A Kárpát-medence növényritkaságai: pontuszi nőszirom

A nősziromfélék (Iridaceae) mintegy 1400 fajt számláló családjába az ókor óta ismert és termesztett növények tartoznak. Többségük a déli félgömbön él, jellemzőjük a hajtásgumó vagy gyöktörzs, az egyetlen porzókör valamint, az alsó állású magház. A család névadói a nőszirmok, melyeknek kúszó rizómájuk van. Két lepelkör tagjai egymástól különböznek, a külső lepelleveleik kihajlóak. Ezek a lepellevelek egyes fajok esetében a középér mentén elálló szőröket viselhetnek („szakállas” nőszirmok). Külső lepellevelükre a porzó ráhajlik, ezt beborítja a sziromszerű bibekaréjuk. Jellegzetesek unifaciális, kardalakú, élükkel a hajtástengelyre símuló, úgynevezett „lovagló” leveleik is. Görög eredetű nevük szivárványt jelent és számtalan színben pompázó változatukra utal. A népnyelv és régi botanikai műveink egyaránt liliomoknak nevezték az íriszeket. Lippay János jezsuita szerzetes az első magyar kertészeti műben, az 1664–ben megjelent „Posoni kert”-ben ötféle íriszt említ és magyarul „szivárványos liliom”-nak nevezi őket. A mára elterjedt nőszirom szó Diószegi Sámuel (1760–1813) debreceni lelkipásztortól, a magyar növénytani szaknyelv alapjainak megalkotójától származik, és e növények lapos, színes sziromszerű bibéjére utal.

A Kárpát-medencében tizenegy, Magyarországon hét nősziromfaj él vadon. A kevéssé ismert, de figyelemreméltó képviselőik közé tartozik a félárnyékot kedvelő pázsitos nőszirom (Iris graminea), mely ligetes tölgyesek, bokorerdők növénye. Legnagyobb és dúsan virágzó állományai vágásokon, erdei nyiladékok, kocsinyomok és utak mentén fordulnak elő. Magyar és tudományos nevét egyaránt fűszerű leveleiről nyerte, melyek az igen rövid kocsányú, a talajfelszín közelében elhelyezkedő virágait messze túlnövik. Emiatt persze az egyébként igen tetszetős, májusban és júniusban nyíló virágai nem feltűnőek. A pázsitos nőszirom virágai kajszibarackillatot árasztanak, nem csoda hát ha rajtuk sokszor tömegesen nyüzsögnek a hangyák.

 

A pázsitos nősziromhoz igen hasonló megjelenésű, vékony levelű faj a hazánkban nem élő, de Erdélyi Mezőségen szórványosan felbukkanó pontuszi nőszirom (Iris pontica Zapal.). Napos, délies lejtőkön, rendszerint marhalegelőkön fordul elő, a birkalegelés hatására hamarosan megfogyatkozik. Korábban Iris humilis néven is emlegették, ezáltal alkalmat adva a kizárólag sárga virágú, apró termetű, vékony levelű homoki nőszirommal (Iris arenaria) való összekeverésre, hiszen e bájos növényről néha Iris humilis subsp. araneria néven olvashatunk.

Bürökpohár, szépasszonyfüve, méreggyilok és társaik

A növények látszólag védtelen áldozatai a legkülönbözőbb növényevő állatoknak. Valójában jó részük valóságos vegyi fegyverkezést folytat, saját testében különböző hatású mérgeket halmoz fel, hogy ezzel az állatokat magától távol tartsa. A mérgező növényeket az ember az ősidők óta ismeri és használja nemes vagy nemtelen célokra. Cikkünk erről a kultúrtörténeti vonatkozásokban is bővelkedő témáról igyekszik áttekintést adni.

Mi, emberek – antropomorf szemléletmódunkból adódóan – elsősorban saját magunk, esetleg a haszonállataink számára mérgező hatású növényeket nevezzük „mérgező növények”-nek. Pedig a fogalom önmagában nehezen értelmezhető: ami az ember súlyos méreg, azt mindenféle károsodás nélkül fogyaszthatják egyes állatok. Az erdei ciklámen (Cyclamen purpurascens) tartaléktápanyagokat raktározó gumójának elfogyasztása például az embernél emésztési zavarokat és bélgyulladást okoz, az egykor félvadon tartott makkoltatott mangalica kondáknak és a vaddisznóknak viszont kedvelt elesége (ezért nevezték egykor kanrépának is).

Az hogy egy növényfaj adott élőlényre nézve mennyire mérgező számos tényezőtől függ. A növények méreganyag-tartalma függ például a talaj- és időjárási viszonyoktól, valamint a növény fejlettségi állapotától is. Az egyes fajok toxikussága az elterjedési terület különböző részein is eltérő lehet. A növények egy része csak friss állapotban mérgező, a boglárkafélék például szárítva elveszítik illékony hatóanyagtartalmuk jó részét, a szénában már nem jelentenek veszélyt a jószágra. Emellett a növények különböző szerveiben is eltérő lehet a méregtartalom. Például az ehető szárgumójáért világszerte termesztett burgonya (Solanum tuberosum) termései az ember számára mérgezőek. Ugyanakkor a tiszafa (Taxus baccata) minden részben erősen mérgező, kivéve piros, édes magköpenyeit. Egyébként utóbbi faj mérgező hatóanyagának (a taxinnak) a nevéből származik a mérgező anyagok megjelölésére használt toxin szó és ennek számos alakja (toxikus, toxicitás).

 

A tiszafa minden része erősen mérgező, kivéve piros, édes magköpenyeit

A növények fontosabb mérgező anyagai:

Alkaloidok: Nitrogéntartalmú, nagyon mérgező bázisok, melyek sokszor szerves savakhoz kapcsolódnak. Legtöbbjük az idegrendszerre ható igen erős méreg. Ilyen a bürok koniinje, a zászpa protoveratrinje, a nadragulya hioszciaminja és atropinja, a sisakvirágok akonitinje és a kikerics kolchicinje. Utóbbi gátolja a sejtosztódás során a magorsófonalak kialakulását, ezért gyakran alkalmazzák a biológiai kutatásokban többszörös kromoszómaszerelvénnyel rendelkező sejtek előállítására.

Cseranyagok: bőrcserzéshez is használt fenolszármazékok. Nagy mennyiségben találhatók például a tölgyek kérgében. A gyógyászat a bőrre és a nyálkahártyára kifejtett ősszehúzó hatásuk miatt alkalmazza őket.

Illóolajok: általában kellemes illatú, folyékony, illékony vegyületek. Ide tartozik a keresztesvirágúak mustárolaja, a hagymák allil-olaja.

Szerves savak: szénhidrátok bomlástermékei, mint a sóskasav, az almasav, ecetsav, hangyasav.

Glikozidok: kémiai szerkezetüket és hatásukat tekintve is különböző vegyületek, melyeknek közös jellemzője, hogy cukrokhoz kapcsolódnak.

Szaponinok: főzéskor habzó, csípős ízű anyagok, melyek elősegítik más anyagok felszívódását a bélnyálkahártyába. Ide tartozik a szappanfű hatóanyaga és a konkoly gitagin nevű igen erős mérge.

A mérgező növények jó részének hatóanyagai megfelelő adagolásban jótékony hatásúak is lehetnek, például a nadragulya vagy szépasszonyfüve (Atropa belladonna) atropinjét például megfelelő adagolásban a modern orvostudomány is alkalmazza, mint pupillatágítót. Ez a növény egyébként magyar és tudományos nevét itáliai szépasszonyokról kapta (bella = szép, donna = asszony), akik szemükbe csepegtetett főzetével idézték elő szembogaruk megnagyobbodását. (Ezt a veszélyes eljárást senkinek sem javasoljuk!). Más – kétségkívül igen rosszmájú – vélemények szerint a nevezett „szépasszonyok” a nadragulyával megunt férjeiket is „átsegítették” a túlvilágra... (A növény effajta használatára sem bíztatunk senkit!)

 Farkas kutyatej. A kutyatejek több faját országszerte használták mérgező halászathoz

 

A közönséges méreggyilok (Vincetoxicum hirundinaria) vincetoxin és aszklepiadin nevű erősen mérgező glikozidokat tartalmaz

 A nagyezerjófű (Dictamnus albus) hólyaghúzó hatású illékony anyagokat tartalmaz, érintése bőrkiütéseket okozhat

A kellemes illatú és közkedvelt gyöngyvirágról kevesen tudják, hogy súlyosan mérgező

 Farkasbogyó (Scopolia carniolica). A népi növénynevekben a „farkas” előtag általában a növény mérgező hatására utal

A csattanó maszlag (Datura stramonium) mérgező, de egyúttal hivatalos gyógynövény is. Valószínűleg Dél-Amerikából származik. Magjai a termesztett fajok (például lencse, borsó) magjai közé keveredve bekerülhetnek az ételbe, és mérgezést okozhatnak

A mérgező növényekkel tehát nemcsak gyógyítani, hanem ártani is lehet. Az ókori görögök sajátos kivégzési módja volt a bürökpohár. Ennek tartalma lehetett a foltos bürök (Conium maculatum) főzete is, de Csapó József 1775-ben megjelent „Új füves és virágos magyar kert” című könyvében a következőket vetette papírra: „vizi mérges bürök” (Cicuta) „A’ régi Görögök Athenás Várossában, a’ kit halálra itéltek evvel a fünek a meg-ételével ölték meg. Ama’ nagy bölcs Pogányt Socratest és Demosthenest ezen fü levének meg-itatásával azon Városbéliek meg-ölték.” A gyilkos csomorika (Cicuta virosa) egyike leghírhedtebb növényeinknek. Ennek a vizenyős területeken élő, mára megfogyatkozott és emiatt védelemben részesülő növénynek a hosszmetszetben fiókokra osztott karógyökerét régen nemegyszer tévesztették össze ehető rokonaival: pasztinákkal, petrezselyemmel, sárgarépával. Kubinyi Ágoston Mérges növények című, 1942-ben megjelent könyvében azt írta róla: „Minden hazai mérges növények közt ennek a’ gyökere tartatik legmérgesebbnek ... ... némelly tartományokban kirtása keményen parancsoltatik.”

 

A beléndek vagy csalmatok (Hyoscyamus niger) évezredek óta bódító és mérgező italok, boszorkánykenőcsök alkotója. Shakespeare szerint Hamlet apját a fülébe öntött beléndekfőzettel mérgezték meg

 A gyilkos csomorika mára igen megritkult, erősen mérgező faj. Lehetséges, hogy ez a növény adta Szókratész bürökpoharának hatóanyagát

 

A népi növényismeretben fontos szerep jutott a mérgező növényeknek, a magyar nyelvben a növénynevek jelzője (különösen a farkas előtag) általában mérgező hatásra utalnak (például farkasalma, farkasbogyó, sátántinórú). A mérgező növények némelyikét a magyar nép is használta különböző célokra. A lápréteken és  alhavasi réteken előforduló súlyosan mérgező fehér zászpa (Veratrum album) főzetét tetű- és csótányirtásra használták, Erdélyben a rühös juhok bőrét is kenték vele. Háromszéken pedig gabonával összefőzve rágcsálókat mérgeztek vele. Az árnyas erdőkben előforduló, halvány zöldessárga virágú farkasölő sisakvirág (Aconitum vulparia) használatának emlékét magyar és tudományos neve is őrzi. Elnevezései arra utalnak, hogy egykor farkasok és rókák irtására használták (vulpes = róka). Újabb vizsgálatok szerint gyökerének hatóanyagai gátolják a baktériumok és az üszöggombák növekedését is.

Bizonyos mérgező és bódító hatású növényeket a magyar nép más kultúrákhoz (például Új-Kaledónia őslakosok, amerikai indiánokhoz hasonlóan) halfogás céljára is használt. A mérgező halászat során a felhasznált növényi részeket általában összetörték, – hogy a víz a hatóanyagaikat jobban kioldhassa – majd általában tartalmazó részeit álló vagy legfeljebb lassú folyású vízbe helyezték. (Kisebb patakok vizét általában előtte felduzzasztották.) A megmérgezett halak elpusztulnak vagy annyira elbódulnak, hogy szabad kézzel könnyűszerrel megfoghatók. Az eljárás legelterjedtebb formája a kenderáztatáshoz kapcsolódott. A műszálak térhódítása előtti időkben általánosan termesztett rostkendert (Cannabis sativa) betakarítás után általában kis mesterséges tavakban áztatták. Mint a kenderáztató tavakban megjelenő elbódult halak mutatják, nemcsak az Indiából származó változata (var. indica) tartalmaz a soksejtű mirigyeik által termelt gyantáiban, manapság tiltott narkotikumnak számító tetrahidrocannabinolt. A kender feldolgozásának „mellékterméke” tehát halászlé vagy sült hal volt... Az alföldi pákászok azonban nemcsak a termesztett kendert, hanem a vadon előforduló változatot is használták erre a célra. Miként más növényeket is. Gunda Béla kutatásai kiderítették, hogy országszerte használták erre a célra a kutyatejeket (Euphorbia) és a csattanó maszlagot (Datura stramonium). Az ökörfarkkórók (Verbascum) különböző fajainak használatát az Alföldről, az Ormánságból, az Ipoly vidékéről és Erdélyből jegyezték fel.  Az Erdélyben a foltos bürök (Conium maculatum), a nadragulya (Atropa belladonna) és a beléndek (Hyosciamus niger) használatáról van tudomásunk, utóbbi fajt az Alföldön is alkalmazták.

Különböző népek Dél-Amerikában, Ázsiában és Afrikában vadászathoz (nyílméreg készítéséhez) is használtak különböző növényeket. A legismertebb közülük a dél-amerikai indiánok „kuráré”-ja. 1596-ban megjelent könyvében először Sir Walter Raleigh tudósított ennek használatáról Guyana-ból. Alexander von Humboldt német természettudós az Orinoco mentén az 1800-as évek elején figyelte meg készítését és használatát. Főként a Strychnos nevű liánokból állították elő (a sztrichnin nevű mérget is e fajok szolgáltatják). A kuráré a légzőizmok megbénítása révén fulladásos halált okoz.

Nyugat-Afrikában (Togo és Kamerun területén) a Strophanthus hispidus nevű növényt használták nyílméregként, amely a szívre ható glikozidokat tartalmaz. Afrika más területein a hasonló hatásmechanizmusú vegyületeket tartalmazó leánder (Nerium) és Acokanthera fajokat valamint a meténgfélék (Apocynaceae) családjának tagjait alkalmazták hasonlóan.

Délkelet-Ázsia dzsungeleiben Antiaris, Strychnos és Strophanthus nemzetségekbe tartozó növényeket használtak nyílméregként. Az Antiaris toxicaria nevű fa magvait Jáva szigetén elterjedten használták: szétdörzsölt magjainak levét vitték a nyílhegyre. Hatóanyaga a központi idegrendszerre hat: igen gyorsan bénulást, majd szívmegállást okoz.

Ázsia mérsékeltövi területein néhol a sisakvirággal (Aconitum) mérgezett nyíllal vadásznak például a kirgizek az Issyk Kul tó környékén vadkecskére; a Hokkaido, Szahalin és Kuril-szigeteken élő ainu nép medvére. A kínaiak és a lepcha nép is használja a sisakvirágokat nyílméregnek. Európában növények nyílméregként való alkalmazásáról nincs tudomásunk a jelenből vagy a közelmúltból , bár a görög mitológiában Achilles-nek Paris nyilától bekövetkező halála vagy a skandináv mitológiában pedig Balder halála mintha erre engedne következtetni.

A növények vegyi fegyverkezése további érdekes példákkal is szolgál. A mételyfüvek (Marsilea) inkább négylevelű lóherére, mintsem páfrányra emlékeztető, vízben élő haraszt-nemzetség. Spóráik barnás, bab alakú képletekben fejlődnek a levelek hónaljában. E sporokarpiumok keményítőt és nyálkát tartalmaznak, ezért az ausztrál őslakosok rendszeresen gyűjtik és fogyasztják őket és „nardoo”-nak nevezik. A begyűjtött sporokarpiumokat kövek között megőrlik, a barna burkot eltávolítják és a makrospórákat tartalmazó keményítős és nyálkás tartalmat vízzel átmossák és az így kapott kásaszerű pépet nyersen fogyasztják vagy vékony lepényt sütnek belőle. A „nardoo” birkákra, lovakra és marhákra nézve mérgező lehet. Fogyasztása esetleg megmentheti az éhező ember életét, de nem megfelelő elkészítése halált is okozhat. A Marsilea sporokarpiumai ugyanis egy tiamináz nevű enzimet tartalmaznak, amely bontja az emberi szervezet számára létfontosságú B1-vitamint (a tiamint) és így annak hiánybetegségét (a beriberi-t) okozza.

 A mételyfüvek keményítőben gazdag sporokarpiumai olyan enzimet tartalmaznak, melyek az emberi szervezet számára létfontosságú B1-vitamint bontják

Szintén Ausztráliában figyeltek fel a földbentermő here (Trifolium subterraneum) különleges hatására. Ezt az Eurázsiából származó, szárazságtűrő pillangósvirágú növényt a hatalmas ausztrál birkanyájak kedvéért telepítették be az ötödik kontinensre. A juhok nagyon szívesen fogyasztják, de megfigyelték, hogy egyes jerkék meddővé váltak tőle. A here ugyanis egy női nemi hormonhoz, az ösztrogénhez igen hasonló szerkezetű és hatású úgynevezett fitoösztrogént termel, mely időlegesen fogamzásképtelenné teszi a juhokat.

 

A földbentermő here egy női nemi hormonhoz igen hasonló szerkezetű és hatású fitoösztrogént termel, amely meddővé teheti a juhokat

Hangyakenyerek

A magterjesztés a növényi élet egyik alapvető fontosságú jelensége, amely vonatkozásában a különböző növénycsoportokban számos különböző módszer alakult ki. Ezek egyike a myrmecochoria-nak nevezett jelenség, melynek során a mag köldökzsinórjából egy lipidekben és fehérjékben gazdag függelék (elaioszóma, magyarul: hangyakenyér) fejlődik, amely egyes hangyáknak ill. lárváiknak szolgál táplálékul.

A hangyakenyér eltávolításáig ill. lebomlásáig – főleg olajtartalma és magas ozmótikus értéke miatt – gátolja a magvak csírázását. Hangyakenyeres magvakat elsősorban tavasszal virágzó növényfajoknál találunk, melyeknél a magvak érése a lombfakadás környékén történik. Amikor a télen kiéhezett hangyakolóniák túlélői az áttelelés után elkezdik nevelni az új nemzedék lárváit a hangyák az elaioszómákat részben saját táplálékigényük fedezésére, másrészt a fejlődő hangyalárvák táplálására használják. Az elaioszómás magvakat a fészkükhöz szállítják majd a hangyakenyér elfogyasztása után a „szemétdombjukra” cipelik, és mint számukra haszontalan terméket otthagyják. Ez a stratégia lehetővé teszi bizonyos  növényfajok számára, hogy a hangyák mozgáskörzetén belül  olyan új élőhely területekre kerüljenek, amelyet a hangyák a fészkük környékén „felástak” vagy szemétlerakóként „megtrágyáztak”. A csirázásgátló elaioszóma eltűnése után, ha egyéb feltételek adottak a mag az új élőhelyen csírázásnak indul.

Lengyel és munkatársai (2010) szerint a myrmecochoria jellemző legalább 11 000 növényfajra (azaz az összes magvas növényfaj mintegy 4,5% -ára), a 334 nemzetség mintegy 2,5% -ára és az összes zárvatermő család 17%-ára. A myrmecochoria legalább 101, de akár 147 egymástól független esetben megjelent a virágos növények evolúciója során és számottevően hozzájárult a fajképződéshez.

Az idén végre sikerült fényképeznem két ritka faj elaioszómás magjait:

Kakasmandikó (Erythronium dens-canis) hangyakenyeres magvai



A vetővirág (Sternbergia colchiciflora) magjai és a maggyűjtő hangya (Messor struktor) (a rovarfaj azonosítását Voigt Wilfriednek köszönöm)

Hivatkozás:

Lengyel, S., Gove, A. D., Latimer, A. M., Majer, J. D., & Dunn, R. R. (2010): Convergent evolution of seed dispersal by ants, and phylogeny and biogeography in flowering plants: a global survey. Perspectives in Plant Ecology, Evolution and Systematics 12(1): 43–55.