Tépőzáras növények

Mottó:

„a szaporodásnak sok fortélya van, s a magvetésnek még több.

Egyes magvak repülnek, messze elszállva az anyától; mások gurulnak; vannak, amelyeket kilő az anya, hogy faja szaporodjon. És vannak, amelyeknek magva ezer kis horog közé van beágyazva, s olyan mint egy kis ezer horgú buzogány vagy horgas kéthegyű tőr. Amíg a mag éretlen, és burka zöld, nem kapaszkodnak semmibe, le se lehet őket szakítani, de ha megérett a kis tapadók, szőrök megragadnak a szőrben, ruhában, és vándorolni kezdenek. Mozgás közben szinte befúrják tüskéiket a ruhába és a szőr közé, szúrni kezdenek, ami felette kellemetlen, mert a ruha alatt, szőr alatt érzékeny bőr van.

– Fene ezt a gazt! – mondja az ember, és leveszi magáról a szúrós holmit, amint tiszta helyre ér, s a mag, messze az anyanövénytől, el van vetve. Mit mondjon azonban a szegény kiskutya, akit a véletlenek vak ostora fél országon át hajszol? Nem mond semmit, de vakaródzik. A körmök és a fogak azután kiszakítanak egy-két potyautast a szőr közül, és honnét tudhatná Bogáncs, hogy ő most magvetést végez?”

Fekete István: Bogáncs (Regényrészlet, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1972. 7. old.)

Ugyan ki nem bosszankodott azon, hogy valamely gyomos erdőben nadrágjára, zoknijába „csimpaszkodtak” egy bogáncs-szerű növény horgaktól „ragadós” érett termései? Ezek a termések több különböző növénytől származhattak, de leggyakrabban talán a bojtorjánokéval találkozunk. Szinte mindenki ismeri őket, de alig valaki szentel neki figyelmet. A ritka kivételek egyike volt George de Mestral (1907–1990) svájci feltaláló, aki 1948-ban az otthona környékén lévő erdőben sétáltatta kutyáját.

 

George de Mestral, a tépőzár feltalálója (a kép forrása)

Ló sörényébe akadt bojtorjánok

A közönséges párlófű (népi nevén: apróbojtorján) cipőfűzőre tapadt áltermései és egyetlen áltermés közelről

 

Hazatérve nadrágjára, zoknijára és kutyája bundájába ragadt érett bojtorjánfészkek százait távolította el. Legtöbbünk ilyenkor csak bosszankodik, de Mestralt azonban érdekelte, hogy e növényi „potyautasok” miként tapadnak ilyen erősen és mikroszkóp alatt megvizsgálta őket. Megállapította, hogy a fészekpikkelyek horgokban végződnek, amelyek a szőr- és textilszálak hurkaiba akadva teszik „ragadóssá” a gömbölyded terméságazatokat. Tovább gondolkodva jött rá, hogy az elvet alkalmazva a gombnál egyszerűbben és gyorsabban kezelhető, a cippzárnál pedig „üzembiztosabb” rögzítési módszert talált. Ezt a hurkos-kampós módszert utánozta nejlon-szálakkal és ez eredményezte a korunkban rendkívül széles körben használt tépőzár megalkotását. A francia velours (bársony) és crochet (horog) szavak első szótagjának összevonásával "velcro”-nak nevezte el. Eleinte csak ruhákon alkalmazták. Mára azonban az űrhajózástól az orvostudományig számos területen tért hódított. Egy négyzetcentiméternyi tépőzáron közel 750 kampó és mintegy 12 500 hurok van. De Mestralt joggal nevezhetjük a tépőzár atyjának, de ismerkedjünk meg részletesebben „szülőanyjával”, a bojtorjánnal. Ezek  tudományos nevükön Arctium-ként ismert terebélyes, erőteljes növekedésű fészkes virágzatú növények. Jellegzetességeik a gömbölyded vagy tojásdad alakú fészekvirágzataik, amelyek kocsánya a termések beérése után elszakad mikor az állatok szőrbundájára (vagy az ember ruhájára) tapadnak. A szaporítóképletek nemsokára irritálni, szúrni kezdik „viselőjüket”, aki vagy ami igyekszik megszabadulni tőlük, ezáltal jutatva nagyobb távolságra őket az anyanövénytől. A magyar népnyelv általában nem különbözteti meg fajait a bogáncsoktól (Carduus). Kétéves növények, életük első évében terebélyes leveleket nevelnek és a második nyáron hozzák akár 1,5-2 méter magasságot is elérő virágzó hajtásaikat. Európában és hazánkban 5 képviselőjük él. Leggyakoribb hazai fajuk a közönséges bojtorján (Arctium lappa).

A pókhálós bojtorján virágzata (a bal oldalon), a közönséges bojtorján virágzatai (középen) és érett terméságazatai (jobbról)

Szaporítóképleteik terjesztéséhez hasonló módszert fejlesztett ki több más, a bojtorjánokkal (és egymással) rokonságban nem álló növénycsoport is. A hazai flórában ilyenek például a rózsafélékhez tartozó párlófüvek (Agrimonia) és gyömbérgyökerek (Geum), az érdeslevelűek családjának koldustetű (Lappula) fajai, buzérfélék rokonságának faja, a ragadós galaj (Galium aparine) az ernyősök közé tartozó vadmurok (Daucus carota) és a tüskemag- (Torilis) fajok, a pázsitfüvekhez tartozó átoktüske (Cenchrus) és tövisperje (Tragus), valamint a farkasfogak (Bidens) és szerbtövisek (Xanthium) amelyek szintén fészkesek.

 

Változatok egy témára: A. – az apró lucerna termései, B. – a varázslófű termései, C. – a szerbtövis termése, D. – a sarlóboglárka terméságazatai.

 

Különböző növénycsaládok tehát a tépőzárat egymástól függetlenül is „feltalálták. Az elv mindannyiuknál ugyanaz, de a technikai megvalósítás jelentős eltéréseket mutat. Csupán a véletlenen múlt, hogy az ember figyelmét éppen a bojtorján hívta fel erre az egyszerű és nagyszerű eszközre.

Az érdeklődők többet megtudhatnak az emlősszőrök speciális alaktanáról, a  Magyar Természettudományi Múzeum kiadásában a napokban megjelent A magyar emlősfauna szőrtani kézikönyve' című kötetből.

 

 

A Kitaibelia című folyóirat közleményei

 

Adatok idegenhonos növényfajok ismeretéhez Magyarországon I. (1–6)

Összefoglalás

A sorozat első része idegenhonos növények új vagy pontosított magyarországi adatait közli. Tárgyalja többek között a Cochlearia danica, Plantago coronopus, Panicum riparium, Cardamine corymbosa, Ranunculus marginatus, Aphanes australis, Lepidium didymum és Medicago arabica előfordulásait.

A teljes cikk elérhetőitt.

Contributions to alien plant species in Hungary I (1–6)

Abstract

The first part of the series presents new or corrected Hungarian records of alien plants. It discusses occurrences of Cochlearia danica, Plantago coronopus, Panicum riparium, Cardamine corymbosa, Ranunculus marginatus, Aphanes australis, Lepidium didymum and Medicago arabica, among others.

The paper is freely available here.

Hivatkozás

Molnár V. A. et al. (2024): Adatok idegenhonos növényfajok ismeretéhez Magyarországon I. (1–6). – Kitaibelia 29(1): 65–80. https://ojs.lib.unideb.hu/kitaibelia/issue/view/970

Új cikk a Kitaibelia-ban

Korda M. (2024). Corydalis pumila a Dél-Tiszántúlon és további adatok a Kis-Sárrét és a Körös menti sík erdei flórájához. Kitaibelia 29(2): 120–128. https://doi.org/10.17542/kit.29.057

A Kitaibelia című folyóirat közleményei

Adatok és kiegészítések Magyarország edényes flórájához 

Összefoglalás

A dolgozat 584 taxon 1593 aktuális magyarországi előfordulási adatát közli. Természetes élőhelyek fajait, védett taxonokat, út- és vasútmenti, városi, szántóföldi, parlag- és legelőgyomokat, valamint hibridtaxonokat tárgyal.

A teljes cikk elérhetőitt.

Data and additions to the vascular flora of Hungary

Abstract

The paper reports 1,593 recent Hungarian occurrence records of 584 taxa. It covers species of natural habitats, protected taxa, roadside, railway and urban plants, arable weeds, species of fallows and pastures, and several hybrids.

The paper is freelyavailable here.

Hivatkozás

Molnár Cs., Somay L. & Demeter L. (2024): Adatok és kiegészítések Magyarország edényes flórájához. – Kitaibelia 29(2): 85–119. https://ojs.lib.unideb.hu/kitaibelia/issue/view/1035

 

A Kitaibelia című folyóirat közleményei

A Poa remota felfedezése a Bakonyban, a faj déli areaperemén

Összefoglalás

A Magyarországon korábban csak az Északi-középhegységből ismert Poa remota bakonyi előfordulását mutatja be. A faj forráslápokban és égeres láperdőben él, új adata pedig délebbre tolja a regionális areaperemet.

A cikk elérhető itt.

Discovery of Poa remota in the Bakony Mountains at the southern edge of its range

Abstract

The paper reports the occurrence of Poa remota in the Bakony Mountains, previously known in Hungary only from the Northern Hungarian Mountains. The species inhabits spring fens and alder swamp forests, and the new record shifts its regional range margin southwards.

The paper is freelyavailable here.

Hivatkozás

Bauer N. (2024): A Poa remota felfedezése a Bakonyban, a faj déli areaperemén. – Kitaibelia 29(1): 58–64. https://ojs.lib.unideb.hu/kitaibelia/issue/view/970

 

Orchideaparadicsom az olajfák alatt

A hagyományos olajfaligetek rejtett természeti kincsei

A mediterrán táj egyik legismertebb eleme az olajfaliget, amelyet rendszerint elsősorban mezőgazdasági területként, az olívaolaj-termelés helyszíneként tartunk számon. Vizsgálatunkban azt kívántuk feltárni, hogy ezek az ember által létrehozott élőhelyek milyen szerepet tölthetnek be a mediterrán orchideák megőrzésében. Abból indultunk ki, hogy a természetvédelem számára nemcsak az érintetlen vagy közel természetes élőhelyek fontosak. Bizonyos hagyományosan kezelt mezőgazdasági területek másodlagos élőhelyként menedéket adhatnak olyan növényeknek és állatoknak is, amelyek eredeti élőhelyei az intenzív földhasználat, a beépítés és az éghajlatváltozás miatt egyre inkább visszaszorulnak. Az olajfaligetek különösen érdekesek ebből a szempontból, mert évezredek óta alakítják a mediterrán tájat, és kezelésük intenzitása a vegyszeres, rendszeresen bolygatott ültetvényektől a legeltetéssel fenntartott, hagyományos, féltermészetes ligetekig terjed.

2018-ban és 2019-ben összesen 273 olajfaligetet jártunk be Görögország, Olaszország és Franciaország szárazföldi területein, valamint Leszbosz, Szardínia és Korzika szigetén. A ligeteket az utak mentén haladva választottuk ki; csak a közvetlenül a vizsgálatot megelőző egy-két évben felszántott, nagyon gyér növényzetű ültetvényeket hagytuk ki. Minden területen bejártuk a teljes ligetet, meghatároztuk az előforduló orchideafajokat, és megszámoltuk vagy nagy tömeg esetén megbecsültük az egyedek számát. Feljegyeztük a ligetek földrajzi helyzetét és tengerszint feletti magasságát, műholdfelvételek alapján meghatároztuk a területüket, továbbá mértük az olajfák közötti távolságot és a törzsek átmérőjét. Utóbbit az ültetvény korának durva jelzőjeként használtuk. Emellett egy ötven méteres mintavételi vonal mentén felmértük az őshonos fásszárú növényeket és azokat a legelőgyomokat, amelyek jelenléte a legeltetésre és a kevésbé intenzív kezelésre utalhatott. A mintaterületek elhelyezkedése jól lefedte a három ország szárazföldi és szigeti régióit (1. ábra).

1. ábra. A vizsgált mediterrán olajfaligetek elhelyezkedése Franciaország, Olaszország és Görögország szárazföldi területein, valamint Korzika, Szardínia és Leszbosz szigetén. A piros pontok az orchideát tartalmazó, a szürke pontok az orchidea nélküli ligeteket jelölik.

    A felmérés eredményei már pusztán nagyságrendjük miatt is figyelemre méltók. A 273 olajfaligetben összesen 61 424 orchideaegyedet találtunk, amelyek hét nemzetség 47 fajához tartoztak. A ligetek valamivel több mint felében, 52,7 százalékában fordult elő legalább egy orchidea. Egyetlen ligetben legfeljebb tíz fajt és akár több tízezer egyedet is megfigyeltünk. A három legnagyobb állomány mind Leszboszon volt: a leggazdagabb ligetben mintegy 35 561, a következő kettőben 6151, illetve 2220 egyedet becsültünk. A leggyakoribb faj a kisvirágú nyelvorchidea volt, amelyet 55 ligetben találtunk meg. Ezt a szent bangó és a pillangós kosbor követte. A gyakori fajok mellett ritka vagy szűk elterjedésű bennszülött taxonok is előkerültek, ami arra utal, hogy az olajfaligetek nem csupán közönséges fajok alkalmi élőhelyei, hanem természetvédelmi szempontból különösen értékes állományokat is őrizhetnek.

A ligetek orchideamegőrző értéke azonban nem volt egyforma. A statisztikai elemzések alapján az orchideák jelenlétének esélyét több biológiai és földrajzi tényező együttesen alakította. A legfontosabb kedvező tényezők közé tartozott az őshonos fásszárú növényzet, illetve a legelőgyomok nagyobb változatossága. Minél többféle cserje, félcserje és természetes eredetű kisebb fa maradt az olajfák között, annál valószínűbb volt, hogy orchideák is előfordulnak. Hasonló kapcsolatot találtunk a legeltetéshez kötődő növények változatosságával is. Ezzel szemben a nagyobb olajfatörzs-átmérőhöz kisebb orchidea-előfordulási valószínűség társult. Ennek egyik lehetséges magyarázata, hogy az idős, nagy koronájú fák erősebben árnyékolják az aljnövényzetet, miközben a mediterrán talajlakó orchideák többsége fényigényes. Az összefüggések azt mutatják, hogy önmagában az ültetvény kora vagy mérete nem garantál természetvédelmi értéket: döntőbb lehet az aljnövényzet állapota és a kezelés módja (2. ábra).

2. ábra. Az orchideák előfordulási valószínűségének kapcsolata a legelőgyomok Shannon-diverzitásával, az őshonos fásszárú növények Shannon-diverzitásával és az olajfatörzsek átmérőjével. A növényi változatosság növekedésével nőtt, a törzsátmérő növekedésével csökkent az orchideák jelenlétének esélye.

A legelőgyomok sokfélesége feltehetően nem közvetlenül segíti az orchideákat, hanem a hagyományos, mérsékelt legeltetés jelzője. A megfelelő intenzitású legeltetés alacsonyan tartja a növényzetet, lassítja a cserjésedést, és kisebb nyílt talajfelszíneket hoz létre. Ezek a körülmények kedvezhetnek az apró orchideamagok csírázásának, valamint csökkenthetik a magas, gyors növekedésű növények versenyelőnyét. A hatás ugyanakkor csak mérsékelt terhelés mellett kedvező. A túllegeltetés közvetlenül elfogyaszthatja a virágokat és terméseket, fokozhatja a taposást, talajeróziót és élőhelyromlást idézhet elő. Különösen fontos, hogy a legeltetés időzítése ne essen egybe az orchideák virágzásával és termésérlelésével. Eredményeink ezért nem általában a legeltetés növelését, hanem a hagyományos, helyi adottságokhoz igazított, alacsony vagy közepes intenzitású kezelés fenntartását támogatják.

Az őshonos cserjék és más fásszárúak jelenléte szintén a kevésbé intenzív gazdálkodás jele. Az ilyen ligetekben rendszerint ritkább a mélyszántás, a teljes növényzetirtás és a vegyszeres gyomirtás. A félárnyékos, mozaikos aljnövényzet mérsékelheti a nyári kiszáradást, védheti a talajt az eróziótól, és fenntarthatja a talajéletet. Ez az orchideák esetében különösen fontos, mert magjaik csak megfelelő talajlakó gombapartnerekkel együtt képesek kicsírázni. A változatos növényzet tehát nem egyszerűen több növényfajt jelent, hanem összetettebb, stabilabb ökológiai rendszert, amelyben a talaj szerkezete, mikroklímája és gombaközössége is kedvezőbb lehet. A teljesen megtisztított, felszántott vagy herbicidekkel kezelt ültetvények ezzel szemben leegyszerűsítik az élőhelyet, és megszüntetik azokat a finom környezeti feltételeket, amelyekre az orchideák érzékeny életciklusa épül.

A szigeti és szárazföldi ligetek összehasonlítása különösen markáns különbségeket mutatott. Összességében a szigeteken fekvő olajfaligetekben nagyobb volt az orchideák előfordulásának valószínűsége és fajgazdagsága, bár a minta országonként eltért. A legnagyobb különbséget Görögországban találtuk, ahol Leszbosz ligetei lényegesen gazdagabbak voltak a szárazföldi görög ültetvényeknél. Franciaországban Korzika szintén kedvezőbbnek bizonyult, míg Olaszországban Szardínia és a szárazföld közötti eltérés kisebb volt. A szigeti ligetek általában nagyobb területűek voltak, az olajfák ritkábban álltak bennük, és változatosabb legelőgyom-flórát őriztek. Ezek a tulajdonságok együttesen arra utalnak, hogy a szigeteken több helyen fennmaradt az extenzívebb, hagyományos használat. Az orchideafajok becsült száma Görögországban és Franciaországban látványosan magasabb volt a szigeteken, míg Olaszországban csak csekély eltérést észleltünk (3. ábra).

 

3. ábra. Az orchideafajok modell alapján becsült száma a három vizsgált ország szárazföldi és szigeti olajfaligeteiben. A szigeti ligetek Görögországban és Franciaországban egyértelműen fajgazdagabbak voltak, Olaszországban viszont csak kis különbség mutatkozott.

A földrajzi tényezők közül a tengerszint feletti magasság pozitívan, a földrajzi szélesség pedig negatívan hatott a fajszámra. Vagyis a vizsgált, viszonylag alacsony fekvésű tartományon belül a magasabban elhelyezkedő és délebbi ligetekben több orchideafaj fordult elő. A magasabb területek mikroklímája a mediterrán nyár során hűvösebb és nedvesebb lehet, illetve a meredekebb, nehezebben megközelíthető helyeken gyakran kevésbé intenzív a földművelés. A déli irányú fajgazdagság-növekedés megfelel annak az általános földrajzi mintázatnak, hogy a gumós mediterrán orchideák sokfélesége a melegebb, alacsonyabb földrajzi szélességű területek felé nő. Ugyanakkor egyik vizsgált környezeti változó sem magyarázta megbízhatóan az orchideaegyedek teljes számát. Ez feltehetően azért van, mert az állománynagyságot erősen befolyásolják helyi és évről évre változó tényezők, például a csapadék, a virágzási időszak időjárása, a beporzók jelenléte, a talaj gombaközössége és a korábbi kezelés.

Eredményeink gyakorlati üzenete az, hogy az olajfaligetek természetvédelmi értéke és mezőgazdasági hasznosítása nem feltétlenül zárja ki egymást. A hagyományos, extenzív kezelés során nem kell minden aljnövényzetet eltávolítani, és nem szükséges a talajt rendszeresen mélyen bolygatni. A cserjék és természetes növényfoltok egy részének meghagyása, a vegyszerek használatának csökkentése, a mérsékelt és megfelelően időzített legeltetés, valamint a folyamatos növényborítás fenntartása egyaránt segítheti az orchideákat és a teljes helyi élővilágot. Más vizsgálatok szerint az ilyen talajkezelés javíthatja a vízvisszatartást és a talaj egészségét is, miközben az olajtermés mennyisége nem feltétlenül csökken. A természetbarát gazdálkodás tehát nem csupán természetvédelmi áldozat, hanem hosszabb távon a termőhely ellenálló képességét is erősítheti.

Vizsgálatunk korlátja, hogy csak három országban és három szigeten dolgoztunk, így a teljes mediterrán térségre óvatosan általánosíthatunk. Spanyolország, a Balkán déli része, Törökország és Észak-Afrika bevonása pontosabb képet adhatna. A jövőbeni kutatásokban érdemes lenne részletesen mérni a lejtőszöget, a kitettséget, a talaj nedvességét és tápanyagtartalmát, a vegyszerhasználatot, a legeltetés intenzitását és időzítését, valamint a talajgombák összetételét. Hosszabb időn át végzett ismételt felmérések arra is választ adhatnának, hogy az orchideaállományok mennyire stabilak, és mely kezelési változtatásokra reagálnak a leggyorsabban.

Összességében azt mutattuk ki, hogy a mediterrán olajfaligetek jelentős része valódi orchideamenedék. A több mint hatvanezer megfigyelt egyed és a 47 faj arra figyelmeztet, hogy a mezőgazdasági táj természetvédelmi szerepét nem lehet pusztán a termelés intenzitása vagy a terület jogi besorolása alapján megítélni. A szigeti, mozaikos, őshonos aljnövényzetet is őrző és mérsékelten legeltetett ligetek különösen értékesek. Megőrzésükhöz nem feltétlenül új, bonyolult beavatkozásokra van szükség, hanem sok esetben éppen a régóta bevált, kevésbé intenzív helyi gazdálkodási gyakorlatok folytatására. Az olajfaligetek így egyszerre maradhatnak termőterületek, kulturális tájelemek és a mediterrán orchideaflóra fontos menedékei.

Hivatkozás

Fekete R., Vincze O., Süveges K., Bak H., Malkócs T., Löki V., Urgyán R. & Molnár V. A. (2023): The role of olive groves in the conservation of Mediterranean orchids. – Global Ecology and Conservation 44: e02490; https://doi.org/10.1016/j.gecco.2023.e02490

A Kitaibelia című folyóirat közleményei

A Vértesalja homoki cseres-tölgyesei

 

Összefoglalás

A Vértesalja homoki cseres-tölgyeseinek társulási viszonyait elemzi 20 cönológiai felvétel alapján. A társulás fajkészlete a Quercetea pubescentis-petraeae elemek magas arányával és több értékes faj jelenlétével jellemezhető.

A cikk elérhető itt. 

Sandy Turkey oak forests of the Vértesalja region

Abstract

The study analyses the syntaxonomy of sandy Turkey oak forests in the Vértesalja region based on 20 relevés. The stands are characterised by a relatively high proportion of Quercetea pubescentis-petraeae elements and several valuable species.

The paper is freelyavailable here.

Hivatkozás

Kevey B. & Riezing N. (2024): A Vértesalja homoki cseres-tölgyesei. – Kitaibelia 29(1): 34–57. https://ojs.lib.unideb.hu/kitaibelia/issue/view/970