Az orchidiotizmusról

A vadon élő orchideák (azaz a kosborfélék) „rajongóinak” megnevezésére szolgáló „orchidióta” kifejezés a 20. századi magyar botanika egyik legnagyobb alakjától, Soó Rezső professzortól származik.

Tény, hogy az orchideákban van valami nehezen megfogalmazható különlegesség, amely az arra fogékonyakat magával ragadhatja és rabul ejtheti. Gyerekkoromban sokáig ornitológusnak készültem és sokáig azt sem tudtam, hogy hazánkban élnek orchideák. A meghatározó olvasmányélményt egy, a Búvár című folyóiratban 1978-ban, Németh Ferenc tollából megjelent cikk jelentette, amely a Rovarutánzó orchideáink: a bangók címet viselte. Ellenállhatatlanul érdekesnek találtam. 

Ez a cikk 1985-ben jelent meg (Németh Ferenc tollából), ebben az évben találtam életem első orchideáját 

Az 1981-es Németh-Seregélyes-féle "Ne bántsd a virágot" két oldala - ebben a könyvben olvastam először az "orchidiotizmusról"

Elhatároztam, hogy ezeket a növénycsodákat magam is látni, fényképezni szeretném. Ezt követően hamarosan meg is találtam az első orchideát, amelyet azután még számos követett... Abban, hogy egyre inkább a növényfényképezés felé fordultam, komoly szerepe volt annak a felismerésnek is, hogy a növények nem szaladnak vagy repülnek el objektívem lencséje elől. Ebben az időszakban ébredt fel bennem az a fajta vadász-szenvedély, amely eleinte az orchideák, majd más szépséges és veszélyeztetett növények megkeresésére, lefényképezésére sarkall. Szerencsére időközben több olyan embert ismertem meg, akik számára mindez hasonló – és a kívülállók számára alig érthető – örömet okoz. Viselkedésünk és motivációink – belátom – némileg eltérnek az átlagpolgárétól és ezért is érezzük találónak magunkra az orchidióta kifejezést. Egy, növényfotósok és botanikusok között terjedő történet talán segít megvilágítani mire is gondolok.

A történet szereplője a magyar növényfotográfia egyik úttörője, aki valamikor a két világháború között különleges megjelenésű orchideát:egy sallangvirágot fényképezett. A kép elkészítéséhez a megfelelő perspektívát keresve lehasalt a földre, fényképezőgépét fekete vászonanyaggal takarta le és ez alá bújva nézett a gép keresőjébe. Már egy ideje látszólag mozdulatlanul feküdt a növény előtt s várta, hogy elálljon a szél és a kép elkészítéséhez a fényviszonyok a lehető legjobbak legyenek. Elmélyült tevékenysége közben észre sem vette, hogy társasága akadt: egy idősebb parasztember figyelte már percek óta. A bácsi türelmesen várt, hogy vajon mit is csinál, de csak annyit látott, hogy egy városi, „vasalt nadrágos” ember hasal a fűben, aki a fejére fekete ruhát terített...

Végül cseppet sem leplezett érdeklődéssel és csodálkozással odalépett, megköszörülte a torkát és  illemtudóan köszönt:

– Adjon Isten jó napot!

– Jó napot kívánok! – felelte a földről felkászálódva a meglepett fotográfus.

– Mit tetszik itt csinálni?  – érdeklődött az öreg.

– Ezt a növényt fényképezem éppen – mutatott az előtte lévő orchideára a városi ember.

A bácsi rá sem hederített a növényre, de közelebb hajolva óvatosan kibökte:

– Hülyének tetszik lenni?

A meglepett fotós hirtelen köpni-nyelni sem tudott, gyorsan átfutott a fején, hogy elmagyarázhatná a látszat ellenére ő teljesen normális, megmutathatná fotómasináját és elmondhatná, hogy tényleg növényeket fényképez. De azonnal rájött, hogy a  hosszadalmas és bizonytalan eredményű magyarázkodás helyett jobban jár ha ráhagyja az öregre amit gondol:

– Igen. – mondta elhaló hangon.

– Hát, hiszen mindjárt gondoltam! – felelte megnyugodva a bácsi.

Eddig a történet, amelyről nem tudom, hogy valóban így esett-e meg, de ha esetleg nem akkor is úgy vélem: igen jellemző, amely akár meg is eshetett volna.

Vajda Ernő növényfényképezés közben és az (adriai) sallangvirág általa készített fényképe a Magyar növényvilág képeskönyvében