A balatoni nádasról

Aktuális hírek között szerepel, hogy a Balaton partján nádasokat irtanak ki, hogy a helyükön beruházások, építkezések valósulhassanak meg. A Balatoni Limnológiai Kutatóintézet vezetőjével készült interjú itt olvasható.

E hír kapcsán kedves íróm, Fekete István Nád című novellájának néhány részletét szeretném közreadni.

Tanulságos.

„A tónak ebben az öblében nem volt nád. Valamikor talán lehetett, de most nem volt. Igaz, az utóbbi időben elkövesedett a fenék, mert a patak kevés iszapot hordott be; ami volt, azt elmosták a hullámok. Pár szál azért mégiscsak lehetett volna. De nem volt, s ezért rideg és üres volt ez az öböl. A hullámok nekinyargaltak a partnak, rombolták a köveket, összetörték a virágokat és kagylókat, mert hiányzott a szelíd nád, aki türelmesen eléjük állt volna, mérsékletre intve a rakoncátlan vizet. [...]

De ebből az öbölből hiányzott a nád.

Hiányzott a víznek, a partnak, a madaraknak, a halaknak, a kígyóknak és békáknak, még az öreg várromnak is hiányzott, aki mereven állott az öböl partján kiugró sziklákon, unatkozva nézegette magát a víz tükrében, és szerette volna, ha legalább a tükörben nád nőtt volna udvarán, és tavirózsa ablakai alatt. [...]

És hiányzott a nád az embereknek is, akik nem sokra becsülték, mert csak nád volt, de házaikat vele fedték, jószágaikat vele etették, békés kunyhókat csináltak belőle, és ha tüzet raktak a nádból arra gondoltak, hogy hitvány nádtűz csak, amit mindig etetni kell.

De azért nagyon hiányzott.

A víz mosta, egyre mosta a partot, és a part úgy érezte: nád kellene szélfogónak. A szél dühösen nyargalt a parton, mert unatkozott, és szeretett volna muzsikálni a nád hárfáján, mert alapjában véve muzikális természetű volt. A madarak szerettek volna leszállni, megpihenni és fészket rakni, és keresték a nádat, és vágytak utána. A halak hűsölni szerettek volna árnyékában, turkálni gyökerei mellett, és dörgölőzni lába szárán. A kis csigák derekára tapadtak volna, és a szitakötők leveléről lesték volna a szúnyoghegedűsöket.”