzítették két behegesztett fémszalaggal az első szélvédő helyére. Nem zárt tökéletesen, kb. tíz centivel kisebb volt a kelleténél és a hiányzó oldalsó ablakokon át is vidáman fütyült a szél. Ennek ellenére folytattuk a túrát és Bodrumig jutottunk, útközben „letartóztatva” még több szép orchideát. Az autó sérülései azonban okoztak számunkra néhány kellemetlen pillanatot. Először is megszűnt a kocsi „menedék jellege”, ha tehát valahol esni kezdett az eső azonnal meg kellett állnunk és lefednünk, nehogy elázzon mindenünk. Elég mulatságosak lehettünk, mikor ilyenkor kipattantunk a roncs autóból gyorsan ráterítettük és rögzítettük rajta a nálunk lévő piros sátorponyvát, majd visszabújtunk a ponyva alá az autóba és ott ücsörögve vártuk meg, hogy elálljon az eső... Hazafelé úton még több ezer kilométer várt ránk és bizony nemegyszer este vagy reggel mikor hűvösebb volt, a „menetszél” miatt nagyon fáztunk. Mi utasok könnyebb helyzetben voltunk: bebújtunk a hálózsákba, de Zsolt aki vezetett ezt nem tehette meg. Sajnos kesztyű sem volt nálunk s így, hogy legalább kezei ne fagyjanak le, zoknit húzott rájuk s így vezetett.
Bulgáriában egyszer megállított bennünket egy rendőr és „gyorshajtásért” 20 márkát követelt (a német márka természetesen nem volt hivatalos fizetőeszköz ebben az országban). Nagy nehezen elmagyaráztuk neki, hogy nemcsak azért lehetetlen, hogy túl gyorsan hajtottunk mert, bennünket megelőzött egy bolgár rendszámú autó – akit ő nem állított meg –, hanem azért is, mert ilyesmire az autónk képtelen... Végül is húsz levát fizettünk, mert állítólag a kocsi nem felelt meg a bolgár közlekedési szabályoknak.
Nagyon fellélegeztünk, mikor eljutottunk a magyar határra. A magyar határőrök megkérdezték nincs-e nálunk ital, dohányáru vagy kábítószer.
– Csak a szagunk! – feleltük megkönnyebbülten.
– Azt érzem... – válaszolta mosolyogva a határőr. Majd derülve a kocsi állapotán megkérdezte:
– Hát ezzel a trabanttal mi történt? Találkozott a gömbvillámmal?
– Dehogyis – válaszolt helyettünk a társa – ez a kabriolet változat!

Éljen május elseje! - avagy rekviem a Kikerics büféért

Mindig is szerettem a május elsejét. Amikor még kötelezően részt kellett vennem az ünnepi felvonuláson még nem értettem annak lényegét, csak a tarka, vidám tavaszi ünnepet láttam benne. És persze a tanítási szünetet. Középiskolás koromban – az 1980-as évek második felében – pedig már csak ajánlott és nem kötelező volt felvonulni. A hazai erdő viszont ilyenkor a legszebb, a fakadó levelek friss, üde zöldje határozza meg a természet színeit, mindenütt dalolnak a madarak és nyílnak a vadvirágok. Én tehát május elsején kankalint és kosbort mentem keresni.
A május nálunk egyébként is a „legorchideásabb” hónap, ilyenkor virágzik a legtöbb faj. Közöttük a kosbor (Orchis) nemzetség több képviselője is. Közöttük vannak ritkábbak és majd az egész országban is megtalálhatóak is. Ha egy lelőhelyen több fajuk fordul elő együtt, akkor nemegyszer kereszteződnek is. A hibridizáció az orchideák körében elég általános jelenség, a termesztett orchideák döntő többségét is keresztezéssel „állították elő”. A napjainkig mesterségesen létrehozott orchidea-hibridek száma többszörösen felülmúlja az orchideák fajainak mintegy 25 000-et kitevő számát! Az európai orchideák megszállottai, az orchidióták is különös örömüket lelik a hibridek keresésében, valósággal „vadásznak” rájuk.
Hibrid orchideákkal hazánkban is találkozhatunk, elsősorban olyan esetekben, amikor több faj nagy egyedszámú állományai legalább részben átfedő időszakban virágoznak azonos lelőhelyen. A hibridek beazonosítása sokszor nem könnyű, de némi gyakorlat után nem lehetetlen feladat. Általában virágaik felépítésében, színezetében, valamint nyílási idejükben átmenetet képviselnek a szülőfajok között, de méretük sok esetben meghaladja azokét. Előfordul, hogy egyes tulajdonságukban inkább az egyik, más jellemzőjükben pedig inkább a másik szülőfajra hasonlítanak. Vannak olyan hibridek, melyek szinte mindig megjelennek a szülőfajok közös előfordulásainál (például a vitéz- és bíboroskosbor hibridje), míg mások előfordulása véletlenszerű, és megtalálásukhoz óriási szerencse kell.
Zsolt barátomnak köszönhetően jutottunk el egy május elsejei kiránduláson, kis baráti társasággal a Villányi-hegységbe. A híres bortermő vidék orchideáiról is nevezetes: a száraz tölgyesekben és azok tisztásain elég gyakori arrafelé a szubmediterrán elterjedésű majomkosbor (Orchis simia). E faj nevét onnan kapta, hogy virágának mézajka apró majmocskára hasonlít: van két keze, két lába és farka is. Az egyik Nagyharsánytól nem messze lévő hegyen együtt fordul elő vele az nálunk országosan jóval gyakoribb bíboros kosbor (Orchis purpurea) is és e két fajnak több tucatnyi hibridje – egyetlen kis tisztáson! Zsolt évről-évre, szinte zarándokhelyként látogatta ezt a helyet és egy alkalommal végre elvitt bennünket is.



A trabantot a szőlők közötti dűlőúton hagyva gyalog kaptattunk fel a lelőhelyre. A fülledt melegből sejthettük volna, hogy hamarosan komoly vihar lesz, de nem törődtünk vele: csak a kosborok érdekeltek bennünket. Nem csalódtunk: legszebb nyílásban találtuk a két fajt és szép számú hibridjüket. A jókedvű filmpazarlásnak csak a felhőszakadás-szerű zivatar vetett véget. Egyhangúan adtuk ki a jelszót: – Irány a Kikerics büfé!

Korábbi a környéken tett kirándulásaink során ugyanis már felfigyeltünk a fent nevezett intézményre, amelynek névválasztását botanikus mivoltunkból adódóan különös örömmel üdvözöltük. Nagykarsány főutcáján állott ugyanis, közvetlenül a Harsányi-hegy (avagy Szársomlyó) alatt, amely a magyar kikerics egyetlen hazai ismert lelőhelye! “Harmadik félidő”, ”Sport büfé”, igen szép számmal van az országban, de még “Véndiófa vendéglő” is akad elég. Ám “Kikerics” aligha (és a magyar kikerics egyúttal a falu címernövénye). De a kocsma még odébb volt, előbb le kellett jutni a hegyoldalról, de az eső annyira esett, hogy alig láttunk valamit. A hegy alján, a felázott földúton bakancsainkra tekintélyes sárkoloncok ragadtak és végül így “csattogtunk be” a büfébe. Nem tudom – csak sejtem – mit szólnának egy városi vendéglátó helyen, ha hasonló állapotban jelenne ott meg az ember. A “Kikerics”-ben viszont – annak ellenére, hogy átázott gúnyánkat üres székekre terítettük, bakancsunkról öklömnyi sárdarabok maradtak hátra – a legmelegebb és legszívélyesebb vendéglátásban részesültünk. Asztalhoz ülve láttunk hozzá a magunkkal hozott ételhez és a pultnál mért italhoz. Mikor kenyerünk fogyni kezdett a kocsmáros megkérdezte elküldessen-e érte? És végezetül mikor távozásunkkor – ellensúlyozandó a jelenlétünk által okozott felfordulást – csekély borravalót akartunk adni neki, azt nem volt hajlandó elfogadni.
Sok hasonló, falusi kocsmában megfordultam előtte is és azóta is. De ilyen szívélyességgel, vendégszeretettel ritkán találkoztam. Nagyon sajnáltam, mikor pár év múlva hiába kerestem a Kikerics büfét. Új tulajdonosa a Sport Büfé nevet adta neki.Az azt követő tulajdonos, pedig a “Nekem 8” nevet. Nekem nem az...

Sex librisek Soó Rezső gyűjteményéből

A magyar „orchidea-pápa”, Soó Rezső nem csak bibliofil volt, hanem az ország legnagyobb magánkézben lévő bélyeggyűjteményének tulajdonosa, a kisgrafikák (és köztük a könyvek tulajdonjogát jelző „Ex libris” cédulák) lelkes gyűjtője is. Az Ex libris-eknek van egy külön válfaja, az erotikus könyvek jelzésére szolgáló "Ex libris eroticis" vagy röviden „Sex libris”. Soó kedvelte Lőwy Árpád művészetét is és egyetértett vele: „Disznólkodni szabad – de csak szépen!” Most néhány válogatott darabot adok közre Soó prof. Sex libris gyűjteményéből.















A füzértekercs illata

Az egyetemi évek elején történt, hogy  a nyári szünidő utolsó napjait általában a Vendvidéken töltöttük barátaimmal, Józsival és Robival. Mivel az első tanítási héten az egyetemen még semmi érdemleges nem történt, előadások és gyakorlatok sem voltak ("tantáérgyfelvételi hét"), rendszerint „hozzácsaptuk” szeptember első hetét is.
A Vendvidéken, az országnak ebben a félreeső zugában a természetközeli állapotú és számos ritkaságot rejtegető növényzet hazánkban szinte egyedülálló harmóniában maradt fenn a hagyományos külterjes gazdálkodási módokkal. Talán ez volt ami évről évre visszacsábított bennünket. Pénzügyi lehetőségeink – finoman szólva – szerények voltak, ezért fizetővendég szobára vagy hasonló fényűzésre nem is gondoltunk. Általában kisebb hátizsáknyi cókmókkal: élelemmel, ruhával, esőkabáttal és – ami a legfontosabb – fényképező felszereléssel érkeztünk. A felszerelés gondos összeállítása azért  volt fontos, mert állandó szálláshelyünk nem lévén mindent, amit magunkkal hoztunk nap mint nap magunkkal kellett cipelnünk. Éppen emiatt a sátrat is felesleges luxusnak éreztük. Egyedül az eső jelentett némi fenyegetést, de erre is találtunk megoldást. Már a legelső túrán felfedeztük Kétvölgyben azt a buszmegállót, amely a Lajos bácsiék által vezetett, egymásba nyíló (ez akkoriban nem volt ritkaság faluhelyen)  vegyesbolt és kocsma mellett volt található. A buszmegálló bungalója lett a főhadiszállásunk, amely kiváló menedéket nyújtott az eső elől. „Hotel Kétvölgy”-nek neveztük. Jó időben azonban inkább a szabadban aludtunk., aminek nemcsak az volt az oka, hogy elalvás előtt a városi fényektől alig zavart csillagos égboltban gyönyörködhettünk, hanem az is, hogy kint a levegő is sokkal kellemesebb volt, az esőbeállót szaga alapján ugyanis volt aki nyilvános illemhelyként használta... A kétvölgyi kocsmában azonban ma már alig tapasztalható vendégszeretettel találkoztunk: hamarosan kiderült, hogy hol alszunk és onnantól kezdve Lajos bácsiék szénapadlásának vendégei voltunk. Nemcsak roppant kényelmes volt, hanem esőbiztos és a friss szénától nagyon jó illatú is. Ennek köszönhetően soha sem fogom elfelejteni, hogy a széna illatát adó kumarin mennyivel kellemesebb aromájú, mint az említett buszmegálló légterét betöltő ammónia...
A szénapadlás annál is inkább kapóra jött, mert Robi barátom, hogy a magával cipelt terhet a lehető legkisebbre csökkentse még hálózsákot sem hozott magával. Úgyis meleg lesz – mondta. Hajnalonként azonban már elég hűvös volt és így örömmel fogadta a háziak által felajánlott takarót, egy durva szövésű, nehezen meghatározható színű pokrócot, amely roppant „határozott” szaga alapján korábban minden bizonnyal lópokrócként szolgált... Nem baj – veregettük a vállát kárörvendőn mosolyogva – büdösben még nem fagyott meg senki!
A szénapadlást nagyon otthonosnak találtuk és a belőle hiányzó civilizációs „vívmányok”-at  (mint a televízió vagy a hűtőgép) cseppet sem hiányoltuk. Mint később kiderült, egy fürdőkád vagy egy lavór azonban talán mégis jól jött volna. Egyik nap mikor korpafüveket, körtikéket és egyebeket kerestünk délutánra alaposan leizzadtunk és elfáradtunk. Egy erdeifenyőkkel szegélyezett szép kis tisztáson telepedtünk le és szalonnázni kezdtünk. Az evés végeztével én jólesően nyúltam el a gyepben, de azonnal felordítottam! Társaim azt hitték talán darázs csípett meg, de amit ők artikulálatlan ordításnak hallottak az valójában örömkiáltás volt. Bár kétségtelen, hogy az örömöm nagy volt ás a kiabálás is jókorára sikeredett... A fűben hanyatt fekve fejem mellett ugyanis egy őszi füzértekercs sziluettje rajzolódott ki a kék égre! Ezt az aprócska orchideát addig még sehol sem láttuk. Hogy a felkészületlen szemnek milyen nehezen észrevehető jól mutatja, hogy legalább fél órát eszegettünk és beszélgettünk mellette ülve, anélkül, hogy megpillantottuk volna. Most már azonban tudtuk mit, mikor és hol kell keresnünk! Arasznyi magasságú, szürkés színű, fehéren szőrös hajtásain csavarvonalban nyíltak az apró virágok. A nyár végi, ősz eleji esők beköszöntét követően kezd el virágozni. (Azok az esős éjszakák amelyek a buszmegállóba kényszerítettek bennünket nem voltak tehát hiábavalók!) A tisztás gyepjének négykézláb történő átvizsgálásával még több tucatnyi példányát találtuk. Természetesen hamarosan előkerültek a fényképezőgépek is, majd még a lemenő nap sugaraival versengve még több más lelőhelyen is megtaláltuk.
Pár nap múlva elégedetten indultunk haza. Szentgotthárdon szálltunk fel a zsúfolásig tömött vonatra, ahol alig találtunk pár üres helyet. Ám éppen, hogy leültünk utastársaink kényelmetlenül fészkelődni kezdtek és kisvártatva távoztak a fülkéből. Rájöttünk, hogy mi ugyan megszoktuk a saját szagunkat, de a több napig tartó, tökéletesnek nem nevezhető mosdásaink kiegészülve a lópokróc ruhánkba ivódott markáns „illatával” a fővárosig tartó magányos és kényelmes utazást biztosítottak nekünk. Néhány év múlva, mikor a füzértekercsről beszélgettünk, Miklós barátunk hívta fel a figyelmünket e növényke kellemes illatára. Vele még az is előfordult, hogy először megérezte kellemes, édeskés illatát és csak utána pillantotta meg. Utólag már nem csodálkozom rajta, hogy az első találkozásnál nem figyeltünk fel a füzértekercs vaníliaszerű illatára. Alighanem az émelyítő buszmegállóban töltött pár esős éjszaka és a lópokróc lehetett az oka...



Senki nem lehet próféta a saját hazájában.

10 évvel ezelőtt vált valóra a szüleimnek régóta megígért utazás: húgommal együtt eljutottunk Velük Erdélybe. Torockón szálltunk meg és mindenképpen szerettem volna virágzó orchideát mutatni Nekik. Mivel augusztusra járt, ez nem tűnt olyan könnyű feladatnak, mint mondjuk májusban. Hazafelé útbaejtettük a Tordai-hasadékot és gondoltam, ha valahol, akkor a patakot kísérő ligeterdőben van esélyem virágzó nőszőfüvet találni. Rövid keresés után találtam is néhány elbai nőszőfüvet (Epipactis albensis, amelyet addig Románia területén még nem észleltek). Nagyon örültem és diadalittasan szólítottam a rokonságomat. Édesanyám és húgom ért oda először. Közöltem velük ez bizony – a látszat ellenére – orchidea. És miért nem virágzik? – szólt a kérdés. De, virágzik – feleltem.
Kisvártatva megérkezett édesapám is. – Mi az? – kérdezte. Mire édesanyám lelkesen felelte: – Orchidea!
Apám bizalmát tudásomban jól kifejezi lakonikusan rövid válasza: – Ha igaz!!


Ekkor már mintegy 25 éve tanulmányoztam az orchideákat és 15 éve jelent meg az első orchideás könyvem...

A növény-vakságról – két történet és két fénykép

Pár éve Leszbosz szigetén egy templomkertben kerestük az orchideákat. Volt is pár faj és két idősödő úriember éppen a növényzetet igyekezett "karban tartani". Történetesen: kapával. Beszélgetni próbáltam velük hogy mit csinálunk itt és megmutattam a lábuk előtt virágzó Serapias parviflora-t. Igyekeztem elmondani, hogy ez egy orchidea, és hogy milyen jó, hogy egy ilyen érdekes, szép, különleges növény nő itt a templomkertben, ahol a birkák nem tudják lelegelni.... Tudomásul vették, majd folytatták a munkát. Mivel a fényképező-cuccot kint hagytam az autóban és láttam, hogy gyorsan haladnak az események, szóltam Löki Viktor tanítványomnak, aki éppen fényképezett, hogy gyorsan jöjjön oda és örökítse meg a pillanatot. Megtörtént. A Serapias 1 perc múlva lett a kapa áldozata. (Emlékszem fényképezés közben instruáltam Viktort, hogy nagylátószögű objektívett használjon és a háttérben legyen látható a templomkert bejárati kapuja a haranggal... Az ember belép a megbocsátás, a kegyelem szentélyébe... Majd elpusztítja az ott levő élet egy darabkáját.) Azóta is sajnálom, hogy csak fénykép készült és nem mozgóképfelvétel.

Löki Viktor felvétele
A hazai temetők ritka növényeinek felmérése során elvetődtünk a szívalakú  sírköveiről méltán híres balatonudvari temetőbe is. Nemcsak a növényeket kerestük, hanem igyekeztünk arról is tájékozódni, hogy a helybeliek miként vélekednek a temetők növényzetéről, kezeléséről stb. Akkoriban már kiderült, hogy az apró vetővirág (Sternbergia colchiciflora) elég gyakran megtalálható a temetőkben. Az első ilyen eseteknél a szaktársak közül többen (dísznövény célú) betelepítésre gyanakodtak. Azt felmérendő, hogy az „átlagpolgár” milyen növényeket ismer és és mit ültetne temetőbe színes fényképeket mutattunk az interjúalanyoknak. A balatonudvari temetőben történetesen két néninek, mindössze néhány méterre a virágzó vetővirágtól. A kép láttán megállapították, hogy „ez valami vadvirág” , amelyet soha nem látttak a temetőben. Az ilyen apró, kevéssé látványos és rövid ideig virágzó növény a laikusok számára szinte láthatatlan, de legalábbis díszítőértéke jelentéktelen.