Most virít a murányi boroszlán (Daphne arbuscula)

A Kárpát-medence flórájának legféltettebb ritkaságai között viszonylag közismertek az ereklyenövények (reliktumendemizmusok), mint a dolomitlakó (pilisi) len, a magyarföldi husáng, a bánáti bazsarózsa. Ugyanakkor alig valaki hallott a növényföldrajzi, természetvédelmi szempontból nem kevésbé jelentős és ugyanakkor igen látványos murányi boroszlánról.

A boroszlánok (Daphne)  nemzetségének hazánkban három faja fordul elő, a Kárpát-medence határainkon kívüli területein további két képviselőjük él. A murányi boroszlán (D. arbuscula) egyike a Kárpát-medence  nevezetes bennszülötteinek. A világon egyedül a napjainkban Szlovákiához tartozó Murányi-fennsíkon fordul elő. A nagyjából 200 négyzetkilométeres területen 600 és 1400 méteres tengerszint feletti magasságok között, főként nyúlfarkfüves sziklagyepekben mintegy harminc állománya ismert.

 

 

Elsőként Richter Aladár, a későbbi botanikus professzor 1885-ben – még tanulóként – gyűjtötte a murányi Várhegyen. Az általa gyűjtött példányok közül néhány csere útján jutott el LadislavJosef Čelakovsky prágai professzorhoz, aki felismerte, hogy a növény nem azonosítható az addig leírt fajokkal. Ezután a kor vezető magyar botanikusától, BorbásVincétől érdeklődött aziránt, hogy írtak-e le Magyarországról akkoriban új Daphne-fajt. Borbás tájékoztatta, hogy új fajt nem írtak le, de gyűjteményében van egy példány, amit herbáriumának a henye boroszlán egy alakjának (var. abietina) nevezett, de ezt nyomtatásban nem közölte. Čelakovsky ezután helyes szakmai intuícióval, de etikailag erősen megkérdőjelezhető módon 1890-ben egyedül írta le a Daphne arbuscula-t. Borbás a Daphne abietina nevet csak ezt követően publikálta. Richter herbáriumában egy példányt tisztelete jeléül Jurányi Lajos professzorról nevezett el (D. juranyiana), de a nevet érvényesen sajnos szintén nem közölte.

 

 

 



 

A murányi boroszlán legközelebbi rokonai az Alpokban előforduló Daphne striata és D. petraea. Elég hasonló az alpin-balkáni elterjedésű, nálunk a Nyugat-Dunántúl savanyú talajú erdeifenyveseiben, csarabosaiban és középhegységeink mészkő-, illetve dolomit-sziklagyepjeiben előforduló henye boroszlán (D. cneorum), de ennek levelei vékonyabbak, kopaszok.

A boroszlánok (Daphne) nemzetsége egyébként csaknem 50 fajt számlál. Többségük Eurázsia mérsékelt és mediterrán területein honos. Néhányuk Észak-Afrikában él. Legtöbb fajuk magashegységi, az alhavasi és havasi gyepekben több fajuk is előfordulhat együtt. Minden fajuk fás szárú, kis termetű cserje. Jellegzetességük a kellemes illatú, négytagú – némileg az orgonára emlékeztető – virág, amelyben a hiányzó szirmokat a színes és összeforrt csészelevelek helyettesítik. Daphne a görög mitológiában egy nimfa volt, akit – mikor Apolló elől menekült – Gaia, a földanya bújtatott el és helyébe babérfát növesztett. (A Daphne szó még Homérosznál is babérfát jelentett.) A boroszlánok kérgében, bogyójában és leveleit régen gyapjúszövetek festésére használták, a burját nők Szibériában pedig arcukat pirosították a boroszlán bogyójával.

Az orchidiotizmusról

A vadon élő orchideák (azaz a kosborfélék) „rajongóinak” megnevezésére szolgáló „orchidióta” kifejezés a 20. századi magyar botanika egyik legnagyobb alakjától, Soó Rezső professzortól származik.

Tény, hogy az orchideákban van valami nehezen megfogalmazható különlegesség, amely az arra fogékonyakat magával ragadhatja és rabul ejtheti. Gyerekkoromban sokáig ornitológusnak készültem és sokáig azt sem tudtam, hogy hazánkban élnek orchideák. A meghatározó olvasmányélményt egy, a Búvár című folyóiratban 1978-ban, Németh Ferenc tollából megjelent cikk jelentette, amely a Rovarutánzó orchideáink: a bangók címet viselte. Ellenállhatatlanul érdekesnek találtam. 

Ez a cikk 1985-ben jelent meg (Németh Ferenc tollából), ebben az évben találtam életem első orchideáját 

Az 1981-es Németh-Seregélyes-féle "Ne bántsd a virágot" két oldala - ebben a könyvben olvastam először az "orchidiotizmusról"

Elhatároztam, hogy ezeket a növénycsodákat magam is látni, fényképezni szeretném. Ezt követően hamarosan meg is találtam az első orchideát, amelyet azután még számos követett... Abban, hogy egyre inkább a növényfényképezés felé fordultam, komoly szerepe volt annak a felismerésnek is, hogy a növények nem szaladnak vagy repülnek el objektívem lencséje elől. Ebben az időszakban ébredt fel bennem az a fajta vadász-szenvedély, amely eleinte az orchideák, majd más szépséges és veszélyeztetett növények megkeresésére, lefényképezésére sarkall. Szerencsére időközben több olyan embert ismertem meg, akik számára mindez hasonló – és a kívülállók számára alig érthető – örömet okoz. Viselkedésünk és motivációink – belátom – némileg eltérnek az átlagpolgárétól és ezért is érezzük találónak magunkra az orchidióta kifejezést. Egy, növényfotósok és botanikusok között terjedő történet talán segít megvilágítani mire is gondolok.

A történet szereplője a magyar növényfotográfia egyik úttörője, aki valamikor a két világháború között különleges megjelenésű orchideát:egy sallangvirágot fényképezett. A kép elkészítéséhez a megfelelő perspektívát keresve lehasalt a földre, fényképezőgépét fekete vászonanyaggal takarta le és ez alá bújva nézett a gép keresőjébe. Már egy ideje látszólag mozdulatlanul feküdt a növény előtt s várta, hogy elálljon a szél és a kép elkészítéséhez a fényviszonyok a lehető legjobbak legyenek. Elmélyült tevékenysége közben észre sem vette, hogy társasága akadt: egy idősebb parasztember figyelte már percek óta. A bácsi türelmesen várt, hogy vajon mit is csinál, de csak annyit látott, hogy egy városi, „vasalt nadrágos” ember hasal a fűben, aki a fejére fekete ruhát terített...

Végül cseppet sem leplezett érdeklődéssel és csodálkozással odalépett, megköszörülte a torkát és  illemtudóan köszönt:

– Adjon Isten jó napot!

– Jó napot kívánok! – felelte a földről felkászálódva a meglepett fotográfus.

– Mit tetszik itt csinálni?  – érdeklődött az öreg.

– Ezt a növényt fényképezem éppen – mutatott az előtte lévő orchideára a városi ember.

A bácsi rá sem hederített a növényre, de közelebb hajolva óvatosan kibökte:

– Hülyének tetszik lenni?

A meglepett fotós hirtelen köpni-nyelni sem tudott, gyorsan átfutott a fején, hogy elmagyarázhatná a látszat ellenére ő teljesen normális, megmutathatná fotómasináját és elmondhatná, hogy tényleg növényeket fényképez. De azonnal rájött, hogy a  hosszadalmas és bizonytalan eredményű magyarázkodás helyett jobban jár ha ráhagyja az öregre amit gondol:

– Igen. – mondta elhaló hangon.

– Hát, hiszen mindjárt gondoltam! – felelte megnyugodva a bácsi.

Eddig a történet, amelyről nem tudom, hogy valóban így esett-e meg, de ha esetleg nem akkor is úgy vélem: igen jellemző, amely akár meg is eshetett volna.

Vajda Ernő növényfényképezés közben és az (adriai) sallangvirág általa készített fényképe a Magyar növényvilág képeskönyvében

A muflonról

Nemrégiben kérdést kaptam a muflon európai őshonosságával kapcsolatban. (Általában úgy tudják, hogy hazánkba az őshonos korzikai populációból származó egyedeket telepítettek be.) Az igazság ennél kicsit árnyaltabb, valójában a korzikai és szardíniai vadjuhok is csupán néhány ezer éve és emberi betelepítéls eredményeként élnek a Földközi-tenger szigetein. Ha már irodalmaztam a témakörben, akkor a témakör rövid összefoglalását itt is közzéteszem.

Muflonkos (a kép forrása: Wikipédia)

Az európai muflon a vadbirkákon belül egyértelműen a keleti vadjuh (Ovis orientalis) rokonsági körébe tartozik (Rezaei et al. 2010) és az első Európába érkező házíasított birka vadon élő maradványának („a wild remnant of the first domestic sheep that entered Europe”) tekinthető archeológiai (Poplin, 1979; Vigne, 1988) és genetikai (Bruford & Townsend, 2006) bizonyítékok alapján.

A keleti vadjuh (Ovis orientalis) különböző alfajai a világ emlőseit tárgyaló monográfia (Wilson et al. 2005) szerint a következő országokban őshonosak: Afganisztán, ÉNY-India (Kasmír), Kelet-Irán, Délnyugat-Kazahsztán, Pakisztán, Tadzsikisztán, Türkmenisztán és Üzbekisztán. Omán-ban a kérdőjelesen behurcolt fajok között tartják számon. Európába (Korzika, Szardínia szigeteire) a neolitikumban (mintegy 7000 éve hurcolták be), ezt az alakot nevezik muflonnak (mouflon, Ovis orientalis musimon) és innen telepítették be az elmúlt pár száz évben számos európai országba és az Egyesült Államokba (beleértve Hawaii-t), a Krím-félszigetre, Tenerifére (Kanári-szigetek), a Kerguelen szigetekre (D-Indiai-óceán).

A behurcolt muflon őshonos és különösen bennszülött növényfajokra gyakorolt negatív hatását dokumentálták többek között a Kanári-szigeteken (Rodríguez-Piñero & Rodríguez-Luengo 1993), Spanyolországban (Fandos & Reig 1992).

Idézett források

Bruford, M.W., Townsend, S.J. (2006). Mitochondrial DNA diversity in modern sheep: implications for domestication. In: Zeder, M.A., Bradley, D.G., Emshwiller, E., Smith, B.D. (Eds.), Documenting Domestication. New Genetics and Archaeological Paradigms. University of California Press, Ltd., Berkeley, CA, pp. 306–316.

Fandos, P., & Reig, S. (1992). Problems associated with mouflon and barbary sheep introductions in Spain. In Global Trends in Wildlife Management (pp. 139-140). Swiat Press.

Poplin, F., 1979. Origine du mouflon de Corse dans une novelle perspective perspective paleontologique: par marronnage. Annales de Génétique et de Sélection Animale 11, 133–143.

Rezaei, H. R., Naderi, S., Chintauan-Marquier, I. C., Taberlet, P., Virk, A. T., Naghash, H. R., ... & Pompanon, F. (2010). Evolution and taxonomy of the wild species of the genus Ovis (Mammalia, Artiodactyla, Bovidae). Molecular phylogenetics and evolution, 54(2), 315-326.

Rodríguez, J. L., Rodríguez, J. C., & Ramos, M. T. (1988). Autumn diet selectivity of the Corsica mouflon (Ovis ammon musimon Schreber, 1782) on Tenerife (Canary Islands). Mammalia, 52(4), 475-482.

Rodríguez-Piñero, J. C., & Rodríguez-Luengo, J. L. (1993). The effect of herbivores on the endemic Canary flora. - http://publications.cm-funchal.pt/bitstream/100/1070/1/Bolmmf_s02_1993_pp265-271.pdf

Stone, C. P., & Scott, J. M. (1984). Hawaii’s terrestrial ecosystems: preservation and management. In Proceedings of a symposium held June (pp. 5-6). - http://www.hear.org/articles/pdfs/htepam1985toc.pdf

Vigne, J.D. (1988). Les Mammiferes post-glaciaires de Corse, etude Archeozoologique (XXVIe suppl. a Gallia Prehistoire). CNRS ed., p. 337.

Wilson, Don E.; Reeder, DeeAnn M. (2005). Mammal Species of the World A Taxonomic and Geographic Reference (3rd ed.). Baltimore: Johns Hopkins University Press. ISBN 0-8018-8221-4. - http://www.departments.bucknell.edu/biology/resources/msw3/browse.asp?s=y&id=14200825

Most virít a keleti bazsarózsa (Paeonia tenuifolia)

Mindössze néhány éve került elő Magyarországon és egyike leglátványosabb sztyeppnövényeinknek. Hogy miként maradhatott rejtve évszázadokon át a botanikus kutatók fürkésző tekintete előtt?

Az egyetlen ismert állomány egy korábban alig kutatott kistáj, eldugott, látszólag jelentéktelken dombocskáján él. Bár képen virágzáskor szembetűnőnek tűnik, de vegetatív állapotban igencsak könnyű "elnézni" néhány tucatnyi példányát a sok ezer tavaszi hérics között.

Annál inkább elsimerés illeti Molnár Csabát, aki elsőként megtalálta!

Bimbóin hangyák szorgoskodnak, azaz extraflorális nektáriumokból táplálkoznak (ez a kerti bazsarózsákon is megfigyelhető)

Virágait főként hártyásszárnyúak porozzák meg és sokszor tömegesen táplálkoznak rajtuk bundásbogarak is

A szentjánoskenyérről

Húsvét okán ebben a bejegyzésben azt a növényt mutatom be, amelynek termésén a legenda szerint a sivatagban Keresztelő Szent János élt. Valószínűleg innen kapta a nevét a szentjánoskenyérfa (Ceratonia siliqua).

A faj a Mediterráneum keleti részén és az Arab-félszigeten őshonos

Levelei párosan szárnyaltan összetettek

Virágai és termései vastagabb ágakon fejlődnek (kauliflória)

Hüvelyterméseinek fala egyebek mellett mintegy 30% szacharózt (répacukrot) tartalmaz. Ezért régóta ismert takarmánynövény és emberi eledel. De napjainkban is használja az élelmiszeripar, például jellegzetes sütemények készítéséhez vagy kakaópor pótlására. Földrehulló érett, édes hüvelyterméseit a legelő állatok (például kecskék) is szívesen fogyasztják. Rendkívül kemény magjaival azonban nem bírkózik meg az emésztőrendszerük, azok csíraképesen haladnak át az állatok bélrendszerén – az anyanövénytől távol és megtrágyázott talajon indulhatnak  fejlődésnek.

A magvakat az ókorban tömegmértéknek is használták. Az arany és drágakövek tömegének mértékegységeként használt karát (carat) szó az ógörög keration (κεράτιον) szóból származik, tehát azt is ennek a növénynek köszönhetjük.

Mindenki zoológusnak (ornitológusnak) születik, csak van aki továbbtanul...

Legalábbis ezt tartja egy - főképp természetvédők és botanikusok között terjedő - mondás. Ez jutott eszembe a karantén indukálta rendrakás közben, mikor érdekes dolgokra bukkantam. Néhány olyan képet mutatok, ami illusztrálja, hogy én is zoológusnak születtem, csak továbbtanultam... Eleinte kizárólag a gerinces állatok érdekeltek. 

Erről tanúskodik egy három éves koromban készült fénykép ahol nagypapám és kutyái társaságaban vagyok látható. Rá se hederítettem a madárkeserűfűre és az angolperjére az udvaron...

A legfőbb kedvenceim a madarak voltak. Nyaranta az agárdi Chernel István Madárvártán Radetzky Jenő bácsi keze alatt töltöttem 1-1 hetet. Sok érdekeset láttunk, és sokat tanultunk. Például a teljes hazai madárfauna tudományos neveit. Délelőttönként preparátumok alapján rajzoltuk le a madarakat. Így a legkönnyebb megjegyezni jellegzetességeiket. 

15 éves koromban mikor 1. helyezett lettem a Kitaibel-versenyen, a Búvár című újság "madárfenomén"-nak nevezett...

Pedig ekkoriban már érdekeltek a növények is. Főként azért mert nem repültek, futottak el a fényképezőgépem elől. Most a kezembe akadt az első fényképeim közül kettő. Ezek még fekete-fehér negatívra készültek, a szovjet gyártmányú, nem tükörreflexes Vilia típusú fényképezőgéppel. 

Az egyik őszi kikericset ábrázol (emlékszem Kapolcsig kerekeztünk érte). 

A másik Veszprém mellett 1985 szeptemberében virágzó fekete kökörcsint ábrázol. Addig még nem találkoztam ősszel virágzó kökörcsinnel. Gondolkodtam rajta, hogy miként tudnám "felfedezésemet" (annak idejét fényképen dokumentálni. Úgy döntötttem a legutóbbi (1985 szeptemberi) Búvár lapszámmal fényképezem le. Ez a következő év márciusáig perdöntő bizonyíték lesz :-)