Friss hír miszerint szingapúri
látogatása kapcsán orchideát neveztek a magyar miniszterelnökről. (Miként egyik
elődjéről is, aki 1994 és 1998 között töltötte be ezt a tisztséget.)
Az eponimia – azaz köznevek személynevekből
történő képzése – nem idegen a természettudományoktól és botanikától. Görög
eredetű kifejezés, amely az epi
(jelentése: -ról, -ről) és az onyma
(név) szavakból ered. Az emberi kultúra eponimákban örökíti meg azoknak a
kivételes személyeknek a nevét, akikre az utókor hálásan emlékezik. Eponima az
a szó, amely valamely kivételes, (általában valós, ritkábban kitalált)
személyiség nevét őrzi. Az eponimák jelölhetnek például dinasztiát (Árpád-ház –
Árpád), földrajzi helyet (Amerika – Amerigo Vespucci), jelentős új paradigmát
(darwinizmus - Charles Darwin), intézményt (akadémia – Akadémosz), eljárást
(galvanizálás – Luigi Galvani), eszközt [biro (golyóstol angol nyelvterületen)
– Bíró László],
kémiai elemet (Einsteinium – Albert Einstein), anyagot (Diesel-olaj – Rudolf
Diesel), égitestet (Halley-üstökös – Edmund Halley), matematikai összefüggést
(Poisson-eloszlás - Siméon Denis Poisson), fizikai jelenséget
(Brown-mozgás – Robert Brown), mértékegységet (eotvos – Eötvös Loránd),
testrészt (Ádámcsutka – Ádám), sejtalkotót (Golgi-apparátus – Camillo Golgi),
betegséget (Kaposi-szarkóma – Kaposi Mór), és természetesen élőlényeket is. Merton (1973) szerint a
tudománytörténész feladata, hogy „megörökítse
a tudományos ismeret eredetének kollektív emlékezetét. ... Anonim jelenségeknek
nincsen helye a dolgok rendjében. Eponimitás és nem anonimitás a követendő”.
Az eponimia az egyik legfontosabb – és valószínűleg a legmagasztosabb –
tudományos elismerés. Mivel a tudományos eponimák rangja és becse évszázadokon
át fennmaradt, szükségszerű, hogy nagyon jelentős és valós érdemek alapozzák
meg őket. Ha ugyanis az eponimiát a tudományos érdemeken túli egyéb tényezők,
mint személyes barátság, gazdasági hatalom, politikai nyomás vagy nemzeti
hovatartozás meghatározóan befolyásolnák az a jelenség fontosságának,
elismertségének elértéktelenedését okozná (Braun – Pálos 1999).
A növénytanban az eponimák
használatára a mai tudományos nevezéktan megalapozója Karl Linné is alapot ad,
ugyanis – mint azt Critica Botanica című
munkájában (1737: 77–79.) kifejtette – a legnagyobb elismerésnek, ami egy
botanikust érhet, azt tartotta, ha az illetőről egy növénynemzetséget neveztek
el: „Szentül megtartom azokat a
nemzetségneveket, amelyeket a nagyérdemű botanikusok emlékére állítottak.…Ez az
egyetlen és legnagyobb jutalma a munkának, amelyet meg kell tartani és kegyesen
kezelni a botanika serkentésére, fejlődésére és dicsőségére.” Ugyanakkor
nem javasolta, hogy olyan személyiségekről – például államférfiakról,
főurakról, egyházi méltóságokról – nevezzenek el génuszokat, akiknek a
botanikához nem volt közük. Annak ellenére, hogy kifejezetten vallásos volt,
még a szentek esetében sem tartotta ezt követendőnek, Úgy vélte, hogy ez a
tisztesség csak a növénytan tudománya területén erőfeszítéseket tett embereket
illeti meg: „Dulcia non meruit qui non
gustavit amara”, azaz: aki nem ízlelte a keserűt, nem érdemli az édeset.
