Az orchideák mindenütt jelen vannak...

Az orchideák mindenütt ott vannak. Volt már rá példa, hogy orchideát találtam sógoromék telkén (amit Ők lehetetlennek tartottak), de ma délután olyat láttam a televízióban amit amerikai filmben még sosem… A Dustin Hoffman főszereplésével 1982-ben készült filmben egy természettudományos hűséggel és igényességgel készült kép jelenik meg számos alkalommal egy európai orchideáról. Egy jelenetsorozatban (1:26:25-től 1:33:37-ig) többször feltűnik egy plakát, amely a foltos ujjaskosbort (Dactylorhiza maculata) ábrázolja.

A képen egy virágzó példány habitusképe (középen), egy érett toktermés (bal oldalt felül), egy virág (jobb oldalt felül), egy pollinárium (bal oldalt alul - ezen a képen kitakarva) és egy mag (jobb alul) látható

Érdekességként megjegyzem, hogy a jelenetsor tele van szerelmi-erotikus vonatkozásokkal, ezért feltételezem, hogy a plakát nem véletlenül került a díszletbe, hanem az ikergumós orchideáknak tulajdonított afrodiziákus hatás miatt.

A filmet látva teljesen biztos voltam, hogy mely faj látható a képen, de ebben az Internet Movie Database (IMDB) honlapján található információk is megerősítettek. Ez alapján a szóban forgó plakát a 20. század első felében, a svéd általános iskolák számára készült, a svéd flórát bemutató sorozat egyik darabja. Max Richter német illusztrátor készítette, Gunnar Samuelson svéd botanikus irányításával.

Ez volt a második filmbeli találkozásom az ujjaskosborokkal. A Kisvakond és a gyógyszer című 1987-ben készült csehszlovák rajzfilmben bánatosan bandukol a kisvakond a széleslevelű ujjaskosborok (Dactylorhiza majalis) mellett, mikor nem találja a Matricaria chamomilla-t...

 

Azeri 20 mánát

Így néz ki az azeri nemzeti valuta (mánát) 20-as címletű bankjegy hátoldala.

Nézzük csak meg közelebbről! Méhbangó (Ophrys apifera) tökéletes hűségű rajza díszíti!
(Köszönet Lovas-Kiss Ádámnak, hogy észrevette!)

Orchideák úton-útfélen

Az orchideák híresek arról, hogy rendkívül apró és széllel könnyen terjedő magvaik révén gyakran jelennek meg különböző másodlagos termőhelyeken, például felhagyott homok- és kőbányákban. A mostani bejegyzésben egy másik jellegzetes ember által létrehozott orchidea-élőhelyet mutatunk be: az útszegélyeket.

Az utak padkáját, szegélyét legtöbbször kaszálják és ez a tevékenység 'kordában tartja' a többnyire kis versenyképességű kosborfélék kompetítorainak számító más növényeket. Amennyiben az út olyan természetközeli élőhelyeken halad át, ahol orchideák is találhatóak, nem egyszer előfordul, hogy az útbevágásokban,  útpadkákon jóval nagyobb egyedsűrűségben és példányszámban találhatjuk a kosborféléket, mint eredeti élőhelyeiken. A közutak mellett legjellemzőbben megtelepedő orchideák közé tartoznak a bangók, a sallangvirágok és a kosborok.



Ophrys garganica virágzó példányai Toszkánában

 

Méhbangó (Ophrys apifera) Portugáliában

 

Ophrys benacensis a Garda-tó környékén, Észak-Olaszországban

 

Himantoglossum robertianum a Tengerparti Alpokban, Dél-Franciaországban

 

Sarkantyús sallangvirág (Himantoglossum calcaratum) Bosznia-Hercegovinában

 

Janka-sallangvirág (Himantoglossum jankae) Észak-Görögországban

 

Adriai sallangvirág (Himantoglossum adriaticum) Magyarországon

 

Az erdei orchideafajok közutak menti felbukkanása ritkább esemény, de ez is előfordul, mint a képen látható kardos madársisak (Cephalanthera longifolia) esetében Szardínia szigetén

 

Több év óta foglalkozunk az útszegélyek és útbevágások orchideáival. Többek között arra vagyunk kiváncsiak, hogy

- az útszegélyek mely fajok számára jelentenek élőhelyet

- hogyan befolyásolják az utak a közvetlen környezetükben élő orchideák szaporodási sikerét

- az útszegélyek és útbevágások mely tényezői határozzák meg az orchideák számára az alkalmasságukat

 

Jelenleg tucatnyi európai országból rendelkezünk terepi adatokkal. A munka folytatásához Fekete Réka tanítványom szívesen fogad híradásokat útmenti orchidea-előfordulásokról, különösen a szomszédos országok területéről, a következő email-címen:

 

feketereka722@gmail.com

 

 

 

Darwin Day - Charles R. Darwin születésnapja

1809 február 12-én született született Charles Robert Darwin, a legszélesebb körben ismert valaha élt biológus. Mondhatjuk, hogy „egyidős a biológiával”, mert ugyanabban az évben látta meg a napvilágot, mint amikor az evolúciós elmélet egyik „előfutára” Jean-Baptist Lamarck először használta a biológia kifejezést. Darwin legnagyobb hatású műve, „A fajok eredete” a tudomány határain messze túllépve ismertté tette a nevét, mint úttörő evolúcióbiológusét. Darwin neve a köztudatban leginkább állatokkal kapcsolódik össze (például a Darwin-pintyekkel), de méltatták már utazóként, geográfusként, geológusként is. Ám munkásságának növénytani vonatkozásait viszonylag kevesen ismerik, pedig azok önmagukban is nagyon jelentősek. Nagyon valószínű, hogy a botanika terén szerzett érdemei csupán az életmű többi részének a társadalomra gyakorolt roppant nagy jelentősége miatt szorultak háttérbe. 

 

Darwinnak a természet iránti érdeklődése nagyon hamar megmutatkozott: kora gyermekkorától rengeteg időt töltött a természetben való kóborlással, rovarok és kövek gyűjtögetésével, horgászással. Nagyon szerette a kutyákat, a növényeket és a vadászatot. A görög- és latin nyelv oktatását előtérbe helyező iskolában viszont egyáltalán nem jeleskedett, emiatt családja nem jósolt neki nagy jövőt. Darwin maga felnőtt korában úgy vélekedett: „Azt hiszem, hogy sok tekintetben haszontalan kölyök voltam.” Pedig tulajdonképpen arról van szó, hogy már ekkor megmutatkoztak az olyan, a későbbi életében igen fontosnak bizonyult tulajdonságai, mint az élőlények iránti szinte rajongásnak nevezhető érdeklődés, a gyűjtőszenvedély, a megfigyelésre való hajlam valamint a bátorság, amely ahhoz szükséges, hogy szabadon gondolkodhasson és szembehelyezkedhessen egyes konvenciókkal.

 

Darwin már gyermekkorában megmutatkozó növények iránti vonzalmáról beszédesen tanúskodik Ellen Sharples 1816-ban készült festménye, amely őt 6 évesen, Catherine nevű húgával együtt ábrázolja: az ifjú Charles kezében egy cserepet tart, benne három apró termetű, virágzó Aloë-növénnyel.

 

Volt honnan örökölnie a növények iránti érdeklődését: apai nagyapja, Erasmus Darwin (1731–1802), aki orvos, természettudós, filozófus és költő is volt egy személyben szenvedélyesen szerette a növényeket. Könyvet is írt A Botanic Garden (Egy botanikuskert) címmel, amelynek második része a The Loves of the Plants (A növények szeretete) címet viselte. Őszinte híve volt Carl Linnének, aki egy évszázaddal korábban éppolyan rovarokat-köveket-növényeket gyűjtő „haszontalan és csavargó” gyerek volt, mint Charles Darwin. Apja, Shrewsbury köztiszteletben álló orvosa szintén kedvelte a növényeket, hatalmas kertjében rengeteg időt töltött Darwin gyermekkorában. Egyik anyai nagybátyja (a Wedgwood-családból) pedig alapító tagja volt a neves Királyi Kertészeti Társaságnak (Royal Horticultural Society).

Edinburgh egyetemén az elsősorban édesapja hatására elkezdett orvosi tanulmányait – az akkoriban még érzéstelenítés nélkül végzett műtétek miatt – félbehagyta és 1827-ben Cambridge-ben kezdett teológiai tanulmányokba. Már a következő évben eldöntötte, hogy nem lép be az egyházba, de három éven át látogatta John Stevens Henslow, a jeles botanikus-tiszteletes növénytani óráit, akitől nagyon alapos botanikai alapképzést kapott. Adam Sedgwick geológus mellett Henslow volt a cambridge-i tanulmányai alatt Darwinra a legnagyobb hatással: felhívta a figyelmét a növényföldrajz megalapítójának tekintett Alexander von Humboldt műveire, meghívta a házába és rendszeresen magával vitte gyűjtőútjaira is. (Darwin hálás tanítványként halála után azt írta róla, hogy „nem járt nála jobb ember a földön.”) Henslow ajánlotta Darwint, mint fiatal természettudóst a páratlan jelentőségű, öt évig tartó világ körüli hajóútra, amelyre a Beagle nevű hajó fedélzetén indult 1831-ben. Az öt éves útról egész életét és a tudomány későbbi alakulását meghatározó megfigyelésekkel és értékes gyűjteménnyel tért haza. 1839-ben megnősült és kiadta az utazásáról írt könyvét, amelyből képet kaphatunk Darwinról, mint flórakutatóról is. Szorgalmas és eredményes gyűjtőmunkáját és szerénységét egyaránt tükrözik a Galápagos-szigeteken írt sorai „Noha szorgalmasan igyekeztem annyi növényt gyűjteni, amennyit csak lehet, csak nagyon kevésre tettem szert ....” Majd néhány oldallal később: „A szigetcsoport növényvilága legalább annyira érdekes, mint az állatvilága. … A virágos növények közül jelenlegi ismereteink szerint 185 faj ismert és 40 virágtalan faj, összesen tehát 225 faj. Olyan szerencsés voltam, hogy közülük 193-at hozhattam haza. A virágos növények közül 100 faj új és valószínűleg csak e szigetcsoporton fordul elő.”

 

Darwin 41 éves korában

Darwin tehát a számára korábban teljesen ismeretlen területen viszonylag rövid tartózkodás alatt  – az igen részletes madártani, herpetológiai és geológiai megfigyelések és a szegényes eredménnyel járó rovartani gyűjtés mellett – megalapozta a szigetcsoport flórájának ismeretét. Saját – kétségkívül őszintén szerény – véleményével szemben az akkoriban ismert növényfajok döntő többségének megtalálását és mintegy 100 új, endemikus faj első példányainak begyűjtését nem lehet kizárólag a szerencsével magyarázni... Vérbeli gyűjtő és elsőrangú megfigyelő volt, aki a rendszerezéshez és a leíró taxonómiához viszont nem vonzódott. Préselt növényeit átadta Henslow-nak, Hooker-nek, a virágtalanokat pedig J. M. Berkeley tiszteletesnek, hogy azokat azonosítsák, az újnak bizonyult taxonokat leírják és az eredményeket nyomtatásban megjelentessék.

A Beagle útjáról írott műve több kiadást ért meg és a sikerének következtében 1842-től családjával együtt anyagi biztonságban élhetett down-i házukban, London közelében. Darwin ettől kezdve egész életében nyugodtan végezhette aprólékos és időigényes kísérleteit és megfigyeléseit a legkülönbözőbb témákban a kacslábú rákoktól a földigilisztákig, és dolgozhatott könyvein. Hatalmas kertjében nagy sétákat tett és üvegházaiban kedvére „pepecselhetett” kedvenc orchideáival és rovaremésztő növényeivel. 1861-től már szinte csak növénytani megfigyeléseket végzett.

A Down House, Darwin népes családjának békés lakhelye, valamint évtizedeken keresztül végzett megfigyeléseinek színhelye

 

Részlet Darwin üvegházából: az előtérben rovaremésztő növények, a háttérben, a kertben másik fontos vizsgálati objektuma: az önmegporzást egyenlőtlen porzóhosszúsággal elkerülő réti füzény lila virágzatai díszlenek

 

A rejtélyes és különlegesen hosszú sarkantyúval rendelkező madagaszkári orchidea, az Angraecum sesquipedale és annak Darwin által megjósult megporzója

A növények közül az orchideák voltak Darwin kedvencei. És – jellemző módon – nem elsősorban virágaik sokak által megcsodált különleges szépsége miatt, hanem sokkal inkább azért, mert e rovarmegporzásra specializálódott család fajai esetében egy sor nagyon különleges alkalmazkodást találunk, amelyek a rovarok csalogatására, a virágporcsomag a rovar különböző testrészeire rögzítésére szolgálnak. 1862-ben jelent meg a könyve az orchideák megporzásáról (On the Various Contrivances by which British and Foreign Orchids are Fertilised by Insects címen, azaz magyarul: „Azokról a fortélyos szerkezetekről, amelyeknek segítségével a brit és a külföldi orchideák a rovarok révén megtermékenyülnek”). A műben aprólékos és időigényes vizsgálatai segítségével számos orchidea megporzásbiológiáját tisztázta. A könyv Darwinra talán legjellemzőbb momentuma viszont egy részletes vizsgálatokon alapuló feltételezés, amely jól példázza gondolkodás- és közelítésmódját. Darwin a híres orchideagyűjtőtől, Bateman ezredestől kapott a  Madagaszkáron honos fánlakó Angraecum sesquipedale nevű orchideából legalább egy példányt. E faj fehér virágainak feltűnően hosszú, mintegy 25–30 cm-es sarkantyúja van, amelynek csak legvégében található nektár. Akkoriban a faj megporzója még nem volt ismert, de Darwin többek között a következőket írta: „Madagaszkáron kell lennie olyan lepkének, amelyek szájszerve kinyújtva 10–11 hüvelyk hosszúságot is el kell érnie!” Darwin nem tudta pontosan, hogy milyen rokonsági körből kerül ki a megporzó, de valószínűsítette, hogy szenderek (Sphingidae) közül. Jóslata teljes mértékben beigazolódott: a növény megporzója valóban egy éjszakai életmódú szender, amelynek mintegy 4–5 centiméteres testhosszához képest óriási a kinyújtott állapotban kb. 20-30 centiméteres pödörnyelve. Ezt a szenderfajt Walker 1856-ban írta le Macrosila morgani néven, de csak 1903-ban ismerte fel Rothschild és Jordan hogy ehhez a fajhoz tartozik a Darwin által megjósolt rejtélyes megporzó. Az állatot átsorolták a Xanthopan génuszba és a madagaszkári alakot új alfajként írták le Xanthopan morgani praedicta néven. Az alfaji jelző „megjövendölt”-et jelent és Darwin előrelátására utal. Bár az alfaj rendszertani különállása később nem igazolódott, mindez semmit nem von le Darwin érdemeiből.

 

A méhbangó önmegporzási mechanizmusa Darwin könyvéből és fényképeken. E fajról már korábban tudták, hogy virágai önmegporzók és azt feltételezték, hogy ez a nemzetség minden tagjára igaz. Darwin pontosan leírta a jelenség mechanizmusát és tisztázta, hogy a rokon fajok nem önmegporzók.

Darwin számos olyan megfigyelést tett, amelyre ő maga nem talált magyarázatot. Ilyen például, hogy a nőszőfűnek (Epipactis) nevezett, Európában is előforduló orchideák fajainak virágait társas darazsak látogatják és porozzák meg és más, potenciális megporzó rovarok szinte ügyet sem vetnek rájuk. Egy németországi kutatócsoportnak (Brodman et al. 2008) analitikai-kémiai és etológiai kísérletekkel csak most sikerült a másfél évszázada ismert jelenségre megtalálnia a magyarázatot. Ezek az orchideák virágzáskor olyan illékony anyagokat bocsátanak ki magukból, amelyeket a hernyók által megtámadott, sérült növények. Ezek a szaganyagok vonzzák a ragadozó – és hernyókat rendszeresen zsákmányoló – darazsakat, de nem hatnak például a méhekre, poszméhekre és kétszárnyúakra. A nőszőfüvön az odacsábított darazsak hiába kutatnak hernyók után, de rábukkannak a virágok által termelt nektárra, amelyet szintén nem vetnek meg. A felfedezés nyomán a kutatók már dolgoznak egy új típusú darázs-csapdán is.

Annak ellenére, hogy előtte is számos igen sokoldalú természetkutató figyelme terjedt ki több élőlénycsoportra egyidejűleg, de ők – talán rendszerező elvektől vezetve – külön-külön szemlélték a különböző élőlénycsoportok tagjait. Míg Linné, valamint kortársai és követői elsősorban a „Mi ez?”, „Hol él?”, „Hova tartozik?” és „Mire használható?” típusú kérdésekre keresték a választ, addig Darwint sokkal inkább a „Miért” és „Hogyan? típusú kérdések foglalkoztatták. A különböző fajok alaktani- és anatómiai sajátosságait nem csupán jellegzetességnek vagy határozóbélyegnek tekintette, hanem a környezethez (benne más élőlényekhez) történő alkalmazkodás legszembetűnőbb megjelenési formáinak. Ennek érzékletes megfogalmazása olvasható a legismertebb művében, A fajok eredete című könyvben:

„Mindenki elismeri, hogy például az orchideák virágai különös képződmények sokaságát mutatják fel, amelyeket még pár éve is külön funkció nélküli morfológiai különbségeknek tartottak volna. Ma azonban tudjuk, hogy a lehető legnagyobb jelentőséggel rendelkeznek azzal kapcsolatban, hogy az illető fajokat a rovarok megtermékenyítsék, és ezért valószínűleg természetes kiválasztással keletkeztek. Nemrég senki sem hitte volna azt sem, hogy a két- és háromalakú fajoknál a porzók és a termők különböző hossza és elrendezése valamilyen haszonnal járhat, de ma már tudjuk, hogy ez is így van.”

  

A füzény (Lythrum) virágainak eltérő porzóhosszúsága.  A Darwin művéből származó grafikán oldalnézetben (a szirmoktól megfosztva), a színes fényképen pedig felülnézetben látszik egy-egy hosszú bibeszállal (a), közepes méretű bibeszállal (b) és rövid bibeszállal (c) rendelkező virág

Utóbbi témáról egy külön könyvet is írt The Different Forms of Flowers on Plants of the Same Species (Egyazon növényfaj virágainak különböző formáiról) címen, amely 1877-ben jelent meg. Az eltérő porzóhosszúság (heterostylia) néven ismertté vált jelenség több különböző növénycsoportban, a genetikai szempontból az utódokra nézve hátrányos önmegporzás elkerülése érdekében alakult ki, amelyet elsőként Darwin figyelt meg és ismertetett részletesen. Leírta, hogy a füzények (Lythrum) körében három különböző hosszúságú porzó és termő fordul elő, de egy egyeden mindig csak az adott termő hosszúságától különböző két porzó. Ezáltal a virágot látogató rovaroknak három különböző testtájára tapadhat a pollen, de a virág csak más példányról származó pollennel porzódhat meg. Ezáltal biztosítja a növény a genetikai szempontból előnyös idegenmegporzást. Hasonló mechanizmust figyelt meg a kankalinok körében is (Primula), de ott két különböző hosszúságú porzó és termő van. Egy kankalinvirág lehet rövid bibeszálú és ezesetben a porzók a pártacső felső részén erednek vagy hosszú bibeszálú és ekkor a porzók a pártacső alsó részén találhatók. Szintén említésre méltó az 1876-ban megjelent kötete a keresztező és önmegporzás hatásáról (The Effect of Cross and Self-Fertilisation in the Vegetable Kingdom) is.

Az orchideák mellett Darwint a növényvilág tagjai közül kétségkívül azok a fajok nyűgözték le leginkább, amelyek állatokat (főként ízeltlábúakat) képesek csapdába ejteni, megemészteni és hasznosítani testük anyagainak egy részét. A rovaremésztő növényekről írt könyve (Insectivorous Plants) 1875-ben jelent meg, amelyet a kúszónövények mozgásairól és életmódjáról írt The Movements and Habits of Climbing Plants című, 1877-ben írt műve követett.

 

Darwin egyik kedvence, a Vénusz légycsapója (Dionaea muscipula). Ezt a rovaremésztő növényt – sok más „húsevő” fajjal együtt – behatóan tanulmányozta. Csapdájának ereje és gyorsasága miatt azt írta róla: „egyike a legcsodálatosabbaknak a világon”

 

 Darwin részletesen ismertette a kereklevelű harmatfű nevű rovaremésztő növény leveleinek működését is

A növények mozgásjelenségei igencsak foglalkoztatták, erre a témakör valószínűleg kedvencei: az orchideák, a „húsevő” és a kúszó növények kapcsán figyelt fel. A növények mozgásképessége című könyve 1880-ban jelent meg és ebben számolt be egy a növényélettan terén roppant jelentős felfedezéséről. Francis fiával közösen a kanáriköles (Phalaris canariensis) csíranövényeinek pozitív geotropizmusát (a fény felé irányuló helyzetváltoztató mozgását) tanulmányozták. Megfigyelték, hogy a koleoptil (rügyhüvely a hajtáscsúcson) egyoldali megvilágítás hatására a fény felé görbül, de ha a koleoptil csúcsát letakarták a görbülés elmarad. A csíranövény alsó részeinek eltakarása viszont nem befolyásolja a fény felé görbülést. E megfigyelésekből arra lehet következtetni, hogy az árnyékos oldal intenzívebb megnyúlása valamely anyagnak a csúcsból lefelé történő aszimmetrikus szállításával magyarázható. Későbbi kutatások – köztük a magyar Paál Árpád kísérletei – tisztázták, hogy a fény felé görbülést a hajtáscsúcsban termelődő növényi növekedési hormon egyenlőtlen eloszlása okozza. Ez a később auxinnak elnevezett anyag serkenti a sejtek megnyúlását. Egyenlőtlen eloszlását – és emiatt a fény felé görbülést – az okozza, hogy a fénynek kitett oldalon az auxint bontani képes enzimek aktivitása megnövekszik, ezért az árnyékos oldalon nagyobb lesz az auxin koncentrációja és ennek az oldalnak intenzívebben nyúlnak meg a sejtjei. Az auxin az első megismert növényi hormon, amelynek felfedezését  jelentős mértékben segítették Darwin kísérletei.

 

Darwin magyarázattal szolgált a legkülönbözőbb kúszónövények kialakulására. Eszerint őseik valamely mozgási képesség eleinte haszontalan melléktermékével: enyhe, szabálytalan csavarodó mozgásokkal rendelkeztek, amelyeket – bizonyos élőhelyekhez való alkalmazkodás során – a természetes szelekció felerősített és kúszó mozgássá alakított.

Darwin nem tartotta saját magát botanikusnak, növénytani vizsgálódásait pihentető kedvtelésnek tekintette.  Hogy erről így vélekedett annak szerénységén kívül talán az lehet az oka, hogy a 19. század második felében a klasszikus botanikával foglalkozó kutatók egészen másként közelítettek a növényekhez, mint ő. Azt a tényt, hogy a növénytanban elért eredményei milyen jelentősek, mutatja például, hogy 1878-ban a párizsi Tudományos Akadémia kifejezetten botanikai tárgyú munkái elismeréseként választotta tagjává. Darwint azonban aligha sajátíthatja ki bármely szűkebb tudományterület magának, és természetesen a növénytan sem. Legjelentősebb eredményeit éppen annak köszönheti, hogy megfigyeléseit számos különböző tudományág eredményeit együttesen ismerve és alkalmazva értékelte, úgy, hogy túl tudott lépni egyes diszciplínák merev gondolkodási béklyóin.

Darwin komplex természetszemléletében a növények ugyanolyan alapvetően fontos – de nem kizárólagos – szerepet kaptak, mint a természetes életközösségekben, ahol élnek.

Mediterrán Himantoglossum (Barlia) robertianum már Belgiumban is

Az „European Orchids and their Habitats” nevű Fb-csoportba Hans Dekker feltöltött pár képet a mediterrán elterjedésű Himantoglossum robertianum (syn. Barlia robertiana) új hollandiai előfordulásáról. Két populáció került elő egymástól, mintegy 200 kilométerre. 

Korábban megjelent már Délnyugat-Németországban és Belgiumban is.

A faj észak-felé történő terjeszkedését jól mutatja az alábbi térkép is. A piros pontok a 2020 márciusában ismert állományok Franciaországban, Landwehr 1977-ben a sárga vonaltól délre ismerte előfordulásait, a francia Riviérán.

Következő tippeim: Délnyugat-Anglia, Svájc (!), Bosznia-Hercegovina, Szlovénia, Montenegró...

Cikk az Annals of Botany című folyóiratban

Sramkó Gábor első szerzőségével megjelent a nőszőfű (Epipactis) nemzetség fajképződési folyamatairól írt cikkünk az Annals of Botany című folyóiratban.

A teljes cikk most szabadon elérhető itt, mint a szerkesztő által erre kiválasztott közlemény (Editor’s choice).

 

Abstract

Background and Aims

The terrestrial orchid genus Epipactis has become a model system for the study of speciation via transitions from allogamy to autogamy, but close phylogenetic relationships have proven difficult to resolve through Sanger sequencing.

Methods

We analysed with restriction site-associated sequencing (RAD-seq) 108 plants representing 29 named taxa that together span the genus, focusing on section Epipactis. Our filtered matrix of 12 543 single nucleotide polymorphisms was used to generate an unrooted network and a rooted, well-supported likelihood tree. We further inferred genetic structure through a co-ancestry heat map and admixture analysis, and estimated inbreeding coefficients per sample.

Key Results

The 27 named taxa of the ingroup were resolved as 11 genuine, geographically widespread species: four dominantly allogamous and seven dominantly autogamous. A single comparatively allogamous species, E. helleborine, is the direct ancestor of most of the remaining species, though one of the derived autogams has generated one further autogamous species. An assessment of shared ancestry suggested only sporadic hybridization between the re-circumscribed species. Taxa with the greatest inclination towards autogamy show less, if any, admixture, whereas the gene pools of more allogamous species contain a mixture alleles found in the autogams.

Conclusions

This clade is presently undergoing an evolutionary radiation driven by a wide spectrum of genotypic, phenotypic and environmental factors. Epipactis helleborine has also frequently generated many local variants showing inclinations toward autogamy (and occasionally cleistogamy), best viewed as incipient speciation from within the genetic background provided by E. helleborine, which thus becomes an example of a convincingly paraphyletic species. Autogams are often as widespread and ecologically successful as allogams.

Hivatkozás

Sramkó, G., Paun, O., Brandrud, M. K., Laczkó, L., Molnár V., A., & Bateman, R. M. (2019). Iterative allogamy-autogamy transitions drive actual and incipient speciation during the ongoing radiation within the orchid genus Epipactis (Orchidaceae). Annals of Botany 124(3): 481–497.

Az adriai sallangvirágról írt cikkünk 50 napig szabadon hozzáférhető

50 napon keresztül (szeptember 24-éig) szabadon elérhető és teljes terjedelmében letölthető a Himantoglossum adriaticum (adriai sallangvirág) biológiáját tárgyaló cikkünk itt.

Cikk az Ecology and Evolution című folyóiratban

Fekete Réka első szerzőségével megjelent három mediterrán sziget (Ciprus, Leszbosz és Kréta) antropogén orchideaélőhelyeinek (útszegélyek és temetők) összehasonlító vizsgálatát bemutató cikkünk az Ecology and Evolution című folyóiratban.

A teljes cikk letölthető innen.

Abstract

Several important habitats have become threatened in the last few centuries in the Mediterranean Basin due to major changes adopted in land‐use practices. The consequent loss of natural and seminatural orchid habitats leads to the appreciation of small anthropogenic habitats, such as cemeteries and roadside verges. Colonization of cemeteries and roadside verges by orchids has long been known, but no study to date compared the suitability of these two anthropogenic habitats for orchids. Therefore, in this paper our aim was to survey cemeteries and roadside verges and to compare these two habitats regarding their role in conserving Mediterranean terrestrial orchids. We conducted field surveys in three Mediterranean islands, Cyprus, Crete, and Lesbos, where both cemeteries and roadside verges were sampled on a geographically representative scale. We found a total of almost 7,000 orchid individuals, belonging to 77 species in the two anthropogenic habitat types. Roadside verges hosted significantly more individuals than cemeteries in Crete and Lesbos, and significantly more species across all three islands. Our results suggest that although cemeteries have a great potential conservation value in other parts of the world, intensive maintenance practices that characterized cemeteries in these three islands renders them unable to sustain valuable plant communities. On the other hand, roadside verges play a prominent role in the conservation of Mediterranean orchids in Cyprus and Greece. The pioneer status of roadside verges facilitates their fast colonization, while roads serve as ecological corridors in fragmented landscapes.

Idézés

Fekete R., Löki V., Urgyán R., Süveges K., Lovas‐Kiss Á., Vincze O. & Molnár V. A. (2019): Roadside verges and cemeteries: Comparative analysis of anthropogenic orchid habitats in the Eastern Mediterranean. – Ecology and Evolution DOI: 10.1002/ece3.5245

Készül a borító...

Alakul a temetők élővilágát bemutató, Élet a halál után című könyvünk borítója. A szép munkát Zsoldos Mártonnak köszönjük!

 

Cikk az adriai sallangvirág élőhely-preferenciájáról

Bódis Judit első szerzőségével megjelent a Himantoglossum adriaticum élőhely-preferenciájáról írt cikkünk a Tuexenia című folyóiratban.

A közlemény letölthető innen.

Abstract

Himantoglossum adriaticum is a rare and in many countries endangered orchid species. It grows on calcareous soils in natural and semi-natural, dry and mesophilic grasslands or open woodlands and is restricted to a small region along the Adriatic coast and within Central and Southeastern Europe. We compiled phytosociological relevés (n = 84) covering the whole distribution range to investigate its habitat preferences and collected soil samples from 41 relevés to determine various soil parameters. We then used a phytocoenological approach and ecological indicator values to characterize the vegetation.

Our study revealed that H. adriaticum is growing in two major habitat types, significantly differing in herb and shrub cover. Beside its preference for semi-natural grasslands, H. adriaticum occurs in man-made secondary habitats, such as the roadsides and temporary habitats during secondary succesion after land-use abandonment. Himantoglossum adriaticum is most frequently growing in grasslands which can be characterized as the secondary succession state of the Festuco-Brometea vegetation class. Based on these findings, we developed mean indicator values for H. adriaticum, which were missing for its whole distribution range.

Idézés

Bódis J., Biró É., Nagy T., Takács A., Molnár V. A. & Lukács B. A. (2018): Habitat preferences of the rare lizard-orchid Himantoglossum adriaticum H. Baumann. – Tuexenia 38: 329–345.

Virágzik a 'szellemorchidea'

Az idén jelent meg cikkünk a levéltelen bajuszvirág (Epipogium aphyllum) virágzásának csapadékfüggéséről az Acta Botanica Hungarica folyóirat márciusi számában.

Hazánkban igen ritka faj: 1924 és 2014 között csupán 25 datált megfigyelése ismert 15 település határából. Magyarország a faj elterjedési területének peremén helyezkedik el, ahol csak a hegyvidéki területeken hull jelentősebb mennyiségű csapadék. Ezért a csapadék térbeli és időbeli mintázata korlátozhatja a generatív hajtások kialakulását. Ebben a cikkben összehasonlítottuk egyes, a virágzást megelőző időszakok összegzett csapadékmennyiségét a sokéves átlaggal. A virágzás évét és a virágzás előtti hónapot (de nem a virágzás előtti évet és a virágzó hónapot) szignifikánsan több csapadék jellemzi, mint a többéves átlagos csapadékmennyiség. Ezek az eredmények arra utalnak, hogy a faj megjelenése Magyarországon csapadékfüggő. A bajuszvirágot tehát az átlagosnál csapadékosabb években érdemes keresni (és monitorozni), mégpedig átlagosnál csapadékosabb nyári hónapokat követően.

Mindezek fényében és a kora nyári időszak csapadékviszonyai figyelembevételével várható volt, hogy a faj idén virágozni fog nálunk. Amint arról Dr. Makádi Sándor értesített június 16-án a Kőszegi-hegységben már virágozva találta. Ez a második legkorábbi hazai észlelés. (Az értesítést és a fényképet ezúton is köszönöm Makádi Sándornak.)

 

Most érdemes a fajt keresni!!

Hivatkozás

Nagy T., Nótári K., Takács A., Malkócs T., Tökölyi J. & Molnár V. A. (2018): Precipitation and timing of flowering in Ghost orchids (Epipogium aphyllum Sw.). – Acta Botanica Hungarica 60(1–2): 223–230.

Kirándulás a Sexteni Dolomitokban

Az elmúlt napokban a Sexteni Dolomitokban jártunk. Nagyon szép időnk volt és szép növényeket láttunk. Az alábbiakban közülük mutatok be néhányat.

Rhododendron hirsutum

Cypripedium calceolus

Pulsatilla apiifolia

Gentiana verna

Menyanthes trifoliata

Primula farinosa

Corallorhiza trifida termőhelye

Cikk a bajuszvirág virágzásának csapadékfüggéséről az Acta Botanica Hungarica-ban

Nagy Timea első szerzőségével megjelent cikkünk a bajuszvirág virágzásának csapadékfüggéséről az Acta Botanica Hungarica idei márciusi számában.

A ritka, mikoheterotróf levéltelen bajuszvirág (Epipogium aphyllum) csak a rövid virágzása és termésérlelési időszaka alatt észlelhető a talaj felszíne felett, május és október között, de mindössze néhány hétig. A virágzás látszólagos kiszámíthatatlansága miatt évtizedek eltelhetnek míg egyanazon lelőhelyen ismét észlelik a fajt. A virágzás időzítését befolyásoló tényezők e faj esetében nagyrészt ismeretlenek. Hazánkban rendkívül ritka növény: 1924 és 2014 között csupán 25 datált megfigyelése ismert 15 település határából. Magyarország a faj elterjedési területének peremén helyezkedik el, ahol csak a hegyvidéki területeken hull jelentősebb mennyiségű csapadék. Ezért a csapadék térbeli és időbeli mintázata korlátozhatja a generatív hajtások kialakulását. Ebben a cikkben összehasonlítottuk a egyes a virágzást megelőző időszakok összegzett csapadékmennyiségeket a sokéves átlaghoz viszonyítva. A virágzás évét és a virágzás előtti hónapot (de nem a virágzás előtti évet és a virágzó hónapot) szignifikánsan több csapadék jellemzi, mint a többéves átlagos csapadékmennyiség. Ezek az eredmények arra utalnak, hogy a fajok megjelenése Magyarországon csapadékfüggő. A faj az átlagosnál csapadékosabb években érdemes keresni (és monitorozni), mégpedig átlagosnál csapadékosabb nyári hónapokat követően.

 

 

A teljes cikk letölthető innen.

 

 

 

 

 

Abstract

The rare, fully mycoheterotrophic Ghost Orchid, Epipogium aphyllum is only visible dur­ing its short flowering and fruiting season, which lasts for a few weeks between May and October. Due to the apparent unpredictability of its flowering, decades may pass between subsequent observations at the same locality. The factors affecting timing of flowering in this enigmatic species remain largely unexplored. In Hungary, it is an extremely rare species: between 1924 and 2014 only 25 dated observations from 15 locations are known. Hungary is located on the edge of the species’ distribution area where higher precipitation may occur only in higher regions of mountains. Hence, the spatial and temporal pattern of precipitation might limit the emergence of generative shoots. In this paper we compared rainfall patterns in relation with the Ghost Orchids’ observations to multiannual precipitation averages. The year of flowering and the month preceding flowering (but not the year before flowering and the month of flowering) were characterised by significantly more rainfall than the multi-annual average precipitation. These results suggest that the appear­ance of the species in Hungary is precipitation-dependent.

 

 

Hivatkozás

Nagy T., Nótári K., Takács A., Malkócs T., Tökölyi J. & Molnár V. A. (2018): Precipitation and timing of flowering in Ghost orchids (Epipogium aphyllum Sw.). – Acta Botanica Hungarica 60(1–2): 223–230.

A lappföldi ujjaskosbor előfordulása Romániában

Megjelent a Dactylorhiza lapponica romániai előfordulásáról szóló beszámolónk a Marcin Nobis által szerkesztett ’Contribution to the flora of Asian and European countries: new national and regional vascular plant records’ című cikksorozat 7. részében, a Botany Letters című folyóiratban.

A fajt Kiskalota határában (Kolozs megye) találtuk Óvári Miklóssal 2015-ben. Az általunk megtalált termőhelyen a faj jelentős egyedszámú állományát találtuk, olyan kísérőfajokkal mint Angelica sylvestris, Briza media, Calluna vulgaris, Carex panicea, Carex stellulata, Dactylorhiza cordigera, Dactylorhiza maculata, Epipactis palustris, Filipendula ulmaria, Genistella saggitalis, Gymnadenia conopsea, Holcus lanatus, Neottia ovata, Luzula campestris, Parnassia palustris, Plantago lanceolata, Platanthera bifolia, Polygala comosa, Potentilla erecta. Salix repens, Rosa pendulina, Scirpus sylvaticus, Trifolium pratense, Trollius europaeus, Veratrum album.

A MTM Növénytárában található két herbáriumi lap tanúsága szerint a növényt Jeney Endre és Pázmány Dénes 1956. augusztus 23-án már gyűjtötték a Gyalui-havasokban (A BP 684168 számú lapot ’Orchis morio’-ként, a BP 684402 ’Orchis sambucina’-ként azonosították).

Hivatkozás:

Nobis M., Domina G., Meço M., Mullaj A., Bazan G., Ebel A. L., Király G., Erst A., Nowak A., Sukhorukov A. P., Pospelova E. B., Pospelov I. N., Vasjukov V. M., Piwowarczyk R., Seregin A. P., Király A., Kushunina M., Liu B., Molnár V. A., Olonova M., Óvári M., Paszko B., You-Sheng Ch., Verkhozina A. V., Zykova E. Y., Klichowska E., Nobis A., Wróbel A., Aydın Z. U., Dönmez A. A., Garakhani P., Koopman J., Korolyuk A., Oklejewicz K., Qasimova T., Wang W., Więcław H., Wolanin M. & Xiang K. (2018): Contribution to the flora of Asian and European countries: new national and regional vascular plant records, 7. – Botany Letters Doi 10.1080/23818107.2017.1415817

 

-------------

Dactylorhiza lapponica (Laest. ex Hartm.) Soó in flora of Romania

Attila Molnár V. & Miklós Óvári

Distribution and habitat

Known distribution area of Dactylorhiza lapponica covers northern Europe, Alps and northern Carpathians (Vlčko et al. 2003, Delforge 2006). Presence of the species in some Central European countries was detected only during last decades, e.g. Austria and Switzerland (Reinhard 1985), Germany (Gallerach & Wucherpfennig 1987), France , (Amardeilh 1997), Slovakia, (Vlčko 1995) and Hungary (Dítě et al. 2006). Dactylorhiza lapponica grows in in low-herbs communities of springs and fens, and along mountain streams (Dítě et al. 2006). The species occurs from lowlands to alpine altitudinal zone (Delforge 2006). Occurrence of D. lapponica in Romanian was so far unknown. Overlooked herbarium sheets collected 50 years ago together with a newly found locality, represent the most south-eastern known population of the species. The habitat of newly found locality near Călăţele is characterised by sligtly acidic soil (pH 6.0), with high (15.4%) organic matter content and very low carbonate (< 0.05%), phosphorous (60 mg/kg), potassium (174 mg/kg) and nitrogen (58.8 mg/kg) content.

 

 

Taxonomic notes

Dactylorhiza lapponica belongs to the allotetraploid complex Dactylorhiza majalis s. l. (Aagard et al. 2005). The members of this complex were originated as results of repeated hybridization events between the diploid taxa Dactylorhiza incarnata (L.) Soó and Dactylorhiza fuchsii (Druce) Soó (Hedrén 1996, Devos et al. 2003). Main distinction characters from morphologically most similar D. majalis (Rchb.) P.F.Hunt & Summerh. are. as folows: lower (10–40 cm versus 20–90 cm high) flowering stem, fewer (2–5 versus 4–10) and narrower (3–25 mm versus 15–35 mm width) leaves, fewer (3–20 versus 10–60) flowers and shorter (20–70 mm versus 20–160 mm long) inflorescence.

 

 

Examined specimens (new records)

ROMANIA: Jud. Cluj, Munţii Giláului, Băişoara, “In loco paludoso, montis “Öreg Havas” montium “Gyalui Havas”. Alt. cca. 1600 m super mare. Prope pagum Kisbánya, comitatis Kolozs.”, 23 August 1956, D. Pázmány & E. Jeney, as “Orchis morio L. ?”, rev.: A. Molnár V. as ’D. lapponica (Laest. ex Hartm.) Soó’ (BP 684168). An another herbarium sheet (BP 684402) collected on the same locality, at same date, originally identified as: “Orchis sambucina L.”, rev: A. Molnár V. as ’D. lapponica (Laest. ex Hartm.) Soó’; Jud. Cluj, near Călăţele (46.72654° N, 23.03298° E, 948 m alt.), wet hey meadows, 11 June 2015, A Molnár V. & M. Óvári (DE).

 

 

References

Aagaard, S. M. D., Såstad, S. M., Greilhuber, J., and Moen, A. 2005. “A secondary hybrid zone between diploid Dactylorhiza incarnata ssp. cruenta and allotetraploid D. lapponica (Orchidaceae).” Heredity 94: 488–496.

Amardeilh, J. P. 1997. “Orchidee nouvelle pour la France Dactylorhiza lapponica (Laestad.) Soó en Savoie [A new orchid to France: Dactylorhiza lapponica (Laestad.) Soó in Savoie].” L’Orchidophile 28: 55–58.

Delforge, P. 2006. Orchids of Europe, North Africa and the Middle East. London: Christopher Helm.

Devos, N., Tyteca, D., Raspé, O., Wesselingh, R. A. and Jacquemart, A.-L. 2003. „Patterns of chloroplast diversity among western European Dactylorhiza species (Orchidaceae).” – Plant Systematics and Evolution 243: 85–97.

Dítě, D., Eliáš, P. and Király, G. 2006. „Dactylorhiza lapponica (Laest. ex Hartm.) Soó, a new taxon for Hungary.” Flora Pannonica 4: 91–97.

Gallerach, A. and Wucherpfennig, W. 1987. „Dactylorhiza lapponica: Erstnachweis für Deutschland [Dactylorhiza lapponica: new to Germany].” Die Orchidee 38: 306–307.

Hedrén, M. 1996. “Genetic differentiation, polyploidization and hybridization in northern European Dactylorhiza (Orchidaceae): evidence from allozyme markers.” Plant Systematics and Evolution 201: 31–55.

Reinhard, H. R. 1985. “Skandinavische und alpine Dactylorhiza-Arten. [Scandinavian and alpine Dactylorhiza species.]” Journal Europäischer Orchideen 17: 321–416.

Vlčko, J. 1995. „Dactylorhiza lapponica (Laest. ex Rchb. fil.) Soó, a new species of the Slovak flora.” Biologia 50: 331–332.

Vlčko J., Dítě D. and Kolník M. 2003. Vstavačovité Slovenska. Orchids of Slovakia. Zvolen: ZO SZOPK Orchidea.