Meddig életképesek a magvak?

A növények Csipkerózsika-álma

Mi minden történt 1883-ban? Például kitört a Krakatau-vulkán a Szunda-szorosban és ugyanekkor indult első útjára Párizsból az Orient Express. Ebben az esztendőben halt meg Richard Wagner zeneszerző és Édouard Manet festő vagy ekkor születtek olyan, azóta szintén elhunyt nagyságok, mint Jávorka Sándor botanikus, Jaroslav Hašek író, Egry József festőművész, Babits Mihály költő vagy Kós Károly építész. Emellett Borbás Vince ebben az évben gyűjtötte herbáriuma számára azt a tekert csüdfű-példányt, amelynek magjait 131 év elteltével sikerült kicsíráztatnunk és felnevelnünk a Debreceni Egyetemen (az erről megjelent publikációnk elérhető itt.). Az Élet és Tudomány ezévi  39.  heti számában megjelent ismeretterjesztő cikkünk ennek apropóján járja körül a magvak hosszú távú életképességét.

 

A magok a legfejlettebb növények szaporító- és terjesztőképletei, amelyek méretüket, terjedési módjukat és élettartamukat illetően is rendkívül sokfélék. Akadnak köztük porszemnyi apróságok és kókuszdiónyi óriások. Vannak, amelyek víz felszínén úszva, szelek szárnyán utazva, állatok bundájába akadva vagy általuk lenyelve terjednek. Bizonyos fajok magjai érés után hamar csíráznak, ezek életképességüket csak igen rövid ideig őrzik meg. Ennek ellenkezője is ismert, mikor a mag érés után nyugalmi állapotba kerül, amelyben életképességét évtizedeken vagy akár évszázadokon keresztül is megőrizheti, és csak akkor csírázik, amikor megfelelő körülmények közé kerül és valamilyen hatás megtöri a mag nyugalmi állapotát.

A magvak nyugalmi állapota is sokféle lehet, egyik típusa a fizikai dormancia, amelynek lényege, hogy a vastag, kemény maghéj megakadályozza a mag vízfelvételét. Az ilyen növények (mint amilyen számos pillangósvirágú is) magjai csak akkor csíráznak ki, ha a maghéjat valamilyen sérülés éri. Ezt a természetben előidézheti például egy állat emésztőrendszerének mechanikai vagy emésztőnedveinek kémiai hatása, de ilyen tényező lehet egy bozóttűz vagy egy áradó folyó által szállított törmelék súroló hatása, amely utat nyit a talajban szunnyadó magvaknak a csírázáshoz.

Mindennek természetesen gyakorlati jelentősége is van: az élelmet adó és ipari célra termesztett növények esetében rendkívül fontos magjaik potenciális élettartamának ismerete: nem mindegy ugyanis, hogy az adott faj magjai milyen körülmények között és milyen hosszú ideig tárolhatók, vagy hogy vetés után milyen arányban csíráznak kezelés nélkül. A fehér akác (Robinia pseudacacia) keményhéjú magjainak nyugalmi állapotát vetés előtt olyan berendezéssel szüntetik meg, amely megsérti a maghéjat. A magvak élettartamának, csírázásbiológiájának ismerete igen fontos tényező az allergén növények, az agresszíven terjedő behurcolt özönnövények és a mezőgazdasági gyomok elleni küzdelemben, akárcsak a ritka és veszélyeztetett fajok megőrzése során is.

Vallatási módok

A magok potenciális életképességét többféle módon vizsgálhatjuk. A természetes körülményekhez talán leginkább hasonlító módszer, ha a magokból nagy mennyiséget a talajban mélyre elásunk, majd a készlet egy-egy részletének életképességét néhány évente vagy évtizedenként csíráztatásos kísérletben vizsgáljuk. Ilyen módon igazolták, hogy a kereklevelű mályva (Malva rotundifolia) és két ökörfarkkóró faj (Verbascum sp.) magjai több mint száz évig megőrzik csíraképességüket. Ez a módszer igen megbízható eredményeket szolgáltat, viszont meglehetősen munka- és időigényes – különösen olyan fajok esetében, amelyek magjai csíraképességüket sokáig megőrzik, azaz hosszú távú perzisztens magkészlettel rendelkeznek.

A magvak életképességére közvetett módon lehet következtetni abból is, hogy a talajban milyen függőleges eloszlásban találhatók meg. Ennek alapja az a tény, hogy különböző hatások (például a gravitáció és talajlakó élőlények aktivitása) miatt a magvak a felszínről idővel a talaj egyre mélyebb rétegeibe jutnak, ám eközben csíraképességét egy részük elveszti. Ha adott faj magjai nagyobb talajmélységből származó mintában nagyobb számban csíráznak, mint a felszínhez közeli rétegekben, az annak a jele, hogy a magok olyan hosszú ideig megőrzik életképességüket, amennyi idő szükséges volt a mélyebb rétegben való feldúsulásukhoz.

A legidősebbek

Kézenfekvőnek tűnik, hogy ásatásokon fellelt magvak vizsgálatával is érdekes adatokhoz juthatunk, de e téren több bizonytalanság adódik. Bár egyiptomi fáraósírokban és más régészeti lelőhelyeken talált ősi (akár ezer évnél idősebbnek hitt) magvak csíraképességéről számos cikk jelent meg, ezeknek a magvaknak a korát modern módszerekkel nem vizsgálták meg, és nagyon valószínű, hogy jóval későbbi eredetű magokról van szó. (Egy piramisban például nemcsak a temetés idejéről származó magok lehetnek, hanem például sírrablók vagy régészek által akaratlanul behurcoltak is.)

Más a helyzet egy kínai tó üledékében talált indiai lótusz (Nelumbo nucifera) csíraképes magjaival, amelyek korát a radiokarbonos kormeghatározás 1300 év körülire tette. Az eddig ismert legidősebb, száraz körülmények között tárolt életképes mag I. Heródes, Kr. e. I. században élt júdeai uralkodó palotájából került elő. Ez a datolyapálmáról (Phoenix dactylifera) származó mag a radiokarbonos kormeghatározás alapján mintegy 2000 éves volt és egészséges növénnyé fejlődött. Szibériában, az örökké fagyott talajréteg, a permafroszt alatt 38 méterre eltemetődött sarkiürge-fészkekben nagy mennyiségben leltek rá a keskenylevelű habszegfű (Silene stenophylla) mintegy 32 ezer éves magjaira. Az érett magvak csíraképtelennek bizonyultak, de kutatók három éretlen magban még élő embriót találtak és azokból laboratóriumi körülmények között életképes növényeket neveltek.

Az iménti adatokhoz képest jóval kisebb időtávlatot fognak át, de emberi léptékben mégis jelentősek a szárazon tárolt magvakhoz kapcsolódó életképességi vizsgálatok. Mexikói és kaliforniai vályogtéglákból 40 növényfaj magjait azonosították, amelyből hét faj magjai – köztük egy lucerna (Medicago polymorpha), egy mályva (Malva parviflora) és egy árpa (Hordeum leporinum) kétszáz év után is – életképesnek bizonyultak.

Maggyűjtemények és herbáriumok

A száraz körülmények között tárolt növényi magvak leggazdagabb tárházai a maggyűjtemények és herbáriumok. Mivel azonban az itteni példányok tárolási körülményei – például a hőmérséklet értéke és éves alakulása, valamint a páratartalom – jelentősen eltérnek a talajban uralkodó viszonyoktól, ezért előfordulhat, hogy egyes fajok magjai a talajban jóval tovább életben maradnak, mint herbáriumban. Ehhez a hatáshoz hozzájárulhatnak továbbá a rovarkártevők [például múzeumbogár (Anthrenus verbasci)] ellen alkalmazott peszticidek is.

Elsősorban termesztett növények esetében állnak rendelkezésre olyan régi és jó megtartású magminták, amelyek értékes adatokat szolgáltathatnak. Ilyen volt például egy hermetikusan lezárt üvegedény, amelyben zab (Avena sativa) szemterméseket helyeztek el 1877-ben egy bécsi főiskolán. A mintát 110 év múltán vizsgálták meg és abban nemcsak a zab, hanem az árpa (Hordeum vulgare) és 4 gyomnövény életképes magjait találták.

A herbáriumi példányok jelentőségét a magvak hosszú távú túlélésének vizsgálatához az adja, hogy immár elég hosszú (több évszázados) időtávlatban állnak rendelkezésre, ráadásul legnagyobb részük gyűjtésének ideje napi vagy legalább éves pontossággal ismert. A módszer első „alkalmazása” tulajdonképpen a véletlennek köszönhető. A második világháború idején, 1942 szeptemberében bombatalálatot kapott a londoni British Museum herbáriumának otthont adó épület, amelyben ezt követően a tűzoltáshoz használt víz hatására csírázni kezdtek a selyemakác (Albizia julibrissin) 1793-ban gyűjtött, a háború idején 147 éves példányának magjai.

Ezt követően több kísérletet is végeztek, ezek során számos esetben dokumentálták herbáriumban vagy maggyűjteményben egy évszázadnál hosszabb ideig tárolt magvak életképességét. Egyes trópusi és szubtrópusi elterjedésű fásszárúak (a pillangós virágúak közé tartozó Acacia- és Liparia-fajok), valamint a próteafélékhez sorolt Leucospermum magjai legalább 203 éves korukig megőrizték csíraképességüket. A mérsékeltövi lágyszárúak között a legkitartóbbnak az ernyősvirágzatú sziki buvákfű (Bupleurum tenuissimum) bizonyult, mégpedig 144 évvel. A jelenleg érvényes „világrekordot” viszont az indiai lótusz tartja legalább 215 évvel.

A 10 legidősebb, természettudományi gyűjteményből származó, életképes maggal rendelkező növény adatai

Növény	Család	Elterjedés	Életforma	Kor (év)	Csírázott / vizsgált magvak száma	Forrás
Nelumbo nucifera	lótuszfélék	trópusi	vízinövény	215–237	1 / 1	Ramsbottom 1942, Barton 1961
Acacia sp.	pillangósvirágúak	trópusi	fásszárú	≥203	1 / 2	Daws et al. 2007
Liparia sp.	pillangósvirágúak	trópusi	fásszárú	≥203	16 / 25	Daws et al. 2007
Leucospermum sp.	proteafélék	trópusi	fásszárú	≥203	1 / 8	Daws et al. 2007
Acacia melanoxylon	pillangósvirágúak	trópusi	fásszárú	151	1 / 20	Leino & Edqvist 2010
Acacia farnesiana	pillangósvirágúak	trópusi	fásszárú	151	2 / 37	Leino & Edqvist 2010
Albizia julibrissin	pillangósvirágúak	trópusi	fásszárú	147	néhány / ?	Ramsbottom 1942
Bupleurum tenuissimum	ernyősvirágzatúak	mérsékelt övi	egyéves	144	1 / 50	Godefroid et al. 2011
Astragalus contortuplicatus	pillangósvirágúak	mérsékelt övi	Egyéves	131	29 / 120	Molnár V. et al. 2015
Geranium bohemicum	gólyorrfélék	mérsékelt övi	Egyéves	129	3 / 10	Milberg 1994

A kiválasztott tekert csüdfű

Az eddig megismert csúcstartók között viszonylag sok a pillangósvirágú növény, de kevés közöttük a mérsékelt égövben elterjedt és a lágyszárú faj. Éppen emiatt érdekes kutatócsoportunknak – e cikk szerzőin kívül Lovas-Kiss Ádámnak, Fekete Rékának, Somlyay Lajosnak és Török Péternek – a tekert csüdfű (Astragalus contortuplicatus) herbáriumban tárolt magjai hosszú távú túlélésének vizsgálata és annak friss eredménye. E rövid életű, egyéves életformájú pillangósvirágú növény jellemző élőhelyei folyók partjainak közelében, azok hordalékán találhatók. Hazánkban elég szórványos előfordulású, a Tisza és annak mellékfolyói mentén került elő, elsősorban nyílt talajfelszínű, bolygatott helyeken. Az ilyen termőhelyeken igen gyorsan változik a növényzet (például becserjésedik, benádasodik vagy nagy termetű mocsári fajok szaporodnak el), így a tekert csüdfű állományai egyik évről a másikra látszólag eltűnnek.

A tekert csüdfű időszakosan elöntött folyópartok első növényei között felbukkanó, de ritka előfordulású faja

Az iszapnövényzet jellegzetes faja, általában csupasz talajfelszíneken láthatjuk

 

A zavart termőhelyek növényei esetében (különösen, ha azok rövid életűek) fontos szerepet tölt be a kedvezőtlen körülmények mag alakban történő átvészelése. A tekert csüdfű esetében pontosan erről van szó: termőhelyei néha becserjésednek, olykor hosszú ideig víz alatt állnak, és sokszor éveknek kell eltelniük, hogy e pionír növény számára megfelelő körülmények alakuljanak ki, azaz nyílt, lassan száradó talaj- vagy iszapfelszínek, amelyeken alig található meg más növény. Emiatt tartottuk érdemesnek megvizsgálni a faj magjainak csíraképességét.

A tekert csüdfű magjai laposak, barnászöld színűek és mintegy 1–1,5 mm nagyságúak

Először friss magvakon teszteltük, hogy különböző eljárások milyen mértékben növelik a csírázó magvak arányát. A legjobb eredményt (99%) a maghéj dörzspapírral való megsértésével (szkarifikálás) és a magvak fényben történő csíráztatásával értük el. A szkarifikált magvak sötétben is magas (70% körüli) arányban csíráztak, míg a leforrázott, a szárazon vagy vízben lefagyasztott, a szárazon 80 °C-on hőkezelt és kezelés nélkül fényen csírázó magvaknak csupán néhány százaléka indult fejlődésnek, nagyjából annyi, mint a kezelés nélküli, kontroll magvak esetében. Mindezek alapján a herbáriumi példányok esetében a szkarifikált magvak fényben történő csíráztatását választottuk, amely szobahőmérsékleten, napi 14 órás megvilágítás mellett zajlott Petri-csészében, nedves agaróz gélen.

A tekert csüdfű friss magjainak csírázása különböző kezelések hatására. A legnagyobb arányban fény jelenlétében csíráztak a mechanikusan megsértett maghéjú magvak, ezért a herbáriumi példányok magjai esetében ezt a módszert alkalmaztuk a magvak nyugalmi állapotának megtörésére

Tekert csüdfű laboratóriumban csírázó magjai

A tekert csüdfű átültetett csíranövénye

 Borbás Vince öröksége

Tizennyolc herbáriumi példány összesen 793 magjának életképességét vizsgáltuk, s a vizsgált példányok fele esetében tapasztaltunk csírázást, ám azok mértékében jelentős különbségeket találtunk. A legnagyobb arányú (56,3%) életképességet a legfiatalabb, hároméves minta esetében tapasztaltuk, de meglepő módon hasonlóan magas arányban (53,3%) csíráztak egy 103 éves (a Delibláton 1911-ben Wagner János által gyűjtött) példány magjai is. Nem sokkal rosszabb csírázási arányokat produkáltak a Kovács Ferenc által Óbecse mellett 1914–1915-ben gyűjtött (legalább 99 éves) példány (38,1%) vagy a Boros Ádám által Törökbecse környékén 1918-ban szedett (96 éves) minta (41,1%).

A legfigyelemreméltóbb adatot azonban a Borbás Vince által Palánka (ma: Bačka Palanka, Szerbia) mellett 1883-ban gyűjtött herbáriumi lap szolgáltatta: a 131 éves magvak mintegy negyede (24,2%) csírázott! A vizsgálataink során megfigyelt túlélés a 9. leghosszabb, amit természettudományi gyűjteményben tárolt fajok esetében kimutattak. Egyben ez a második legidősebb, herbáriumból származó életképes mag, amely mérsékeltövi és lágyszárú növénytől származik. A kicsírázott magvak egészséges növényekké fejlődtek, dúsan virágoztak és termést érleltek. Bizonyító herbáriumi példányaikat hazai és külföldi természettudományi gyűjteményben helyeztük el, abban a reményben, hogy egyes magjaik később ismét felébredhetnek Csipkerózsika-álmukból.

Borbás Vince, a 19. századi magyar botanika kiemelkedő alakja

Borbás Vince 1883-ban Palánka mellett gyűjtött csüdfű példányainak magjai 131 év után is csíraképesnek bizonyultak

131 éves magvakból fejlődött példányok

  

Az évszázados magvakból fejlődött növények dúsan virágoztak és életképes magvakat tartalmazó terméseket érleltek

Idézett irodalom

Daws M. I. et al. 2007: Seed Sci Res 17: 73–79.

Godefroid S. et al. 2011: Taxon 60: 565–569.

Leino M. W. & Edqvist J. 2010: Genet Resour Crop Ev 57: 741–746.

Milberg P. 1994: Nord J Bot 14: 27–29.

Molnár V. A. et al. 2015: Preslia 87: 319–328.

Ramsbottom J. 1942: Nature 149: 658.

Sallon S. et al. 2008: Science 320: 1464–1464.

Shen-Miller, J. 1995: American J Bot 1367-1380.

Spira T. P. & Wagner L. K. 1983: American Journal of Botany, 303-307.

Steiner A. M. & Ruckenbauer P. 1995: Seed Sci Res 5: 195–199.

Yashina S. et al. 2012: PNAS 109: 4008–4013.

Békés karácsonyt!

Ezúton kívánok a blog minden Olvasójának békés, boldog ünnepet!

A közelgő karácsony tiszteletére megjelentek a vetővirágok levelei a talajfelszín felett.

A tavaly ősszel nem virágzott példányok esetében megkezdődött (az eleinte még sárgás, etiolált levelek) kihajtása,
de termések nem láthatók

A tavaly ősszel virágzott példányok esetében a talajfelszínen megjelent a termések csúcsa,
de a levelek még nem észlelhetőek

 

Fekete István és a növényvilág

Fekete István egyike legolvasottabb íróinknak, akinek műfajilag nehezen besorolható műveit mélységes természetszeretet és humánum hatja át. Az köztudott, hogy az író a gerinces állatok kitűnő ismerője volt, arról azonban kevesebb szó esik, hogy milyen kapcsolatban állt a növényvilággal. Ebben a bejegyzésben a flórához fűződő viszonyát mutatom be művei alapján.

Az átlagembert messze meghaladó növényismerete több forrásból táplálkozott. A több mint egy évszázaddal ezelőtt született, falun nevelkedő generáció számára természetesnek számító növényismeretre rakódott a mezőgazdászként elsajátított tudás és az erdőt-mezőt járó természetkedvelőként, vadászként tapasztaltak.

Bár a növényvilág képviselői Fekete István műveinek többségében felbukkannak, meghatározó szerephez csak ritkán jutnak. Legtöbbször az életközösségek meghatározóan fontos, de az állatoknál kevésbé alaposan jellemzett tagjaiként kerülnek ábrázolásra.

 Növénytani ismeretterjesztés

Az író állatokkal kapcsolatos jelenségek bemutatása kapcsán jól ismert ismeretterjesztő vénája a növényvilág esetében ritkábban jut szerephez, de erre is van példa. Ennek talán legszebb példája a Bogáncs című regényben olvasható:

„a szaporodásnak sok fortélya van, s a magvetésnek még több.

Egyes magvak repülnek, messze elszállva az anyától; mások gurulnak; vannak, amelyeket kilő az anya, hogy faja szaporodjon. És vannak, amelyeknek magva ezer kis horog közé van beágyazva, s olyan mint egy kis ezer horgú buzogány vagy horgas kéthegyű tőr. Amíg a mag éretlen, és burka zöld, nem kapaszkodnak semmibe, le se lehet őket szakítani, de ha megérett a kis tapadók, szőrök megragadnak a szőrben, ruhában, és vándorolni kezdenek. Mozgás közben szinte befúrják tüskéiket a ruhába és a szőr közé, szúrni, ami felette kellemetlen, mert a ruha alatt, szőr alatt érzékeny bőr van.

– Fene ezt a gazt! – mondja az ember, és leveszi magáról a szúrós holmit, amint tiszta helyre ér, s a mag, messze az anyanövénytől, el van vetve. Mit mondjon azonban a szegény kiskutya, akit a véletlenek vak ostora fél országon át hajszol? Nem mond semmit, de vakaródzik. A körmök és a fogak azután kiszakítanak egy-két potyautast a szőr közül, és honnét tudhatná Bogáncs, hogy ő most magvetést végez?”

Nagyon jellemző, hogy az író a növényi termések terjesztésének szemléletes leírásban is az állatvilág felől közelít a jelenséghez.

Az Egy szem kukorica című elbeszélésben egy kukorica életét kísérhetjük végig. Ebben az írásban az író a növények közötti, a napfényért, tápanyagokért és vízért folyó – a legtöbb ember által nem is sejtett – versengést a termesztett növények és a gyomok közötti párbeszéddel érzékelteti:

„A kis kukorica nehezen tért magához.

– Ó, míg felnövünk, ezer halál leselkedik ránk – mondta az egyik krumpli –, de azokra is, akik bennünket akarnak elpusztítani. Itt ez a sok gaz...

– Van nekünk becsületes nevünk is! – kiáltottak ekkor a másfajta növények.

– Én búzavirág vagyok.

– Én útifű.

– Én a szarkaláb.

– Én a pipacs – kiabáltak összevissza. – Élni akarunk, és ez a föld a mienk is.

– Hát majd egy kicsit összébb szorulunk – békítette őket a kukorica.

– Csak a magad bőrére alkudozzál – mérgelődött a krumpli. – Te megnősz, de mi kicsik maradunk, és nem tűrjük senki árnyékát. A tiédet se, ha a gazzal cimborálsz.

A kukorica elhallgatott. Egyedül volt.

– Igaz – bólintott a szarkaláb –, a krumpli csak akkor nagy, ha nincs senki mellette... igyekezzünk barátaim!”

Ugyanebben a novellában az író költői eszközökkel írja le a szélmegporzást:

„az üzenetet a szél hozta, lágy simogatással. és idegen, édes virágport hintett a kukoricára. [...] A levegőben pedig millió csók járt, és szállongó porleheletével mind megcsókolta a kukoricát”

A növények rovarmegporzására való utalás pedig A tölgy című novellában található:

„A part mellett egy bokor sárga liliom boldog aléltságban tárta szét kelyhét a nap felé, itta a fényt, ám az is lehet, hogy a virágban mászkáló kis bogárkák most hurcolták szét benne a szerelmes üzeneteket.”

Egyes növények jellegzetes élőhely-igényének szimbolikus megfogalmazása olvasható a Hajnal című elbeszélésben. Ennek során vándorolnak a nekik leginkább megfelelő élőhelyekre a növények, például a Fenyő, a Boróka, a Törpefenyő, az Áfonya és a Gyopár a hegyvidék hűvös magasságaiba, a Fűzfa, a Nád és a Sás a vízpartra, a Vadrózsa, az Árvalányhaj és a Kakukkfű a kopár domboldalra.

 

A növényvilág mint hangulatok, érzelmek érzékeltetője Fekete István művészetében

 Fekete István írásaiból igen sok helyen kisejlik a mezőgazdász szerzőjük számára igen nagy jelentőségű aszály és ennek kapcsán a szomjazó növényvilág, mint az Eső után című elbeszélésben:

„Egyetlen vágyam volt bőrig ázni, s azt hiszem, ebben a nagy vágyakozásban velem voltak a szomjas búzák, a fakó árpák, kínjukban virágzó törpe lóherék és millió virág, gyökér, félig csírázott mag, ameddig a szem ellátott, meg még azon túl is, a víztelenség és aszály szomorú élettelenségében.”

... vagy a Nyár végén című novellában:

 „Aszott sarjú között fehérre taposott gyalogutak surrannak a réteken keresztül, és itt-ott apró virág színtelenedik. Nem is virág, csak száraz színfolt, mely láthatatlan szemével az eget kémleli, hogy merre járnak az áldott, páráktól súlyos, drága fellegek.”

Az író kedvenc évszaka talán az ősz volt. Ebben az évszak hangulata, a köd titokzatossága, a vadászemlékek mellett a lombszíneződés látványos jelensége is hozzájárult. A különböző fafajok őszi lombhullatásának megszemélyesítésekkel érzékletessé tett leírását olvashatjuk az Október című novellában:

„A szél úgy jár az erdőn, mint a végrehajtó, és a fék sziszegve hajladoznak, mint az adósok.

– Fizetni, adósok, fizetni!

Visszaadni mindent, kamatos kamatokkal, amit az öreg bankár, a Föld adott. Nézzétek a Nyárfát. Az a jó adós! Utolsó sárga levélbankóját is visszaadta már, és most úgy áll a berek szélén, mint a becsületes adós: levetkőztetve és elhagyottan.

A Bükk is tisztességes fajta, a Nyír is, de még a Gyertyán is, aki pedig, komisz, tolakodó népség. Először csak egyenként hullatták levélpénzüket az örök, nagy perselybe, de aztán látták, hogy úgyis hiába. Megrázták magukat, lerótták az adósságot, és most békén vannak. [...]

Bezzeg a Tölgy meg a Cser! Nem! Ők nem fizetnek. Itt-ott egy kis kamatot, de aztán táguljon a végrahajtó, mert nem állnak jót magukért. Néha ölre mennek a széllel, mely perlekedve tépi a zizegő cserleveleket, de bevasalni alig tud valamit.

– Nem fizetünk! – kiáltják a cserfák. – Majd tavasszal. – És a szél megunja a meddő verekedést.

Alkonyattal elpihen ő is a völgyek ölén, de előbb még beszámol gazdájának.

– A Nyár, Nyír, Bükk és többiek ... megfizettek, Uram. Csak a Cser..., különösen a fiatalja... Ne adj nekik máskor! Nem fizetnek. Verekedni kell minden krajcárért.”

 A nádas

 Az író viszonylag kevés írásának címszereplői a növények. Az ilyen ritka kivételek egyike A nád című elbeszélés. A nádas egyébként az erdő mellett az író kedvelt témája volt s ebben a novellában a nádas életközösségének a tó életében betöltött sokrétű szerepéről olvashatunk, arról, hogy milyen fontos szerepe van a nádnak a legkülönbözőbb élőlények – és közöttük az ember! – életében:

„A tónak ebben az öblében nem volt nád. Valamikor talán lehetett, de most nem volt. Igaz, az utóbbi időben elkövesedett a fenék, mert a patak kevés iszapot hordott be; ami volt, azt elmosták a hullámok. Pár szál azért mégiscsak lehetett volna. De nem volt, s ezért rideg és üres volt ez az öböl. A hullámok nekinyargaltak a partnak, rombolták a köveket, összetörték a virágokat és kagylókat, mert hiányzott a szelíd nád, aki türelmesen eléjük állt volna, mérsékletre intve a rakoncátlan vizet. [...]

De ebből az öbölből hiányzott a nád.

Hiányzott a víznek, a partnak, a madaraknak, a halaknak, a kígyóknak és békáknak, még az öreg várromnak is hiányzott, aki mereven állott az öböl partján kiugró sziklákon, unatkozva nézegette magát a víz tükrében, és szerette volna, ha legalább a tükörben nád nőtt volna udvarán, és tavirózsa ablakai alatt. [...]

És hiányzott a nád az embereknek is, akik nem sokra becsülték, mert csak nád volt, de házaikat vele fedték, jószágaikat vele etették, békés kunyhókat csináltak belőle, és ha tüzet raktak a nádból arra gondoltak, hogy hitvány nádtűz csak, amit mindig etetni kell.

De azért nagyon hiányzott.

A víz mosta, egyre mosta a partot, és a part úgy érezte: nád kellene szélfogónak. A szél dühösen nyargalt a parton, mert unatkozott, és szeretett volna muzsikálni a nád hárfáján, mert alapjában véve muzikális természetű volt. A madarak szerettek volna leszállni, megpihenni és fészket rakni, és keresték a nádat, és vágytak utána. A halak hűsölni szerettek volna árnyékában, turkálni gyökerei mellett, és dörgölőzni lába szárán. A kis csigák derekára tapadtak volna, és a szitakötők leveléről lesték volna a szúnyoghegedűsöket.”

Más esetekben az elbeszélés címében megjelenik a növényvilág valamely képviselője, de nem főszereplőik a növények, hanem hangulatok, érzelmek érzékeltetői. Az Ibolya című elbeszélésben az író egy gyermekszerelem emlékét idézi fel:

„– Ne sírj! – dadogtam. – Hiszen csak tréfáltam. Vidd el a virágokat ... majd összeszedem ...

... Ilona kötözte a kis csokrot, a vén tölgy koronája zsongott, mint a távoli muzsikaszó, s a szívemben benne volt az egész tavaszi világ.”

A Lótusz című novella pedig nem nélkülözi a fanyar humort sem:

„Az ablakon besütött a nap, és ragyogó kévéjében ott állt a Virág!

Csend.

Szép pillanat volt! Feleségem arca felragyogott, mint mátkaságunk óta sohasem”

Az író közismert kutya-regénye címe alapján akár egy növényről is szólhatna. De Bogáncs természetesen pumi volt, „mégpedig a legjavából”. Ugyanakkor jellegzetesen állat-központú leírást is kapunk a regényben növényünkről:

„szép virágával a legelők dísze, s virágja a méhek, darazsak, különféle dongók és lepkék közismert találkozóhelye. Bizonyos fajtáját néhol szamártövisnek is mondják, ámbár állítólag a szamár is csak akkor nyúl hozzá, ha fáj a hasa, mert még a levele is szúr, mint a veszedelem. Ez a bogáncs tehát szép, de nem hasznos, és egyáltalán nem tudja, hogy ő gyom.”

Az „áldott vetés”

 Fekete István műveiben sokszor az elbeszélések bevezető vagy befejező részében, hangulati elemként jelenik meg a növényvilág. Különösen sok elbeszélésben jelenik meg az „áldott vetés”, az életet adó gabona, különösen a búza. A Banádi Péter meg a fia, a Július, a Honvágy, a Nyárutó, a Hollófészek című elbeszélésekben láthatjuk ennek példáit:

„A búzamezők eleinte csak úgy hullámzanak önmagukban, hangtalanul. Később susogni kezdenek, ha végigszalad rajtuk a szél, amikor pedig kalászerdőkké érnek: sziszegnek, mert millió kemény bajusz-szálon fésülködik a nyargaló szellő.

Van azután, amikor hallgatnak, különösen déltájban. Mikor a kalászorsókban duzzad a mag és a dűlőutak áldott melegében olyan illat leng, mint a mikor a friss szalmakazlak mellé kiszáll a puha kenyér lágy illata.”

„Felült egy róka a búzában, melynek sárga kalászai mind keletre néztek, hol most bukkant fel a nap aranyküllős szekere.

A róka hunyorgott a világosságtól, a kalászok megzendültek a hajnali széltől, meglóbálták magukat, hogy a napsugarak aranyfésűi megsimogassák kemény bajuszukat.”

„A barackfák már régen elvirágoztak, s a búzából alig látszottak ki a totyogó varjak.”

„az árnyékból kiemelik lomha hátukat a szalmakazlak. Még nyújtózkodnak a szalmaszálak, még lehelik magukból a tarlók kenyérszagú melegét, de ez már csak az aszalódás kesernyés cukra, a búzamezők fiatalságának öregedő emléke.”

„Aratás előtt járt az idő. Mint áldott vizek, hullámzottak a búzavetések, s a súlyos  kalászfejek bús örömmel bólingattak jobbra-balra, mert érezték, hogy az ő idejük már elérkezett.

Túl a dűlőúton kaszát fentek .”

 Az idős fák

Az öreg, termetes fák tisztelete, féltése az író számos művében bukkan fel. E tisztelet nemcsak maguknak a fáknak szól, hanem a múltnak és az elődöknek, a régi korok embereinek is. Ennek szép megfogalmazása olvasható a Tüskevárban:

„– Nézze meg ezt a fát! Ha ez beszélni tudna!

A fa koronája nem is lát szott, hogy meddig ér, és a törzse másfél méter vastag is lehetett.

Az erő és a szépség, ez a tölgyfa maga volt az idő. Gyula megsimogatta kérgét, ami kemény volt, mint a szélmarta gránit.

– Volt itt egy tudós ember, azt mondta, több lehet háromszáz évesnél, és azt mondta, igazuk volt a régieknek, akik szentnek tisztelték az ilyen fát.

És Tutajos úgy érezte: igaza volt a tudósnak. A koronában emberderék vastag görcsös ágak nyúltak szét, és rettenetes erejükben mintha az eget tartották volna.

Gyulában különös érzés ködlött, és szótlanul állt az elmúlt évszázadok mellett, amelyeket ez a szent fa őrzött magában. Saját kiforratlan jelentéktelenségét érezte e mellett a tiszta óriás mellett, aki kiáltások és halálsóhajok emlékére emlékezett, aki látta mág a várat, rabokat és elmúlt embereket; tivornyákat hallott, vad harci dalt és jajongó gyászéneket, ordítást és suttogást, és elmúlt minden, de ebben az ősfában benne van minden!

– Én is elnézem néha – mondta Matula –, van benne legalább negyven köbméter fa.

– Más is van benne, Matula bácsi – mondta a fiú, [...] de én úgy gondolom, azt nem lehet méterrel megmérni ...”

A „régiek” tiszteletére az is okot ad, hogy megkímélték, hagyták megöregedni a fákat. Szép példáit láthatjuk ennek a Hajnal Badányban című regényben és a Május című elbeszélésben.

„Út van már. De kell egy híd, a gázló helyére, feljebb pedig a gát. Ha az öreg fa útban lesz – kidobjuk...

– Ha lehet, ne bántsátok, fiam, az öreg fát ..., magamat látom benne.

– ... de nem is lesz útban.

–Szép fa. Fiatalkoromban itt pihentünk meg vadászatok után. Nénéd is szerette...

Erre csend lett. Az öregember szemén emlékek borongtak, s a fiatal érezte, hogy valamikor majd ő is szereti a vén fát. ”

„Ezen a magától nőtt, csalitos erdőrészen, szakadékos domboldalon egy öreg vadcseresznyefa uralkodott, ami szokatlan volt, mert a vadcseresznye nem hosszú életű, nem is nagyon értékes, és hogy valamelyik öreg erdész mégis meghagyta, csak annyit jelentett, hogy annak az erdésznek volt szeme meglátni a szépet, és volt szíve jót is tenni érte [...]

A cseresznyefa nem volt kemény és férfias természetű, mint a tölgyek vagy kőrisek; nem volt megátalkodott, mint a szil vagy a gyertyán, inkább asszonyos volt egy kicsit, aki tavaszokon virágos nászruhába öltözött, és ha sérelem érte, mézgát sírt, s ezzel takargatta sebeit...”

Az író kedvenc fája kétségkívül a tölgy volt, melynek egy-egy idős példánya számos művében felbukkan, például az Ibolya című elbeszélésben is.

„A tölgyfa a rét szélén állt, egyedül. Túl rajta rejtelmes vízmosás, melyet befutott a földiszeder és az iszalag. A földiszeder a partokat takarta, míg az iszalag a nyár- és kökénybokrokat hálózta be, rejtve fészkeket és egyes nyolc-tízéves csemetéket, akik száraz iszalagot szívtak cigaretta helyett a sötét sátorban. [...]

Csodálatos hely volt az öreg tölgyfa környéke. Télen titokzatos nyomok vezette el alatta; tavasszal ott nyílt ki az első ibolya, nyáron édes, illatos meleg hentergett a vízmosásban, és ősszel a tölgy töredezett csonkjain pihentek meg az előkelő vándorok –  Sasok és sólymok – átutazóban.

Szerettem az öreg fát, s néha – ha egyedül voltam vele – megsimogattam. Átfogni öt ember is alig tudta volna, és csak Berta Jancsi mondta, hogy ő egyszer megmászta, amire nem is válaszoltunk, mert Jancsi hazudós volt.”

Nem lehet tudni, hogy e fák melyik (a kocsányos vagy a kocsánytalan) tölgyfajt jelentik, legfeljebb a többnyire síkvidéki és vízközeli termőhelyek alapján valószínűsíthetjük az előbbit. A csertölgyet viszont mindig határozottan megkülönböztette a tölgyektől.

A tölgyek mellett más fák öreg példányai is szerepelnek Fekete István műveiben, mint a vén nyárfa a Lutra című vidraregényben vagy az öreg kőris a Hajnal Badányban című műben. A fásszárúak közül az író munkáiban a következőkkel találkozhatunk: áfonya, bodza, boróka, bükk, cser, éger, fenyő, földiszeder, fűz(fa), galagonya, hárs, iszalag, jegenye, kökény, nyárfa, rekettyefűz, som, szil(fa), tölgy, törpe- (vagy gyalog-)-fenyő, vadalma, vadkörte, vadrózsa.

Fekete István növényismerete

 
A természetre ráutalt, vele szorosan együtt élő vidéki ember növényismerete gyakran megjelenik Fekete István írásaiban. Például a Tüskevárban a rekettyefüzet a következőképpen jellemzi.

„Olyan fűzfajta – legyintett Matula [...] –, nem sokat ér. Kosarat nem lehet csinálni belőle, mert törik, fának nem nő meg, hát csak van, de nyári tüzelőnek jó.”

Nem kevésbé fontos tudnivaló, hogy: „A nádlevél jobban vág mint a beretva”. De a fák sajátos, gyakorlati szempontú osztályozására is van példa a Tüskevárban:

„a ménkű [...] A nyárfát nagyon szereti, a tölgyet, szilfát meg fűzfát is, ilyenek alá soha ne álljon, ha már muszály eső elől valahova elhúzódni. Vadgesztenye- meg bükkfa alá már odaállhat, de legjobb az égerfa. [...] Villámvágta éger nincs az egész berekben, de nyárfa annál több. ”

Fekete István visszaemlékezéseknél használja a növények fenológiai állapotának felidézését az emlék idejének felelevenítéséhez.

„Gyöngyvirág még kevés volt az erdőn, de a kakukk már májust kiáltott.” (Fészekrablás)

„Úgy emlékszem, mintha késő május lett volna, mert kertünkben régen elvirágzottak már az almafák, és a szomszéd háza tetején a kis gólyák nyaka állt ki a fészekből.” (Apám)

 „A tavasz eleje jól kezdődött. Sok esővel. Megmozdult a vetések és a rétek világa, zsendültek a füvek és a fák, sárgult a gólyahír” (Április)

„Augusztus vége felé járt az idő [...]

A nyári alma, barack elfogyott, a szilva nem érett még meg, a fészkek üresek, a réteket lekaszálták, s a szőlő olyan savanyú volt, hogy a kecske is elmekegte volna magát tőle.” (Egy év)

 „Hosszú, hűvös, esős tavasz után úrrá lett végre a nyár.

A széljárás útjain vetéstengerek zizegnek, hajladoznak, és árnyékot borítanak a fészkekre, melyekben most már kopogtat az élet, vagy már ki is röppent ismeretlen útjaira.

A sok eső nyomán dúsan bokrosodtak a füvek, későn virágoztak, és későn borulnak a suhintó kaszára, melynek nyomán esténként párás illatok sóhajtanak halódásukban. Az emberek ilyenkor azt mondják, hogy felséges illat ..., pedig ez az enyészet illata.” (Június)

 „Túlnőtte a nád a vizeket, és zöld náderdő borult a tavakra, melyek egyszerre titokzatosak lettek, mint a mesék, melyeket útra készülő öregemberek mondanak vajúdó tavaszi estéken. [...]

Amikor az alkony selymes árnyai magukhoz ölelik az erdőt, megrántják a kis bogarak a pókháló kötelet, és kling-klang, megszólal a májusi erdők harangja, a gyöngyvirág.” (Május)

 „Mondom, régen volt. Álltunk az erdőszélen, hol akkor kezdett kékleni a kökény bogyója” („Az” a puska)

 „Szántások barnállottak, vetések zöldelltek, és a nádasok mellett sárga volt a gólyahír, mint augusztusban a napraforgó szirma.” (Tavasz)

 „Az avar nehéz szaga lehömpölygött a völgybe, s a tavalyi száraz levelek széle felperdült, mint a seben a var, ha gyógyul. A bükkfák dereka átmelegedett és megpuhult, mert a tavaszi nedvek lüktetése dús lett, és az erek teltek, mint az áradó patak. A rügyek viselős duzzadtsággal ringatták magukat, ha szellő mozdult, s a kankalin sárga virága széttárta szirmait a meleg ragyogás és a méhlegények felé.” (Kró)

„Az erdőben virágzott a som, a kankalin, a patak mentén a gólyahír, a kertben a barackfák s a bokrok alatt kéken és illatosan az ibolya [...] a kerítések mellett már születésében is méregzölden megjelent a csalán.” (Kele)

Az erdőt járó ember kora tavaszi megfigyelései tükröződnek a Hajnal Badányban című regény öreg kőrisének és méhecskéjének rövid párbeszédében:

„egy kis méh dongta körül az öreg kőrist.

– Egy-két szál hóvirágot találtam csak, de hát ilyen szép időben ki alhatna tovább? – és leszállt a kőrisfára pihenni, mert szárnya erőtlen volt még [...]

– Csak hóvirágot találtál méhecske? Pedig virágzik már a som is a túlsó völgyben, és a mogyorónak is van már barkája...”

A som ez esetben bizonyosan a kora tavaszi nyílású, sárga virágú húsos som (Cornus mas).

Fekete István írásaiban nemcsak a növényvilág változatos színei jelennek meg, hanem fontos szerep jut a az illatoknak is. A Szamos mellett című elbeszélésben olvashatjuk:

„A levegőben az erdő ezer illata. Fodormenta, levendula, zsálya...”

A levendula a Kárpát-medencében nem fordul elő vadon és bár szórványosan termesztették, valószínűtlen, hogy illata meghatározó szerephez jutna az erdőben. Ezesetben inkább különböző más, hasonlóan illatos ajakosvirágúakról lehet szó.

Az író egyik kedvenc növénye volt a kakukkfű, mely több írásában felbukkan. Jellegzetes és kellemes illata mellé Fekete Istvánra jellemzően sajátos érzelmi töltés is járul, mint az István király előtt című elbeszélésben vagy a Tüskevárban:

„Nagy erdő volt, tele rejtelmekkel, titkos utakkal, mély síkos völgyekkel és szárazra égett kopár dombhátakkal, melyeken annyi volt a kakukkfű, mint apró falusi temetőkben.”

 „– Minek van olyan jó szaga? – szimatolt Gyula.

– Kakukkfű – hajolt le az öreg –, ez az ... a temető is tele van vele. Szereti a temetőt. Talán azért van itt is ...”

Számításaim szerint Fekete István írásaiban legnagyobb számban gazdasági szempontból jelentős növények: termesztett fajok és gyomok jelennek meg (például alma(fa), árpa, (őszi)barack(fa), bogáncs, birsalma, búza, bükköny, dió(fa), dohány, fokhagyma, karalábé, (kel)káposzta, kender, körte(fa), krumpli, kukorica, levendula, lóhere, lucerna, mák, muskátli, nád, napraforgó, paprika, paradicsom, petrezselyem, pitypang, pipacs, répa, repcsényretek, ribizli, saláta, sárgarépa, szarkaláb, szilvafa, szőlő, torma, tök, útifű, vadrepce, vöröshagyma, zab, zeller). Ez persze egyáltalán nem meglepő, hiszen vérbeli mezőgazdász volt. A vadon élő lágyszárúak („az erdők, rétek millió virága”) közül viszonylag kevés faj kerül említésre. Ezek nagyon jellegzetes, legtöbbször feltűnő virágú közismert fajok, mint a békalencse, árvalányhaj, gólyahír, hóvirág, gyöngyvirág, ibolya, kakukkfű, kankalin, tündérrózsa, zsálya.

Az író műveiben elég gyakran szerepelnek olyan növénynevek (mint fa, fenyő, fű, moha, virág) melyek alapján a pontosabb azonosítás egyáltalán nem lehetséges. Máskor a növényfajok biztos azonosítása a leírás, illetve az azonosítás bizonytalan. A Bogáncs című regényben a kiskutya szőrébe ragadt növényi termések között említi az író a koldustetűt. E név „hivatalosan” jelenleg az érdeslevelű Lappula nemzetség fajait jelöli, de a népnyelv használja más ragadós termésű növények megnevezésére is, mint a bojtorján (Arctium), a ragadós galaj (Galium aparine) és párlófű (Agrimonia). A tölgy című elbeszélésben szereplő „sárga liliom” leírása valószínűleg nem a sárga sásliliomra (Hemerocallis lilio-asphodelus), hanem a jóval elterjedtebb és gyakran vízpartok mellett előforduló sárga nősziromra (Iris pseudacorus) vonatkozik.

A Tüskevárban egy helyütt a következőket olvashatjuk:

„egy helyen gyönyörű, húsos levelű virágok voltak a vízen.

– Vízitök – intett Matula a csodálatos virágok felé. Ezt az elnevezést Tutajos szentségtörésnek érezte.

– Ez a gyönyörű virág?

– Vannak, akik tündérrózsának mondják, de a levele olyan mint a töknek, Meg a szára is.”

A vízitök elnevezést a sárga tavirózsára (Nuphar luteum) szokták használni és e nevet termése alapján kapta. A gyönyörű virágok inkább a fehér tündérrózsához (Nymphaea alba) tartozhattak.

Egyébként a népi növénynevek is viszonylag gyéren fordulnak elő az író műveiben. Ilyen például a „békarokkás széna”-ban szereplő jelző. A „békarokka” nevet magam is hallottam a Dunántúlon a mezei zsurló (Equisetum arvense) megnevezésére.

A Kele című regényben az író – Tőle nem szokatlan módon – a hagyományos, népi elnevezések mellett érvel:

„most született meg a sárga zsibavirág, aminek irodalmi neve gyermekláncfű (a gyermeklánc még csak érthető lenne, de a „fű” nevetséges), másutt pedig az égre nevetett ártatlan kis arcával a pipitér, aminek százszorszép nevet adtak, akiknek nem volt jó a pipitér.”

 Fekete István egy interjúban maga fogalmazta meg viszonyát a Természethez: „az erdő beszél ahhoz, aki ismeri: jeleket ad, üzen, kitárja magát, csak meg kell érteni. De ahhoz, hogy érthessük, ismernünk kell fáit, bokrait, füveit, virágait, gombáit, állatait s a sok színt, hangot, az állatok mozgását, életrendjét, természetét, az erdő minden lakójának örök, ősi törvényeit.” Megismertetésükért és megszerettetésükért hazánkban Nála többet talán senki nem tett.

 

A bókoló bogáncs „szép virágával a legelők dísze, s virágja a méhek, darazsak, különféle dongók és lepkék közismert találkozóhelye”

 „a nádasok mellett sárga volt a gólyahír, mint augusztusban a napraforgó szirma.”

Az író egyik kedves növénye volt az illatos ibolya

Sárga nőszirom. „A part mellett egy bokor sárga liliom boldog aléltságban tárta szét kelyhét a nap felé”

Fekete István műveiben gyakran jelennek meg a gyomnövények, közöttük a pipacs is.

 „megszólal a májusi erdők harangja, a gyöngyvirág”

„Vannak, akik tündérrózsának mondják”

 Fekete István kedvenc fája a tölgy volt. Az idős, termetes fák tisztelete, féltése az író számos művében felbukkan