Open access, predatory publishing és az MDPI

Néhány szó az MDPI (Multidisciplinary Digital Publishing Institute) nevű svájci székhelyű kiadóról, amely mintegy 395 folyóiratot ad ki, amelyek közül 93 impakt faktorral is rendelkezik [1]. Ezek a lapok szabad hozzáférésű cikkeket jelentetnek meg, amelyekért a szerzők fizetnek (gold open access), mégpedig elég borsos összeget (laponként változóan mintegy 1500–2000 sváci frankot). A svájci székhelyű céget alapító-tulajdonosa a kínai Shu-Kun Lin, aki vegyész és a kémia terén mérhető tudományos teljesítményt is kifejtett, elsősorban az 1990-es években.

Az MDPI az utóbbi évekre kiterjedt folyóirat-hálózatot hozott létre, amelyek jó részét a mechanikus tudománymetria is elismeri, általában Q1–Q2-es SJR besorolásúak, impakt faktoruk 1,8 és   7,67között mozog (átlag: 4,0, medián: 3,5). Lapjainak közös jellemzője az egyszavas, nagyon nagy tudományterületet lefedő cím (például Sustainaibility, Animals, Plants, Diversity, Biology, Life, Materials, Molecules). A folyóiratok nyomtatásban nem jelennek meg, ez persze nem egyedülálló jelenség, de feltétlenül költséghatékony. Bevett gyakorlat, hogy a folyóiratok kutatókat keresnek meg, hogy vállalják egy-egy különszám (Special Issue) vendégszerkesztői tisztét. Cserébe általában a vendégszerkesztőnek 1 cikkre kedvezményes vagy ingyenes publikálási lehetőséget kínálnak fel. A szerkesztő által meghívott szerzők viszont nem kapnak vagy csak igen kis kedvezményt kapnak a publikációs díjból, hasonlóan a kéziratokat bírálókhoz. A vendégszerkesztők felé elvárás hogy egy különszámban legyen 10 cikk, amelyek szerkesztése, lektoráltatása szinte semmi munkát nem ad a kiadónak, hiszen azt a lelkes szerkesztők ingyen elvégzik. A legtöbb lap egy olyan kézirat templátot használ, amely lehetővé teszi, hogy az abban készült kéziratot rendkívül csekély munkával formailag véglegesíteni lehessen. Mindez tehát azt jelenti, hogy az MDPI egy nagyszerűen felépített üzleti vállalkozás, amelyben a kiadónak a fő feladata a marketing és a vendégszerkesztők tömeges felkérése. Egy-egy különszám megjelentetése után a cég mintegy 15–-20 ezer svájci frank (5–7,5 millió forint) profithoz jut. (Ezt jórészt az adófizetők pénzéből tudományos kutatási célokra elnyert pályázatok fedezik.)

Vannak akik az MDPI-t azzal vádolták meg, hogy ragadozó folyóiratokat („predatory journal”) ad ki. Utóbbi gyakorlatról részletesebben [2].

Röviden: a „predatory publishing” kizsákmányoló akadémiai kiadói üzleti modell, amely magában foglalja a publikációs díjak felszámítását a szerzők számára anélkül, hogy ellenőriznék a cikkek minőségét és legitimitását, és anélkül, hogy szerkesztői és kiadói szolgáltatásokat nyújtanának, függetlenül attól, hogy nyílt hozzáférésűek avagy nem.

A "predatory open access publishing" kifejezést Jeffrey Beall nemzetközileg elismert könyvtártudós [3] alkotta meg. Beall a Nature-ben írt cikket a ragadozó folyóiratok által az open access mozgalomban okozott károkról [4]. Beall az MDPI-t felvette a predátor kiadók listájára [5], de ezt az MDPI jogi úton támadta meg és ennek eredményeként 2015-ben lekerült onnan [6]. (Zárójelben: az MDPI tulajdonosa, Dr. Lin mögött elég komoly anyagi potenciál áll ahhoz, hogy bárkit megtámadhasson jogi úton, aki nyilvánosan és nemzetközi szinten megkérdőjelezi az MDPI legitimitását.)

Arról, hogy az MDPI célja a bevétel és a közölt cikkek számának maximalizása és ennek érdekében lemond a kéziratokat kritizáló tárgyilagos bírálatokról több konkrét példa is ismert. A Science is beszámolt róla, hogy az MDPI által kiadott Nutrients című folyóirat 10 szerkesztője lemondott amiatt, mert a kiadó arra akarta kényszeríteni őket, hogy fogadjanak el közlésre közepes minőségű és jelentőségű kéziratokat [7]. Az MDPI kiadói gyakorlatát, főként a bírálatok hitelességét máshonnan is érték kritikák [8] [9] [10] [11].

Az MDPI számos folyóiratában jogtalanul tüntetett fel neves tudósokat, többek között Nobel-díjasokat mint a szerkesztőbizottság tagjait. Mindezek miatt számos országban az MDPI bojkottjára szólították fel a kutatókat. Én is szeretném felhívni a kollégák figyelmét arra, hogy fontolják meg a publikálást az MDPI által kiadott folyóiratoknál és azt, hogy vállalnak-e ezeknél a lapoknál vendégszerkesztői feladatot.

Hivatkozások

[1] https://www.mdpi.com/about/journals/sci

[2] https://en.wikipedia.org/wiki/Predatory_publishing

[3] https://en.wikipedia.org/wiki/Jeffrey_Beall

[4] Beall, J. (2012). Predatory publishers are corrupting open access. Nature 489(7415): 179. - https://www.nature.com/news/predatory-publishers-are-corrupting-open-access-1.11385

[5] https://web.archive.org/web/20140306052944/http://scholarlyoa.com/2014/02/18/chinese-publishner-mdpi-added-to-list-of-questionable-publishers/

[6] https://en.wikipedia.org/wiki/MDPI

[7] https://www.sciencemag.org/news/2018/09/open-access-editors-resign-after-alleged-pressure-publish-mediocre-papers

[8] https://www.universityaffairs.ca/features/feature-article/beware-academics-getting-reeled-scam-journals/

[9] https://www.ashclinicalnews.org/spotlight/predatory-publishing-dark-side-open-access-movement/

[10] http://www.australianparadox.com/

[11] https://web.archive.org/web/20140313081812/http://arstechnica.com/science/2012/01/how-the-craziest-fing-theory-of-everything-got-published-and-promoted

Véráldozat a békabuzogányért

– Hej, csak megtalálhatnám és fényképezhetném! Szívesen odaadnám érte bal kezem kisujját! Középiskolás és egyetemista koromban több növény kapcsán ragadtattam magam hasonló kijelentésekre. Igazság szerint be kell vallanom: ha egy „jó tündér” valamennyi ilyen növényfajt megmutatta volna, akkor nem lett volna elég egy kezem összes ujja sem... Mikor ezt a felelőtlen kijelentést tettem a sokáig sikertelenül keresett lápi békabuzogánnyal (Sparganium natans) kapcsolatban, akkor még nem tudtam, hogy pár év múlva valóra válik az álmom: látni és fényképezi fogom ezt a „csodanövényt” és valóban némi véráldozat árán ...

Ha valaki kinyit egy régebbi növényhatározót azt láthatja, hogy a szóban forgó növénynek hazánkban számos lelőhelye van. Hogy fordulhat elő – kérdezheti az Olvasó –, hogy a Nyírségtől és a Mátrától a Kiskunságon át az Őrségig és Somogyig megtalálható növényért valaki odaadná egy ujját? Ennek magyarázatául el kell mondanom, hogy az 1960-as évektől kezdve a hazai tudományos közéletben az a vélekedés alakult ki, hogy a hazai flóra teljesen ismert, kutatásával nem érdemes és nem fontos foglalkozni. Hazai botanikai kutatások ebben az időszakban elsősorban a produkcióbiológia, az ökológia és a vegetációtan területén folytak, de például a hazai flóra veszélyeztetett fajaival alig törődött valaki. Ennek eredményeként az 1990-es években számos jogszabályi védelemben részesülő növényfajunkról szinte semmiféle információnk nem volt. Többüket évtizedek óta nem észlelte senki hazánkban és előfordulásuk is kérdéses volt az ország területén. Barátaimmal – akikkel szerettük volna e fajokat felkutatni és lefényképezni – csak „fantom”-oknak hívtuk ezeket a ritkaságokat. Az egyik ilyen fantom, volt a lápi békabuzogány is, amely két évszázad alatt összesen tucatnyi lelőhelyről került elő az országból. Mint hidegkedvelő, háborítatlan és tiszta vízű élőhelyeket igénylő növény nálunk roppant veszélyeztetett. Utoljára a 20. század közepe táján látták három helyen.

Még középiskolás koromban figyeltem fel egy Nyirád melletti terület fajgazdagságára és növénytani értékeire. Az országszerte ritka és nemzetközi szinten is igen veszélyeztetett mocsári kardvirág (Gladiolus palustris) itteni megtalálását követően Vidéki Robi és Sulyok Józsi barátaimmal nekiláttunk a terület részletes felmérésének és térképezésének. E munka során figyeltünk fel egy zsombéksásos állomány vízállásos mélyedéseiben („semlyékeiben”) vízben úszó, apró, békabuzogány-szerű levelekre bukkantunk. Mivel a növény akkor még nem virágzott, csak remélni mertük, hogy a lápi békabuzogány populációjára akadtunk. 

A hazai határozókönyvekben szereplő adatok egy darabig félrevezettek bennünket és csak egy év múlva lettünk bizonyosak abban, hogy valóban erre a régóta keresett növényre bukkantunk.

Következő nyár derekán kerestem fel ismét a lelőhelyet. Nagy örömömre ekkor tömegesen virágzó és termést érlelő békabuzogány tömeg fogadott, amely egyúttal bizonysággal is szolgált arról, hogy a legritkább fajról van szó. 

A tekintélyes méretű zsombékok elbírták az ember súlyát, így egyikről a másikra lépve-ugorva megközelíthető volt az állomány. Úgy éreztem, hogy ahhoz, hogy igazán jó fényképet sikerüljön készítenem mindenképpen  a víz felszíne közelében kell elhelyezni a masinámat, ami legegyszerűbben úgy volt lehetséges, hogy beleereszkedtem a semlyékek mintegy félméteres mélységű, barnás színű vízébe. 

Mivel combcsizmával nem rendelkeztem és a vízben szép számmal láttam hullámszerű mozgással úszkáló piócákat, úgy döntöttem, hogy nadrágom szárát betűröm a bakancsomba és azt jó erősen megkötöm. A nyári melegben lábamnak kifejezetten jól esett a hűvös víz, fotóállványomat felállítottam és fényképezni kezdtem. Csak arra kellett ügyelnem, hogy lassan, óvatosan mozogjak, mert a víz hullámzása mozgásba hozta a békabuzogányok felszín felé emelkedő virágzatait, de egyébként ideálisak voltak a feltételek. A sötét tőzeges víz ideálisan kontrasztos hátteret biztosított a nem túlzottan feltűnő zöldes növénykének és éltem a régóta várt lehetőséggel: egyik tekercset a másik után fényképeztem el. Mindez igen jó érzéssel töltött el, és nem is tudom mennyi ideig állhattam a vízben, de utólag úgy vélem 1-2 óráig. Mikor kilábaltam a partra nadrágomból, bakancsomból csurgott a víz. A bakancsomon „tüsténkedő” piócákat is lefényképeztem és némi kárörömmel vegyes büszkeséggel arra gondoltam, hogy lám nem tudtak bejutni! 

A vizes lábbeli ilyenkor az ember lábán nagyon nehezen szárad meg, de mivel váltás cipőm nem volt, így „cuppogva” beballagtam Nyirádra és felszálltam a hazafelé tartó buszra. Otthon végre levethettem magamról a vizes göncöt. Fel voltam készülve a látványra, de mégis meglepődtem. Az ember lábának bőre ilyenkor fehérré és ráncossá ázik, ez nem is lepett meg, de annál inkább a jobb lábamon táplálkozó két pióca. Csodáltam, hogy miként tudtak bejutni a bakancsomba és hogy teljesen fájdalommentesen tudtak sebet ejteni rajtam. Elméletben tudtam egyet s mást a piócákról, például, hogy nyáluk véralvadásgátló hirudint tartalmaz, ezzel biztosítják, hogy a sebből huzamosabb ideig szívhassanak vért. De miután sóval behintettem, majd eltávolítottam őket, lábamból még órák múlva is szivárgott a vér a lábamból.

Mindez persze cseppet sem rontotta el a kedvem. Ilyen növényért ennyi vért bármikor szívesen adnék. Csupán a növény magyar nevén gondolkodom azóta is. Miért békabuzogány? Békát nem láttam egy darabot sem, viszont piócát annál többet.

Emlékeim szerint még egy esetben vették  véremet piócák egy növény miatt... De ezek szárazföldi (esőerdei) piócák voltak Borneó szigetén. De ez már egy másik történet...

További olvasnivaló

MolnárA., Vidéki R. & Sulyok J. (1997): Adatok a lápi békabuzogány (Sparganium minimum Wallroth 1840) ismeretéhez. – Kitaibelia 2 (2): 164–168.

A növény-vakságról – két történet és két fénykép

Pár éve Leszbosz szigetén egy templomkertben kerestük az orchideákat. Volt is pár faj és két idősödő úriember éppen a növényzetet igyekezett "karban tartani". Történetesen: kapával. Beszélgetni próbáltam velük hogy mit csinálunk itt és megmutattam a lábuk előtt virágzó Serapias parviflora-t. Igyekeztem elmondani, hogy ez egy orchidea, és hogy milyen jó, hogy egy ilyen érdekes, szép, különleges növény nő itt a templomkertben, ahol a birkák nem tudják lelegelni.... Tudomásul vették, majd folytatták a munkát. Mivel a fényképező-cuccot kint hagytam az autóban és láttam, hogy gyorsan haladnak az események, szóltam Löki Viktor tanítványomnak, aki éppen fényképezett, hogy gyorsan jöjjön oda és örökítse meg a pillanatot. Megtörtént. A Serapias 1 perc múlva lett a kapa áldozata. (Emlékszem fényképezés közben instruáltam Viktort, hogy nagylátószögű objektívett használjon és a háttérben legyen látható a templomkert bejárati kapuja a haranggal... Az ember belép a megbocsátás, a kegyelem szentélyébe... Majd elpusztítja az ott levő élet egy darabkáját.) Azóta is sajnálom, hogy csak fénykép készült és nem mozgóképfelvétel.

Löki Viktor felvétele

A hazai temetők ritka növényeinek felmérése során elvetődtünk a szívalakú  sírköveiről méltán híres balatonudvari temetőbe is. Nemcsak a növényeket kerestük, hanem igyekeztünk arról is tájékozódni, hogy a helybeliek miként vélekednek a temetők növényzetéről, kezeléséről stb. Akkoriban már kiderült, hogy az apró vetővirág (Sternbergia colchiciflora) elég gyakran megtalálható a temetőkben. Az első ilyen eseteknél a szaktársak közül többen (dísznövény célú) betelepítésre gyanakodtak. Azt felmérendő, hogy az „átlagpolgár” milyen növényeket ismer és és mit ültetne temetőbe színes fényképeket mutattunk az interjúalanyoknak. A balatonudvari temetőben történetesen két néninek, mindössze néhány méterre a virágzó vetővirágtól. A kép láttán megállapították, hogy „ez valami vadvirág” , amelyet soha nem látttak a temetőben. Az ilyen apró, kevéssé látványos és rövid ideig virágzó növény a laikusok számára szinte láthatatlan, de legalábbis díszítőértéke jelentéktelen.

A szellemorchidea nyomában

Az európai orchideák közül a bajuszvirág a legszeszélyesebb és legkiszámíthatatlanabb. Hazánkban is előfordul, mintegy féltucatnyi helyen került elő, de többnyire csak pár példánya. Ám egyanazon lelőhelyen hazánkban sokáig soha senkinek nem sikerült kétszer megtalálnia! Erdei susulyka gombákon élősködő, zöld színanyagot teljesen nélkülöző arasznyi magas hajtásokat nevelő növény. Nagyon nedvességigényes, hazánkban csak az igen csapadékos nyarakon lehet rábukkanni. Akkor is mindössze egy-két hétig. Mindezek tetejébe virágzási ideje is nehezen meghatározható, nálunk június és október között bármikor lehet rá számítani… Ezek után nem csoda, ha Angliában is többször kipusztultnak hitték, de ezt követően néhány példányát eddig mindig megtalálták… Ezért hívják az angolok szellem-orchideának (Ghost-Orchid).

Azt szoktuk mondani kétféle ember létezik a Földön: vannak akik láttak bajuszvirágot és vannak akik nem… Egy orchidiótának természetesen sokkal jobb érzés az előbbi csoporthoz tartozni. Én is évek óta vágytam rá, hogy végre láthassam ezt a szellem-növényt. De mindhiába kerestem. Ezért elhatároztuk, hogy Józsi és Zsolt barátaimmal felkerekedünk és utóbbi trabantján elindulunk a németországi Fekete-erdőbe, ahol állítólag viszonylag sok van belőle. Ám a tervezett indulás előtt pár nappal, egy bükki kirándulásról hazaérve otthon egy távirat fogadott. Az ilyen esemény nem gyakori az életemben. Egész pontosan sem azelőtt, sem azután nem fordult elő. (És ahogy a kommunikáció jelenlegi helyzetét látom valószínűleg már nem is fog.) Mikor édesanyám átadta a sürgönyt és azt elolvastam, szegény anyám nem tudta mi lelt, mert örömömben ugrálni és kiáltozni kezdtem. Ennek az életemben kapott egyetlen táviratnak a szövegére huszonöt év elteltével is pontosan emlékszem: „mecsek reekavoelgy epipogium tizenegy farkas”. Az Epipogium a bajuszvirág tudományos neve, a Farkas névaláírás pedig Farkas Sándor barátomat jelölte. Sanyi utólag elmondta, hogy mikor elgondolkodott miként fér bele üzenetének lényege a legolcsóbb távirat öt szavas korlátjába úgy vélte jobb ha vezetéknevét írja alá, mert Sanyiból ugyebár többet is ismerhetek…

Manapság az elektronikus levelezés és a mobiltelefonok világában már talán kissé hihetetlennek tűnik, hogy ezután táviratot küldtem (életem során az egyetlent!) Sanyinak a következő szöveggel: „telefonalj 06 80 320 188 molnar” ez utóbbi volt szüleim vezetékes készülékének száma. Saját telefonom ugyanis természetesen nem volt és ez volt az egyetlen mód, hogy egymással beszélni tudjunk. Akkoriban ugyanis még leginkább „idejétmúlt módon” hagyományos, papírra írt levélben érintkeztünk egymással… Hamarosan létrejött a telefonbeszélgetés és Sanyi elmondta, pontosan hol találta a bajuszvirágokat. Másnap – a tervezett németországi út előtt egy nappal – elindultunk Sulyok Józsival a Mecsekbe. Torkunkban dobogott a szívünk amikor a helyszínre értünk. Tudtuk: jó helyen járunk, de vagy egy perc kellett mire rábukkantunk a bajuszvirág első példányának nedves bükkavarban rejtőzködő, csontszínű hajtásaira… Miután aprólékosan átbogarásztuk a lelőhelyet összesen öt példányt találtunk, összesen vagy húsz virágzó hajtással, közülük többet csak az avar szintjére teljesen lehajolva vettünk észre. Akkoriban a fotófelszerelésünkből még a vaku is hiányzott csupán borotválkozó tükröket hordtunk magunkkal a fényképezett növény árnyékos oldalának derítésére. Nos, a bajuszvirágnál a sötét, völgyalji bükkösben minden tükrünkre (és trükkünkre) szükség volt, hogy megörökíthessük.

Minden tükrünket bevetettük a fényképezéshez (a Practica gép mögött: Sulyok Józsi)

Az 1995-ös könyvben megjelent a tükrökkel készült mecseki fénykép (a jobb oldalon). A bal oldali fotó németországi.

Pár nap elteltével, mikor a hajdanvolt NDK iparának egyik remeke, a Trabant „hazatért” velünk szülőföldjére, az immár egyesített Németországba, a Donaueschingentől nem messze fekvő, híres védett erdőben már jóval könnyebb dolgunk volt: tudtuk mit kell keresni. Az első bajuszvirág példányt néhány méterre a trabitól találtuk…

Később még több helyen találtuk és láttuk a bajuszvirágot. Az Alpok és a Kárpátok nedves lucfenyveseiben nem olyan ritka mint nálunk, de azért ünnepnapnak számít a vele való találkozás.

Egy alkalommal Raksányi Zsolt barátommal Szlovéniában jártunk és a Júliai-Alpok egyik völgytalpi lucfenyvesében, mikor a lábunk alatt megéreztük a süppedékeny tűavart úgy éreztük: helyben vagyunk! Itt „kell” lennie a bajuszvirágnak! Csalódottan távoztunk, mikor az alapos keresés ellenére sem találtunk egyetlen tövet sem. Ám néhány év múlva Zsolt visszatért a helyszínre és nagyobb szerencsével járt: igen szép virágzó állományt talált. Ezzel beigazolódott, hogy a sejtésünk helyes volt.

Máskor kisebb társasággal Szlovákiába kirándultunk Az Alacsony-Tátra egyik útján autózva a trabantból a fenyves szélén gyönyörűen nyíló csengettyűvirágokat vettem észre. Természetesen vészfékezéssel álltunk meg és rövidesen már fényképeztük ezt a finom illatú és nagyon elegáns harangvirágfélét. Ezen a helyen is hamarosan beigazolódott, hogy a bajuszvirágot legkönnyebb akkor megtalálni, ha lehajolunk vagy lekuporodunk. Kedves tanítványom, Gulyás Gergő az utóbbit tette, mikor a lucfenyves eldugott, sötét zugában a szükség erre ösztökélte… „Fáradozása” nem volt hiábavaló: így pillantotta meg élete első bajuszvirágját!

A füzértekercs illata

Az egyetemi évek elején történt, hogy  a nyári szünidő utolsó napjait általában a Vendvidéken töltöttük barátaimmal, Józsival és Robival. Mivel az első tanítási héten az egyetemen még semmi érdemleges nem történt, előadások és gyakorlatok sem voltak ("tantáérgyfelvételi hét"), rendszerint „hozzácsaptuk” szeptember első hetét is.

A Vendvidéken, az országnak ebben a félreeső zugában a természetközeli állapotú és számos ritkaságot rejtegető növényzet hazánkban szinte egyedülálló harmóniában maradt fenn a hagyományos külterjes gazdálkodási módokkal. Talán ez volt ami évről évre visszacsábított bennünket. Pénzügyi lehetőségeink – finoman szólva – szerények voltak, ezért fizetővendég szobára vagy hasonló fényűzésre nem is gondoltunk. Általában kisebb hátizsáknyi cókmókkal: élelemmel, ruhával, esőkabáttal és – ami a legfontosabb – fényképező felszereléssel érkeztünk. A felszerelés gondos összeállítása azért  volt fontos, mert állandó szálláshelyünk nem lévén mindent, amit magunkkal hoztunk nap mint nap magunkkal kellett cipelnünk. Éppen emiatt a sátrat is felesleges luxusnak éreztük. Egyedül az eső jelentett némi fenyegetést, de erre is találtunk megoldást. Már a legelső túrán felfedeztük Kétvölgyben azt a buszmegállót, amely a Lajos bácsiék által vezetett, egymásba nyíló (ez akkoriban nem volt ritkaság faluhelyen)  vegyesbolt és kocsma mellett volt található. A buszmegálló bungalója lett a főhadiszállásunk, amely kiváló menedéket nyújtott az eső elől. „Hotel Kétvölgy”-nek neveztük. Jó időben azonban inkább a szabadban aludtunk., aminek nemcsak az volt az oka, hogy elalvás előtt a városi fényektől alig zavart csillagos égboltban gyönyörködhettünk, hanem az is, hogy kint a levegő is sokkal kellemesebb volt, az esőbeállót szaga alapján ugyanis volt aki nyilvános illemhelyként használta... A kétvölgyi kocsmában azonban ma már alig tapasztalható vendégszeretettel találkoztunk: hamarosan kiderült, hogy hol alszunk és onnantól kezdve Lajos bácsiék szénapadlásának vendégei voltunk. Nemcsak roppant kényelmes volt, hanem esőbiztos és a friss szénától nagyon jó illatú is. Ennek köszönhetően soha sem fogom elfelejteni, hogy a széna illatát adó kumarin mennyivel kellemesebb aromájú, mint az említett buszmegálló légterét betöltő ammónia...

A szénapadlás annál is inkább kapóra jött, mert Robi barátom, hogy a magával cipelt terhet a lehető legkisebbre csökkentse még hálózsákot sem hozott magával. Úgyis meleg lesz – mondta. Hajnalonként azonban már elég hűvös volt és így örömmel fogadta a háziak által felajánlott takarót, egy durva szövésű, nehezen meghatározható színű pokrócot, amely roppant „határozott” szaga alapján korábban minden bizonnyal lópokrócként szolgált... Nem baj – veregettük a vállát kárörvendőn mosolyogva – büdösben még nem fagyott meg senki!

A szénapadlást nagyon otthonosnak találtuk és a belőle hiányzó civilizációs „vívmányok”-at  (mint a televízió vagy a hűtőgép) cseppet sem hiányoltuk. Mint később kiderült, egy fürdőkád vagy egy lavór azonban talán mégis jól jött volna. Egyik nap mikor korpafüveket, körtikéket és egyebeket kerestünk délutánra alaposan leizzadtunk és elfáradtunk. Egy erdeifenyőkkel szegélyezett szép kis tisztáson telepedtünk le és szalonnázni kezdtünk. Az evés végeztével én jólesően nyúltam el a gyepben, de azonnal felordítottam! Társaim azt hitték talán darázs csípett meg, de amit ők artikulálatlan ordításnak hallottak az valójában örömkiáltás volt. Bár kétségtelen, hogy az örömöm nagy volt ás a kiabálás is jókorára sikeredett... A fűben hanyatt fekve fejem mellett ugyanis egy őszi füzértekercs sziluettje rajzolódott ki a kék égre! Ezt az aprócska orchideát addig még sehol sem láttuk. Hogy a felkészületlen szemnek milyen nehezen észrevehető jól mutatja, hogy legalább fél órát eszegettünk és beszélgettünk mellette ülve, anélkül, hogy megpillantottuk volna. Most már azonban tudtuk mit, mikor és hol kell keresnünk! Arasznyi magasságú, szürkés színű, fehéren szőrös hajtásain csavarvonalban nyíltak az apró virágok. A nyár végi, ősz eleji esők beköszöntét követően kezd el virágozni. (Azok az esős éjszakák amelyek a buszmegállóba kényszerítettek bennünket nem voltak tehát hiábavalók!) A tisztás gyepjének négykézláb történő átvizsgálásával még több tucatnyi példányát találtuk. Természetesen hamarosan előkerültek a fényképezőgépek is, majd még a lemenő nap sugaraival versengve még több más lelőhelyen is megtaláltuk.

Pár nap múlva elégedetten indultunk haza. Szentgotthárdon szálltunk fel a zsúfolásig tömött vonatra, ahol alig találtunk pár üres helyet. Ám éppen, hogy leültünk utastársaink kényelmetlenül fészkelődni kezdtek és kisvártatva távoztak a fülkéből. Rájöttünk, hogy mi ugyan megszoktuk a saját szagunkat, de a több napig tartó, tökéletesnek nem nevezhető mosdásaink kiegészülve a lópokróc ruhánkba ivódott markáns „illatával” a fővárosig tartó magányos és kényelmes utazást biztosítottak nekünk. Néhány év múlva, mikor a füzértekercsről beszélgettünk, Miklós barátunk hívta fel a figyelmünket e növényke kellemes illatára. Vele még az is előfordult, hogy először megérezte kellemes, édeskés illatát és csak utána pillantotta meg. Utólag már nem csodálkozom rajta, hogy az első találkozásnál nem figyeltünk fel a füzértekercs vaníliaszerű illatára. Alighanem az émelyítő buszmegállóban töltött pár esős éjszaka és a lópokróc lehetett az oka...

Trabant kabrióval a bangók nyomában

Valamikor mintegy 30 évvel ezelőtt szeretve tisztelt atyai barátunk, Seregélyes Tibor feleségével és kisebb baráti társasággal tavasszal Krétára és Görögország szárazföldi területeire kirándult. Tibor útibeszámolója és csodálatos diái új távlatokat nyitott az orchideázás mezején. Míg ugyanis kosborfélék többsége nálunk igen ritka növény, addig a mediterráneumban sokkal több fajuk él és egy részük elég gyakran látható is. Különösen a különleges bangó-fajok voltak igen csábítóak. Mindez arra sarkallt bennünket, hogy következő tavasszal dél felé vegyük az irányt. Utitársunk és az expedíció vezetője a trabant-tulajdonos Raksányi Zsolt barátunk volt, aki Tiborék második görögországi túráján már részt vett s így tapasztalatokkal rendelkezett a mediterrán „bangászásban”. Úticélul Törökországot tűztük ki, annak is áprilisban a legtöbb zsákmánnyal kecsegtető tengerparti részeit. Úgy gondoltuk hogy addig hatolunk kelet felé ami a túra három hetébe belefér.

No, de előbb oda kellett érni! Mivel akkoriban a délszláv háború miatt a szétesőben lévő Jugoszlávia területére nem merészkedtünk, rosszabb utakon és valamelyes kerülővel Románián és Bulgárián keresztül utaztunk. Ez azonban némi nehézséget jelentett. A trabant üzemanyag tartálya ugyanis körülbelül 22 literes volt, amellyel mintegy 500 kilométert lehetett megtenni. Ennek következtében úgy számoltunk, hogy egyszer legalább tankolnunk kell Romániában. Ez azonban nem volt nagyon egyszerű, mert ebben az országban akkoriban még nem jelentek meg az üzemanyagot forgalmazó multinacionális cégek. A kevés számú és lerobbant „Petrom” kútnál többnyire pedig éppen nem volt benzin. Szerencsére azokat a kutakat, amelyeknél volt könnyen fel lehetett ismerni a felejük kígyózó kilométer-hosszú dacia-sorról... Nem kis örömünkre már Krassó-Szörény megyében (Jud. Caras-Severin) találtunk is benzint, ahol tíz amerikai dollárért 25 litert adtak. Mivel a tankba ez a mennyiség nem fért be, egy ötliteres műanyag vizeskannából kiöntöttük tartalmát és ebbe tankoltunk. (Ezzel egyébként későbbi víztárolásra használhatatlanná tettük.)
A Romániát és Bulgáriát elválasztó – ott már elég széles – Dunán a Calafat és Vidin közötti kompjárattal kívántuk átkelni, mert a másik lehetőség, a giurgiu-i híd kerülőút lett volna... Fel is jutottunk az aprócska vidini kompra – 25 órás várakozás után... A Jugoszláviát elkerülő forgalom miatt ugyanis több száz kamion várakozott az átkelésre, ennek következtében óriási torlódás volt, amit tovább súlyosbított az általános szervezetlenség és fejetlenség. Egy alkalommal rémülten figyeltük, hogy a rozoga kompocska – rajta általában három kamionnal és néhány személyautóval – bizonytalanul elindult a túlpart felé, majd kis idő elteltével motorja leállt és szabadon sodródott lefelé a folyón. Ez nem lehetett rendkívüli esemény, mert a helyieken semmiféle aggodalom nem látszott, egy kis vontatóhajó eredt a nyomába és egy óra múlva a komp meg is érkezett a túlpartra...
A komp után utunk szinte zavartalan volt Törökországig. Az olyan apróságok, amellyel ezek az államok némi valutabevételhez próbáltak jutni nem szabad, hogy a balkáni utazót idegesítsék Ilyen volt például a külföldi autók kerekeinek kötelező fertőtlenítése, amelyért természetesen fertőtlenítési adót („taxa dezinfekcijá”) kellett fizetni. A fertőtlenítés abból állt, hogy át kellett hajtani egy betonkádon, amelyben néha (nem mindig!) fertőtlenítő folyadék is volt, ami leginkább sáros víznek tűnt...
Törökországban azután hamar ráéreztünk a mediterrán bangó-keresés ízére. 

Gazdag zsákmányra leginkább mészkő vagy márga alapkőzetű vidékeken számíthat az „orchidea-vadász”. Enyhén legeltetett területek, nem túlságosan sűrű mediterrán cserjések, külterjesen művelt gyümölcsösök és olajligetek, útmenti gyepszegélyek és rézsűk kecsegtetnek a legjobb eredménnyel. Néha azonban mikor utunk vulkanikus alapkőzetű területeken vagy intenzíven művelt (felszántott talajú) olajfa-kultúrák között vezetett több száz kilométert utaztunk egyetlen orchidea nélkül...

A Cesme-félszigeten azután ismét elemünkben voltunk, a kis kanyargós utak melletti kopár, sziklás talajon nagy számban nyílott a szivárvány színeiben pompázó, hatalmas (3-4 centiméteres) mézajkú bangó, az Ophrys iricolor. Szebbnél szebb példányokat találtunk, de a késő délutáni sárgás színű, lapos fények nem voltak alkalmasak a fényképezésre, ezért elhatároztuk: másnap délelőtt visszatérünk a helyszínre. 

Tengerparti alvóhelyünk tőszomszédságában viszont találtunk egy kis gyepfoltot ahol csupán 1-2 szamarat legeltettek és itt lépni nem lehetett a bájos, kelet-mediterráneumban megtalálható bangótól, az Ophrys umbilicata-tól. Ennek fényképezése több órát vett igénybe és emiatt igencsak siettünk vissza az előző nap kifigyelt iricolor-okhoz. Zsolt ahogy lehetett nyomta a gázpedált, talán a kelleténél jobban is. Egy éles kanyarban (Karaburun mellett) ugyanis kisodródtunk és – felburultunk. Miközben a „papírjaguár” a tetején csúszott, mindhárman kezünkkel támasztottunk ki az alattunk lévő tetőre, ami csúszás közben szép lassan kopott és ekkor keletkeztek a fejemen és a jobb kézfejemen kisebb sebek. De ezektől eltekintve épségben kászálódtunk ki az autóból. A karosszéria összenyomódott, emiatt az ajtók nem nyíltak, de ez nem akadályozta a ki és beszállást, mert az ablakok kitörtek... Ezen felül ez egyik hátsó kerék tengelye hajlott kissé el. Talpra állítva az autót kiderült, hogy a motor továbbra is működik. Először az én sebeimet mosták le és kötötték be egy helyi rendelőben, majd másnap a trabi sérüléseit igyekeztek orvosolni egy izmiri karosszéria-műhelyben. A hátsó szélvédő szerencsére épségben úszta meg a kalandot, az árok gyepében landolt. Ezt rögzítették két behegesztett fémszalaggal az első szélvédő helyére. Nem zárt tökéletesen, kb. tíz centivel kisebb volt a kelleténél és a hiányzó oldalsó ablakokon át is vidáman fütyült a szél. Ennek ellenére folytattuk a túrát és Bodrumig jutottunk, útközben „letartóztatva” még több szép orchideát. Az autó sérülései azonban okoztak számunkra néhány kellemetlen pillanatot. Először is megszűnt a kocsi „menedék jellege”, ha tehát valahol esni kezdett az eső azonnal meg kellett állnunk és lefednünk, nehogy elázzon mindenünk. Elég mulatságosak lehettünk, mikor ilyenkor kipattantunk a roncs autóból gyorsan ráterítettük és rögzítettük rajta a nálunk lévő piros sátorponyvát, majd visszabújtunk a ponyva alá az autóba és ott ücsörögve vártuk meg, hogy elálljon az eső... Hazafelé úton még több ezer kilométer várt ránk és bizony nemegyszer este vagy reggel mikor hűvösebb volt, a „menetszél” miatt nagyon fáztunk. Mi utasok könnyebb helyzetben voltunk: bebújtunk a hálózsákba, de Zsolt aki vezetett ezt nem tehette meg. Sajnos kesztyű sem volt nálunk s így, hogy legalább kezei ne fagyjanak le, zoknit húzott rájuk s így vezetett.

Bulgáriában egyszer megállított bennünket egy rendőr és „gyorshajtásért” 20 márkát követelt (a német márka természetesen nem volt hivatalos fizetőeszköz ebben az országban). Nagy nehezen elmagyaráztuk neki, hogy nemcsak azért lehetetlen, hogy túl gyorsan hajtottunk mert, bennünket megelőzött egy bolgár rendszámú autó – akit ő nem állított meg –, hanem azért is, mert ilyesmire az autónk képtelen... Végül is húsz levát fizettünk, mert állítólag a kocsi nem felelt meg a bolgár közlekedési szabályoknak.
Nagyon fellélegeztünk, mikor eljutottunk a magyar határra. A magyar határőrök megkérdezték nincs-e nálunk ital, dohányáru vagy kábítószer.
– Csak a szagunk! – feleltük megkönnyebbülten.
– Azt érzem... – válaszolta mosolyogva a határőr. Majd derülve a kocsi állapotán megkérdezte:
– Hát ezzel a trabanttal mi történt? Találkozott a gömbvillámmal?
– Dehogyis – válaszolt helyettünk a társa – ez a kabriolet változat!

Sex librisek Soó Rezső gyűjteményéből

A magyar „orchidea-pápa”, Soó Rezső nem csak bibliofil volt, hanem az ország legnagyobb magánkézben lévő bélyeggyűjteményének tulajdonosa, a kisgrafikák (és köztük a könyvek tulajdonjogát jelző „Ex libris” cédulák) lelkes gyűjtője is. Az Ex libris-eknek van egy külön válfaja, az erotikus könyvek jelzésére szolgáló "Ex libris eroticis" vagy röviden „Sex libris”. Soó kedvelte Lőwy Árpád művészetét is és egyetértett vele: „Disznólkodni szabad – de csak szépen!” Most néhány válogatott darabot adok közre Soó prof. Sex libris gyűjteményéből.