Éljen május elseje! - avagy rekviem a Kikerics büféért

Mindig is szerettem a május elsejét. Amikor még kötelezően részt kellett vennem az ünnepi felvonuláson még nem értettem annak lényegét, csak a tarka, vidám tavaszi ünnepet láttam benne. És persze a tanítási szünetet. Középiskolás koromban – az 1980-as évek második felében – pedig már csak ajánlott és nem kötelező volt felvonulni. A hazai erdő viszont ilyenkor a legszebb, a fakadó levelek friss, üde zöldje határozza meg a természet színeit, mindenütt dalolnak a madarak és nyílnak a vadvirágok. Én tehát május elsején kankalint és kosbort mentem keresni.
A május nálunk egyébként is a „legorchideásabb” hónap, ilyenkor virágzik a legtöbb faj. Közöttük a kosbor (Orchis) nemzetség több képviselője is. Közöttük vannak ritkábbak és majd az egész országban is megtalálhatóak is. Ha egy lelőhelyen több fajuk fordul elő együtt, akkor nemegyszer kereszteződnek is. A hibridizáció az orchideák körében elég általános jelenség, a termesztett orchideák döntő többségét is keresztezéssel „állították elő”. A napjainkig mesterségesen létrehozott orchidea-hibridek száma többszörösen felülmúlja az orchideák fajainak mintegy 25 000-et kitevő számát! Az európai orchideák megszállottai, az orchidióták is különös örömüket lelik a hibridek keresésében, valósággal „vadásznak” rájuk.

Hibrid orchideákkal hazánkban is találkozhatunk, elsősorban olyan esetekben, amikor több faj nagy egyedszámú állományai legalább részben átfedő időszakban virágoznak azonos lelőhelyen. A hibridek beazonosítása sokszor nem könnyű, de némi gyakorlat után nem lehetetlen feladat. Általában virágaik felépítésében, színezetében, valamint nyílási idejükben átmenetet képviselnek a szülőfajok között, de méretük sok esetben meghaladja azokét. Előfordul, hogy egyes tulajdonságukban inkább az egyik, más jellemzőjükben pedig inkább a másik szülőfajra hasonlítanak. Vannak olyan hibridek, melyek szinte mindig megjelennek a szülőfajok közös előfordulásainál (például a vitéz- és bíboroskosbor hibridje), míg mások előfordulása véletlenszerű, és megtalálásukhoz óriási szerencse kell.

Zsolt barátomnak köszönhetően jutottunk el egy május elsejei kiránduláson, kis baráti társasággal a Villányi-hegységbe. A híres bortermő vidék orchideáiról is nevezetes: a száraz tölgyesekben és azok tisztásain elég gyakori arrafelé a szubmediterrán elterjedésű majomkosbor (Orchis simia). E faj nevét onnan kapta, hogy virágának mézajka apró majmocskára hasonlít: van két keze, két lába és farka is. Az egyik Nagyharsánytól nem messze lévő hegyen együtt fordul elő vele az nálunk országosan jóval gyakoribb bíboros kosbor (Orchis purpurea) is és e két fajnak több tucatnyi hibridje – egyetlen kis tisztáson! Zsolt évről-évre, szinte zarándokhelyként látogatta ezt a helyet és egy alkalommal végre elvitt bennünket is.

A trabantot a szőlők közötti dűlőúton hagyva gyalog kaptattunk fel a lelőhelyre. A fülledt melegből sejthettük volna, hogy hamarosan komoly vihar lesz, de nem törődtünk vele: csak a kosborok érdekeltek bennünket. Nem csalódtunk: legszebb nyílásban találtuk a két fajt és szép számú hibridjüket. A jókedvű filmpazarlásnak csak a felhőszakadás-szerű zivatar vetett véget. Egyhangúan adtuk ki a jelszót: – Irány a Kikerics büfé!

Korábbi a környéken tett kirándulásaink során ugyanis már felfigyeltünk a fent nevezett intézményre, amelynek névválasztását botanikus mivoltunkból adódóan különös örömmel üdvözöltük. Nagykarsány főutcáján állott ugyanis, közvetlenül a Harsányi-hegy (avagy Szársomlyó) alatt, amely a magyar kikerics egyetlen hazai ismert lelőhelye! “Harmadik félidő”, ”Sport büfé”, igen szép számmal van az országban, de még “Véndiófa vendéglő” is akad elég. Ám “Kikerics” aligha (és a magyar kikerics egyúttal a falu címernövénye). De a kocsma még odébb volt, előbb le kellett jutni a hegyoldalról, de az eső annyira esett, hogy alig láttunk valamit. A hegy alján, a felázott földúton bakancsainkra tekintélyes sárkoloncok ragadtak és végül így “csattogtunk be” a büfébe. Nem tudom – csak sejtem – mit szólnának egy városi vendéglátó helyen, ha hasonló állapotban jelenne ott meg az ember. A “Kikerics”-ben viszont – annak ellenére, hogy átázott gúnyánkat üres székekre terítettük, bakancsunkról öklömnyi sárdarabok maradtak hátra – a legmelegebb és legszívélyesebb vendéglátásban részesültünk. Asztalhoz ülve láttunk hozzá a magunkkal hozott ételhez és a pultnál mért italhoz. Mikor kenyerünk fogyni kezdett a kocsmáros megkérdezte elküldessen-e érte? És végezetül mikor távozásunkkor – ellensúlyozandó a jelenlétünk által okozott felfordulást – csekély borravalót akartunk adni neki, azt nem volt hajlandó elfogadni.

Sok hasonló, falusi kocsmában megfordultam előtte is és azóta is. De ilyen szívélyességgel, vendégszeretettel ritkán találkoztam. Nagyon sajnáltam, mikor pár év múlva hiába kerestem a Kikerics büfét. Új tulajdonosa a Sport Büfé nevet adta neki.Az azt követő tulajdonos, pedig a “Nekem 8” nevet. Nekem nem az...