„Van, aki a tehénnek adta, … van aki az asszonynak”

A gyimesi „szerelemfű” története 

A Keleti-Kárpátok magyar nyelvű közösségeiben végzett kutatásunkban azt vizsgáltuk, hogy fennmaradt-e napjainkig a gumós kosborfélékhez kapcsolódó hagyományos tudás, amelyet a Gyimes vidékén a bergőburján név fog össze. Ezeket a növényeket Európa és Nyugat-Ázsia számos táján évszázadokon át élelmiszerként, gyógyszerként, állatgyógyászati szerként és nemi vágyat fokozó növényként tartották számon. A hiedelmek kialakulásában nagy szerepe lehetett annak, hogy több talajlakó orchideának két, egymás mellett elhelyezkedő föld alatti gumója van. Ezek alakja az emberi herékre emlékeztette a régi korok megfigyelőit, akik az úgynevezett szignatúratan alapján úgy gondolták, hogy egy növény külső formája megmutatja, mely emberi szervre vagy testi működésre lehet hatással. Maga az orchidea elnevezés is az ógörög „orchis”, vagyis here szóból ered. A páros gumók morfológiáját és a korábbi, illetve az adott évi gumó elkülönülését az 1. ábra szemlélteti (1. ábra).

 

1. ábra. Egyes talajlakó orchideanemzetségek – például az Anacamptis fajok – páros, gömbölyded gumói. A: a teljes növény; B: a föld alatti rész. 1: az előző évi, úgynevezett anyagumó; 2: az adott évi, úgynevezett leánygumó; 3: gyökér; 4: szár.

 

A bergőburján nem egyszerűen egyetlen növényfaj neve. A helyi népi osztályozásban több, gumóval rendelkező orchideát egyesítő gyűjtőfogalomként működik. A szó első része az erdélyi magyar nyelvjárások „bereg”, „berreg”, „börrög” igéivel állhat kapcsolatban, amelyek párosodást vagy nemi izgalmat jelölhetnek, míg a „burján” vadon termő lágyszárú növényt jelent. Már a 19. század végén feljegyezték a történeti Csík vármegyéből, hogy az ujjas gumójú orchideákat a nőkhöz, a gömbölyű gumójúakat a férfiakhoz kapcsolták, és a megfelelő gumó elfogyasztásától a nemi vágy fokozódását várták. A növényt nemcsak embereknek, hanem szaporodási nehézséget mutató haszonállatoknak is adhatták. Régebbi magyar forrásokban ugyanez a gondolat más megfogalmazásokban is felbukkan: a friss gumónak férfierőt növelő, a fonnyadt gumónak vágycsökkentő hatást tulajdonítottak, az orchideákat „szerelemre gerjesztő” növényként említették, illetve impotencia ellen ajánlották. Ezek a források nem bizonyítják, hogy az egész magyar nyelvterületen egységes és folyamatos hagyomány létezett, de fontos történeti hátteret adnak a gyimesi emlékezet értelmezéséhez.

A hagyományos ökológiai tudást nem pusztán gyakorlati receptek gyűjteményének tekintettük. Olyan kulturálisan közvetített tudásrendszerként kezeltük, amelyben a mindennapi gazdálkodás, a növények felismerése, a helyi elnevezések, az emlékezet, a történetek és a társadalmi kapcsolatok egymást erősítik. Egy növényhez kapcsolódó tudás akkor is fennmaradhat, amikor a tényleges felhasználás már megszűnt, ha a neve feltűnő, alakja könnyen megjegyezhető, vagy tréfák és családi történetek kapcsolódnak hozzá. A bergőburján különösen jó példája ennek: a gumók formája, a termékenységhez kapcsolódó jelentés, a név és az emberi, illetve állati felhasználásról szóló emlékek egységes kulturális együttest alkottak. Kutatásunk egyik fő kérdése ezért az volt, hogy e tudáselemek közül mi maradt meg a 21. században, és mi szorult vissza puszta névemlékké vagy humoros utalássá.

A vizsgálat helyszíne a romániai Keleti-Kárpátok 660–1500 méter tengerszint feletti magasságban fekvő Csík és Gyimes vidéke volt. A völgyek falvait meredek hegyoldalak, lucfenyvesek, kaszálórétek és legelők mozaikja övezi. A hűvös, csapadékos hegyvidéki éghajlat, valamint a hosszú időn át fennmaradt alacsony intenzitású kaszálás és legeltetés rendkívül fajgazdag félig természetes gyepeket hozott létre. Ezekben sok orchideafaj él, gyakran nagy egyedszámban: például az agár sisakoskosbor, a széleslevelű és a bodzaszagú ujjaskosbor, a szúnyoglábú bibircsvirág, a vörös gömböskosbor, a kétlevelű sarkvirág és több más hegyvidéki faj. A kutatási terület, a mintavételbe bevont települések és az interjúk száma a 2. ábrán látható (2. ábra), míg a gyimesi táj jellegzetes kaszálórétjeit és orchideaélőhelyeit a 3. ábra mutatja be (3. ábra).

 

2. ábra. A vizsgálati terület térképe. A: Románia helyzete Európában; B: a kutatási terület helyzete Románián belül; C: a Csík és Gyimes térségében vizsgált települések és (piros számokkal jelölve) az egyes településeken készített interjúk száma.

3. ábra. Jellegzetes gyimesi táj és orchideaélőhely. A: kaszálórétek és erdők Gyimesközéplok közelében; B: egy kulcsadatközlő kaszálórétje Gyimes mellett; C–D: egy adatközlő kaszálórétje, benne Orchis mascula subsp. speciosa, illetve Platanthera bifolia példányokkal.

 

2023 júniusában és októberében hét településen összesen 104 félig strukturált, magyar nyelvű interjút készítettünk. Csíkban 19, Gyimesben 85 embert kérdeztünk meg. A résztvevők kiválasztása nem véletlenszerűen történt: az utcán, udvarokon, kertekben és kaszálókon megszólított helyiek mellett helyismerettel rendelkező személyek ajánlásait és hólabda-módszert is alkalmaztunk. Emiatt az eredményeket nem tekintjük a két térség teljes népességére reprezentatív becslésnek; inkább a tudás jelenlegi szerkezetét és a nagyobb különbségeket feltáró, kutató jellegű vizsgálatként értelmezzük. A résztvevők 18 és 87 év közöttiek voltak, medián életkoruk 55,5 év volt; 64 nővel és 40 férfival beszéltünk. A foglalkozások között kétkezi munkások, gazdálkodók, nyugdíjasok, háztartásbeliek, értelmiségiek és diákok szerepeltek.

Az interjú első részében társadalmi-demográfiai adatokat vettünk fel, majd egy egységes fényképes felismerési feladatot alkalmaztunk. Kilenc, a tájban előforduló lágyszárú növény képét mutattuk meg: négy gumós és egy gyöktörzses orchideát, továbbá négy feltűnő, helyileg jól ismert nem orchideafajt. A feladat nem hivatalos botanikai vizsga és nem a terepi határozási képesség pontos mérése volt. Arra szolgált, hogy azonos vizuális ingerek mellett összehasonlíthassuk, kik mely növényeket ismerik fel és milyen néven nevezik meg. Ezután tizenegy nyitott kérdést tettünk fel a bergőburján jelentéséről, használatáról, gyűjtéséről, fogyasztóiról, a tudás forrásáról és utolsó ismert alkalmazásának idejéről. A fényképes feladatban szereplő fajokat, helyi neveiket és a megnevezések gyakoriságát a 4. ábra foglalja össze (4. ábra). 

 

4. ábra. A fényképes felismerési feladatban bemutatott kilenc növényfaj virágzó állapotban, tudományos nevükkel, feltűnőségi vagy használati csoportjukkal, rögzített helyi neveikkel, valamint az őket néven megnevező adatközlők számával.

A bergőburján szó ismeretében rendkívül nagy területi különbséget találtunk. Csíkban a 19 válaszadóból mindössze egy ember, vagyis 5,3 százalék ismerte a kifejezést, Gyimesben viszont 85-ből 54, azaz 63,5 százalék. Az egyes gyimesi településeken az ismertség 58,8 és 75 százalék között változott. A különbség összhangban áll azzal, hogy a név történeti forrása is erről a vidékről származik, és hogy a gyimesi csángó közösségekben sok archaikus földhasználati és növényismereti elem fennmaradt. Ugyanakkor óvatosan fogalmazunk: a két térségből eltérő számú embert kérdeztünk meg, a mintavétel nem volt véletlenszerű, és a különbséghez a megélhetési formák, az oktatás, a vándorlás, az állattartás vagy a kaszálókkal való napi kapcsolat eltérései is hozzájárulhattak.

A bergőburjánt ismerő 54 gyimesi adatközlő körülbelül egyharmada csak magát a nevet tudta. További 14,8 százalékuk élőhelyre, megjelenésre vagy ökológiára vonatkozó részleteket is közölt. Elhangzott például, hogy a növény a Tarhavason nő, gumója – helyi szóval „pityókája” – van, gyökere tenyér alakú, virága kicsi, sárga, piros vagy fehér lehet, és nem feltétlenül illatos. Három, egymástól független adatközlő azt is említette, hogy a vaddisznók megeszik a gumóit. Mások számára a név elsősorban tréfákból maradt ismerős. Olyan mondások hangzottak el, mint „Bergőburjánt a férfinak!”, „Igyál bergőburjánt!”, vagy „Egyél bergőburjánt, hogy pezsegjen a véred!”. Ez azt jelzi, hogy a növényhez kapcsolódó tudás részben átalakult: a gyakorlati alkalmazás helyét humoros, szexuális tartalmú szólások és közösségi történetek vették át.

A helyi névadás nem követte pontosan a tudományos fajhatárokat. A bergőburján több gumós orchideát egyesítő népi taxon volt. A fényképes feladatban a bodzaszagú ujjaskosbort, az agár sisakoskosbort és a vörös gömböskosbort összesen 23-an nevezték bergőburjánnak vagy serkentőfűnek. A vörös gömböskosborhoz ritkább, fajhoz kötöttebb nevek is társultak: Szent Péter virága, Péterke és Péterke virág. A gömböskosbor és a széleslevelű nőszőfű egyes képeit ugyanakkor senki sem sorolta a bergőburján körébe. A népi rendszer tehát rugalmas, személyenként változó, és inkább a feltűnő föld alatti gumó, a virág színe, az élőhely vagy a hozzá kapcsolt történet alapján szerveződik, nem pedig a modern botanikai rendszertan szerint.

A fényképes felismerésben a nagy csalán volt messze a legismertebb: a válaszadók 89,4 százaléka néven nevezte. Az orchideák felismerése jóval ritkább volt. Gyimesben átlagosan 1,65, Csíkban 0,95 növényt neveztek meg a kilencből. Azok, akik legalább egy orchideát meg tudtak nevezni, az öt bemutatott orchidea közül átlagosan 1,61 fajt ismertek fel. Ezek a számok nem jelentik azt, hogy a résztvevők terepen is pontosan ugyanezeket a fajokat tudnák meghatározni, hiszen a fotó nem adja vissza az élőhelyet, a növény méretét, illatát, tapintását vagy az évszakos megjelenést. Mégis jól mutatják, hogy a közismert gyógynövényekhez és gyomokhoz képest az orchideák népi ismerete szűkebb körre korlátozódik.

A bergőburján korábbi használatáról az 54, nevet ismerő adatközlő közül 29-en, vagyis 53,7 százaléknyian számoltak be nemi vágyat vagy szaporodási készséget fokozó alkalmazásról. A legtöbb beszámoló nem saját tapasztalatot, hanem idősebbektől hallott vagy közösségileg örökölt emléket tükrözött. Nyolcan említették, hogy szarvasmarhának vagy juhnak adták, hatan állati és emberi használatról egyaránt beszéltek, tizenkilencen pedig kizárólag emberekkel kapcsolatban ismerték. A haszonállatok közül nőstényeknek – tehénnek vagy anyajuhnak – adhatták, ha nem vemhesültek, vagy nem mutattak érdeklődést a hím iránt. Egyetlen válaszadó más állatgyógyászati alkalmazásról, köhögés és vedlés elleni juhkezelésről is beszámolt.

Az emlékek szerint leggyakrabban a gumót használták. Nyersen megehették, teát készíthettek belőle, vagy megszárítva porrá őrölhették. Négy kulcsadatközlő külön is említette a szárított, darált formát. Egy történet szerint a legények titokban a szárított gumó lisztjét szórták a fonáshoz használt, nyálképzést segítő lucfenyőgyantára, hogy a lány beléjük szeressen. Máskor egymás italába keverhették. Ezek a történetek a mai etikai szemléletből természetesen problémásak, ugyanakkor fontos kulturális adatként mutatják meg, hogyan kapcsolódott a növény a nemiségről, udvarlásról és termékenységről szóló helyi narratívákhoz. 

A bergőburjánhoz kapcsolódó emlékezet főként társadalmi úton öröklődött. A nevet ismerők 42,6 százaléka nem tudta pontosan megmondani, kitől hallotta, 27,8 százalék az „öregeket”, 9,3 százalék a nagyszülőket, 7,4 százalék a szülőket, 13 százalék pedig barátokat jelölt meg forrásként. A gyűjtés időpontját csak 18-an tudták megadni; közülük 72 százalék tavaszt említett, öten pedig kifejezetten a virágzást, amikor a növény könnyen felismerhető. A többség nem tudta, ki gyűjtötte a gumókat. Tizenegyen úgy emlékeztek, hogy mindenki saját célra szedte, mindössze ketten említettek régi kereskedelmi gyűjtést. Az alkalmazás szinte teljesen eltűnt: 64,8 százalék nem tudta, mikor használták utoljára; 25,9 százalék szerint több mint negyven, akár hatvan-hetven éve; 7,4 százalék szerint tíz-harminc éve; friss használatot pedig csak egyetlen ember említett.

A statisztikai elemzések megerősítették, hogy a tudás nem egyenletesen oszlik meg a közösségen belül. Az idősebb válaszadók több növényt ismertek fel, mint a fiatalabbak, és az életkor hatása akkor is kimutatható maradt, amikor más tényezőket is figyelembe vettünk. 

 

6. ábra. A gyimesi sadatközlő terepi orchideafelismerése. Az adatközlő a saját, Gyimes közelében fekvő kaszálórétjén felismerte és begyűjtötte a "serkentőfű" egy példányát (Dactylorhiza majalis).

  

Azok, akik ismerték a bergőburján nemi vágyat fokozó jelentését, szintén több növényt neveztek meg. A gazdálkodók több fajt ismertek fel, mint a kétkezi munkások; a modell szerint a kétkezi munkások fajmegnevezési aránya nagyjából fele-kétharmada volt a gazdálkodókénak. E különbség valószínű magyarázata, hogy a kaszálás, legeltetés, állattartás és a réteken végzett mindennapi munka ismétlődő alkalmat teremt a növények megfigyelésére. A foglalkozási kategóriák azonban tágak, a minta nem reprezentatív, ezért oksági állítást nem teszünk. A nemek között nem találtunk olyan következetes különbséget, amely a regionális, életkori és foglalkozási mintákhoz hasonlóan erős lett volna.

Eredményeink szerint a bergőburjánhoz kapcsolódó tudás eltűnése nem egyszerűen felejtés. Inkább annak a társadalmi-ökológiai környezetnek az átalakulását látjuk, amelyben ez a tudás létrejött, gyakorolható és továbbadható volt. Ahogy visszaszorul a hagyományos állattartás, a szénakészítés és a hegyi rétekkel való napi kapcsolat, megszűnik a gyakorlati igény a növény felismerésére és alkalmazására is. Egy adatközlő tömören így fogalmazott: „már kevés az állat, ezért nem használják”. A mondat jól összeköti a gazdálkodás változását a tudásátadás gyengülésével. A név és a hozzá kapcsolódó tréfák még élnek, miközben a pontos botanikai ismeret és a felhasználás módja már csak kevés, főként idősebb ember emlékezetében maradt fenn. Ez a hagyományos tudás eróziójának köztes állapota: a gyakorlat eltűnik, a kulturálisan erős jelképek és szavak azonban tovább keringenek.

A régi állatgyógyászati használatnak gyakorlati gazdasági háttere is lehetett. Két kulcsadatközlő szerint a tehén vagy juh szaporodásának időzítése azért volt fontos, mert a tejtermelést és a sajtkészítést össze kellett hangolni a szénakaszálással és a mezei munkákkal. Ha az állat megfelelő időben ellett, akkor a tej feldolgozására még a legintenzívebb nyári munkák előtt volt lehetőség. A bergőburján feltételezett serkentő hatása így nemcsak a termékenység szimbolikus elképzeléséhez, hanem a hagyományos gazdaság éves időrendjéhez is kapcsolódhatott. Ezt az egyik visszaemlékezés különösen tömören foglalta össze: „Van, aki a tehénnek adta, amelyik nem folyatott, van, aki az asszonynak.” A tanulmány címét adó mondat egyszerre fejezi ki az emberi és állati felhasználás összekapcsolódását.

Természetvédelmi szempontból fontos, hogy a jelenlegi interjúk nem jeleztek számottevő, ma is zajló orchideagumó-gyűjtést, ezért ez napjainkban valószínűleg nem jelent jelentős veszélyt a gyimesi populációkra. A térség hagyományosan kezelt, fajgazdag kaszálórétjein több gumós orchidea továbbra is nagy állományokban él. A nagyobb kockázatot nem a régi felhasználás újjáéledése, hanem magának a biokulturális tájnak az átalakulása jelenti. A hagyományos kaszálás és legeltetés felhagyása, a mezőgazdaság intenzívebbé válása, a gyepek beerdősödése, feldarabolódása, a klímaváltozás, a turizmus és az elvándorlás egyaránt veszélyeztetheti az orchideák élőhelyét és a hozzájuk kapcsolódó tudást. A biológiai és kulturális sokféleség itt ugyanannak a rendszernek a két oldala: ha eltűnik a fajgazdag rét és a hozzá kötődő gazdálkodás, nemcsak növényfajokat, hanem neveket, történeteket és megfigyelési módokat is elveszíthetünk.

A vizsgálatnak több korlátja van. A válaszadókat nem véletlenszerűen választottuk, Gyimesből jóval több interjú készült, mint Csíkból, ezért a százalékokat nem szabad teljes népességekre kivetíteni. Az interjúkról nem készítettünk hangfelvételt; bár egységes adatlapot és kérdéssort használtunk, egyes kifejezések szó szerinti pontossága vagy a történetek részletessége csökkenhetett. A válaszokat leíró tartalmi kategóriákba rendeztük, de nem végeztünk teljes körű tematikus kvalitatív elemzést, és a kérdőívet sem validáltuk formális elővizsgálatban. A fényképes felismerésből hiányzott az élőhelyi környezet, a méret, az illat és a tapintás, az őszi interjúk idején pedig a legtöbb bemutatott faj már nem virágzott. Végül a korábbi felhasználásról szóló adatok jórészt emlékek és továbbadott történetek, ezért nem alkalmasak a történeti használat gyakoriságának vagy folyamatosságának pontos rekonstruálására.

Mindezek ellenére kutatásunk ritka pillanatfelvételt ad egy olyan hagyományról, amely a gyakorlati eltűnés határán még megfigyelhető. Megmutattuk, hogy a bergőburján név és a hozzá kapcsolódó termékenységi, ember- és állatgyógyászati képzetek több mint egy évszázaddal a történeti feljegyzés után is jelen vannak Gyimesben. A tudás azonban főként az idősebbeknél, a tájjal közvetlen kapcsolatban élő gazdálkodóknál összpontosul. A fiatalabb korosztályok kisebb fajismerete arra utal, hogy a nemzedékek közötti tudásátadás megszakadóban van. A bergőburján története ezért egyszerre etnobotanikai érdekesség és figyelmeztetés: a fajgazdag hegyi rétek megőrzéséhez nemcsak a növényeket, hanem az őket ismerő közösségeket, gazdálkodási gyakorlatokat, nyelvi emlékeket és helyi történeteket is értékként kell kezelnünk.

 

Hivatkozás

Molnár V. A., Hunyadi T., Nagy J. & Gszellmann D. (2026): „Some gave it to cow, others to woman” – Traditional knowledge and use of tuberous orchids in Hungarian communities in the Eastern Carpathians (Romania). – Plants 14: 2322. https://doi.org/10.3390/plants15152322