Mimikri és álcázás a növényvilágban

A mimikri – régi magyar szakkifejezésekkel: alakoskodás, majmolás vagy utánzás – bizonyos élőlényeknek azon tulajdonsága, hogy más élőlényekhez bizonyos szempontból hasonlítanak, mégpedig azért mert ezáltal valamely előnyhöz jutnak. A mimikrinek közismert példái vannak az állatvilág körében: mérgező lepkéket, kígyókat, darazsakat és sok más fajt „utánoznak” színezetükben, megjelenésükben igen hasonló, de ártalmatlan fajok. Ugyanakkor egyrészt a mimikri nemcsak az élőlények külső megjelenésének hasonlóságában nyilvánulhat meg, hanem egyéb biológiai sajátosságaiban is (például illatban, terméseinek méretében és érési idejében). A mimikri során az utánzó faj egyedei közül adott generációban azok érnek el szaporodási sikert amelyek a nemzedék többi tagjához viszonyítva a legtökéletesebben hasonlítanak a modellre. Másfelől azonban nem minden élőlények közötti hasonlóság jelent valódi mimikrit. Előfordulhat, hogy két élőlény vagy azok bizonyos részeinek hasonlósága csak látszólagos, azaz a két dolog egymástól függetlenül vált egymáshoz hasonlóvá. Nyilvánvaló, hogy a májvirág (Hepatica nobilis) háromkaréjú leveleinek és a háromlebenyű emberi májnak a hasonlósága csupán az emberi elme számára létezik, amely a világban létező rengeteg dolog között „keresi” az egymáshoz hasonlókat. Az ember énközpontú, antropomorf szemléletmódjából adódóan különösen nagy jelentőséget tulajdonít azoknak a véletlenszerű és nem valamely adaptív folyamat eredményeként létrejött hasonlóságoknak, melyekben a növények vagy azok bizonyos szervei emberre vagy emberi szervekre hasonlítanak. A 20. század elején élt tudósok még mimikrinek tekintették a mandragóra (Mandragora officinalis) gyakorta emberi alakra emlékeztető gyökerét éppúgy, mint egyes orchideák, mint a bábukosbor (Aceras anthropophorum), a majomkosbor (Orchis simia) vagy az emberalakú fánlakókosbor (Epidendrum anthropophorum) „emberszabású” mézajkait.

A bábukosbor virágzata fényképen és Athanasius Kirchner (17. század) valamint Pierre Garidel metszetén (1715). Ennek az orchideának a mézajkai látszólag „emberszabásúak”, de ez a hasonlóság nem tekinthető mimikrinek

A majomkosbor virágzata fényképen és John Parkinson metszetén, 1640-ből

A növények között kevesebb jól dokumentált mimikri ismert, mint az állatvilágban. Bizonyos esetekben csak sejtjük, hogy valódi mimikriről van szó, de bizonyítani még nem sikerült. A mimikri szép példáját szolgáltatják az igen gyakori nagy csalán (Urtica dioica) és utánzói. A csalán saját védelméről hatékony kémiai fegyverkezéssel gondoskodik. Több növénycsoportban találunk olyan fajokat. amelyek leveleinek mérete, alakja és elhelyezkedése egyaránt nagyon hasonlít a csalánéra, ám ezek védtelenek, csalánszőreik ugyanis nincsenek. A növényevő állatok úgy tűnik összetévesztik ezeket a fajokat a csalánnal és nem fogyasztják őket. A veronikák és a harangvirágok körében is találunk csalán-utánzó fajokat, de a legtöbb ilyen növényt az ajakosvirágúak köréből kerül ki, ahová az árvacsalánok (Lamium) is tartoznak.

A nagy csalán (A.) és „utánzói”: fekete peszterce (B.), fehér árvacsalán (C.), foltos árvacsalán (D.), csalánlevelű veronika (E.) és csalánlevelű harangvirág (F.)

A növényi mimikri másik jól dokumentált esete a vetési gyomnövények kultúrnövény utánzása. Ezesetben külső megjelenésében egyáltalán nincs hasonlóság. A szántóföldi gyomok számára viszont annál fontosabb, hogy minél tökéletesebben idomuljanak egy kultúrnövény olyan tulajdonságaihoz, mint a csírázás és a termésérlelés időzítése. A vetőmagtisztítási eljárások következményeként pedig megindult a gyomok magjainak vagy terméseinek a modell terméseihez való idomulása, méret, tömeg és alak tekintetében egyaránt. Ennek az evolúciós folyamatnak alakítója a földműves tevékenysége volt. Könnyű belátni, hogy azok a gyommagvak, melyeket a kezdetleges szitálás vagy a szelelés nem távolított el a termesztett növény termései közül, nagyobb valószínűséggel vált növény, mint amelyek „fennakadtak a rostán”. Ugyanez igaz a fajok életciklusának összehangolására is: azok a gyom példányok melyek aratáskor kezdtek csírázni vagy virágozni hamarosan áldozatul estek az ekének és a boronának. A vetőmagtisztítás és az agrotechnikai eljárások fokozatos fejlődése pedig állandó mozgató rugót jelentett a gyomok kultúrnövény mimikrijének tökéletesedéséhez. Egyes gyomok szélsőségesen alkalmazkodtak bizonyos kultúrnövényekhez, olyannyira hogy csupán annak veteményében életképesek. E fajok eredetéről, őseik egykori természetes élőhelyékről nincsenek információink. Különösen nevezetesek a házi len gyomnövényei, mint a lenfojtó aranka (Cuscuta epilinum) vagy a lenvadóc (Lolium remotum). E fajok a lennek mint rostnövénynek a műszálak terjedése miatti visszaszorulása következtében eltűnőben vannak.

A konkoly (Agrostemma githago) korábban nálunk a gabonavetések legismertebb és legelterjedtebb gyomnövénye volt. Rendkívüli mértékben alkalmazkodott az őszi vetésű gabona termesztéséhez. Rendszerint a gabona szárával egyforma magasra nő (vagy csak kissé alacsonyabb), a magvak az aratás idejére érnek be, de a toktermések nem nyílnak fel teljesen (így a magvak nem hullanak ki a betakarítás során), a magvak súlya és mérete megközelítőleg azonos a gabona szemtermésekével (ezért egyszerű eszközökkel pl. rostálás, szelelés) nem lehet szétválasztani őket. A konkoly magjainak nincs nyugalmi állapota és így a gabonavetéssel együtt csírázásnak indul. A vegyszeres gyomirtás, a fejlett vetőmag-tisztító eljárások hatására sok helyütt e faj is megritkult.

A „kultúrnövény-utánzó” vetési gyomok jellegzetes képviselője a konkoly

Egyes növényfajok termései vagy magjai feltűnően emlékeztetnek bizonyos ízeltlábúakra. Egyes feltételezések szerint ezeket a terméseket rovarevő madarak rövid ideig zsákmánynak nézik, ám miután felkapták és kissé odébb repültek vele kénytelenek rájönni, hogy tévedtek. Ekkor a számukra értéktelen növényi részt elhullajtják, amely így távolabb kerülhet az anyanövénytől. A mediterrán elterjedésű pillangósvirágú növények több fajának vannak ilyen hosszúkás, szelvényezett ízeltlábúakra emlékeztető termései. Ilyen például az egyvirágú patkócím (Hippocrepis unisiliquosa) egy oldalról, cikkesen osztott hüvelye. A skorpiófüvek (Scorpiurus) felcsavarodó hüvelyei szintén valamiféle ízeltlábúra, egyesek szerint a skorpió farkára emlékeztetnek.

A hazánkban nagyon ritka poloskavészt (Cimicifuga europaea) leginkább szurdokerdők meredek, mohás sziklafalain láthatjuk. Aprócska, zöldes virágaiból 1-1,5 cm hosszú, ragadósan mirigyszőrös tüszőtermések fejlődnek, melyekben lapos, barna színű néhány milliméteres magok találhatók. Mint azt a növény magyar és tudományos neve is sugallja (cimex = poloska) e magok leginkább poloskára emlékeztetnek. A rovar lábait a magvak szegélyén sorakozó pikkelyszerű szőrök „utánozzák”. Nem tudjuk, hogy a magok számunkra poloskára emlékeztető kinézetének milyen szerepe van a poloskavész életében.

Mimikri vagy véletlen? A poloskavész magjai apró, barna színű poloskákra emlékeztetnek

Gyakran összetévesztik a mimikrivel az élőlények álcázását (kamuflázs). E jelenség során az adott faj modelljéül nem valamely élőlény szolgál, hanem megjelenésében, színében, mintázatában természetes környezete a minta. A kamuflázsra rengeteg szép példa ismert az állatvilágban és a jelenség elválása a mimikritől sem teljesen egyértelmű (például állatoknak fakéreghez, ágcsonkhoz, levélhez, gallyhoz való hasonlósága esetén). A növények között az élettelen környezethez való alak- és színbeli idomulás szép példáit elsősorban a sivatagi-félsivatagi körülmények között élő pozsgás növények körében láthatjuk. E fajok testükben értékes folyadékkészletét igyekeznek óvni az állatoktól oly módon, hogy a kietlen, többnyire sziklás vagy kövecses környezetben maguk is kövekhez hasonlítanak. Az Afrikában honos kavicsnövények (Lithops) fajainak általában egyetlen pár, lekerekített levélpárjuk van, amelyek alakjukban, méretükben, színükben és mintázatukban is meglepően kavics-szerűek...

A növényvilágban talán a kavicsnövények álcázása a legtökéletesebb

Ma van Kitaibel Pál halálának 197. évfordulója

205 évvel ezelőtt, 1817 december 13-án hunyt el Kitaibel Pál. Két nap múlva az egykori Váczi úti temetőben helyezték örök nyugalomra. Temetéséről a Magyar Kurir című napilap 1818. évi 52. számában tudósított: „Temetésén olly sok és nagy Méltóságú Uraságok vettek részt, hogy ha szinte a' boldogult, hasznos életének pályáján tett valóságos érdemei által meg nem mutatta volna is, hogy rendeltetésének megfelelni törekedett: tsak eltemettetésének ezen környülállása is megmutatná, mint kellyen ő róla ítélnünk.”

Kitaibel sírja a Nyugati pályaudvar építése során megsemmisült, mindazokével együtt, akiknek nem voltak már hozzátartozóik, hogy a földi maradványaik áthelyeztetéséről gondoskodhassanak ... Kitaibelnek özvegye által állíttatott síremléke latin nyelvű szövegét Schuster János (1829) szerencsére közzétette, és ennek köszönhetően közölhetjük magyar fordításával együtt:

Merito optimo P a u l o   K i t a i b e l chemiae et botanicae professori p. o. ad Reg. Scient. Univ. Hung. nat. 1757 febr. 3., dem. 1817 dec. 13. monumentum hocce posuit coniux relicta Elisabetha nata a Sarlay. Super tumulo excipe facta viri: Florae Hungaricae rariora promulgavit, soli patri naturam docuit, naiadumque revelavit arcana; non minus probitatae, modestia moribusque expressit animi decus. Gaude Hungaria, quae talem tulisti!

A legjobb férjnek, K i t a i b e l   P á lnak, a Magyar Királyi Tudományegyetem kémia- és botanika-professzorának, született 1757 febr. 3-án, meghalt 1817 dec. 13-án ezt a síremléket állíttatta hátrahagyott neje született Sarlay Erzsébet. Sírhalma fölött íme e férfiú tettei: Magyarország Flórájának ritkaságait felkutatta, szülőhazájának természetét ismertette, forrásvizeinek titkait felfedte; Nem különben derekassága, szerénysége és erkölcsössége lelke ékességéül szolgáltak. Örvendj Magyarország, hogy ilyen fiad lehetett!

Egyébként nem járt sokkal jobban Kitaibel nagymartoni szülőháza sem… A ház az 1960-as évek végéig állt: abban egy időben a település (ma Ausztria, Burgenland, Mattersburg) első postahivatala működött. Csupán néhány ábrázolása maradt fenn. Az egyik Kitaibel halálának centenáriumi ünnepsége után készült fénykép, amely megjelent Kárpáti (1958) cikkében, a másik pedig Sterbenz Károly 1967-ben készült grafikája amely Andrássy–Szabó–Szabó (2006: 22.) munkájában és Andrássy (2007: 85.) cikkében jelent meg. A két ábrázolás eltérő irányból nézve mutatja az épületet, amely kőből épült, tekintélyes kocsi- és gyalogos bejáróval is rendelkező ház volt, udvarán akkoriban jelentékeny méretű fával. A házban az 1950-es években fodrászüzlet működött; falán 1957-ben emléktáblát avattak, amely azonban a ház sajnálatos lebontását követően a helyi múzeum raktárába került.

Kitaibel szülőházának 1957-ben készült fényképe (MTM Tudománytörténeti Gyűjtemény)

Sterbenz Károly 1967-ben készült grafikája [Andrássy–Szabó–Szabó (2007) nyomán]

 

Mátyás Vilmos botanikus Kitaibel születésének 200. évfordulójára készíttetett ex librise (Andrássy Péter szívességéből)

Irodalom

Andrássy P. (2007): 250 éve született Kitaibel Pál. – Természet Világa 138(2): 84–85.

Andrássy P. – Szabó T. A. – Szabó R. (2006): Kitaibel Pál útinaplójából. Soproni út 1806. – Soproni Erdőkért Környezetkultúra Alapítvány, Sopron. 32 pp.

Kárpáti Z. (1958): Kitaibel Pál emlékének megünneplése. – Soproni Szemle 12(2): 155–161.

Molnár V. A. (2007): Kitaibel Pál élete és öröksége. – Kitaibel Kiadó, Biatorbágy. 216 pp. 

Schuster J. (1829): Vita Pauli Kitaibel. – Pestini. In: Hydrographica Hungariae; praemissa auctoris vita edidit Joannes Schuster. Pestini. pp.: V–LXVIII.

Óriásvirágok

Bár számos több méter hosszúságú virágzat is ismeretes a növényvilágban is (például a a jukkafélék, a kontyvirágfélék, a broméliafélék és az orchideák körében), a világ legnagyobb magányos virágait kétségkívül a Délkelet-Ázsiában honos óriásvirágok (Rafflesia fajok) körében találjuk.. Egyes lépviselőik (mint a R. arnoldii és a R. keithii) virágának átmérője az 1 métert is meghaladhatja, tömegük pedig elérheti a 9–12 kilogrammot.

A borneói bennszülött Rafflesia keithii virágainak átmérője elérheti az egy métert

Eddig 18 fajukat írtak le, közülük párnak a leírás óta nyoma veszett, lehetséges, hogy kipusztultak vagy csupán a már ismert fajok változatai lehettek. Még napjainkban is elképzelhető újabb fajok felfedezése. Az óriásvirágok háborítatlan őserdőkben és idős másodlagos erdőkben is előfordulnak. Elég nedvességigényes növények, legtöbbször patakok, folyók környékén láthatók.

A Rafflesia pricei-t az 1960-as években gyűjtötték először és 1984-ben írták le a tudomány számára új fajként a Kinabalu-hegyről

A néhány napig nyíló óriásvirág vöröses színével, bőrnemű tapintásával és fajonként eltérő intenzitású, kellemetlen szagával bomlófélben lévő állati tetemeket utánoz és megporzásához döglegyeket csalogat. A virágok öt szirma egy nagyjából káposztafej nagyságú üreges kelyhet vesz körül, amelyen belül találhatók az ivarlevelek. Amilyen hatalmas kifejlődésű a raffléziák virága annál csökevényesebb a testük többi része. Egy szőlőféle lián (Tetrastigma) különböző fajain élősködnek, gombafonalszerű testük szinte egész életét gazdanövényükön belül éli le. Csupán bimbói, virágai és termései emelkednek ki a lián hajtásaiból. Mivel a raffléziák virágai egyivarúak, esetükben az önmegporzás nem lehetséges. E ritka előfordulású és ugyanakkor rövid ideig nyíló fajok esetében a megporzás – és ezáltal a fennmaradás – kulcsa a minél nagyobb – és így a megporzó rovarok számára feltűnőbb, vonzóbb – virág. Ugyanez igaz az esőerdők számos növényére is, miért nincs tehát más növényeknek is hasonló méretű viráguk? A raffléziák gigantikus méretű szaporítószerveik kialakulását parazita életmódjuk tette lehetővé, ugyanis nem a saját, nehezen felépített szerves anyagaikból, hanem másik növénytől „ellopott” tápanyagokból „építik fel” őket.

Növények Széchenyi Zsigmond műveiben

Egyik kedvelt íróm, gróf Széchenyi Zsigmond elsősorban útleírásairól és könyvként megjelent vadásznaplóiról ismert. Életének olyan epizódjairól mint egykori brit felesége, távolra szakadt fia, az AVH általi kitelepítése a nagyközönség igen keveset tud. Emiatt is kíváncsian várom a mostanában beharangozott új, az életéről szóló filmet.

 

 

E film apropóján most egy olyan bejegyzést teszek közzé, amely Széchenyi Zsigmond növényismeretéről szól. A növények Széchenyi műveiben csak mellékszereplőként jelennek meg, de szinte minden könyvében jelen vannak. A legtöbb rájuk való utalást az „Ahogy elkezdődött…” és az „Ünnepnapok” című köteteiben [amelyek egybekötve is megjelentek „Egy magyar vadász hitvallása” alcímmel (1.)].

Ebben a műben a magyar vadászatot a „magyar tölgy”-höz hasonlította (1: 9.) „sokkal keményebb, szívósabb, sokkal nehezebben hasad az amerikai mahagóninál, az indiai banyan-fügénél, de még az afrikai majomkenyérfánál is”

Az (erdei) szalonkákról szóló fejezetben a tavaszi hangulat lefestéséhez használta a márciusban (a szalonkák érkezésekor) nyíló vadvirágokat:

„Feslő hóvirágok utolsói – fűzbarka bársonya – sombokor aranyfátyla – kankalin kénsárga csokorfészke – májvirág kék csillaga – lánykökörcsin lila bolyhos harangja – lopva nyíló ibolya első lélegzete...

Íme, egy marékravaló nappali szalonkahangulat!

[...] S csak most, újraolvasva látom, hogy legkedvesebb szalonkavirágomat, a talán nem minden vadász előtt ismeretes, főleg hűvösen-árnyékos bükkösökben tenyésző farkasboroszlánt (Daphne mezereum) csaknem kifelejtettem. Ennek az apró piros virágú, tropikus leheletű, engem mindig Afrikára emlékeztető cserjének egzotikus illata is szalonkalest jelent – mégpedig a javából!” (1: 304.)

 

A (mára felmorzsolódott) sárréti túzok-állomány környezetének leírásakor a következőket írta:

“A túzok pedig, a magyar puszta emberkerülő, mérföldekre széttekintő, éberszemű “vadpókája” – bezzeg nem a civilizáció madara! Hanem a magányos pásztoremberé, a szabadban éjszakázó rideggulyáé, az ősidők óta ártalmatlannak bizonyuló bádogkolompé – a csendé, a zavartalanságé, a szél kergette ballangóé*, a csalfa délibábé ...”  (1: 180.)

Lábjegyzet: * Ballangó: „ördögszekér (Salsola rosocca)”

Szintén a Sárrétről:

„... a Sárrét. Járhatatlan, süppedős limbusnak tartották, sovány, savanyú legelőnek,. Meg ócska kaszálónak, aminek szittyós szénájától kelletlenül fordul el az istállózott jószág... (1: 181.)

Gyermekkorában gyakran időzött az anyai birtokon a csehországi Mileschau-ban, ezzel kapcsolatban többek között az alábbiakat vetette papírra:

„Sok őzzel, üregi nyúllal, egy-egy nyírfajddal találkoztunk séta közben. Sok szép pillangót, bogarat fogtunk, kosarunkat teleszedtük vargányával, szamócával, vadmálnával meg nagy csokor halványlila turbánliliommal – a mileschaui fenyvesek jellegzetes, pompás vadvirágával!” (1: 24–25.)

 

 

Az egész életmű számomra talán legkedvesebb darabja az „Alaszkában vadásztam”, amely egy vadásznapló (2.). A napló elő írt előszóból értesülhetünk Alaszka Oroszország és az Egyesült Államok közötti adásvételének történetéről, a könyvben pedig például a chicagoi világkiállításról, de érdekes adalékokkal szolgál például a sarki fényről, vagy az aranyásók és prémvadászok életéről is. Mindezt érzékletesen és a rá jellemző fanyar humorral. Alaszka flórája sok hasonlóságot mutat Eurázsia növényvilágával és talán ennek köszönhető, hogy feltűnően sok vadon élő növény feltűnik a könyv lapjain:

78. oldal:

„Mohafoszlányokkal teleaggatott, viharvert fenyők alatt, vadmálna és páfránysűrűk közül harangvirág kéklik, füzike vöröslik.”

79. oldal:

„Váratlanul vége szakad a fenyvesnek. Sűrű, jóformán járhatatlan égeresbe kerülünk. Íme az alaszkai vadászok sokat emlegetett alderbush-ja, az égersűrű, melynek errefelé ugyanaz a szerepe, mint a mi hegyeinkben a gyalogfenyőnek, a zergevadászok Latschenjának.

Az erdőöv felett kezdődik az égersűrű; vastag, sötétzöld palástként borítja a hegyóriások meredek oldalát, fel egészen a válluk tetejéig. Ott aztán vége szakad, felette már kopaszság van, havasi rétség. Az igazi kopaszság azonban csak afelett kezdődik: szürke kőgörgeteg, melynek tetején havas csúcsok fehérlenek, a Kenai hegység háromezres ormai – a fehér vadjuhok titokzatos otthona!”

98–99. oldal:

„Nemcsak az idő, nemcsak a vidék, hanem a mi kedvünk, de még a vegetáció is megváltozott mára. Utóbbi állításom ugyan kissé valószínűtlen, sőt egy éjszaka leforgása alatt nem is lehetséges, nekünk mégis valónak tűnik. Mert tegnap s tegnapelőtt egy vadvirágot sem láttunk. Lehet, hogy nem vettük őket észre, hogy bezárkóztak, elbújtak a rossz idő elől. Ma azonban, amíg a patak mentén haladunk, egészen a sziklás kapaszkodó kezdetéig, annyi szép tarka virágnak megörültünk, el sem hittük volna, hogy a 'zordon észak' ilyesmit is tud. Hjalmar, a lócsiszár, akiről kisül, hogy szenvedélyes növénygyűjtő – magányos szigeten lakik a közeli Skilak nevű tavon, és Alaszka valamennyi vadvirágát oda akarja telepíteni – minduntalan lemarad, gyökerestül vágja ki a különböző virágokat. A nagyobbját külön e célra hozott zsákba gyűjti, az aprókat pedig kalapja mellé tűzi. Már egész virágoskert tarkállik a kalapja körül, s úgy obálózik a legkülönbözőbb latin virágnevekkel, akár egy botanikustanár.

–Ez a piros virág a Kalmia, ez a fehér virágú kúszó pedig Chiogenes. Itt ez a halvány-rózsaszínű a Bryanthus, amaz a fehér cserje pedig Cassiope.

Én elhiszem, minthogy az ellenkezőjét bizonyítani nem tudom. S noha nagyon is szenvedélyes növénybarát vagyok, nekem csak a nefelejcs ismerős köztük. Sokkal nagyobb virágú a mienknél és sötétebb. Ennek azonban nem tudja Hjalmar a latin nevét. De műveletlenek ezek az alaszkai prémvadászok!

Valóban, meglepő ez a virágpompa, a csobogva szaladó kristálypatak mentén. Osztrák alpesi táj, barátságosan ismerős… Ischlben lehetnénk, nyári zergecserkészeten, nem pedig Észak-Amerika legfélreesőbb, jóformán ismeretlen vadonjában.

– Itt sietniük kell ám a növényeknek a virágzással – magyarázza Hjalmar –, rövid a nyár, két hétig tart mindössze! Szeptember elsejére rendszerint leesik a maradandó hó. Észak tele elnémítja a vegetációt, és mire nagy nehezen ismét szóhoz engedi, már újból augusztust írunk! majdnem egy évig alszanak a virágok, mire újból vigadhatnak – két hétig! Rövid a farsangjuk, de annál szebb a báli ruhájuk.”

 

134. oldal, Fairbanks éghajlatáról, Seward-éval összehasonlítva:

„A vegetáció is enyhébb klímát sejtet. Minden ház előtt tarka virágoskert pompázik, sőt a csinos kis faházikók földréteggel letakart teteje is csupa virág. Virágkalap van a házak fején.

– Ez a mi 'sarkvidéki tetőkertünk!' – jegyezte meg a tulajdonos, mikor a háztetőn nyíló virágait megcsodáltam.”

137. oldal:

„Gyönyörűek a fenyvesekkel váltakozó őszi lomberdők színei. Sokkal élénkebbek, pompásabbak, mint nálunk. Nemhiába oly híres a 'színes észak-amerikai ősz'. A fenyők közül kitarkálló rengeteg nyírfalomb akár a legfényesebb sárarany. Az apró törpenyírbokrok vérpirosak. A sziklákra öltöztetett sokféle moha és kúszónövény a sötétbordótól a leghalványabb rózsapírig minden színárnyalatot kikever. Valóságos festékesláda ez a sokszínűen lángoló erdő.”

145. oldal:

 

„A hegytető … teljesen kopár. Krémszínű mohával, a helyenként csaknem fehér reindeer moth-szal, rénszarvas-mohával váltakozó áfonyaszőnyeg fedi.”

155. oldal, őszinte, szívből jövő vallomása:

 

 

„Nincs szebb erdő az ezüsttörzsű, szeptemberi bükkösnél, és nincs szebb vad a benne orgonázó magyar szarvasbikánál!”

177. oldal

„A keresztül-kasul gabalyodó indák bogyóinak tömege közt hatalmas vadribizli fürtök lógnak. Szemre a szelíd ribizlinél is szebbek, ízük viszont rosszabb. Nem mintha a szelíd ribizlit sokra becsülném.”

177. oldal

„Az erdő alját ellepő sokféle növényzet közül a legkutyább a devil club, az 'ördögbuzogány'. Nem tudom magyarul minek hívják ezt az embermagasságú, tüskésszárú, sőt tüskéslevelű növényt, amely az alaszkai vadászt ugyanúgy elszórakoztatja, mint a wait-a-bit tüske az afrikait. Az ördögbuzogány hatalmas, húsos levelének teteje sima, ártatlannak tetsző. Alját azonban apró, kaktuszszerű tüske borítja, mely nemcsak szabadon levő testrészeidbe törik bele, hanem ruhádat felszakítva, még az alatta levő bőrödbe is horgot vet.”

Egyéb műveiben a flóra sokkal alárandeltebb szerepet játszik. A Csui-ban például egyes növényeket legtöbbször növekedési vagy életforma típusuk szerint nevezett meg: fa, bokor, fű, sőt giz-gaz. Fényképeket tett közzé viszont „Virágzó mimózák a Maszái-fennsíkon (dec. 23.)”, „Vadbokor virágdíszben (jan. 6.)”, „Maszái-földi növényzet (jan. 5.)”, „Pálmafák az Athi partján (febr. 4.)”. Az Elefántország c. könyvben egy ritka antilop élőhelyéről készült fénykép alá a következőket írta: „Bambuszrengeteg, a bongó hazája”. A Nahar-ban „Hát azok a vörös barnán vonagló, kígyószerű utálatok ott a víz színe alatt, vajon mik lehetnek? India partját körös-körül fonják ezek a barnás moszatmezők.”

Az érdeklődőknek ajánlom másik kedvenc íróm, Fekete István növényismeretéről írt bejegyzésemet.

Források

(1.) Széchenyi Zs. (1978): Ahogy elkezdődött…/ Ünnepnapok. Egy magyar vadász hitvallása. – Szépirodalmi Kiadó, Budapest.

(2.) Széchenyi Zs. (1982): Alaszkában vadásztam. – 6. kiadás. Gondolat, Budapest.

Az Élővilág Enciklopédia Zárvatermők fejezete a világhálón.

Az Élővilág Enciklopédia Zárvatermők fejezete elérhető az alábbi képre kattintva.

Az őshonosságról

Melyek az őshonos fajok? Mi az őshonosság? E kérdések megválaszolása néha nem is olyan egyszerű. Mostani írásunkban arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a növényfajok egyes előfordulásai esetében nem egyszerű a honosság következetes megítélése.

A fajok esetében viszonylag egyszerű és széles körben elfogadott definíciók léteznek az őshonosságra, a Wikipedia-ban például a következőt olvashatjuk:

“In biogeography, a species is defined as indigenous to a given region or ecosystem if its presence in that region is the result of only natural process, with no human intervention.”

azaz

“A biogeográfiában egy fajt őshonosnak tekintünk egy régióban vagy egy ökoszisztémában, ha jelenléte kizárólag természetes folyamatoknak (és nem emberi beavatkoztásnak) köszönhető.”

A természet védelméről szóló 1996. évi LIII. Törvény 8. § (1) szerint:

“Őshonosak mindazok a vadon élő szervezetek, amelyek az utolsó két évezred óta a Kárpát-medence természetföldrajzi régiójában - nem behurcolás vagy betelepítés eredményeként - élnek, illetve éltek.”

Az őshonos fajok egyes állományainak (előfordulásainak) honosságát vizsgálva két alapvetően különböző szempont szokott felmerülni:

1.) az adott faj egyedeinek (propagulumainak) eredete;

2.) az adott fajnak otthont adó élőhely természetessége (avagy ember alkotta eredete).

Egyes előfordulások megítélése szempontjából, hol egyik, hol másik szempont kerül előtérbe (vagy mérlegelésre), csak igen ritkán mindkettő. A legtöbb esetben nincs biztos információnk arról, hogy a faj propagulumai milyen módon jutottak az adott helyre. Ritka esetekben előfordul, hogy teljes bizonyossággal vagy nagy valószínűséggel tudható a szándékos betelepítés [lásd például Somlyay 2007].

Különösen széllel könnyen szállítódó magvakkal/spórákkal rendelkező fajok esetében gyakori, hogy a bizonyosan ember által létrehozott élőhelyeken (például felhagyott kavics-, agyag- és homokbányákban, telepített fenyvesekben) megjelenő állományok adventív besorolást kaptak. Ez történt például a nyári füzértekercs (Spiranthes aestivalis) esetében, amelynél a Synopsis V. kötetében (Soó 1973: 144.) a következőt olvashatjuk: DDt (Nagykanizsa), Kis-A (Győr, adv.). [A faj az előbbi lelőhelyen felhagyott homokbányában, Győr mellett pedig egykori téglagyári anyagnyerő gödörben (Polgár 193) telepedett meg.] A bordapáfrány (Blechnum spicant) telepített fenyvesben megjelenő állománya Csapody (1982: 64.) szerint „Somogyban (Kaposmérő) bizonnyal behurcolt”.

 

Az egyvirágú körtike (Moneses uniflora) esetében még a behurcolás vélelmezett mikéntjére is történik utalás: „Igen sokszor – fenyőmagvakhoz tapadva – ültetett fenyveseinkbe behurcolódik” (Csapody 1982: 178.).

A most kiragadott példákhoz hasonlóakat ritka és kevésbé ritka fajok esetében százszám lehet találni.

Régóta meggyőződésem, hogy „a növények terjedési képességét alulbecsüljük. Ez utóbbit is több tényező okozza: egyrészt a növények szaporító képleteinek (propagulumainak) terjedése nem olyan szembeötlő mint például a madarak repülése, másrészt a szél, a víz és az állatok terjesztő tevékenységét hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni” (Molnár V. 1999).

A sózott utak szegélyein 80-as, 90-es évek óta dokumentált egyes őshonos sótűrő fajok (például: Podospermum canum, Puccinellia distans, Spergularia maritima) terjedése (Schmidt & Király 2016). Az útpadka kaszálása és az úttest sózása egyértelműen hozzájárul e fajok megjelenéséhez. [A növényi terjedés szempontjából is fontosak az út menti gyepsávok, mint ökológiai folyosók (Tikka et al. 2001).] Emellett azonban az sem kizárható (sőt, talán inkább valószínűsíthető), hogy az utakon zajló forgalom e fajok propagulumainak terjedésében is szerepet játszik [A terjedést elősegíthetik a könnyű magvú fajok esetében a járművek által keltett légáramlatok (Ross 1986), illetve a járművekre tapadt sár, ami – különösen fejlett út menti vegetáció esetén – jelentős mennyiségű magot tartalmazhat (Clifford 1959)]. Mindezek ellenére, az Atlaszban a három faj valamennyi hazai előfordulása honos besorolást nyert (pp.: 86., 317., 128.).

 

Közönséges szikipozdor előfordulása útpadkán a Déli-Bakonyban

 

Így történt a kérészpáfrány (Anogramma leptophylla) esetében is, amelynél az élőhely (egy dózerút bevágása) egyértelműen ember alkotta, de a spórák akár természetes úton is odajuthattak. Nincs kétségem afelől, hogy egyes harasztok (például gímpáfrány – Asplenium scolopendrium) spórái természetes úton (a szél révén) jutnak el például rakott kőfalakra, alföldi kutakba, de arról sem, hogy ezek az ember által létrehozott, mesterséges objektumok nélkül nem tudnának megjelenni például az Alföld közepén.

 

Aranyos fodorka előfordulása kútban ...

... és rakott kőfalon

 

Persze önmagában az a tény, hogy a spórák természetes úton (szelek szárnyán) érkeznek még mindig nem garancia arra, hogy az előfordulás őshonos legyen. A struccpáfrányt országszerte ültetik kertekbe, temetőkbe és nem kizárt, hogy részben ezek leszármazottai az ország különböző részein felbukkant kis állományok. Ugyanakkor úgy vélem, hogy a Felső-Tisza vidéken megjelenő, a Tisza által a Kárpátokból leszállított rizómákból kihajló példányok terjedése „természetes”-nek tekinthető.

Hogyan ítéljük meg az apró kőtörőfű (Saxifraga tridactylites) Nagyalföld közepén, vasúti töltés kőzúzalékán talál előfordulás őshonosságát? Az adott faj a táj természetes élőhelyein nincs jelen, az élőhely nyilvánvalóan ember alkotta – tehát az előfordulás nagy valószínűséggel adventív. Ugyanezen az élőhelyen már nehezebb a nyúlánk gombafű (Androsace elongata) vagy még inkább a Veronica triloba honosságáról állást foglalni…

 

A már korábban részletesen átkutatott lelőhelyeken megtalált növények őshonossága kissé mindig gyanús. A siroki „Nyírjes” és a keleméri „Mohosok” tőzegmohás lápjainak növényzetét, flóráját számos kutató vizsgálta és senki nem találkozott rajtuk a kereklevelű harmatfűvel (Drosera rotundifolia). E fajt Keleméren a 80-as években találták meg, Sirokon pedig 1996-ban észlelték először. Hasonló a helyzet a tőzegáfonya (Vaccinium oxycoccos) 1994-ben felfedezett siroki előfordulásával is. Az szinte teljesen bizonyos, hogy a korábbi kutatások idején ezek az avatott szemek számára „feltűnő” fajok még nem éltek e területeken.

A többek között Boros Ádám és Zólyomi Bálint által is kutatott keleméri lápokon az 1980-as évekig senki nem észlelte a kereklevelű harmatfüvet

 

A tőzegáfonyát először 1994-ben észlelték a siroki lápon

 

A példaként felhozott fajok esetében az Atlaszban szereplő előfordulások őshonos besorolásúként szerepel, de van példa az ellenkezőjére is.

 

Keleti bazsarózsa Bekecsen, a háttérben a tokaji Kopasz-heggyel (Sramkó Gábor felvétele)

 

Az új, „váratlan” előfordulások esetében érezhető bizonyos kételkedés az előfordulások spontaneitásával kapcsolatban. A keleti bazsarózsa (Paeonia tenuifolia) kis állományát Molnár & Türke (2007) találták meg Bekecs mellett és a következőket írták: „Mivel ritka, de kedvelt dísznövényről van szó, a bekecsi populációnál felmerülhet a kivadulás lehetősége.” Az állomány az Atlasz-ban bizonytalan őshonosságúként szerepel, annak ellenére, hogy

1.) a faj korábbi hazai (tolnai) előfordulásáról herbáriumi példány is tanúskodik (BP Com. Tolna, ad. Szt. Lőrincz, leg. Kiss I. 1878);

2.) Amint Molnár& Türke (2007) megállapították, a „hegyen a katonai térképek tanúsága szerint az elmúlt 250 évben nem volt tanya, kert, s erre utaló terepi nyomok sincsenek”



A keleti bazsarózsa bekecsi lelőhelye a Google Maps légifotóján és a II. Katonai Felmérés térképén

 

3.) Bár a fajt dísznövényként is ismert, Molnár & Türke  (2007) arról számoltak be, hogy „Bekecsen a falu utcáin és a temetőben sem találtuk a faj kultivált egyedeit”. Emellett a hazánkban dísznövényként kultivált állományok kivétel nélkül teltvirágúak (azaz negyvennél több színes lepellevéllel rendelkeznek);

4.) Az élőhelyként szolgáló gyepfoltban 84 edényes növényfaj került elő, közülük számos faj (Adonis vernalis, Echium maculatum, Phlomis tuberosa, Ranunculus illyricus, Scorzonera austriaca, Sisymbrium polymorhum, Trinia ramosissima, Vinca herbacea, Viola ambigua) előfordulása utal a gyep „eredetiségére”.

5.) „A növény tartós túlélő-képességét bizonyítja, hogy a tövek a gyepben elszórva találhatóak és sikeresen termést tudnak érlelni” Molnár& Türke  (2007)

6.) A lelőhelytől néhány kilométer távolságban más sztyeppreliktumok (például Aster oleifolius, Astragalus excapus, Astragalus dasyanthus, Taraxacum serotinum) fordulnak elő.

Végezetül még egy speciális terület: a temetőkben előforduló fajok spontaneitásának kérdése. Az elmúlt években végzett vizsgálataink során azt tapasztaltuk, hogy a Pannon ökorégió temetőiben száznál több hazánkban védett növényfaj fordul elő. Egyes kevéssé feltűnő fajok (például őszi füzértekercs –Spiranthes spiralis) vagy a nagyközönség számára kevéssé dekoratív fajok (például Janka-tarsóka – Thlaspi jankae) esetében a szándékos ültetés, telepítés kevéssé valószínű. Az olyan kereskedelmi forgalomban is kapható, közkedvelt, dekoratív fajok esetében, mint a keleti zergevirág (Doronicum orientale) a temetői előfordulások minden bizonnyal ültetettek. De a helyzet megítélése sokkal nehezebb a törpemandula (Amygdalus nana), tavaszi hérics (Adonis vernalis), hóvirág (Galanthus nivalis), tavaszi csillagvirág taxonok (Scilla bifolia agg.), apró nőszirom (Iris pumila) esetében, amelyeknél úgy véljük, hogy telepített tövek és honos állományok is megtalálhatók temetőkben. Ezek státusa legfeljebb egyedi mérlegelés alapján dönthető el.

A Janka-tarsóka temetőkben történő szándékos ültetése valószínűtlennek tűnik, de magjainak fűnyíróval történő behurcolása nem lehetetlen...

Irodalom

Bartha D., Király G., Schmidt D., Tiborcz V., Barina Z., Csiky J., Jakab G., Lesku B., Schmotzer A., Vidéki R., Vojtkó A., Zólyomi Sz. (szerk.) (2015): Magyarország edényes növényfajainak elterjedési atlasza. – Nyugat-magyarországi Egyetem Kiadó, Sopron, 329 pp.

Clifford H. T. (1959): Seed dispersal by motor vehicles. – Journal of Ecology 47(2): 311-315.

Molnár Cs. & Türke I. J. (2007): Paeonia tenuifolia L. a Hegyalján. – Flora Pannonica 5: 196–197.

Molnár Cs., Baros Z., Pintér I., Türke I. J., Molnár V. A., & Sramkó G. (2008). Remote, inland occurrence of the oceanic Anogramma leptophylla (L.) Link (Pteridaceae: Taenitidoideae) in Hungary. – American Fern Journal 98: 128–138.

Molnár V. A. (1999): Bevezetés Magyarország florisztikai növényföldrajzába. In: Farkas S. (szerk.): Magyarország védett növényei. – Mezőgazda Kiadó, Budapest. pp.: 43–52.

Polgár S. (1937):Új talaj befüvesedésének érdekes esete. – Botanikai Közlemények 34: 15-26.

Ross S. M. (1986): Vegetation change on highway verges in south-east Scotland. – Journal of Biogeography 13: 109–117.

Schmidt D. & Király G. (2016): A gyorsforgalmi úthálózat szerepe egyes növényfajok terjedésében Magyarországon. – Előadások és poszterek összefoglalói. XI. Aktuális flóra- és vegetációkutatás a Kárpát-medencében nemzetközi konferencia. Budapest, 2016. február 12–14. pp.: 108–109.

Somlyay L. (2007): A Ferula sadleriana Ledeb. "újabb" hazai lelőhelye. – Kitaibelia 12 : 106–107.
Soó R. (1973): A magyar flóra és vegetáció rendszertani-növényföldrajzi kézikönyve V. – Akadémiai Kiadó, Budapest.
Tikka P. M., Högmander H. & Koski P. S. (2001): Road and railway verges serve as dispersal corridors for grassland plants. – Landscape ecology 16(7): 659–666.