Alfred Russel Wallace a természet védelméről

Alfred Russel Wallace (1823–1913) brit természettudós Charles Darwintól függetlenül ismerte fel a természetes szelekció szerepét. Az élővilág kutatása mellett társadalmi kérdésekkel is foglalkozott. Az iparosodás és a gyarmati terjeszkedés korában sokan elsősorban kiaknázható erőforrásként tekintettek a természetre. Wallace írásaiban ugyanakkor megjelent a fajok megismerésének és megőrzésének igénye, az utódaink iránti felelősség, valamint a talaj és a levegő védelme. Műveiből válogatott idézeteinek magyar fordításai megmutatják, hogyan kapcsolta össze a természet állapotát az emberek életkörülményeivel és a társadalom erkölcsi felelősségével.

Wallace a trópusi élővilág megismerésének egyik kiemelkedő gyűjtője volt. Délkelet-ázsiai expedícióiról saját összesítése szerint több mint 125 ezer állatpéldány jutott el Európába, köztük 83 200 bogár és 8050 madár. A példányok egy részét Wallace, sok másikat további kutatók vizsgálták meg és írták le új fajként. Gyűjteménye így a tudományos ismeretek bővülésének alapjául szolgált. Könyvei és tanulmányai a fajok elterjedéséről és rokonságáról is új kérdéseket vetettek fel.

Wallace növényeket is gyűjtött és tanulmányozott. Az Amazonas vidékének pálmáiról és felhasználásukról írt könyvében Wallace (1853) saját rajzai és megfigyelései mellett a helyi emberek növényismeretére is támaszkodott. Borneóról szóló beszámolójában pedig Wallace (1869) ezt írta: „A Nepenthes nemzetségbe tartozó csodálatos kancsókás növények itt érik el legnagyobb fejlettségüket.”

A fajok megismerését Wallace (1863) a Föld történetének megértéséhez kapcsolta: „A […] természettudós […] soha nem nyugszik, amíg bármely élőlény szülőföldje, földrajzi elterjedése és változatossága tökéletlenül ismert. Úgy tekint minden állat- és növényfajra, mint az egyes betűkre, amelyekből Földünk történetének egy-egy kötete áll; és ahogyan néhány elveszett betű értelmezhetetlenné tesz egy mondatot, úgy az élet számos formájának kihalása szükségszerűen elhomályosítja a múlt e felbecsülhetetlen értékű feljegyzését. Ezért a kormányoknak és a tudományos intézményeknek haladéktalanul biztosítaniuk kell, hogy a lehető legtökéletesebb gyűjteményeket hozzák létre a természettudomány minden ágában, és azok múzeumokban tanulmányozásra rendelkezésre álljanak.”

Ugyanebben az írásban az utókor ítéletét is felidézi: „Ha ez nem történik meg, a jövő korok minden bizonnyal úgy tekintenek majd ránk vissza, mint egy olyan népre, amely annyira elmerült a gazdagság hajszolásában, hogy vak volt a magasabb szempontok iránt. Azzal fognak vádolni bennünket, hogy bűnös módon hagytuk elpusztulni a teremtés néhány olyan feljegyzését, amelyek megőrzése a mi hatáskörünkben állt […].” Wallace itt a fajok megismerésének és megőrzésének elmulasztásáról beszél. Az élővilághoz fűződő vallásos tiszteletet is számonkéri azokon, akik közönyösen szemlélik a pusztulását. Felvetése ma is érthető: hogyan bánunk azzal, amit a következő nemzedékek már nem tudnak visszaszerezni?

A csodálatos század című könyvében (1898) az erdők pusztítása mellett az ásványi erőforrások kimerítését is bírálta. Gondolatának kulcsmondata így hangzik: „kötelességeink vannak az utókorral szemben, és nincs jogunk szükségtelenül csökkenteni azokat a természeti termékeket, amelyeket nem lehet reprodukálni.” A hangsúly a pótlás lehetőségén és időigényén van. Az ásványi nyersanyagok geológiai idő alatt alakultak ki, egy idős erdő pedig kivágása után hosszú ideig nem nyújtja ugyanazt az élőhelyet. Wallace azt kérdezi, mennyi természeti értéket használhatunk el úgy, hogy közben a későbbi nemzedékek lehetőségeit is figyelembe vesszük.

A növényzet eltávolításának következményeit (1878) a talajpusztulás példáján is bemutatta: „a trópusi, sőt a déli mérsékelt égövi országokban az esőzések időszakosak, és gyakran rövidek és hevesek; és amikor az erdőket kiirtják, az esőzések hamarosan lemossák a talajt, és így néhány év alatt elpusztítják azt a termékenységet, amely évszázadok alatt alakult ki.” A növénytakaró, az avar és a gyökérzet a talaj védelmében is szerepet játszik. Az erdőirtás az egész termőhelyet átalakíthatja. A lemosódott termőtalaj pótlása igen lassú folyamat, ezért a növénytakaró megőrzésével a későbbi gazdálkodás feltételeit is védjük.

A talaj termékenységéről (1885) egy szokatlan kérdést tett fel: „Milyen szót használunk, amikor a legjobb és leggazdagabb, romlatlan földet akarjuk megnevezni? Úgy hívjuk, hogy »szűzföld« (virgin soil) – a természetes állapotában lévő talaj. Milyen gyakran hallunk arról, hogy milyen nehézségekbe ütköznek földműveseink, akik Anglia kimerült talajával versenyeznek Amerika »szűzföldjével«!” Ezzel a természetben kialakult termékenység értékére hívta fel a figyelmet. Gondolatát a földbirtoklással foglalkozó Land Nationalisation Society előtt tartott elnöki beszédében fejtette ki. A talaj élő rendszere és a rajta fejlődő, illetve azt létrehozó növényzet olyan adottság, amelynek fenntartását a gazdálkodás során is figyelembe kell vennünk.

A gyarmati uralom viszonyairól (1906) a következőket írta, korabeli szóhasználattal: „az biztos, hogy egy olyan módszer, amely elismeri, hogy a színes bőrűek alapvetően ugyanolyan természetű emberek, mint mi, és […] azáltal, hogy legalább néhány elemi emberi és állampolgári jogot biztosít számukra, nagyobb valószínűséggel vezet e nehéz probléma kielégítő megoldásához, mint a megvető felsőbbrendűség és minden politikai és társadalmi igény tagadásának rendszere, amely eddig oly nagyrészt uralkodott.” Ha elfogadjuk, hogy az emberek – különösen a természeti népek tagjai – a természet részei, akkor a természetvédelem tágabb értelmezésébe az emberi méltóság és a jogok védelme is beletartozik.

Személyes tapasztalataira hivatkozva  (1906) is bírálta az európai felsőbbrendűség szemléletét. Az idézet szóhasználata a saját korát tükrözi: „Közel tizenkét éven át többnyire civilizálatlan vagy teljesen vad népek között […] éltem, és meggyőződtem, hogy mindannyian jó tulajdonságokkal rendelkeznek, némelyikük igen figyelemre méltó mértékben, és hogy az emberiség minden nagy jellemzőjében csodálatosan hasonlítanak hozzánk. Számos független és elfogulatlan megfigyelő szerint egyesek mind fizikailag, mind erkölcsileg, mind szellemileg egyenrangúak velünk, ha ugyan nem múlnak felül bennünket […].” A későbbi sorokban a gyarmati beavatkozás ártalmait is számonkéri. Az idézet az emberi hasonlóságot és méltóságot hangsúlyozza, miközben a kor paternalista gondolkodása is jelen van benne.

A gyűjtőmunka mögött álló emberek közül érdemes kiemelni Alit, Wallace maláj munkatársát. 1855 és 1862 között több útján segítette, madarakat gyűjtött és preparált. A Semioptera wallacii nevű paradicsommadár első példányát is ő találta meg. A faj Wallace nevét viseli, a felfedezéshez azonban Ali munkája vezetett. Ez jól mutatja, hogy a természettudományos kutatás eredményei mögött helyi munkatársak tudása és gyakorlata is áll.

Az erőforrások pazarlását a társadalmi igazságtalansággal is összekapcsolta (1898). Az alábbi részlet a kőolaj korabeli világítási felhasználásáról szól: „Amit a kőolaj biztosít, kétségtelenül jó dolog; de másodrendű: kényelem, nem pedig szükséglet; és valóban nincs a helyén, amíg mindenki nem jut bőséges élelemhez, ruházathoz, meleghez, lakáshoz, tiszta levegőhöz és vízhez, amelyek az élet feltétlenül szükséges kellékei, de amelyeket modern civilizációnk körülményei között emberek milliói, önhibájukon kívül, nem tudnak megszerezni.” Ez korának gazdaságára vonatkozó értékítélet. Wallace kérdése az, hogy a természeti javak felhasználása kinek az életét javítja. A tiszta víz és levegő elérhetőségét az alapvető emberi szükségletek között említi.

Az aranylázat a társadalmi és környezeti károk példájaként tárgyalta (1898). A táj átalakulásáról ezt írta: „A gazdagság utáni rohanás mindenütt a föld és a természet szépségének romlásához is vezetett azáltal, hogy a felszínt szeméthegyekkel borították be, hogy a gazdag alföldeket elárasztották a bányászat által termelt meddő iszappal; és hogy a bányászok nagy igénye az állati eredetű táplálék iránt a természetes legelők leromlásához vezetett […].” A bányászat hatása így a kitermelés helyén túl is jelentkezhetett. A meddő, az iszap és a megnövekedett legeltetési igény a növényzetet és a termőhelyeket is érintette. Wallace a gazdasági nyereség mellett ezeket a következményeket is mérlegelte.

A városok levegőjéről erős társadalomkritikával írt (1903): „A hatalmas és egyre növekvő városok, a hatalmas, füstöt és mérgező gázokat okádó gyárvárosok, a zsúfolt lakások, ahol milliók kénytelenek a legszörnyűbb egészségtelen körülmények között élni, tanúi ennek a bűnös közönynek, ennek a hihetetlen vakmerőségnek és embertelenségnek.” Wallace itt a levegő szennyezését az emberek életkörülményeivel kapcsolja össze. Bírálja, hogy a tudományos és ipari fejlődés ellenére sokan egészségtelen környezetben élnek. A tiszta levegőhöz való hozzáférés a társadalom egészének ügye, és a környezeti károkat az elszenvedő emberek szempontjából is mérlegelni kell.

A természet védelmét erkölcsi kérdésként is megfogalmazta (1910): „A természet minden alkotására, legyen az élő vagy élettelen, úgy tekintsünk, mint ami bizonyos szentséggel van felruházva: használhatjuk, de nem élhetünk vissza vele, és soha nem pusztíthatjuk el vagy ronthatjuk el meggondolatlanul. Egy forrás vagy folyó beszennyezését, egy madár vagy állat kiirtását erkölcsi vétségként és társadalmi bűncselekményként kell kezelni […].” Az idézet folytatásában vallásos meggyőződésére is hivatkozik. A felelősség gondolata azonban világnézettől függetlenül megfontolható: a használat jogához a megőrzés kötelezettsége is társul. Ugyanez egy növényfajra, egy erdőre vagy egy ritka élőhelyre is alkalmazható.

Wallace számára a természet csodálatos volt, és az emberi megélhetés, valamint az öröm forrását jelentette. Kutatóként a fajok változatosságát tanulmányozta, később saját kertjével is foglalkozott, és kertészeti kérdésekről levelezett a Kew botanikus kert munkatársaival. Úgy vélte, hogy a természet erőforrásait használnunk kell, de erkölcsi kötelességünk, hogy ne zsákmányoljuk ki és ne tegyük tönkre őket. Bírálta, amikor a nyereség társadalmi vagy környezeti károk árán növekedett. Humanista és antikapitalista felfogásában a közösségi érdekeket szembeállította az egyéni gazdasági érdekekkel. A természet védelme nála a gazdaság és a társadalom működésének kérdéseivel együtt jelenik meg.

Wallace gondolatai arra ösztönöznek, hogy a fajok megismerését összekapcsoljuk a megőrzésük felelősségével. A természeti erőforrások használatakor figyelembe kell vennünk az élőhelyek fennmaradását, a helyi közösségeket és a következő nemzedékek lehetőségeit is.

Irodalomjegyzék

Wallace, A. R. (1853): Palm Trees of the Amazon and Their Uses. John van Voorst, London.

Wallace, A. R. (1863): On the Physical Geography of the Malay Archipelago. Journal of the Royal Geographical Society 33: 217–234.

Wallace, A. R. (1869): The Malay Archipelago. I. kötet. Macmillan and Co., London.

Wallace, A. R. (1878): The Climate and Physical Aspects of the Equatorial Zone. In: Tropical Nature and Other Essays. Macmillan & Co., London és New York.

Wallace, A. R. (1885): President's Address. In: Report of the Land Nationalisation Society. 1884–5. Land Nationalisation Society, London, 5–15.

Wallace, A. R. (1898): The Wonderful Century: Its Successes and Its Failures. Swan Sonnenschein & Co., London.

Wallace, A. R. (1903): Man's Place in the Universe: A Study of the Results of Scientific Research in Relation to the Unity or Plurality of Worlds. Chapman & Hall, London.

Wallace, A. R. (1906): The Native Problem in South Africa and Elsewhere. Independent Review 11: 174–182.

Wallace, A. R. (1910): The World of Life: A Manifestation of Creative Power, Directive Mind and Ultimate Purpose. Chapman & Hall, London.