Új cikk a Kitaibelia-ban

Rigó A. (2025). Új jövevényfaj Magyarországon: a Sabulina tenuifolia előfordulása Budapesten. Kitaibelia 30(1): 15–26. https://ojs.lib.unideb.hu/kitaibelia/article/view/15495

Új cikk a Kitaibelia-ban

 Süveges K. & Bátori Z. (2025). Alföldi páfrány-előfordulások másodlagos élőhelyekről. Kitaibelia 30(1): 3–14.

https://ojs.lib.unideb.hu/kitaibelia/article/view/15493

"Az Élet él és élni akar"

Fiatal korában derékba tört, majd új életre kelt kalábriai fenyő (Pinus brutia) Leszbosz szigetéről.

Mit kaptunk a növényektől 1.

Oxigén – Éltető éleny

A számunkra nélkülözhetetlen oxigén (nyelújításkori Magyar nevén: éleny) jelentős részben a fotoszintetizáló élőlények anyagcseréjének mellékterméke. A növények, algák és cianobaktériumok a napfény energiájával vizet és szén-dioxidot alakítanak szerves anyaggá, miközben oxigént bocsátanak ki. Vagyis kissé pimaszul, de nagyon emlékezetesen mondva: a fotoszintetizáló élőlények telepukizzák a légkört oxigénnel. Ez a mondat ugyan nem tankönyvi stílusú, de a lényeget elég pontosan megragadja: a levegő éltető oxigénje biológiai eredetű hulladéktermékből lett a földi állati élet egyik alapfeltétele.

A vízbontás forradalma

Az oxigénes fotoszintézis a Föld történetének egyik legnagyobb biokémiai találmánya volt. A korábbi fotoszintetizáló baktériumok még nem vizet használtak elektronforrásként, ezért oxigént sem termeltek. A cianobaktériumok viszont képessé váltak arra, hogy a vízből vonjanak el elektronokat. Ez óriási evolúciós lépés volt, mert a víz a Föld felszínén bőségesen rendelkezésre állt, a folyamat melléktermékeként pedig molekuláris oxigén szabadult fel. Sánchez-Baracaldo (2020) áttekintése szerint az oxigénes fotoszintézis korai formái már az archaikumban jelen lehettek, sőt a II. fotokémiai rendszer evolúciójára vonatkozó adatok alapján a folyamat akár 3 milliárd évvel ezelőttre is visszanyúlhatott. Ez azt jelenti, hogy az oxigéntermelés valószínűleg jóval korábban elkezdődött, mint ahogy a légkörben nagy mennyiségben felhalmozódott.

A nagy oxidációs esemény

A Föld légköre kezdetben nem hasonlított a maira. A szabad oxigén sokáig csak nyomokban volt jelen, mert amit a mikroorganizmusok megtermeltek, azt azonnal „elnyelték” a redukált ásványok, vulkáni gázok, oldott vasvegyületek és más oxigénfogyasztó anyagok. A nagy fordulat körülbelül 2,4 milliárd éve következett be: ezt nevezzük nagy oxidációs eseménynek. Ekkor a légköri oxigén mennyisége tartósan emelkedni kezdett, ami alapjaiban változtatta meg a Föld kémiáját, éghajlatát és élővilágát. Schirrmeister et al. (2015) szerint a cianobaktériumok diverzifikációja és a többsejtű formák megjelenése összefügghetett ezzel a bolygóléptékű átalakulással. Az oxigén tehát nem egyszerűen „megjelent” a légkörben: hosszú biológiai termelés és geokémiai ellenállás után tudott csak felhalmozódni.

Az oxigén mint méreg és lehetőség

Ma az oxigént az élet szinonimájának érezzük, de az első oxigéntermelő élőlények számára ez még nem ilyen egyszerű történet volt. Az oxigén erősen reakcióképes molekula, amely károsíthatja a sejteket, a fehérjéket, a membránokat és az örökítőanyagot. A korai anaerob élővilág sok tagja számára az oxigén valóságos méreg lehetett. Ugyanakkor éppen ez a reakciókészség tette lehetővé az aerob légzést, amely sokkal hatékonyabban szabadít fel energiát a szerves anyagokból, mint az oxigén nélküli anyagcsereutak. Az oxigén tehát először válságot okozott, később azonban új evolúciós lehetőségeket nyitott: nagyobb sejtek, összetettebb szervezetek, aktívabb állatok és végső soron az emberi élet is erre az energiabőségre épült.

Nemcsak a fák termelik az oxigént

A hétköznapi gondolkodás gyakran úgy képzeli, hogy az oxigént „a fák adják”. Ez részben igaz, de így túlságosan leegyszerűsítő. A mai Földön a szárazföldi növényzet és az óceáni fitoplankton egyaránt hatalmas mennyiségű szerves anyagot termel. Field et al. (1998) globális becslése szerint a szárazföldi és tengeri primer produkció nagyságrendileg hasonló: a Nap energiáját nemcsak az erdők, gyepek és szántóföldek alakítják élő anyaggá, hanem az óceánok mikroszkopikus algái és cianobaktériumai is. A tengeri pikocianobaktériumok, köztük a proklorokokkuszok (Prochlorococcus spp.) és szinekokokkuszok (Synechococcus spp.) óriási egyedszámban élnek a világóceánokban, és jelentős részt vállalnak a tengeri primer produkcióból (Flombaum et al. 2013).

Miért nem fogy el az oxigén éjszaka?

A fotoszintézis nappal oxigént termel, a légzés és a lebomlás viszont oxigént fogyaszt. Éjszaka a növények sem fotoszintetizálnak, hanem lélegeznek, vagyis oxigént használnak fel és szén-dioxidot bocsátanak ki. Ettől még nem kell attól tartanunk, hogy hajnalra elfogy az oxigén: a légkör oxigénkészlete hatalmas, és a napi ingadozások ehhez képest elenyészők. Ráadásul egy egészséges ökoszisztémában a fotoszintézis és a légzés rövid távon nagyrészt kiegyenlíti egymást. Ez fontos pontosítás: egy erdő nem úgy működik, mint egy oxigéngyár, amely minden megtermelt oxigént örökre a légkörben hagy. Az erdőben a fák, állatok, gombák, baktériumok és a lebomló avar együtt lélegeznek.

A tartós oxigéntöbblet titka: az eltemetett szén

A légköri oxigén hosszú távú felhalmozódásának kulcsa nem pusztán az, hogy van fotoszintézis, hanem az, hogy a megtermelt szerves anyag egy része nem bomlik le azonnal, hanem eltemetődik üledékekben, tőzegben, mocsarakban, tengeri aljzatokon vagy később kőszéntelepekben. Ha a szerves szén teljes egészében visszaoxidálódna szén-dioxiddá, akkor az általa termelt oxigén is elfogyna. Berner (2006) és a későbbi földtörténeti oxigénmodellek ezért az oxigénszintet a szén- és kénciklus hosszú távú egyensúlyaként értelmezik. Egyszerűen mondva: a légköri oxigén egy része annak emléke, hogy valamikor növényi, algás vagy mikrobiális eredetű szerves anyag menekült meg a lebontástól, és bekerült a földkéreg archívumába.

Amikor a szárazföld kizöldült

A szárazföldi növények megjelenése új fejezetet nyitott az oxigén történetében. Az első szárazföldi növények mintegy 470 millió éve jelentek meg, és fokozatosan átalakították a kontinensek felszínét: talajt képeztek, gyorsították a kőzetek mállását, befolyásolták a foszfor- és szénkörforgalmat, valamint növelték a szerves szén eltemetődésének lehetőségét. Lenton et al. (2016) modellje szerint a korai szárazföldi növények jelentős szerepet játszhattak abban, hogy a légköri oxigén a paleozoikum során a maihoz közeli szintre emelkedett. A későbbi erdők, különösen a karbon időszak hatalmas mocsárerdei, tovább erősítették ezt a folyamatot: a növényi biomassza egy részéből tőzeg, majd kőszén lett, a vele egyensúlyban keletkezett oxigén pedig a légkörben maradhatott.

Az oxigén és a tűz

A légköri oxigén nemcsak az állati légzést tette lehetővé, hanem a tüzet is. Oxigén nélkül nincs égés, nincs parázs, nincs főzés, nincs fémmegmunkálás, nincs kerámiaégetés, nincs ipari civilizáció. Ez különös visszacsatolás: a fotoszintetizáló élet termelte meg azt a légköri feltételt, amely később lehetővé tette az ember egyik legfontosabb technológiáját, a tűz használatát. A túl sok oxigén azonban veszélyes is lenne, mert növelné a gyulladékonyságot; a túl kevés oxigén pedig ellehetetlenítené a nagy testű állatok és az ember légzését. A légkör mai körülbelül 21%-os oxigéntartalma ezért nem magától értetődő adottság, hanem hosszú földtörténeti szabályozás eredménye.

Éltető éleny, törékeny egyensúly

Az oxigén története józanító lecke az ember számára. A levegő, amelyet belélegzünk, nem puszta fizikai háttér, hanem több milliárd év biológiai és geokémiai munkájának eredménye. Cianobaktériumok, algák, mohák, harasztok, nyitvatermők és zárvatermők sokasága járult hozzá ahhoz, hogy a Föld légköre olyan legyen, amilyen. A növények ma sem egyszerűen „díszítik” a bolygót: a szénkörforgalom, a vízkörforgalom, a talajképződés, a táplálékhálózatok és az oxigénciklus aktív szereplői. Ha ezt megértjük, az oxigén többé nem láthatatlan semmi lesz, hanem a zöld világ egyik legnagyobb adománya.

Irodalom

Berner R. A. (2006): GEOCARBSULF: A combined model for Phanerozoic atmospheric O₂ and CO₂. – Geochimica et Cosmochimica Acta, 70(23): 5653–5664. https://doi.org/10.1016/j.gca.2005.11.032

Falkowski P. G., Fenchel T. & Delong E. F. (2008): The microbial engines that drive Earth’s biogeochemical cycles. – Science, 320(5879): 1034–1039. https://doi.org/10.1126/science.1153213

Field C. B., Behrenfeld M. J., Randerson J. T. & Falkowski P. (1998): Primary production of the biosphere: integrating terrestrial and oceanic components. – Science, 281(5374): 237–240. https://doi.org/10.1126/science.281.5374.237

Flombaum P., Gallegos J. L., Gordillo R. A., Rincón J., Zabala L. L., Jiao N., Karl D. M., Li W. K. W., Lomas M. W., Veneziano D., Vera C. S., Vrugt J. A. & Martiny A. C. (2013): Present and future global distributions of the marine Cyanobacteria Prochlorococcus and Synechococcus. – Proceedings of the National Academy of Sciences, 110(24): 9824–9829. https://doi.org/10.1073/pnas.1307701110

Lenton T. M., Dahl T. W., Daines S. J., Mills B. J. W., Ozaki K., Saltzman M. R. & Porada P. (2016): Earliest land plants created modern levels of atmospheric oxygen. – Proceedings of the National Academy of Sciences, 113(35): 9704–9709. https://doi.org/10.1073/pnas.1604787113

Laws B. (2012): Ötven növény, amely megváltoztatta a történelmet. – Kossuth Kiadó, Budapest, 224 pp. Fordította és magyar vonatkozásokkal kiegészítette: Molnár V. Attila & Papp Mária.

Mills B. J. W., Krause A. J., Scotese C. R., Hill D. J., Shields G. A. & Lenton T. M. (2023): Evolution of atmospheric O₂ through the Phanerozoic, revisited. – Annual Review of Earth and Planetary Sciences, 51: 253–276. https://doi.org/10.1146/annurev-earth-032320-095425

Sánchez-Baracaldo P. (2020): On the origin of oxygenic photosynthesis and Cyanobacteria. – New Phytologist, 225(4): 1440–1446. https://doi.org/10.1111/nph.16249
Schirrmeister B. E., Gugger M. & Donoghue P. C. J. (2015): Cyanobacteria and the Great Oxidation Event: evidence from genes and fossils. – Palaeontology, 58(5): 769–785. https://doi.org/10.1111/pala.12178

Varga Zoltán kiállítása az Élettudományi Galériában

Február 15-én 15 órakor lesz Varga Zoltán professzor "Négyszemközt a természettel" c. kiállításának megnyitója az Élettudományi Épület galériájában, ahová a szervezők minden érdeklődőt várnak. A kiállítás megtekintését mi is jó szívvel ajánljuk.

Ujhelyi Péter. RIP.

Tavaly novemberben terjesztettük fel Podani János akadémikussal és Csorba Gábor közgyűlési képviselővel a Magyar Tudományos Akadémia 2025. évi akadémiai újságírói díjára.

Az indoklást idemásolom (még akkor is ha az indoklás terjedelmi korlátok miatt nem fedi le az egész életművet):

Ujhelyi Péter több évtizede kiemelkedő tudományos-ismeretterjesztő tevékenységet fejt ki a hazai biológia és természetvédelem területén. Szerkesztette a Kossuth Kiadó ÉlőVilág című 52 részes sorozatát, az ÉlőVilág Kiskönyvtár című sorozatát, a kétkötetes ÉlőVilág Enciklopédiát, valamint a Magyarország emlőseinek atlaszát, a Magyar madárvonulási atlaszt és a Magyarország orchideáinak atlaszát. Sorozatszerkesztőként megalapította a Magyar Természettudományi Múzeum Természettár könyvsorozatát (A mi jégkorszakunk, Magyarország szitakötőinek kézikönyve, Darazsak – Gesta Hymenopterorum). Főszerkesztőként formai és tartalmi szempontból is megújította a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Madártávlat című folyóiratát. Ezen kívül főleg természetvédelmi és állattani témákban cikkei jelentek meg a Vadon, a Terrárium, a Természet, az Aquila és a Madártani Tájékoztató című lapokban.

UP irodalmi munkássága (Büki József előzetes összeállítása):

Saját szerzős munkái:

Ujhelyi Péter: A magyarországi vadonélő emlősállatok határozója. Az MME Könyvtára: 1. Magyar Madártani Egyesület, 1989.

Ujhelyi Péter: A magyarországi vadonélő emlősállatok határozója. Az MME Könyvtára: 6. 2. kiadás. Magyar Madártani Egyesület, 1994.

Csorba G.; Ujhelyi P.; Thomas, N.: Horseshoe Bats of the World. (Chiroptera: Rhinolophidae). Alana Books, 2003.

Szerkesztői és/vagy technikai szerkesztői munkái:

Consuelo Valero De Castro: A kutyák enciklopédiája. Ventus Libro Kiadó, 2009. [Mátrai Hajnalka álnéven szerk.]

Pablo Martín Ávila: Szobanövények enciklopédiája. Ventus Libro Kiadó, é.n. [Mátrai Hajnalka álnéven szerk.]

Verhoef, E.; Rijs, A.: Tyúkok enciklopédiája. Ventus Libro Kiadó, 2004.

Molnár Gyula: Az én Alföldem. Kossuth Kiadó, 2010. [Mátrai Hajnalka álnéven szerk.]

Ujhelyi Péter (szerk.): Madármegfigyelések a Vácrátóti Botanikus Kertben. Magánkiadás, 2007.

David Attenborough: A Gerinctelenek élete. Földön, vízben, levegőben. Kossuth Kiadó, 2006.

Bihari Zoltán; Csorba Gábor; Heltai Miklós (szerk.): Magyarország emlőseinek atlasza. Kossuth Természettár. Kossuth Kiadó, 2007. [Sólyom László köztársasági elnök által adományozott Szép Magyar Könyv 2007. évi különdíja]

Schmidt Egon: Madárdalos emlékeim. Érdekes történetek énekesmadarakról. Magyar Madártani Egyesület, é. n.

Schmidt Egon: Madarakról mindenkinek. Kossuth Kiadó, 2020.

Ujhelyi Péter (szerk.): A Kárpát-medence állatai. Élővilág enciklopédia 1., Kossuth Kiadó, 2005.

Ujhelyi Péter (szerk.): A Kárpát-medence gombái és növényei. Élővilág enciklopédia 2., Kossuth Kiadó, 2006.

Fehér György: A madarak művészeti anatómiája. Kossuth Kiadó, 2007.

Tóth Mária: A magyar emlősfauna szőrtani kézikönyve. Magyar Természettudományi Múzeum, 2015.

Élővilág füzetek. A Kárpát-medence természeti enciklopédiája. Kossuth Kiadó, évszám nélkül. Számonként 31 oldal

1. Ujhelyi Péter: Éles karmok, patás lábak

2. Ujhelyi Péter: Vizek hátán, szelek szárnyán

3. Molnár V. Attila: Orchideák erdőn-mezőn

4. Kisemlősök földön, vízben, levegőben

5. Bajzáth Judit; Kordos László; Ujhelyi Péter: Egykor nálunk is éltek

6. Korsós Zoltán: Teknősök, gyíkok, kígyók

7. Rimóczi Imre: Se növény, se állat: Gomba!

8. Csörgő Tibor: Kócsagok, gólyák, darvak

9. Molnár V. Attila: Liliomok, nőszirmok, sáfrányok

10. Molnár V. Attila; Rimóczi Imre; Merkl Ottó; Farkas Balázs; Vida Antal; Ujhelyi Péter: Távoli vidékek küldöttei

11. Merkl Ottó; Szél Győző: A kitinpáncél védelmében

12. Vida Antal: Mint hal a vízben

13. Molnár V. Attila: Különleges növények

14. Halász Antal; Merkl Ottó; Molnár Attila; Rimóczi Imre; Ujhelyi Péter: A városok élővilága

15. Csörgő Tibor; Bihari Zoltán; Fuisz Tibor; Varga Lajos; Vojnits András: Vándorló állatvilág

16. Rimóczy Imre: Ezek is gombák

17. Magyar Gábor: Madarak a vízparton

18. Molnár V. Attila: Boglárkák, rózsafélék, pozsgások

19. Bihari Zoltán; Dobrosi Dénes; Haraszthy László; Molnár Viktor; Ujhelyi Péter: Ha leszáll az éj

20. Vojnits András: Nappali lepkéinmk

21. Kovács Zsolt: Állatok az ember körül

22. Fráter Erzsébet: Nyitvatermők, örökzöldek

23. Haraszthy László: Tollas ragadozók

24. Korsós Zoltán: Szalamandrák, gőték, békák

25. Molnár V. Attila: Pillangósok, ernyősök, gólyaorrok

26. Csörgő Tibor; Fuisz Tibor; Haraszthy László; Ujhelyi Péter: A madárrendszer közepén

27. Szerényi Gábor: Szaporodjatok és sokasodjatok

28. Rimóczi Imre: Mi fán terem a tapló

29. Kriska György; Lovas Béla; Lőw Péter; Török Júlia: Élőlények a mikroszkóp alatt

30. Vida Antal: …Mit fogott a hálótok?

31. Fráter Erzsébet: Őshonos cserjéink

32. Szinetár Csaba: Nyolclábú ragadozók

33. Molnár V. Attila: Ajakosak, tátogatók, keresztesek

34. Szerényi Gábor: Egyedfejlődés és utódgondozás

35. Csörgő Tibor; Fuisz Tibor; Haraszthy László; Magyar Gábor; Ujhelyi Péter: Énekesmadarak - 1

36. Kriska György: Vízi gerinctelenek

37. Fráter Erzsébet: Őshonos lombos fáink

38. Kun András; Peregovits László; Ronkay László; Vojnits András: Éjszakai lepkéink

39. Rimóczi Imre: Gombák erdőn-mezőn

40. Molnár V. Attila: Ibolyafélék, szegfűfélék, fészkesek

41. Bőhm András; Csörgő Tibor; Schmidt Egon; Ujhelyi Péter: Énekesmadarak - 2

42. Molnár V. Attila: Bennszülött és maradványnövényeink

43. Vásárhelyi Tamás: Szipókás rovarok

44. Bőhm András: Énekesmadarak - 3

45. Rimóczi Imre: Növekszenek, mint a gombák

46. Csányi Vilmos; Rózsa Lajos; Török János; Szinetár Csaba; Ujhelyi Péter: Enni vagy nem lenni?

47. Fráter Erzséber: Külhoni fák és cserjék

48. Csorba Gábor; Demeter András; Molnár V. Attila; Szeőke Kálmán: Nádasok élővilága

49. Buczkó Krisztina; Farkas Edit; Lőkös László; Seregélyes Tibor; Tóth Zoltán: Virágtalan növények

50. Csősz Sándor; Földvári Mihály; Móczár lászló; Sziráki György; Tóth Sándor: Hatlábúak birodalma

51. Seregélyes Tibor: Élőhelyek, növénytársulások

52. Apáthyné Tóth Mária; Csuzdi Csaba; Dózsa-Farkas Klára; Fehér Zoltán; Forró László; Gubányi András; Haraszthy László; Korsós Zoltán; Molnár V. Attila; Móczár László; Sziráki György; Zboray Géza: Végül, de nem utolsósorban

Természettár könyvsorozat:

Tóth Mária : A magyar emlősfauna szőrtani kézikönyve. Magyar Természettudományi Múzeum, 2015.

Gasparik Mihály; Medzihradszky Zsófia: A mi jégkorszakunk. Magyar Természettudományi Múzeum, 2016.

Ambrus András; Danyik Tibor; Kovács Tibor; Olajos Péter: Magyarország szitakötőinek kézikönyve. Magyar Természettudományi Múzeum, 2018.

Vas Zoltán: Darazsak. Gesta Hymenopterorum. Magyar Természettudományi Múzeum, 2019.

Dulai Alfréd (szerk.): Eocén élővilág a Kárpát-medencében. Magyar Természettudományi Múzeum, 2019.

Élővilág Könyvtár. Kossuth Kiadó:

Molnár V. Attila: Egyszikűek. Orchideák, nőszirmok, liliomok és rokonaik a Kárpát-medencében. 2003.

Kriska György: Vízi gerinctelenek. Szivacsok, kagylók, rákok és más vízi gerinctelenek. 2004.

Fráter Erzsébet: Cserjék. Őshonos cserjéink és külhoni rokonaik. 2003.

Haraszthy László: Énekesmadarak. A Kárpát-medence pacsirtái, fecskéi, rigói, poszátái és más énekesmadarai. 2003.

Molnár V. Attila: Kétszikűek I. 2004.

Molnár V. Attila: Kétszikűek II. 2005.

Molnár V. Attila: Kétszikűek III. 2006.

Szinetár Csaba: Pókok. 2006.

Merkl Ottó: Futrinkák, cincérek, katicabogarak és más bogárcsaládok a Kárpát-medencében. 2003.

Rimóczi Imre: Gombák I. 2004.

Természettudományi enciklopédia. Kossuth Kiadó:

Ujhelyi Péter (szerk.) Emlősök. 2008. és 2017.

Ujhelyi Péter (szerk.): Növények és gombák. 2008. és 2017.

Ujhelyi Péter (szerk.): Gerictelenek. 2008. és 2018.

Ujhelyi Péter (szerk.): Madarak. 2008. és 2017.

Ujhelyi Péter (szerk.): Őslények és hüllők. 2008. és 2017.

Ujhelyi Péter (szerk.): Halak és kétéltűek. 2008. és 2018.

Ujhelyi Péter (szerk.): Kőzetek és ásványok. 2008. és 2018.

Madártávlat. Madártani és természetvédelmi folyóirat. MME:

Ujhelyi Péter (szerk.): 2004-2011, 2013-2018

Elveszett mocsarak, elfeledett mérgezések: digitális archívumokból rajzoltuk újra a csomorika múltját

Vizsgálatunkban azt mutattuk meg, hogy a régi, magyar nyelvű újságok, könyvek, folyóiratok, egyházi anyakönyvek és más digitalizált források nem csupán kultúrtörténeti érdekességeket őriznek, hanem a természetvédelem és a történeti biogeográfia számára is értékes adatokat rejtenek. Modellfajként a gyilkos csomorikát, vagyis a Cicuta virosa nevű, rendkívül mérgező mocsári növényt választottuk. A faj ma Magyarországon ritka és veszélyeztetett, egykori elterjedéséről pedig hiányosak az ismereteink. Feltételeztük, hogy a 18–19. századi folyószabályozások és lecsapolások előtt jóval gyakoribb lehetett, és mérgező volta miatt számos nyomot hagyhatott a korabeli sajtóban, a gazdasági és orvosi irodalomban, valamint a helyi emlékezetben.

A csomorika vízpartokhoz, lápokhoz, mocsarakhoz és időszakosan elöntött területekhez kötődő, nagy termetű ernyősvirágzatú növény. Vastag, üreges szára, összetett levelei és fehér virágzata első pillantásra több ehető vagy közismert ernyős fajra emlékeztethet. Különösen veszélyes a húsos, többkamrás gyöktörzse, amely zellerre vagy paszternákra hasonlíthat, és jellegzetes, sárgás olajos nedvet tartalmaz. A növény minden része mérgező; legfontosabb toxinja a cicutoxin, amely súlyos görcsöket, légzésbénulást és halált okozhat. A morfológiai hasonlóságok miatt történetileg gyakran tévesztették össze petrezselyemmel, zellerrel, paszternákkal vagy sárgarépával, ezért a faj felismerése szó szerint életbevágó volt (1. ábra).

1. ábra. A gyilkos csomorika (Cicuta virosa) legfontosabb alaktani bélyegei. (A) Zellerre emlékeztető gyöktörzs és annak hosszmetszete a kifolyó sárgás, olajos nedvvel; (B) üreges, ízekre tagolt virágzó szár, bütykös járulékos gyökerekkel és a szár hosszmetszete; (C) levél; (D) virágzó egyed; (E) virágzat; (F) éretlen termések. Fotók: A, B és D – Molnár V. A.; C, E és F – Kis Sz.

Kutatásunkhoz az Arcanum, a Hungaricana és a Szaktárs digitális archívumait használtuk. Többféle tudományos és népi névre kerestünk rá, köztük a Cicuta, Cicuta virosa, gyilkos csomorika, csomorika, mételytorzsa, méregbürök, vízibürök és kónyi gyökér alakokra. Az előkerült forrásokból rögzítettük a helyneveket, az időpontokat, a népi elnevezéseket, a mérgezési eseteket, a tüneteket, az áldozatok számát, az alkalmazott ellenszereket, valamint az ember- és állatgyógyászati felhasználásra vonatkozó adatokat. Csak azokat az előfordulásokat tekintettük térképezhetőnek, amelyek helye kellő pontossággal azonosítható volt.

A történeti forrásokból 88 pontosan vagy elfogadható pontossággal lokalizálható előfordulási adatot gyűjtöttünk össze, amelyek 65 flóratérképezési kvadrátot fedtek le. Ezek közül 52 olyan területet jelölt, amely korábban nem szerepelt a faj ismert magyarországi elterjedésében. Amikor az új adatokat rávetítettük a folyószabályozások előtti vízborítottság térképére, feltűnő egyezést kaptunk: a történeti lelőhelyek nagy része egykori állandó vagy időszakos vízjárta területre esett. Ebből arra következtettünk, hogy a csomorika korábbi hazai állományainak közel fele eltűnhetett a folyók szabályozása, a mocsarak lecsapolása és a vizes élőhelyek átalakítása következtében (2. ábra).

2. ábra. A gyilkos csomorika magyarországi történeti és jelenkori elterjedése, valamint a három legjellemzőbb táji név használati területe. A térképen elkülönítettük a folyószabályozások előtt állandóan, illetve időszakosan vízborított területeket. A jelölések a digitális archívumokból, herbáriumokból és a Magyarország edényes növényfajai online adatbázisból származó előfordulásokat mutatják. A körülhatárolt tájak a Kónyi gyökér, a csomorika és a mételytorzsa nevek fő használati területeit jelzik.

 A források nemcsak a faj térbeli múltját, hanem a hozzá kapcsolódó népi tudást is részletesen megőrizték. Az 1721 és 1943 közötti időszakból 103 népinyelvi névadatot találtunk. A legelterjedtebb megnevezés a csomorika volt, különösen a Berettyó–Sárrét és a Hortobágy térségében; ennek változatai között szerepelt a gyilkos csomorika és a mérges csomorika is. A mételytorzsa főként a Rétköz, a Taktaköz és az Ecsedi-láp vidékén fordult elő, míg a Kónyi gyökér elnevezés a Fertő–Hanság térségéhez kötődött. A vízibürök és a méregbürök több régióban is ismert volt. A nevek jól tükrözik a helyi tapasztalatot: egyesek a növény mérgező voltára, mások élőhelyére, gyöktörzsének formájára vagy egy nevezetes előfordulási helyre utalnak.

A népi nevek időbeli mintázata azt is megmutatta, hogy a csomorikával kapcsolatos tudás nem egy rövid korszak divatja volt, hanem több mint két évszázadon át jelen maradt a magyar nyelvű forrásokban. A csomorika név különösen tartósnak bizonyult, de a táji nevek is hosszú időn keresztül fel-felbukkantak. Ez arra utal, hogy a faj egykor jóval gyakoribb, a mindennapi életben pedig sokkal ismertebb lehetett annál, mint amire mai ritkaságából következtetnénk.

A mérgezési történetekből különösen világosan kirajzolódott, miért maradt fenn ilyen sok adat a fajról. Embereknél a mérgezések leggyakoribb oka a téves azonosítás volt. A gyöktörzset petrezselyemnek, zellernek, paszternáknak vagy sárgarépának hitték, és levesbe, ételbe főzték, vagy nyersen fogyasztották. Egy 1878-as esetben egy teljes család mérgeződött meg a piacon vásárolt, zellernek nézett csomorikagyökértől. Más források egész családok haláláról, illetve olyan gyerekcsoportokról számolnak be, amelyek a növényt ehető gyökérnek vélték. Különösen veszélyeztetettek voltak a gyermekek, akik a gyökeret nyers csemegeként fogyasztották, vagy az üreges szárból sípot készítettek, és közben a szájukba vették.

A források szándékos mérgezésekről is beszámoltak. Egy 1722-es boszorkányperben a vádlott állítólag csomorikával készített fürdővízzel ölte meg a férjét. Más történetekben a növényt ételbe főzték, és még népdal is megőrizte a férj megmérgezésének sötét humorú motívumát. Ezek az adatok természetesen nem minden esetben ellenőrizhetők ugyanazzal a bizonyossággal, mint egy modern toxikológiai jelentés, de azt egyértelműen jelzik, hogy a csomorika a közösségi képzeletben a legerősebb és legrettegettebb növényi mérgek közé tartozott.

A történeti népi gyógyászatban is alkalmazták, különösen görvélykór, reumatikus panaszok és terhességmegszakítás céljából. Ezek a beavatkozások rendkívül kockázatosak voltak. Több forrás halálos kimenetelű kezelésekről és az azok után indított büntetőeljárásokról számol be. Egy hajdúszoboszlói esetben egy piaci árus tejben főzött csomorikagyökér-főzettel próbált gyógyítani egy hatéves gyermeket, aki még aznap este meghalt. Az ilyen esetek jól példázzák, hogy a helyi növényismeret egyszerre tartalmazhatott pontos megfigyeléseket és életveszélyes tévhiteket.

Az állatmérgezések még gyakoribbak voltak. A forrásokban elsősorban szarvasmarhák, kisebb számban lovak és juhok pusztulása szerepel. A mocsaras legelőkön vagy a téli szénában megbúvó gyöktörzsek súlyos veszteségeket okoztak. Egy beszámoló szerint 1799-ben Pápa közelében tizenkét ökör pusztult el; más vidékeken a gazdák arról panaszkodtak, hogy rendszeresen elveszítik állatállományuk jelentős részét. A mérgezés gyorsan, akár fél órán belül is kialakulhatott. Leírt tünetei között szerepelt a járásképtelenség, izomrángás, görcs, fulladás, erős szomjúság, felfúvódás és végül a halál.

Az állattartók többféle ellenszert próbáltak alkalmazni. A leggyakrabban említett szer a só volt: az állatok nyelvét sóval dörzsölték, vagy sós vizet itattak velük. Egyes helyeken tejjel, zsírral vagy csersavtartalmú szerekkel próbálkoztak, szélsőséges esetben pedig a pásztor saját vizeletét adta a juhnak. Ezek a módszerek a korabeli tapasztalati állatgyógyászat részét képezték, de hatásosságuk modern értelemben nem igazolt. A történeti leírások ugyanakkor pontosan mutatják, milyen súlyos gazdasági jelentősége lehetett a csomorikamérgezésnek a mocsárvidékek állattartó közösségeiben.

Eredményeink alapján a faj visszaszorulását nem kizárólag az élőhelyek eltűnése magyarázhatja. Mivel a csomorika ember- és állatéleteket veszélyeztetett, több történeti forrás kifejezetten irtását szorgalmazta, sőt egyes vidékeken hatósági eltávolítását is elrendelhették. Elképzelhető tehát, hogy a lecsapolás és folyószabályozás mellett a célzott pusztítás is hozzájárult a hazai állományok csökkenéséhez.

Munkánk legfontosabb általános tanulsága, hogy a helyi nyelveken írt, nem tudományos források hatalmas, eddig részben kihasználatlan adatvagyont jelentenek. A digitalizálás révén napilapok, hetilapok, régi könyvek, egyházi feljegyzések és helytörténeti kiadványok tömege vált kereshetővé. Ezekből nemcsak egy faj egykori elterjedése rajzolható újra, hanem a hozzá kapcsolódó népi nevek, használati módok, veszélyek, tapasztalatok és társadalmi reakciók is rekonstruálhatók. A csomorika példája azt bizonyítja, hogy az etnobotanika, a történeti ökológia és a természetvédelem egymást erősítve képes feltárni olyan múltbeli összefüggéseket, amelyek a hagyományos herbáriumi vagy florisztikai adatokból önmagukban nem lennének láthatók.

A kutatás természetvédelmi szempontból is fontos. A történeti lelőhelyek segíthetnek azonosítani azokat a tájakat, ahol a faj korábban előfordult, és ahol megfelelő élőhely-helyreállítás esetén ismét megjelenhetne vagy visszatelepíthető lenne. Ugyanakkor a faj szélsőséges mérgezősége miatt minden ilyen programban alapvető a lakosság, a gazdálkodók és a természetvédelmi kezelők pontos tájékoztatása. A múlt tragédiáinak feltárása így nem öncélú történeti kutatás: közvetlenül hozzájárulhat a ritka vizes élőhelyi fajok megőrzéséhez és a jövőbeni mérgezések megelőzéséhez.

Hivatkozás

Kis Sz. & Molnár V. A. (2025): Content Analysis of Digital Archives Contributes to the Historical Distribution and Folk Knowledge of the Highly Toxic Cicuta virosa L. in Hungary. – Plants 14: 315. https://doi.org/10.3390/plants14030315