A nősziromfélék (Iridaceae) mintegy 1400 fajt számláló
családjába az ókor óta ismert és termesztett növények tartoznak. Többségük a
déli félgömbön él, jellemzőjük a hajtásgumó vagy gyöktörzs, az egyetlen
porzókör valamint, az alsó állású magház. A család névadói a nőszirmok,
melyeknek kúszó rizómájuk van. Két lepelkör tagjai egymástól különböznek, a
külső lepelleveleik kihajlóak. Ezek a lepellevelek egyes fajok esetében a
középér mentén elálló szőröket viselhetnek („szakállas” nőszirmok). Külső
lepellevelükre a porzó ráhajlik, ezt beborítja a sziromszerű bibekaréjuk.
Jellegzetesek unifaciális, kardalakú, élükkel a hajtástengelyre símuló,
úgynevezett „lovagló” leveleik is. Görög eredetű nevük szivárványt jelent és számtalan
színben pompázó változatukra utal. A
népnyelv és régi botanikai műveink egyaránt liliomoknak nevezték az íriszeket.
Lippay János jezsuita szerzetes az első magyar kertészeti műben, az 1664–ben
megjelent „Posoni kert”-ben ötféle íriszt említ és magyarul „szivárványos
liliom”-nak nevezi őket. A mára elterjedt nőszirom szó Diószegi Sámuel
(1760–1813) debreceni lelkipásztortól, a magyar növénytani szaknyelv alapjainak
megalkotójától származik, és e növények lapos, színes sziromszerű bibéjére
utal.
A Kárpát-medencében
tizenegy, Magyarországon hét nősziromfaj él vadon. A kevéssé ismert, de
figyelemreméltó képviselőik közé tartozik a félárnyékot kedvelő pázsitos
nőszirom (Iris graminea), mely
ligetes tölgyesek, bokorerdők növénye. Legnagyobb és dúsan virágzó állományai
vágásokon, erdei nyiladékok, kocsinyomok és utak mentén fordulnak elő. Magyar
és tudományos nevét egyaránt fűszerű leveleiről nyerte, melyek az igen rövid
kocsányú, a talajfelszín közelében elhelyezkedő virágait messze túlnövik.
Emiatt persze az egyébként igen tetszetős, májusban és júniusban nyíló virágai
nem feltűnőek. A pázsitos nőszirom virágai kajszibarackillatot árasztanak, nem
csoda hát ha rajtuk sokszor tömegesen nyüzsögnek a hangyák.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése