2014. február 28., péntek

A boszorkánykenőcs összetétele és hatásai



Tényleg repültek a boszorkányok?



Boszorkányok márpedig vannak – de legalábbis voltak. Sokrétű és rejtélyes tevékenységeik közül ebben a bejegyzésben csupán jellegzetes és közismert közlekedési módjukkal, a repüléssel foglalkozunk. Hiszen a róluk gyermekkorunktól kezdve magunkban kialakult képen így látjuk őket: seprűnyélen lovagolva repülnek. Sokan és sokszor kipróbálták, de seprűnyélen senkinek nem sikerült repülnie (Kivéve persze Biri nénit). Mi lehet tehát a jelenség magyarázata?



 

A boszorkányok rendszerint lakóhelyüktől távol eső, kietlen hegytetőn tartották az összejöveteleiket, mégpedig meghatározott napokon, úgymint október 31-én (mindenszentek előestéjén), április 30-án (Warpurgis-éj) és a négy, kereszténység által átvett volt pogány ünnepen (gyertyaszentelőkor, február 2-án; Keresztelő Szt. János napjának előestéjén, június 23-án; az aratóünnepen, augusztus 1-én; és Szt. Tamás napján, december 21-én). Ezeken boszorkányszombatokon a közhiedelem szerint szörnyűségek sora történt meg az emberáldozattól, az emberevésen át az orgiáig bezárólag. A boszorkányszombatokra repülve jutottak el, főként elsőszámú szimbólumukon, a seprűn lovagolva, néha más repülő „alkalmatosságot” (mondjuk fekete bakkecskét) lehetőleg hátrafelé megnyergelve. A középkorban a seprű lett az eksztatikus éjszakai lovaglás mágikus szimbóluma. Ennek első leírása a Canon Episcopi néven ismert 9. századi egyházjogi törvényben olvasható.

Jakob Sprenger és Heinrich Kramer inkvizítor atyák hírhedt Boszorkánypöröly (Malleus Maleficarum) című könyvükben – amelyet később a világirodalom legelvetemültebb és egyúttal legostobább, és mégis legveszedelmesebb könyvének neveztek – írták, hogy a maleficák (azaz boszorkányok) az ördögtől olyan kenőcsöt kapnak, amellyel testüket bekenve repülni tudnak, és kötelező társas összejöveteleken megjelenhetnek. Ezt a „boszorkánykenőcsre” vonatkozó feltevést többek közt olyan szakértők is megerősítették, mint Nicolaus Remigius (1530–1612) lotharingiai főbíró, akinek kezéhez 800 ember vére tapadt és a boszorkányok üldözésével szintén kétes hírnevet szerzett Heinrich Agrippa von Nettesheim (1486– kb. 1534) okkult író, csillagász és alkimista.

De természetesen voltak józan gondolkodású kételkedők, akiket a kínvallatással kicsikart beismerő vallomások tízezrei nem győztek meg arról, hogy a boszorkányok valóban repülnek.

Giambattista Della Porta (1536–1615) olasz polihisztor felkeresett egy boszorkányt és az esetet leírta Kölnben 1562-ben megjelent Magiae Naturalis című művében: „Találkoztam eggyel azon boszorkányok közül, akiket a bagolyhoz (strix) való hasonlatosságuk miatt strigáknak neveznek ... Önként megígérte nekem, hogy hamarosan teljesíti kérésemet. Előbb kiküldött a szobából mindazokkal együtt, akiket tanuként magammal hozam, de az ajtó hasadékán át kilestük, hogy miután meztelenre vetkőzött egy kenőccsel tetőtől talpig bekente magát. A kenőcs álomhozó nedvétől hamarosan összeesett, s mély álomba merült. Ekkor bementünk, s jól megcsapkodtuk, de olyan mélyen aludt, hogy nem lehetett eszméletre téríteni, így hát magára hagytuk, s kint vártunk, amíg a kenőcs hatása el nem múlik. Felébredve aztán mindenféle ostobáságot hordott össze, hogy tengereken, hegyeken kelt át. Amikor pedig megmondtuk neki az igazat, letagadta; hiába mutattuk neki testének kék foltjait…”




Giambattista Della Porta itáliai tudós, aki a boszorkánykenőcs használatáról beszámolt 1562-ben megjelent Magiae Naturalis című könyvében



Della Porta beszámolója alapján nyilvánvaló, hogy a „repülés” csupán a boszorkánykenőcs által előidézett érzékcsalódás eredménye. De vizsgáljuk meg alaposabban a kenőcs összetevőinek hatását!

Egységes boszorkánykenőcs-recept nincs, számos különböző változat ismert. A „repülő kenőcs” első leírását Johannes Hartlieb (1410–1468) bajorországi háziorvos adta 1456-ban. A boszorkánykenőcs alapvetően három különböző típusú összetevőből áll. Alapját valamilyen állati zsiradék (legtöbbször disznózsír) vagy növényi olaj adja, ez a hordozóanyag. Vidékenként és receptenként változó összetételben különböző növények és gombák kerültek bele, amelyek a következők közül kerültek ki:



Az álomhozó mák (Papaver somniferum) éppúgy fontos alkotórésze volt a boszorkánykenőcsnek, mint amilyen hatékony fájdalomcsillapítónak és veszélyes narkotikumnak számítanak drogjai



 

A mák legfontosabb alkaloidját, száraz mákgubóból is kinyerhető morfint az ókori görög mitológia álomhozó istenéről, Morpheus-ról nevezték el

 

 A csattanó maszlag (Datura stramonium) tropánvázas alkaloidái érzékcsalódásokat (hallucinációkat) okoznak


 A beléndek vagy csalmatok évezredek óta bódító és mérgező italok, boszorkánykenőcsök alkotója. Shakespeare szerint Hamlet apját a fülébe öntött beléndekfőzettel mérgezték meg



 Hasonló a hatása a rokon nagragulyának (Atropa belladonna) is


 Az ebszőlő csucsor (Solanum dulcamara) is a boszorkánykenőcs toxikus alkotórészei közé tartozik. A növények magyar neveiben, az eb-, a kutya- és a farkas előtagok általában azt fejezik ki, hogy a nép értéktelennek, használhatatlannak (kutyának valónak) tartotta ezeket a mérgező sokszor jelölnek mérgező fajokat



A légyölő galócát (Amanita muscaria) az ősidők óta alkalmazzák sámánok és varázslók tudatmódosító szerként, rituális célokra



A kenőcs misztikus borzalmát tovább fokozták az olyan összetevők, mint az éjszakai életmódú repülő élőlények (főként denevérek és baglyok) vére vagy elégetett testük hamuja, sőt (lehetőleg még meg nem keresztelt) csecsemő hája.

A kenőcs alkalmazása előtt olyan testrészeket, ahol a bőr viszonylag vékony – térd- és könyökhajlat, nyak – erőteljesen megmasszíroztak, hogy a keringést élénkítsék, majd a kenőcsöt a csupasz bőrre kenték és az ott beszívódott. A használt növényi anyagok (drogok) alapvetően két különböző hatást fejthettek ki.

A mák nem véletlenül kapta a Papaver somniferum tudományos nevet, amely „álomhozó mák”-ot jelent. Hatása igen régen ismert, a megsértett mákgubóból kicsorgó tejnedv adja az ópium (magyarul mákony) nevű erős narkotikumot, amelyet Indiában, Perzsiában és Rómában már a Krisztus előtti időkben is használtak. A magyar nép régen a csecsemőket „nyugtatta” a zöld mákgubók forrázatával, de a modern gyógyszergyártás, és az illegális drogipar mai napig használja. A mák mintegy 40 alkaloidát (például morfint, kodeint, narceint, tebaint, papaverint, narkotint) tartalmaz, amelyek bódító, fájdalomcsillapító és görcsoldó hatásúak. A morfint elsőként 1804-ben izolálta Friedrich Sertürner német gyógyszerész és az ógörög mitológia álomistenéről, Morpheus-ról nevezte el. A boszorkánykenőcsben tehát a mák hatóanyagai idézték elő használóinak mély, bódult „alvását”.

A hatóanyagok másik csoportját adja a csucsorfélék családjába tartozó növények. A maszlagos nadragulya (Atropa belladonna), a bolondító beléndek (Hyosciamus niger) és a csattanó maszlag (Datura stramonium) legfontosabb alkaloidjai az atropin, a scopolamin és a hyoscyamin, amelyek szintén nagyon hatékony vegyületek, amelyek érzékcsalódásokat okoznak (hallucinogének), de emellett az idegrendszeren keresztül hatva lassítják a szívverést és bénítják a légzést. (A megfelelő, ún. acetilkolin-receptorokhoz kötődve megakadályozza az ingerület terjedését.) A nadragulya tudományos nevét (Atropa) és az először belőle nyert atropin a görög mitológia nevezetes három személyének (Moirák) egyikéről, Atroposzról kapta, aki két nővérével együtt a sors fonalát sodorta, tehát gyakorlatilag az ókori görögök szerint ők döntötték el ki meddig fog élni. Az atropin és a hasonló vegyületek hatására a könny-, nyál-, és verejtékmirigyek és a gyomorsav termelődés működése csökken, a szívverés gyorsasága pedig nő. Nyelési nehézségek lépnek fel, a pupilla kitágul és a látásélességért felelős szemizmokat bénítja. A boszorkánykenőcsben viszont minden bizonnyal azért keverték e növények leveleit, mert érzékcsalódásokat (hallucinációkat) okoznak. A szintén ebbe a rokonsági körbe tartozó ebszőlő csucsor (Solanum dulcamara) alkaloidja a szintén halálos méregnek számító solanin, amely helyileg a nyálkahártyát izgatja, felszívódva a központi idegrendszert megtámadva agyödémát, kómát és görcsöket okozhat. Kisebb mennyiségben ennek alkalmazása is hallucinációkhoz vezethet. (Egyébként manapság a boszorkányoknak már nem kellene ebszőlő csucsort keresgélniük, hanem elég lenne ha kimennének a konyhakertbe. Az Újvilágból Európába később eljutott burgonya és paradicsom zöld részei ugyanis tartalmazzák ezt az anyagot. Előbbi gumójában és utóbbi érett terméseiben mennyisége az emberre nem veszélyes, de a megzöldült, kihajtott gumók vagy az éretlen paradicsom fogyasztása veszélyes lehet.)

A boszorkánykenőcs készítéséhez néha használt légyölő galóca (Amanita muscaria) hatásai is ősidők óta ismertek. Ázsiai és észak-amerikai népek sámánjai régóta alkalmazzák tudatmódosító szerként, rituális célokra például, hogy kapcsolatba léphessenek az őseikkel. Legfontosabb hatóanyaga a muscimol, ami a központi idegrendszerre fejti ki hatását, a fehérje anyagcserét gátolja, feltételezések szerint az agysejtek ingerület-átvitelébe avatkozik be. Első tünetei az elfogyasztástól számított fél–három órán belül lépnek fel, kezdetben részegségszerű tünetek, pupillatágulás, száraz torok és szaporább szívverés, mozgáskényszer, majd gyomor és bélpanaszok valamint szédülés és rángatódzás formájában jelentkezik. Mintegy fél óra elteltével víziókkal és hallucinációkkal egybekötött kb. 2 órás alvásszerű állapotról számolnak be. Kis mennyiségben a májat károsítja, halált ritkán, tíznél több termőtest elfogyasztásával okozhat.

Úgy tartották, hogy nem mindegy mikor szedik a kenőcs készítéséhez szükséges növényeket: „minden egyes növényt azon a napon szednek le és zúznak össze, amely annak a fűnek a napja.” A növények hatóanyagainak mennyisége jelentős változatosságot mutat. Különböző éghajlaton, eltérő talajviszonyok között jelentősen különbözhet a hatóanyagtartalmuk, például a mákból készült ópium morfin-tartalma 0 és 25 % között ingadozhat. Az azonban, hogy minden növényfaj mindenütt az év egyetlen meghatározott napján a leghatékonyabb nyilvánvalóan csupán hiedelem. (Ugyanakkor érdemes elmondani, hogy a modern farmakognóziai vizsgálatok szerint is több növényfaj legnagyobb hatóanyagtartalma az év egy rövid időszakára korlátozdik.)

A babonák világába tartozik, hogy a korabeli beszámolók alapján a kenőcs önmagában nem volt elég a repüléshez. A boszorkánynak el kellett mondania egy varázsigét is, hogy működésbe hozza a túlvilági erőket, például magyarul: „Hipp hopp, ott legyek, ahol most akarok!”, vagy „Cúc, kerekeggyé, lapis domboroggyá, mingyár ott legyek, ahol akarok!”, az angol boszorkányok esetében viszont: „Horse and hattock, horse and go! Horse and pellatis, ho! Ho! Ho!” A kenőcs rendkívül erős hatóanyagok találhatóak, amelyek e mondókák elmondása nélkül is „elrepítik” használójukat, de a felszívódásukhoz és a hatásukhoz némi időre van szükség – ezt az időt ezek a versikék mondogatása töltötte ki.

A kenőcs készítése során felhasznált szerencsétlen állatok hamuja csak éghetetlen anyagokat tartalmaz. A hamu ugyanazokból a szervetlen sókból áll, függetlenül attól, hogy egy bagoly vagy egy hasábfa eltüzelésekor keletkezett, de e sóknak a növényi hatóanyagokkal együtt lehet élettani hatása. Ha azonban az állat kézre kerítése során védekezett, akkor karmolása, csípése vagy harapása okozhatott fertőzéseket. A boszorkánykenőcshöz használt denevérek például hordozói veszettségnek (ráadásul a kutya-macska-róka által terjesztettől eltérő típusnak). A veszettség vírusa a denevérek nyálában és vérében is megtalálható. Abban a nagyon ritka esetben, ha valakinek denevér vére kerül a szervezetébe vagy megharapja egy denevér akkor előfordulhat, hogy elkapja a végzetes kimenetelű veszettséget. Ennek szomorú bizonyítékát szolgáltatta egy 2002-ben Skóciában történt eset, mikor egy denevérek iránt rajongó ember fertőződött meg és hunyt el veszettségben.

Végeredményben igaza volt tehát Luthernek és másoknak, akik úgy vélték, hogy a boszorkányok nem repültek, csak azt hitték magukról. A „repülés”, az „utazás” érzéséért a mák és a csucsorfélék alkaloidjai, valamint a légyölő galóca muscimol-ja, ezek a pszihoaktív, hallucinogén anyagok voltak felelősek. (Érdekes, hogy élményeiket a mai kor drogfogyasztói is sok esetben utazásként írják le.)

Talán mondanunk sem kell, hogy a boszorkánykodás nem csak azért volt igen kockázatos vállalkozás, mert a középkorban a boszorkánynak tartott embereket (nemcsak nőket, hanem férfiakat és gyermekeket) tömegesen végezték ki. Hanem azért is, mert a boszorkánykenőcsben olyan rendkívül erős biológiai hatású növényi anyagok vannak, amelyek komoly kockázatot jelentenek az emberi életre és egészségre. Bár boszorkányperektől már nem kell tartania, de a kenőcs elkészítésétől és kipróbálásától mindenkit óva intünk! Egyúttal felhívjuk a figyelmet, hogy egyes itt ismertetett anyagok felhasználása nemcsak az egészségre veszélyes, hanem jogszabályokba is ütköző cselekedet!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése