A vetővirág metamorfózisai

Az apró vetővirág vagy kikericsvirágú sárika (Sternbergia colchiciflora Waldst. & Kit.) közismert védett vadvirágunk. Észak-Afrikától és az Ibériai-félszigettől a Kaukázusig és a Közel-Keletig elterjedt, számos dél-európai országban is megtalálható. A világhálón rengeteg fényképet találhatunk a fajról, amelyek többsége virágzó állapotban mutatja be. Talán kevésbé látványos, de szintén igen jellegzetes megjelenésű tavasszal, lombleveleinek, illetve terméseinek megjelenésekor. E faj a tavaszi időszakban biztosabban – a csapadékviszonyoktól függetlenül – megtalálható, mint virágzásakor.

A mostani bejegyzésben a vetővirág kevésbé ismert megjelenési formáit is igyekszem bemutatni.

 

Általában így ismerjük: virágai augusztus és október között levelek nélkül jelennek meg

Levelei tél végén kezdenek növekedni (a képen 1-1,5 cm-esek)

Tavasz folyamán a talaj felszínén ülő toktermések és megcsavarodó levelek tovább növekednek (a képen március végén mintegy 6-7 cm hosszúságú levelekkel)

Ebben az időszakban a faj már könnyen észlelhető

Termései nálunk április vége és május közepe között érnek be. Kocsányuk ilyenkor néhány nap alatt több centiméteresre nyúlik, a termés fala megsárgul majd felnyílik

 

Megtalálható és zavartalanul termést érlel fűnyírózott termőhelyeken (például temetőkben) is 

Fűnyírózott helyeken levelei májusban sokszor már nem láthatók a gyepben, de megnyúlt kocsányú termásei ilyenkor is elárulják jelenlétét

 

Magjait hangyák terjesztik

 

Néhány milliméteres sötétbarna gömbölyded magvain fehér színű,
magas olajtartalmú függelék (ún. hangyakenyér) található

Már a fiatal magoncok 1-2 levele is mutatja a fajra jellemző alakot és csavarodást

 

A levelek május folyamán a nem kaszált termőhelyeken is elszáradnak

 

Immár féltucatnyi lelőhelyről ismert a faj üszöggombája, amely rendszerint a toktermés falában, ritkábban a kocsányban vagy kivételesen a levelekben jelenik meg.

A faj életének még egy fontos momentuma feltáratlan: nem sikerült megfigyelni virágainak rovarok által történő megporzását. Ha valaki e téren rendelkezik infromációkkal, arról köszönettel fogadok tájékoztatást.

Folytatás következik: az ősz folyamán...

Senki nem lehet próféta a saját hazájában.

10 évvel ezelőtt vált valóra a szüleimnek régóta megígért utazás: húgommal együtt eljutottunk Velük Erdélybe. Torockón szálltunk meg és mindenképpen szerettem volna virágzó orchideát mutatni Nekik. Mivel augusztusra járt, ez nem tűnt olyan könnyű feladatnak, mint mondjuk májusban. Hazafelé útbaejtettük a Tordai-hasadékot és gondoltam, ha valahol, akkor a patakot kísérő ligeterdőben van esélyem virágzó nőszőfüvet találni. Rövid keresés után találtam is néhány elbai nőszőfüvet (Epipactis albensis, amelyet addig Románia területén még nem észleltek). Nagyon örültem és diadalittasan szólítottam a rokonságomat. Édesanyám és húgom ért oda először. Közöltem velük ez bizony – a látszat ellenére – orchidea. És miért nem virágzik? – szólt a kérdés. De, virágzik – feleltem.

Kisvártatva megérkezett édesapám is. – Mi az? – kérdezte. Mire édesanyám lelkesen felelte: – Orchidea!

Apám bizalmát tudásomban jól kifejezi lakonikusan rövid válasza: – Ha igaz!!

Ekkor már mintegy 25 éve tanulmányoztam az orchideákat és 15 éve jelent meg az első orchideás könyvem...

Éljen május elseje! - avagy rekviem a Kikerics büféért

Mindig is szerettem a május elsejét. Amikor még kötelezően részt kellett vennem az ünnepi felvonuláson még nem értettem annak lényegét, csak a tarka, vidám tavaszi ünnepet láttam benne. És persze a tanítási szünetet. Középiskolás koromban – az 1980-as évek második felében – pedig már csak ajánlott és nem kötelező volt felvonulni. A hazai erdő viszont ilyenkor a legszebb, a fakadó levelek friss, üde zöldje határozza meg a természet színeit, mindenütt dalolnak a madarak és nyílnak a vadvirágok. Én tehát május elsején kankalint és kosbort mentem keresni.
A május nálunk egyébként is a „legorchideásabb” hónap, ilyenkor virágzik a legtöbb faj. Közöttük a kosbor (Orchis) nemzetség több képviselője is. Közöttük vannak ritkábbak és majd az egész országban is megtalálhatóak is. Ha egy lelőhelyen több fajuk fordul elő együtt, akkor nemegyszer kereszteződnek is. A hibridizáció az orchideák körében elég általános jelenség, a termesztett orchideák döntő többségét is keresztezéssel „állították elő”. A napjainkig mesterségesen létrehozott orchidea-hibridek száma többszörösen felülmúlja az orchideák fajainak mintegy 25 000-et kitevő számát! Az európai orchideák megszállottai, az orchidióták is különös örömüket lelik a hibridek keresésében, valósággal „vadásznak” rájuk.

Hibrid orchideákkal hazánkban is találkozhatunk, elsősorban olyan esetekben, amikor több faj nagy egyedszámú állományai legalább részben átfedő időszakban virágoznak azonos lelőhelyen. A hibridek beazonosítása sokszor nem könnyű, de némi gyakorlat után nem lehetetlen feladat. Általában virágaik felépítésében, színezetében, valamint nyílási idejükben átmenetet képviselnek a szülőfajok között, de méretük sok esetben meghaladja azokét. Előfordul, hogy egyes tulajdonságukban inkább az egyik, más jellemzőjükben pedig inkább a másik szülőfajra hasonlítanak. Vannak olyan hibridek, melyek szinte mindig megjelennek a szülőfajok közös előfordulásainál (például a vitéz- és bíboroskosbor hibridje), míg mások előfordulása véletlenszerű, és megtalálásukhoz óriási szerencse kell.

Zsolt barátomnak köszönhetően jutottunk el egy május elsejei kiránduláson, kis baráti társasággal a Villányi-hegységbe. A híres bortermő vidék orchideáiról is nevezetes: a száraz tölgyesekben és azok tisztásain elég gyakori arrafelé a szubmediterrán elterjedésű majomkosbor (Orchis simia). E faj nevét onnan kapta, hogy virágának mézajka apró majmocskára hasonlít: van két keze, két lába és farka is. Az egyik Nagyharsánytól nem messze lévő hegyen együtt fordul elő vele az nálunk országosan jóval gyakoribb bíboros kosbor (Orchis purpurea) is és e két fajnak több tucatnyi hibridje – egyetlen kis tisztáson! Zsolt évről-évre, szinte zarándokhelyként látogatta ezt a helyet és egy alkalommal végre elvitt bennünket is.

A trabantot a szőlők közötti dűlőúton hagyva gyalog kaptattunk fel a lelőhelyre. A fülledt melegből sejthettük volna, hogy hamarosan komoly vihar lesz, de nem törődtünk vele: csak a kosborok érdekeltek bennünket. Nem csalódtunk: legszebb nyílásban találtuk a két fajt és szép számú hibridjüket. A jókedvű filmpazarlásnak csak a felhőszakadás-szerű zivatar vetett véget. Egyhangúan adtuk ki a jelszót: – Irány a Kikerics büfé!

Korábbi a környéken tett kirándulásaink során ugyanis már felfigyeltünk a fent nevezett intézményre, amelynek névválasztását botanikus mivoltunkból adódóan különös örömmel üdvözöltük. Nagykarsány főutcáján állott ugyanis, közvetlenül a Harsányi-hegy (avagy Szársomlyó) alatt, amely a magyar kikerics egyetlen hazai ismert lelőhelye! “Harmadik félidő”, ”Sport büfé”, igen szép számmal van az országban, de még “Véndiófa vendéglő” is akad elég. Ám “Kikerics” aligha (és a magyar kikerics egyúttal a falu címernövénye). De a kocsma még odébb volt, előbb le kellett jutni a hegyoldalról, de az eső annyira esett, hogy alig láttunk valamit. A hegy alján, a felázott földúton bakancsainkra tekintélyes sárkoloncok ragadtak és végül így “csattogtunk be” a büfébe. Nem tudom – csak sejtem – mit szólnának egy városi vendéglátó helyen, ha hasonló állapotban jelenne ott meg az ember. A “Kikerics”-ben viszont – annak ellenére, hogy átázott gúnyánkat üres székekre terítettük, bakancsunkról öklömnyi sárdarabok maradtak hátra – a legmelegebb és legszívélyesebb vendéglátásban részesültünk. Asztalhoz ülve láttunk hozzá a magunkkal hozott ételhez és a pultnál mért italhoz. Mikor kenyerünk fogyni kezdett a kocsmáros megkérdezte elküldessen-e érte? És végezetül mikor távozásunkkor – ellensúlyozandó a jelenlétünk által okozott felfordulást – csekély borravalót akartunk adni neki, azt nem volt hajlandó elfogadni.

Sok hasonló, falusi kocsmában megfordultam előtte is és azóta is. De ilyen szívélyességgel, vendégszeretettel ritkán találkoztam. Nagyon sajnáltam, mikor pár év múlva hiába kerestem a Kikerics büfét. Új tulajdonosa a Sport Büfé nevet adta neki.Az azt követő tulajdonos, pedig a “Nekem 8” nevet. Nekem nem az...

Most virít a murányi boroszlán (Daphne arbuscula)

A Kárpát-medence flórájának legféltettebb ritkaságai között viszonylag közismertek az ereklyenövények (reliktumendemizmusok), mint a dolomitlakó (pilisi) len, a magyarföldi husáng, a bánáti bazsarózsa. Ugyanakkor alig valaki hallott a növényföldrajzi, természetvédelmi szempontból nem kevésbé jelentős és ugyanakkor igen látványos murányi boroszlánról.

A boroszlánok (Daphne)  nemzetségének hazánkban három faja fordul elő, a Kárpát-medence határainkon kívüli területein további két képviselőjük él. A murányi boroszlán (D. arbuscula) egyike a Kárpát-medence  nevezetes bennszülötteinek. A világon egyedül a napjainkban Szlovákiához tartozó Murányi-fennsíkon fordul elő. A nagyjából 200 négyzetkilométeres területen 600 és 1400 méteres tengerszint feletti magasságok között, főként nyúlfarkfüves sziklagyepekben mintegy harminc állománya ismert.

 

 

Elsőként Richter Aladár, a későbbi botanikus professzor 1885-ben – még tanulóként – gyűjtötte a murányi Várhegyen. Az általa gyűjtött példányok közül néhány csere útján jutott el LadislavJosef Čelakovsky prágai professzorhoz, aki felismerte, hogy a növény nem azonosítható az addig leírt fajokkal. Ezután a kor vezető magyar botanikusától, BorbásVincétől érdeklődött aziránt, hogy írtak-e le Magyarországról akkoriban új Daphne-fajt. Borbás tájékoztatta, hogy új fajt nem írtak le, de gyűjteményében van egy példány, amit herbáriumának a henye boroszlán egy alakjának (var. abietina) nevezett, de ezt nyomtatásban nem közölte. Čelakovsky ezután helyes szakmai intuícióval, de etikailag erősen megkérdőjelezhető módon 1890-ben egyedül írta le a Daphne arbuscula-t. Borbás a Daphne abietina nevet csak ezt követően publikálta. Richter herbáriumában egy példányt tisztelete jeléül Jurányi Lajos professzorról nevezett el (D. juranyiana), de a nevet érvényesen sajnos szintén nem közölte.

 

 

 



 

A murányi boroszlán legközelebbi rokonai az Alpokban előforduló Daphne striata és D. petraea. Elég hasonló az alpin-balkáni elterjedésű, nálunk a Nyugat-Dunántúl savanyú talajú erdeifenyveseiben, csarabosaiban és középhegységeink mészkő-, illetve dolomit-sziklagyepjeiben előforduló henye boroszlán (D. cneorum), de ennek levelei vékonyabbak, kopaszok.

A boroszlánok (Daphne) nemzetsége egyébként csaknem 50 fajt számlál. Többségük Eurázsia mérsékelt és mediterrán területein honos. Néhányuk Észak-Afrikában él. Legtöbb fajuk magashegységi, az alhavasi és havasi gyepekben több fajuk is előfordulhat együtt. Minden fajuk fás szárú, kis termetű cserje. Jellegzetességük a kellemes illatú, négytagú – némileg az orgonára emlékeztető – virág, amelyben a hiányzó szirmokat a színes és összeforrt csészelevelek helyettesítik. Daphne a görög mitológiában egy nimfa volt, akit – mikor Apolló elől menekült – Gaia, a földanya bújtatott el és helyébe babérfát növesztett. (A Daphne szó még Homérosznál is babérfát jelentett.) A boroszlánok kérgében, bogyójában és leveleit régen gyapjúszövetek festésére használták, a burját nők Szibériában pedig arcukat pirosították a boroszlán bogyójával.

Az orchidiotizmusról

A vadon élő orchideák (azaz a kosborfélék) „rajongóinak” megnevezésére szolgáló „orchidióta” kifejezés a 20. századi magyar botanika egyik legnagyobb alakjától, Soó Rezső professzortól származik.

Tény, hogy az orchideákban van valami nehezen megfogalmazható különlegesség, amely az arra fogékonyakat magával ragadhatja és rabul ejtheti. Gyerekkoromban sokáig ornitológusnak készültem és sokáig azt sem tudtam, hogy hazánkban élnek orchideák. A meghatározó olvasmányélményt egy, a Búvár című folyóiratban 1978-ban, Németh Ferenc tollából megjelent cikk jelentette, amely a Rovarutánzó orchideáink: a bangók címet viselte. Ellenállhatatlanul érdekesnek találtam. 

Ez a cikk 1985-ben jelent meg (Németh Ferenc tollából), ebben az évben találtam életem első orchideáját 

Az 1981-es Németh-Seregélyes-féle "Ne bántsd a virágot" két oldala - ebben a könyvben olvastam először az "orchidiotizmusról"

Elhatároztam, hogy ezeket a növénycsodákat magam is látni, fényképezni szeretném. Ezt követően hamarosan meg is találtam az első orchideát, amelyet azután még számos követett... Abban, hogy egyre inkább a növényfényképezés felé fordultam, komoly szerepe volt annak a felismerésnek is, hogy a növények nem szaladnak vagy repülnek el objektívem lencséje elől. Ebben az időszakban ébredt fel bennem az a fajta vadász-szenvedély, amely eleinte az orchideák, majd más szépséges és veszélyeztetett növények megkeresésére, lefényképezésére sarkall. Szerencsére időközben több olyan embert ismertem meg, akik számára mindez hasonló – és a kívülállók számára alig érthető – örömet okoz. Viselkedésünk és motivációink – belátom – némileg eltérnek az átlagpolgárétól és ezért is érezzük találónak magunkra az orchidióta kifejezést. Egy, növényfotósok és botanikusok között terjedő történet talán segít megvilágítani mire is gondolok.

A történet szereplője a magyar növényfotográfia egyik úttörője, aki valamikor a két világháború között különleges megjelenésű orchideát:egy sallangvirágot fényképezett. A kép elkészítéséhez a megfelelő perspektívát keresve lehasalt a földre, fényképezőgépét fekete vászonanyaggal takarta le és ez alá bújva nézett a gép keresőjébe. Már egy ideje látszólag mozdulatlanul feküdt a növény előtt s várta, hogy elálljon a szél és a kép elkészítéséhez a fényviszonyok a lehető legjobbak legyenek. Elmélyült tevékenysége közben észre sem vette, hogy társasága akadt: egy idősebb parasztember figyelte már percek óta. A bácsi türelmesen várt, hogy vajon mit is csinál, de csak annyit látott, hogy egy városi, „vasalt nadrágos” ember hasal a fűben, aki a fejére fekete ruhát terített...

Végül cseppet sem leplezett érdeklődéssel és csodálkozással odalépett, megköszörülte a torkát és  illemtudóan köszönt:

– Adjon Isten jó napot!

– Jó napot kívánok! – felelte a földről felkászálódva a meglepett fotográfus.

– Mit tetszik itt csinálni?  – érdeklődött az öreg.

– Ezt a növényt fényképezem éppen – mutatott az előtte lévő orchideára a városi ember.

A bácsi rá sem hederített a növényre, de közelebb hajolva óvatosan kibökte:

– Hülyének tetszik lenni?

A meglepett fotós hirtelen köpni-nyelni sem tudott, gyorsan átfutott a fején, hogy elmagyarázhatná a látszat ellenére ő teljesen normális, megmutathatná fotómasináját és elmondhatná, hogy tényleg növényeket fényképez. De azonnal rájött, hogy a  hosszadalmas és bizonytalan eredményű magyarázkodás helyett jobban jár ha ráhagyja az öregre amit gondol:

– Igen. – mondta elhaló hangon.

– Hát, hiszen mindjárt gondoltam! – felelte megnyugodva a bácsi.

Eddig a történet, amelyről nem tudom, hogy valóban így esett-e meg, de ha esetleg nem akkor is úgy vélem: igen jellemző, amely akár meg is eshetett volna.

Vajda Ernő növényfényképezés közben és az (adriai) sallangvirág általa készített fényképe a Magyar növényvilág képeskönyvében

A muflonról

Nemrégiben kérdést kaptam a muflon európai őshonosságával kapcsolatban. (Általában úgy tudják, hogy hazánkba az őshonos korzikai populációból származó egyedeket telepítettek be.) Az igazság ennél kicsit árnyaltabb, valójában a korzikai és szardíniai vadjuhok is csupán néhány ezer éve és emberi betelepítéls eredményeként élnek a Földközi-tenger szigetein. Ha már irodalmaztam a témakörben, akkor a témakör rövid összefoglalását itt is közzéteszem.

Muflonkos (a kép forrása: Wikipédia)

Az európai muflon a vadbirkákon belül egyértelműen a keleti vadjuh (Ovis orientalis) rokonsági körébe tartozik (Rezaei et al. 2010) és az első Európába érkező házíasított birka vadon élő maradványának („a wild remnant of the first domestic sheep that entered Europe”) tekinthető archeológiai (Poplin, 1979; Vigne, 1988) és genetikai (Bruford & Townsend, 2006) bizonyítékok alapján.

A keleti vadjuh (Ovis orientalis) különböző alfajai a világ emlőseit tárgyaló monográfia (Wilson et al. 2005) szerint a következő országokban őshonosak: Afganisztán, ÉNY-India (Kasmír), Kelet-Irán, Délnyugat-Kazahsztán, Pakisztán, Tadzsikisztán, Türkmenisztán és Üzbekisztán. Omán-ban a kérdőjelesen behurcolt fajok között tartják számon. Európába (Korzika, Szardínia szigeteire) a neolitikumban (mintegy 7000 éve hurcolták be), ezt az alakot nevezik muflonnak (mouflon, Ovis orientalis musimon) és innen telepítették be az elmúlt pár száz évben számos európai országba és az Egyesült Államokba (beleértve Hawaii-t), a Krím-félszigetre, Tenerifére (Kanári-szigetek), a Kerguelen szigetekre (D-Indiai-óceán).

A behurcolt muflon őshonos és különösen bennszülött növényfajokra gyakorolt negatív hatását dokumentálták többek között a Kanári-szigeteken (Rodríguez-Piñero & Rodríguez-Luengo 1993), Spanyolországban (Fandos & Reig 1992).

Idézett források

Bruford, M.W., Townsend, S.J. (2006). Mitochondrial DNA diversity in modern sheep: implications for domestication. In: Zeder, M.A., Bradley, D.G., Emshwiller, E., Smith, B.D. (Eds.), Documenting Domestication. New Genetics and Archaeological Paradigms. University of California Press, Ltd., Berkeley, CA, pp. 306–316.

Fandos, P., & Reig, S. (1992). Problems associated with mouflon and barbary sheep introductions in Spain. In Global Trends in Wildlife Management (pp. 139-140). Swiat Press.

Poplin, F., 1979. Origine du mouflon de Corse dans une novelle perspective perspective paleontologique: par marronnage. Annales de Génétique et de Sélection Animale 11, 133–143.

Rezaei, H. R., Naderi, S., Chintauan-Marquier, I. C., Taberlet, P., Virk, A. T., Naghash, H. R., ... & Pompanon, F. (2010). Evolution and taxonomy of the wild species of the genus Ovis (Mammalia, Artiodactyla, Bovidae). Molecular phylogenetics and evolution, 54(2), 315-326.

Rodríguez, J. L., Rodríguez, J. C., & Ramos, M. T. (1988). Autumn diet selectivity of the Corsica mouflon (Ovis ammon musimon Schreber, 1782) on Tenerife (Canary Islands). Mammalia, 52(4), 475-482.

Rodríguez-Piñero, J. C., & Rodríguez-Luengo, J. L. (1993). The effect of herbivores on the endemic Canary flora. - http://publications.cm-funchal.pt/bitstream/100/1070/1/Bolmmf_s02_1993_pp265-271.pdf

Stone, C. P., & Scott, J. M. (1984). Hawaii’s terrestrial ecosystems: preservation and management. In Proceedings of a symposium held June (pp. 5-6). - http://www.hear.org/articles/pdfs/htepam1985toc.pdf

Vigne, J.D. (1988). Les Mammiferes post-glaciaires de Corse, etude Archeozoologique (XXVIe suppl. a Gallia Prehistoire). CNRS ed., p. 337.

Wilson, Don E.; Reeder, DeeAnn M. (2005). Mammal Species of the World A Taxonomic and Geographic Reference (3rd ed.). Baltimore: Johns Hopkins University Press. ISBN 0-8018-8221-4. - http://www.departments.bucknell.edu/biology/resources/msw3/browse.asp?s=y&id=14200825

Most virít a keleti bazsarózsa (Paeonia tenuifolia)

Mindössze néhány éve került elő Magyarországon és egyike leglátványosabb sztyeppnövényeinknek. Hogy miként maradhatott rejtve évszázadokon át a botanikus kutatók fürkésző tekintete előtt?

Az egyetlen ismert állomány egy korábban alig kutatott kistáj, eldugott, látszólag jelentéktelken dombocskáján él. Bár képen virágzáskor szembetűnőnek tűnik, de vegetatív állapotban igencsak könnyű "elnézni" néhány tucatnyi példányát a sok ezer tavaszi hérics között.

Annál inkább elsimerés illeti Molnár Csabát, aki elsőként megtalálta!

Bimbóin hangyák szorgoskodnak, azaz extraflorális nektáriumokból táplálkoznak (ez a kerti bazsarózsákon is megfigyelhető)

Virágait főként hártyásszárnyúak porozzák meg és sokszor tömegesen táplálkoznak rajtuk bundásbogarak is