Most virít a kis forrásfű

A Magyarországon védett kis forrásfűről (Montia fontana subsp. minor (Gmel.) Schübl. & Mart) a hazai szakirodalmat böngészve nemrégiben még azt állapíthattuk meg, hogy nálunk a Nyugat- és Dél-Dunántúlon fordul elő, május-júniusban virágzik és forráslápokban, égerlápokban és iszaplakó társulásokban él. Magyar és tudományos elnevezése (fontana = forrás) egyaránt azt sugallja, hogy legjellegzetesebb élőhelyei a forráslápok. Forrásfüvet keresve azonban hiába járjuk a dunántúli forráslápokat. Az iszaplakó fajok vizsgálata során kiderült, hogy a hazai növényhatározókban található adatok javarészt nyugat-európai, kritika nélkül átvett forrásokból származnak. A nálunk előforduló növény ugyanis ősszel csírázik, márciustól-májusig virágzik és időnként víz alá kerülő, szabad talajfelszínekkel rendelkező helyeken láthatjuk. A korábbi félreértéseket talán az okozta, hogy Nyugat- és Észak-Európában a forrásfűnek további rokonai (alfajai) vannak, melyek évelők, nyáron virágoznak és jellemzően forráslápok lakói. A nálunk előforduló alfaj (subsp. minor) vizsgálataink szerint elég gyakori Belső-Somogy mészmentes homokján, de a Nyugat–Dunántúlon is sikerült több előfordulását megerősíteni és előkerült a Kis-Alföldről, valamint a Tiszántúlról is. Leggyakrabban bolygatott, mészkerülő termőhelyeken: keréknyomokban, vakond- és vaddisznótúrásokban, szántókon él.

 

 

A kis forrásfű egyéves, kissé pozsgás megjelenésű, kopasz növény. Hajtásai sárgászöld színűek, többnyire felállóak, 2–12 cm magasak. Levelei átellenesen állnak, lándzsásak vagy keskeny lapát alakúak. A mintegy 2 mm nagyságú, bókoló kocsányú virágai rendszerint többesével a levelek hónaljában fejlődnek. A fehér színű párta ötosztatú, két cimpa nagyobb a többinél. A toktermés kb. 1,5 mm hosszú, kb. 1/3–dal hosszabb a csészénél. Az érett termések felállók, kocsányuk kiegyenesedett. A magok 0,8–1 mm–esek, feketék, felszínükön apró kiemelkedésekkel.

A kis forrásfű magjai (Molnár V. & Pfeiffer 2000 nyomán)

 

Úgy tűnik, hogy a nálunk élő alak európai elterjedésének súlypontja a Földközi–tenger medencéjében és Európa atlantikus partvidékein van. Ennek fényében hazai elterjedése is érthető, az ország atlanti–mediterrán klímahatások által leginkább befolyásolt területeiről vált ismertté előfordulása. Igazi meglepetés volt azonban, hogy 2001-ben a Tiszántúl két pontján is előkerült növényünk. Legeltetett szikes gyep mélyebb fekvésű foltjain és sziki tölgyes vizenyős tisztásán igen nagy egyedszámban találtuk. Némileg hasonló termőhelyigényű és elterjedési mintázatú, de jóval gyakoribb faj nálunk a boglárkafélékhez tartozó egérfarkfű (Myosurus minimus).

A forrásfű a kövér porcsin (Portulaca oleracea) mellett családjának (Portulacaceae) egyetlen őshonos képviselője hazánkban. Az észak-amerikai eredetű egyenes forrásfű (M. linearis) néhány éve került elő hazánkból (Jakab & Molnár V. 2006).

Erdélyi emlékek 2001-ből

2001-ben kirándultunk szakdolgozóimmal és más érdeklődő hallgatókkal Erdélybe. Az alábbi képeket Geng Imola kereste elő és tette közzé a Facebookon egy 2001-es erdélyi kirándulásról. Köszönöm Neki! A következő mondatokkal kommentálta a Fb-on: "A délutáni "Maradj otthon" foglalkozásokon a régi diák is előkerülnek. Íme egy kis válogatás életem botanikai kincsekben leggazdagabb kirándulásáról. Erdélyi Mezőség, Tordai-hasadék és azokon túl, 2001. Az egykor nem sokra becsült emberes képek most előnyben."

A résztvevők, álló sor, balról jobbra: Hüvös-Récsy Annamária, Baranyai-Nagy Anikó, Bodolai Ágnes (Bogyó), Hováth Dénes (Dönye), Gulyás Gergő (Bulbópapa), Dikasz Endre (Andrej), Sramkó Gábor, guggolnak: Geng Imola, Lukács Balázs András (Luki), Magos Gábor (Magonc) és jómagam 

Ez nem az én trabantom (az kétutemű volt és kombi). Lesku Balázstól kaptuk kölcsön. Köszönet érte és elnézést!

"Hegyibeszéd" a Haplophyllum suaveolens termőhelyén.

A Centaurea ruthenica fényképezése. A kép jobb oldalán áll Alexandru Sabin Badarau, aki 11 év keresés utén megtalálta a fajt és megmutatta nekünk.

Növényi névnapok: március 22. Csilla

A név eredete: A Csilla magyar eredetű női név, Vörösmarty Mihály alkotta a csillag szóból. Ugyanakkor a csilla növénynév is, a Scilla növénynemzetség magyar nevének, a csillagvirágnak rövid válozata. A csillagvirágok vagy régiesen „tsillá”-k nevüket minden bizonnyal csillag alakú dekoratív virágaikról kapták.

 

Névnapjai: március 22., április 22., június 2., augusztus 10., november 22.

 

A csilla vagy csillagvirág nemzetség fajai a jácintfélék rokonságába tartozó növények. Valamennyien lágyszárú, hagymás növények, virágaik fürtös virágzatban fejlődnek. Néhány évtizeddel ezelőtt még úgy tudtuk, hogy hazánkban egyetlen ősszel és egy kora tavasszal nyíló fajuk él. Az üde erdőkben  március-áprilisban nyíló „tavaszi csillagvirág”-okat egészen a közelmúltig nem különböztették meg egymástól, hanem valamennyit azonos faj különböző változatainak tekintették és kétlevelű csillagvirág (Scilla bifolia) névvel illették. (Bár nemritkán előfordulnak többlevelű példányaik is.) Az utóbbi időben azonban kiderült, hogy a Nyugat-Európában elterjedt tavasszal virító kétlevelű csillagvirág hazánkban nem fordul elő, hanem több, közeli rokon faj helyettesíti nálunk. Ezek egymástól való megkülönböztetése nem könnyű feladat, de egyszerű megjegyezni, hogy minden faj védelmet élvez. Kertekben leggyakrabban a valamivel nagyobb termetű, bókoló virágú szibériai csillagvirágot (Scilla sibirica) ültetik, mely nálunk nem honos. Hazánkban legelterjedtebb faj a ligeti csillagvirág (Scilla vindobonensis), mely a főként a Dunántúlon él, de előfordul a Börzsönyben és a debreceni Nagyerdőben is. Tőkocsánya vörösbarna, levele sötétzöld, a kékes színű lepellevelek tövén élesen elkülönülő fehér foltok figyelhetők meg. Szurdokerdőkben, bükkösökben, gyertyános-tölgyesekben és ártéri ligeterdőkben él.

Hazánkban csak a Zempléni-hegység és az Észak-Alföld gyertyánosaiban, ligeterdeiben fordul elő az erdélyi csillagvirág (Scilla kladnii). A tőkocsány és a levél világoszöld. Rendszerint kisebb termetű növényke, mint a ligeti csillagvirág, virágai halványabbak és kisebb számban fejlődnek.

A nyugati csillagvirág (Scilla drunensis) Magyarországon különös elterjedésű növény, a Dél-Dunántúl, az Északi-Középhegység és a Tiszántúl néhány pontján található. A Bükk-hegységben elég gyakorinak számít, de szép maradvány állományai élnek két utolsó sziki tölgyesünkben, Ohaton és Újszentmargitán is. Magkezdeményeinek számában., hajtáscsúcsának és toktermésének színében különbözik a nadapi csillagvirágtól (Scilla spetana). Ezt az erőteljes növekedésű, széles levelű növényt hazánkból írták le és jelenleg csak a Velencei-hegység egy lösztölgyesében ismert.

A tavasszal nyíló, üde erdőkben előforduló fajoktól több szempontból is jelentősen eltér a száraz gyepekben előforduló őszi csillagvirág (Scilla autumnalis). E mediterrán elterjedésű növény a Földközi-tenger medencéjében megszokott őszi csapadékmaximumot követően, augusztustól októberig nyílik. Hazánkban a Tiszántúl déli részének ürmös szikespusztáin szórványosan – bár néhol igen nagy egyedszámban – és a Balaton-felvidék és a Keleti-Bakony sziklafüves lejtőin, karsztbokorerdeiben fordul elő. Filigrán, arasznyi magas növény. Eleinte tömött, később fellazuló fürtjében 10-30 virág fejlődik. Lepelcimpái 3-5 mm-esek, kékeslilák. 6 porzója sötét kékeslila. 4-15 cm hosszú levelei a virágzás végéhez közeledve kezdenek fejlődni, keskeny-szálasak (kb. 1 mm szélesek), szürkések, félhengeresek.

A nemzetségnek a mediterráneumban több más, igen dekoratív faja is él.

 

Csilla-fajok, balról jobbra: őszi csillagvirág (Prospero elisae), Scilla drunensis, Scilla haemorrhoidalis (Kanári-szigetekről), Scilla vindobonensis és Scilla peruviana

 

 

 

 

 

Kakasmandikó vagy kankósmandikó?

Horvátországból hazafelé már szép nyílásban találtuk a kakasmandikót (Erythronium dens-canis) és több lelőhelyen annak rozsdagombáját (Uromyces erythronii) is. E növény egyik személyes kedvencem, nemcsak különleges megjelenése és szépsége, hanem nyílási ideje miatt is: mert amikor elkezd nyílni tényleg megérkezik a tavasz és elkezdődik a terepszezon.

Emlékszem 30 évvel ezelőtt mennyire lenyűgöztek Seregélyes Tibor és Németh Ferenc a fajról készült fényképei és szöveges ismertetései. Utóbbi néhány sora mélyen beivódott az emlékezetembe: „Jó néhány népi elnevezésében a levelek jellegzetes foltossága bizonyos nemi betegségekkel és hordozóikkal állíttatik párhuzamba (kankósdi, kurvavirág).”

A növényt manapság mindenki kakasmandikó néven ismeri, de úgy gondolom, hogy ennek oka jóindulatú eufemizmus. Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály, magyar növénytani szaknyelv megalapozói (egyetertésben mesterükkel, Földi Jánossal) jó érzékkel választották ki a magyar nép ajkáról származó elnevezéseket - de némi cenzúrát is alkalmaztak. Amint a Debreczeni Fűvész Könyv (1807) Előljáró beszédében megfogalmazták: „minden előttünk tudva volt alkalmatos magyar nevezeteket becsben tartottunk, és meghagytunk: de meg kell vallani, hogy azok közt a bábalelte fűnevek közt, melyek a köznép szájában sőt könyveinkben is forognak, sokan vannak botránkoztató, babonás, helytelen, csúf nevek, sőt olyan gyalázatosok is, melyeket becsülletes ember szájára venni is átallana. (Lásd Dr. Földi János Kritikáját a magyar fűvésztudományról.)”

Véleményem szerint lehetséges, hogy e sorok szolgálnak magyarázatul növényünk manapság használatos nevére is. A fajnak a kakashoz vajmi kevés köze van, annál inkább elképzelhetőnek tartom, hogy a név jelzője eredetileg nem kakas, hanem „kankós” volt.

 

Jobban illik rá a kankósmandikó elnevezés...

Hasonló jellegű és jószándékú módosítások nem ismeretlenek például térképekről sem: így lett az eredetileg Kurv@-kútból Céda-kút vagy így alakult ki egyetlen illetlen mássalhangzó elhagyásával a Lóingató-hegy...

Egy alternatív magyarázatot adhat a névre Rácz János Madárneves összetételek a növényvilág terminológiájában I. című cikke: "Mint azt a kakasbandikó alak alátámasztani látszik, ez a név a kakasbenderó elnevezéssel függhet össze, és jelentése szintén hasonló lehet." Erdélyben ugyanis a "benderészni", "bögyörészni, "bendérezni" igét a tyúkok kakas általi meghágására használják.  Akárhogy is legyen, mindenesetre ez a magyarázat is elég érdekes és hasonló tőről fakad...

A mandikó tényleg lenyűgözi az embereket, ezt példázza a Kaposváron neki állított faszobor is

Kányádi Sándor A viszontagságos kakasmandikó című elbeszélése elolvasható itt.