A
békabuzogányfélék családjának (Sparganiaceae)
mintegy 15 faja ismert, küzülük három fordul elő hazánkban. Egylaki növények,
két sorban váltakozva álló levelekkel. Virágaik jellegzetes gömbös virágzatokat
alkotnak, melyek terméses állapotban buzogányra emlékeztetnek.
Két
gyakoribb, nagyobb termetű fajuk, az ágas és az egyszerű békabuzogány (Sparganium erectum és S. emersum) országszerte előfordul
mocsarakban és patakok mellett. A lápi békabuzogány (Sparganium natans) viszont hidegkedvelő,
maradványjellegű lápi növény. Apró termetére utal másik tudományos elnevezése (S. minimum).
Hazánkban
összesen tucatnyi lelőhely-adata ismert, melyek egy része azonban már igen
régi. Kitaibel Pál a 18. század végén a budapesti Városligetben gyűjtötte, a 19.
században Wierzbicki Péter a Hanságban, Sadler József pedig a pesti Rákos
mezején bukkant rá. A XX. század század első feléből is vannak adataink: Hollós
László a Dráva mellett találta, Boros Ádám a somogyi Baláta-tóról, a
Nyírségből, valamint Ócsa és Kiskőrös mellől közölte. A fajt hazánkban utoljára
az 1940-es és 50-es években az Őrség, a Duna-vidék és a Mátra egy-egy pontján
látták. Az lelőhelyek többsége ma már teljesen kiszáradt, megsemmisült. A
Kárpátok tőzeglápjaiban valamivel gyakoribb.
1996
nyarán a Bakonyalján, egy jó vízellátottságú zsombékosban bukkantunk a faj akkor ismert egyetlen hazai állományára. A lápi békabuzogány nálunk
leginkább a zsombéksás alkotta tőzegből álló zsombékok közötti vízállás
(magyarul a semjék) alján gyökerezik.
A víz mélységétől és a
tápanyagellátottságtól függően elég változatos megjelenésű faj. Keskeny,
középér nélküli levelei a víz felszínén hínár módjára úsznak (natans = úszó),
hosszúságuk 4 és 60
centiméter között, szélességük pedig 2 és 10 milliméter között
változik, de utóbbi legtöbbször 4–6 milliméter.
A júniustól augusztusig
fejlődő, nem elágazó virágzatai arasznyira emelkednek ki a tőzeges, sötétbarna
vízből. A virágzat 2–4 termős- és rendszerint egy (ritkán kettő) csúcsi
helyzetű, porzós virágzati gömbből áll.
Fényképezése nem teljesen veszélytelen
vállalkozás: e sorok írója hazaérkezésekor, a fotózás után órákkal vette észre,
hogy a bakancsba tűrt nadrágszár nem nyújtott védelmet a semjékben hemzsegő
piócák ellen.
Sajnos
bakonyaljai lelőhelye közvetlen környékén lévő láprétekre az utóbbi három
évtizedben betelepedett az erdei fenyő. 2002-re a békabuzogány termőhelye
teljesen kiszáradt, ezt követően a faj évekig nem találtuk. Csapadékosabb
éveket követően ismét megjelent, első tövei érdekes módon a szétdőlt zsombékok
belsejéből nőttek ki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése