Festőnövényeink

Vadon termő és termesztett növényeink szemet gyönyörködtető színpompája közismert, az azonban napjainkra szinte teljesen feledésbe merült, hogy néhány évszázaddal ezelőtt milyen kiterjedten használták a növényeket a legkülönbözőbb anyagok festésére. A festőnövények használata a 19. század közepétől, a szintetikus festékek iparszerű gyártásának és forgalmazásának kezdetétől kezdett hanyatlani, e régi – jelentős növényismeretet feltételező – hagyományok legtovább Erdélyben éltek. Napjainkban jó néhány festőnövényünk egykori használatára csak nevük emlékeztet; a legkülönbözőbb fajok magyar elnevezéseiben gyakori a „festő” előtag és tudományos neveikben az ugyanazt jelentő „tinctoria” jelző.

 

A ma embere számára meghökkentő, hogy mi mindent festettek egykoron növényi eredetű természetes festékekkel. A Kárpát-medencében legelterjedtebb a gyapjú, különböző szövetek és fonalak festése volt, de ezen kívül ételeket és italokat, cserzett állati bőröket, faanyagot, csontot és szarut, húsvéti („hímes” vagy „írott”) tojást, sőt eleven jószágot (például lopott lovat) is színeztek növényekből nyert anyagokkal. Más kultúrákban elterjedt az emberi test festése is, ennek jelentősége nálunk kisebb, többnyire csupán az arc pirosítására szorítkozott.

A növények festékanyagai kémiai szempontból igen sokfélék. Kémiai sajátságaiknak megfelelően az évszázadok során alakult ki növényenként és színenként az a technológia amellyel a kívánt hatás elérhető volt. Egyazon fajjal eltérő kezelés után több különböző színre is tudtak festeni. Az is előfordul, hogy a festékanyag az élő növényben színtelen állapotban van jelen és csak bizonyos kezelés (például erjesztés, szárítás) után használható fel festésre.

A növényi festés komoly és sokrétű ismereteket igényel. A megfelelő fajokat meg kell találni és fel kell ismerni, emellett fontos, hogy adott fajnak mely része, szerve tartalmazza a kívánt festékanyagot. Emellett természetesen tudni kell alkalmazni a festés technológiáját is.

Kék vagy liláskék színre a fekete és a földi bodza-, az alkörmös, a fekete áfonya vagy a fagyal terméseivel, a csülleng leveleivel vagy a festőmályva virágaival festettek. Sárga, barnás-sárga színek igen sok növényfajból nyerhetők, többek között a vérehulló fecskefű virágos, leveles hajtásából, a bodza, a sóskaborbolya, a vadalma, a varjútövisbenge és a cserszömörce kérgéből, a vöröshagyma burokleveléből, a nyír, a csalán és a fagyal leveléből, a festő pipitér, a kökény és a rézvirág virágából. Zöld színt ad a csalán és fagyal levele és a sóskaborbolya kérge. Rózsaszín és piros árnyalatokat a rózsa szirmával, a sóskaborbolya termésével a szeklice virágával és a kökény termésével állítottak elő. A barna színt a dió kérge és termésburka, a csipkebogyó, az éger, a nyír, a vadkörte, a tölgyek és a kökény kérge és a lucfenyő toboza adta. Fekete szín előállítására a borostyán termését, a dió termésburkát, az éger tobozkáját és kérgét és a tölgyek kérgét és gubacsát használták.

A magyarság által festésre használt növényfajok száma néhány tucatnyira tehető, de a hazai flórában a fenti szám többszörösére tehető azon fajok száma amelyek ilyen célra alkalmasak. Emellett néhány fajt kizárólag ezért termesztettek. Közülük is legnevezetesebb az ősszel virágzó jóféle sáfrány (Crocus sativus), melyet olyan régen vontak termesztésbe, hogy eredete ma már homályba vész, vadon élő állománya és pontos származási helye nem ismert. Szárított narancsvörös bibéje nagyon nagy hígításban is aranysárgára festette az ételeket. Jelentőségét csökkentette az Egyiptomból származó fészkesvirágzatú sáfrányos szeklice másnéven pórsáfrány (Carthamus tinctorius), melynek virágai hasonló színanyagot szolgáltatnak, de jóval nagyobb mennyiségben, mint a sáfrány bibéje.

 

A jóféle sáfrány narancsvörös bibéje az egyik legrégibb és legértékesebb fűszer volt, mely aranysárágára festi a húslevest

A népi festés általában a lakóhely közvetlen környékén fellelhető, gyakori növényfajokat használta festésre, ezért az ilyen gyűjtés csak igen ritkán veszélyeztetett egy-egy növényfajt. A festő zsoltina (Serratula tinctoria) kaszálók, láp- és mocsárrétek nyár végén és ősszel virágzó növénye, mely közkedvelt festőnövény volt, a gyapjú sárgára festéséhez használták. Hasonló festékanyagot ad az igen ritka, nagy termetű pompás zsoltina (Serratula wolffii) is. Ennek a kontinentális elterjedésű fajnak a legnyugatibb népességei az Erdélyi Mezőségen, Kolozsvár környékén élnek, napjainkban mindössze néhány tucatnyi példányt számlálnak. Populációinak vészes megfogyatkozásához a túlzott mértékű legeltetés mellett festőnövényként való felhasználása, gyűjtése is hozzájárult.

 

A báránypirosító gyökeréből nyert anyaggal festették az eleven birkák gyapját a juhászok

 

A báránypirosító (Alkanna tinctoria) gyökeréből nyert festékanyaggal jelölték a juhászok jószágaikat, az eleven birkák gyapját festették vele. (Az Alkanna tudományos neve a perzsa-arab al-henna szóra vezethető vissza. A henna ősi, trópusi festőnövény, melyet már az ókori Babilonban és Egyiptomban is használtak haj- és köröm festésére.) A báránypirosítót Diószegi Sámuel debreceni prédikátor – a magyar növénytani szaknyelv megteremtője –„pirító fű”-ként említi. Mint az népi neveiből is kiderült a báránypirosító és haszna a pásztorkodó magyarság körében általánosan ismert volt. A 19. század végén Sajó Károly – a hazai természetvédelem egyik úttörője – beszámolt arról, hogy lakóhelyének környékén a „gyökérásók” gyöktörzsének festékanyagtartalma miatt szinte teljesen kiirtották a báránypirosítót. Korábban hazánkban élelmiszerek, fa-, bútor- és kozmetikumok színezéséhez nagy mennyiségben gyűjtötték. Ma már védett növényünk, melynek napjainkban jelentős állományai élnek a Duna-Tisza közének homokpusztáin.

Hasonló, vörös színű, alizarin típusú festékanyag az érdeslevelűek családjában más fajok gyökereiben is van, erre utal például a vértő (Onosma) nemzetség magyar neve. (Ez a festékanyag olyan erős hatású, hogy szárított, préselt példányok gyöktörzséből származó festék rendszerint átüt a herbáriumi lapokon is.)

 

A festő csüllenget mára a szintetikus festékek teljesen kiszorították a termesztésből

 

A csülleng (Isatis tinctoria) Dél-Európában és Nyugat-Ázsiában fordul elő vadon. Európában már a bronzkorból van adat a csüllenggel való festésről. Hazai populációinak őshonossága vitatott, lehetséges, hogy termesztésből kivadult állományok maradványai. Már a 13. században termesztették. Később a Kelet-Indiából származó, az úgynevezett indigófestéket szolgáltató indigó (Indigofera tinctoria), majd különösen a szintetikus indigó jelentőségét csökkentette, a termesztésből kiszorította. Népies nevei nálunk festőfű, kék fonál festéke, gyapjat festő fű. Jelenleg használatos nyelvújítás-kori nevét hosszúkás, lecsüngő becőketerméséről kapta. Kék színű festékké oxidálódó színtelen, indolvázas vegyületet, indikant tartalmaz. Hazánkban két alakja fordul elő, a rövidebb termésű alfaj április-májusban, a másik pedig júniustól októberig virágzik. Sziklagyepekben, löszpusztákon, sztyeppréteken, gyakran enyhén zavart állományokban fordul elő.

 

A karmazsinbogyó terméseinek segítségével korábban vörös bort hamisítottak, azaz fehér bort színeztek vele vörösre

 

Az alkörmös vagy karmazsinbogyó (Phytolacca americana) észak-amerikai eredetű, 1-2 méteresre is megnövő növény. Fürtben fejlődő, eleinte sötétpiros majd éretten fekete színű (antocián tartalmú) terméseivel korábban élelmiszereket, fagylaltot, bort, szövetet, fonalat, bőrt is festettek, de élelmiszerfestésre ártalmas hatása miatt már nem használják. Az észak-amerikai indiánok gyökerét és levelét használták bíborbarna színezésre. Főként homokos, nyílt erdőkben láthatjuk, helyenként (például Belső-Somogy telepített erdeifenyveseiben) tömeges előfordulású.

 

A festő rekettye adja a székely festékes szőttesek jellegzetes tubáksárga színét

 

A festőrekettye (Genista tinctoria) a népi festés kedvelt anyaga, a székely festékes szőttesek jellegzetes dohányszínét (a tubáksárgát) a frissen szedett növény főzete adta, mellyel a timsóval pácolt fonalat festették. (Virágja genistin és luteolin nevű sárga festékeket tartalmaz.) Üde kaszálók, hegyi rétek júniustól októberig virágzó növénye. Az akár méteres magasságot is elérő, elágazó, tölgyesekben előforduló alakját önálló alfajként írták le.

Több további olyan növényfajunk van, amelyek neve egykori alkalmazásukra utal. A pirítógyökér (Tamus communis) levét arcpirosításra használták, de ezt nem festékanyag tartalma, hanem a bőrt irritáló hatása váltja ki. A szurokfű (Origanum vulgare) virágos, leveles hajtásával feketére, szürkére, barnára festettek.

Kitaibel Pál a ruszinok ruházkodásáról

Kitaibelt a nép ruházkodása is érdekelte, amelynek szép példáját adja a máramarosi ruszinok ruhakészítési szokásairól írott beszámolója: „… feleségeik kifejezetten szorgalmasak, végzik a házi munkát és elkészítenek mindent, melyre az uruknak a ruházkodáshoz szüksége lehet. … Orsó nélkül fonják birkáik durva gyapját és az itt igen szépen tenyésző kendert. Ebből szőnek pokrócot és azt a durva posztót, amelyből felsőruházatukat készítik. Lenvásznat is szőnek, amelyre színezett lenfonallal kifejezetten szépen hímeznek. A festésben is igen jártasak. A ruszinoknál a fahéjszín a legáltalánosabb, ezt az enyves éger kérgéből készítik: timsóval főzik, és a posztót színezik vele. Részben a díszítési céllal, de inkább, hogy tartósabbá tegyék. Ezért látja az ember gyakran, hogy csak a nadrág alsó részét – amely gyakran nedves lesz és emiatt gyorsabban megy tönkre – színezik, a felső részét fehéren hagyják. Az inget is ez okból színezik, és a bőrt is amelyből a lábbelijüket (magyarul: bocskor) készítik. A sárgát festőrekettyéből timsóval nyerik, a kéket indigóval festik, amelyet hamulúgban oldanak fel (a hamut mákkóróból készítik). A vörös színt a szurokfű adja nekik, de mint mondják huzamosabb ideig festve a rekettye és a timsóval is ezt a színt adja. A feketét az égerkéreg adja vasvitriollal (vasszulfát).”

Napjainkban a vadon termő festőnövényeinknek már nincs gyakorlati jelentősége. Esetleges felhasználásuk során figyelembe kell venni a természetvédelmi jogszabályokat, védett területeken és védett fajokat nem szabad gyűjteni!

Irodalom

Cardon, Dominique (2007): Natural Dyes: Sources, Tradition, Technology and Science. London: Archetype Publications. ISBN 978-1-904982-00-5.

Bechtold, Thomas – Mussak, Rita (eds.) (2009): Handbook of Natural Colorants. Chichester: John Wiley & Sons.
DOI: 10.1002/9780470744970. Print ISBN 978-0-470-51199-2.

Hofenk de Graaff, Judith H. (2004): The Colourful Past: Origins, Chemistry and Identification of Natural Dyestuffs. London–Riggisberg: Archetype Publications–Abegg-Stiftung. ISBN 978-1-873132-13-5.

Schweppe, Helmut (1993): Handbuch der Naturfarbstoffe: Vorkommen, Verwendung, Nachweis. Landsberg am Lech: ecomed. ISBN 3-609-65130-X.

Speranza, Jennifer – Miceli, Natalizia – Taviano, Maria Fernanda – Ragusa, Salvatore – Kwiecień, Inga – Szopa, Agnieszka – Ekiert, Halina (2020): “Isatis tinctoria L. (Woad): A Review of Its Botany, Ethnobotanical Uses, Phytochemistry, Biological Activities, and Biotechnological Studies.” Plants 9(3): 298. DOI: 10.3390/plants9030298.

Çömlekcioğlu, Nurettin – Efe, Levent – Karaman, Şakir (2015): “Extraction of Indigo from Some Isatis Species and Dyeing Standardization Using Low-technology Methods.” Brazilian Archives of Biology and Technology 58. DOI: 10.1590/S1516-8913201502658.

Santiago, Débora et al. (2023): “Chromatic and medicinal properties of six natural textile dyes.” Heliyon 9: e22013. DOI: 10.1016/j.heliyon.2023.e22013.

Longo, Laura et al. (2025): “Direct evidence for processing Isatis tinctoria L., a non-food plant, in prehistoric Europe.” PLOS ONE. DOI: 10.1371/journal.pone.0321262.

Pluhár, Zsuzsanna – Bernáth, Jenő (2001): “Introduction of alkanet (Alkanna tinctoria (L.) Tausch), a traditional dye plant, into cultivation.” International Journal of Horticultural Science 7(2). DOI: 10.31421/IJHS/7/2/264.

Adeel, Shahid et al. (2023): “Alkanna tinctoria-based sustainable alkanin natural colorant for eco-dyeing of wool.” PubMed PMID: 36374386.

Györffy István (1921): „A hazai festőnövények és a velük való népi festési módok.” Herba, 1921, több folytatásban: 9–12, 54, 94–96, 129–131, 170–174, 209–210, 250–251, 296–299, 330–333, 367–368, 409–411, 454–457.

Palotay Gertrúd (1937): „A gyapjú fonása és festése Csíkszenttamáson.” Néprajzi Értesítő, 1937.

Péntek János – Szabó T. Attila (1985): Ember és növényvilág. Kalotaszeg növényzete és népi növényismerete. Bukarest: Kriterion Könyvkiadó.

Kemendi Ágnes (1989): Festőnövények. Budapest: Móra Ferenc Könyvkiadó.