Fekete István és a növényvilág

Fekete István Szigligeten, 1966-ban
(fotó: Fortepan / Hunyady-Jozsef)

Fekete István egyike legolvasottabb íróinknak, akinek műfajilag nehezen besorolható műveit mélységes természetszeretet és humánum hatja át. Az köztudott, hogy az író a gerinces állatok kitűnő ismerője volt, arról azonban kevesebb szó esik, hogy milyen kapcsolatban állt a növényvilággal. Ebben a bejegyzésben a flórához fűződő viszonyát mutatom be, jórészt a műveiből származó idézetek és azokat illusztráló javarészt mesterséges intelligencia segítségével készült képek segítségével.

Bár a növényvilág képviselői Fekete István műveinek többségében felbukkannak, meghatározó szerephez csak ritkán jutnak. Legtöbbször az életközösségek meghatározóan fontos, de az állatoknál kevésbé alaposan jellemzett tagjaiként kerülnek ábrázolásra.

Az átlagembert messze meghaladó növényismerete több forrásból táplálkozott. A több mint egy évszázaddal ezelőtt született, falun nevelkedő generáció számára természetesnek számító növényismeretre rakódott a mezőgazdászként elsajátított tudás és az erdőt-mezőt járó természetkedvelőként, vadászként tapasztaltak.

Végzettsége szerint gazdász volt, így nem meglepő hogy műveiben legnagyobb számban gazdasági szempontból jelentős növények: termesztett fajok és gyomok jelennek meg (például alma(fa), árpa, (őszi)barack(fa), bogáncs, birsalma, búza, bükköny, dió(fa), dohány, fokhagyma, karalábé, (kel)káposzta, kender, körte(fa), krumpli, kukorica, levendula, lóhere, lucerna, mák, muskátli, nád, napraforgó, paprika, paradicsom, petrezselyem, pitypang, pipacs, répa, repcsényretek, ribizli, saláta, sárgarépa, szarkaláb, szilvafa, szőlő, torma, tök, útifű, vadrepce, vöröshagyma, zab, zeller).

A vadon élő lágyszárúak („az erdők, rétek millió virága”) közül viszonylag kevés faj kerül említésre. Ezek nagyon jellegzetes, látványos, közismert fajok, mint az árvalányhaj, gólyahír, hóvirág, gyöngyvirág, ibolya, kakukkfű, kankalin, tündérrózsa, zsálya.

Egyes esetekben már az elbeszélés címében megjelenik a növényvilág valamely képviselője, de nem a növények, legtöbbször hangulatok, érzelmek érzékeltetői. Az Ibolya című elbeszélésben az író egy gyermekszerelem emlékét idézi fel:

„Ilona kötözte a kis csokrot, a vén tölgy koronája zsongott, mint a távoli muzsikaszó, s a szívemben benne volt az egész tavaszi világ.”

A fásszárúak közül az író munkáiban számos fajjal találkozhatunk, például: áfonya, bodza, boróka, bükk, cser, éger, fenyő, fűz, galagonya, hárs, iszalag, jegenye, kökény, nyárfa, rekettyefűz, som, szil, tölgy, törpe- (vagy gyalog-)-fenyő, vadalma, vadkörte, vadrózsa.

Az író kedvenc fája kétségkívül a tölgy volt, melynek egy-egy idős példánya számos művében felbukkan:

„A tölgyfa a rét szélén állt, egyedül. Túl rajta rejtelmes vízmosás … Csodálatos hely volt az öreg tölgyfa környéke. Télen titokzatos nyomok vezette el alatta; tavasszal ott nyílt ki az első ibolya, nyáron édes, illatos meleg hentergett a vízmosásban, és ősszel a tölgy töredezett csonkjain pihentek meg az előkelő vándorok –  Sasok és sólymok – átutazóban.

Szerettem az öreg fát, s néha – ha egyedül voltam vele – megsimogattam.”

Nem lehet tudni, hogy e fák melyik (a kocsányos vagy a kocsánytalan) tölgyfajt jelentik, legfeljebb a többnyire síkvidéki és vízközeli termőhelyek alapján valószínűsíthetjük az előbbit. A csertölgyet viszont mindig határozottan megkülönböztette a tölgyektől.

Az öreg, termetes fák tisztelete, féltése az író számos művében bukkan fel. E tisztelet nemcsak maguknak a fáknak szól, hanem a múltnak és az elődöknek, a régi korok embereinek is, akiket túlélt a fa és akik hagyták megöregedni... Ennek szép megfogalmazása olvasható a Tüskevárban:

„– Nézze meg ezt a fát! Ha ez beszélni tudna! …

Az erő és a szépség, ez a tölgyfa maga volt az idő. Gyula megsimogatta kérgét, ami kemény volt, mint a szélmarta gránit.

– Volt itt egy tudós ember, azt mondta, több lehet háromszáz évesnél, és azt mondta, igazuk volt a régieknek, akik szentnek tisztelték az ilyen fát.

És Tutajos úgy érezte: igaza volt a tudósnak. A koronában emberderék vastag görcsös ágak nyúltak szét, és rettenetes erejükben mintha az eget tartották volna.

Gyulában különös érzés ködlött, és szótlanul állt az elmúlt évszázadok mellett, amelyeket ez a szent fa őrzött magában. Saját kiforratlan jelentéktelenségét érezte e mellett a tiszta óriás mellett, aki kiáltások és halálsóhajok emlékére emlékezett, aki látta mág a várat, rabokat és elmúlt embereket; tivornyákat hallott, vad harci dalt és jajongó gyászéneket, ordítást és suttogást, és elmúlt minden, de ebben az ősfában benne van minden!

– Én is elnézem néha – mondta Matula –, van benne legalább negyven köbméter fa.

– Más is van benne, Matula bácsi – mondta a fiú, [...] de én úgy gondolom, azt nem lehet méterrel megmérni ...”

Más fák öreg példányai is szerepelnek műveiben, mint a vén nyárfa a Lutra című vidraregényben vagy az öreg kőris a Hajnal Badányban című műben, az öreg vadcseresznye a Május című elbeszélésben.

Az író visszaemlékezéseknél gyakran használta a növények fenológiai állapotának felidézését az emlék idejének felelevenítéséhez.

„Mondom, régen volt. Álltunk az erdőszélen, hol akkor kezdett kékleni a kökény bogyója” („Az” a puska)

„Úgy emlékszem, mintha késő május lett volna, mert kertünkben régen elvirágzottak már az almafák, és a szomszéd háza tetején a kis gólyák nyaka állt ki a fészekből.” – írta az Apám című novellában

„Szántások barnállottak, vetések zöldelltek, és a nádasok mellett sárga volt a gólyahír, mint augusztusban a napraforgó szirma.” (Tavasz)

„A tavasz eleje jól kezdődött. Sok esővel. Megmozdult a vetések és a rétek világa, zsendültek a füvek és a fák, sárgult a gólyahír” (Április)

„Az erdőben virágzott a som, a kankalin, a patak mentén a gólyahír, a kertben a barackfák s a bokrok alatt kéken és illatosan az ibolya [...] a kerítések mellett már születésében is méregzölden megjelent a csalán.” (Kele)

„Gyöngyvirág még kevés volt az erdőn, de a kakukk már májust kiáltott.”

„A gyöngyvirág már kibontotta összesodrott levelének lágy vitorláját, a fák sátra alatt visszhangot kiált a rigóknak az erdő, a patakok tavaszi sietése meglassúdik, mert tükröt kell tartani a nádi népnek, a melegedő szél meghentereg a rétek hímes párnáján, s a lepkék úgy szállnak a virágokra, mint a szűzi csók, amikor egyhangú és ezerszínű kiáltását szétkiáltja az erdőben a kakukkmadár.”

Írásaiban rendszeresen feltűnnek a népi növényismerettel és növényhasználattal kapcsolatos vonatkozások. A természetre ráutalt, vele szorosan együtt élő ember növényismerete gyakran megjelenik írásaiban.

„Matula gyékényszatyrot hoz be.

– Láttam, a másik már rongyos.

– Jaj, de sok eszed van, már szólni akartam. Ilyen formás szatyrot senki sem csinál.”

(Tüskevár)

Szintén a Tüskevárban a rekettyefüzet a következőképpen jellemzi.

„Olyan fűzfajta – legyintett Matula [...] –, nem sokat ér. Kosarat nem lehet csinálni belőle, mert törik, fának nem nő meg, hát csak van, de nyári tüzelőnek jó.”

Nem kevésbé fontos tudnivaló, hogy: „A nádlevél jobban vág mint a beretva.”

A fák sajátos, gyakorlati szempontú osztályozására is van példa a Tüskevárban:

„a ménkű [...] A nyárfát nagyon szereti, a tölgyet, szilfát meg fűzfát is, ilyenek alá soha ne álljon, ha már muszály eső elől valahova elhúzódni. Vadgesztenye- meg bükkfa alá már odaállhat, de legjobb az égerfa. [...] Villámvágta éger nincs az egész berekben, de nyárfa annál több.”

 A Tüskevárban egy helyütt a következőket olvashatjuk:

„egy helyen gyönyörű, húsos levelű virágok voltak a vízen.

– Vízitök – intett Matula a csodálatos virágok felé. Ezt az elnevezést Tutajos szentségtörésnek érezte.

– Ez a gyönyörű virág?

– Vannak, akik tündérrózsának mondják, de a levele olyan mint a töknek, Meg a szára is.”

Az Éjfél után című novellában a háborúból hazatérő katona elhunyt édesanyjának keresztet akar állítani:

„Nyírfa pedig van elég itt is az erdőben...

Megcsinálom szépen nyírből …  Szép is, meg hamar is megvan...

… sokáig válogatott, aztán lefűrészelte a legegyenesebbet és legfehérebbet. Itt söprűnek való is akad - nézett szét a nyíresben…””

Az író állatokkal kapcsolatos jelenségek bemutatása kapcsán jól ismert ismeretterjesztő vénája a növényvilág esetében is szerephez jut. Ennek talán legszebb példája a Bogáncs című regényben olvasható:

„a szaporodásnak sok fortélya van, s a magvetésnek még több.

Egyes magvak repülnek, messze elszállva az anyától; mások gurulnak; vannak, amelyeket kilő az anya, hogy faja szaporodjon. És vannak, amelyeknek magva ezer kis horog közé van beágyazva, s olyan mint egy kis ezer horgú buzogány vagy horgas kéthegyű tőr. Amíg a mag éretlen, és burka zöld, nem kapaszkodnak semmibe, le se lehet őket szakítani, de ha megérett a kis tapadók, szőrök megragadnak a szőrben, ruhában, és vándorolni kezdenek. Mozgás közben szinte befúrják tüskéiket a ruhába és a szőr közé, szúrni, ami felette kellemetlen, mert a ruha alatt, szőr alatt érzékeny bőr van.

– Fene ezt a gazt! – mondja az ember, és leveszi magáról a szúrós holmit, amint tiszta helyre ér, s a mag, messze az anyanövénytől, el van vetve. Mit mondjon azonban a szegény kiskutya, akit a véletlenek vak ostora fél országon át hajszol? Nem mond semmit, de vakaródzik. A körmök és a fogak azután kiszakítanak egy-két potyautast a szőr közül, és honnét tudhatná Bogáncs, hogy ő most magvetést végez?”

 

Bogáncs szőrébe ragadt növényi termések között említi az író a koldustetűt. E név „hivatalosan” jelenleg az érdeslevelű Lappula nemzetség fajait jelöli, de a népnyelv használja más ragadós termésű növények megnevezésére is, mint a bojtorján (Arctium), a ragadós galaj (Galium aparine) és párlófű (Agrimonia).

Az író közismert kutya-regénye címe alapján akár egy növényről is szólhatna. De Bogáncs természetesen pumi volt, „mégpedig a legjavából”. Ugyanakkor jellegzetesen állat-központú leírást is kapunk a regényben a hasonnevű növényről:

„szép virágával a legelők dísze, s virágja a méhek, darazsak, különféle dongók és lepkék közismert találkozóhelye. Bizonyos fajtáját néhol szamártövisnek is mondják, ámbár állítólag a szamár is csak akkor nyúl hozzá, ha fáj a hasa, mert még a levele is szúr, mint a veszedelem. Ez a bogáncs tehát szép, de nem hasznos, és egyáltalán nem tudja, hogy ő gyom.”

Egyes növények jellegzetes élőhely-igényének szimbolikus megfogalmazása olvasható a Hajnal című elbeszélésben. Ennek során vándorolnak a nekik leginkább megfelelő élőhelyekre a növények, például a Fenyő, a Boróka, a Törpefenyő, az Áfonya és a Gyopár a hegyvidék hűvös magasságaiba, a Fűzfa, a Nád és a Sás a vízpartra, a Vadrózsa, az Árvalányhaj és a Kakukkfű a kopár domboldalra.

 

Az író viszonylag kevés írásának címszereplői a növények. Az ilyen ritka kivételek egyike A nád című elbeszélés. Ebben a novellában a nádas életközösségének a tó életében betöltött sokrétű szerepéről olvashatunk, arról, hogy milyen fontos szerepe van a nádnak a legkülönbözőbb élőlények – és közöttük az ember – életében:

„A tónak ebben az öblében nem volt nád. … nem volt, s ezért rideg és üres volt ez az öböl. A hullámok nekinyargaltak a partnak, rombolták a köveket, összetörték a virágokat és kagylókat, mert hiányzott a szelíd nád, aki türelmesen eléjük állt volna, mérsékletre intve a rakoncátlan vizet. [...]

De ebből az öbölből hiányzott a nád.

Hiányzott a víznek, a partnak, a madaraknak, a halaknak, a kígyóknak és békáknak …

És hiányzott a nád az embereknek is, akik nem sokra becsülték, mert csak nád volt, de házaikat vele fedték, jószágaikat vele etették, békés kunyhókat csináltak belőle, és ha tüzet raktak a nádból arra gondoltak, hogy hitvány nádtűz csak, amit mindig etetni kell.

De azért nagyon hiányzott.

A víz mosta, egyre mosta a partot, és a part úgy érezte: nád kellene szélfogónak. A szél dühösen nyargalt a parton, mert unatkozott, és szeretett volna muzsikálni a nád hárfáján, mert alapjában véve muzikális természetű volt. A madarak szerettek volna leszállni, megpihenni és fészket rakni, és keresték a nádat, és vágytak utána. A halak hűsölni szerettek volna árnyékában, turkálni gyökerei mellett, és dörgölőzni lába szárán. A kis csigák derekára tapadtak volna, és a szitakötők leveléről lesték volna a szúnyoghegedűsöket.”

Az Egy szem kukorica című elbeszélésben egy növény életét kísérhetjük végig. Ebben az írásban az író a növények közötti, a napfényért, tápanyagokért és vízért folyó – a legtöbb ember által nem is sejtett – versengést a termesztett növények és a gyomok közötti párbeszéddel érzékelteti:

„A kis kukorica nehezen tért magához.

– Ó, míg felnövünk, ezer halál leselkedik ránk – mondta az egyik krumpli –, de azokra is, akik bennünket akarnak elpusztítani. Itt ez a sok gaz...

– Van nekünk becsületes nevünk is! – kiáltottak ekkor a másfajta növények.

– Én búzavirág vagyok.

– Én útifű.

– Én a szarkaláb.

– Én a pipacs – kiabáltak összevissza. – Élni akarunk, és ez a föld a mienk is.

– Hát majd egy kicsit összébb szorulunk – békítette őket a kukorica.

– Csak a magad bőrére alkudozzál – mérgelődött a krumpli. – Te megnősz, de mi kicsik maradunk, és nem tűrjük senki árnyékát. A tiédet se, ha a gazzal cimborálsz.

A kukorica elhallgatott. Egyedül volt.

– Igaz – bólintott a szarkaláb –, a krumpli csak akkor nagy, ha nincs senki mellette... igyekezzünk barátaim!”

 

Ugyanebben a novellában az író költői eszközökkel írja le a szélmegporzást:

„az üzenetet a szél hozta, lágy simogatással. és idegen, édes virágport hintett a kukoricára. [...] A levegőben pedig millió csók járt, és szállongó porleheletével mind megcsókolta a kukoricát”

A növények rovarmegporzására való utalás pedig A tölgy című novellában található:

„A part mellett egy bokor sárga liliom boldog aléltságban tárta szét kelyhét a nap felé, itta a fényt, ám az is lehet, hogy a virágban mászkáló kis bogárkák most hurcolták szét benne a szerelmes üzeneteket.”

Fekete István írásaiból igen sok helyen kisejlik a mezőgazdász szerzőjük számára igen nagy jelentőségű aszály és ennek kapcsán a szomjazó növényvilág, mint az Eső után című elbeszélésben:

„Egyetlen vágyam volt bőrig ázni, s azt hiszem, ebben a nagy vágyakozásban velem voltak a szomjas búzák, a fakó árpák, kínjukban virágzó törpe lóherék és millió virág, gyökér, félig csírázott mag, ameddig a szem ellátott, meg még azon túl is, a víztelenség és aszály szomorú élettelenségében.”

... vagy a Nyár végén című novellában:

„Aszott sarjú között fehérre taposott gyalogutak surrannak a réteken keresztül, és itt-ott apró virág színtelenedik. Nem is virág, csak száraz színfolt, mely láthatatlan szemével az eget kémleli, hogy merre járnak az áldott, páráktól súlyos, drága fellegek.”

Fekete István különösen sok elbeszélésében jelenik meg az „áldott vetés”, az életet adó gabona, különösen a búza. A Banádi Péter meg a fia, a Július, a Honvágy, a Nyárutó, a Hollófészek című elbeszélésekben láthatjuk ennek példáit:

„A búzamezők eleinte csak úgy hullámzanak önmagukban, hangtalanul. Később susogni kezdenek, ha végigszalad rajtuk a szél, amikor pedig kalászerdőkké érnek: sziszegnek, mert millió kemény bajusz-szálon fésülködik a nyargaló szellő.

Van azután, amikor hallgatnak, különösen déltájban. Mikor a kalászorsókban duzzad a mag és a dűlőutak áldott melegében olyan illat leng, mint a mikor a friss szalmakazlak mellé kiszáll a puha kenyér lágy illata.”

„Aratás előtt járt az idő. Mint áldott vizek, hullámzottak a búzavetések, s a súlyos  kalászfejek bús örömmel bólingattak jobbra-balra, mert érezték, hogy az ő idejük már elérkezett. 

Túl a dűlőúton kaszát fentek.”

Az író kedvenc évszaka talán az ősz volt. Ebben az évszak hangulata, a köd titokzatossága, a vadászemlékek mellett a lombszíneződés látványos jelensége is hozzájárult. A különböző fafajok őszi lombhullatásának megszemélyesítésekkel érzékletessé tett leírását olvashatjuk az Október című novellában.

Írásaiban nemcsak a növényvilág változatos színei jelennek meg, hanem fontos szerep jut a az illatoknak is. Az író egyik kedvenc növénye volt a kakukkfű, mely több írásában felbukkan. Jellegzetes és kellemes illata mellé Fekete Istvánra jellemzően sajátos érzelmi töltés is járul, mint az István király előtt című elbeszélésben, a Ballagó időben vagy a Tüskevárban:

„Nagy erdő volt, tele rejtelmekkel, titkos utakkal, mély síkos völgyekkel és szárazra égett kopár dombhátakkal, melyeken annyi volt a kakukkfű, mint apró falusi temetőkben.”

„– Minek van olyan jó szaga? – szimatolt Gyula.

– Kakukkfű – hajolt le az öreg –, ez az ... a temető is tele van vele. Szereti a temetőt. Talán azért van itt is ...”

Fekete István egy interjúban maga fogalmazta meg viszonyát a Természethez: „az erdő beszél ahhoz, aki ismeri: jeleket ad, üzen, kitárja magát, csak meg kell érteni. De ahhoz, hogy érthessük, ismernünk kell fáit, bokrait, füveit, virágait, gombáit, állatait s a sok színt, hangot, az állatok mozgását, életrendjét, természetét, az erdő minden lakójának örök, ősi törvényeit.”

Megismertetésükért és megszerettetésükért hazánkban Nála többet talán senki nem tett.