A szentjánoskenyérről

Húsvét okán ebben a bejegyzésben azt a növényt mutatom be, amelynek termésén a legenda szerint a sivatagban Keresztelő Szent János élt. Valószínűleg innen kapta a nevét a szentjánoskenyérfa (Ceratonia siliqua).

A faj a Mediterráneum keleti részén és az Arab-félszigeten őshonos

Levelei párosan szárnyaltan összetettek

Virágai és termései vastagabb ágakon fejlődnek (kauliflória)

Hüvelyterméseinek fala egyebek mellett mintegy 30% szacharózt (répacukrot) tartalmaz. Ezért régóta ismert takarmánynövény és emberi eledel. De napjainkban is használja az élelmiszeripar, például jellegzetes sütemények készítéséhez vagy kakaópor pótlására. Földrehulló érett, édes hüvelyterméseit a legelő állatok (például kecskék) is szívesen fogyasztják. Rendkívül kemény magjaival azonban nem bírkózik meg az emésztőrendszerük, azok csíraképesen haladnak át az állatok bélrendszerén – az anyanövénytől távol és megtrágyázott talajon indulhatnak  fejlődésnek.

A magvakat az ókorban tömegmértéknek is használták. Az arany és drágakövek tömegének mértékegységeként használt karát (carat) szó az ógörög keration (κεράτιον) szóból származik, tehát azt is ennek a növénynek köszönhetjük.

Mindenki zoológusnak (ornitológusnak) születik, csak van aki továbbtanul...

Legalábbis ezt tartja egy - főképp természetvédők és botanikusok között terjedő - mondás. Ez jutott eszembe a karantén indukálta rendrakás közben, mikor érdekes dolgokra bukkantam. Néhány olyan képet mutatok, ami illusztrálja, hogy én is zoológusnak születtem, csak továbbtanultam... Eleinte kizárólag a gerinces állatok érdekeltek. 

Erről tanúskodik egy három éves koromban készült fénykép ahol nagypapám és kutyái társaságaban vagyok látható. Rá se hederítettem a madárkeserűfűre és az angolperjére az udvaron...

A legfőbb kedvenceim a madarak voltak. Nyaranta az agárdi Chernel István Madárvártán Radetzky Jenő bácsi keze alatt töltöttem 1-1 hetet. Sok érdekeset láttunk, és sokat tanultunk. Például a teljes hazai madárfauna tudományos neveit. Délelőttönként preparátumok alapján rajzoltuk le a madarakat. Így a legkönnyebb megjegyezni jellegzetességeiket. 

15 éves koromban mikor 1. helyezett lettem a Kitaibel-versenyen, a Búvár című újság "madárfenomén"-nak nevezett...

Pedig ekkoriban már érdekeltek a növények is. Főként azért mert nem repültek, futottak el a fényképezőgépem elől. Most a kezembe akadt az első fényképeim közül kettő. Ezek még fekete-fehér negatívra készültek, a szovjet gyártmányú, nem tükörreflexes Vilia típusú fényképezőgéppel. 

Az egyik őszi kikericset ábrázol (emlékszem Kapolcsig kerekeztünk érte). 

A másik Veszprém mellett 1985 szeptemberében virágzó fekete kökörcsint ábrázol. Addig még nem találkoztam ősszel virágzó kökörcsinnel. Gondolkodtam rajta, hogy miként tudnám "felfedezésemet" (annak idejét fényképen dokumentálni. Úgy döntötttem a legutóbbi (1985 szeptemberi) Búvár lapszámmal fényképezem le. Ez a következő év márciusáig perdöntő bizonyíték lesz :-)

Most virít a kis forrásfű

A Magyarországon védett kis forrásfűről (Montia fontana subsp. minor (Gmel.) Schübl. & Mart) a hazai szakirodalmat böngészve nemrégiben még azt állapíthattuk meg, hogy nálunk a Nyugat- és Dél-Dunántúlon fordul elő, május-júniusban virágzik és forráslápokban, égerlápokban és iszaplakó társulásokban él. Magyar és tudományos elnevezése (fontana = forrás) egyaránt azt sugallja, hogy legjellegzetesebb élőhelyei a forráslápok. Forrásfüvet keresve azonban hiába járjuk a dunántúli forráslápokat. Az iszaplakó fajok vizsgálata során kiderült, hogy a hazai növényhatározókban található adatok javarészt nyugat-európai, kritika nélkül átvett forrásokból származnak. A nálunk előforduló növény ugyanis ősszel csírázik, márciustól-májusig virágzik és időnként víz alá kerülő, szabad talajfelszínekkel rendelkező helyeken láthatjuk. A korábbi félreértéseket talán az okozta, hogy Nyugat- és Észak-Európában a forrásfűnek további rokonai (alfajai) vannak, melyek évelők, nyáron virágoznak és jellemzően forráslápok lakói. A nálunk előforduló alfaj (subsp. minor) vizsgálataink szerint elég gyakori Belső-Somogy mészmentes homokján, de a Nyugat–Dunántúlon is sikerült több előfordulását megerősíteni és előkerült a Kis-Alföldről, valamint a Tiszántúlról is. Leggyakrabban bolygatott, mészkerülő termőhelyeken: keréknyomokban, vakond- és vaddisznótúrásokban, szántókon él.

 

 

A kis forrásfű egyéves, kissé pozsgás megjelenésű, kopasz növény. Hajtásai sárgászöld színűek, többnyire felállóak, 2–12 cm magasak. Levelei átellenesen állnak, lándzsásak vagy keskeny lapát alakúak. A mintegy 2 mm nagyságú, bókoló kocsányú virágai rendszerint többesével a levelek hónaljában fejlődnek. A fehér színű párta ötosztatú, két cimpa nagyobb a többinél. A toktermés kb. 1,5 mm hosszú, kb. 1/3–dal hosszabb a csészénél. Az érett termések felállók, kocsányuk kiegyenesedett. A magok 0,8–1 mm–esek, feketék, felszínükön apró kiemelkedésekkel.

A kis forrásfű magjai (Molnár V. & Pfeiffer 2000 nyomán)

 

Úgy tűnik, hogy a nálunk élő alak európai elterjedésének súlypontja a Földközi–tenger medencéjében és Európa atlantikus partvidékein van. Ennek fényében hazai elterjedése is érthető, az ország atlanti–mediterrán klímahatások által leginkább befolyásolt területeiről vált ismertté előfordulása. Igazi meglepetés volt azonban, hogy 2001-ben a Tiszántúl két pontján is előkerült növényünk. Legeltetett szikes gyep mélyebb fekvésű foltjain és sziki tölgyes vizenyős tisztásán igen nagy egyedszámban találtuk. Némileg hasonló termőhelyigényű és elterjedési mintázatú, de jóval gyakoribb faj nálunk a boglárkafélékhez tartozó egérfarkfű (Myosurus minimus).

A forrásfű a kövér porcsin (Portulaca oleracea) mellett családjának (Portulacaceae) egyetlen őshonos képviselője hazánkban. Az észak-amerikai eredetű egyenes forrásfű (M. linearis) néhány éve került elő hazánkból (Jakab & Molnár V. 2006).

Erdélyi emlékek 2001-ből

2001-ben kirándultunk szakdolgozóimmal és más érdeklődő hallgatókkal Erdélybe. Az alábbi képeket Geng Imola kereste elő és tette közzé a Facebookon egy 2001-es erdélyi kirándulásról. Köszönöm Neki! A következő mondatokkal kommentálta a Fb-on: "A délutáni "Maradj otthon" foglalkozásokon a régi diák is előkerülnek. Íme egy kis válogatás életem botanikai kincsekben leggazdagabb kirándulásáról. Erdélyi Mezőség, Tordai-hasadék és azokon túl, 2001. Az egykor nem sokra becsült emberes képek most előnyben."

A résztvevők, álló sor, balról jobbra: Hüvös-Récsy Annamária, Baranyai-Nagy Anikó, Bodolai Ágnes (Bogyó), Hováth Dénes (Dönye), Gulyás Gergő (Bulbópapa), Dikasz Endre (Andrej), Sramkó Gábor, guggolnak: Geng Imola, Lukács Balázs András (Luki), Magos Gábor (Magonc) és jómagam 

Ez nem az én trabantom (az kétutemű volt és kombi). Lesku Balázstól kaptuk kölcsön. Köszönet érte és elnézést!

"Hegyibeszéd" a Haplophyllum suaveolens termőhelyén.

A Centaurea ruthenica fényképezése. A kép jobb oldalán áll Alexandru Sabin Badarau, aki 11 év keresés utén megtalálta a fajt és megmutatta nekünk.

Növényi névnapok: március 22. Csilla

A név eredete: A Csilla magyar eredetű női név, Vörösmarty Mihály alkotta a csillag szóból. Ugyanakkor a csilla növénynév is, a Scilla növénynemzetség magyar nevének, a csillagvirágnak rövid válozata. A csillagvirágok vagy régiesen „tsillá”-k nevüket minden bizonnyal csillag alakú dekoratív virágaikról kapták.

 

Névnapjai: március 22., április 22., június 2., augusztus 10., november 22.

 

A csilla vagy csillagvirág nemzetség fajai a jácintfélék rokonságába tartozó növények. Valamennyien lágyszárú, hagymás növények, virágaik fürtös virágzatban fejlődnek. Néhány évtizeddel ezelőtt még úgy tudtuk, hogy hazánkban egyetlen ősszel és egy kora tavasszal nyíló fajuk él. Az üde erdőkben  március-áprilisban nyíló „tavaszi csillagvirág”-okat egészen a közelmúltig nem különböztették meg egymástól, hanem valamennyit azonos faj különböző változatainak tekintették és kétlevelű csillagvirág (Scilla bifolia) névvel illették. (Bár nemritkán előfordulnak többlevelű példányaik is.) Az utóbbi időben azonban kiderült, hogy a Nyugat-Európában elterjedt tavasszal virító kétlevelű csillagvirág hazánkban nem fordul elő, hanem több, közeli rokon faj helyettesíti nálunk. Ezek egymástól való megkülönböztetése nem könnyű feladat, de egyszerű megjegyezni, hogy minden faj védelmet élvez. Kertekben leggyakrabban a valamivel nagyobb termetű, bókoló virágú szibériai csillagvirágot (Scilla sibirica) ültetik, mely nálunk nem honos. Hazánkban legelterjedtebb faj a ligeti csillagvirág (Scilla vindobonensis), mely a főként a Dunántúlon él, de előfordul a Börzsönyben és a debreceni Nagyerdőben is. Tőkocsánya vörösbarna, levele sötétzöld, a kékes színű lepellevelek tövén élesen elkülönülő fehér foltok figyelhetők meg. Szurdokerdőkben, bükkösökben, gyertyános-tölgyesekben és ártéri ligeterdőkben él.

Hazánkban csak a Zempléni-hegység és az Észak-Alföld gyertyánosaiban, ligeterdeiben fordul elő az erdélyi csillagvirág (Scilla kladnii). A tőkocsány és a levél világoszöld. Rendszerint kisebb termetű növényke, mint a ligeti csillagvirág, virágai halványabbak és kisebb számban fejlődnek.

A nyugati csillagvirág (Scilla drunensis) Magyarországon különös elterjedésű növény, a Dél-Dunántúl, az Északi-Középhegység és a Tiszántúl néhány pontján található. A Bükk-hegységben elég gyakorinak számít, de szép maradvány állományai élnek két utolsó sziki tölgyesünkben, Ohaton és Újszentmargitán is. Magkezdeményeinek számában., hajtáscsúcsának és toktermésének színében különbözik a nadapi csillagvirágtól (Scilla spetana). Ezt az erőteljes növekedésű, széles levelű növényt hazánkból írták le és jelenleg csak a Velencei-hegység egy lösztölgyesében ismert.

A tavasszal nyíló, üde erdőkben előforduló fajoktól több szempontból is jelentősen eltér a száraz gyepekben előforduló őszi csillagvirág (Scilla autumnalis). E mediterrán elterjedésű növény a Földközi-tenger medencéjében megszokott őszi csapadékmaximumot követően, augusztustól októberig nyílik. Hazánkban a Tiszántúl déli részének ürmös szikespusztáin szórványosan – bár néhol igen nagy egyedszámban – és a Balaton-felvidék és a Keleti-Bakony sziklafüves lejtőin, karsztbokorerdeiben fordul elő. Filigrán, arasznyi magas növény. Eleinte tömött, később fellazuló fürtjében 10-30 virág fejlődik. Lepelcimpái 3-5 mm-esek, kékeslilák. 6 porzója sötét kékeslila. 4-15 cm hosszú levelei a virágzás végéhez közeledve kezdenek fejlődni, keskeny-szálasak (kb. 1 mm szélesek), szürkések, félhengeresek.

A nemzetségnek a mediterráneumban több más, igen dekoratív faja is él.

 

Csilla-fajok, balról jobbra: őszi csillagvirág (Prospero elisae), Scilla drunensis, Scilla haemorrhoidalis (Kanári-szigetekről), Scilla vindobonensis és Scilla peruviana

 

 

 

 

 

Cikk új montán mohafajokról a magyar flórában és a Kitaibelia-ban

Németh Csaba & Schmotzer András (2022). Új montán fajok a magyar mohaflórában. - Kitaibelia 27(1): 16–26.

https://doi.org/10.17542/kit.27.007

Emlékezés Kósa Gézára a Kitaibelia-ban

Fráter E.  (2022). Emlékezés Kósa Géza (1950–2021) dendrológusra. - Kitaibelia 27(1): 3–15.

https://doi.org/10.17542/kit.27.011