Magyarország növényritkaságai: kígyózó korpafű

A harasztok napjainkban nem játszanak meghatározó szerepet a növényzet képének kialakításában. Pedig egyes csoportjaiknak fontos szerepe volt régebbi földtörténeti korok során. Fejlődésük és alakgazdagságuk csúcsát, virágkorukat 350–280 millió éve élték. Az akkori trópusi mocsarakban hatalmas termetű ősharasztok, zsurlófák, pecsétfák, fává növő korpafűfélék alkottak erdőségeket. Az elhalt, levegőtől elzárt környezetben elszenesült törzseikből és az akkor élt nyitvatermőkéből keletkezett a kőszén. (Innen ered a karbon kor elnevezés.) A későbbiekben beköszöntő tartósan száraz éghajlat miatt sok fajuk teljesen kipusztult, de a fennmaradtak is erőteljesen visszaszorultak.

A harasztok között talán a legősibb megjelenésűek és a legalacsonyabb szerveződési szintet képviselik a korpafüvek. Rokonságuknak napjainkban csak féltucatnyi faja él a Kárpát-medencében. Évmilliókkal ezelőtt élt őseikkel szinte azonos formában maradtak fenn, ezért „élő kövületeknek” tekinthetők. Alacsony termetű, villásan elágazó, örökzöld, leginkább nagyra nőtt mohára emlékeztető növények. A spóratermő tokok, az ún. sporangiumok spóratermő füzérekbe tömörülnek a hajtások csúcsán. [A sporofillum füzér levelei a hazai fajok közül csak a részeg korpafű (Huperzia selago) esetében hasonlóak a szárlevelekhez.] Nagy mennyiségű spórát termelnek, melyet már az ókorban is számos célra használtak. A lisztfinomságú korpafűspóra lángra hintve füst nélkül egy pillanat alatt elhamvadt, ezért nélkülözhetetlen kelléke volt a kultikus tevékenységeknek („boszorkányliszt”) és az ókori görög színjátszás „görögtüzeinek”. Jelentős szerepe volt a népi gyógyászatban is. Az el nem vizesedő korpafűspórának fontos szerep jutott az orvoslásban is, az 1940–es évek végéig sebhintőporként (Pulvis lycopodii) alkalmazták. Egykor a fényképészek kelléktárából sem hiányzott a korpafüvek spórája, akik villanóporként használták. Ma már a legtöbb országban valamennyi korpafűféle törvényes védelmet élvez.

A kígyózó korpafű (Lycopodium annotinum L.) a viszonylag ritka fajok közé tartozik. Mint a korpafüvek mindegyike, e faj is mészkerülő, általában fenyvesekben fordul elő. Neve akár több méter hosszan is kúszó, sűrűn leveles hajtására utal. Könnyen felismerhetjük hajtásai csúcsán magányosan fejlődő, nyeletlen sporofillumfüzéreiről. Spóráit augusztus–szeptemberben érleli.
Némileg hasonló hozzá a jóval gyakoribb kapcsos korpafű (Lycopodium clavatum). Kezdetben zöld, majd spóraéréskor megsárguló sporofillumfüzérei arasznyira felemelkedő hajtásain 2–3-asával állnak. E fajnál a levelek csúcsa fehéres, hajszálvékony szálkában végződik.