Elveszett mocsarak, elfeledett mérgezések: digitális archívumokból rajzoltuk újra a csomorika múltját

Vizsgálatunkban azt mutattuk meg, hogy a régi, magyar nyelvű újságok, könyvek, folyóiratok, egyházi anyakönyvek és más digitalizált források nem csupán kultúrtörténeti érdekességeket őriznek, hanem a természetvédelem és a történeti biogeográfia számára is értékes adatokat rejtenek. Modellfajként a gyilkos csomorikát, vagyis a Cicuta virosa nevű, rendkívül mérgező mocsári növényt választottuk. A faj ma Magyarországon ritka és veszélyeztetett, egykori elterjedéséről pedig hiányosak az ismereteink. Feltételeztük, hogy a 18–19. századi folyószabályozások és lecsapolások előtt jóval gyakoribb lehetett, és mérgező volta miatt számos nyomot hagyhatott a korabeli sajtóban, a gazdasági és orvosi irodalomban, valamint a helyi emlékezetben.

A csomorika vízpartokhoz, lápokhoz, mocsarakhoz és időszakosan elöntött területekhez kötődő, nagy termetű ernyősvirágzatú növény. Vastag, üreges szára, összetett levelei és fehér virágzata első pillantásra több ehető vagy közismert ernyős fajra emlékeztethet. Különösen veszélyes a húsos, többkamrás gyöktörzse, amely zellerre vagy paszternákra hasonlíthat, és jellegzetes, sárgás olajos nedvet tartalmaz. A növény minden része mérgező; legfontosabb toxinja a cicutoxin, amely súlyos görcsöket, légzésbénulást és halált okozhat. A morfológiai hasonlóságok miatt történetileg gyakran tévesztették össze petrezselyemmel, zellerrel, paszternákkal vagy sárgarépával, ezért a faj felismerése szó szerint életbevágó volt (1. ábra).

1. ábra. A gyilkos csomorika (Cicuta virosa) legfontosabb alaktani bélyegei. (A) Zellerre emlékeztető gyöktörzs és annak hosszmetszete a kifolyó sárgás, olajos nedvvel; (B) üreges, ízekre tagolt virágzó szár, bütykös járulékos gyökerekkel és a szár hosszmetszete; (C) levél; (D) virágzó egyed; (E) virágzat; (F) éretlen termések. Fotók: A, B és D – Molnár V. A.; C, E és F – Kis Sz.

Kutatásunkhoz az Arcanum, a Hungaricana és a Szaktárs digitális archívumait használtuk. Többféle tudományos és népi névre kerestünk rá, köztük a Cicuta, Cicuta virosa, gyilkos csomorika, csomorika, mételytorzsa, méregbürök, vízibürök és kónyi gyökér alakokra. Az előkerült forrásokból rögzítettük a helyneveket, az időpontokat, a népi elnevezéseket, a mérgezési eseteket, a tüneteket, az áldozatok számát, az alkalmazott ellenszereket, valamint az ember- és állatgyógyászati felhasználásra vonatkozó adatokat. Csak azokat az előfordulásokat tekintettük térképezhetőnek, amelyek helye kellő pontossággal azonosítható volt.

A történeti forrásokból 88 pontosan vagy elfogadható pontossággal lokalizálható előfordulási adatot gyűjtöttünk össze, amelyek 65 flóratérképezési kvadrátot fedtek le. Ezek közül 52 olyan területet jelölt, amely korábban nem szerepelt a faj ismert magyarországi elterjedésében. Amikor az új adatokat rávetítettük a folyószabályozások előtti vízborítottság térképére, feltűnő egyezést kaptunk: a történeti lelőhelyek nagy része egykori állandó vagy időszakos vízjárta területre esett. Ebből arra következtettünk, hogy a csomorika korábbi hazai állományainak közel fele eltűnhetett a folyók szabályozása, a mocsarak lecsapolása és a vizes élőhelyek átalakítása következtében (2. ábra).

2. ábra. A gyilkos csomorika magyarországi történeti és jelenkori elterjedése, valamint a három legjellemzőbb táji név használati területe. A térképen elkülönítettük a folyószabályozások előtt állandóan, illetve időszakosan vízborított területeket. A jelölések a digitális archívumokból, herbáriumokból és a Magyarország edényes növényfajai online adatbázisból származó előfordulásokat mutatják. A körülhatárolt tájak a Kónyi gyökér, a csomorika és a mételytorzsa nevek fő használati területeit jelzik.

 A források nemcsak a faj térbeli múltját, hanem a hozzá kapcsolódó népi tudást is részletesen megőrizték. Az 1721 és 1943 közötti időszakból 103 népinyelvi névadatot találtunk. A legelterjedtebb megnevezés a csomorika volt, különösen a Berettyó–Sárrét és a Hortobágy térségében; ennek változatai között szerepelt a gyilkos csomorika és a mérges csomorika is. A mételytorzsa főként a Rétköz, a Taktaköz és az Ecsedi-láp vidékén fordult elő, míg a Kónyi gyökér elnevezés a Fertő–Hanság térségéhez kötődött. A vízibürök és a méregbürök több régióban is ismert volt. A nevek jól tükrözik a helyi tapasztalatot: egyesek a növény mérgező voltára, mások élőhelyére, gyöktörzsének formájára vagy egy nevezetes előfordulási helyre utalnak.

A népi nevek időbeli mintázata azt is megmutatta, hogy a csomorikával kapcsolatos tudás nem egy rövid korszak divatja volt, hanem több mint két évszázadon át jelen maradt a magyar nyelvű forrásokban. A csomorika név különösen tartósnak bizonyult, de a táji nevek is hosszú időn keresztül fel-felbukkantak. Ez arra utal, hogy a faj egykor jóval gyakoribb, a mindennapi életben pedig sokkal ismertebb lehetett annál, mint amire mai ritkaságából következtetnénk.

A mérgezési történetekből különösen világosan kirajzolódott, miért maradt fenn ilyen sok adat a fajról. Embereknél a mérgezések leggyakoribb oka a téves azonosítás volt. A gyöktörzset petrezselyemnek, zellernek, paszternáknak vagy sárgarépának hitték, és levesbe, ételbe főzték, vagy nyersen fogyasztották. Egy 1878-as esetben egy teljes család mérgeződött meg a piacon vásárolt, zellernek nézett csomorikagyökértől. Más források egész családok haláláról, illetve olyan gyerekcsoportokról számolnak be, amelyek a növényt ehető gyökérnek vélték. Különösen veszélyeztetettek voltak a gyermekek, akik a gyökeret nyers csemegeként fogyasztották, vagy az üreges szárból sípot készítettek, és közben a szájukba vették.

A források szándékos mérgezésekről is beszámoltak. Egy 1722-es boszorkányperben a vádlott állítólag csomorikával készített fürdővízzel ölte meg a férjét. Más történetekben a növényt ételbe főzték, és még népdal is megőrizte a férj megmérgezésének sötét humorú motívumát. Ezek az adatok természetesen nem minden esetben ellenőrizhetők ugyanazzal a bizonyossággal, mint egy modern toxikológiai jelentés, de azt egyértelműen jelzik, hogy a csomorika a közösségi képzeletben a legerősebb és legrettegettebb növényi mérgek közé tartozott.

A történeti népi gyógyászatban is alkalmazták, különösen görvélykór, reumatikus panaszok és terhességmegszakítás céljából. Ezek a beavatkozások rendkívül kockázatosak voltak. Több forrás halálos kimenetelű kezelésekről és az azok után indított büntetőeljárásokról számol be. Egy hajdúszoboszlói esetben egy piaci árus tejben főzött csomorikagyökér-főzettel próbált gyógyítani egy hatéves gyermeket, aki még aznap este meghalt. Az ilyen esetek jól példázzák, hogy a helyi növényismeret egyszerre tartalmazhatott pontos megfigyeléseket és életveszélyes tévhiteket.

Az állatmérgezések még gyakoribbak voltak. A forrásokban elsősorban szarvasmarhák, kisebb számban lovak és juhok pusztulása szerepel. A mocsaras legelőkön vagy a téli szénában megbúvó gyöktörzsek súlyos veszteségeket okoztak. Egy beszámoló szerint 1799-ben Pápa közelében tizenkét ökör pusztult el; más vidékeken a gazdák arról panaszkodtak, hogy rendszeresen elveszítik állatállományuk jelentős részét. A mérgezés gyorsan, akár fél órán belül is kialakulhatott. Leírt tünetei között szerepelt a járásképtelenség, izomrángás, görcs, fulladás, erős szomjúság, felfúvódás és végül a halál.

Az állattartók többféle ellenszert próbáltak alkalmazni. A leggyakrabban említett szer a só volt: az állatok nyelvét sóval dörzsölték, vagy sós vizet itattak velük. Egyes helyeken tejjel, zsírral vagy csersavtartalmú szerekkel próbálkoztak, szélsőséges esetben pedig a pásztor saját vizeletét adta a juhnak. Ezek a módszerek a korabeli tapasztalati állatgyógyászat részét képezték, de hatásosságuk modern értelemben nem igazolt. A történeti leírások ugyanakkor pontosan mutatják, milyen súlyos gazdasági jelentősége lehetett a csomorikamérgezésnek a mocsárvidékek állattartó közösségeiben.

Eredményeink alapján a faj visszaszorulását nem kizárólag az élőhelyek eltűnése magyarázhatja. Mivel a csomorika ember- és állatéleteket veszélyeztetett, több történeti forrás kifejezetten irtását szorgalmazta, sőt egyes vidékeken hatósági eltávolítását is elrendelhették. Elképzelhető tehát, hogy a lecsapolás és folyószabályozás mellett a célzott pusztítás is hozzájárult a hazai állományok csökkenéséhez.

Munkánk legfontosabb általános tanulsága, hogy a helyi nyelveken írt, nem tudományos források hatalmas, eddig részben kihasználatlan adatvagyont jelentenek. A digitalizálás révén napilapok, hetilapok, régi könyvek, egyházi feljegyzések és helytörténeti kiadványok tömege vált kereshetővé. Ezekből nemcsak egy faj egykori elterjedése rajzolható újra, hanem a hozzá kapcsolódó népi nevek, használati módok, veszélyek, tapasztalatok és társadalmi reakciók is rekonstruálhatók. A csomorika példája azt bizonyítja, hogy az etnobotanika, a történeti ökológia és a természetvédelem egymást erősítve képes feltárni olyan múltbeli összefüggéseket, amelyek a hagyományos herbáriumi vagy florisztikai adatokból önmagukban nem lennének láthatók.

A kutatás természetvédelmi szempontból is fontos. A történeti lelőhelyek segíthetnek azonosítani azokat a tájakat, ahol a faj korábban előfordult, és ahol megfelelő élőhely-helyreállítás esetén ismét megjelenhetne vagy visszatelepíthető lenne. Ugyanakkor a faj szélsőséges mérgezősége miatt minden ilyen programban alapvető a lakosság, a gazdálkodók és a természetvédelmi kezelők pontos tájékoztatása. A múlt tragédiáinak feltárása így nem öncélú történeti kutatás: közvetlenül hozzájárulhat a ritka vizes élőhelyi fajok megőrzéséhez és a jövőbeni mérgezések megelőzéséhez.

Hivatkozás

Kis Sz. & Molnár V. A. (2025): Content Analysis of Digital Archives Contributes to the Historical Distribution and Folk Knowledge of the Highly Toxic Cicuta virosa L. in Hungary. – Plants 14: 315. https://doi.org/10.3390/plants14030315